Armand csak vasárnapra várta a lányt. Talán ezért lepődött meg először, amikor a mólón közeledni látta. Korhadt fagerendákból voltak a móló deszkái. Corinne lapos pántos cipője kopogott rajta. Türkizkék ruháját fújta az erős szél, ami a parton olyan jellemző volt. A vad hullámok nekicsapódtak a móló cölöpeinek, vízcseppek csapódtak a rossz gerendákra. Corinne fázósan burkolódzott kendőjébe. Feltűzött hajából apró tincsek szabadultak el, amiket a lány arca elé fújt a tengeri szél. Corinne reggeli után indulhatott sétálni, hogy most ért ide. Armand a csónakban javítgatta a halászhálót, de leeresztette az ölébe, s ahogy Corinne közelebb ért, félredobta, s egy szökkenéssel a mólóra húzódzkodott. Corinne lelassította a lépteit és zavartan állt meg előtte.
- Szia! – nyögte Armand hirtelenjében. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy most itt van Corinne, azok után, hogy a szüzességét elvette. Amit az erődben átéltek ők ketten. Mintha zavarban lett volna ez miatt. Furcsa volt most így néznie az unokahúgára, akit mindig is ismert, s akit most már egészen megismert.
- Én csak…csak… - Corinne idegesen simogatta elszabadult vörös tincseit a füle mögé, hogy ne fújja a szemébe és a szájába a hosszú hullámos tincseket a szél. Reménytelen küzdelem. Armand tudta jól. De nem mondta a lánynak. Csak nézte, bámulta, mereven. – Szerettem volna látni, hogy mit dolgozol – húzta futó mosolyra a száját Corinne. Armand még mindig nem szólt semmit, csak nézte, olyan megfejthetetlenül. Haragszik? Hogy ide jött? Hogy zavarja a munkájában? – Ha zavarok elmegyek – sietett a mondattal gyorsan Corinne.
- Nem… nem zavarsz – csúsztatta a tenyerét a farzsebébe zavarában Armand is. – Épp, behoztuk a csónakokat a tengerről. Túl nagy a szél ma. Felborulhatnánk – magyarázta Armand hirtelen ráébredve, hogy talán udvariatlan volt a némaságával, s most egyszerre akarta bepótolni a szószaporítással fogadásának szótlanságát. Halászok haladtak el mellettük, s kefebajszuk alatt Corinne-ra mosolyogtak.
- Nem kellene, hogy itt lássanak igaz? – sütötte le a szemét zavartan Corinne és bizonytalanul topogott a deszkamóló két rése közt.
- Ők nem beszélnek angolul – felelte Armand mosolyogva, s ahogy a két idősebb férfi túlhaladt rajtuk beszédbe elegyedtek. Valóban ismeretlen, mégis lágy dallammal beszéltek. – Kelta nyelv – válaszolta meg Armand. – Itt a halászfaluban nem sokan tudnak angolul – magyarázta Armand.
- Ó – formálta Corinne döbbenten.
- Én meg büdös vagyok. Hal és rákszagú, úgyhogy… - Armand végignézett magán, s megszagolgatta a kezeit. Maga is elfintorodott.
- Engem nem zavar – motyogta félénken Corinne.
- Ha megérzed a pisihez hasonló rákszagot nem fogod már ezt mondani – nevetett fel rá Armand.
- Ha a te pisid lenne abba is bele tudnék szeretni – harapott az alsó ajkára Corinne.
- Bolond lány! – ingatta a fejét Armand. – Nem fázol? – nézett végig a lányon.
- Nem, vastag a kötése ennek a kendőnek – burkolta be a kezeit is Corinne a combközépig érő kelmébe.
- Hát ha akarod üldögélhetünk egy kicsit a mólón, szép a vihar előtti tenger – invitálta Armand, s leereszkedett a móló szélére, s magával húzta a lányt is. Corinne félénken ereszkedett le az alaposan megkopott gerendára, s lábát a víz felé lógatta.
- Vihar lesz? – kérdezte Corinne a tenger felé pillantva. Szemét ő is összehúzta a széltől, ahogy Armand.
- Igen. Aki minden nap látja a tengert, az már tudja a színéből. Látod hogyan szürkül el a víz, a tajtékból látszik, a hullámverésből – mutatta Armand a jeleket. – Olyan a tenger, mint te Corinne.
- Ezt hogy érted? – nézett rá oldalt Corinne.
- Nem tudom, a lassú víz partot mos? – mosolygott le rá Armand. – Nem. A szemed olyan. Szürkéskék szüntelen változó színű, hol békés, hol nyugodt, hol dühös – Armand megérintette Corinne arcát, egy vadul csapkodó vörös tincset a füle mögé igazított, s abban a percben elveszett, ahogy Corinne felnézett rá. Komoly, békés tekintettel. Lehajtotta a fejét a lány cserepes ajkaira, amit a szél fújt szárazzá, s megízlelte Corinne édes ízét. Fújt a szél. Corinne haja mindkettejük arcát simogatta, alattuk vadul csapkodott a tenger és a sirályok köröztek felettük. Corinne belélegezte a tenger illatát, élvezte Armand tenyerének melegét, a csókja tüzét és ezt a végtelen nyugalmat, ami a tengerparton volt. Nem volt vad, vagy szenvedélyes a csók, csak szavak nélkül fejezte ki a gondolataikat: hiányoztál.
- Kijöttél hozzám – emelte fel a fejét Armand és a tenger felé nézett.
- Látni akartam, mit dolgozol, hogy boldog vagy-e – felelte Corinne, s a hangját a szél vitte Armand felé.
- Boldog Corinne? – szomorú volt a fiú hangja. – Minden nap ugyanolyan. Unom a halászatot. Unom a tengert, a hal bűzét, a kikötőszagot, az állandó jeges vizet, hogy minden nap halszagom van és kavicstörmelékkel elegyes a cipőm, a nadrágom, hogy a fogás sikere szabja meg azt, hogy mennyi pénzünk van, hogy úgy érzem ide ragadtam, megállt az élet és minden nap kezdődik elölről, telnek az évek, és álmosan kelek, fáradtan fekszek, és csak víz, és halszag és sirályvijjogás és a mókuskerék sosem áll le. De a halászati bevételből tanulsz Londonban, kapod a Covent Gardenben a legújabb divat szerint szőtt aranyszínű fátyladat, s várod, hogy egy bálon miközben drága ételeket eszel rád találjon a szerencse, egy gazdag főúri sarj képében.
- Ez engem sem tesz boldoggá, ahogy téged sem – mondta fásult hangon Corinne. – Szívesebben maradnék itthon, azt hiszed nem? Azt hiszed nem látom, hogy az év nagy részében gesztenyét, mogyorót, gombát és csalánlevest eszünk? Aztán Londonban néhány hónap alatt elszórjuk az összes pénzünket? Nem én igénylem a londoni drága ételeket és ruhákat. Én megfőzöm az eperdzsememet és kész. Tudok szőni, és hímezni. És meg tudnám varrni azt a ruhát, ami az erdőbe tökéletes, hiszen itthon senki sem lát. És nem lelkesít a gondolat, hogy apámék egy vadidegenhez akarnak házasítani, aki az ország másik végébe visz majd és városi életre szoktat majd örökre.
- Ha te nem vagy boldog, akkor én hogy lehetnék boldog Corinne? Én azért csinálom ezt, hogy te boldog légy, hogy megkapd, amit csak akarsz, amire csak lehetőséged nyílik… - sóhajtotta Armand. – Nyugtass meg, hogy a sok lemondás és szenvedés és kínlódás nem fölösleges. Add meg azt az esélyt, hogy legalább abban higgyek, hogy van értelme itt ezt csinálnom minden nap!
- Engem nem érdekelnek a szüleim Armand. Nem érdekel, hogy ők hogyan tervezik el az életem! – csattant dühösen Corinne.
- Ha nem is érdekel, legalább az áldozatokat vedd figyelembe, amiket érted hozunk mind! Értetek!
- És hol vagy itt te?
- Nekem ez jutott. Így döntöttünk. Mind. Én is.
- Mi lesz velünk Armand? – fordult felé kétségbeesetten Corinne.
- Nem tudom Corinne – mondta lemondón Armand. – Nem tudom.
- Harcolhatnál, küzdhetnél, lázadhatnál! – kiáltott rá Corinne.
- Azt hiszed nem tettem meg? Azt hiszed nem akartam mindent megváltoztatni? Vagy legalább az én életemet? Mindegy, igaz is, nem mi vagyunk a de Noir főág, hanem ti Corinne. Nektek kell kitörnötök, ez az utolsó lehetőség. Fogd fel, a de Noirok lecsúszó nemesek a társadalomban, hamarosan nem fog semmi sem megkülönböztetni minket ezektől a halászoktól itt a parton! Ha ti nem törtök ki, akkor a családnak ennyi!
- Ennyi? És akkor boldog leszek? – állt fel Corinne csalódottan.
- Nekem nincs pénzem Corinne, és nem vagyok boldog, sem ebben a munkában, sem a halászatban sem semmiben.
- S velem? – kérdezte
- Corinne!
- Mindegy, nem egy a mércénk Armand! Igazad van. Te férfi vagy én meg nő. Neked dolgoznod kell, nekem meg gazdag férjet találnom – húzta el a száját Corinne. – remélem nem kompromittáltalak a hosszú ittlétemmel – akarta faképnél hagyni a fiút, de Armand rászorította a bokájára a kezével.
- Ne szaladj el! – Armand is felpattant ültéből. – Nem akartam minden keserűségem rád zúdítani. Csak igazad van, kivel beszélhetnénk erről? – húzta magához a lányt. Corinne dideregve bújt hozzá.
- Félek Armand, egy-két tél és…talán sosem látom többet a fenyveseket. S téged. Mi lesz Armand? – fúrta az orrát a fiú mellkasába Corinne. Nem érdekelte, hogy halszagú, nem érdekelte, hogy izzadt és tengervíztől nyirkos a fiú ruhája.
- Nem azt mondtuk, hogy véletlen sem beszélünk a jövőről? – emelte meg a lány állát Armand, s Corinne homlokára nyomta ajkait. – Mindjárt megfagysz. Gyere! Ebédidő, és van egy remek fogadó itt a parton – karolta át Corinnet védelmezőn Armand. A szél feltámadt, a vihar már felettük készülődött. Corinne Armand oldalához bújt, s élvezte, hogy a fiú testmelege átárad belé is.
A viharra való tekintettel mindenki hazafelé sietett, akik itt laktak a közelben. Alig néhány magányos halász maradt a fogadóban. Armand és Corinne egy erős széllökéssel toppantak a fogadóba. Itt is minden fából volt. A lócák, a padok, még a virágládák is az ablakokban. Kockás terítők voltak az asztalokon, a lócákon, még a függönyök is kockásak voltak. Olajlámpást gyújtottak minden asztalnál. Armand az egyik sarokba vezette a lányt, ahol az ablaknál rá lehetett látni a tengerre. Alig ültek le a lócákra fázósan és didergősen, amikor hatalmas cseppekben meg is érkezett a vihar. Armand a kezei közt melengette Corinne jéghideg ujjait.
- Mit szólnál egy igazi nemzeti ételhez? – mosolygott rá játékosan Armand.
- Nemzeti étel? – ráncolta a homlokát Corinne.
- Két tál hal és krumpli lesz – mondta a fogadósnak Armand. – És forralt bort ebbe a hidegbe – tette hozzá a rendeléshez Armand.
- Nagy zuhé lesz igaz-e? – bólintott rá a fogadós, s el is tűnt. Armand Corinne felé fordult.
- Itt nem lehet teát rendelni, nem baj ugye? – kérdezte Armand aggódva.
- Ittam már alkoholt, ha ezt akartad tudni – nevetett rá Corinne. – Hal és krumpli! Jézusom Armand! – rázta a fejét kacagva Corinne.
- Londonban minden második helyen ezt lehet kapni. Na hát szerinted egy halászfaluban mivel tudnak szolgálni? – kérdezett vissza Armand. – Itt jól készítik a halat – nyugtatta a lányt Armand. Corinne megilletődötten nézett körbe a fogadóban. A faburkolatokon, a kockás függönyökön túl, a vad viharos tengerre. Az olajlámpás vidám fénye visszatükröződött az ablakon. A forralt bor érkezett hamarabb, s Corinne belekortyolt. Szinte azonnal átmelegítette. Már nem is fázott. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így gyorsan a fejébe szállt. Kipirult tőle. Végtelenül gondtalannak és boldognak érezte magát. Armand meghívta egy ebédre, fogadóban esznek kettesben. Mint egy igazi szerelmespár. S Armand, akinek minden pennyt be kell osztania, most mégis a fogadóba hívta, ez igazi ünnep, sőt megtiszteltetés. Sokba fog ez Armandnak kerülni, sok kemény halászatba.
- Nem kellett volna itt ennünk biztos sokba lesz, nincs messze a világítótorony – sütötte le a szemét Corinne. Arcán borpír ragyogott, mindig hullámos, kócos tűzött haját, most még jobban szétfújta a szél, szép volt, bájosan zavart, a pisze orrával a finom ívű szájával. Armand megfeledkezve magáról legeltette a szemét a lányon. Corinne türkizben volt. lélegzetelállítóan egyszerű, szélfútta, tengerpartra illő.
- Szívesebben etted volna anyám gesztenyekrémlevesét? – kérdezett vissza Armand, majd hozzáfűzte: - Idén már századjára?
- De Armand! – pillantott fel rá fejét rázva Corinne. – Az már legalább az ezredik alkalom lenne az idén.
- Az már túlzás lenne, de igaz, már az év felén túl vagyunk, úgyhogy százötvenszer már legalább ettem – sóhajtott fel Armand.
- Akkor igazi változatosság lenne számodra az én eperlevesemből enni – jegyezte meg Corinne.
- Eperleves! Huh, azt hiszem még sosem ettem és nem értem miért, pedig terem az erdőben tényleg – gondolkodott el Armand.
- A lehetőségek mindig ott vannak, csak józanul kell gondolkodni. Ezt Francios mondja mindig. Szeretek Franciosnál lenni. Ő hiányzik a legjobban, ha nem vagyunk itthon.
- Na és én? – csapott le Armand.
- Persze csak utánad – biztosította mosolyogva Corinne. – Francios jó tanácsokat ad. Apa szerint nem való a konyhában lebzselnem, nem vagyok konyhalány. De gyerekként is mindig sokat sündörögtünk Francios körül. Főleg…
- Fabian miatt – szúrta közbe nevetve Armand. – Gondoltam.
- Fabian állandóan a konyhát járta gyerekként is és persze én kis majomként leutánoztam és szüntelen őt követtem. Úgyhogy igen. Vele mentem. Azt hiszem Franciostól tanultam a legtöbbet nem is Londonban.
- Na ezt sose említsd apádék előtt, mert megnézhetnéd magad – kacsintott rá Armand, s elvette a tálat a fogadóstól. Corinne lecsippentett egy falatot a halhúsból és a szájába tolta. Még gőzölgött olyan forró volt, de az íze mennyei volt. Kellemesen fűszerezett, frissen fogott hal.
- Ez csodálatos! – hunyta le a szemét Corinne.
- Ez a legjobb hal a világon. Azt hiszem ezért nem hagyom el sosem a világítótorony környékét – vallotta meg ironikusan Armand.
- Nem kellett volna erre költened. Tudom, hogy kevés a pénzed – szidta meg a fiút Corinne.
- Te azzal ne foglalkozz! – legyintette le Armand. – Majd lemosogatom, vagy letakarítom a fogadónál – vigyorgott rá Armand.
- De igenis foglalkozom. A te gondod az én gondom.
- Nem Corinne, mindenkinek megvan a maga gondja, azzal foglalkozzon – kapott be egy sült krumplit Armand.
- Nem igaz. Te is tudod. Mi mindig olyasmiről beszéltünk egymással, amiről másokkal nem – jegyezte meg csendesen Corinne. Kimelegedett a bortól, a fogadós begyújtott a kandallóba. Barátságos meleg lobogott a helyiségbe. Corinne leengedte maga előtt a kendőt, csipegette a halat és a sült krumplit, nézte a kint tomboló vihart és élvezte, hogy ma Armanddal kettesben ebédelnek. Meg tudná ezt szokni. Hogy itt a halászfaluban ebédelnek Armanddal, halat és krumplit, és beszélgetnek, és valahogy olyan nyugalom és béke lenne rajta, ami mindig csak Armand közelében telepedik rá. Barátságos volt a fogadó, otthonos a kis kockás anyagokkal, Armand arcvonásai is kisimultak az olajlámpás fényében és talán a kellő bormennyiségtől is. Csillogott a szeme, ahogy Corinnera nézett. A lány most végre jókedvű volt, felszabadult, mosolygott, derűs volt, ismét erdei tündérhangulatú. Nem az a komoly lány, aki a mólón állt, fázósan, szélfútta bronzvörös hajjal, az élet bánatával. Nem, ez a Corinne a fenyvesek tündére volt. Akibe beleszeretett. Aki a természetben szaladgált pillangók után, szürkéskék szemekkel békésen tekintett a világra, aki elégedett volt az életével, gondtalan volt, játékos, vidám és gyönyörű. Corinne fehér csuklóján játszott az olajlámpa fénye, ahogy a lány a tányérjából szemezgetett. Már mindketten jóllaktak, csak csipegettek még egy-egy falatot. Corinne haja ismét az a sejtelmes, érzéki, erotikus bronzvörös volt, amitől Armand majd megőrült. Ami mindig azt a vágyat keltette benne, hogy meg akarja érinteni, hogy az ujjaival akarja tapintani azokat a különös bronzvörös hullámokat. Armand átnyúlt az asztal felett és megérintette Corinne feltűzött haját.
- Igaz Corinne! Mi sosem beszélgettünk üres mondatokkal. Gyerekként sem. Az a véset a fában, igaz – súgta rekedt fátyolos hangon Armand. – Szeretlek Corinne! Az én kis erdei tündérem vagy – mormolta Armand. Corinne ajkán elakadt a szó. Még lélegezni is elfelejtett. Csak nézte Armand igéző szemeit, melyeket borostyánszínűre festett az olajlámpa fénye, s most ahogy olyan végtelen szerelemmel és vágyódással nézte.
- Nagyon sokba kerülne itt egy szoba? – súgta halkan Corinne, s tenyerét Armand kézfejére tette.
- Hát éppen nem megfizethetetlen – felelte kábán Armand.
- Akkor vegyünk ki egyet! Most! – pihegte Corinne megrészegedve. Armand lázasan gondolkodott. A világítótoronyba nem mehetnek, mindenütt zuhog az eső. A fogadóban aki ismeri is, mit számít nekik, ők nem ismerik a de Noirokat. Nem is foglalkoznak velük. A fogadó üres volt a tetőtérben. Tengerre néző szobát kaptak. Corinne szinte lerángatta magáról a türkizszín ruhát, míg Armand a mosdóállványnál próbálta a halszagot lemosni a bőréről. Corinne csak a kendőt tekerte vissza maga köré és a sima hajópadlón Armandhoz lépett.
- Hagyd ezt a mosdást, jó már az illatod – mormolta Corinne, s az orrát Armand meztelen vállához dörgölte. Armand csak futólag törölközött meg, s derékon kapta Corinnet- s az ágyhoz vitte. Reccsent az ágyrács a súlyuk alatt. Armandon csak a fekete nadrágja volt. Sietve szabadult meg tőle, s Corinne tarkójára simítva a kezét csapott le a lány ajkaira. Corinne ragaszkodón ölelte át karjaival és lábaival is Armandot. A fiú keze félresöpörte a kendőt Corinne melleiről és ajkával a vörös mellbimbókra tapadt. Nem volt más csak a kályha fénye a sarokban, a kis tetőablak háromszög fényénél a vihar tombolása, Armand meleg teste betakarta, s Corinne reszketve nyomta testét Armand bőréhez. Bőr a bőrön. Armand mellkasszőrzete dörzsölte Corinne finom bőrét. Vörös foltokat égetett rá. A lány öle csatakosan fogadta be Armand nemzőjét, s Corinne halkan sikkantott a mély behatolástól. Armand ajkán tompa ó keletkezett, Corinne feltűzött haja kezdett szétbomlani, ahogy dobálta a fejét a párnán, csípője önkéntelen is a lökések elé ment, s Armand egyazon pillanatban emelte meg Corinne csípőjét, ahogy a lány felfelé szinte ugrásszerűen lökte magát Armand öléhez. Robbanásszerű hullámokban áradt rájuk a gyönyör. Corinne éles sikolyai a magasba törtek, Armand Corinne nevét mormolta a csúcson. Lassan csillapodott a testük. Armand kifulladva lihegett Corinne mellett. A lány mellkasa emelkedett és süllyedt. Armand lágyan cirógatta a lány derekát. Corinne szerelmes odaadással nézett fel rá.
- Ez olyan volt, mint egy álom – köszörülte a torkát Corinne.
- Tényleg jó volt?
- Nagyon.
- Boldog vagy?
- Olyan, mint még soha. Ó Armand! Bár mindig így maradhatnánk. Csak te meg én a fogadóban! – bújt hozzá Corinne álmodozva.
- Én is szeretném Corinne, én is – simogatta Armand a lányt.
- Elálmosodom a simogatásodtól! Aludhatunk egy kicsit együtt? – hunyta le a szemét Corinne. – Azt hiszem a fejembe szállt a bor. Vagy te részegítettél meg? Nem is tudom – mélázott Corinne, s befészkelte magát Armand mellkasához. Armand magukra vonta a kendőt és a takarót is.
- Egy kicsit igen. Amíg elül a vihar – mormolta Corinne hajába Armand. Vadvirágillatú volt, erotikusan vörös. Ez a fiatal lány, aki neki adta a szívét és a testét. Magához ölelte a lányt és kielégült könnyű álomba merült Armand is.
Fenyvesek lordja
"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
2013. július 2., kedd
2013. július 1., hétfő
Augusztus
Tele volt a hasuk a citromos sült hallal. Pillanatok alatt lemegy ez a teltség érzet. A hal gyorsan telít és hamar ürül. Armand már ismerte ezt az érzést. Lefekvés előtt már újra éhes lesz. De most még a citrommártás íze itt van a szájában, a nagy melegben üdítő íz. Vajon honnan volt citromuk a ma esti vacsorához? Inkább nem is akarta tudni. Semmit sem akart tudni, apja és Robin munkásságából. Nem érdekelte egyik sem. Csak a lány, aki itt feküdt mellette. Corinne a sirályokat nézte. Galambszürke ünneplőruhájának csipkefodrait fújkálta Armand. Hanyatt feküdtek a széles mahagóni ágyban és örültek a néhány perces nyugalomnak kettesben.
- Egész héten nem láttalak – szólalt meg Corinne.
- Tudom. Sok volt a dolog a halászatban – fordult hanyatt ismét Armand és a haját hátratúrta.
- Átjöhettél volna – vádaskodott Corinne.
- Mikor? Este?
- Ha kell akkor este.
- Corinne gondolkozz egy kicsit. Nem állíthatok be hozzátok sötétedés után csak úgy! – emlékeztette Armand.
- Kereshettél volna valami kifogást, akármit – nézett rá elfordítva figyelmét a sirályokról Corinne.
- Majd legközelebb találékony leszek és lejáratom magam apád előtt jó lesz? – nézett rá feszülten Armand.
- Most mi bajod velem?
- Semmi!
- Ideges vagy! – figyelte a fiút Corinne, ahogy zsírosodásig túrja hátra újra és újra a haját.
- Frusztrált vagyok Corinne, itt fekszel mellettem és ez eléggé feszélyez – nézett rá ingerülten Armand.
- Mikor tesszük már meg Armand? – csapott a matracra Corinne.
- Hát ez az, mikor! – fakadt ki Armand is. Lerúgta a cipőit és felhúzta lábát az ágyra. Corinne kérdő tekintettel nézte, ahogy Armand valami vad elszántsággal felé hajolt és mohón lecsapott rá ajkaival. Corinne ujjai beletúrtak Armand sötét hajába. A sirályok hangja most vijjogóra váltott, élesebben csapott, köröztek a világítótorony felé, majd vissza. Armand súlya alatt lenyomódott a matrac, Corinne feneke lejjebb süppedt a puha matracba, s Armand fekete nadrágjának öle a lábai közé nyomult. Corinne zihálva feszítette hátra a nyakát. Lábai közé feszült Armand kemény férfiassága, érezte, ahogy újra és újra nekidörzsölődik a nadrág fekete anyagán keresztül. Jó érzés volt, borzongatóan gyönyörű érzés. Armand kívánja. S ennek fizikai kifejeződése csak még jobban ingerelte.
- Armand! – suttogta remegve Corinne. Armand orrát belefúrta Corinne hajába, végighúzta a lány nyaki ütőerén, s ajkát Corinne vállára nyomta.
- Szúrnak a borostáid! – hallotta Armand Corinne panaszát. Corinne érzékeny bőrére vörös foltokat dörzsölt Armand álla.
- Bocs – mormolta Armand, s legördülve hanyatt vágta magát. Levegő után kapkodott. Kimelegedett, a vére őrült tempóban dübörgött az ereiben. Corinne felhúzott térdeit összezárta és csak nyalta az ajkát újra és újra, izgatott volt, Armand most először fejezte ki előtte, hogy mennyire türelmetlen, hogy mennyire akarja már ő is. S ettől egy villanásra úgy érezte, hogy közelebb vannak egymáshoz korban is, mint gondolta. Mindketten ugyanazt akarták. – Kívánlak Corinne, és ez már kevés. Ó, mikor lesz már augusztus? – állt fel az ágyról Armand. Fabian kopogás nélkül rontott be, ahogy most már rendszeresen ez volt a szokása. Corinne és Armand két különböző irányba néztek, a beszélgetésnek vége.
Az este leszállt a fenyvesekre. Corinne áthaladt egy csöndes választóvonalon. Betöltötte a tizenharmadik életévét. Armand a héten minden nap rákérdezett újra és újra, hogy tényleg ezt akarja-e Corinne és tényleg ott akarja-e. De végül Corinne meggyőzte. Igen az erőd az ő erődjük. Amit titkon mindig is úgy érzett, hogy neki építettek. Frissen mosdott, erős arcvizes illata volt Armandnak, ahogy az erőd alatt Corinne-ra várt. A lány úgy szökkent a tisztás felől, mint egy holdtündér. Meleg volt az éjszaka. Kellemesen langyos a szél, Corinne-t megvilágította a hold fénye, ezüstös kontúrba rajzolva a vörös tincseket. Sötét volt, Armand a lengő létrát tartotta, s mielőtt Corinne fellépett volna, megállította a lányt, hogy újra megkérdezze: Biztos? De Corinne csak ideges, izgatott mosollyal felnézett rá, s megindult a létrán felfelé. Fent a kis erődházban Armand kezdte meggyújtani a mécseseket, Corinne mellett haladva. A mécseseket a földre helyezte, s Armand is leült a párnákkal dús szőrmékre.
- Hát itt volnánk…
- Itt – simítgatta a ruhája pántját zavartan Corinne.
- Még sosem láttam az erődöt gyertyafényben – jegyezte meg Armand körbenézve.
- Én már sokszor láttam – állapodott meg Corinne tekintete a fiún. – hogyan… hogyan csináljuk? – kérdezte idegesen Corinne.
- Nem kell izgulnod, olyan lesz, mint mindig csak… egy ponton túl nem – felelte Armand, s kezével jól ismert cirógató mozdulatokba kezdett. Corinne hátradőlt a párnákra. Armand ujjai a hajába túrtak, de Corinne lefogta.
- Ne, szeretném, ha így maradna, feltűzve…ma igazán felnőttnek és komolynak akarok tűnni – mormolta Corinne.
- Jól van – simultak le Armand ujjai Corinne vállára. A pántok könnyedén csúsztak le a lány vékony vállain. Corinne kulcscsontján fényesen tükröződött a gyertyafény. Bizonytalan volt. Egyszerre akarta is és nem is. – Lazulj el! Ha ennyire tiltakozol, akkor nem tesszük meg – nézett rá Armand gondterhelten.
- Nem erről van szó, csak egyszerűen szokatlan ez a helyzet, nem tudom hogyan kellene viselkednem, hogy mit vársz tőlem. Félek, hogy csalódást fogok okozni neked. És nem akarom, hogy ezzel véget érjen közöttünk bármi is.
- Semminek sem fog ez véget vetni Corinne. Szeretlek, hiszen tudod. Csodállak, vonzónak talállak és gyönyörűnek. Amiket mondtam, nem úgy értettem akkor sem. Bármit is gondoltál, mindig is elragadónak találtalak. Gyerekként is szerettelek Corinne. Mert nem a testedbe szerettem bele! Érted? Bár, most hogy már minden porcikáját ismerem, azt hiszem a testedbe is beleszerettem – mosolygott le rá Armand a párnákon könyökölve. – Ez a legszebb takaró, amit ide hímeztél – igazgatta feljebb kettejükön a finom szövésű pamutanyagot Armand. Apró zöld levélkék és virágszálak borították, mintha petrezselyemmintás lett volna a fehér anyag. Szép volt a hímzés és szép a fehér anyag és a zöld minta benne.
- Ezt csakis kettőnknek varrtam. Senki sem használta – felelte Corinne a hímzést nézve.
- Hoztál törülközőt is? – nézett fel Armand.
- Igen, majd hajnalban kimosom a forrásnál – bólintott Corinne, s a fülénél lebukó tincsek megfeszültek, ahogy ingatta a fejét.
