Kötődés

 Kim

Axel mellett alszom a kórházi ágyon. A fiam békésen piheg. Az én aggodalmam nagyobb volt, mint a baj. Folyton figyelni kell. Állandóan. Csak arra vágyom, hogy egyetlen nap legalább két órára vegye át a felelősséget rólam valaki más. Hogy végre ne nekem kelljen rá figyelnem, hogy jól van-e, nem csinál-e valami balesetveszélyes dolgot. Él-e, lélegzik-e… végtelenségig tehetném fel a kérdéseket. 

Senki sincs, aki vigyázna rá, hogy még két órát aludjak. Napját nem tudom, mikor aludtam egy huzamban nyolc órát. A kendali kórházban csend van. Távol az otthonunktól, Alextől. Más közeg. Talán még ez is jobb már, mint folyton egymást nézni a néma, ki nem mondott hibáztatással a levegőben. Azok a ki nem mondott szavak közénk ékelődtek, láthatatlan falként emelkednek közöttünk. A telefonomon nézem az üzeneteket. Alex nem válaszol. Órák óta nem volt elérhető. Kire írhatnék rá ilyen későn? Ilyen magányosan? Nincsenek barátnőim. Sosem voltak. A saját nemem gyűlölt, mert minden pasinak én kellettem. De ezek a pasasok sem voltak a barátaim, ahogy jöttek úgy mentek is az életemből.

Amióta megszületett Axel és elfordultak tőlünk a szüleink akkor ébredtem igazán rá, hogy mennyire nárcisztikus szülők magányos gyermekeként nőttünk mi ketten fel. Nagy elvárásaik voltak, amiket kötelesek voltunk teljesíteni. Túl nagy nyomást helyeztek ránk. Állandóan leterhelt feladatokkal, hétvégén is. Mindketten. Valójában ezért volt Devon. Ezért vagyunk ma itt. Igen, a szabadságért mentünk Devonba. Akartunk magunknak egy kis szabadidőt. Ami otthon sosem volt. Soha. Hát szakítottunk magunknak szabadidőt.

A teljesítménykényszer végkimenetele kettős volt. Én lázadtam, Alex kiégett. Én dacból nem akartam már teljesíteni, Alexre pedig negatívan hatott, hogy nyomás alatt van. Valójában ezért alakult ki kettőnk párkapcsolata is. Egymáshoz menekültünk a teljesítménykényszer alól. Egymásban láttuk a menekülést, a megoldást. Belegondolva a szüleinket sosem érdekeltük, hogy mit szeretnénk igazán csinálni, hogy mi a hobbink, hogy mi érdekel valójában minket. 

Igen, ezért Alex. Ott Devonban megadtuk egymásnak, amire a másik vágyott… nem csak testileg. Alex szabadon sportolt, én szabadon festettem. Csodálatos nap volt. Én mindig is ezért akartam Devonba menni. Azt mondták Devon a szabadság megyéje. Igazán a szabadságé. Megízleltük a szabadság ízét.  Szerettük Devont. Szerettük egymást Devonban. Örök Devont akartunk.

Másnap délben már összekészülten várom a zárójelentést a kórházban és Alexet, hogy értünk jöjjön. Már dél is elmúlik, mire végre Alex Jaguárjába ülünk. Alex szótlan. Csak beülteti Axelt a kocsiba. Ugyanaz az ócska ruha van rajtam, mint amibe tegnap már beletörölgettem a könnyeimet. Kivételesen süt a nap. Ritka jelenség mostanában. Kendalban már a városban is olyan régen voltam. Rácsodálkozom az épületekre. 

Alex feljebb veszi a sebességet. Meglepődöm. Miért gyorsít?  Elhaladunk a Kendal határát jelző tábla mellett.

• Hová megyünk? - kérdezek rá elhűlve.

• Majd meglátod - feleli Alex.

• Messzire?

