Viszlát Chelsea_10

 Corn (Max)

Manchesterre ma zivatarjelzést adtak ki. Olyan sötétek az esőfelhők, mintha esteledne és olyan magas a levegő páratartalma, hogy az ablakra is pára csapódik. Hideg is van.

 

A William Hill felé sétálok, mikor megcsörren a zsebemben a telefonom.

Anyám hív, már ahogy a nevét meglátom a kijelzőn, tudom mit akar. Menjek haza az ünnepekre.

 

Csak azt is tudom, mi a mellékes utalás ebben. Randizzak Diane-el és lehetőleg karácsonykor jegyezzem is el, mert karácsonykor jó lenne a közösségi médiába jegygyűrűs képet, vagy kisbaba képet feltenni.

 

Rövidre zárom a beszélgetést, de feszült is leszek a telefonhívástól.

 

A kabátzsebemben még ott van az a doboz cigaretta, amit még Londonnal kezdtem meg és amiből most idegesen húzok ki egy szálat. Amíg a William Hill előtt Chelsea-re várok elszívom a cigarettát.

 

Chelsea fázósan szorongatja a projektfüzetét, ahogy átkel az úttesten felém.

-        Korán ide értél!

-        Te is! – szívom meg a cigarettát. Chelsea fázósan topog mellettem.

-        Nem is tudtam, hogy dohányzol.

-        Nem dohányzom, csak elszívok egy szállal.

-        Történt valami? – kérdez rá kutató tekintettel Chelsea.

-        Nem – felelem rá szófukaron.

-        Hazudsz! – vágja rá Chelsea. Kezd kiismerni…

 

De nem faggat tovább. Szembe fordul a széllel. Együtt várjuk, hogy elszívjam ezt az egy szál cigit.

 

Közel a perc, hogy leszakadjon ránk az ég.

A Deansgate végén már egy vastag sötétkék sávban látszik, hogy ott már szakad az eső.

 

Itt felettünk még csak egy-két csepp esik.

Az utcán sietve sétáltat egy nő két kutyát.

 

Az egyik Chelsea cipőorrát szagolgatja, Chelsea megsimogatja a kutya fejét, aki felugrik Chelsea lábára támasztva mellső lábait. Chelsea a kutyára mosolyog aztán a nőre. Én meg csak nézem a jelenetet zsebre tett kézzel, a cigarettámat szívva.

 

Elnyomom a cigarettát és a szemetesbe dobom a csikket.

-        Menjünk – nyitom ki Chelsea előtt a William Hill ajtaját.

 

A William Hillben a reggeli nyitó társaság már ott ül. Arthúr és Ed a szokott helyén az asztalnál. Felnéznek ránk.

-        Megérkeztek a fiatalok! – mosolyog ránk Arthúr. – Esős napok várhatók – jelenti be a tényt.

-        Épp most kezdett esni – seprem ki a hajamból a nedves cseppeket.

-        Akkor ma sem sietünk innen sehová – gombolja ki a szvetterét Ed, mintha még otthonosabban készülne elhelyezkedni.

-        Finom itt a gépi kávé igyanak egyet – emeli meg Arthúr a poharát.

-        Én épp most ittam egy csésze kávét. Chelsea, te kérsz? – fordulok felé, aki már a másik asztalhoz a szokott helyünkre leült.

-        Nem kávézom, de egy tea jól esne – bólint. Miközben a géphez lépek és a forró tea gombját nyomom, hallom a háttérben Chelsea kérdését: – Kérnek citromos kekszet a kávéhoz? – nyúl a kabátzsebébe Chelsea és egy kis papírzacskót húz elő. – Száraz teakeksz – a két öreg elvesz egyet-egyet.

-        Szerencsesütik – mosolyog rájuk Chelsea.

-        Akkor én kettőt kérek – nyúl bele Ed újra.

-        Jaj, mindig csak a nyeremény, te Ed, mindig! – csap a kezére Arthúr.  Chelsea-vel összenézünk a két öreg felett és összemosolygunk.  Két gépi forró teával ülök le Chelsea-hez.