- Fura, de én is ideges vagyok – mosolygott rá Armand.
- Tényleg? Te? Miért? – nézett rá csodálkozva Corinne.
- Nem szeretnék csalódást okozni neked – felelte Armand is szomorkás mosollyal. – Ha nem fog tetszeni nem akarod majd többet.
- Le akarok feküdni veled Armand. Ezen nem változtat semmi sem. Veled akarom – mondta komolyan Corinne, s lesütött szempillái alól az egymással játszó ujjaikat nézte. Armand rákulcsolta az ujjait, majd elengedte, átsimította Corinne kézfejét, tenyerét végigcirógatta minden egyes ujjával, aztán ismét összekulcsolták az ujjaikat. Ezt csinálták egész beszélgetés alatt.
- Egyikünk sem akar csalódást okozni a másiknak – mosolyodott el Corinne. Lágy volt az arca, így hanyatt fekve még fiatalosabb. A kósza kis vörös tincsekkel olyan érzéki volt a vörös mécsesek megvilágításában. A nyár végén még erősebbek lettek a szeplői a napsütéstől. Corinne nem volt tipikus arisztokrata, nem féltette a bőrét a napfénytől. Ellenkezőleg, nem is törődött vele. Ha süt a nap hát süssön, az a természet rendje. Orra körül ellenállhatatlan kedves kis pöttyök voltak a szeplői, szép volt vele, aranyos, kedves. Ahogy a le-fel rebbenő szempilláival is. A sötétedő szürkéskék szemeivel, amivel mindig olyan őszintén tudott nézni, nagyra nyílt szemekkel. Várakozón, kérdőn, csodálkozón és egyben mélyen és komolyan. Armand látta a mélyülő árnyat Corinne tekintetén. A lány a hasára vonta a kezét. Armand feljebb csúsztatta ujjait és a ruha mellrészénél a megkötőket kezdte kioldozni. Egyszerű nyári ruha volt, semmi bonyolultság, Corinne nem akart sokat vesződni a ruhákkal. Derékig lemeztelenítette a lányt és csak itta a szemével a lány bársonyos, fiatal bőrének látványát. Corinne őt figyelte. Figyelte a mozdulatait, a tekintetét. Nem szólt csak feküdt csendesen. Ajkán néha halk sóhaj tört fel, de éber volt és józan.
- Semmi szenvedély? – kérdezte halkan Corinne.
- Hogy?
- Sokszor volt rajtad az a furcsa vadság, amikor ruhában csináltuk. Amikor másabb voltál, nem ilyen, mint most – jegyezte meg halkan a lány. Armand ujjai finoman csúsztak Corinne lába közé.
- Igen, de akkor tudtam, hogy nem fog komolyabbá válni. Ma teljesen tudatomnál akarok lenni. Ha elvesztem a fejem, nagy az esély rá, hogy a tiltakozásodra is fittyet hánynék. Nem, ma rád akarok koncentrálni Corinne – mondta rekedtes hangon Armand. – Nekem ez nem az első. De neked igen. Kettőnk közül te vagy a fontosabb.
- Ne emlékeztess a különbségeinkre, ma ne – fordította el a fejét Corinne, s a mécseseket nézte a fal mentén, az ablakpárkányon. Armand ujjai magabiztosan és kérlelőn becézték. Könnyedén siklottak az ujjai a nedvességen. Corinne olyan hangtalan volt ma. Olyan békés, olyan türelmes. Akárcsak Armand. Aki figyelt, minden rezdülést. Corinne szeme lassan csukódott le. Sokáig nézte a vörös fényeket, aztán mintha elálmosodott volna, leereszkedtek a pillái. Csak a teste remegett jólesőn. S zárt ajkai mögül tompa nyögés hallatszott, amikor Armand ujja beléhatolt.
- Ilyen lesz? – suttogta lehunyt szemmel Corinne.
- Hasonló, de másabb – jött Armand rekedt felelete. Csak ruhasuhogás hallatszott. Armand a finom tökéletesre mosott állati belet vesszejére simította. Corinne szeme fellebbent, s látta, hogy Armand a lábánál térdel. Ajkaival végigcsókolta a bokája keskeny ívét. Nem utasítgatta Corinnet. Csak lassan várta, hogy a lány magától engedjen a becézésnek, s engedje közelebb az öléhez. Corinne felhúzta a térdeit, s mély levegőt véve Armandra nézett. Armand Corinne feneke alá igazította a törülközőt, majd a szőrmén Corinne két oldalánál az alkarjára nehezedett. Corinne őt nézte, Armand pedig lágyan végigcsókolta Corinne arcát, a szeplőit az orra körül, az orrán, a lány ajkait, Corinne füle alatt az érzékeny részt. Corinne tenyere Armand csípőjére simult. A fiú ujjai a nedves szirmok közt matattak. Corinne úgy vett levegőt, mint amikor merülni készül a tengerben. Armand kérdőn nézett rá, s Corinne elszántan bólintott. Egyetlen csobbanásnyi idő volt az egész. Corinneból a visszatartott levegővel együtt tört ki a fájdalmas halk kis kiáltás. Armand keze nyugtatón és bíztatón simogatta Corinne derekát, melleit, a csípőjét. Ajkával apró csókokat hintett a lány nyakára, de amikor újra mozogni kezdett Corinne felszisszenve harapott az ajkába. Armand aggódó tekintettel nézett Corinne fájdalomtól elsötétedő szemeibe. Teljesen leállt. Enyhén felemelkedett Corinne-ról, hogy arra a helyre nézzen, ahol egyesültek.
- Vérzel. Abbahagyjam? – szólt elfojtott, felindultsággal a hangjában.
- Ez szörnyen fáj – préselte magából halkan Corinne. Armand kihúzódott, s nézte, ahogy Corinne felhajtja a törülköző szélét a szeméremdombjára. Lehunyta a szemét, s lágyan szuszogott. Armand hanyatt feküdt mellé, s ajkához emelte Corinne tejfehér kézfejét, s a kékes folyókként ágazó érhálózatra hintett csókokat.
- Még mindig fáj? – kérdezte Armand rekedtes hangon.
- Nem. Még egy kicsit tompán sajog, de már alig érzem – rázta a fejét Corinne, s felpillantott a mellette fekvő fiúra. – Sajnálom.
- Legközelebb jobb lesz ígérem – mosolygott rá Armand bíztatón.
- Lesz legközelebb? Mindezen borzalmak ellenére? – nevetett Corinne.
- Csak ha te is akarod – felelte rá Armand.
- Persze, hogy igen – Corinne Armand mellkasára hajtotta a szívét. – Nem kellett volna ilyen fiatallal kezdened, egy szűz lánnyal erre gondolsz igaz?
- Corinne, elképzelni sem tudod, hogy mire gondolok – simította meg a lány meztelen hátát Armand.
- Nincs nálam pennys – hallgatta Armand szívverését Corinne.
- Arra gondoltam, hogy soha ilyen szép nem volt, pedig nem ért egyikünk se a csúcsra, még el sem kezdtük igazán. Köszönöm Corinne.
- Mit?
- A szüzességed adtad nekem, ez…
- Ez is egy titok, ami összeköt minket. Neked adtam, mert nálad senki sem fogja sohasem jobban megérdemelni, és örülök, hogy veled vesztettem el – nézett fel rá Corinne, ahogy megtámasztotta az állát Armand mellkasán.
- Jézusom Corinne, annyira fiatal vagy. Nem lenne szabad ennyire belezúgnom az unokahúgomba – fúrta az ujjait Corinne feltűzött hajába Armand. Corinne kuncogva nyomta a száját Armand ajkaira.
- Nagyon féken kellett tartanod magad, hogy ennyire gyengéd legyél hozzám igaz? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Nem szoktam ilyen visszafogott lenni, de te alaposan átnevelsz – mosolygott rá Armand.
- Charlotte nem nevelt meg?
- Corinne olyan mély hatással senki sem volt rám, mint te. Bátor lány vagy. Olyan, akivel még nem találkoztam. Meg sem érdemellek… általában ezt érzem – vallotta be Armand.
- Megérdemelsz, ahogy én is téged – bújt Armandhoz Corinne elégedetten. Armand magukra húzta a takarót, s Corinne meztelen vállait is betakarta. Lágyan cirógatta Corinne hátának ívét, és csípőjének vonalát, mindaddig míg könnyed álomba nem merültek.
A hajnali madárcsiripelés ébresztette őket. Corinne álmosan pislogott. Már nem szivárgott a vére. Kivette a törülközőt a lábai közül, s figyelte a hajnali pirkadat fényében a vörös foltokat a fehér törülközőn. Elvesztett szüzessége színei. Armand is nézte a vércseppeket az anyagon. Ha le kellene valaha is festenie Corinnet, és a szerelmüket hát akkor semmi más színt nem is tudna használni, mint a vöröset. Corinne maga volt a vörös. Bronzvörös, vérvörös, bíborvörös. Corinne kicsusszant a takaró alól, s amikor vissza akart nézni az alvó Armandra, akkor látta, hogy az is fent van.
- A forrás felé menjünk. Kimosom – hajtotta össze zavartan a törülközőt Corinne. Armand magára húzta a nadrágját, felvette a cipőjét, s mielőtt kiléptek az erődből, Corinne füle mögé simította az elszabadult vörös tincseket.
- Jó reggelt Tündérke! – búgta lágyan, s Corinnet az erőd falának nyomva csókolta. Corinne átvetette a karjait a fiú vállán és a korareggeli hidegben megborzongott a hirtelen rátörő melegségtől. Testét a fiúéhoz préselte, fázós mellbimbói keményen nyomódtak Armand mellkasának. Armand pedig szorosan ölelte a lány derekát magához.
- Visszamenjünk? – turbékolta Corinne a leégett mécsesekre pillantva.
- Nem, haza kell érned, reggel vár a friss sütésű kalács az asztalon – mosolygott rá Armand, bár zihált és legszívesebben bevágta volna Corinne-t a párnákra és magáévá tette volna, úgy hogy az erőd összes cölöpe beleremegett volna. Leértek az avarszintbe. Corinne előrefutott, a hűvös fűszálak meztelen bokáját csiklandozták. A forrás hideg volt. Dermesztően hideg ezen a reggelen. Armand nézte, ahogy a lány leguggolt a kis forrás partján és belemártja a törülközőt a vízbe. Gyorsan dörzsölte ki belőle a vérfoltokat. Lassan halványodtak a színek. Rózsaszínes árnyalatba csaptak át, végül már csak a kontúrvonalai látszottak a foltoknak, aztán semmi. Corinne lögybölte még egy kicsit a vízben, aztán sietve kicsavarta.
- Kész is – mosolygott fel Armandra. – Mehetünk – hajtotta négyrét a törülközőt Corinne.
- Add, lefagy rajta a kezed! – vette át a törülközőt Armand, s Corinne jéggé merevedett ujjait a keze közé fogva melengette. Nedvesek voltak a forrásvíztől a lány ujjai. Még álmos a szeme a lánynak. Kicsit gyűrött az arca az alvástól. Haja zilált, csak most nem az a kócos rendetlenség uralkodott, a tincsek össze-vissza hullámzásától, hanem a szétalvós haja volt.
- Armand! – állította meg hirtelen a lány.
- Igen? – biccentette le hozzá várakozón a fejét Armand.
- Vasárnap megismételjük – mondta bizakodón Corinne.
- Hol?
- Nálad, a mahagóni ágyadban.
- S Fabian?
- Nem tudom, szereld le valamivel, intézd el, hogy kettesben legyünk – sorolta Corinne.
- Corinne! – sóhajtott Armand.
- Akarod vagy sem? – csattant rá Corinne.
- Persze, hogy akarom – felelte ingerülten Armand.
- Akkor megoldod. Kész – indult meg újból Corinne. Armand a fejét ingatta, de követte a lányt.
- Egész héten nem láttalak – szólalt meg Corinne.
- Tudom. Sok volt a dolog a halászatban – fordult hanyatt ismét Armand és a haját hátratúrta.
- Átjöhettél volna – vádaskodott Corinne.
- Mikor? Este?
- Ha kell akkor este.
- Corinne gondolkozz egy kicsit. Nem állíthatok be hozzátok sötétedés után csak úgy! – emlékeztette Armand.
- Kereshettél volna valami kifogást, akármit – nézett rá elfordítva figyelmét a sirályokról Corinne.
- Majd legközelebb találékony leszek és lejáratom magam apád előtt jó lesz? – nézett rá feszülten Armand.
- Most mi bajod velem?
- Semmi!
- Ideges vagy! – figyelte a fiút Corinne, ahogy zsírosodásig túrja hátra újra és újra a haját.
- Frusztrált vagyok Corinne, itt fekszel mellettem és ez eléggé feszélyez – nézett rá ingerülten Armand.
- Mikor tesszük már meg Armand? – csapott a matracra Corinne.
- Hát ez az, mikor! – fakadt ki Armand is. Lerúgta a cipőit és felhúzta lábát az ágyra. Corinne kérdő tekintettel nézte, ahogy Armand valami vad elszántsággal felé hajolt és mohón lecsapott rá ajkaival. Corinne ujjai beletúrtak Armand sötét hajába. A sirályok hangja most vijjogóra váltott, élesebben csapott, köröztek a világítótorony felé, majd vissza. Armand súlya alatt lenyomódott a matrac, Corinne feneke lejjebb süppedt a puha matracba, s Armand fekete nadrágjának öle a lábai közé nyomult. Corinne zihálva feszítette hátra a nyakát. Lábai közé feszült Armand kemény férfiassága, érezte, ahogy újra és újra nekidörzsölődik a nadrág fekete anyagán keresztül. Jó érzés volt, borzongatóan gyönyörű érzés. Armand kívánja. S ennek fizikai kifejeződése csak még jobban ingerelte.
- Armand! – suttogta remegve Corinne. Armand orrát belefúrta Corinne hajába, végighúzta a lány nyaki ütőerén, s ajkát Corinne vállára nyomta.
- Szúrnak a borostáid! – hallotta Armand Corinne panaszát. Corinne érzékeny bőrére vörös foltokat dörzsölt Armand álla.
- Bocs – mormolta Armand, s legördülve hanyatt vágta magát. Levegő után kapkodott. Kimelegedett, a vére őrült tempóban dübörgött az ereiben. Corinne felhúzott térdeit összezárta és csak nyalta az ajkát újra és újra, izgatott volt, Armand most először fejezte ki előtte, hogy mennyire türelmetlen, hogy mennyire akarja már ő is. S ettől egy villanásra úgy érezte, hogy közelebb vannak egymáshoz korban is, mint gondolta. Mindketten ugyanazt akarták. – Kívánlak Corinne, és ez már kevés. Ó, mikor lesz már augusztus? – állt fel az ágyról Armand. Fabian kopogás nélkül rontott be, ahogy most már rendszeresen ez volt a szokása. Corinne és Armand két különböző irányba néztek, a beszélgetésnek vége.
Az este leszállt a fenyvesekre. Corinne áthaladt egy csöndes választóvonalon. Betöltötte a tizenharmadik életévét. Armand a héten minden nap rákérdezett újra és újra, hogy tényleg ezt akarja-e Corinne és tényleg ott akarja-e. De végül Corinne meggyőzte. Igen az erőd az ő erődjük. Amit titkon mindig is úgy érzett, hogy neki építettek. Frissen mosdott, erős arcvizes illata volt Armandnak, ahogy az erőd alatt Corinne-ra várt. A lány úgy szökkent a tisztás felől, mint egy holdtündér. Meleg volt az éjszaka. Kellemesen langyos a szél, Corinne-t megvilágította a hold fénye, ezüstös kontúrba rajzolva a vörös tincseket. Sötét volt, Armand a lengő létrát tartotta, s mielőtt Corinne fellépett volna, megállította a lányt, hogy újra megkérdezze: Biztos? De Corinne csak ideges, izgatott mosollyal felnézett rá, s megindult a létrán felfelé. Fent a kis erődházban Armand kezdte meggyújtani a mécseseket, Corinne mellett haladva. A mécseseket a földre helyezte, s Armand is leült a párnákkal dús szőrmékre.
- Hát itt volnánk…
- Itt – simítgatta a ruhája pántját zavartan Corinne.
- Még sosem láttam az erődöt gyertyafényben – jegyezte meg Armand körbenézve.
- Én már sokszor láttam – állapodott meg Corinne tekintete a fiún. – hogyan… hogyan csináljuk? – kérdezte idegesen Corinne.
- Nem kell izgulnod, olyan lesz, mint mindig csak… egy ponton túl nem – felelte Armand, s kezével jól ismert cirógató mozdulatokba kezdett. Corinne hátradőlt a párnákra. Armand ujjai a hajába túrtak, de Corinne lefogta.
- Ne, szeretném, ha így maradna, feltűzve…ma igazán felnőttnek és komolynak akarok tűnni – mormolta Corinne.
- Jól van – simultak le Armand ujjai Corinne vállára. A pántok könnyedén csúsztak le a lány vékony vállain. Corinne kulcscsontján fényesen tükröződött a gyertyafény. Bizonytalan volt. Egyszerre akarta is és nem is. – Lazulj el! Ha ennyire tiltakozol, akkor nem tesszük meg – nézett rá Armand gondterhelten.
- Nem erről van szó, csak egyszerűen szokatlan ez a helyzet, nem tudom hogyan kellene viselkednem, hogy mit vársz tőlem. Félek, hogy csalódást fogok okozni neked. És nem akarom, hogy ezzel véget érjen közöttünk bármi is.
- Semminek sem fog ez véget vetni Corinne. Szeretlek, hiszen tudod. Csodállak, vonzónak talállak és gyönyörűnek. Amiket mondtam, nem úgy értettem akkor sem. Bármit is gondoltál, mindig is elragadónak találtalak. Gyerekként is szerettelek Corinne. Mert nem a testedbe szerettem bele! Érted? Bár, most hogy már minden porcikáját ismerem, azt hiszem a testedbe is beleszerettem – mosolygott le rá Armand a párnákon könyökölve. – Ez a legszebb takaró, amit ide hímeztél – igazgatta feljebb kettejükön a finom szövésű pamutanyagot Armand. Apró zöld levélkék és virágszálak borították, mintha petrezselyemmintás lett volna a fehér anyag. Szép volt a hímzés és szép a fehér anyag és a zöld minta benne.
- Ezt csakis kettőnknek varrtam. Senki sem használta – felelte Corinne a hímzést nézve.
- Hoztál törülközőt is? – nézett fel Armand.
- Igen, majd hajnalban kimosom a forrásnál – bólintott Corinne, s a fülénél lebukó tincsek megfeszültek, ahogy ingatta a fejét.
- Fura, de én is ideges vagyok – mosolygott rá Armand.
- Tényleg? Te? Miért? – nézett rá csodálkozva Corinne.
- Nem szeretnék csalódást okozni neked – felelte Armand is szomorkás mosollyal. – Ha nem fog tetszeni nem akarod majd többet.
- Le akarok feküdni veled Armand. Ezen nem változtat semmi sem. Veled akarom – mondta komolyan Corinne, s lesütött szempillái alól az egymással játszó ujjaikat nézte. Armand rákulcsolta az ujjait, majd elengedte, átsimította Corinne kézfejét, tenyerét végigcirógatta minden egyes ujjával, aztán ismét összekulcsolták az ujjaikat. Ezt csinálták egész beszélgetés alatt.
- Egyikünk sem akar csalódást okozni a másiknak – mosolyodott el Corinne. Lágy volt az arca, így hanyatt fekve még fiatalosabb. A kósza kis vörös tincsekkel olyan érzéki volt a vörös mécsesek megvilágításában. A nyár végén még erősebbek lettek a szeplői a napsütéstől. Corinne nem volt tipikus arisztokrata, nem féltette a bőrét a napfénytől. Ellenkezőleg, nem is törődött vele. Ha süt a nap hát süssön, az a természet rendje. Orra körül ellenállhatatlan kedves kis pöttyök voltak a szeplői, szép volt vele, aranyos, kedves. Ahogy a le-fel rebbenő szempilláival is. A sötétedő szürkéskék szemeivel, amivel mindig olyan őszintén tudott nézni, nagyra nyílt szemekkel. Várakozón, kérdőn, csodálkozón és egyben mélyen és komolyan. Armand látta a mélyülő árnyat Corinne tekintetén. A lány a hasára vonta a kezét. Armand feljebb csúsztatta ujjait és a ruha mellrészénél a megkötőket kezdte kioldozni. Egyszerű nyári ruha volt, semmi bonyolultság, Corinne nem akart sokat vesződni a ruhákkal. Derékig lemeztelenítette a lányt és csak itta a szemével a lány bársonyos, fiatal bőrének látványát. Corinne őt figyelte. Figyelte a mozdulatait, a tekintetét. Nem szólt csak feküdt csendesen. Ajkán néha halk sóhaj tört fel, de éber volt és józan.
- Semmi szenvedély? – kérdezte halkan Corinne.
- Hogy?
- Sokszor volt rajtad az a furcsa vadság, amikor ruhában csináltuk. Amikor másabb voltál, nem ilyen, mint most – jegyezte meg halkan a lány. Armand ujjai finoman csúsztak Corinne lába közé.
- Igen, de akkor tudtam, hogy nem fog komolyabbá válni. Ma teljesen tudatomnál akarok lenni. Ha elvesztem a fejem, nagy az esély rá, hogy a tiltakozásodra is fittyet hánynék. Nem, ma rád akarok koncentrálni Corinne – mondta rekedtes hangon Armand. – Nekem ez nem az első. De neked igen. Kettőnk közül te vagy a fontosabb.
- Ne emlékeztess a különbségeinkre, ma ne – fordította el a fejét Corinne, s a mécseseket nézte a fal mentén, az ablakpárkányon. Armand ujjai magabiztosan és kérlelőn becézték. Könnyedén siklottak az ujjai a nedvességen. Corinne olyan hangtalan volt ma. Olyan békés, olyan türelmes. Akárcsak Armand. Aki figyelt, minden rezdülést. Corinne szeme lassan csukódott le. Sokáig nézte a vörös fényeket, aztán mintha elálmosodott volna, leereszkedtek a pillái. Csak a teste remegett jólesőn. S zárt ajkai mögül tompa nyögés hallatszott, amikor Armand ujja beléhatolt.
- Ilyen lesz? – suttogta lehunyt szemmel Corinne.
- Hasonló, de másabb – jött Armand rekedt felelete. Csak ruhasuhogás hallatszott. Armand a finom tökéletesre mosott állati belet vesszejére simította. Corinne szeme fellebbent, s látta, hogy Armand a lábánál térdel. Ajkaival végigcsókolta a bokája keskeny ívét. Nem utasítgatta Corinnet. Csak lassan várta, hogy a lány magától engedjen a becézésnek, s engedje közelebb az öléhez. Corinne felhúzta a térdeit, s mély levegőt véve Armandra nézett. Armand Corinne feneke alá igazította a törülközőt, majd a szőrmén Corinne két oldalánál az alkarjára nehezedett. Corinne őt nézte, Armand pedig lágyan végigcsókolta Corinne arcát, a szeplőit az orra körül, az orrán, a lány ajkait, Corinne füle alatt az érzékeny részt. Corinne tenyere Armand csípőjére simult. A fiú ujjai a nedves szirmok közt matattak. Corinne úgy vett levegőt, mint amikor merülni készül a tengerben. Armand kérdőn nézett rá, s Corinne elszántan bólintott. Egyetlen csobbanásnyi idő volt az egész. Corinneból a visszatartott levegővel együtt tört ki a fájdalmas halk kis kiáltás. Armand keze nyugtatón és bíztatón simogatta Corinne derekát, melleit, a csípőjét. Ajkával apró csókokat hintett a lány nyakára, de amikor újra mozogni kezdett Corinne felszisszenve harapott az ajkába. Armand aggódó tekintettel nézett Corinne fájdalomtól elsötétedő szemeibe. Teljesen leállt. Enyhén felemelkedett Corinne-ról, hogy arra a helyre nézzen, ahol egyesültek.
- Vérzel. Abbahagyjam? – szólt elfojtott, felindultsággal a hangjában.
- Ez szörnyen fáj – préselte magából halkan Corinne. Armand kihúzódott, s nézte, ahogy Corinne felhajtja a törülköző szélét a szeméremdombjára. Lehunyta a szemét, s lágyan szuszogott. Armand hanyatt feküdt mellé, s ajkához emelte Corinne tejfehér kézfejét, s a kékes folyókként ágazó érhálózatra hintett csókokat.
- Még mindig fáj? – kérdezte Armand rekedtes hangon.
- Nem. Még egy kicsit tompán sajog, de már alig érzem – rázta a fejét Corinne, s felpillantott a mellette fekvő fiúra. – Sajnálom.
- Legközelebb jobb lesz ígérem – mosolygott rá Armand bíztatón.
- Lesz legközelebb? Mindezen borzalmak ellenére? – nevetett Corinne.
- Csak ha te is akarod – felelte rá Armand.
- Persze, hogy igen – Corinne Armand mellkasára hajtotta a szívét. – Nem kellett volna ilyen fiatallal kezdened, egy szűz lánnyal erre gondolsz igaz?
- Corinne, elképzelni sem tudod, hogy mire gondolok – simította meg a lány meztelen hátát Armand.
- Nincs nálam pennys – hallgatta Armand szívverését Corinne.
- Arra gondoltam, hogy soha ilyen szép nem volt, pedig nem ért egyikünk se a csúcsra, még el sem kezdtük igazán. Köszönöm Corinne.
- Mit?
- A szüzességed adtad nekem, ez…
- Ez is egy titok, ami összeköt minket. Neked adtam, mert nálad senki sem fogja sohasem jobban megérdemelni, és örülök, hogy veled vesztettem el – nézett fel rá Corinne, ahogy megtámasztotta az állát Armand mellkasán.
- Jézusom Corinne, annyira fiatal vagy. Nem lenne szabad ennyire belezúgnom az unokahúgomba – fúrta az ujjait Corinne feltűzött hajába Armand. Corinne kuncogva nyomta a száját Armand ajkaira.
- Nagyon féken kellett tartanod magad, hogy ennyire gyengéd legyél hozzám igaz? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Nem szoktam ilyen visszafogott lenni, de te alaposan átnevelsz – mosolygott rá Armand.
- Charlotte nem nevelt meg?
- Corinne olyan mély hatással senki sem volt rám, mint te. Bátor lány vagy. Olyan, akivel még nem találkoztam. Meg sem érdemellek… általában ezt érzem – vallotta be Armand.
- Megérdemelsz, ahogy én is téged – bújt Armandhoz Corinne elégedetten. Armand magukra húzta a takarót, s Corinne meztelen vállait is betakarta. Lágyan cirógatta Corinne hátának ívét, és csípőjének vonalát, mindaddig míg könnyed álomba nem merültek.
A hajnali madárcsiripelés ébresztette őket. Corinne álmosan pislogott. Már nem szivárgott a vére. Kivette a törülközőt a lábai közül, s figyelte a hajnali pirkadat fényében a vörös foltokat a fehér törülközőn. Elvesztett szüzessége színei. Armand is nézte a vércseppeket az anyagon. Ha le kellene valaha is festenie Corinnet, és a szerelmüket hát akkor semmi más színt nem is tudna használni, mint a vöröset. Corinne maga volt a vörös. Bronzvörös, vérvörös, bíborvörös. Corinne kicsusszant a takaró alól, s amikor vissza akart nézni az alvó Armandra, akkor látta, hogy az is fent van.
- A forrás felé menjünk. Kimosom – hajtotta össze zavartan a törülközőt Corinne. Armand magára húzta a nadrágját, felvette a cipőjét, s mielőtt kiléptek az erődből, Corinne füle mögé simította az elszabadult vörös tincseket.
- Jó reggelt Tündérke! – búgta lágyan, s Corinnet az erőd falának nyomva csókolta. Corinne átvetette a karjait a fiú vállán és a korareggeli hidegben megborzongott a hirtelen rátörő melegségtől. Testét a fiúéhoz préselte, fázós mellbimbói keményen nyomódtak Armand mellkasának. Armand pedig szorosan ölelte a lány derekát magához.
- Visszamenjünk? – turbékolta Corinne a leégett mécsesekre pillantva.
- Nem, haza kell érned, reggel vár a friss sütésű kalács az asztalon – mosolygott rá Armand, bár zihált és legszívesebben bevágta volna Corinne-t a párnákra és magáévá tette volna, úgy hogy az erőd összes cölöpe beleremegett volna. Leértek az avarszintbe. Corinne előrefutott, a hűvös fűszálak meztelen bokáját csiklandozták. A forrás hideg volt. Dermesztően hideg ezen a reggelen. Armand nézte, ahogy a lány leguggolt a kis forrás partján és belemártja a törülközőt a vízbe. Gyorsan dörzsölte ki belőle a vérfoltokat. Lassan halványodtak a színek. Rózsaszínes árnyalatba csaptak át, végül már csak a kontúrvonalai látszottak a foltoknak, aztán semmi. Corinne lögybölte még egy kicsit a vízben, aztán sietve kicsavarta.
- Kész is – mosolygott fel Armandra. – Mehetünk – hajtotta négyrét a törülközőt Corinne.
- Add, lefagy rajta a kezed! – vette át a törülközőt Armand, s Corinne jéggé merevedett ujjait a keze közé fogva melengette. Nedvesek voltak a forrásvíztől a lány ujjai. Még álmos a szeme a lánynak. Kicsit gyűrött az arca az alvástól. Haja zilált, csak most nem az a kócos rendetlenség uralkodott, a tincsek össze-vissza hullámzásától, hanem a szétalvós haja volt.