• Fél óra és ott vagyunk - nézi az utat maga előtt. Lassan vezet, mint mindig. Annyira fáradt vagyok, hogy elalszom mellette a kocsiban.  Arra riadok, hogy megkocogtatja az ablakomat. Alex a babakocsira nehezedik alkarjával és engem néz. Kinézek a szélvédőn túlra. Előttem a homokos parton túl… az óceán végtelenje. Nyitva marad a szám a döbbenettől.

• Ez a legközelebbi tengerpart Kendalhoz - hallom az üvegen át Alex hangját. - Gyere! - int és megindul előre a babakocsit tolva. Csak nézek előre. Nem akarom elhinni. Fél éve könyörgöm a tenger után. Kapkodva nyitom ki az ajtót és becsapom magam mögött. Az arcomba csap az óceán felől érkező sós levegő. Mintha hosszú betegségből gyógyulnék, megtántorodom a szél erejétől. Mélyen belélegzem az illatot. Hazaértem. Az óceán az én hazám. Könnybe lábad a szemem. Megindulok utánuk a part felé. Axel is ébren van. Alex a víz felé fordítja, hogy rálásson a gyerek is a babakocsiból. Melléjük érek. 

• Köszönöm! - suttogom Alexnek miközben potyognak már megint a könnyeim. Romokban az életem. És az idegrendszerem. Alex csak némán biccent.

Leülök a homokba és csak nézem az óceánt, hagyom, hogy megtépázott idegrendszeremet megnyugtassa. A szél simogatja a bőrömet, bele-belekap a hajamba. 

Alex nem szól egy szót sem. Magamra hagy. Hagy gondolkodni, kikapcsolódni. Feltöltődni. Tologatja a babakocsit. Talán várja, hogy Axel elaludjon. Egy idő után leül mellém a homokba.

• Na? Jobb? - kérdezi Alex.

• Igen. Sokkal - behunyom a szemem és élvezem a napsütést a tengerparton. Bár hűvös az idő, kellemes a napsütés. Jóleső. 

• Akkor jó. A tengerpart nem a világ vége. Kendalból sem. Nem ez a legszebb tengerpart az tény, de ez van a legközelebb Kendalhoz -  néz körbe Alex. Értékelem, hogy vette a fáradtságot, hogy kikereste, hogy hogyan érhetnénk a leggyorsabban a partokhoz. Mindketten a horizontot nézzük magunk előtt. - Semmi sem tart örökké Kim, ne aggódj. Ezt is megoldjuk - Alex mondata mint egy ritka gyógyír. Annyira hiányzott, hogy ezt mondja. Hogy Alex srácos rekedtes hangján halljam ezt az egyetlen kis szót: megoldjuk. Alex szájából ez a minden. Többes számban. Ő és én. Megoldjuk. Kikeresi maga mellett és megszorítja a kezemet. Egymásba kulcsoljuk az ujjainkat. 

• Olyan megnyugtató, ahogy ezt mondod, kösz Alex, hogy megoldjuk - bólintok rá. Megkönnyebbülök. Hónapok visszatartott feszültsége enyhült ettől az egy szótól. De ennek a szónak csak Alex lehet a forrása. Ez az ő jelszava. Ami kapukat tár ki, belépési lehetőséget ad, egy jobb életbe. Axel nyöszörögni kezd a babakocsiban.

• Itt vagyunk! - szólalunk meg mindketten egyszerre.

Alex gyerekkorom óta a megoldjuk forrása volt. Ő volt a nem tudom kinyitni, nem tudom szétszedni, nem érem el, nem tudom megcsinálni összes nem tudomjára a válaszom. Meghúzta, leemelte, kinyitotta, felvágta végtelen sorozata. Kéznél volt. Egymás mellett játszottunk, ő volt a legközelebb hozzám. Nagyobb mint én, fiú, erősebb, hozzá fordultam.  Mert együtt játszottunk, egy szőnyegen, egy homokban, egy padlón. Hamarabb ott volt, mint bármelyik szülő. Mi együtt nőttünk fel. 