-        Te kérsz sütit? – kérdezi meg tőlem is.

-        Te sütötted? – kérdezek vissza.

-        Dán teasüti – rázza a fejét Chelsea.

-        Akkor ma dán focira teszünk – veszek el egy kekszet és a teába áztatom.

-        Corn! Csak semmi impulzus fogadás – korhol meg a saját szavaimmal Chelsea, amin mind a négyen felnevetünk.

 

Ma jó a hangulat a William Hillban.

Mindenki ráérősen üldögél a pultnál és az asztaloknál.

 

Kint ömlik az eső.

Nem is hoztunk esernyőt.

 

Chelsea szétosztogatta a dán teasüteményét.

 

Magam sem értem, miért, de elmosolyodom.

 

Az én manchesteri elvonókúrámnak lőttek. Már nyakig benne vagyok.

 

Egy újabb szerencsejáték, amiben jól érzem magam, amit élvezek, amiben egyre otthonosabban mozgok.

 

-        Corn? Itt vagy még?

-        Igen, persze, bocs, csak elgondolkodtam – felelem kábultan. Chelsea értetlenül néz rám.

-        Szóval?

-        Kiesett pár perc. Mond újra – kérem.

-        Történt valami igaz? Semmi közöm hozzá, de látom rajtad.

 

Nézem Chelsea szürkészöld szemeit. Hallom a William Hill ablakán csordogáló eső hangját.

 

A pillanatot a két belépő srác töri meg. A bőrkabátjukon vízcseppek. Céltudatosan lépnek a pultokhoz és a nagyképernyőt nézik. V- sport-hoz készülnek.

 

Chelsea elszakítja a tekintetét az enyémből és figyeli őket.

 

Én a telefonomba mélyedve nézem a fogadási nap ajánlatait.

A srácok leszámolják a fontokat a pultra. Majd a képernyőt szuggerálják:

-        Gyerünk Chelsea, gyere! Gyere Chelsea! Meglesz! – mondják hangosan. Chelsea zavart pirulással néz rám.

-        Mit csinálnak? – súgja Chelsea.

 

A pulthoz lépve újabb kódot diktálnak be. A terminál pittyenése ismerősen cseng.

-        V-sportolnak – felelem.

-        Remélem a következő kört nem a Chelsea-re rakják – suttogja nevetve.

 

A két srác szurkolási hangja betölti a William Hill meghitt légkörét. Csendben figyelem őket. S rájövök, hogy mit csinálnak. A taktikájuk eredetileg rulettre lett kitalálva. A kaszinókban sokszor láttam ezt a módszert. Ha veszítettek duplázták a tétet. A matematikai törvények szerint 7-8 vereség után jönnie kell egy győzelemnek.

 

Csak a duplázással gyorsan limitkorlátot lehet elérni. A fiúknak ma nincs szerencséje… legalábbis amíg mi itt vagyunk.

 

De nekünk foglalt asztalunk van a Black Sheepben.

 

Chelsea feláll s kinéz az ablakon.

-        Elállt az eső – jelenti be. Bólintok és szedelődzködni kezdek.

-         Menjünk – terelem Chelsea-t az ajtó felé. Ahogy kinyitom neki az ajtót megkérdezem: - Tudod mit csinálnak a kezdők vesztes meccs után?

-        Dupláznak? – néz fel rám kérdőn Chelsea.

-        És mit csinálnak a profik? – emelem meg a szemöldököm, miközben kilépek a Deansgate-re.

-        … - Chelsea tanácstalanul néz rám.

-        Hazamennek – felelem rá egyszerűen. Tudni kell, mikor kell abbahagyni a játékot. Én tudom mikor kell felállni a pókerasztal mellől, kiszállni is tudni kell a játékból. A sportfogadás ugyanez. Kemény, acélos tekintettel nézek Chelsea-re – Az önuralom sokkal többet fizet, mint bármelyik nyeremény.

 

Szóval… játékosan hozzáteszem:

-        Viszlát, Chelsea!