- Armand! – állította meg hirtelen a lány.
- Igen? – biccentette le hozzá várakozón a fejét Armand.
- Vasárnap megismételjük – mondta bizakodón Corinne.
- Hol?
- Nálad, a mahagóni ágyadban.
- S Fabian?
- Nem tudom, szereld le valamivel, intézd el, hogy kettesben legyünk – sorolta Corinne.
- Corinne! – sóhajtott Armand.
- Akarod vagy sem? – csattant rá Corinne.
- Persze, hogy akarom – felelte ingerülten Armand.
- Akkor megoldod. Kész – indult meg újból Corinne. Armand a fejét ingatta, de követte a lányt.
2013. június 28., péntek
Erdei piknik
Fabian képtelen volt kivárni a hetet. Aggódott, hogy az ő ostobaságával azok ketten mit művelhetnek a vadászházban. Ezért a második éjszaka után bejelentette, hogy mégiscsak hazamegy. Szinte rohanta az utat végig a vadászházig és lihegve vágtatott be. Maria értetlenül nézte a fiát, aki nyitogatta az ajtókat, kutatott, keresett.
- Mi bajod Fabian? Azt hittem Lionel-nél vagy, és kimentek a tengerre!
- Meggondoltam magam anya! Hazajöttem. Corinne?
- Corinne? – Maria homlokráncolva nézte a fiát. – Armanddal az erdőbe mentek sétálni.
- Sétálni! – fújtatta Fabian. – Utánuk megyek.
- Jó menj csak! Jó játékot! – Maria a fejét ingatta. Sosem gondolta volna, hogy két gyereke ennyire nem tud egymás nélkül meglenni. Fabian is milyen kétségbeesetten keresi most a húgát. Jó testvérek lettek. Nagyon jók.
Armand a piknikkosarat cipelte a lány után. Corinne mezítláb futott előre, nekiiramodott a tisztáson aztán visszafordulva integetett Armandnak. Kacagása betöltötte a teret. Pillangók röpködték körül. Fehérek voltak, akárcsak a lány ruhája. Valóban olyan volt mint egy erdei tündér. Felszabadult, vidám, játékos.
- Gyere már ne maradj le! – kiáltotta a fiúnak.
- Corinne, három befőttesüveget is idepakoltál pedig elég lett volna egy is – emelte meg combjával a nehéz kosarat Armand. – Na találj már egy helyet, elég volt! – Corinne visszaszaladt hozzá, ügyesen ugrálgatva meztelen talpaival a szúrósabb növények közt. Corinne ismerte a növényeket, az állatokat a természetüket. Együtt nőtt fel az erdei fákkal, az állatokkal. Elállta Armand útját és felnézett rá. Megfogta a fiú szabad kezét és csak gyönyörködött Armand mogyorószín szemeiben.
- Itt, meguntad, akkor itt állunk meg – jelentette ki Corinne.
- Itt? – nézett körbe döbbenten Armand. – Corinne! – vett mély levegőt, s letette a kosarat a kezéből. – Ez nem egy szokványos piknikhely – állapította meg Armand.
- Nincs is a fenyvesekben piknikhely, hiszen itt nincs is piknik. Piknik csak parkokban lehet – érvelt Corinne.
- Ez nem igaz – Armand elkezdte a környező vadvilágot megszelidíteni, s a magas lágyszárúakat megtépkedte, hogy alkalmas hely legyen a terítésre. Corinne is segített, s ketten széthajtották a magukkal hozott szőrmét és leterítették a fűbe. Armand a szélére tette a piknikkosarat.
- Meg kellene keresnünk a fiúkat – jegyezte meg Corinne a szőrmére lépve.
- Ők fognak megtalálni minket. Egy tisztás közepén vagyunk – pillantott körbe Armand. – Apád vadászik.
- Tudom. Nem fog erre jönni, és ha erre is jön, akkor mi van? – nézett rá Corinne. – Gyere már ülj le! Piknik van – húzta le magához Armandot a szőrmére Corinne. Corinne belekukkantott a kosárba, amit Franciossal válogatott össze, amikor kiötölte ma reggel, hogy piknikezni mennek. Armand olyan meglepve nézett rá, hogy eszébe sem volt ellenvetést tenni.
- Milyen gyümölcsöt kérsz? – nézett fel rá Corinne.
- Erdőben termett, hamvas…vörös… szép…érett gyümölcsöt - sorolta Armand és figyelte, Corinne mozdulatait. Corinne leeresztette a karját és a sarkára ülve nézte Armandot.
- Te rólam beszélsz igaz? – nézett mosolyogva a fiúra.
- Engedd ki a hajad! – kérte rekedten Armand.
- Nem – pakolt ki a kosárból Corinne.
- Miért nem? – ért az egyik kontytűhöz Armand.
- Mert, ha kontyban van komolyan veszel, nélküle nem – fogta le Armand kezét Corinne. Armand ujjai Corinne nyakára csúsztak, majd a vállaira.
- Ez nem igaz. Mindig komolyan vettelek Corinne – Armand ajkával követte a keze érintését. Corinne a fiú napfénytől felforrósodott fekete ingjébe fúrta az arcát. Armand ujjai ügyesen túrtak a lány vörös hullámoktól kócos hajába, s lassan kezdte leoldani a haját. Egyik hajtű a másik után került a szőrmére. Armand lehelete csiklandozta a fülét, Corinne összehúzta magát az érzésre. Armand elhúzódott és nézte, ahogy a vörös tincsek Corinne vállára omlanak. Nem beszélt bolondságot a lány. Leengedett hajjal sokkal kislányosabb volt. Olyan volt, mint Corinne az erődben a babáival, az avarban, megszeppenve, Corinne volt, aki mindig őrajta csüngött, mindig kíváncsiskodott, mindig kérdezett s eközben mindig valószerűtlenül bölcs tudott lenni, a maga gyermeki módján. Corinne elfordította a fejét és szempillái a szeplőire vetettek árnyékot, ahogy lesütötte a szemét.
- Mondtam – sóhajtott lemondóan Corinne.
- Hé! Egy szót sem szóltam kislány – simította tenyerét Corinne arcára Armand, s finoman szembefordította, s ajkát a lány szájára nyomta. Corinne ajka megremegett a csókban. Még mindig olyan hihetetlen volt, egy csók. Még mindig úgy meglepődtek mindketten, ha megtörtént. Armand is szinte félve fogta ajkai közt a lány ajkát, szinte reszkettek az ajkai a lányén, mintha először csinálná, és olyan szomjasan tudta birtokba venni azokat az édes apró lányajkakat. Corinne nem mert mozdulni, karjai erőtlenül, bizonytalanul emelkedtek a fiú széles vállára. S végül félve, de belekapaszkodott, Armand tarkóján kulcsolta össze ujjait. Hideglelés volt rajta. A forró nyári melegben is párásodott a bőre és didergett és libabőrös lett és egyszerre öntötte el forróság és hideg és csak gyűlt és gyűlt az a furcsa görcs a gyomra alatt, az ölében és érthetetlen feszültség generálódott benne, ettől a kis könnyed semmi csóktól is, ahogy Armand lassan, édesen felkutatta szája rejtekeit. Méhecskék döngicséltek a távolban, jöttek, mentek rendszertelen röptükkel. Corinne haja szétterült a fehér szőrmén és ahogy Armand felemelte a fejét nézte a kék eget, s ahogy kitakarja a fiú feje a világoskék égboltot a fejük felett. Corinne kutatva nézte Armand arcát. Olyan sok év van közöttük. Olyan felfoghatatlan ez az egész. Miért foglalkozik Armand vele? Miért van itt? Játéknak tekinti csupán? Unaloműzőnek? Az nem lehet, hiszen Armand mindig olyan elfoglalt, mindig a parton van, mérleg mellett áll, súlyt mér, halakat fog, elad, és számol, mérleget készít. S most mégis időt szán rá?
- Mi történik velünk Armand? – kérdezte Corinne csendesen, a hangját keresgélve.
- Erre a kérdésre én sem tudom a választ – felelte a lány fölé könyökölve Armand. Játszadozott a lány vörös tincseivel, ujjaival fésülgette a lány haját. Corinne belenézett a borostyánszín szép szemekbe és nem bírt betelni vele. Armand is Corinne most egészen világos szürkéskék szemeit nézte. Ma kékebb volt, ha Corinne boldog mindig kékebb a szeme, ha szomorú mindig szürkésebb. Most már tudta, már ismerte Corinne szeme színének változásait. Ma gyönyörű volt. Vörös kibontott hajával, az ajka körüli mosollyal. Corinne kézfejét csiklandozta valami, s le akarta dörzsölni. Armand lefogta a kezét.
- Ne, egy katicabogár tisztelt meg. Gyere nézd meg! – Armand óvatosan Corinne látóterébe emelte a lány karját. Valóban a katica lassú sétába kezdett Corinne kézfején a csuklója irányába.
- Hány pettyes? – figyelte Corinne a kis piros színű bogarat.
- Szerintem kettő – méregette az állatot Armand.
- Szerintem meg négy – vetette ellen Corinne.
- Az ott a farka – tiltakozott Armand.
- Esetleg a szárnya – nevetett Corinne. A rázkódás megijesztette a katicát és azzal el is repült. Armand Corinne apró szép gyöngyszín fogait nézte.
- Mindig nevetned kellene Corinne. Olyan szépek a fogaid – mormolta Armand. – Állandóan simogatni akarom őket a nyelvemmel.
- Elijesztettük a katicát – komolyodott el Corinne. Armand a fejét támasztva könyökölt Corinne mellett.
- Vagy csak másik virágot keresett magának – lebbent meg Armand szempillája.
- Miket nem mondasz! – nézett el a tisztás felé Corinne. Figyelte a természet csendjét. Apró kis tücsökciripelés, rovarok szárnyainak röpte, madárcsiripelés. A nap sütötte a tisztás minden virágát, a szél fújta a fák lombjait. A nyár hangjai, az erdő hangjai. Olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy Armand testmelege a derekához simult, hallotta a fiú légzését, érezte, ahogy a hasa emelkedik és süllyed minden légvételre. A fiúk hasból lélegeznek, ezt még Fabian mutatta neki.
- Mindig ezt szeretném érezni Armand – mondta csendesen Corinne.
- Mit? – nézett abba az irányba Armand is, amerre Corinne.
- Ezt a békességet. Amit most érzek. Ezt a békés boldogságot. Azt hiszem szeretlek Armand – suttogta elhalón Corinne.
- Corinne… - Armand nyelni próbált, s ráébredt, hogy kiszáradt a szája. Csak szárazon nyeldekelt.
- Mármint…szerelmes vagyok beléd, érted? – fordult a fiú felé ismét Corinne, s felnézett Armandra, aki fölötte könyökölt.
- Igen, értem…
- Mihez kezdünk ezzel a helyzettel? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Hát… én azt tanultam, hogy minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat – mosolygott rá Armand.
- Te nem mondasz semmit igaz? – Corinne nyirkos kis tenyerét Armand arcára tette. – Helyes. Szeretem benned, hogy sosem beszélsz az érzéseidről. De én kiönthetem neked mindig a szívemet. Nekem adtad azt a ládát, de az én titkaim ládája te vagy Armand. Én nem egy személytelen és élettelen tárgynak akarok vallani. Hanem neked. A vallomásaim neked szólnak.
- Nem akarok gondolkodni Corinne. Itt vagyunk és kész. Ne cifrázzuk a dolgokat – tekergette az ujja köré játékosan a lány vörös tincseit Armand.
- Abban semmi cifraság nincs, hogy szeretlek. Ez nagyon is egyszerű – simogatta meg Armand combját maga mellett Corinne. – Szeretem, ahogy simogatod a hajam. Olyan megnyugtató, szinte elalszok tőle. Igen azt hiszem mindig elálmosít, ha simogatod a hajam. Talán gyerekként is így altattak? – mélázott el Corinne. Nem akart gondolkodni ő sem. Lehunyta a szemét és élvezte, hogy Armand becézgeti. Simogatja a haját és közben olyan gyengéden néz rá, amitől megremegnek a lábai, így is ahogy felhúzza a térdeit és hallgatja a természet dallamait.
Sokáig nem jött rá, hogy valószínűleg elaludt. Csak azt, hogy a mély zengésű férfihang még itt van mellette. Armand tüdejéből ilyen közelről olyan más volt a hangja. Tetszett, hogy szinte a tüdejében is hallotta a szavakat, és a fülével is. Beszélgetett valakivel. Tehát már nincsenek kettesben.
- Mit műveltél vele? – szegezte Fabian nyersen a kérdést Armandnak.
- Semmit.
- Kikészíted?
- Egyáltalán nem.
- Érzelmileg biztosan.
- Nem kellett volna idegeskedned és nem kellene a feltűnő viselkedéseddel gyanúba keverned minket – felelte Armand.
- Nem kellett volna rákattanod a húgomra! – csattant fel Fabian.
- Ne hangoskodj! Felébred – szólt rá Armand visszafogott hangon.
- Corinne mindig csak tetteti az alvást, ez volt gyerekként is a szórakozása. Aztán mindent kihallgatott. Ezért tudott annyi mindent mindig. Fogadok, hogy most is fent van. Hidd el Corinne az én húgom és én ismerem – felelte Fabian, s a lábával meglökte Corinne lábát. – Corinne! Fent vagy igaz?
- Hagyd! Fabian kedvelt szórakozása mindig is az volt, hogy senkit sem hagyott sosem nyugton, mindig rá kell figyelni. Minek jöttél utánunk? – simította le a szoknyáját Corinne, s felnézett a bátyjára.
- Mit csináltok?
- Piknikezünk nem látod? – nézett mérgesen a bátyjára Corinne.
- Én csak azt látom, hogy egymás mellett fekszetek – jelentette ki Fabian kíméletlenül és végignézett a pároson.
- Csatlakozol? – ült fel Corinne rosszkedvűen.
- Igen – vágta le magát a szőrmére Fabian.
- Udvarias kérdés volt, amit udvariasan vissza kellett volna utasítanod és nem zavarnod minket – szidta le Corinne.
- Távol áll tőlem az udvariasság, ha a húgom védelméről van szó – felelte Fabian és kiemelt egy dzsemmes üveget a kosárból. – Eper?
- Az, tömjed magad – nézett rá morcosan Corinne ,s a hátát Armandnak vetette. Armand fejét ingatva figyelte a két civakodó testvért.
- Tömöm is, miattatok lemaradtam az ebédről – keresett egy kiskanalat Fabian és a kalácsra egy jó adagot kanalazott. – Corinne főzte – jegyezte meg Armandnak futólag Fabian.
- Tényleg? – nézett Armand a lányra.
- Igen – Corinne zavartan elpirult és a hajtűit kezdte keresni.
- Akkor meg kell nekem is kóstolnom, adj egy keveset – figyelte az unokaöccsét ,ahogy bekebelez egy nagy adag lekvárt magába.
- Mit csináltatok, amihez ki kellett engedned a hajad? – figyelte szemfülesen Fabian Corinne hajtűző technikáját.
- Szerinted? Megtéptük egymást! Egyél azzal foglalkozz! – szólt rá durcásan Corinne a bátyjára. Fabian egy adag lekvárt kanalazott Armandnak is egy szelet kalácsra és átnyújtotta. Fabian sötéten nézett egyikről a másikra. Nemtetszéssel figyelte, ahogy Corinne ismét feltűzi a haját. Dús vörös haja ismét hátra púposodott, elöl néhány rövidebb tincs maradt szabadon, amit a füle mögé simított.
- Jó íze van – állapította meg Armand. – Tényleg te készítetted?
- Olyan hihetetlen? – nézett rá oldalt Corinne sértetten.
- Nem, nem az – Armand engesztelőn simogatta meg Corinne hátát. Fabian árgus szemekkel figyelte kettejüket.
- Nem tetszik ez nekem – rázta a fejét rágcsálva a kalácsot Fabian.
- Tudod az a hihetetlen Fabian, hogy annyit eszel és mégsem hízol el – figyelte a bátyját Corinne.
- Anya szerint csak növésben vagyok ez lehet az oka – nyammogta Fabian. Corinne is csatlakozott a fiúkhoz a piknikhez. Egy egész üveg lekvárt eltüntettek hárman. Fabian jóllakottan és elégedetten tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.
- Mint egy borjú olyan vagy – jegyezte meg Corinne nevetve.
- Inkább ti vagytok olyanok mint két antilop. Ahogy Armand lopva simogat. Azt hiszitek nem veszem észre? Úgy bökögeted mint a hím a nőstényt, aztán már meg is hágod – rázta a fejét nemtetszőn Fabian. Corinne arca égett ahogy a bátyját hallgatta és örült, hogy már a nap állása miatt árnyék vetődött rájuk a szőrmére, mert félt volna, hogy meggyullad a napon. Lezárta a befőttesüveget a tetejével is visszatette a kosárba. – Na ki vele? Csináltátok már?
- Fabian! – Corinne-nak már nem csak a haja volt vörös, de a mellkasa, sőt a karja is. Armand meglepve figyelte, mennyire érzékeny a lány bőre és mennyire vérbővé tud válni.
- Csak ugrat Corinne! – simította rá tenyerét a lány tarkójára Armand. – Szándékosan hozod zavarba?
- Igen, hogy ráébredjen milyen abnormális amit csináltok! – vakargatta a lábát Fabian.
- Megzavartad a békés piknikünket – simította át homlokát Corinne zavarában.
- Meg mást is megzavartam gondolom – húzta el a száját Fabian. – A sarkatokban leszek és vigyázok, hogy rajtad maradjon a bugyid Corinne.
- Fabian nincs rád szükségünk – dühöngött Corinne.
- Rokonok vagytok! Egy család érted?
- Fabian, nem kell prédikálnod még ha papnak is készültél állítólag – fintorgott Corinne.
- Ez az egész egy nagy fúj!
- Senki sem hívott, úgyhogy mehetsz – legyintette el Corinne.
- Csak, ha ti is jöttök – állt fel Fabian a szőrméről.
- Menjünk mi is Corinne, még van egy kis dolgom – szólalt meg Armand is. Elhúzódott Corinne háta mögül és felállt, majd felhúzta a lányt is a szőrméről. Corinne belátta, hogy vége a pikniknek, ez sem tarthat örökké, ahogy egyetlen csók sem.
- Fabian vidd te a kosarat! – nyomta bátyja kezébe a piknikkellékeket Corinne és Armand mellé csatlakozott. Armand és Corinne nézték egymást az árnyas fák alatt az ösvényen. Fabian előttük vitte a kosarat. Corinne félmosollyal Armandot nézte. A fiú is elmosolyodott. Zavartan lépkedtek Fabian háta mögött, hol közelebb, hol távolabb lépve, imbolyogtak egymás mellett. Végül Armand futólag súrolta ujjaival Corinne kezét. Corinne előre pislantott a bátyjára, Fabian ment elöl töretlenül, most nem nézett hátra. Corinne rákulcsolta ujjait Armand kezére. Egymásra szorultak ujjaik. Fabian kikerült egy útjukba álló fát. Corinne hasonlóan akart tenni, de Armand a falnak támasztva a kezét elállta Corinne útját. Corinne a fa és Armand közé szorult és csintalan kékes szemekkel felnézett rá. Armand figyelte, ahogy felborul Corinne légzése, szétnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt, Armand pedig lassan lehajtotta a fejét. Corinne a fának dőlt és sűrű kontya puha párnaként védte a fejét a fatörzs kérgétől. Könnyed, játékos csók volt. Armand megemelte a fejét és maga után húzta a lányt. Fabian hátranézett a lemaradókra. Corinne kinyújtott kézzel még mindig a fa alatt állt és vágyakozó csillogó szemekkel nézte az unokabátyját.
- Ne maradjatok le! Gyertek! – kiáltott vissza Fabian. Armand és Corinne halkan nevetgéltek. Corinne a fiú vállához bújt és beszívta Armand ingjének illatát.
- Mi bajod Fabian? Azt hittem Lionel-nél vagy, és kimentek a tengerre!
- Meggondoltam magam anya! Hazajöttem. Corinne?
- Corinne? – Maria homlokráncolva nézte a fiát. – Armanddal az erdőbe mentek sétálni.
- Sétálni! – fújtatta Fabian. – Utánuk megyek.
- Jó menj csak! Jó játékot! – Maria a fejét ingatta. Sosem gondolta volna, hogy két gyereke ennyire nem tud egymás nélkül meglenni. Fabian is milyen kétségbeesetten keresi most a húgát. Jó testvérek lettek. Nagyon jók.
Armand a piknikkosarat cipelte a lány után. Corinne mezítláb futott előre, nekiiramodott a tisztáson aztán visszafordulva integetett Armandnak. Kacagása betöltötte a teret. Pillangók röpködték körül. Fehérek voltak, akárcsak a lány ruhája. Valóban olyan volt mint egy erdei tündér. Felszabadult, vidám, játékos.
- Gyere már ne maradj le! – kiáltotta a fiúnak.
- Corinne, három befőttesüveget is idepakoltál pedig elég lett volna egy is – emelte meg combjával a nehéz kosarat Armand. – Na találj már egy helyet, elég volt! – Corinne visszaszaladt hozzá, ügyesen ugrálgatva meztelen talpaival a szúrósabb növények közt. Corinne ismerte a növényeket, az állatokat a természetüket. Együtt nőtt fel az erdei fákkal, az állatokkal. Elállta Armand útját és felnézett rá. Megfogta a fiú szabad kezét és csak gyönyörködött Armand mogyorószín szemeiben.
- Itt, meguntad, akkor itt állunk meg – jelentette ki Corinne.
- Itt? – nézett körbe döbbenten Armand. – Corinne! – vett mély levegőt, s letette a kosarat a kezéből. – Ez nem egy szokványos piknikhely – állapította meg Armand.
- Nincs is a fenyvesekben piknikhely, hiszen itt nincs is piknik. Piknik csak parkokban lehet – érvelt Corinne.
- Ez nem igaz – Armand elkezdte a környező vadvilágot megszelidíteni, s a magas lágyszárúakat megtépkedte, hogy alkalmas hely legyen a terítésre. Corinne is segített, s ketten széthajtották a magukkal hozott szőrmét és leterítették a fűbe. Armand a szélére tette a piknikkosarat.
- Meg kellene keresnünk a fiúkat – jegyezte meg Corinne a szőrmére lépve.
- Ők fognak megtalálni minket. Egy tisztás közepén vagyunk – pillantott körbe Armand. – Apád vadászik.
- Tudom. Nem fog erre jönni, és ha erre is jön, akkor mi van? – nézett rá Corinne. – Gyere már ülj le! Piknik van – húzta le magához Armandot a szőrmére Corinne. Corinne belekukkantott a kosárba, amit Franciossal válogatott össze, amikor kiötölte ma reggel, hogy piknikezni mennek. Armand olyan meglepve nézett rá, hogy eszébe sem volt ellenvetést tenni.
- Milyen gyümölcsöt kérsz? – nézett fel rá Corinne.
- Erdőben termett, hamvas…vörös… szép…érett gyümölcsöt - sorolta Armand és figyelte, Corinne mozdulatait. Corinne leeresztette a karját és a sarkára ülve nézte Armandot.
- Te rólam beszélsz igaz? – nézett mosolyogva a fiúra.
- Engedd ki a hajad! – kérte rekedten Armand.
- Nem – pakolt ki a kosárból Corinne.
- Miért nem? – ért az egyik kontytűhöz Armand.
- Mert, ha kontyban van komolyan veszel, nélküle nem – fogta le Armand kezét Corinne. Armand ujjai Corinne nyakára csúsztak, majd a vállaira.
- Ez nem igaz. Mindig komolyan vettelek Corinne – Armand ajkával követte a keze érintését. Corinne a fiú napfénytől felforrósodott fekete ingjébe fúrta az arcát. Armand ujjai ügyesen túrtak a lány vörös hullámoktól kócos hajába, s lassan kezdte leoldani a haját. Egyik hajtű a másik után került a szőrmére. Armand lehelete csiklandozta a fülét, Corinne összehúzta magát az érzésre. Armand elhúzódott és nézte, ahogy a vörös tincsek Corinne vállára omlanak. Nem beszélt bolondságot a lány. Leengedett hajjal sokkal kislányosabb volt. Olyan volt, mint Corinne az erődben a babáival, az avarban, megszeppenve, Corinne volt, aki mindig őrajta csüngött, mindig kíváncsiskodott, mindig kérdezett s eközben mindig valószerűtlenül bölcs tudott lenni, a maga gyermeki módján. Corinne elfordította a fejét és szempillái a szeplőire vetettek árnyékot, ahogy lesütötte a szemét.
- Mondtam – sóhajtott lemondóan Corinne.
- Hé! Egy szót sem szóltam kislány – simította tenyerét Corinne arcára Armand, s finoman szembefordította, s ajkát a lány szájára nyomta. Corinne ajka megremegett a csókban. Még mindig olyan hihetetlen volt, egy csók. Még mindig úgy meglepődtek mindketten, ha megtörtént. Armand is szinte félve fogta ajkai közt a lány ajkát, szinte reszkettek az ajkai a lányén, mintha először csinálná, és olyan szomjasan tudta birtokba venni azokat az édes apró lányajkakat. Corinne nem mert mozdulni, karjai erőtlenül, bizonytalanul emelkedtek a fiú széles vállára. S végül félve, de belekapaszkodott, Armand tarkóján kulcsolta össze ujjait. Hideglelés volt rajta. A forró nyári melegben is párásodott a bőre és didergett és libabőrös lett és egyszerre öntötte el forróság és hideg és csak gyűlt és gyűlt az a furcsa görcs a gyomra alatt, az ölében és érthetetlen feszültség generálódott benne, ettől a kis könnyed semmi csóktól is, ahogy Armand lassan, édesen felkutatta szája rejtekeit. Méhecskék döngicséltek a távolban, jöttek, mentek rendszertelen röptükkel. Corinne haja szétterült a fehér szőrmén és ahogy Armand felemelte a fejét nézte a kék eget, s ahogy kitakarja a fiú feje a világoskék égboltot a fejük felett. Corinne kutatva nézte Armand arcát. Olyan sok év van közöttük. Olyan felfoghatatlan ez az egész. Miért foglalkozik Armand vele? Miért van itt? Játéknak tekinti csupán? Unaloműzőnek? Az nem lehet, hiszen Armand mindig olyan elfoglalt, mindig a parton van, mérleg mellett áll, súlyt mér, halakat fog, elad, és számol, mérleget készít. S most mégis időt szán rá?
- Mi történik velünk Armand? – kérdezte Corinne csendesen, a hangját keresgélve.
- Erre a kérdésre én sem tudom a választ – felelte a lány fölé könyökölve Armand. Játszadozott a lány vörös tincseivel, ujjaival fésülgette a lány haját. Corinne belenézett a borostyánszín szép szemekbe és nem bírt betelni vele. Armand is Corinne most egészen világos szürkéskék szemeit nézte. Ma kékebb volt, ha Corinne boldog mindig kékebb a szeme, ha szomorú mindig szürkésebb. Most már tudta, már ismerte Corinne szeme színének változásait. Ma gyönyörű volt. Vörös kibontott hajával, az ajka körüli mosollyal. Corinne kézfejét csiklandozta valami, s le akarta dörzsölni. Armand lefogta a kezét.
- Ne, egy katicabogár tisztelt meg. Gyere nézd meg! – Armand óvatosan Corinne látóterébe emelte a lány karját. Valóban a katica lassú sétába kezdett Corinne kézfején a csuklója irányába.
- Hány pettyes? – figyelte Corinne a kis piros színű bogarat.
- Szerintem kettő – méregette az állatot Armand.
- Szerintem meg négy – vetette ellen Corinne.
- Az ott a farka – tiltakozott Armand.
- Esetleg a szárnya – nevetett Corinne. A rázkódás megijesztette a katicát és azzal el is repült. Armand Corinne apró szép gyöngyszín fogait nézte.
- Mindig nevetned kellene Corinne. Olyan szépek a fogaid – mormolta Armand. – Állandóan simogatni akarom őket a nyelvemmel.
- Elijesztettük a katicát – komolyodott el Corinne. Armand a fejét támasztva könyökölt Corinne mellett.
- Vagy csak másik virágot keresett magának – lebbent meg Armand szempillája.
- Miket nem mondasz! – nézett el a tisztás felé Corinne. Figyelte a természet csendjét. Apró kis tücsökciripelés, rovarok szárnyainak röpte, madárcsiripelés. A nap sütötte a tisztás minden virágát, a szél fújta a fák lombjait. A nyár hangjai, az erdő hangjai. Olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy Armand testmelege a derekához simult, hallotta a fiú légzését, érezte, ahogy a hasa emelkedik és süllyed minden légvételre. A fiúk hasból lélegeznek, ezt még Fabian mutatta neki.
- Mindig ezt szeretném érezni Armand – mondta csendesen Corinne.
- Mit? – nézett abba az irányba Armand is, amerre Corinne.
- Ezt a békességet. Amit most érzek. Ezt a békés boldogságot. Azt hiszem szeretlek Armand – suttogta elhalón Corinne.
- Corinne… - Armand nyelni próbált, s ráébredt, hogy kiszáradt a szája. Csak szárazon nyeldekelt.
- Mármint…szerelmes vagyok beléd, érted? – fordult a fiú felé ismét Corinne, s felnézett Armandra, aki fölötte könyökölt.
- Igen, értem…
- Mihez kezdünk ezzel a helyzettel? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Hát… én azt tanultam, hogy minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat – mosolygott rá Armand.