Ha elestem ő volt ott mellettem, hogy mondja, semmi baj. Most is ő van itt mellettem, hogy ezt mondja. Semmi baj Kim, megoldjuk. Mindig is ilyen erős volt. Én annak láttam. S az ő ereje adta az erős kötődést köztünk, még akkor is, amikor felismerve, hogy ellentétes nemhez tartozunk, különváltak útjaink. Mindig is ott volt közöttünk egy kapocs. Egy megmagyarázhatatlan közös szál. Ami összekötött minket.  Ugyanaz volt a sorsunk is. A kijelölt életutunk. Építésznek kell lenni.

Alexre mindig lehetett számítani. Én mindig számíthattam rá. Talán gyerekkori szerelme vagyok? Talán ő is az nekem? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy az ajánlata, akkor ott, amit elfogadtam, ismét egy ilyen megoldás volt. Terhes vagy? Semmi gond Kim, megoldjuk, házasodjunk össze. Vagy Alex szavaival élve: tulajdonképpen feleségül is vehetnélek Kim.

S ezt ő olyan természetességgel mondta ki, ahogy gyerekként megfelezte velem a süteményét, s én beletettem a tenyerem a kezébe, hogy igaz, ez lesz a megoldás Alex, menjünk.

Tűpontos iránytű volt az életemben, aki azt mondta: hülyeséget csináltál? Semmi gond, megoldjuk, erre megyünk tovább. Alex volt életem hajósa, a vad tobzódó lelkem óceánjában. Folyton kézben tartotta a kormánykereket és az iránytűt. 

Amikor beadtam az építészmérnökire, akkor is rá gondoltam. Én nem szakot választottam, hanem személyt. Én, Alexet választottam. Arra gondoltam, hogy nem válhatnak külön az útjaink. Én azt az életet nem tudnám értelmezni. Hajótörött lennék nélküle a saját óceánomban. Szükségem van erre az iránymutatásra, jobban, mint ahogy azt Alex el tudná képzelni. Erősebb kötődésem volt hozzá, mint ahogy azt valaha is be mertem volna vallani.

Tervek, Devon, igazán

 Kim

Amíg várjuk, hogy száradjanak a ruháim, addig Alexék nappalijában vagyunk. Alex szüleinek esküvői képeit nézegetem a polcokon.

• Milyen nagyon fiatal volt anyud! - simogatom meg a képeket. Alex futólag odanéz, hogy melyik képet nézem. Kendal Paris Church, fúj a szél, lebegteti Stefi fátylát, szépen mosolyognak, olyan boldogok. A kis Alex és én is itt vagyok a képen, meg a szüleim is.

• A te szüleid is fiatalok voltak - jegyzi meg Alex és folytatja a pakolást.

• Szeretem az esküvői képeiket. Ott vagyunk mind. Mint egy család.

• Ühüm, hát ja - Alex ide-oda tornyoz rajzlapokat.

• Keresel valamit? - kérdezem tőle.

• Bakker nem találom! Egész hétvégén ezt csináltam és nem tudom hol van. Hülye versenypályázat. Elpakoltam.

• Mit rajzoltál? - lépek oda, hogy segítsek.

• Alternatív iskolaépület! Üveg az eleje és van egy erkélykiugrója - próbálja körülírni.

• Ühüm, sejtem milyen lehet - sietve kezdem átnézni a papírhalmokat.

• Ha nincs meg megőrülök. Nem fogom újracsinálni. Kizárt! Így is már a hajamat téptem tőle. - Keresgélem a lapok közt, minden lapot át kell néznem, én nem is ismerem úgy Alex rajzait, mint ő a sajátját. Nem várt kép köszön vissza rám.

• Eltetted a képeimet? - emelem meg a tengerről készült egyik festményt.

• Persze. Minden képedet elrakom - néz fel rám Alex ártatlan őszinteséggel.

• De cuki! - vigyorgom rá.

• Ne éld úgy bele magad! Arra gondolok, hogy ha egyszer netán híres festő leszel, ezek kurva sokat érnek - vágja oda Alex, mire hozzávágom a távkapcsolót.

