Viszlát Chelsea_12

Corn (Max)

 

Reggeli futás a hosszú Deansgate-en. A William Hill nyitás előtti csendjében már hárman várakoznak, ahogy elkocogok mellettük ráébredek, hogy az egyik alak túl ismerős. Visszalépek és a szelvényébe mélyedő alakhoz fordulok.

-        Kora reggel tippelni? Csak nem a reggeli oddsokra akarsz lecsapni? – húzom le a sálat a szám elől.

-        Corn? – Chelsea meglepetten néz végig a futó felszerelésemen. Mintha csak szövetkabátban tudna elképzelni, ahogy tanácsokat osztogatok neki.

-        Minden reggel futok – biccentek neki.

-        Nem gondoltam, hogy… sportolsz – Chelsea a szelvényt hajtogatja az ujjai között. – Miért másabbak a reggeli oddsok? – csap le a kijelentésemre mohón.

-        Mert még kevesen tették meg. Ezért általában magasabbak a reggeli oddsok, ahogy közeledik az esemény a szorzó változik, általában abba az irányba billen, amit nem tettek meg annyian. Így állítják be a profitot.

-        Ó, hát ezt miért nem mondtad korábban? – sopánkodik.

-        Akkor most már reggel akarsz fogadni?

-        Igen – vágja rá durcásan. Nevethetnékem támad a reakciójától. Közben kinyit a William Hill.

-        Váltsd ki a szelvényt! Találkozunk a szokásos időpontban! – intek a nyitott ajtó felé, ahol már be is előzték Chelsea-t. Nem várom meg Chelsea reakcióját, tovább kocogok.

 

A William Hillban a törzsasztalunknál találom Chelseat, lekapom magamról a kabátot, hogy helyet foglaljak vele szemben. A szemközti asztalt látva hiányérzetem támad. Kezet fogok Ed-del és rákérdezek.

-        Arthúr? - érdeklődöm.

-        Nem jött ma. Magas a vérnyomása, nincs jól - igazgatja a szvetterét Ed. Magányosnak tűnik hirtelen egyedül, Arthúr nélkül. – Mondta, hogy adjam fel a tippjét, innen viszem neki a szelvényt, ha végzek.

-        A nyugdíjas törzsklubtag hiánya máris feltűnik a fogadóirodában, igaz? – jegyzi meg a terminál mögött az alkalmazott.

 

És tényleg. Nekem is hiányérzetem volt rögtön.

 

Mennyire gyorsan meg lehet szokni. Közösséget. Embereket. Rendszereket. Rutint.

 Azzal a mozdulattal, amivel lekaptam a kabátom visszaveszem.

 

-        Hát te? – néz fel rám Chelsea.

-        Mindjárt jövök.

-        Most jöttél.

-        Elszívok kint egy cigit – felelem kitérően.

 

A Deansgate legközelebbi kisboltjából egy zacskó vegyes gyümölcsválogatással térek vissza. s Ed-nek adom.

-        Arthúrnak küldjük, és jobbulást kívánunk! – biccentek hozzá.

-        Cigiztél, mi? – néz rám mindent értőn Chelsea. S olyan különösen pillant rám, hogy inkább elfordítom a tekintetem.

-        Ennyi idő alatt legalább erős szelvényt állítottál össze? – kérdezem, és Chelsea elém tolja a projektfüzetet.

 

Egy ideig gondolkodom, végül keresztben a lap szélére írom: „Validálva”

 

 

A Black Sheep-ben a kávémat kavargatom. Chelsea szemközt szinte nonstop fészkelődik. De nem szólal meg.

-        Mond – nézek rá várakozón és leteszem a kiskanalat a csészealjra.

-        Szeretnék valami nagyon szokatlant fogadni. Valamit, ami nem illik a rendszerünkbe. Valami, amit igazán nem tudok megmagyarázni. Egy megérzés, egy intuíció! s kérlek ne szólj közbe, tudom, hogy utálod mert nem racionális, mert nem ésszerű, és te nem szeretsz ilyesmikbe belemenni… de… - Chelsea nagy levegőt vesz és egy szuszra mondja ki: - tenni akarok egy nagy összeget a Truro Cityre. Hogy nyernek. Csak ennyit: nyer a Truro City.

 

Belém fagy a levegő. Talán… csak véletlen műve.

Nem szeretem ezt a kifejezést.

 

A véletlen fogalmával a tudomány nem szeret foglalkozni, de mégis bele kell illeszteni minden tudományba.

 

Mert a véletlen magyarázza meg azt, ahol a logika feladja a miért keresését.

 

Chelsea talán csak ráhibázott.

 

Talán nem is tudja.