- Te nem mondasz semmit igaz? – Corinne nyirkos kis tenyerét Armand arcára tette. – Helyes. Szeretem benned, hogy sosem beszélsz az érzéseidről. De én kiönthetem neked mindig a szívemet. Nekem adtad azt a ládát, de az én titkaim ládája te vagy Armand. Én nem egy személytelen és élettelen tárgynak akarok vallani. Hanem neked. A vallomásaim neked szólnak.
- Nem akarok gondolkodni Corinne. Itt vagyunk és kész. Ne cifrázzuk a dolgokat – tekergette az ujja köré játékosan a lány vörös tincseit Armand.
- Abban semmi cifraság nincs, hogy szeretlek. Ez nagyon is egyszerű – simogatta meg Armand combját maga mellett Corinne. – Szeretem, ahogy simogatod a hajam. Olyan megnyugtató, szinte elalszok tőle. Igen azt hiszem mindig elálmosít, ha simogatod a hajam. Talán gyerekként is így altattak? – mélázott el Corinne. Nem akart gondolkodni ő sem. Lehunyta a szemét és élvezte, hogy Armand becézgeti. Simogatja a haját és közben olyan gyengéden néz rá, amitől megremegnek a lábai, így is ahogy felhúzza a térdeit és hallgatja a természet dallamait.
Sokáig nem jött rá, hogy valószínűleg elaludt. Csak azt, hogy a mély zengésű férfihang még itt van mellette. Armand tüdejéből ilyen közelről olyan más volt a hangja. Tetszett, hogy szinte a tüdejében is hallotta a szavakat, és a fülével is. Beszélgetett valakivel. Tehát már nincsenek kettesben.
- Mit műveltél vele? – szegezte Fabian nyersen a kérdést Armandnak.
- Semmit.
- Kikészíted?
- Egyáltalán nem.
- Érzelmileg biztosan.
- Nem kellett volna idegeskedned és nem kellene a feltűnő viselkedéseddel gyanúba keverned minket – felelte Armand.
- Nem kellett volna rákattanod a húgomra! – csattant fel Fabian.
- Ne hangoskodj! Felébred – szólt rá Armand visszafogott hangon.
- Corinne mindig csak tetteti az alvást, ez volt gyerekként is a szórakozása. Aztán mindent kihallgatott. Ezért tudott annyi mindent mindig. Fogadok, hogy most is fent van. Hidd el Corinne az én húgom és én ismerem – felelte Fabian, s a lábával meglökte Corinne lábát. – Corinne! Fent vagy igaz?
- Hagyd! Fabian kedvelt szórakozása mindig is az volt, hogy senkit sem hagyott sosem nyugton, mindig rá kell figyelni. Minek jöttél utánunk? – simította le a szoknyáját Corinne, s felnézett a bátyjára.
- Mit csináltok?
- Piknikezünk nem látod? – nézett mérgesen a bátyjára Corinne.
- Én csak azt látom, hogy egymás mellett fekszetek – jelentette ki Fabian kíméletlenül és végignézett a pároson.
- Csatlakozol? – ült fel Corinne rosszkedvűen.
- Igen – vágta le magát a szőrmére Fabian.
- Udvarias kérdés volt, amit udvariasan vissza kellett volna utasítanod és nem zavarnod minket – szidta le Corinne.
- Távol áll tőlem az udvariasság, ha a húgom védelméről van szó – felelte Fabian és kiemelt egy dzsemmes üveget a kosárból. – Eper?
- Az, tömjed magad – nézett rá morcosan Corinne ,s a hátát Armandnak vetette. Armand fejét ingatva figyelte a két civakodó testvért.
- Tömöm is, miattatok lemaradtam az ebédről – keresett egy kiskanalat Fabian és a kalácsra egy jó adagot kanalazott. – Corinne főzte – jegyezte meg Armandnak futólag Fabian.
- Tényleg? – nézett Armand a lányra.
- Igen – Corinne zavartan elpirult és a hajtűit kezdte keresni.
- Akkor meg kell nekem is kóstolnom, adj egy keveset – figyelte az unokaöccsét ,ahogy bekebelez egy nagy adag lekvárt magába.
- Mit csináltatok, amihez ki kellett engedned a hajad? – figyelte szemfülesen Fabian Corinne hajtűző technikáját.
- Szerinted? Megtéptük egymást! Egyél azzal foglalkozz! – szólt rá durcásan Corinne a bátyjára. Fabian egy adag lekvárt kanalazott Armandnak is egy szelet kalácsra és átnyújtotta. Fabian sötéten nézett egyikről a másikra. Nemtetszéssel figyelte, ahogy Corinne ismét feltűzi a haját. Dús vörös haja ismét hátra púposodott, elöl néhány rövidebb tincs maradt szabadon, amit a füle mögé simított.
- Jó íze van – állapította meg Armand. – Tényleg te készítetted?
- Olyan hihetetlen? – nézett rá oldalt Corinne sértetten.
- Nem, nem az – Armand engesztelőn simogatta meg Corinne hátát. Fabian árgus szemekkel figyelte kettejüket.
- Nem tetszik ez nekem – rázta a fejét rágcsálva a kalácsot Fabian.
- Tudod az a hihetetlen Fabian, hogy annyit eszel és mégsem hízol el – figyelte a bátyját Corinne.
- Anya szerint csak növésben vagyok ez lehet az oka – nyammogta Fabian. Corinne is csatlakozott a fiúkhoz a piknikhez. Egy egész üveg lekvárt eltüntettek hárman. Fabian jóllakottan és elégedetten tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.
- Mint egy borjú olyan vagy – jegyezte meg Corinne nevetve.
- Inkább ti vagytok olyanok mint két antilop. Ahogy Armand lopva simogat. Azt hiszitek nem veszem észre? Úgy bökögeted mint a hím a nőstényt, aztán már meg is hágod – rázta a fejét nemtetszőn Fabian. Corinne arca égett ahogy a bátyját hallgatta és örült, hogy már a nap állása miatt árnyék vetődött rájuk a szőrmére, mert félt volna, hogy meggyullad a napon. Lezárta a befőttesüveget a tetejével is visszatette a kosárba. – Na ki vele? Csináltátok már?
- Fabian! – Corinne-nak már nem csak a haja volt vörös, de a mellkasa, sőt a karja is. Armand meglepve figyelte, mennyire érzékeny a lány bőre és mennyire vérbővé tud válni.
- Csak ugrat Corinne! – simította rá tenyerét a lány tarkójára Armand. – Szándékosan hozod zavarba?
- Igen, hogy ráébredjen milyen abnormális amit csináltok! – vakargatta a lábát Fabian.
- Megzavartad a békés piknikünket – simította át homlokát Corinne zavarában.
- Meg mást is megzavartam gondolom – húzta el a száját Fabian. – A sarkatokban leszek és vigyázok, hogy rajtad maradjon a bugyid Corinne.
- Fabian nincs rád szükségünk – dühöngött Corinne.
- Rokonok vagytok! Egy család érted?
- Fabian, nem kell prédikálnod még ha papnak is készültél állítólag – fintorgott Corinne.
- Ez az egész egy nagy fúj!
- Senki sem hívott, úgyhogy mehetsz – legyintette el Corinne.
- Csak, ha ti is jöttök – állt fel Fabian a szőrméről.
- Menjünk mi is Corinne, még van egy kis dolgom – szólalt meg Armand is. Elhúzódott Corinne háta mögül és felállt, majd felhúzta a lányt is a szőrméről. Corinne belátta, hogy vége a pikniknek, ez sem tarthat örökké, ahogy egyetlen csók sem.
- Fabian vidd te a kosarat! – nyomta bátyja kezébe a piknikkellékeket Corinne és Armand mellé csatlakozott. Armand és Corinne nézték egymást az árnyas fák alatt az ösvényen. Fabian előttük vitte a kosarat. Corinne félmosollyal Armandot nézte. A fiú is elmosolyodott. Zavartan lépkedtek Fabian háta mögött, hol közelebb, hol távolabb lépve, imbolyogtak egymás mellett. Végül Armand futólag súrolta ujjaival Corinne kezét. Corinne előre pislantott a bátyjára, Fabian ment elöl töretlenül, most nem nézett hátra. Corinne rákulcsolta ujjait Armand kezére. Egymásra szorultak ujjaik. Fabian kikerült egy útjukba álló fát. Corinne hasonlóan akart tenni, de Armand a falnak támasztva a kezét elállta Corinne útját. Corinne a fa és Armand közé szorult és csintalan kékes szemekkel felnézett rá. Armand figyelte, ahogy felborul Corinne légzése, szétnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt, Armand pedig lassan lehajtotta a fejét. Corinne a fának dőlt és sűrű kontya puha párnaként védte a fejét a fatörzs kérgétől. Könnyed, játékos csók volt. Armand megemelte a fejét és maga után húzta a lányt. Fabian hátranézett a lemaradókra. Corinne kinyújtott kézzel még mindig a fa alatt állt és vágyakozó csillogó szemekkel nézte az unokabátyját.
- Ne maradjatok le! Gyertek! – kiáltott vissza Fabian. Armand és Corinne halkan nevetgéltek. Corinne a fiú vállához bújt és beszívta Armand ingjének illatát.
2013. június 27., csütörtök
Madártejes ötletek
Kedden Corinne a fiúkat várta, hogy befejezzék a politizálást. A parton sétált le-fel és köveket dobált vissza a tengerbe. Megértette, hogy Armand miért hagyja Fabiant túl sokáig beszélni, nem akarta, hogy bárkinek bármi is feltűnjön. Armand remekül tudott titkot tartani. S azt is tudták mindketten, hogy amíg nem készíti el Charlotte a madártejet, addig várhatják, hogy Fabiant lekösse bármi is. Corinne megfordult és a világítótorony felé nézett. Meglepődött, hogy Armand jön felé.
- Fabian?
- Elidőzik egy nagy tál madártej felett – mosolygott Armand. Corinne felszegte az állát és várakozón nézett Armandra.
- Csókolj meg! – zihálta Corinne.
- Itt nem lehet – nézett körbe Armand.
- Miért nem? – a part üres volt.
- Mert a világítótoronyból az egész partot be lehet látni, bárki megláthat – magyarázta Armand.
- De annyira akarom! Két napja másra sem tudok gondolni – rugdosta a kavicsokat Corinne.
- Hát látod ez az amiről beszéltem. Hogy minden meg fog változni. Ha megnyugtat, én is rád gondoltam – mosolygott rá Armand, s leguggolt, hogy felemeljen egy méretes tengeri csigát.
- Komolyan? – Corinne már ettől is repülni tudott volna. Armand rá gondolt. Egyedül rá. A fiúhoz akart dőlni, és neki dőlve akarta nézni a tengert. De nem lehet. Korlátok, mindig mindenütt, korlátok.
- Hallgasd csak?! – Armand tenyerével befogta Corinne egyik fülét, a másikhoz a tengeri csigát tartotta. Süvített a szél, tengermorajlás hallatszott, ahogy itt a parton.
- De jó! – nézett fel rá Corinne ámulva. Armand karja védte a tenger felől érkező széltől, közel állt hozzá, két tenyere közé fogva a lány fejét és Corinne nagy szürkéskék szemekkel bizalommal nézett fel rá. Corinne az ő kezébe tette a sorsukat, az ő belátására. Ez a különös vörös hajú lány, akinek hullámos hajszálai most a kézfejét csiklandozták, ahogy fújta a szél.
- Vidd haza, így otthon is hallhatod a tengert, amit én – felelte félmosollyal Armand. – Persze csak ha tetszik.
- Nagyon tetszik! – lelkendezett Corinne, s a karjában megvolt a mozdulat, hogy Armand nyakába boruljon.
- Ne! – fogta le Armand. – Menjünk be – Corinne követte a lépcsőn felfelé. Már csaknem beléptek Armand hálószobájába, amikor Fabian hangja csendült a hátuk mögött.
- Madártej, mennyei Armand, sose tudnám megunni! – jelentette be Fabian.
- Fogalmam sincs, miért nem születtünk a másik családjába. Sokkal jobban bírod azt, amik nálunk vannak – állapította meg Armand.
- Ó de jó is lenne, egy hét csere! – villanyozódott fel Fabian.
- Ez tényleg jó ötlet, új bátyám lenne! – kapott mohón az alkalmon Corinne.
- Meg is kérdem Charlotte-ot – fordult sarkon Fabian.
- Fabian, rólam már nem a szüleim döntenek – jegyezte meg Armand, de Corinne leintette.
- Hagyd, addig sincs itt – húzta be az ajtót Corinne. A tengeri csigát Armand ágyára dobta és várakozón a fiúra nézett.
- Corinne! – lépett közelebb Armand zavart mosollyal. Corinne reszkető ujjakkal engedte le a fátylat, s Armand tekintete a mellei előbukkanó fehér ívére tapadtak, amiket a ruhakivágás szabadon hagyott.
- Érints meg! – zihálta fuldoklón Corinne.
- Jézusom Corinne! – remegett meg Armand, de a lány fölé hajolt, tenyerét a lány mellére simította, s ajkával bele-belekapott Corinne hamvas puha ajkaiba. Corinne ernyedten dőlt a tapétázott falnak, tenyerével Armand övét tapogatta ki és belekapaszkodott. Armand alig mert hozzáérni, lebegő, futó, könnyed érintései voltak, ahogy a csókja is csak kapkodó és futó volt. Hüvelykujjával ösztönösen tapintotta ki a lány meredező mellbimbóját, s körkörösen dörzsölte meg az anyagon keresztül. Corinne torkából furcsa elfojtott hang bukott elő.
- Szuper, Charlotte beleegyezett! – tört be a hálószobába elégedetten Fabian. Armand hiába lökte el magát a faltól, a zihálásuk egyértelmű volt.
- Mit csináltok ti meg? – nézett egyikről a másikra Fabian. Corinne megigazította a fátylát és felvetett fejjel Armand ágyára ült a tengericsigához. Armand nyelt egyet és Fabianra nézett.
- Szóval anyám beleegyezett, hogy te itt aludj?
- Pontosan. És te a faházban! Nálunk!
- És ez nekem miért is jó pontosan?
- Kipróbáljuk egymás szüleinél! Ez miért nem jutott soha hamarabb eszünkbe? Máskor is játszhattunk volna ilyet!
- Nekem ez nem játék Fabian – jegyezte meg Armand.
- Corinne játszol velem te is ilyet? – rázta le magáról Armand megjegyzését Fabian.
- Nem, nekem jó a faházban – jelentette ki görcsösen Corinne.
- Armand, neked jót tesz a pihenés azt mondta anyád. Szerintem nem tudja megbocsátani magának azóta sem, hogy megfosztott téged a londoni villa kényelmeitől.
- Szerintem azt sajnálja, hogy magát fosztotta meg tőle – jegyezte meg marón Armand. – Szóval dekkoljak nálatok egy hétig?
- Pihenés! Az erdőben úgyis ott leszünk!
- Bátyus! Néha eszméletlen jó ötleteid vannak – állapította meg Corinne s lapos tekintettel Armandra nézett.
- Várjunk Corinne te a vadászházban maradsz? Akkor, amikor Armand is ott van? Nem ez mégsem tetszik – nézett egyikről a másikra Fabian.
- Az előbb még lelkesedtél – dobálta egyik tenyeréből a másikba a tengericsigát Corinne.
- Ha Armand nálunk volt mindig az ágyában kötöttél ki Corinne – emlékezett vissza Fabian. – Nem tetszene, ha most is ott kötnél ki.
- Nem vagyok hajó, hogy kikötőt kelljen keresnem – feleselt rá Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyában.
- Nem vagy már gyerek, szóval nem. Ha most egy ágyban vagytok az túl… veszélyes – rázta a fejét tiltakozva Fabian. Armand futólag Corinne-ra nézett. Corinne a párnájáról viszonozta a pillantást. Fabian elkapta a titkos összevillanást. – Ó ne! Ó nem, ugye nem?! – fogta a fejét Fabian ahogy egyikről a másikra nézett. Corinne ártatlanul pislogott fel rá. – ne nézz így Corinne! Ismerlek, jobban mint a tenyerem vonásait! Ugye nem, nem jöttetek össze? – kérdezte Armandtól vádlón Fabian.
- Nem, hát persze hogy nem – vágta rá meglepettnek játszott arckifejezéssel Armand.
- Hazudsz! – csapott le Fabian. – mikor, és miért? És ó ne csináljátok már a francba is! – nézett egyikről a másikra kapkodva Fabian.
- Fabian, ez nem… - ült fel Corinne. – Ez egyáltalán nem így van – próbálta Corinne javítani a helyzetet. – Ugye Armand?
- Igen, mi egyáltalán nem vagyunk együtt…semmilyen tekintetben – bólintott rá meggyőződés nélkül Armand.
- Csesszétek meg, most mi lesz! – rogyott az ágyra Fabian is, s a fejét fogta.
- Nem hisz nekünk – nézett Corinne Armandra. – Most mit csináljunk?
- Legalább ne akarjatok átverni jó? – fogta a fejét gondterhelten Fabian. – Látom rajtatok! Ahogy egymásra néztek!
- Mi, nem nézünk sehogy sem egymásra! – nevetett fel Armand és tekintete végigsiklott Corinne-on.
- Oké Armand, tagadhatjátok, ha ettől jobb nektek. De látom ahogy ránézel! Érted? Látom! És csak Corinne-ra kell nézni, minden mozdulatodat lesi! Istenem! Ha anyáék rájönnek abból nagyon nagy bajok lesznek! – sopánkodott Fabian.
- De anyáék nem jönnek rá soha! – mondta határozottan Corinne.
- Jaj Corinne! Mindig tudtam a lányok csupa bajt okoznak! – nézte a húgát fejrázva Fabian.
- Fabian! Legyen, ahogy akartad. Te itt alszol, Armand a te szobádba. Kérlek! Adj egy kis örömöt nekem – bújt hízelgőn a bátyjához Corinne.
- Corinne! Apáékkal kellene közölnöm, hogy butaságokat művelsz – nézett fel Armandra sötéten Fabian.
- De nem teszed igaz?
- Nem, persze hogy nem. A húgom vagy. Armand meg… a barátom. Bár ezek után lehet jobban el kellene azon gondolkodnom, hogy kit nevezek barátomnak.
- Szeretlek Fabian! – nyomott puszit a bátyja arcára Corinne.
Corinne hálóruhájának csipkefodraival babrált Armand. Már éjfél is elmúlt, mikor át mertek merészkedni egymáshoz. A szülők már mélyen aludtak. A lány ágyában ült törökülésben és Corinne hanyatfekve nézett fel rá.
- Olyan komoly vagy!
- Mert Fabian lehetetlen helyzetbe hozott és nem tudom, hogy ezen bosszankodjak vagy örüljek.
- Örülj!
- Ha apád megtalál az ágyadban képes és belém állítja a kését – figyelmeztette Armand.
- Apám meggyőződése, hogy mi testvérként nőttünk fel, szerintem fel sem vetődik benne, hogy testvéries érzéseken kívül mást is érezhetnénk egymás iránt – érintette meg Armand ujjait Corinne, s maga is játszadozni kezdett a fiú ujjaival.
- Még megvan a láda, amit tőlem kaptál – pillantott a fésülködőasztalra Armand.
- Most ne a ládával foglalkozz. Napokig alig látlak. Velem foglalkozz. Cirógatsz egy kicsit? – nézett fel rá, sötéten villanó szemekkel Corinne. Armand megakadt a lélegzetvételben. De végül engedett. Lassan simította át a tenyerét Corinne testén. Corinne lehunyta a szemét és mélyről jövő sóhajjal válaszolt az érintésre.
- Corinne, ez már nem ugyanaz, mint amikor gyerek voltál. Ha ilyeneket kérsz, annak…következményei vannak – figyelmeztette Armand.
- Nem baj. Én is akarom Armand – suttogta reszkető hangon Corinne. – A következményeket… csókolj meg! – nyúlt fel Armandhoz Corinne, s a fiú hajába fúrta ujjait. Armand ráhajolt a lány ajkaira, s folytatta a simogatását. Megremegett a lány a kezei között. Tenyerét Corinne derekára csúsztatta, s közelebb húzta magához a lányt. Maga is a lány mellé helyezkedett, s birtokba vette ajkait. Keze ugyanúgy seperte a hálóinget egyre feljebb és feljebb, mint amikor az gyerek volt. De szeméremajkai már nem voltak gyermekien simák és csupaszok, apró göndör kis pihék fedték, s ahogy Armand ujjai rátévedtek érezte a lány nedvességét.
- Corinne! – Armand a könyökhajlatába hajtotta a fejét, hogy próbáljon uralkodni magán. – Álljunk le!
- Még ne! – mormolta Corinne, s enyhén szétnyitotta a combjait. Armand ujjai ösztönösen végigsimítottak Corinne nedves szirmain.
- Mennyire nedves vagy! – nyögte Armand ámulva.
- Igen, mindig ez van, ha megcsókolsz – suttogta Corinne, s bár elpirult szürkéskék szemeivel Armand tekintetét kereste. Armand olyan zavarban tudott lenni és mégis olyan jólesőn bizalmas volt a pillantása.
- Komolyan? Egyetlen csók és…
- Igen – nevetett fel hasból Corinne. – Ez az Armand-jelenség – biccentett rá és torokhangon kuncogott.
- Nem is gondoltam, hogy ennyire… kívánsz – harapott az ajkára zavartan Armand.
- Folytasd még, csak egy kicsit! - szinte könyörögte a lány és Armand ujjai újra mocorogni kezdtek a nedvességen. Ajkát a lányéra szorította, s Corinne készségesen nyitotta szét ajkait Armand behatolásának. Corinne teste forrósodott. S a legmelegebb az öle volt, ahogy Armand olyan intenzíven simogatta. – Istenem sosem hittem, hogy ez lehet ennyire jó Armand! – pihegte Corinne és a fiú arcát nézte, aki óvatosan begörbítette középső ujját és lágyan behatolt Corinne forró ölébe. Corinne-ból valami elemi erejű sóhaj tört elő.
- Milyen? – kérdezte Armand aggódva.
- Jó – mormolta Corinne és Armand tenyerének feszítette magát. – Csináld még! – a kérés már utasítás volt inkább, az ösztönök legyőztek minden gátlást és Armand megadta az újabb lökést a kezével. Corinne ívbe feszült az ágyba, s hörögve zihált alatta. Belemarkolt Armand karjába, és kitágult szemekkel nézett Armand várakozó, aggódó arcába. – Még! – paszírozta magából Corinne.
- Sss! Corinne az Istenért csendesebben! – mormolta Armand, s inkább rátapasztotta száját a lány ajkára, hogy az ne hangoskodjon a faház emeletén. Corinne csípője bátortalanul mozdult rá a kezére. Armand hüvelykujjával a lány csiklóját ingerelte, míg középső ujját mélyen a forró, lüktető ölébe tolta. Corinne sikolya beleveszett a csókjukba. Corinne ernyedten pihegett a párnáin, s érezte, ahogy Armand ujja kisiklik belőle.
- Ó Armand!
- Csodálatos vagy Corinne! Egyszerűen csodállak! – dőlt hanyatt Armand a lány mellett. Égett a saját öle. Erekciója a nadrágjának feszült, követelte volna dühösen a maga jussát ebből az éjszakából. S Armand nehezen tudta lecsillapítani magát. Armand tenyere teljesen aszottá ázott Corinne ölétől, S Corinne nedvessége most a lepedőre csorgott.
- Armand?
- Igen? – kérdezte halkan a fiú.
- Ugye… ugye megmutatod majd, hogy mi van a csókokon és a simogatásokon túl? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Ezt nem kellene siettettned Corinne. Semmit sem – simogatta meg a lány kezét maga mellett Armand.
- De én szeretném ha neked is jó lenne. Mindig csak rám gondolsz, mindig csak… visszafogod magad. Már észrevettem korábban is. Miattam igaz? Fiatalnak gondolsz ehhez?
- Bevallom egy kicsit igen Corinne. De ezt ne vedd sértésnek. Csak… félek, hogy fájdalmat okozok neked és nem akarok több fájdalmat okozni neked érted?
- Annyira fájni fog? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve Corinne. Hiszen minden, amit Armand csinált jó volt, nem lehet, hogy az a valami fájjon.
- Azt nem tudom Corinne, hogy mennyire, de úgy gondolom, hogy fáj majd. – Armand oldalt nézett a lányra. Szegény Corinne. Nincs senki akivel ezekről a dolgokról beszélhetne. Az egyedüli lány itt az erdőben ő. S neki csak Armand van, akivel valaha is értelmesen beszélt, felnőttesebb témákról.
- Nem válaszoltál, megmutatod, hogy mi van a csókokon túl? – kérdezte Corinne csökönyösen.
- Igen. Majd megmutatom Corinne. De még várjunk ezzel egy kicsit – felelte Armand.
- Mesélsz róla, hogy milyen? – kérlelte Corinne.
- Hát… - Armand a hajába túrt. – Biztos, hogy ezt akarod?
- Ühüm…
- Teljesen más mint az eddigiek. Olyan, mintha eggyé olvadnánk. Olyan mint amikor nem tudod, hogy hol kezdődök én és hol végződsz te. Mert amikor benned vagyok akkor a részed leszek, furcsa nem igaz?
- De, az – bólogatott Corinne. – De jól hangzik.
- Ha már nem szokatlan és nem fáj akkor nagyon jó. Tényleg semmihez sem mérhető. Valahogy minden lényegtelenné válik abban a pillanatban, csak az számít, ami akkor történik és amit akkor érzel és azok a legszebb és legjobb pillanatok az életben.
- Szeretném már érezni. Szeretnék eggyé válni veled Armand. Veled akarom átélni! – nézett rá Corinne. Aztán bizonytalanul Armandra nézett. – S te? Kivel csináltad már? Jane-el igaz?
- Corinne!
- Rajta kívül? Másokkal is?
- Corinne, ne foglalkozz ezzel.
- Féltékeny vagyok rájuk. Mert velük átélted ezt, de velem még nem akarod!
- Senkire sem kell féltékenynek lenned Corinne, mert senki sem varázsolt el úgy mint te. Én is szeretném már veled átélni, de nem akarom siettetni a dolgokat érted? – suttogta csendesen Armand.
- Kérhetem ezt születésnapi ajándékként tőled? – suttogta Corinne a sötétben is csillogó szemekkel.
- Talán – felelte vontatottan Armand. Augusztus első hétvégéje. Az már mindjárt itt van.
- Illetve nem is, aznap nem lesz jó, mert akkor… - Corinne elvörösödött és sietve hátat fordított Armandnak. A fiú így is értette, hogy miért nem lesz alkalmas az időpont.
- Nem baj, jobb is így – mormolta álmosan Armand.
- S előtte egy héttel? – súgta Corinne.
- Inkább utána – próbálta tolni az időt Armand amennyire lehet.
- Jó mindegy, de ígérd meg, hogy megmutatod milyen – nézett a sötét fenyvesek felé az ablakon át Corinne.
- Megígérem! – sóhajtott nagyot Armand. – Akaratos vagy Corinne.
- Tudom. Hozzám bújsz? – csipogta Corinne.
- Vissza kellene mennem a szobámba, reggel semmi esetre sem találhatnak az ágyadban, ugye érted?
- Jó, csak aludj velem egy kicsit – csipogta Corinne. Armand sóhajtott, s tenyerét Corinne csípőjére csúsztatta. Közelebb csúszott hozzá az ágyban és átölelte. Corinne nagyot nyelt, ahogy megérezte Armand kemény férfiasságát, ahogy a fenekének nyomódott. Jesszus mekkora és, meleg és lüktet. Beleremegett az érintésbe.
- Jó éjt tündérke! – szívta be a levegőt Armand mélyen. Corinne összegömbölyödött az oldalán mint egy kiscica. Armand legyűrte a vágyat, hogy ajkait a lány tarkójára nyomja és addig izgassa, míg Corinne újból fel nem sikolt az élvezettől. Nem, aludni kell, még ha nehéz is lesz ez az éjszaka, Corinne mellett.
- Fabian?
- Elidőzik egy nagy tál madártej felett – mosolygott Armand. Corinne felszegte az állát és várakozón nézett Armandra.
- Csókolj meg! – zihálta Corinne.
- Itt nem lehet – nézett körbe Armand.
- Miért nem? – a part üres volt.
- Mert a világítótoronyból az egész partot be lehet látni, bárki megláthat – magyarázta Armand.
- De annyira akarom! Két napja másra sem tudok gondolni – rugdosta a kavicsokat Corinne.
- Hát látod ez az amiről beszéltem. Hogy minden meg fog változni. Ha megnyugtat, én is rád gondoltam – mosolygott rá Armand, s leguggolt, hogy felemeljen egy méretes tengeri csigát.
- Komolyan? – Corinne már ettől is repülni tudott volna. Armand rá gondolt. Egyedül rá. A fiúhoz akart dőlni, és neki dőlve akarta nézni a tengert. De nem lehet. Korlátok, mindig mindenütt, korlátok.
- Hallgasd csak?! – Armand tenyerével befogta Corinne egyik fülét, a másikhoz a tengeri csigát tartotta. Süvített a szél, tengermorajlás hallatszott, ahogy itt a parton.
- De jó! – nézett fel rá Corinne ámulva. Armand karja védte a tenger felől érkező széltől, közel állt hozzá, két tenyere közé fogva a lány fejét és Corinne nagy szürkéskék szemekkel bizalommal nézett fel rá. Corinne az ő kezébe tette a sorsukat, az ő belátására. Ez a különös vörös hajú lány, akinek hullámos hajszálai most a kézfejét csiklandozták, ahogy fújta a szél.