• Mekkora szemét vagy! - nevetek rá. Kihúzok egy hosszú fehér műszaki rajzlapot.

• Szerintem ez az! - forgatom ide-oda a rajzot és egészen sulinak néz ki. 

• Ja, ez az! Kösz - kapja ki a kezemből Alex és levonul vele a makettszobába. Követem.

• Tegyél kissrácokat, meg padokat is a makettra. Méretarányos és jópofa. A makettben az a legjobb.

• Kim, sose makettezel.

• Mert utálok makettezni. Olyan, mint a technika. Túl technika.

• Ugye nem gondolod, hogy helyetted is én fogom csinálni majd a maketteket, mert én ugyanúgy utálom.

• Apád is megcsinálja apámnak.

• Mert a te apád megfizeti érte az én apámat. 

• Megfizesselek érte? -  provokálom. Érzem, elkezdtem egy hülye játékot. Alexszel.

• Le akarsz fizetni? - húzza fel a szemöldökét. Alex nem hülye, tudom, hogy levágta, hogy ingerlem.

• Nem tudsz! - lép el, és itt akar hagyni. Ki akar menekülni a hatókörömből. Az ajkára tapasztom a számat.

• Kim ne! - de visszanyomja a száját a számhoz.

• De! - szívom meg az alsó ajkát.

• Ne! - Alex keze súrolja a fenekemet. Meleg a tenyere a fenekem hűvös bőréhez képest.

• De! - lehelem, ahogy megnyalom az ajkam és újra az övéhez érintem.

• Nem - nyögi Alex és belemarkol a fenekembe. Felszökik a pulzusom és zihálok. Alextől ez abszolút nagy merészség. 

• Bakker! - nyögi és kapkodva csókol, s a makettasztalnak tol. 

Nyilván csak fel akartam cukkolni. Megnézni, hogy meddig merészkedik el. Alex önmagával is viaskodik. Bizonytalanul érint és csókol az egyik percben, a következőben meg nekem esik. Mohón nyomom neki magam. Majd megfeszülök az érintéséért. Ami olyan óvatos és tapogatódzó.  Remegek és sóvárgok utána. Ami kezdetben csak játéknak indult, az most elég komolyra fordult. Akarom. Alexet. Itt és most. A tenyeremet a derekára csúsztatom és magamhoz rántom a csípőjénél fogva. A saját ajkaimat szívom. Alex bizonytalanul tolja nekem az ölét. A makettasztal éle a csípőmbe vág, de leerszetett szempillákkal nyüsszentek.

• Még - lehelem, minden porcikám akarás. Annyira akarom. Vele, most. 

• Kim! - Alex a makettasztalra tenyerel. Nem húzódik el, de lehajtott fejjel leáll.

• Nem akarod? - harapok az ajkaimra. Magam vagyok a vágy és akarás. Annyira akarom ezt a baszást, hogy szinte már fáj.

• Nem tudom - nyalja meg az ajkait zavartan Alex.

• Ne csináld! Totál be vagyok rád indulva! - túrok a hajamba, és Alex kezét a lábaim közé húzom.

• Nekem… ez túl gyors - lép el Alex. A makettasztalra ereszkedem és csak zihálok. Basszus! Alex még tényleg szűz. 

• Bocs… én bocs. Nem tudok viselkedni - ülök fel, és a hajamba túrok. Elfelejtem, hogy Alex alapvetően szabálykövető. Márpedig mi ketten egymástól el vagyunk tiltva. Alex a hajába túr és csak mered maga elé. A szárítóprogram lejár.  - hát akkor én… felöltözöm - nyögöm és totálisan zavarban vagyok. Nem sűrűn fordul elő velem. Te jó ég! Ráerőltettem magam valakire! Én tisztára hülye vagyok! Csak mert bírom még nem kell lefeküdnöm vele. Alex magamra hagy, hogy átöltözhessek. A nappaliban a fotelben ül, amíg rám vár. Megszáradtak a ruháim és illatosak is.  Alex egy tök normális srác, én meg nekiesek. Látszik, hogy nincsenek értelmes kapcsolataim. 