 

Truro City Cornwall egyetlen futballcsapata.

 

Ez nekem érzékeny téma. Sosem raknék Cornwall-i csapatra. Mert nekem hazai. Mert nekem számít. Statisztika alapján 95%-ban bukja a meccseket. Logikailag nem értelmezhető ez a tipp.

 

-        Miért választottad a Truro Cityt? – kérdezek rá szárazon, s egyenesen Chelsea arcára fókuszálok.

-        Nem is tudom, megtetszett a neve – feleli Chelsea. – Aztán… utánakerestem és láttam, hogy Cornwall-i csapat és a nevedből… Corn… Cornwall… szóval ma este játszanak és…az a megérzésem, hogy erre tennem kell.

 

Nem is tudja ezzel mennyire ráhibázott. Az egyetemi nevem éppen Cornwall miatt lett Corn. Mindenkinek származási nevet adtunk.  Egymás kiejtését hallgatva tippelgettük évfolyamtársakként, hogy ki hová valósi.

 

Feszült leszek attól, hogy Chelsea egy lépéssel közelebb került hozzám. Bár nem tudja. De innen nem is olyan sok kilogikázni. Még neki sem.

 

-        Érzelmi alapú döntés?

-        Nem érzek semmit irántad! – vágja rá határozottan Chelsea.

 

Nem neveti el, nem pirul el. Ténymegállapítás. Nem rebben a szeme sem.

 

Chelsea várakozik.

 

Farkasszemet nézünk az asztal felett a Black Sheepben.

 

Várja, hogy jóváhagyjam.

-        Mennyit tennél rá? – kérdezem nehezen.

-        Mindent.

-        S ha vesztesz? – vágom rá hidegen.

-        Akkor nem tésztán élek egy hónapig, hanem rizsen. Az olcsóbb.

-        Chelsea…

-        Jó, hagyjuk, felejtsd el, hogy mondtam bármit is – mondja letörten Chelsea és leroskad a projektfüzetébe mélyedve.

 

Talán most érződik ebben a percben a legjobban, hogy mennyire ellentétesek vagyunk mi ketten. Nekem soha, még csak ötlet szintjén sem merülne fel, hogy egy ilyen tippre gondoljak.

 

Chelsea spontán, mindent bele megérzéssel akarja megtenni. Arra tanítom, hogy fegyelmezett legyen, hogy kontrollálja az érzéseit. Hogy racionálisan gondolkodjon. Hogy olyan legyen, mint én?

 

S mit tanít nekem Chelsea? Talán éppen ezt, hogy néha el kell engedni a kontrollt, hogy igazán élvezzük azt, hogy élünk.

 

Ezért szálltam ki a kaszinózásból. Mert kiégtem. Mert már nem volt benne egy csepp öröm sem. Nem bírtam. Folyton a pénzt számolni. Felügyelni. Észnél lenni. Jókor szállni ki és be.

 

Belefáradtam, hogy az egyetlen éltető elemem a pénz volt. S hogy aznap megkerestem-e annyit, amennyi elég.

 

Mintha valaha is elégnek találtam volna.

 

Szünet kellett. Én a szünet miatt vagyok most itt.

 

Meg kell engednem. Magamnak is és most itt  Chelsea-nek is, a szünetet.

 

-        Oké – mondom ki végül. Chelsea felkapja a fejét.

-        Hogy? – értetlenül ráncolja a homlokát.

-        Teszek ma estére a Truro Cityre egy nagy tétet. Én. És nem te. Nem árulom el az összeget. Ha vesztek, én buktam. Ha nyerek…A nyereményt megfelezem veled.

-        Miért te?

-        Mert nekem nem olyan nagy veszteség, ha elbukom, mint neked – mondom ki a tényt.

-        Pökhendi alak vagy – mormogja, de azért a szája mosolyra rándul.

 

Kiengedtem. Chelsea elégedett. Hátradől. Volt egy megérzése. Nem veszem el az örömét. Nekem nem számít. Néha veszélyesen kell élni. Még ha az csak egy nem ésszerű tipp, akkor is.

 

-        Egy sütemény és tea zárásként? – kérdezek rá megenyhülten.

-        Benne vagyok – mosolyog Chelsea és én tudom, hogy most semmi logikusat nem tettem, csak jókedvűen elfogyasztunk egy szelet süteményt és egy teát. Közben a Truro Cityre meg csinálom a kódot. Kabátot veszünk és a Black Sheep ajtajában szembefordulok Chelsea-vel.

-        Szurkolok! –izgatott mosollyal szorítja ökölbe a kezét Chelsea. Én csak a fejemet ingatom:

-        Viszlát Chelsea!