- Vidd haza, így otthon is hallhatod a tengert, amit én – felelte félmosollyal Armand. – Persze csak ha tetszik.
- Nagyon tetszik! – lelkendezett Corinne, s a karjában megvolt a mozdulat, hogy Armand nyakába boruljon.
- Ne! – fogta le Armand. – Menjünk be – Corinne követte a lépcsőn felfelé. Már csaknem beléptek Armand hálószobájába, amikor Fabian hangja csendült a hátuk mögött.
- Madártej, mennyei Armand, sose tudnám megunni! – jelentette be Fabian.
- Fogalmam sincs, miért nem születtünk a másik családjába. Sokkal jobban bírod azt, amik nálunk vannak – állapította meg Armand.
- Ó de jó is lenne, egy hét csere! – villanyozódott fel Fabian.
- Ez tényleg jó ötlet, új bátyám lenne! – kapott mohón az alkalmon Corinne.
- Meg is kérdem Charlotte-ot – fordult sarkon Fabian.
- Fabian, rólam már nem a szüleim döntenek – jegyezte meg Armand, de Corinne leintette.
- Hagyd, addig sincs itt – húzta be az ajtót Corinne. A tengeri csigát Armand ágyára dobta és várakozón a fiúra nézett.
- Corinne! – lépett közelebb Armand zavart mosollyal. Corinne reszkető ujjakkal engedte le a fátylat, s Armand tekintete a mellei előbukkanó fehér ívére tapadtak, amiket a ruhakivágás szabadon hagyott.
- Érints meg! – zihálta fuldoklón Corinne.
- Jézusom Corinne! – remegett meg Armand, de a lány fölé hajolt, tenyerét a lány mellére simította, s ajkával bele-belekapott Corinne hamvas puha ajkaiba. Corinne ernyedten dőlt a tapétázott falnak, tenyerével Armand övét tapogatta ki és belekapaszkodott. Armand alig mert hozzáérni, lebegő, futó, könnyed érintései voltak, ahogy a csókja is csak kapkodó és futó volt. Hüvelykujjával ösztönösen tapintotta ki a lány meredező mellbimbóját, s körkörösen dörzsölte meg az anyagon keresztül. Corinne torkából furcsa elfojtott hang bukott elő.
- Szuper, Charlotte beleegyezett! – tört be a hálószobába elégedetten Fabian. Armand hiába lökte el magát a faltól, a zihálásuk egyértelmű volt.
- Mit csináltok ti meg? – nézett egyikről a másikra Fabian. Corinne megigazította a fátylát és felvetett fejjel Armand ágyára ült a tengericsigához. Armand nyelt egyet és Fabianra nézett.
- Szóval anyám beleegyezett, hogy te itt aludj?
- Pontosan. És te a faházban! Nálunk!
- És ez nekem miért is jó pontosan?
- Kipróbáljuk egymás szüleinél! Ez miért nem jutott soha hamarabb eszünkbe? Máskor is játszhattunk volna ilyet!
- Nekem ez nem játék Fabian – jegyezte meg Armand.
- Corinne játszol velem te is ilyet? – rázta le magáról Armand megjegyzését Fabian.
- Nem, nekem jó a faházban – jelentette ki görcsösen Corinne.
- Armand, neked jót tesz a pihenés azt mondta anyád. Szerintem nem tudja megbocsátani magának azóta sem, hogy megfosztott téged a londoni villa kényelmeitől.
- Szerintem azt sajnálja, hogy magát fosztotta meg tőle – jegyezte meg marón Armand. – Szóval dekkoljak nálatok egy hétig?
- Pihenés! Az erdőben úgyis ott leszünk!
- Bátyus! Néha eszméletlen jó ötleteid vannak – állapította meg Corinne s lapos tekintettel Armandra nézett.
- Várjunk Corinne te a vadászházban maradsz? Akkor, amikor Armand is ott van? Nem ez mégsem tetszik – nézett egyikről a másikra Fabian.
- Az előbb még lelkesedtél – dobálta egyik tenyeréből a másikba a tengericsigát Corinne.
- Ha Armand nálunk volt mindig az ágyában kötöttél ki Corinne – emlékezett vissza Fabian. – Nem tetszene, ha most is ott kötnél ki.
- Nem vagyok hajó, hogy kikötőt kelljen keresnem – feleselt rá Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyában.
- Nem vagy már gyerek, szóval nem. Ha most egy ágyban vagytok az túl… veszélyes – rázta a fejét tiltakozva Fabian. Armand futólag Corinne-ra nézett. Corinne a párnájáról viszonozta a pillantást. Fabian elkapta a titkos összevillanást. – Ó ne! Ó nem, ugye nem?! – fogta a fejét Fabian ahogy egyikről a másikra nézett. Corinne ártatlanul pislogott fel rá. – ne nézz így Corinne! Ismerlek, jobban mint a tenyerem vonásait! Ugye nem, nem jöttetek össze? – kérdezte Armandtól vádlón Fabian.
- Nem, hát persze hogy nem – vágta rá meglepettnek játszott arckifejezéssel Armand.
- Hazudsz! – csapott le Fabian. – mikor, és miért? És ó ne csináljátok már a francba is! – nézett egyikről a másikra kapkodva Fabian.
- Fabian, ez nem… - ült fel Corinne. – Ez egyáltalán nem így van – próbálta Corinne javítani a helyzetet. – Ugye Armand?
- Igen, mi egyáltalán nem vagyunk együtt…semmilyen tekintetben – bólintott rá meggyőződés nélkül Armand.
- Csesszétek meg, most mi lesz! – rogyott az ágyra Fabian is, s a fejét fogta.
- Nem hisz nekünk – nézett Corinne Armandra. – Most mit csináljunk?
- Legalább ne akarjatok átverni jó? – fogta a fejét gondterhelten Fabian. – Látom rajtatok! Ahogy egymásra néztek!
- Mi, nem nézünk sehogy sem egymásra! – nevetett fel Armand és tekintete végigsiklott Corinne-on.
- Oké Armand, tagadhatjátok, ha ettől jobb nektek. De látom ahogy ránézel! Érted? Látom! És csak Corinne-ra kell nézni, minden mozdulatodat lesi! Istenem! Ha anyáék rájönnek abból nagyon nagy bajok lesznek! – sopánkodott Fabian.
- De anyáék nem jönnek rá soha! – mondta határozottan Corinne.
- Jaj Corinne! Mindig tudtam a lányok csupa bajt okoznak! – nézte a húgát fejrázva Fabian.
- Fabian! Legyen, ahogy akartad. Te itt alszol, Armand a te szobádba. Kérlek! Adj egy kis örömöt nekem – bújt hízelgőn a bátyjához Corinne.
- Corinne! Apáékkal kellene közölnöm, hogy butaságokat művelsz – nézett fel Armandra sötéten Fabian.
- De nem teszed igaz?
- Nem, persze hogy nem. A húgom vagy. Armand meg… a barátom. Bár ezek után lehet jobban el kellene azon gondolkodnom, hogy kit nevezek barátomnak.
- Szeretlek Fabian! – nyomott puszit a bátyja arcára Corinne.
Corinne hálóruhájának csipkefodraival babrált Armand. Már éjfél is elmúlt, mikor át mertek merészkedni egymáshoz. A szülők már mélyen aludtak. A lány ágyában ült törökülésben és Corinne hanyatfekve nézett fel rá.
- Olyan komoly vagy!
- Mert Fabian lehetetlen helyzetbe hozott és nem tudom, hogy ezen bosszankodjak vagy örüljek.
- Örülj!
- Ha apád megtalál az ágyadban képes és belém állítja a kését – figyelmeztette Armand.
- Apám meggyőződése, hogy mi testvérként nőttünk fel, szerintem fel sem vetődik benne, hogy testvéries érzéseken kívül mást is érezhetnénk egymás iránt – érintette meg Armand ujjait Corinne, s maga is játszadozni kezdett a fiú ujjaival.
- Még megvan a láda, amit tőlem kaptál – pillantott a fésülködőasztalra Armand.
- Most ne a ládával foglalkozz. Napokig alig látlak. Velem foglalkozz. Cirógatsz egy kicsit? – nézett fel rá, sötéten villanó szemekkel Corinne. Armand megakadt a lélegzetvételben. De végül engedett. Lassan simította át a tenyerét Corinne testén. Corinne lehunyta a szemét és mélyről jövő sóhajjal válaszolt az érintésre.
- Corinne, ez már nem ugyanaz, mint amikor gyerek voltál. Ha ilyeneket kérsz, annak…következményei vannak – figyelmeztette Armand.
- Nem baj. Én is akarom Armand – suttogta reszkető hangon Corinne. – A következményeket… csókolj meg! – nyúlt fel Armandhoz Corinne, s a fiú hajába fúrta ujjait. Armand ráhajolt a lány ajkaira, s folytatta a simogatását. Megremegett a lány a kezei között. Tenyerét Corinne derekára csúsztatta, s közelebb húzta magához a lányt. Maga is a lány mellé helyezkedett, s birtokba vette ajkait. Keze ugyanúgy seperte a hálóinget egyre feljebb és feljebb, mint amikor az gyerek volt. De szeméremajkai már nem voltak gyermekien simák és csupaszok, apró göndör kis pihék fedték, s ahogy Armand ujjai rátévedtek érezte a lány nedvességét.
- Corinne! – Armand a könyökhajlatába hajtotta a fejét, hogy próbáljon uralkodni magán. – Álljunk le!
- Még ne! – mormolta Corinne, s enyhén szétnyitotta a combjait. Armand ujjai ösztönösen végigsimítottak Corinne nedves szirmain.
- Mennyire nedves vagy! – nyögte Armand ámulva.
- Igen, mindig ez van, ha megcsókolsz – suttogta Corinne, s bár elpirult szürkéskék szemeivel Armand tekintetét kereste. Armand olyan zavarban tudott lenni és mégis olyan jólesőn bizalmas volt a pillantása.
- Komolyan? Egyetlen csók és…
- Igen – nevetett fel hasból Corinne. – Ez az Armand-jelenség – biccentett rá és torokhangon kuncogott.
- Nem is gondoltam, hogy ennyire… kívánsz – harapott az ajkára zavartan Armand.
- Folytasd még, csak egy kicsit! - szinte könyörögte a lány és Armand ujjai újra mocorogni kezdtek a nedvességen. Ajkát a lányéra szorította, s Corinne készségesen nyitotta szét ajkait Armand behatolásának. Corinne teste forrósodott. S a legmelegebb az öle volt, ahogy Armand olyan intenzíven simogatta. – Istenem sosem hittem, hogy ez lehet ennyire jó Armand! – pihegte Corinne és a fiú arcát nézte, aki óvatosan begörbítette középső ujját és lágyan behatolt Corinne forró ölébe. Corinne-ból valami elemi erejű sóhaj tört elő.
- Milyen? – kérdezte Armand aggódva.
- Jó – mormolta Corinne és Armand tenyerének feszítette magát. – Csináld még! – a kérés már utasítás volt inkább, az ösztönök legyőztek minden gátlást és Armand megadta az újabb lökést a kezével. Corinne ívbe feszült az ágyba, s hörögve zihált alatta. Belemarkolt Armand karjába, és kitágult szemekkel nézett Armand várakozó, aggódó arcába. – Még! – paszírozta magából Corinne.
- Sss! Corinne az Istenért csendesebben! – mormolta Armand, s inkább rátapasztotta száját a lány ajkára, hogy az ne hangoskodjon a faház emeletén. Corinne csípője bátortalanul mozdult rá a kezére. Armand hüvelykujjával a lány csiklóját ingerelte, míg középső ujját mélyen a forró, lüktető ölébe tolta. Corinne sikolya beleveszett a csókjukba. Corinne ernyedten pihegett a párnáin, s érezte, ahogy Armand ujja kisiklik belőle.
- Ó Armand!
- Csodálatos vagy Corinne! Egyszerűen csodállak! – dőlt hanyatt Armand a lány mellett. Égett a saját öle. Erekciója a nadrágjának feszült, követelte volna dühösen a maga jussát ebből az éjszakából. S Armand nehezen tudta lecsillapítani magát. Armand tenyere teljesen aszottá ázott Corinne ölétől, S Corinne nedvessége most a lepedőre csorgott.
- Armand?
- Igen? – kérdezte halkan a fiú.
- Ugye… ugye megmutatod majd, hogy mi van a csókokon és a simogatásokon túl? – kérdezte bizonytalanul Corinne.
- Ezt nem kellene siettettned Corinne. Semmit sem – simogatta meg a lány kezét maga mellett Armand.
- De én szeretném ha neked is jó lenne. Mindig csak rám gondolsz, mindig csak… visszafogod magad. Már észrevettem korábban is. Miattam igaz? Fiatalnak gondolsz ehhez?
- Bevallom egy kicsit igen Corinne. De ezt ne vedd sértésnek. Csak… félek, hogy fájdalmat okozok neked és nem akarok több fájdalmat okozni neked érted?
- Annyira fájni fog? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve Corinne. Hiszen minden, amit Armand csinált jó volt, nem lehet, hogy az a valami fájjon.
- Azt nem tudom Corinne, hogy mennyire, de úgy gondolom, hogy fáj majd. – Armand oldalt nézett a lányra. Szegény Corinne. Nincs senki akivel ezekről a dolgokról beszélhetne. Az egyedüli lány itt az erdőben ő. S neki csak Armand van, akivel valaha is értelmesen beszélt, felnőttesebb témákról.
- Nem válaszoltál, megmutatod, hogy mi van a csókokon túl? – kérdezte Corinne csökönyösen.
- Igen. Majd megmutatom Corinne. De még várjunk ezzel egy kicsit – felelte Armand.
- Mesélsz róla, hogy milyen? – kérlelte Corinne.
- Hát… - Armand a hajába túrt. – Biztos, hogy ezt akarod?
- Ühüm…
- Teljesen más mint az eddigiek. Olyan, mintha eggyé olvadnánk. Olyan mint amikor nem tudod, hogy hol kezdődök én és hol végződsz te. Mert amikor benned vagyok akkor a részed leszek, furcsa nem igaz?
- De, az – bólogatott Corinne. – De jól hangzik.
- Ha már nem szokatlan és nem fáj akkor nagyon jó. Tényleg semmihez sem mérhető. Valahogy minden lényegtelenné válik abban a pillanatban, csak az számít, ami akkor történik és amit akkor érzel és azok a legszebb és legjobb pillanatok az életben.
- Szeretném már érezni. Szeretnék eggyé válni veled Armand. Veled akarom átélni! – nézett rá Corinne. Aztán bizonytalanul Armandra nézett. – S te? Kivel csináltad már? Jane-el igaz?
- Corinne!
- Rajta kívül? Másokkal is?
- Corinne, ne foglalkozz ezzel.
- Féltékeny vagyok rájuk. Mert velük átélted ezt, de velem még nem akarod!
- Senkire sem kell féltékenynek lenned Corinne, mert senki sem varázsolt el úgy mint te. Én is szeretném már veled átélni, de nem akarom siettetni a dolgokat érted? – suttogta csendesen Armand.
- Kérhetem ezt születésnapi ajándékként tőled? – suttogta Corinne a sötétben is csillogó szemekkel.
- Talán – felelte vontatottan Armand. Augusztus első hétvégéje. Az már mindjárt itt van.
- Illetve nem is, aznap nem lesz jó, mert akkor… - Corinne elvörösödött és sietve hátat fordított Armandnak. A fiú így is értette, hogy miért nem lesz alkalmas az időpont.
- Nem baj, jobb is így – mormolta álmosan Armand.
- S előtte egy héttel? – súgta Corinne.
- Inkább utána – próbálta tolni az időt Armand amennyire lehet.
- Jó mindegy, de ígérd meg, hogy megmutatod milyen – nézett a sötét fenyvesek felé az ablakon át Corinne.
- Megígérem! – sóhajtott nagyot Armand. – Akaratos vagy Corinne.
- Tudom. Hozzám bújsz? – csipogta Corinne.
- Vissza kellene mennem a szobámba, reggel semmi esetre sem találhatnak az ágyadban, ugye érted?
- Jó, csak aludj velem egy kicsit – csipogta Corinne. Armand sóhajtott, s tenyerét Corinne csípőjére csúsztatta. Közelebb csúszott hozzá az ágyban és átölelte. Corinne nagyot nyelt, ahogy megérezte Armand kemény férfiasságát, ahogy a fenekének nyomódott. Jesszus mekkora és, meleg és lüktet. Beleremegett az érintésbe.
- Jó éjt tündérke! – szívta be a levegőt Armand mélyen. Corinne összegömbölyödött az oldalán mint egy kiscica. Armand legyűrte a vágyat, hogy ajkait a lány tarkójára nyomja és addig izgassa, míg Corinne újból fel nem sikolt az élvezettől. Nem, aludni kell, még ha nehéz is lesz ez az éjszaka, Corinne mellett.
2013. június 3., hétfő
Szerelemfa
A távcsöves kukkolás után Armand nem akart Corinne-nal találkozni. Kerülte minden módon, ahogy csak lehetett. Egyenest azzal, hogy nem ment el a faházba vacsorázni. Bele se mert gondolni milyen emlékeket idézne benne, ha abban az épületben lenne, aminek az emeletén látta Corinne-t fürödni. Jobb, most egy kicsit távol tartania magát a lánytól. Vacsoraidő. Corinne biztos furcsálja, hogy ma nem ment. Talán nem is érti. Nem baj a lánynak nem kell mindent értenie. Armand viszont kíváncsi volt, hogy áll-e még az a fa, amit már évek óta nem látott. Önkéntelen is arra vitte a lába. Utána meg ott bolyongott körbe körbe. Hol volt az a fa! Melyik oldalába véste? Armand végigsimította a fatörzseket, s végre megtalálta. Egészen jól látszott a véset. Jobban semmint gondolta volna ennyi év után. Ott volt, és milyen szép volt. Armand körbenézett a környéken. A tölgyfa árnyékában gyöngyvirágok nyíltak. Gyöngyvirágos tölgyes! Mintha még a természet is ide gyűjtötte volna ezeket a szépségeket. Armand lehajolt és egy gyöngyvirágot letört, hogy hazavigye. A fejére koppant valami. Armand fájón dörzsölgette a tarkóját, s felnézett a feje felé.
- Au! – mondta.
- Cseresznyemag – felelte Corinne. A fa egyik ágán ült. Mezítláb a lábát lóbálta.
- Mit keresel itt?
- Inkább te mit keresel itt? Nem jöttél vacsorázni!
- Nem volt kedvem – felelte Armand a fejét dörzsölgetve.
- A vacsorához étvágy kell és nem kedv – felelte Corinne.
- Akkor étvágyam nem volt – vágta rá Armand.
- Kerülsz engem igaz? – kérdezte egyenesen Corinne.
- Képzelődsz! – rázta a fejét Armand.
- Köszöntelek itt!
- Mármint?
- Ez a mi fánk! Rég jártál erre igaz? Láttam hogyan keresgélsz. Legalább kétszer elmentél a fa mellett. Nehezen találtad meg!
- Nem sűrűn szoktam a fákat figyelni, egy vadász szeme az állatokat keresi nem a fákat – felelte Armand.
- Szép a fa igaz? Még szebb rajta a véset – felelte Corinne a szájába csúsztatva egy szem cseresznyét. Armand még mindig csak bámult fel rá. – Ki fog állni a nyakad!
- Akkor gyere le! – mondta Armand.
- Nem-nem. Te jöttél erre, gyere fel te hozzám! – lóbálta a lábát Corinne. Armand megdörzsölte a nyakát, de végül engedett a kérésnek, s felmérte a fát, hogy hogyan tud a legkönnyebben felmászni rá. Ahogy haladt, rezegtek a faágak és a falevelek. Corinne figyelte a fiút. – Kezdesz kijönni a fáramászó gyakorlatból! – állapította meg Corinne.
- Jól van na! Ritkán mászok már fára – pihegte Armand, ahogy felért és felült Corinne mellé a faágra.
- A fákról mindig jobb a kilátás – magyarázta Corinne.
- Az már egyszer igaz – mormolta maga elé Armand, és igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, a kukkolós esetre gondol.
- Szeretek ülni a fa tetején – lengette a lábait Corinne.
- Nincs rajtad harisnya – állapította meg a fiú, s finoman megérintette Corinne meztelen lábát. – Gyantázod – Corinne-nak válaszolnia sem kellett. Armand csak megállapításokat tett.
- Feljöttél, hogy listát készíts rólam? Azt is tudni akarod mostam-e fogat? – mérgelődött Corinne.
- Lényegtelen, hiszen épp itt cseresznyézel – emelt el egy szemet a lány kötényéből Armand. Corinne összerezzent az érintésre, hiszen a szem a combjai közt volt. – Bocs – nyögte zavartan Armand, s a szájába tolta a cseresznyeszemet.
- Amikor kicsi voltam, mindig rettegtem tőle, hogy ha lenyelek egy cseresznyemagot az kinő a hasamba. Apa mindig ezt mondta. Én meg rémüldöztem, hogy egy cseresznyefa gyökeredzik majd bennem! Hát hogy fogok kinézni? Egyáltalán, hogy nő majd az a fa? Felfelé a fejem felé, vagy így ki a hasamból? Féltem, nagyon – ingatta a fejét Corinne, s Armandra nevetett.
- Gyermeki félelmek igaz?
- Sok volt.
- S ma? Ma is sok mindentől félsz Corinne? – kérdezte Armand.
- Nem, nem igazán – bizonytalankodott Corinne. Armand felhúzta a bal lábát és hátát a fa törzsének vetette. Csak jobb lábát lógatta le a levegőbe. Hosszú fekete nadrág volt rajta, mint minden de Noiron az erdőben. Corinne ellenben fehér könnyű szövésű vászonruhában volt. Mezítláb, szoknyáját felgyűrve és a térde is szabadon ragyogott a szűrt napfényben. Ahogy fújta a szél a leveleket, Corinne lábán úgy játszadoztak a fekete-fehér árnyak. Elfogyott a cseresznyeszem. Corinne megtámaszkodott a faágon a combja két oldalán és Armandot nézte. Armand nem kapta el a tekintetét. Nézte a lány tigrisszemeit. Ma pont olyan volt, fekete kis pontokkal, szürkéskék vonalkákkal, különösen szépen. Az orra körül ellenállhatatlan szeplőkkel és Corinne-osan hátrakontyozott dús, hullámos bronzhajjal. Megváltozott az atmoszféra. Ezt olyan természetben felnőtt gyerekek mint ők, azonnal megérzik. Pedig semmi sem történt. Csak farkasszemet néztek töretlenül. Corinne mellkasán fátyol volt, mint minden vasárnap, amikor attól tartott, hogy Armandba botlik. Corinne mellkasa szinte zihált, majd kiugrott a helyéből, és most nagyon örült, hogy a sűrű fátyolanyag takarja keble hullámzását. Hogy Armand így nem látja, hogy ő milyen izgatott, hogy mennyire felkavarja már csak ez is, hogy itt ülnek pont ennek a fának a tetején. Armanddal együtt. Armand itt ül vele, annak a fának a tetején ,ahova mindig egyedül és mindig magányosan mászott fel és ahol Armandról álmodozott. Az, hogy ma a fiú eljött ide és felmászott ide hozzá, ez volt maga a beteljesült álom. Armand itt van és őt nézi. Azokkal a furcsán csillogó szemekkel. Pedig az egész testtartása laza. Armand alkarját felhúzott térdén pihentette, kézfeje is renyhén hanyatlott alá a levegőbe, enyhén szétterpesztett lábai így viszont egyenesen Corinne felé nyitottak. Corinne tudta, hogyan feszül a nadrág Armand lába között, hogyan domborodik a fekete ruhahalom. Hogyan feszül a nadrág a csípőjén.
- Ez az Armand és Corinne fa – köszörülte a torkát Corinne. – Szeretsz a fával dolgozni igaz? A láda, a favéset, sok mindent készítettél már fából?
- Pár dolgot igen – biccentett Armand. Elhallgattak ismét. De nem volt kínos a hallgatás. Inkább békés. Várakozástól izgalmas. Corinne a füle mögé simított egy kósza vörös tincset, s ismét csak nézte Armand kifürkészhetetlen tekintetét.
- Corinne, ha… ha ez megtörténik azzal minden megváltozik közöttünk, ezt akarod? – súgta rekedtes elfúló hangon Armand. Corinne mellkasában végigfutott a borzongás., s egészen a karjában a csuklójáig gyűlő vénákig rezgett a remegése. Armand hangjától, attól, amit mondott, amire utalt, amit felajánlott.
- Téged akarlak Armand, ezt már elmondtam ott nálad is – pihegte elhalón Corinne. Armand leengedte és lelógatta a lábát a faág másik oldalán, most lovaglóülésben ülte már meg az ágat a hátát még mindig a fatörzsnek vetve.
- Tudom. De képes leszel-e elfogadni ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy elképzelted? – kérdezte Armand komolyan.
- Armand… én nem akarok veled mindig a jövőről beszélni. Gyerekként sem akartam. Én a jelent akarom, s hogy azt ne rontsuk el – felelte Corinne.
- S ha éppen ezzel rontjuk el a jelent és a jövőt is? – vonta fel a szemöldökét Armand.
- Armand…ne tégy minden terhet egyetlen momentumra. Ne gördíts mindig újabb és újabb köveket közénk kérlek – zihálta Corinne. Egyszerre döbbenetesen közelinek tűnt Armand. A térde a feneke alját súrolta, ahogy a combja lelógott a faágról. Armand már nem dőlt hanyagul a fatörzsnek, hanem előre dőlt és tenyerével a faágra támaszkodott, s őt nézte, fürkészőn, már-már aggódón és mégis lágyan.
- Jézusom Corinne, mi lesz ebből…? – suttogta inkább magának Armand, s tenyerével Corinne kontya alá nyúlt. Forró tenyere Corinne tarkójára simult, s ajkát szinte félve érintette a lányéhoz. Úgy indult, mint megannyi unokatestvéri csók köztük. Aztán minden megváltozott. Mint ahogy a virágok bontják ki szirmaikat a napfényre. Armand bizonytalanul hatolt át a lány ajkaiba, s puhatolódzó körtáncot lejtett Corinne cseresznyeízű nyelvével. Vörös volt minden. Corinne haja, amibe az ujjai markoltak, Corinne szája, a cseresznye íze a szájában, amit most próbált kiszívni a lány ajkairól, s a fény, ami lehunyt szempilláin áthatolt megfestve a mámoros pillanatot. Annyira törékeny volt a lány és annyira fiatal. S mégis őrjítő. Szinte dübörgött a vére, ahogy megérintette, ahogy elsőként igazán férfiként ért hozzá. Ebben nem volt már semmi gyermeki, semmi ártatlan és semmi szűzies. Akarta a lányt, s egyre mohóbb és vadabb csókja is ezt fejezte ki. Képtelen volt leállni. Először csak egy könnyed, csókot akart, egy igazán lebbenésnyit. De Corinne íze megrészegítette, a lány ártatlan mégis ösztönös reagálása. Jó volt Corinne-t csókolni, jobb semmint remélte. A zsigereiben volt a mozdulat, hogy Corinne feneke alá nyúl és az ölére rántja, így a könnyű nyári ruhájában, a lüktető, forró ölére, de Corinne levegő után kapkodó nyögései visszatértítették, hogy egy fa tetején ülnek ők ketten.
Armand egyszer azt mondta neki, szeretné úgy csókolni, ahogy egy férfi csókol egy nőt. S tudta, hogy most is erről beszélt a fiú. S megtette. Itt ennek a fának a tetején. Madarat lehetett volna Corinne-al fogatni. Az ő szerelemfájuknak a tetején csókolta meg először férfiként Armand. Látta, leeresztett pilláin keresztül is, ahogy közelebb hajol, s ahogy ajkaival megérintette, olyan magabiztosan, erősen, fölényes gyakorlottsággal, és mégis gyengéden. Hogy ha Armand nem fogja a tarkójánál fogva, akkor bizonyos, hogy hátravágódva leájul a fa tetejéről, mert annyira részegítő és szédítő volt a csókja. Soha senki nem csókolta még meg így, s most Armand tette ezt, úgy, hogy azt lehetetlenség lesz elfelejteni. Nyelve követelődzőn és vadul fedezte fel magának a cseresznyeízbe rejtett zugot, Corinne szája tele volt Armanddal és jó íze volt és felkavaró volt és döbbenetes és nem akarta, hogy véget érjen, örökre így akart maradni Armanddal, így hogy érzi a fiú tényleg akarja, tényleg kívánja és tényleg őt csókolja ilyen fékevesztetten. Corinne maga sem ébredt rá, hogy nyöszörög, csak amikor Armand elhúzta ajkait a csókból. Corinne levegő után kapkodott, s szeretett volna felsikítani örömében, hogy Armand nem húzódott el, nem szólt semmit. Csak kifulladva, a homlokának döntötte a homlokát. Nem vette le tenyerét a tarkójáról, hanem hüvelykujjával lassú köröket rajzolt rá, amitől Corinne egész testében remegni kezdett. Armand mindig is ezt a hatást érte el nála. Úgy ért hozzá, ahogy senki más. S olyan remegést tudott rá hozni, ahogy a legnagyobb hideg sem.