• Bocs, az előbbiért tényleg - harapok az ajkamra.

• Nem gond. Én… nem vagyok erre most… felkészülve. Amúgy… állati jó csaj vagy tényleg. Nem erről van szó. De itt. Valahogy ez nem… apámék is mindjárt itt vannak. Mindjárt hat óra - Alex feszülten túrja a haját, annyira zavarban van. Mintha legalábbis ő lenne idétlen, pedig igazság szerint én vagyok az.  Nyikorog mindkettőnk sportcipője a kaviccsal felszórt feljárón. Bezuhanok Alex mellé a kocsiba és a szám szélét csipkedem. Mindig ezt csinálom. Ha zavarban vagyok, durcás vagyok, ideges vagyok, vagy valami nem úgy alakul, ahogy szerettem volna.

• Nem rajzolsz? - kérdezi Alex menet közben.

• Nem, ha nem okés valami akkor képtelen vagyok rajzolni - nézek magam elé az útra.

• Kezdeményeztél én meg visszautasítottalak. Kvittek vagyunk, nem? - néz rám oldalt Alex. Felnézek rá a durcás összegömbölyödésem magzatpóz állapotából és egyszerre mintha ismét kerek lenne a világ. 

• Annyira nagyon bírlak Alex! - jelentem ki és egymásra vigyorgunk. - Akkor te jössz ismét a kezdeményezéssel! - jelentem ki és az ölembe csapom az útinaplómat. Fellapozom Devonhoz a könyvet. - Mit szeretnél Devonban csinálni?

• Nem is tudom. A deszkázáson kívül másra még nem gondoltam. Te?

• Kiülni a tengerpartra, nézni a naplementét, elképzelni, hogy holnap más nap virrad. Hogy nem lesznek kényszerek az életemben, hogy szabadon csinálhatom azt, amit akarok. Hogy másnap boldogabb napra ébredek. Hogy… talán egyszer igazán...szerelmes leszek… - felsóhajtok, és csak nézem magam előtt a lapot. - Igazad van Alex. Hogy vársz az első élménnyel az Igazira! Jól teszed. Már értem miért utasítottál vissza. Te megmondtad. Az igazival akarod. Te jobb ember vagy nálam Alex Goodwin! - jelentem ki.

• Ja, és apám előtt éppen most bukunk le! - felnézek. Aranyszínű jaguár közeledik az úton. Nincs leálló sáv, nincs, kiugró, nincs semmi csak a kétsávos út. Alex apja lassít. Szerintem nem akar hinni a szemének. A jaguárja valóban felé tart. Alex apja megemeli a tenyerét a kormányról üdvözlésként. Alex pedig viszonozza, ő is megemeli a kezét üdvözlésként. Kábé tátott szájjal bámulunk egymásra.Mi négyen a két kocsi szélvédőjén át.  Stefi és Alex apja, és én és az én mellettem ülő ifjabbik Alex. Elhúzunk egymás mellett. A két kocsi két ellentétes irányba. Érzem, hogy vörösödök.

• Most mi lesz? - nyögöm Alexre nézve. Alex totál nyugodt.

• Semmi, hazaviszlek.

• Nagyon nagy fejmosás lesz? - harapok a szám szélére.

• Valószínűleg azért túl fogom élni, max. Világosabb lesz a hajam. Kihidrogéneznek a fejemből mindent. Kapásból téged - vigyorog rám Alex.

• Ez összességében egy gáz nap lett.

• Neked talán. Nekem nem.

• Mert?

• Én SUP-oltam és láttalak melltartóban, plusz vissza is utasíthattalak. Totál jó napom van - röhögi Alex.

• Komolytalan vagy.

• Az vagyok. De fejben már Devont tervezem. Lelépni. Csináld te is ezt, és akkor kevésbé érdekel, hogy otthon mivel akasztanak ki.