Lassan nyerték vissza a rendes légzésritmusukat. Armand belélegezte Corinne hajának vadvirágillatát, s próbált nem a lány fülébe zihálni. Ez a Corinne-hatás. Túl a józan ész határain. Hogy lehet az, hogy senki más nem érzi ezt a közelében csak ő? Hogy lehet, hogy elég volt egyetlen csók is hogy megbizonyosodjon nem csak a képzelete játszik vele? Tényleg Corinne-nal más. Elhúzta a fejét és lenézett a lányra. Corinne hatalmas kék szemei most zafírként ragyogtak rá.
- Tetszik nekem ez a fa! – jegyezte meg Armand torokköszörülve.
- Szép fa, ugye? – mosolygott rá Corinne. Nem akarta egyikük sem szóvá tenni, hogy bizony minden megváltozott. Ahogy azt Armand előre megjósolta. S Corinne már azt is tudta, mire értette Armand. Mert már most érezte. Már most, hogy véget ért, most hogy elhúzódott Armand. Méghozzá az történt, hogy újra akarta! Újra azt az érzést akarta és még többet és többet és újból és elölről és mértéktelenül. Újra érezni akarta az ajkán Armand ajkát, érezni, az elakadó légvételét, a fuldokló kapkodását, a keze melegét, az arcvize illatát. Ismét azt akarta, hogy tele legyen a szája Armanddal, hogy újra magával ragadja az az örvény. Hogy szinte két kézzel kapaszkodott volna a fiúba, hogy folytassa és ne hagyja abba, csak ölelje és csókolja, míg csak élnek.
- Már bizonyára végeztek a vacsorával. Menjünk - intett a fejével lefelé Armand. Előre mászott és leugrott az avarba. Corinne utána mászott, de Armand csak a tenyerével intett, hogy ugorjon, s elkapja. Corinne puhán elengedte a faágat és Armand testén csúszva végig ért talajt könnyedén az avarban. A kendő szétnyílt Corinne mellkasánál, s Armand mielőtt tudatában is volt, mit csinál, Corinne dekoltázsát nézte. A ruha húzásában még teltebbnek tűntek a lány keblei. S mint minden nőnek Corinne-nak is megemelte a mellét a ruha. Izgató volt.
- Ejha kislány, megnőttél rendesen – zihálta Armand, s a gyöngyvirágot, amit haza akart vinni elővette a zsebéből és lágyan a két mell közötti völgy vonalába csúsztatta. – Itt jobb helye lesz – mormolta. Tenyere egy pillanatra érintette Corinne kebleit, s Corinne zihálásától még jobban a fiú tenyerének simultak a halmok. – Menjünk haza! – préselte ki magából Armand. Corinne mezítláb volt, mint akkor, amikor először jártak ennél a fánál kettesben. Corinne bizonyára ismerte mezítláb is a járást az avarban, de Armand még sosem járt cipő nélkül, így rábízta Corinne-ra a hazavezető utat. Corinne zavartan nézett Armandra. Megváltozott kettejük viszonya és egyszerre nem tudta mit kezdjen ezzel az Armanddal. Aki férfiként csókolta meg. Aki az érzékiségbe vezette be. Végül úgy érintette meg, ahogy Fabiant szokta, ha a legbizalmasabb információkat cserélték ki egymás közt. Átkarolta Armand derekát és a nadrágja övébe süllyesztette hüvelykujját. Armand meglepődve nézett rá, de ő is átkarolta a lány derekát, s tenyere Corinne csípőcsontjára simult. Corinne lábujjaival játszott a puha süppedős erdőtalajban miközben lépkedett. Szoknyája alját most is kissé feltartotta, s lehajtott fejjel lépkedett Armand féficipője mellett. Armand a lányéhoz igazította a lépteit, így lassabban haladtak, de ahogy megtalálták a megfelelő lépésritmust összehangoltan tudtak haladni az erdei ösvényen. Corinne elégedetten simult a fiú oldalához, a kettős derékon öleléstől olyan bizalmas volt az egymás mellett lépkedésük mint két testvéré. De hát ők testvérek is. Még ha csak másodunokatestvérek is. Milyen különös. Ha Armand valaha is feleségül kérné, az ő neve akkor sem változna. De Noir maradna! Corinne felnézett a fiúra olyan meglepődötten és elgondolkodón, hogy Armand visszanézett rá.
- Ismét egy tüske? – állt meg Armand azonnal.
- Nem, nincs baj – mosolygott rá Corinne, s tovább lépett. – Csak elgondolkodtam.
- Corinne, a te gondolataid mindkettőnkre veszélyesek ezt ma délután óta már bizonyosan tudom – jelentette ki Armand. Jólesőn karolta át a lány karcsú derekát. Corinne játszadozott az avarral, hol lábujjhegyen lépkedett rajta, hogy teljes talppal, fürge lábujjakkal, Tényleg olyan volt, mint a fenyvesek tündére. Mezítláb, fehér ruhában, csak a haját kellett volna még kibontani. Sebaj, majd legközelebb. Armand megtorpant és Corinne is megállt.
- Közeledünk – sóhajtotta Corinne, s leeresztette karját Armand derekáról, s mellkasa elé tekerte a fátyolanyagot. – Előreszaladok jó? – nézett fel bizonytalanul Armandra.
- Oké – biccentett Armand. S a lány után nézett, ahogy beszaladt a faházba.
- Hahó! Megjöttünk! – kiáltotta Corinne maga természetes módján.
- Mi az hogy megjöttetek? Kivel jöttél meg kisasszony és hol jártál? Se vacsora semmi? – dünnyögte Robin.
- Az erdőben futottunk össze – lépett be Armand is. – Lekéstem a whiskyt is? – nézett a két férfira Armand.
- Le, fiam – csóválta a fejét Lionel. – Mondtam, hogy hagyd a fenébe azokat az alkudozó kupeceket.
- Mindegy most már – legyintett Armand. – A csónakokat behúztam a tengerről, lehet vihar lesz – túrta át a haját Armand.
- Késtél, pedig szereztem londoni újságokat – lobogtatta meg a Times címlapját Fabian.
- Nem érdekel a politika – zárkózott el Armand.
- Mi van, hol szedted fel? Egy fán lógott mi? Aztán meg rajtad csüngött! – intett a fejével a húga felé Fabian.
- Sajátos megfogalmazás, de valahogy így történt – pislantott Corinne felé Armand, aki a tenyere mögé rejtette kuncogását.
- Mindig mondtam, örülj, hogy nincs testvéred és főleg, hogy nincs húgod – jegyezte meg Fabian. – Na mikor érsz rá Times-ozni velem?
- Holnap hétfő, akkor jönnek átvenni a halat. Legyen kedd, akkor ráérek! – felelte Armand.
- Mehetek én is? – kotyogta közbe Corinne és Fabiant átkarolva nézett le a lépcsőről Armandra.
- Corinne, te senkinek sem hiányzol, amúgyis politizálunk, nőnek ahhoz semmi köze. Maradj itthon a hímzőrámáddal! – grimaszolt rá Fabian.
- Hogy te milyen konzervatív vagy! Biztos a torykra szavazol majd – húzta meg bátyja fültövét Corinne.
- Te ismered a torykat? – lepődött meg Fabian.
- Tudom hogy az egy párt igen. Képzeld bátyuskám tudom! Mellesleg azt is tudom, hogy te meg egy nagy tuskó vagy, amiből apánk faragott gyereket – vágta rá Corinne. – Szia Armand! Akkor kedden! – hagyta ott a két fiút Corinne, s kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az emeletre. Armand csak magában nevetett, Fabian előtt fapofát vágott.
- Látod milyen? Mindig cikiz, nem értem miért csinálja, sose bántom – rázta a fejét Fabian.
- Au! – mondta.
- Cseresznyemag – felelte Corinne. A fa egyik ágán ült. Mezítláb a lábát lóbálta.
- Mit keresel itt?
- Inkább te mit keresel itt? Nem jöttél vacsorázni!
- Nem volt kedvem – felelte Armand a fejét dörzsölgetve.
- A vacsorához étvágy kell és nem kedv – felelte Corinne.
- Akkor étvágyam nem volt – vágta rá Armand.
- Kerülsz engem igaz? – kérdezte egyenesen Corinne.
- Képzelődsz! – rázta a fejét Armand.
- Köszöntelek itt!
- Mármint?
- Ez a mi fánk! Rég jártál erre igaz? Láttam hogyan keresgélsz. Legalább kétszer elmentél a fa mellett. Nehezen találtad meg!
- Nem sűrűn szoktam a fákat figyelni, egy vadász szeme az állatokat keresi nem a fákat – felelte Armand.
- Szép a fa igaz? Még szebb rajta a véset – felelte Corinne a szájába csúsztatva egy szem cseresznyét. Armand még mindig csak bámult fel rá. – Ki fog állni a nyakad!
- Akkor gyere le! – mondta Armand.
- Nem-nem. Te jöttél erre, gyere fel te hozzám! – lóbálta a lábát Corinne. Armand megdörzsölte a nyakát, de végül engedett a kérésnek, s felmérte a fát, hogy hogyan tud a legkönnyebben felmászni rá. Ahogy haladt, rezegtek a faágak és a falevelek. Corinne figyelte a fiút. – Kezdesz kijönni a fáramászó gyakorlatból! – állapította meg Corinne.
- Jól van na! Ritkán mászok már fára – pihegte Armand, ahogy felért és felült Corinne mellé a faágra.
- A fákról mindig jobb a kilátás – magyarázta Corinne.
- Az már egyszer igaz – mormolta maga elé Armand, és igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, a kukkolós esetre gondol.
- Szeretek ülni a fa tetején – lengette a lábait Corinne.
- Nincs rajtad harisnya – állapította meg a fiú, s finoman megérintette Corinne meztelen lábát. – Gyantázod – Corinne-nak válaszolnia sem kellett. Armand csak megállapításokat tett.
- Feljöttél, hogy listát készíts rólam? Azt is tudni akarod mostam-e fogat? – mérgelődött Corinne.
- Lényegtelen, hiszen épp itt cseresznyézel – emelt el egy szemet a lány kötényéből Armand. Corinne összerezzent az érintésre, hiszen a szem a combjai közt volt. – Bocs – nyögte zavartan Armand, s a szájába tolta a cseresznyeszemet.
- Amikor kicsi voltam, mindig rettegtem tőle, hogy ha lenyelek egy cseresznyemagot az kinő a hasamba. Apa mindig ezt mondta. Én meg rémüldöztem, hogy egy cseresznyefa gyökeredzik majd bennem! Hát hogy fogok kinézni? Egyáltalán, hogy nő majd az a fa? Felfelé a fejem felé, vagy így ki a hasamból? Féltem, nagyon – ingatta a fejét Corinne, s Armandra nevetett.
- Gyermeki félelmek igaz?
- Sok volt.
- S ma? Ma is sok mindentől félsz Corinne? – kérdezte Armand.
- Nem, nem igazán – bizonytalankodott Corinne. Armand felhúzta a bal lábát és hátát a fa törzsének vetette. Csak jobb lábát lógatta le a levegőbe. Hosszú fekete nadrág volt rajta, mint minden de Noiron az erdőben. Corinne ellenben fehér könnyű szövésű vászonruhában volt. Mezítláb, szoknyáját felgyűrve és a térde is szabadon ragyogott a szűrt napfényben. Ahogy fújta a szél a leveleket, Corinne lábán úgy játszadoztak a fekete-fehér árnyak. Elfogyott a cseresznyeszem. Corinne megtámaszkodott a faágon a combja két oldalán és Armandot nézte. Armand nem kapta el a tekintetét. Nézte a lány tigrisszemeit. Ma pont olyan volt, fekete kis pontokkal, szürkéskék vonalkákkal, különösen szépen. Az orra körül ellenállhatatlan szeplőkkel és Corinne-osan hátrakontyozott dús, hullámos bronzhajjal. Megváltozott az atmoszféra. Ezt olyan természetben felnőtt gyerekek mint ők, azonnal megérzik. Pedig semmi sem történt. Csak farkasszemet néztek töretlenül. Corinne mellkasán fátyol volt, mint minden vasárnap, amikor attól tartott, hogy Armandba botlik. Corinne mellkasa szinte zihált, majd kiugrott a helyéből, és most nagyon örült, hogy a sűrű fátyolanyag takarja keble hullámzását. Hogy Armand így nem látja, hogy ő milyen izgatott, hogy mennyire felkavarja már csak ez is, hogy itt ülnek pont ennek a fának a tetején. Armanddal együtt. Armand itt ül vele, annak a fának a tetején ,ahova mindig egyedül és mindig magányosan mászott fel és ahol Armandról álmodozott. Az, hogy ma a fiú eljött ide és felmászott ide hozzá, ez volt maga a beteljesült álom. Armand itt van és őt nézi. Azokkal a furcsán csillogó szemekkel. Pedig az egész testtartása laza. Armand alkarját felhúzott térdén pihentette, kézfeje is renyhén hanyatlott alá a levegőbe, enyhén szétterpesztett lábai így viszont egyenesen Corinne felé nyitottak. Corinne tudta, hogyan feszül a nadrág Armand lába között, hogyan domborodik a fekete ruhahalom. Hogyan feszül a nadrág a csípőjén.
- Ez az Armand és Corinne fa – köszörülte a torkát Corinne. – Szeretsz a fával dolgozni igaz? A láda, a favéset, sok mindent készítettél már fából?
- Pár dolgot igen – biccentett Armand. Elhallgattak ismét. De nem volt kínos a hallgatás. Inkább békés. Várakozástól izgalmas. Corinne a füle mögé simított egy kósza vörös tincset, s ismét csak nézte Armand kifürkészhetetlen tekintetét.
- Corinne, ha… ha ez megtörténik azzal minden megváltozik közöttünk, ezt akarod? – súgta rekedtes elfúló hangon Armand. Corinne mellkasában végigfutott a borzongás., s egészen a karjában a csuklójáig gyűlő vénákig rezgett a remegése. Armand hangjától, attól, amit mondott, amire utalt, amit felajánlott.
- Téged akarlak Armand, ezt már elmondtam ott nálad is – pihegte elhalón Corinne. Armand leengedte és lelógatta a lábát a faág másik oldalán, most lovaglóülésben ülte már meg az ágat a hátát még mindig a fatörzsnek vetve.
- Tudom. De képes leszel-e elfogadni ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy elképzelted? – kérdezte Armand komolyan.
- Armand… én nem akarok veled mindig a jövőről beszélni. Gyerekként sem akartam. Én a jelent akarom, s hogy azt ne rontsuk el – felelte Corinne.
- S ha éppen ezzel rontjuk el a jelent és a jövőt is? – vonta fel a szemöldökét Armand.
- Armand…ne tégy minden terhet egyetlen momentumra. Ne gördíts mindig újabb és újabb köveket közénk kérlek – zihálta Corinne. Egyszerre döbbenetesen közelinek tűnt Armand. A térde a feneke alját súrolta, ahogy a combja lelógott a faágról. Armand már nem dőlt hanyagul a fatörzsnek, hanem előre dőlt és tenyerével a faágra támaszkodott, s őt nézte, fürkészőn, már-már aggódón és mégis lágyan.
- Jézusom Corinne, mi lesz ebből…? – suttogta inkább magának Armand, s tenyerével Corinne kontya alá nyúlt. Forró tenyere Corinne tarkójára simult, s ajkát szinte félve érintette a lányéhoz. Úgy indult, mint megannyi unokatestvéri csók köztük. Aztán minden megváltozott. Mint ahogy a virágok bontják ki szirmaikat a napfényre. Armand bizonytalanul hatolt át a lány ajkaiba, s puhatolódzó körtáncot lejtett Corinne cseresznyeízű nyelvével. Vörös volt minden. Corinne haja, amibe az ujjai markoltak, Corinne szája, a cseresznye íze a szájában, amit most próbált kiszívni a lány ajkairól, s a fény, ami lehunyt szempilláin áthatolt megfestve a mámoros pillanatot. Annyira törékeny volt a lány és annyira fiatal. S mégis őrjítő. Szinte dübörgött a vére, ahogy megérintette, ahogy elsőként igazán férfiként ért hozzá. Ebben nem volt már semmi gyermeki, semmi ártatlan és semmi szűzies. Akarta a lányt, s egyre mohóbb és vadabb csókja is ezt fejezte ki. Képtelen volt leállni. Először csak egy könnyed, csókot akart, egy igazán lebbenésnyit. De Corinne íze megrészegítette, a lány ártatlan mégis ösztönös reagálása. Jó volt Corinne-t csókolni, jobb semmint remélte. A zsigereiben volt a mozdulat, hogy Corinne feneke alá nyúl és az ölére rántja, így a könnyű nyári ruhájában, a lüktető, forró ölére, de Corinne levegő után kapkodó nyögései visszatértítették, hogy egy fa tetején ülnek ők ketten.
Armand egyszer azt mondta neki, szeretné úgy csókolni, ahogy egy férfi csókol egy nőt. S tudta, hogy most is erről beszélt a fiú. S megtette. Itt ennek a fának a tetején. Madarat lehetett volna Corinne-al fogatni. Az ő szerelemfájuknak a tetején csókolta meg először férfiként Armand. Látta, leeresztett pilláin keresztül is, ahogy közelebb hajol, s ahogy ajkaival megérintette, olyan magabiztosan, erősen, fölényes gyakorlottsággal, és mégis gyengéden. Hogy ha Armand nem fogja a tarkójánál fogva, akkor bizonyos, hogy hátravágódva leájul a fa tetejéről, mert annyira részegítő és szédítő volt a csókja. Soha senki nem csókolta még meg így, s most Armand tette ezt, úgy, hogy azt lehetetlenség lesz elfelejteni. Nyelve követelődzőn és vadul fedezte fel magának a cseresznyeízbe rejtett zugot, Corinne szája tele volt Armanddal és jó íze volt és felkavaró volt és döbbenetes és nem akarta, hogy véget érjen, örökre így akart maradni Armanddal, így hogy érzi a fiú tényleg akarja, tényleg kívánja és tényleg őt csókolja ilyen fékevesztetten. Corinne maga sem ébredt rá, hogy nyöszörög, csak amikor Armand elhúzta ajkait a csókból. Corinne levegő után kapkodott, s szeretett volna felsikítani örömében, hogy Armand nem húzódott el, nem szólt semmit. Csak kifulladva, a homlokának döntötte a homlokát. Nem vette le tenyerét a tarkójáról, hanem hüvelykujjával lassú köröket rajzolt rá, amitől Corinne egész testében remegni kezdett. Armand mindig is ezt a hatást érte el nála. Úgy ért hozzá, ahogy senki más. S olyan remegést tudott rá hozni, ahogy a legnagyobb hideg sem.
Lassan nyerték vissza a rendes légzésritmusukat. Armand belélegezte Corinne hajának vadvirágillatát, s próbált nem a lány fülébe zihálni. Ez a Corinne-hatás. Túl a józan ész határain. Hogy lehet az, hogy senki más nem érzi ezt a közelében csak ő? Hogy lehet, hogy elég volt egyetlen csók is hogy megbizonyosodjon nem csak a képzelete játszik vele? Tényleg Corinne-nal más. Elhúzta a fejét és lenézett a lányra. Corinne hatalmas kék szemei most zafírként ragyogtak rá.
- Tetszik nekem ez a fa! – jegyezte meg Armand torokköszörülve.
- Szép fa, ugye? – mosolygott rá Corinne. Nem akarta egyikük sem szóvá tenni, hogy bizony minden megváltozott. Ahogy azt Armand előre megjósolta. S Corinne már azt is tudta, mire értette Armand. Mert már most érezte. Már most, hogy véget ért, most hogy elhúzódott Armand. Méghozzá az történt, hogy újra akarta! Újra azt az érzést akarta és még többet és többet és újból és elölről és mértéktelenül. Újra érezni akarta az ajkán Armand ajkát, érezni, az elakadó légvételét, a fuldokló kapkodását, a keze melegét, az arcvize illatát. Ismét azt akarta, hogy tele legyen a szája Armanddal, hogy újra magával ragadja az az örvény. Hogy szinte két kézzel kapaszkodott volna a fiúba, hogy folytassa és ne hagyja abba, csak ölelje és csókolja, míg csak élnek.
- Már bizonyára végeztek a vacsorával. Menjünk - intett a fejével lefelé Armand. Előre mászott és leugrott az avarba. Corinne utána mászott, de Armand csak a tenyerével intett, hogy ugorjon, s elkapja. Corinne puhán elengedte a faágat és Armand testén csúszva végig ért talajt könnyedén az avarban. A kendő szétnyílt Corinne mellkasánál, s Armand mielőtt tudatában is volt, mit csinál, Corinne dekoltázsát nézte. A ruha húzásában még teltebbnek tűntek a lány keblei. S mint minden nőnek Corinne-nak is megemelte a mellét a ruha. Izgató volt.
- Ejha kislány, megnőttél rendesen – zihálta Armand, s a gyöngyvirágot, amit haza akart vinni elővette a zsebéből és lágyan a két mell közötti völgy vonalába csúsztatta. – Itt jobb helye lesz – mormolta. Tenyere egy pillanatra érintette Corinne kebleit, s Corinne zihálásától még jobban a fiú tenyerének simultak a halmok. – Menjünk haza! – préselte ki magából Armand. Corinne mezítláb volt, mint akkor, amikor először jártak ennél a fánál kettesben. Corinne bizonyára ismerte mezítláb is a járást az avarban, de Armand még sosem járt cipő nélkül, így rábízta Corinne-ra a hazavezető utat. Corinne zavartan nézett Armandra. Megváltozott kettejük viszonya és egyszerre nem tudta mit kezdjen ezzel az Armanddal. Aki férfiként csókolta meg. Aki az érzékiségbe vezette be. Végül úgy érintette meg, ahogy Fabiant szokta, ha a legbizalmasabb információkat cserélték ki egymás közt. Átkarolta Armand derekát és a nadrágja övébe süllyesztette hüvelykujját. Armand meglepődve nézett rá, de ő is átkarolta a lány derekát, s tenyere Corinne csípőcsontjára simult. Corinne lábujjaival játszott a puha süppedős erdőtalajban miközben lépkedett. Szoknyája alját most is kissé feltartotta, s lehajtott fejjel lépkedett Armand féficipője mellett. Armand a lányéhoz igazította a lépteit, így lassabban haladtak, de ahogy megtalálták a megfelelő lépésritmust összehangoltan tudtak haladni az erdei ösvényen. Corinne elégedetten simult a fiú oldalához, a kettős derékon öleléstől olyan bizalmas volt az egymás mellett lépkedésük mint két testvéré. De hát ők testvérek is. Még ha csak másodunokatestvérek is. Milyen különös. Ha Armand valaha is feleségül kérné, az ő neve akkor sem változna. De Noir maradna! Corinne felnézett a fiúra olyan meglepődötten és elgondolkodón, hogy Armand visszanézett rá.
- Ismét egy tüske? – állt meg Armand azonnal.
- Nem, nincs baj – mosolygott rá Corinne, s tovább lépett. – Csak elgondolkodtam.
- Corinne, a te gondolataid mindkettőnkre veszélyesek ezt ma délután óta már bizonyosan tudom – jelentette ki Armand. Jólesőn karolta át a lány karcsú derekát. Corinne játszadozott az avarral, hol lábujjhegyen lépkedett rajta, hogy teljes talppal, fürge lábujjakkal, Tényleg olyan volt, mint a fenyvesek tündére. Mezítláb, fehér ruhában, csak a haját kellett volna még kibontani. Sebaj, majd legközelebb. Armand megtorpant és Corinne is megállt.
- Közeledünk – sóhajtotta Corinne, s leeresztette karját Armand derekáról, s mellkasa elé tekerte a fátyolanyagot. – Előreszaladok jó? – nézett fel bizonytalanul Armandra.
- Oké – biccentett Armand. S a lány után nézett, ahogy beszaladt a faházba.
- Hahó! Megjöttünk! – kiáltotta Corinne maga természetes módján.
- Mi az hogy megjöttetek? Kivel jöttél meg kisasszony és hol jártál? Se vacsora semmi? – dünnyögte Robin.
- Az erdőben futottunk össze – lépett be Armand is. – Lekéstem a whiskyt is? – nézett a két férfira Armand.
- Le, fiam – csóválta a fejét Lionel. – Mondtam, hogy hagyd a fenébe azokat az alkudozó kupeceket.
- Mindegy most már – legyintett Armand. – A csónakokat behúztam a tengerről, lehet vihar lesz – túrta át a haját Armand.
- Késtél, pedig szereztem londoni újságokat – lobogtatta meg a Times címlapját Fabian.
- Nem érdekel a politika – zárkózott el Armand.
- Mi van, hol szedted fel? Egy fán lógott mi? Aztán meg rajtad csüngött! – intett a fejével a húga felé Fabian.
- Sajátos megfogalmazás, de valahogy így történt – pislantott Corinne felé Armand, aki a tenyere mögé rejtette kuncogását.
- Mindig mondtam, örülj, hogy nincs testvéred és főleg, hogy nincs húgod – jegyezte meg Fabian. – Na mikor érsz rá Times-ozni velem?
- Holnap hétfő, akkor jönnek átvenni a halat. Legyen kedd, akkor ráérek! – felelte Armand.
- Mehetek én is? – kotyogta közbe Corinne és Fabiant átkarolva nézett le a lépcsőről Armandra.
- Corinne, te senkinek sem hiányzol, amúgyis politizálunk, nőnek ahhoz semmi köze. Maradj itthon a hímzőrámáddal! – grimaszolt rá Fabian.
- Hogy te milyen konzervatív vagy! Biztos a torykra szavazol majd – húzta meg bátyja fültövét Corinne.
- Te ismered a torykat? – lepődött meg Fabian.
- Tudom hogy az egy párt igen. Képzeld bátyuskám tudom! Mellesleg azt is tudom, hogy te meg egy nagy tuskó vagy, amiből apánk faragott gyereket – vágta rá Corinne. – Szia Armand! Akkor kedden! – hagyta ott a két fiút Corinne, s kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az emeletre. Armand csak magában nevetett, Fabian előtt fapofát vágott.
- Látod milyen? Mindig cikiz, nem értem miért csinálja, sose bántom – rázta a fejét Fabian.
2013. június 2., vasárnap
Távcsővel az erdőben
A bokrok mögött figyelőállásba helyezkedtek az unokatestvérek. Volt, aki távcsövet is hozott. Corinne egy ütéssel csapta le a fiúk szeme elől a távcsövet. Mindennek van határa. A távcső a madárlesre való, de a fiúk minél idősebbek annál pajzánabbak állapította meg Corinne bosszankodva. Fabian húga mellett térdelt az avarban és már szörnyen fájt a térde. De nem akarta kihagyni a legjobb jeleneteket. A hím ismét az orrával böködte a nőstényt.
- Meddig csinálják még ezt, már legalább fél órája csak az orrával töfködi – méltatlankodott Fabian. – Lehet alszok egyet addig, keltsetek ha akció van! – suttogta a fiúknak.
- Fabian, ez a násztánc, szerintem romantikus – pisszegte Corinne és figyelte, hogyan dörzsölgeti a hím orrát a nőstény szőrébe. – Olyan hízelgően kérlelgeti. Kedvesek – Corinne a körmeit egymáshoz érintve szorított a párosnak, hogy sikerüljön összemelegedniük.
- Óh, most Akció lesz! – vonyított fel Cody és élesebbre állította a távcsövét. A fiúk kocsányon lógó szemekkel tapadtak a két állatra, s a hím valóban fürgén szökkent a nőstény hátára. Mellső patái lógtak a levegőben, a nőstény megroggyant a súly alatt.
- Azta de hatalmas! Mérd az időt! – kapott rajta Fabian és Corinne-t is majd fellökve nézték a párosodó állatokat a tisztás közepén.
- Növekszik a borjúállomány fiúk! – vigyorgott elégedetten Richard. Az unokatestvérek élvezettel nézték végig az állatok párzását, amíg azok elégedetten tovább nem dőlöngéltek az erdőbe.
- Na mennyi volt?
- Talán három percbe is beletelt, egészen jó idő – igazgatta a távcsövét a derekára Cody.
- Ez igazán gusztustalan, hogy így meglessük szegény állatokat – háborgott Corinne.
- Ha nem tetszik minek nézed? – rántotta meg a vállát Cody.
- Azt nem mondtam, hogy nem tetszik, csak azt hittem apa azt tanította nektek, hogy vadászként figyeljétek meg az állatokat és nem a párzási szokásaikat! – jegyezte meg szúrósan Corinne.
- Nekem még mindig a nyulak a kedvenceim – ingatta a fejét Fabian. – Ezt biztos az anyámtól örököltem. Neki voltak a nyulak a mániái. De a nyulak olyan sokat sűrűn és gyorsan csinálják – vigyorgott Fabian.
- Én madárpárti vagyok. Ahogy borzolgatja a tojó a tollait, ahogy várja, hogy megtojózzák, ó az olyan...Ő! – hápogta Corinne.
- Már megint össze-vissza beszél! – jegyezte meg Cody a testvérének. Richard csak azt érezte, hogy Corinne kitépi a kezéből a távcsövet és fókuszál vele. Corinne élesítette a látcsövet, s egyenesen egy távoli pontra szegezte.
- Ő az, Armand közeledik! – ujjongott Corinne, s távcsövével végigmérte Armandot tetőtől talpig. Jó volt ilyen távolról, a távcső segítségével mégis egészen közelről szemlélgetni Armand testrészeit. Corinne pedig azt a testrészét nézte, amit közelről soha nem mert volna ilyen merőn fókuszálni. A nadrág beroggyant minden lépésnél a lába közé, de a domború kis dudorodás így is látszódott. Corinne szája kiszáradt és száraz torokkal nyeldekelt. Armand olyan férfiasan tudott járni, annyira másabb volt, mint bármelyik unokatestvére. Armand csípőjén feszült a nadrág, férfiassága nekinyomódott az anyagnak, és Corinne érezte, hogy már csak a látványba belenedvesedik. S most szinte itt volt az arca előtt Armand öle. Corinne tenyere a távcsőre izzadt, fémes illata volt.