Alex

Kim ragaszkodott hozzá, hogy az erdei nyomtávos úton tegyem ki, hogy legalább náluk ne derüljön ki, hogy a délutánt együtt töltöttük. Kendalban viszont semmi kedvem hazamenni még. Lehet tényleg túltolom a lázadást. De elegem van ebből a jófiúskodásból. Szimplán elégedjenek meg otthon azzal, hogy indulok már megint egy tervezői versenyen. Reese szobájában ülök a babzsákfoteljén és a szemközti posztereket bámulom. Totál relax ez a fotel. Simán bealudnék rajta. Reese a számítógépénél a nyakába ejti a fejhallgatóját és egy golyóstollat kattintgat ki-be.

• Szóval le akart feküdni veled, erre te leállítottad.

• Jah.

• Apám, te egy barom vagy!

• Mert?

• Hát mert, egy numera akkor is egy numera. 

• Pont ezért nem akartam. Mert Kimnek ez csak egy a sorban. Én ezt így… nem akarom.

• De azért… mégiscsak be volt rád indulva, szóval működött a kémia.

• Nem erről van szó. Persze, ment volna. De… részéről ez csak ennyi. Részemről meg… minden. 

• És még mindig tagadod, hogy totál bele vagy zúgva? - kérdezi Reese.

• Jó, lehet… hogy egy kicsit… belezúgtam - adom meg magam. Hülye relax babzsák. Csak azért adom ki ennyire most magam, mert annyira belazulok ebben a kényelmes henyélésben. Reese átül az ágyára és hanyatt vágódik, a mennyezetet nézi, ami  bolygóegyüttálásokat ad ki. Mindenféle félbolygók vannak a mennyezetre ragasztva, s a fal is és a bolygók is le vannak fújva foszforeszkáló lila és kékes árnyalattal. Este állat lehet itt aludni. Gondolom ezzel csábítja a csaját, hogy jöjjön fel hozzá aludni.

• Alex, a szerelem, az nagy szívás! - jelenti ki Reese bölcs megállapítással.

• Ja, az! - értek egyet vele.

• Mi lesz Devonban?

• Passz. Lógunk, mint általában. Együtt. Rajzolunk, mint általában. Együtt. 

• Ennyi?

• Talán ennyi.

• Szívd el a cigit, és kezdeményezz. Most rajtad a sor!

• Aha.

• Gondolsz még Viktóriára?

• Dehogy.

• Csak Kim.

• Csak Kim.

• Hű!

• Ja, tetszik nekem. Nagyon. Ennyi. A szerelem pontosan ennyi. Tetszel. Tetszem? És minden eldőlt. Ennyin.

• Milyen egyszerű és milyen bonyolult egyszerre!

• Aham. Az. Haza kellene húznom, csak semmi kedvem ahhoz, ami otthon vár. Apám… - a hajamba túrok és ránézek a telefonom kijelzőjére. Ha később megyek tényleg nem tudom mit hisz már, mit műveltem Kimmel. Szóval igen, haza kell mennem.

Kicsit későn érek haza. Negyed tizenegy. Nagyon késő? Lehet. De nincs kedvem. Sem építészetről beszélni, sem arról, hogy miért voltam Kimmel a kifejezett tiltása ellenére is. Vagyis, semmit nem akarok beszélni a szüleimmel. Mikor utaznak már el, arra a konferenciára?

Otthon anyám már a bőröndbe pakol. Apám a konyhában tesz-vesz. Ahogy beteszem az ajtót magam mögött felém fordul. Próbálom kifürkészni, hogy haragszik-e  vagy sem. Nem eldönthető.  Apám a pultot takarítja. Hazajöttek hatra és most lettek kész, este tízre.

• Beraktunk minden kaját a hűtőbe. Elméletileg szombatig simán kitart. Ha mégsem, akkor rendelj akármit. Van nálad pénz.

• Oké, kösz - biccentem. 

• Etesd meg a kutyát, ha elmégy itthonról zárd be az ablakokat! Ne legyél fent sokáig!

• Oké, rendben - biccentek. 

• Ki irányít Alex? - összepréselem az ajkam. Apám folyton keresztkérdésekkel bombáz. Mindig. Én, Liam, apám, Kim? Ez volt a kérdés. És nem csak ez. Hanem, hogy a fejem a szívem, vagy a farkam. Tudom, mert ismerem. Egy kérdésben mindent összpontosít. Kegyetlen tanártípus! Félek tőle, már előre, pedig az apám. - Ki irányít? - ismétli meg és a pultra támaszkodik. Jesszus!

• Nem tudom - felelem rá a tarkómat dörzsölve.

• Talán kezd ott a reggeledet, hogy végiggondolod erre a kérdésre a választ - mondja nyugodtan apám.

• Oké, igyekszem - felelem kényszeredetten.

• Az igyekezet az, ami a lehető legrosszabb. Aki igyekszik, az azt rejti magában, hogy képtelen megcsinálni. Ne igyekezz tökéletes tervrajzot csinálni, hanem csináld meg! Utálom az igyekvőket! Mert semmire se jutnak! - jesszusom, a földbe döngöl. 

• Értem… én… öhm… átgondolom - fújtatok.

• Jobban hangzik - biccent röviden. Kidobja a papírtörlőt a kukába és közben elhalad mellettem. - Itt voltatok? - kérdezi, s összepréseli az ajkait.

• Öhm…. Igen.

• Akkor mossál ágyneműt is! - belevörösödök, ahogy ezt mondja. Égek. Istenem de gáz! Mert pontosan tudom, hogy mire gondol ezzel. Megsülök, annyira égő a feltételezés. Ahogy burkoltan összegez mindent egyetlen mondatban. Felsültem. Apám előtt. Mint már annyiszor. Komolyan ezt akarom én az előadóteremben is? Minden egyes héten? Miért érzem azt, hogy apám hobbija leszek az építészet szakon? Már utálom az egészet. Előre. Mert apám a legjobbat akarja tőlem. Belőlem. Megfelelési kényszer. Le akarok innen lépni. Devon.

SUP a tavon

 Kim

A Tóvidék Nemzeti Parkban vagyunk. Alexék háza is itt áll, egy tó partján. Most nem ahhoz a tóhoz megyünk, aminek a partjánál először csókolóztunk. Egy másik tóhoz, egy srác már ott ül a parton. Energiaitalt iszik, totál laza. Mellette Alex is lazább srácnak tűnik.  Kezet fognak. Velem is.

• Szóval te vagy Alex SUP-társa? -nézem a felfújt deszkáját.

• Eh, padtárs, SUP-társ, bajtárs. Amit éppen akar, kivéve a házastárs. Másik kapura játszom - kortyolgatja a dobozból az italt.

• Hüm, hát ha sok energiaitalt tolsz, akkor romlani fog a teljesítményed. Árt a férfiasságnak.

• Ha nagyon akarnám megmutatnám, hogy van itt potenciál, de tekintettel vagyok Alexra - jegyzi meg szárazon.

• Nem kell Alexra tekintettel lenned, nem járunk - nézek Alexra, aki a saját deszkáját állítja vízre. Alex sandán ránk néz. 

• Sem Alex exei, sem Alex jelen csajai, vagy kinézettjei, és egyéb női ismerősei, vagy rokonai nem jönnek szóba nálam - jelenti ki Reese. 

• Kemény elvek. Sosem engedsz belőle? - nézek rá laposan.

• Soha. Csajt szerzek tizet is egy ujjamra, de egy normális barátot nehéz találni - Tetszik nekem ez a Reese. Nagyon jó barátja Alexnek. 

• Feladom, nem hatok a haverodra - jelentem ki Alexnek.  

• Kim, mi lenne ha kivételesen egyszer nem flörtölnél, ha pasi van a közeledben? - kérdezi Alex.

• Nem tudom, nem lennék önmagam - vigyorgom rá. Alex a kezét nyújtja és fellököm magam a deszkájára. 