- Anyánk azt mondta nem illik másokat kukkolni távcsővel! – kapta ki a kezéből Cody. Corinne hátramaradt. A fiúk többen előrefutottak és üdvözölték a közeledőt.
- Armand! – Fabian nagyot csapott unokabátyja tenyerébe.
- Merre tartotok? – kérdezte Armand a körbenézve a fiúkon. Persze nem kerülte el a figyelmét a kissé lemaradó Corinne sem, aki a fiúkkal bóklászott az erdőben.
- Fel a dombnak, onnan meg toronyiránt a de Noir vár felé. Hülyén fog hangzani, de onnan a dombtetőről látni az egyik tornyát és azt szoktam néha meglesni – vakarta a föle tövét Fabian. A de Noir vár, amiben ő sosem volt.
- Vagy úgy! – csapott sorra unokatestvérei kezébe Armand. Corinne is beérte őket.
- Egyetlen unokahúgom! Üdv! – mosolygott rá Armand. Corinne szokásos üdvözlésként felemelte a fejét és várta, hogy Armand ajkára nyomja száját, ahogy minden unokatestvére köszöntötte, de meghökkenve érezte, hogy Armand nem a száját csókolta meg, hanem oldalt billentve a fejét Corinne arcára nyomta ajkait.
- Ezt most miért? – tiltakozott Corinne kérdőn nézve a fiút. – A fiúk mind szájrapuszit adnak! – duzzogta.
- Én nem vagyok a fiúk! Ők még kicsik hozzád!
- Csak apáék adnak arcpuszit! – duzzogta Corinne.
- Nos akkor én is abba a korba értem. Ez van – felelte Armand és el is fordult.
- Vadászni jöttél? – kérdezte Fabian magához ragadva Armandot.
- Éppenséggel hoztam puskát – csapott a fegyverre Armand. – Ti vadásztok?
- Hát ha ezt lehet vadászatnak nevezni… éppen párzó állatokat keresünk. Ez a hobbink pár éve – jegyezte meg Fabian.
- Érdekes megfigyelési szempont – sandított a fiúkra Armand.
- Meg sem gondolnád milyen nehéz rajtakapni őket – bólogatott Fabian. – De ha egyszer elcsípted, mindent megér az akció! – áradozott Fabian. Armand harsányan felnevetett. – Fiúk, sose komolyodtok meg!
- Nem is szándékozunk! A felnőttek komolyak és unalmasak – jelentette ki Fabian. – Ugye Corinne? Corinne! – fordult hátra húgát keresve Fabian.
- Itt vagyok, csak nézelődtem! – mutatta fel a távcsövet Corinne.
- Mit nézelődhettél a hátunk mögött kullogva? – vonta össze a szemöldökét Fabian. Corinne elvörösödött, s sietve más irányba nézett. Nem akarta közölni, hogy Armand fenekét bámulta távcsövön. Ez az ő titka. Majd leírja a naplóba a naplót a kis rekeszbe. De nem kell mindenről tudniuk. – Corinne a madárfigyelőnk. Már az erdő összes faját láttuk párzani!
- Csakis azért, mert olyan élesen trilláznak olyankor – motyogta elvörösödve Corinne. – Erre figyeltem fel.
- Egy fenét! Corinne a legnagyobb kukkoló közülünk, Corinne minden állat hímtagját felismeri és lerajzolja emlékezetből is – nevetett Fabian.
- Fabian fejezd be! – pirult el Corinne újból és újból, ahogy Armand csodálkozó nevetős tekintetével összeakadt a pillantása.
- Csak a szaktudásodat dicsérem hugica – vette el húgától a távcsövet Fabian.
- Engem ne dicsérj senki előtt jó? Kösz – morogta Corinne. – Látom jobban szórakoztok nélkülem fiúk. Akkor jó vadászatot! - intett nekik, s sietve futott az erdei ösvényen.
- Had menjen! – legyintett Fabian.
Armand két fácánt lőtt és elégedett volt a napi vadászattal. Már a nap lenyugvásra készült, amikor Richard csak kézzel jelezte, hogy Armand maradjon. Fabian feloszlatta a vadásztársaságot. Elköszöntek, s úgy tűnt mindenki hazafelé igyekszik. De Richard megállította Armandot.
- Van kedved igazi kukkoláshoz? – kérdezte Richard a fiút.
- Ezt hogy érted?
- Hát ebbe Fabiant nem szoktuk beavatni, mert mégiscsak a húgáról van szó.
- Hogy? Ti Corinne után kukkoltok? – nevetett fel Armand hitetlenkedve.
- Ó, hát jól van mi is tudjuk, hogy az unokatestvérünk, de ő az egyetlen lány több mérföldes körzetben. Szóval érted. Szükség törvényt bont!
- De ennyire!?
- Ha nincs kedved nem kell, de ha már itt vannak a távcsövek szoktunk egy kicsit nézelődni – mosolygott pajkosan Richard. – Na? Kíváncsi vagy?
- Hát…nem tudom… - felelte viszolyogva Armand. Ez valahol olyan illetlen, de mégiscsak Corinne.
- Jó móka, a végére mindig berúgunk – rántotta magával Richard. – Az egyetlen meztelen női látvány, azért mi sem vagyunk szentek, érted. Kell valami kikapcsolódás. A faluba lemenni túl fárasztó. Ráadásul le is bukhatunk. Corinnet- nézni fürdés közben az nem olyan körülményes – magyarázta mintegy önmagát is győzködve Richard. – Fel, a fákra! – intett a többieknek Richard és nekikezdtek megmászni a fenyvesek magas fáit, Robin faházához a legközelebb. A fák sűrű ágai közt valóban a kivilágított faházra lehetett látni. Richard megsem állt a megfelelő faágig, ahol kényelmesen elhelyezkedett, szélebbre húzódott, hogy Armand is elférjen mellette.
- Innen a legjobb a rálátás – biztosította Armandot Richard és élesítette a távcsövét.
- Nem hiszem el, hogy belerángattatok ebbe, ez olyan gyerekes dolog – rázta a fejét Armand.
- Ebbe semmi gyerekes nincs, természetes férfiösztön, hogy szeret az ember női testeket látni – vigyorgott Richard, majd átadta a távcsövet. – Kezdődik a műsor! – kacsintott Armandra. Armand átvette a távcsövet a sráctól és habozott. Ha most belenéz, onnantól Corinne nem csak fátyolrengeteg lesz előtte. Onnantól Corinne testet is kap a képzeletében. Akarja ő ezt? A kíváncsiság erősebb volt, mint a józan ész. Szeme elé emelte a lornyont és beélesítette. Corinne valóban fürdéshez készülődött. Amióta a faházba fürdőszobát építettek, megváltozott. Armand régen járt az emeleten. És bizonyára szép lehetett a fürdőből a rálátás a fenyvesekre, de ez fordítva is igaz volt. A fenyvesekről is igen jó volt a rálátás a fürdőre. Nyilván Robinnak meg sem fordult a fejében, hogy itt az erdő mélyén a családja környezetében bárkinek eszébe jutna a fürdésüket nézni. Pedig ezeknek a suhanc kölyköknek eszükbe jutott. Mikor jöhettek rá, hogy a hatalmas panorámaablakok amelyek a süllyesztett kád szintjében voltak azokat innen nézni is lehet? Corinne a tükörnél igazgatta a haját. Felcsavarta egy gyakorlott mozdulattal és néhány tűvel megtűzte. Esélyt sem adott felkészülni a látványra, egyszerűen ledobta magáról a fürdőköntöst, ami alatt teljesen meztelen volt. Armand önkéntelenül fújtatott.
- Nagyon állat mi? – húzta meg a borosüveget Richard. Armand egyre növekvő erekcióval figyelte, ahogy a lány megfordul, hetyke, almaformájú mellei rezegnek, ahogy a fürdőmedencébe lép és lágyan beleereszkedik. A látvány szinte beleégett a szemébe. Corinne meztelen teste, a nőies vonalak. Corinne döbbenetesen más volt. Armand álmában sem sejthette, hogy ilyen fejlett, mellei vannak már a lánynak. Corinne elégedetten pancsolt, a habot simogatta a karjain, talán merengve nézte a fenyvesek sötét árnyait, ami még a kék égbolton kirajzolódott belőlük, a csillagokkal, a holddal. Szép látvány mindkét oldalról.
- Adj egy kis bort! – nyújtotta a kezét Armand.
- Az erdő legszebb teremtményeire! – koccintotta a borosüvegét az Armand kezébe nyomott borosüveghez Richard és nagyot kortyolt a sajátjából. Armand visszaadta a távcsövet és csak meredt maga elé, a faház fényeire.
- Mióta lesitek?
- Lessük? Ez egy diszkrét szórakozási mód.
- Corinne nem tud róla?
- Természetes, hogy nem. Különben szerintem a szemünk világába kerülne ez a titok – rázta a fejét Richard nevetve. – De hát tudod hogy van ez. Ő rokon. Nem érdekel minket, csak szerettünk volna lányokat nézni ennyi. Nem kifejezetten Corinne látványa izgatott minket. Nem tudom melyikünk ötölte ki magában, de azóta egy évben egyszer-kétszer végignézzük.
- EZ a legrémesebb történet, amit hallottam. Ezt kellett volna a tábortűznél mesélnetek – jegyezte meg Armand. – Muszáj mindenkinek rámtukmálnia a titkait?
- Azt hittem tetszeni fog a móka!
- Ez nekem nem móka! – húzta meg szomjasan a bort Armand. – Hogy nézek így most már a szemébe?
- Ugyan már, nekünk sem jelent gondot, más a kukkolós Corinne és más az akivel az erdőt járjuk.
- Hát nekem a kettő viszont ugyanaz! – morogta Armand. – Azt hiszem ideje mennem, nekem ez túl sok – jelentette ki Armand és ugrálva lejutott az avarszintre.
- Meddig csinálják még ezt, már legalább fél órája csak az orrával töfködi – méltatlankodott Fabian. – Lehet alszok egyet addig, keltsetek ha akció van! – suttogta a fiúknak.
- Fabian, ez a násztánc, szerintem romantikus – pisszegte Corinne és figyelte, hogyan dörzsölgeti a hím orrát a nőstény szőrébe. – Olyan hízelgően kérlelgeti. Kedvesek – Corinne a körmeit egymáshoz érintve szorított a párosnak, hogy sikerüljön összemelegedniük.
- Óh, most Akció lesz! – vonyított fel Cody és élesebbre állította a távcsövét. A fiúk kocsányon lógó szemekkel tapadtak a két állatra, s a hím valóban fürgén szökkent a nőstény hátára. Mellső patái lógtak a levegőben, a nőstény megroggyant a súly alatt.
- Azta de hatalmas! Mérd az időt! – kapott rajta Fabian és Corinne-t is majd fellökve nézték a párosodó állatokat a tisztás közepén.
- Növekszik a borjúállomány fiúk! – vigyorgott elégedetten Richard. Az unokatestvérek élvezettel nézték végig az állatok párzását, amíg azok elégedetten tovább nem dőlöngéltek az erdőbe.
- Na mennyi volt?
- Talán három percbe is beletelt, egészen jó idő – igazgatta a távcsövét a derekára Cody.
- Ez igazán gusztustalan, hogy így meglessük szegény állatokat – háborgott Corinne.
- Ha nem tetszik minek nézed? – rántotta meg a vállát Cody.
- Azt nem mondtam, hogy nem tetszik, csak azt hittem apa azt tanította nektek, hogy vadászként figyeljétek meg az állatokat és nem a párzási szokásaikat! – jegyezte meg szúrósan Corinne.
- Nekem még mindig a nyulak a kedvenceim – ingatta a fejét Fabian. – Ezt biztos az anyámtól örököltem. Neki voltak a nyulak a mániái. De a nyulak olyan sokat sűrűn és gyorsan csinálják – vigyorgott Fabian.
- Én madárpárti vagyok. Ahogy borzolgatja a tojó a tollait, ahogy várja, hogy megtojózzák, ó az olyan...Ő! – hápogta Corinne.
- Már megint össze-vissza beszél! – jegyezte meg Cody a testvérének. Richard csak azt érezte, hogy Corinne kitépi a kezéből a távcsövet és fókuszál vele. Corinne élesítette a látcsövet, s egyenesen egy távoli pontra szegezte.
- Ő az, Armand közeledik! – ujjongott Corinne, s távcsövével végigmérte Armandot tetőtől talpig. Jó volt ilyen távolról, a távcső segítségével mégis egészen közelről szemlélgetni Armand testrészeit. Corinne pedig azt a testrészét nézte, amit közelről soha nem mert volna ilyen merőn fókuszálni. A nadrág beroggyant minden lépésnél a lába közé, de a domború kis dudorodás így is látszódott. Corinne szája kiszáradt és száraz torokkal nyeldekelt. Armand olyan férfiasan tudott járni, annyira másabb volt, mint bármelyik unokatestvére. Armand csípőjén feszült a nadrág, férfiassága nekinyomódott az anyagnak, és Corinne érezte, hogy már csak a látványba belenedvesedik. S most szinte itt volt az arca előtt Armand öle. Corinne tenyere a távcsőre izzadt, fémes illata volt.
- Anyánk azt mondta nem illik másokat kukkolni távcsővel! – kapta ki a kezéből Cody. Corinne hátramaradt. A fiúk többen előrefutottak és üdvözölték a közeledőt.
- Armand! – Fabian nagyot csapott unokabátyja tenyerébe.
- Merre tartotok? – kérdezte Armand a körbenézve a fiúkon. Persze nem kerülte el a figyelmét a kissé lemaradó Corinne sem, aki a fiúkkal bóklászott az erdőben.
- Fel a dombnak, onnan meg toronyiránt a de Noir vár felé. Hülyén fog hangzani, de onnan a dombtetőről látni az egyik tornyát és azt szoktam néha meglesni – vakarta a föle tövét Fabian. A de Noir vár, amiben ő sosem volt.
- Vagy úgy! – csapott sorra unokatestvérei kezébe Armand. Corinne is beérte őket.
- Egyetlen unokahúgom! Üdv! – mosolygott rá Armand. Corinne szokásos üdvözlésként felemelte a fejét és várta, hogy Armand ajkára nyomja száját, ahogy minden unokatestvére köszöntötte, de meghökkenve érezte, hogy Armand nem a száját csókolta meg, hanem oldalt billentve a fejét Corinne arcára nyomta ajkait.
- Ezt most miért? – tiltakozott Corinne kérdőn nézve a fiút. – A fiúk mind szájrapuszit adnak! – duzzogta.
- Én nem vagyok a fiúk! Ők még kicsik hozzád!
- Csak apáék adnak arcpuszit! – duzzogta Corinne.
- Nos akkor én is abba a korba értem. Ez van – felelte Armand és el is fordult.
- Vadászni jöttél? – kérdezte Fabian magához ragadva Armandot.
- Éppenséggel hoztam puskát – csapott a fegyverre Armand. – Ti vadásztok?
- Hát ha ezt lehet vadászatnak nevezni… éppen párzó állatokat keresünk. Ez a hobbink pár éve – jegyezte meg Fabian.
- Érdekes megfigyelési szempont – sandított a fiúkra Armand.
- Meg sem gondolnád milyen nehéz rajtakapni őket – bólogatott Fabian. – De ha egyszer elcsípted, mindent megér az akció! – áradozott Fabian. Armand harsányan felnevetett. – Fiúk, sose komolyodtok meg!
- Nem is szándékozunk! A felnőttek komolyak és unalmasak – jelentette ki Fabian. – Ugye Corinne? Corinne! – fordult hátra húgát keresve Fabian.
- Itt vagyok, csak nézelődtem! – mutatta fel a távcsövet Corinne.
- Mit nézelődhettél a hátunk mögött kullogva? – vonta össze a szemöldökét Fabian. Corinne elvörösödött, s sietve más irányba nézett. Nem akarta közölni, hogy Armand fenekét bámulta távcsövön. Ez az ő titka. Majd leírja a naplóba a naplót a kis rekeszbe. De nem kell mindenről tudniuk. – Corinne a madárfigyelőnk. Már az erdő összes faját láttuk párzani!
- Csakis azért, mert olyan élesen trilláznak olyankor – motyogta elvörösödve Corinne. – Erre figyeltem fel.
- Egy fenét! Corinne a legnagyobb kukkoló közülünk, Corinne minden állat hímtagját felismeri és lerajzolja emlékezetből is – nevetett Fabian.
- Fabian fejezd be! – pirult el Corinne újból és újból, ahogy Armand csodálkozó nevetős tekintetével összeakadt a pillantása.
- Csak a szaktudásodat dicsérem hugica – vette el húgától a távcsövet Fabian.
- Engem ne dicsérj senki előtt jó? Kösz – morogta Corinne. – Látom jobban szórakoztok nélkülem fiúk. Akkor jó vadászatot! - intett nekik, s sietve futott az erdei ösvényen.
- Had menjen! – legyintett Fabian.
Armand két fácánt lőtt és elégedett volt a napi vadászattal. Már a nap lenyugvásra készült, amikor Richard csak kézzel jelezte, hogy Armand maradjon. Fabian feloszlatta a vadásztársaságot. Elköszöntek, s úgy tűnt mindenki hazafelé igyekszik. De Richard megállította Armandot.
- Van kedved igazi kukkoláshoz? – kérdezte Richard a fiút.
- Ezt hogy érted?
- Hát ebbe Fabiant nem szoktuk beavatni, mert mégiscsak a húgáról van szó.
- Hogy? Ti Corinne után kukkoltok? – nevetett fel Armand hitetlenkedve.
- Ó, hát jól van mi is tudjuk, hogy az unokatestvérünk, de ő az egyetlen lány több mérföldes körzetben. Szóval érted. Szükség törvényt bont!
- De ennyire!?
- Ha nincs kedved nem kell, de ha már itt vannak a távcsövek szoktunk egy kicsit nézelődni – mosolygott pajkosan Richard. – Na? Kíváncsi vagy?
- Hát…nem tudom… - felelte viszolyogva Armand. Ez valahol olyan illetlen, de mégiscsak Corinne.
- Jó móka, a végére mindig berúgunk – rántotta magával Richard. – Az egyetlen meztelen női látvány, azért mi sem vagyunk szentek, érted. Kell valami kikapcsolódás. A faluba lemenni túl fárasztó. Ráadásul le is bukhatunk. Corinnet- nézni fürdés közben az nem olyan körülményes – magyarázta mintegy önmagát is győzködve Richard. – Fel, a fákra! – intett a többieknek Richard és nekikezdtek megmászni a fenyvesek magas fáit, Robin faházához a legközelebb. A fák sűrű ágai közt valóban a kivilágított faházra lehetett látni. Richard megsem állt a megfelelő faágig, ahol kényelmesen elhelyezkedett, szélebbre húzódott, hogy Armand is elférjen mellette.
- Innen a legjobb a rálátás – biztosította Armandot Richard és élesítette a távcsövét.
- Nem hiszem el, hogy belerángattatok ebbe, ez olyan gyerekes dolog – rázta a fejét Armand.
- Ebbe semmi gyerekes nincs, természetes férfiösztön, hogy szeret az ember női testeket látni – vigyorgott Richard, majd átadta a távcsövet. – Kezdődik a műsor! – kacsintott Armandra. Armand átvette a távcsövet a sráctól és habozott. Ha most belenéz, onnantól Corinne nem csak fátyolrengeteg lesz előtte. Onnantól Corinne testet is kap a képzeletében. Akarja ő ezt? A kíváncsiság erősebb volt, mint a józan ész. Szeme elé emelte a lornyont és beélesítette. Corinne valóban fürdéshez készülődött. Amióta a faházba fürdőszobát építettek, megváltozott. Armand régen járt az emeleten. És bizonyára szép lehetett a fürdőből a rálátás a fenyvesekre, de ez fordítva is igaz volt. A fenyvesekről is igen jó volt a rálátás a fürdőre. Nyilván Robinnak meg sem fordult a fejében, hogy itt az erdő mélyén a családja környezetében bárkinek eszébe jutna a fürdésüket nézni. Pedig ezeknek a suhanc kölyköknek eszükbe jutott. Mikor jöhettek rá, hogy a hatalmas panorámaablakok amelyek a süllyesztett kád szintjében voltak azokat innen nézni is lehet? Corinne a tükörnél igazgatta a haját. Felcsavarta egy gyakorlott mozdulattal és néhány tűvel megtűzte. Esélyt sem adott felkészülni a látványra, egyszerűen ledobta magáról a fürdőköntöst, ami alatt teljesen meztelen volt. Armand önkéntelenül fújtatott.
- Nagyon állat mi? – húzta meg a borosüveget Richard. Armand egyre növekvő erekcióval figyelte, ahogy a lány megfordul, hetyke, almaformájú mellei rezegnek, ahogy a fürdőmedencébe lép és lágyan beleereszkedik. A látvány szinte beleégett a szemébe. Corinne meztelen teste, a nőies vonalak. Corinne döbbenetesen más volt. Armand álmában sem sejthette, hogy ilyen fejlett, mellei vannak már a lánynak. Corinne elégedetten pancsolt, a habot simogatta a karjain, talán merengve nézte a fenyvesek sötét árnyait, ami még a kék égbolton kirajzolódott belőlük, a csillagokkal, a holddal. Szép látvány mindkét oldalról.
- Adj egy kis bort! – nyújtotta a kezét Armand.
- Az erdő legszebb teremtményeire! – koccintotta a borosüvegét az Armand kezébe nyomott borosüveghez Richard és nagyot kortyolt a sajátjából. Armand visszaadta a távcsövet és csak meredt maga elé, a faház fényeire.
- Mióta lesitek?
- Lessük? Ez egy diszkrét szórakozási mód.
- Corinne nem tud róla?
- Természetes, hogy nem. Különben szerintem a szemünk világába kerülne ez a titok – rázta a fejét Richard nevetve. – De hát tudod hogy van ez. Ő rokon. Nem érdekel minket, csak szerettünk volna lányokat nézni ennyi. Nem kifejezetten Corinne látványa izgatott minket. Nem tudom melyikünk ötölte ki magában, de azóta egy évben egyszer-kétszer végignézzük.
- EZ a legrémesebb történet, amit hallottam. Ezt kellett volna a tábortűznél mesélnetek – jegyezte meg Armand. – Muszáj mindenkinek rámtukmálnia a titkait?
- Azt hittem tetszeni fog a móka!
- Ez nekem nem móka! – húzta meg szomjasan a bort Armand. – Hogy nézek így most már a szemébe?
- Ugyan már, nekünk sem jelent gondot, más a kukkolós Corinne és más az akivel az erdőt járjuk.
- Hát nekem a kettő viszont ugyanaz! – morogta Armand. – Azt hiszem ideje mennem, nekem ez túl sok – jelentette ki Armand és ugrálva lejutott az avarszintre.
2013. június 1., szombat
Vacsora a világítótoronynál
- Anya gyalog megyünk át a vacsorára! Majd gyertek utánunk! – kiáltotta távozóul Corinne és magával rántotta bátyját.
- Én jöttem volna kocsin. Kényelmesebb – panaszkodott Fabian.
- Ne nyafogj már! – sietett előre Corinne és beszaladt az erdőbe. – Gyere, mesélj el mindent!
- Corinne alig egy órája beszéltünk, mi fontosat mondhatnék azóta? – követte húgát fáradtan Fabian.
- Nem tudom, akármit, bármit… csak róla! – emelte fel a szoknyája szegélyét Corinne, s a tenyerébe gyűrve tartotta mielőtt menthetetlenül összekoszolódik.
- Corinne! Ne kezd már! – torpant meg Fabian az erdei ösvényen.
- Fabian, a bátyám vagy, kötelességed a szövetségesemnek lenned – emlékeztette Corinne.
- Jól van – forgatta meg a szemét Fabian. Corinne várakozón nézett rá. – Corinne! Négy éve nem voltál Lioneléknél? Biztos ezt akarod?
- Igen. Vége, elástuk a csatabárdot. Kibékültünk. Ismét egy család vagyunk. Armand is ezt mondta nem?
- Armand sok mindent mond – húzta el a száját Fabian.
- Tehát, valld be kérdezett néha rólam? – faggatta Corinne.
- Várj, ó igen, megkérdezte, hogy még mindig a forrásvízben mossuk e a pelenkádat – csapott a homlokára Fabian. Majd hahotában tört ki.
- Olyan aljas tudsz lenni! – lökte meg Corinne. – Őszintén válaszolj!
- Jó, de nem értem, miért olyan fontos ez neked! – dünnyögte Fabian.
- Fontos és kész. Tehát?
- Néha igen. Hogy hogy haladsz az iskolában. Hogy milyenek a nevelőnőid, meg ilyen semleges dolgokat. De hát ezt Loveday nénikénk is bármikor megkérdi! – érvelt Fabian.
- Az nem számít, nem fontos. De ő Armand!
- Egy kicsit sem érdekesebb mint más.
- Neked talán nem.
- Közölted vele, hogy rendszeresen jár az asszonyi természet? EZ mire volt jó mond? Ha anya megtudná, hogy te ezt így közlöd férfiakkal, biztos, hogy fejmosást kapnál! – jegyezte meg Fabian, miközben páros lábbal próbált a fák törzsének ugrani. Több-kevesebb sikerrel végezte a műveletet.
- Te ezt nem érted!
- Én ezt nem értem! – ismételte gúnyosan Fabian. – Anya azon is kikészült, hogy én megtudtam!
- Mert te a bátyám vagy – magyarázta Corinne. – És ezt nem illik senkivel sem tudatni.
- Armand ebben is kivétel? – fintorgott Fabian. – Ő a te nagy kivételed! Értem. Kivételesen nem szállnál le róla?
- Nem is szálltam rá! – csattant Corinne.
- Aha. Hülye azért nem vagyok Corinne. Berobbantál megint közénk és nézd meg mit művelsz?
- Mit?
- Faggatsz róla!
- Az baj?
- Ő a barátom!
- Nekem is! – érvelt hevesen Corinne.
- Figyelj ide te kis liba! Armand tényleg megpróbál az elviselhetetlen természeteddel együtt kibírni téged, szóval ne készítsd ki és ne űzd el teljesen a klántól!
- Fabian, te nem értesz semmit!
- Tudod, amióta „ felnőttél” azóta ez minden második mondatod hozzám. Én ezt nem értem! Figyelj ide Corinne, te vagy itt a legkisebb közöttünk, szóval ha valamit nem ért valaki, akkor az te vagy!
- Fabian nem vagy mellettem!
- A francba is Corinne! – Fabian a húgát kielőzve megállította és megszorította a karját. – Állj meg és jól figyelj, mert ezt soha többet nem fogom neked elmondani: Ne provokáld Armandot!
- Miért ne? Mivel is provokálnám?
- Fogalmam sincs, ma is ki akartad festeni magad!
- Hogy idősebbnek látszodjak ez olyan nagy bűn, mindenki ezt csinálja!
- Ki mindenki Corinne? A városi picsák! De te itt vagy az erdőben a családod között. Szóval senkinek nem kell öregbítened magad!
- Fabian, ne fárassz! – akarta lefejteni bátyja ujjait magáról Corinne.
- Corinne! Ha nem vigyázol úgy jársz, mint a mezei nyulak, akiket kilestünk már annyiszor. Ne ugráljál Armand körül, mert kurvára meg fog baszni! – Corinne kikerekedett szemekkel nézett a bátyjára. Még sosem hallotta Fabiant így beszélni. S főleg vele kapcsolatosan. Elvörösödött.
- Fabian nem értesz semmit, ez egyáltalán nem erről szól! – sütötte le a szemét Corinne.
- Corinne, én fiú vagyok, pontosan tudom, hogy erről szól! – nyomatékosította Fabian.
- Armand egy az unokabátyáim közül, szóval…
- Szeretném én is ezt hinni Corinne. De nem Richard miatt pattogsz mint egy labda! Vagy Cody miatt! Nem neked a legidősebb kell, neked Armand kell! Corinne én ismerlek, ismerem Armandot is! Légy szíves és hallgass rám!
- Ah, Fabian túlreagálod!
- Corinne! A húgom vagy, Armand a legeslegjobb barátom! Ne csináljátok ezt! Oké? Nem akarom, hogy tönkretegyetek bármit is itt a klánban. Jó?
- Rémeket látsz Fabian! Armand már férfi, természetes, hogy másképpen reagál egy nőre a klánban, ennyi az egész. Nyugodj meg! Béke van, minden rendben lesz.
- Ühüm – Fabian beleegyező hümmögésén azonban érződött, hogy nagyon nem ért egyet. Corinne és Armand újra a klánban és együtt, ez már nem az erődpozíciókért való civakodás. Nagyon nem. Fabian aki kezdetektől ismerte Armandot és születésétől Corinne-t füstöt érzett kettejük között. S csak reménykedni tudott abban, hogy ennek a zavaros szerelemnek a füstje nagyobb lesz, mint a lángja.
Corinne mindig szanaszét hullámzó haját laza kontyba tűzte fel, szokásos módon néhol hajtűket beletűzve bronzvörös sörényébe. Olyan volt vele mint egy festőnő. Kendő takarta a vállát és a mellkasát. Határozottan lépett be a világítótorony fapadlójára. Charlotte meglepődve nézett a lányra.
- Corinne, milyen régen jártál nálunk! – csapta össze a kezét a szőkehajú, mindig kékbe öltözött nő.
- A gesztenyés pulykád Charlotte néni, csakis az vonzott! Úgy emlékszem az egész megyében csodájára jártak, nemigaz? – mosolygott Corinne. – Anyáék még nem értek ide?
- Robinék külön jönnek? – mérte végig a két gyereket Lionel.
- Gyalog jöttünk az erdőn át. És Fabian alaposan kergetett – nevetett Corinne. – Elszakadt a ruhám is! Megvarrhatom itt, amíg anyáék megérkeznek? – nézett körbe Corinne a rég látott helyiségekben.
- Használhatod a varródobozomat Corinne! A helyén van, ha még emlékszel, az emeleti szalonban – mondta Charlotte az étkező felé haladva. Corinne felszaladt az emeletre. A folyosón Armandba ütközött.
- Hangokat hallottam. Még nem vacsorázunk? – figyelte értetlenül a két felfelé haladó unokatestvérét.
- Anyáék még nem értek ide. Megvarrom a ruhám, levehetem a szobádban Armand? – kérdezte ártatlan tekintettel Corinne.
- Nézd elszakadt! – Corinne elhúzta a kendőt és megvillantotta a derekán az anyagot.
- Öhm… igen látom – nyögte Armand Corinne tejfehér bőrére tapadó tekintettel.
- Semmi szükség rá, hogy Armand hálószobájába menj ruhát varrni! – csattant Fabian.
- Fabian, gyűjtenél néhány csigát vagy kagylót lent a parton nekem? – kérdezte Corinne hátra sem nézve Fabianra.
- Nem…én
- Fabian, menj le a partra! – szólalt meg Armand is Corinne derekát nézve.
- De…
- Menj már! Siess! – noszogatta Corinne, s az előre siető Armand után lépett. Armandnak a londoni villában is felnőttes szobája volt. Neki elsőnek. Most itt is széles baldachinos ágya volt. Nehéz mahagónifából készült, ahogy a bútorok is. Az ablak előtt egy széles íróasztal állt, egyértelműen jelezve, hogy Armand sosem a dolgozószobában ír. Corinne az ágyra tette a szobában hirtelen túlságosan is nőiesnek tűnő rózsamintás varródobozt. Corinne levette a kendőjét, s tekintetével Armandot kereste.
- Várj, adok…egy köntöst addig – köszörülte a torkát Armand. Véletlen sem nézett Corinne felé. Az ágyra dobta a köntöst és Corinne helyett inkább a tengerre néző ablakhoz állt. Armand szobájából pazar kilátás nyílt a tengerre. Szép lehet erre a látványra ébredni minden reggel. Armand komolyan ezt akarta itthagyni? Valaha, valamikor, a távoli múltban?
- Segítenél? Egyedül nem tudom… - csipogta halkan Corinne. Armand az alsó fogsorára harapott, s gondos határozott érintéssel kioldozta Corinne ruhájának megkötőit. Corinne érezte Armand mindig olyan erős, magabiztos érintését, s ösztönösen beleremegett. Armand ujjai súrolták a bőrét. De egy pillanatra sem időzött tovább a szükségesnél, ahogy végzett azonnal ellépett. S elfordult.
- Áthozhattam volna anyáéktól a spanyolfalat, magadra hagylak – indult az ajtó felé Armand.
- Ne! Beszélhetnénk addig, a varrás egyedül nem túl izgalmas – kötötte meg a túlságosan is méretes férfiköntöst a derekán Corinne. Armand megfordult és ránézett. Corinne annyira kislánynak tűnt a hatalmas köntösben, feltűzött, kócos, kusza hajával. Corinne feltelepedett az ágyára és befűzte a cérnát a tűbe. Az ölébe húzta a ruhát és finom öltésekkel elkezdte a szakadást összevarrni.
- Azt hittem gyerekek kezébe tű nem való – jegyezte meg Armand.
- Hm háziasszony alapszabályok egy: varrás – nevetett fel Corinne. – Engem nézel? – nézett fel a baldachinnál megálló fiúra.
- Zavarok?
- Nem is tudom! Ha így állsz felettem ideges leszek és beleszúrok az ujjamba – sandított fel rá játékosan Corinne. Armand leereszkedett az ágy szélére, de óvatosan szemmel tartotta a lányt. – miért küldted el Fabiant?
- Nem tudom. Talán veled akartam maradni. Kettesben – felelte bizonytalanul Armand.
- Hát megnézheted milyen az amikor Corinne de Noir, aki nemesember lánya, saját maga varrja meg a ruháját. Ez aztán a szánalmas igaz? – öltögette a ruhát Corinne. – Ez az egy tisztességes ünneplő szakadt ruhám van, s ezt foldozgatom, ahogy a de Noirok foldozgatják a megmaradt kis erdejüket – sopánkodott Corinne. – Úgy hallottam a többi erdőrészt már Montmarte néven jegyzik.
- Igen, én is hallottam róla – felelte halkan Armand.
- Ez az egy normális ruhám is elszakadt – rázta a fejét Corinne. – Semmire sem tudok vigyázni.
- Nem?
- Itt ülök, az ágyadban. Mit szólnál ahhoz, ha most arra kérnélek, hogy érints meg?
- Azt mondanám rá, hogy valóban semmire sem tudsz vigyázni. Pedig kellene Corinne! Vigyázz az erényedre!
- Miféle erényem van itt veszélyben?
- Talán a szüzességed.
- Veszélyben van?
- Lehet.
- Komolyan beszélsz vagy csak ugratsz? – nézett fel rá a varrásból Corinne.
- Nem tudom. Miért nem próbálod ki? Eddig csak feltételes beszélgetésről beszélgettünk nem igaz? – mosolygott rá az orra alatt Armand.
- Kész is vagyok – tépte le a fogaival a cérnát Corinne, s félredobta a ruhát. Majd vakmerőn Armandra nézett. – Anyáék ha megérkeznek, előbb úgyis beszélgetnek. Fabian nem fog ránk törni. Itt vagyok, a hálószobádban, az ágyadban. Azt mondtad, csak a nemi érettségemre várunk. Betöltöttem a tizenkettőt, hamarosan a tizenhármat is. A nemi érésem is megtörtént. Mit lépsz erre?
- Corinne! Vakmerő vagy és… egyébként is.
- Armand. Akkor gyerek voltam. Azt se tudtam mit akarok. Ma már tudom mit akartam akkor is, most is. Téged Armand – nézett egyenesen a fiú szemeibe Corinne. Armand úgy érezte jó, hogy a lány felszólította üljön le, mert most lefordul menten az ágyról is.
- Lassan a testtel kislány! Olyan léptekkel haladsz, hogy követhetetlen vagy. Ha jól emlékszem barátságot kötöttünk!
- Mindketten tudtuk akkor is, hogy az csak kibúvó. Megmondtad nem lehet köztünk barátság.
- Corinne, nem gondolkodhatsz így! Egyáltalán, hogyan is képzeled, hogy idejössz és fejest ugrassz mindenbe! Ez a szakadék túl mély neked kislány! Egyébként is ne az én partomon ugorj a tengerbe!
- Armand! Látom semmit se változtál! – sóhajtott Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyán. – Szép ez az ágy! Ha oldalt fordítom a fejem akkor is látom a víz hullámzását. Szép innen az ágyból nézve a tenger! Korábban sosem láttam, de már most szeretem ezt a kilátást! Innen az ágyadból! – Armand nézte a lányt, ahogy nyújtózik az ágyában akár egy elégedett macska. Nem is: egy magakellető macska. Corinnet minden takarta, mégis ingerlő volt, itt az ágyban. Az ő ágyában. Jesszus!
- Ha kinyitod az ablakot hallod a sirályokat is igaz? – folytatta Corinne álmodozó hangon. – Senkiben nem bíztam még úgy, mint benned Armand. Ezért adtam neked a titkaimat is. Vannak titkok, amiket azonban teljesíteni is szeretnék. Ezt a vágyamat csak te tudod teljesíteni Armand.
- Az istenért csak ne beszélj Corinne! Kérlek! – csattant rá Armand.
- Jól van, nem beszélek! – hallgatott ezzel el Corinne. Elmondta amit akart. Ezért jött. S most elégedett volt magával. Armand most már tudja. Most már nem kell feszélyezve éreznie magát a fiú jelenlétében. Most már nem lesz az a feszült titkolódzás előtte. A titkok néha rosszabbak, mintha nem titkok. Ami már nem titok az utána már nem feszül a levegőben. Corinne nézte az égen a röpködő sirályokat. A tenger felett köröztek a part mentén. Az óceán párába burkolódzott. El tudna most itt aludni Armand párnáján pihentetve a fejét. Nem nézett a fiúra, nem szólt hozzá, ahogy az kérte. Csak csendben nézte a tájat. Élvezte, hogy Armand köntöse melegíti, hogy Armand párnahajába fúrhatja az arcát, s hogy a fiú nem dobta ki az után a kijelentés után sem. Csak egyetlen más fiú ágyában feküdt így. A bátyjáéban. Fabian párnáiba csorogtak a könnyei úgy, mint most. Itt a halántékánál. Lassan, könnyedén, a párna tollai gyorsan szívták magukba a nedvességet. Fabian ismeri. Valóban ismeri. Tudta, hogy Corinne miért jön, hogy mik a tervei, hogy egyenesen Armandhoz jön. S Armand is tudta, hogy mit ajánl fel most neki Corinne. S Corinne már most tudta, hogy butaságot csinált. Vízválasztó van kettejük között. Nyolc évnyi vízválasztó. Rá kellett volna ébredni Armand nem rá várt az elmúlt négy évben sem. Armand tisztességesen próbált játszani egy tisztességtelen és zavaros ügyben. Nem akart már Corinne sem beszélni. Nem akarta most végigkérdezni Armandot, hogy várt-e rá. Hogy gondolt-e rá. Hogy jelentett-e még neki bármit is, az hogy ő itt van. Vagy Jane után más lányok is következtek, akik nem voltak kicsik, nem voltak rokonok, akik Armandnak is tetszettek, nem úgy mint ő. De hát akkor minden csak ámítás volt? A tölgyfa a szívvel, a titkok ládája és minden minden? Akkor egyszer Armand gyötrődött és miatta! Azt mondta minden miatta volt! Hát akkor most? Most már igazán nagylány! Igazán érett! De most Armand mintha még elzárkózóbb lenne mint akkor. Pedig ő mindent ami tőle telt a tudomására hozott. S Armand mégsem kapta az ölébe, mégsem szereti. Mi a hiba benne? Corinne teste megvonaglott a sírástól.
- Corinne! – súgta Armand, s vigasztalón Corinne bokájára tette a kezét. – Ha sírsz azt hiszik meghúztam a hajad és nem értik majd, hogy mi bajod – jegyezte meg halkan Armand.
- Igaz, vagy, hogy nem adtál meg nekem valamit amit kértem. S igazuk lesz – felelte rá mosolyogva Corinne, s tenyerével letörölte a könnyeit.
- Nem akartam, hogy sírj!
- Ha fáj valami sírhatnékunk van nem? – ült fel Corinne, s a lábait letette a padlóra. – Miért akartál velem kettesben maradni? – nézett fel könnyes szempillákkal a fiúra. Armand nem felelt. Csak habozva nézte a lány cseresznyepiros ajkait. Válasz helyett csak hozzádörgölte száját a lány nedves ajkaihoz. Mielőtt a szűzies csókon túl mehetett volna Fabian rontott be rájuk.
- Vacsora tálalva! Gyertek! – nézett végig a pároson Fabian. S látszott ,hogy még sosem örült ennyire semminek, mint hogy utánuk küldték a szülők.
- Én jöttem volna kocsin. Kényelmesebb – panaszkodott Fabian.
- Ne nyafogj már! – sietett előre Corinne és beszaladt az erdőbe. – Gyere, mesélj el mindent!
- Corinne alig egy órája beszéltünk, mi fontosat mondhatnék azóta? – követte húgát fáradtan Fabian.
- Nem tudom, akármit, bármit… csak róla! – emelte fel a szoknyája szegélyét Corinne, s a tenyerébe gyűrve tartotta mielőtt menthetetlenül összekoszolódik.
- Corinne! Ne kezd már! – torpant meg Fabian az erdei ösvényen.
- Fabian, a bátyám vagy, kötelességed a szövetségesemnek lenned – emlékeztette Corinne.
- Jól van – forgatta meg a szemét Fabian. Corinne várakozón nézett rá. – Corinne! Négy éve nem voltál Lioneléknél? Biztos ezt akarod?
- Igen. Vége, elástuk a csatabárdot. Kibékültünk. Ismét egy család vagyunk. Armand is ezt mondta nem?
- Armand sok mindent mond – húzta el a száját Fabian.
- Tehát, valld be kérdezett néha rólam? – faggatta Corinne.
- Várj, ó igen, megkérdezte, hogy még mindig a forrásvízben mossuk e a pelenkádat – csapott a homlokára Fabian. Majd hahotában tört ki.
- Olyan aljas tudsz lenni! – lökte meg Corinne. – Őszintén válaszolj!
- Jó, de nem értem, miért olyan fontos ez neked! – dünnyögte Fabian.
- Fontos és kész. Tehát?
- Néha igen. Hogy hogy haladsz az iskolában. Hogy milyenek a nevelőnőid, meg ilyen semleges dolgokat. De hát ezt Loveday nénikénk is bármikor megkérdi! – érvelt Fabian.
- Az nem számít, nem fontos. De ő Armand!
- Egy kicsit sem érdekesebb mint más.
- Neked talán nem.
- Közölted vele, hogy rendszeresen jár az asszonyi természet? EZ mire volt jó mond? Ha anya megtudná, hogy te ezt így közlöd férfiakkal, biztos, hogy fejmosást kapnál! – jegyezte meg Fabian, miközben páros lábbal próbált a fák törzsének ugrani. Több-kevesebb sikerrel végezte a műveletet.
- Te ezt nem érted!
- Én ezt nem értem! – ismételte gúnyosan Fabian. – Anya azon is kikészült, hogy én megtudtam!
- Mert te a bátyám vagy – magyarázta Corinne. – És ezt nem illik senkivel sem tudatni.
- Armand ebben is kivétel? – fintorgott Fabian. – Ő a te nagy kivételed! Értem. Kivételesen nem szállnál le róla?
- Nem is szálltam rá! – csattant Corinne.
- Aha. Hülye azért nem vagyok Corinne. Berobbantál megint közénk és nézd meg mit művelsz?
- Mit?
- Faggatsz róla!
- Az baj?
- Ő a barátom!
- Nekem is! – érvelt hevesen Corinne.
- Figyelj ide te kis liba! Armand tényleg megpróbál az elviselhetetlen természeteddel együtt kibírni téged, szóval ne készítsd ki és ne űzd el teljesen a klántól!
- Fabian, te nem értesz semmit!
- Tudod, amióta „ felnőttél” azóta ez minden második mondatod hozzám. Én ezt nem értem! Figyelj ide Corinne, te vagy itt a legkisebb közöttünk, szóval ha valamit nem ért valaki, akkor az te vagy!
- Fabian nem vagy mellettem!
- A francba is Corinne! – Fabian a húgát kielőzve megállította és megszorította a karját. – Állj meg és jól figyelj, mert ezt soha többet nem fogom neked elmondani: Ne provokáld Armandot!
- Miért ne? Mivel is provokálnám?
- Fogalmam sincs, ma is ki akartad festeni magad!
- Hogy idősebbnek látszodjak ez olyan nagy bűn, mindenki ezt csinálja!
- Ki mindenki Corinne? A városi picsák! De te itt vagy az erdőben a családod között. Szóval senkinek nem kell öregbítened magad!
- Fabian, ne fárassz! – akarta lefejteni bátyja ujjait magáról Corinne.
- Corinne! Ha nem vigyázol úgy jársz, mint a mezei nyulak, akiket kilestünk már annyiszor. Ne ugráljál Armand körül, mert kurvára meg fog baszni! – Corinne kikerekedett szemekkel nézett a bátyjára. Még sosem hallotta Fabiant így beszélni. S főleg vele kapcsolatosan. Elvörösödött.
- Fabian nem értesz semmit, ez egyáltalán nem erről szól! – sütötte le a szemét Corinne.
- Corinne, én fiú vagyok, pontosan tudom, hogy erről szól! – nyomatékosította Fabian.
- Armand egy az unokabátyáim közül, szóval…
- Szeretném én is ezt hinni Corinne. De nem Richard miatt pattogsz mint egy labda! Vagy Cody miatt! Nem neked a legidősebb kell, neked Armand kell! Corinne én ismerlek, ismerem Armandot is! Légy szíves és hallgass rám!
- Ah, Fabian túlreagálod!
- Corinne! A húgom vagy, Armand a legeslegjobb barátom! Ne csináljátok ezt! Oké? Nem akarom, hogy tönkretegyetek bármit is itt a klánban. Jó?
- Rémeket látsz Fabian! Armand már férfi, természetes, hogy másképpen reagál egy nőre a klánban, ennyi az egész. Nyugodj meg! Béke van, minden rendben lesz.
- Ühüm – Fabian beleegyező hümmögésén azonban érződött, hogy nagyon nem ért egyet. Corinne és Armand újra a klánban és együtt, ez már nem az erődpozíciókért való civakodás. Nagyon nem. Fabian aki kezdetektől ismerte Armandot és születésétől Corinne-t füstöt érzett kettejük között. S csak reménykedni tudott abban, hogy ennek a zavaros szerelemnek a füstje nagyobb lesz, mint a lángja.
Corinne mindig szanaszét hullámzó haját laza kontyba tűzte fel, szokásos módon néhol hajtűket beletűzve bronzvörös sörényébe. Olyan volt vele mint egy festőnő. Kendő takarta a vállát és a mellkasát. Határozottan lépett be a világítótorony fapadlójára. Charlotte meglepődve nézett a lányra.
- Corinne, milyen régen jártál nálunk! – csapta össze a kezét a szőkehajú, mindig kékbe öltözött nő.
- A gesztenyés pulykád Charlotte néni, csakis az vonzott! Úgy emlékszem az egész megyében csodájára jártak, nemigaz? – mosolygott Corinne. – Anyáék még nem értek ide?
- Robinék külön jönnek? – mérte végig a két gyereket Lionel.
- Gyalog jöttünk az erdőn át. És Fabian alaposan kergetett – nevetett Corinne. – Elszakadt a ruhám is! Megvarrhatom itt, amíg anyáék megérkeznek? – nézett körbe Corinne a rég látott helyiségekben.
- Használhatod a varródobozomat Corinne! A helyén van, ha még emlékszel, az emeleti szalonban – mondta Charlotte az étkező felé haladva. Corinne felszaladt az emeletre. A folyosón Armandba ütközött.
- Hangokat hallottam. Még nem vacsorázunk? – figyelte értetlenül a két felfelé haladó unokatestvérét.
- Anyáék még nem értek ide. Megvarrom a ruhám, levehetem a szobádban Armand? – kérdezte ártatlan tekintettel Corinne.
- Nézd elszakadt! – Corinne elhúzta a kendőt és megvillantotta a derekán az anyagot.
- Öhm… igen látom – nyögte Armand Corinne tejfehér bőrére tapadó tekintettel.
- Semmi szükség rá, hogy Armand hálószobájába menj ruhát varrni! – csattant Fabian.
- Fabian, gyűjtenél néhány csigát vagy kagylót lent a parton nekem? – kérdezte Corinne hátra sem nézve Fabianra.
- Nem…én
- Fabian, menj le a partra! – szólalt meg Armand is Corinne derekát nézve.
- De…
- Menj már! Siess! – noszogatta Corinne, s az előre siető Armand után lépett. Armandnak a londoni villában is felnőttes szobája volt. Neki elsőnek. Most itt is széles baldachinos ágya volt. Nehéz mahagónifából készült, ahogy a bútorok is. Az ablak előtt egy széles íróasztal állt, egyértelműen jelezve, hogy Armand sosem a dolgozószobában ír. Corinne az ágyra tette a szobában hirtelen túlságosan is nőiesnek tűnő rózsamintás varródobozt. Corinne levette a kendőjét, s tekintetével Armandot kereste.
- Várj, adok…egy köntöst addig – köszörülte a torkát Armand. Véletlen sem nézett Corinne felé. Az ágyra dobta a köntöst és Corinne helyett inkább a tengerre néző ablakhoz állt. Armand szobájából pazar kilátás nyílt a tengerre. Szép lehet erre a látványra ébredni minden reggel. Armand komolyan ezt akarta itthagyni? Valaha, valamikor, a távoli múltban?
- Segítenél? Egyedül nem tudom… - csipogta halkan Corinne. Armand az alsó fogsorára harapott, s gondos határozott érintéssel kioldozta Corinne ruhájának megkötőit. Corinne érezte Armand mindig olyan erős, magabiztos érintését, s ösztönösen beleremegett. Armand ujjai súrolták a bőrét. De egy pillanatra sem időzött tovább a szükségesnél, ahogy végzett azonnal ellépett. S elfordult.
- Áthozhattam volna anyáéktól a spanyolfalat, magadra hagylak – indult az ajtó felé Armand.
- Ne! Beszélhetnénk addig, a varrás egyedül nem túl izgalmas – kötötte meg a túlságosan is méretes férfiköntöst a derekán Corinne. Armand megfordult és ránézett. Corinne annyira kislánynak tűnt a hatalmas köntösben, feltűzött, kócos, kusza hajával. Corinne feltelepedett az ágyára és befűzte a cérnát a tűbe. Az ölébe húzta a ruhát és finom öltésekkel elkezdte a szakadást összevarrni.
- Azt hittem gyerekek kezébe tű nem való – jegyezte meg Armand.
- Hm háziasszony alapszabályok egy: varrás – nevetett fel Corinne. – Engem nézel? – nézett fel a baldachinnál megálló fiúra.
- Zavarok?
- Nem is tudom! Ha így állsz felettem ideges leszek és beleszúrok az ujjamba – sandított fel rá játékosan Corinne. Armand leereszkedett az ágy szélére, de óvatosan szemmel tartotta a lányt. – miért küldted el Fabiant?
- Nem tudom. Talán veled akartam maradni. Kettesben – felelte bizonytalanul Armand.
- Hát megnézheted milyen az amikor Corinne de Noir, aki nemesember lánya, saját maga varrja meg a ruháját. Ez aztán a szánalmas igaz? – öltögette a ruhát Corinne. – Ez az egy tisztességes ünneplő szakadt ruhám van, s ezt foldozgatom, ahogy a de Noirok foldozgatják a megmaradt kis erdejüket – sopánkodott Corinne. – Úgy hallottam a többi erdőrészt már Montmarte néven jegyzik.
- Igen, én is hallottam róla – felelte halkan Armand.
- Ez az egy normális ruhám is elszakadt – rázta a fejét Corinne. – Semmire sem tudok vigyázni.
- Nem?
- Itt ülök, az ágyadban. Mit szólnál ahhoz, ha most arra kérnélek, hogy érints meg?
- Azt mondanám rá, hogy valóban semmire sem tudsz vigyázni. Pedig kellene Corinne! Vigyázz az erényedre!
- Miféle erényem van itt veszélyben?
- Talán a szüzességed.
- Veszélyben van?
- Lehet.
- Komolyan beszélsz vagy csak ugratsz? – nézett fel rá a varrásból Corinne.
- Nem tudom. Miért nem próbálod ki? Eddig csak feltételes beszélgetésről beszélgettünk nem igaz? – mosolygott rá az orra alatt Armand.
- Kész is vagyok – tépte le a fogaival a cérnát Corinne, s félredobta a ruhát. Majd vakmerőn Armandra nézett. – Anyáék ha megérkeznek, előbb úgyis beszélgetnek. Fabian nem fog ránk törni. Itt vagyok, a hálószobádban, az ágyadban. Azt mondtad, csak a nemi érettségemre várunk. Betöltöttem a tizenkettőt, hamarosan a tizenhármat is. A nemi érésem is megtörtént. Mit lépsz erre?
- Corinne! Vakmerő vagy és… egyébként is.
- Armand. Akkor gyerek voltam. Azt se tudtam mit akarok. Ma már tudom mit akartam akkor is, most is. Téged Armand – nézett egyenesen a fiú szemeibe Corinne. Armand úgy érezte jó, hogy a lány felszólította üljön le, mert most lefordul menten az ágyról is.
- Lassan a testtel kislány! Olyan léptekkel haladsz, hogy követhetetlen vagy. Ha jól emlékszem barátságot kötöttünk!
- Mindketten tudtuk akkor is, hogy az csak kibúvó. Megmondtad nem lehet köztünk barátság.
- Corinne, nem gondolkodhatsz így! Egyáltalán, hogyan is képzeled, hogy idejössz és fejest ugrassz mindenbe! Ez a szakadék túl mély neked kislány! Egyébként is ne az én partomon ugorj a tengerbe!
- Armand! Látom semmit se változtál! – sóhajtott Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyán. – Szép ez az ágy! Ha oldalt fordítom a fejem akkor is látom a víz hullámzását. Szép innen az ágyból nézve a tenger! Korábban sosem láttam, de már most szeretem ezt a kilátást! Innen az ágyadból! – Armand nézte a lányt, ahogy nyújtózik az ágyában akár egy elégedett macska. Nem is: egy magakellető macska. Corinnet minden takarta, mégis ingerlő volt, itt az ágyban. Az ő ágyában. Jesszus!
- Ha kinyitod az ablakot hallod a sirályokat is igaz? – folytatta Corinne álmodozó hangon. – Senkiben nem bíztam még úgy, mint benned Armand. Ezért adtam neked a titkaimat is. Vannak titkok, amiket azonban teljesíteni is szeretnék. Ezt a vágyamat csak te tudod teljesíteni Armand.
- Az istenért csak ne beszélj Corinne! Kérlek! – csattant rá Armand.
- Jól van, nem beszélek! – hallgatott ezzel el Corinne. Elmondta amit akart. Ezért jött. S most elégedett volt magával. Armand most már tudja. Most már nem kell feszélyezve éreznie magát a fiú jelenlétében. Most már nem lesz az a feszült titkolódzás előtte. A titkok néha rosszabbak, mintha nem titkok. Ami már nem titok az utána már nem feszül a levegőben. Corinne nézte az égen a röpködő sirályokat. A tenger felett köröztek a part mentén. Az óceán párába burkolódzott. El tudna most itt aludni Armand párnáján pihentetve a fejét. Nem nézett a fiúra, nem szólt hozzá, ahogy az kérte. Csak csendben nézte a tájat. Élvezte, hogy Armand köntöse melegíti, hogy Armand párnahajába fúrhatja az arcát, s hogy a fiú nem dobta ki az után a kijelentés után sem. Csak egyetlen más fiú ágyában feküdt így. A bátyjáéban. Fabian párnáiba csorogtak a könnyei úgy, mint most. Itt a halántékánál. Lassan, könnyedén, a párna tollai gyorsan szívták magukba a nedvességet. Fabian ismeri. Valóban ismeri. Tudta, hogy Corinne miért jön, hogy mik a tervei, hogy egyenesen Armandhoz jön. S Armand is tudta, hogy mit ajánl fel most neki Corinne. S Corinne már most tudta, hogy butaságot csinált. Vízválasztó van kettejük között. Nyolc évnyi vízválasztó. Rá kellett volna ébredni Armand nem rá várt az elmúlt négy évben sem. Armand tisztességesen próbált játszani egy tisztességtelen és zavaros ügyben. Nem akart már Corinne sem beszélni. Nem akarta most végigkérdezni Armandot, hogy várt-e rá. Hogy gondolt-e rá. Hogy jelentett-e még neki bármit is, az hogy ő itt van. Vagy Jane után más lányok is következtek, akik nem voltak kicsik, nem voltak rokonok, akik Armandnak is tetszettek, nem úgy mint ő. De hát akkor minden csak ámítás volt? A tölgyfa a szívvel, a titkok ládája és minden minden? Akkor egyszer Armand gyötrődött és miatta! Azt mondta minden miatta volt! Hát akkor most? Most már igazán nagylány! Igazán érett! De most Armand mintha még elzárkózóbb lenne mint akkor. Pedig ő mindent ami tőle telt a tudomására hozott. S Armand mégsem kapta az ölébe, mégsem szereti. Mi a hiba benne? Corinne teste megvonaglott a sírástól.
- Corinne! – súgta Armand, s vigasztalón Corinne bokájára tette a kezét. – Ha sírsz azt hiszik meghúztam a hajad és nem értik majd, hogy mi bajod – jegyezte meg halkan Armand.
- Igaz, vagy, hogy nem adtál meg nekem valamit amit kértem. S igazuk lesz – felelte rá mosolyogva Corinne, s tenyerével letörölte a könnyeit.
- Nem akartam, hogy sírj!
- Ha fáj valami sírhatnékunk van nem? – ült fel Corinne, s a lábait letette a padlóra. – Miért akartál velem kettesben maradni? – nézett fel könnyes szempillákkal a fiúra. Armand nem felelt. Csak habozva nézte a lány cseresznyepiros ajkait. Válasz helyett csak hozzádörgölte száját a lány nedves ajkaihoz. Mielőtt a szűzies csókon túl mehetett volna Fabian rontott be rájuk.
- Vacsora tálalva! Gyertek! – nézett végig a pároson Fabian. S látszott ,hogy még sosem örült ennyire semminek, mint hogy utánuk küldték a szülők.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)