• Próbáld meg megtartani az egyensúlyt, ne hülyéskedd el, mert beleborulunk a vízbe - figyelmeztet Alex. Engedelmesen terpeszbe állok és  Alex mögül nézek körbe a vizen. Reese is deszkára száll és lassan megindulnak a tó széle mentén egymás mellett. Alex szinte csak simogatja a vízfelszínt a lapáttal. Könnyedén siklunk a vizen. Megkapaszkodom Alex derekában és közelebb araszolok hozzá.

• Megvagy? - néz hátra a válla felett Alex.

• Aham, csakis azért foglak, hogy ha zuhanok magammal ránthassalak - nevetek és hátrarázom a hajamat az arcomból.  Teljesen új persepktíva a tóból nézni a partot. A víz felszíne szépen fodrozódik, csak könnyű szellőnk van. Enyhe az idő. Tökéletes SUP- idő és Alex nagyon jól technikázik a SUP-on. Egyensúlyban és harmóniában. Kicsit engem is lenyugtat, pedig én folyton izegnék-mozognék. Mind a hárman a tájat nézzük. Gyönyörű a tóvidék. Tényleg szép. Festeni való hely. Van olyan, mint a tenger. Bizseregnek az ujjaim, hogy csak egy kicsit fessek, vagy legalább lerajzoljam a dombokat, a tóval a távoli kerítésekkel. A határjelölő sövényekkel. Az ujjaimat megmozgatom Alex csípőjén. Megérzi a mozdulatot.

• Minden oké? - kérdezi Alex.

• Igen… csak rajzolhatnékom támadt - sóhajtom, és közelebb bújok Alexhez.

• Elragadott a hely szelleme igaz? - hallom Alex hangján, hogy mosolyog. Ő pontosan tudja milyen érzés ez, hogy most itt rögtön meg kell állni és kattintani egy skiccet. Egy fényképész lefotózná, én meg akarom festeni. 

• Milyen békés itt minden! - biccentek. Csobban a víz, ahogy Alex belemeríti a lapátot. Szinte szállunk a víz felett, olyan könnyedén siklunk. Alex sokat gyakorolhatott, mert minden erőlködés nélkül hajt előre kettőnket. Nem tudom mennyi karmunka lehet kettőnket előre lökni a vizen, de Alexnek simán megy. Sokkal művészibbnek hittem Alexet, olyan erőtlen srácnak, úgyhogy a SUP-ozás közben eléggé megváltozik néhány gondolatom Alexről. Úgy alapjaiban.

• Lerajzolhatod, teszünk egy könnyed kört és utána festhetsz - mondja Alex.

• SUP-oztattál már mást is?

• Reese-en kívül?

• Lányokat.

• Nem. Te vagy az első, aki mögöttem áll - feleli Alex tömören. Megrágom magamban a dolgot.

• Miért SUP-ozunk?

• Mondtam. Devonban a SUP őshazában én is szeretnék egy kicsit deszkára szállni. Ha már ott vagyok. Te rajzolsz én meg evezek.

• Egyszerre?

• Le is ülhetsz elém a deszkára igen. Csak tartsd az egyensúlyt.

• Jógázhatunk is? - vigyorgom. Alex fújtatásán hallom, hogy mosolyog.

• Igen, jógázhatunk is rajta. A SUP olyan mint a jóga, sok az egyensúlyozás, a türelem, béke és harmónia megtartó funkciója. Neked Kim nem ártana egyik sem.

• Nekem egy ecsetre lenne inkább sürgősen szükségem. A harmóniánk érdekében - jelentem ki és Alex visszairányítja a deszkát a cuccaink felé. Könnyedén lökődünk a tópartnak. Leugrom a deszkáról és Alex is követ. Már teljes festőfelszereléssel  megfelelő helyet keresgélek, mire Reese csatlakozik hozzánk.

• Nem is kérdeztem, milyen lett a tetkód? - kérdezi tőlem Reese.

• Imádom! Jól sikerült! Mintha rámöntötték volna, pedig csak rámvarrták - emelem magasba a karomat és Reese ránéz a csuklómra.

• Egész jó munka lett. Tényleg, jó a minta.

• Magam terveztem - biccentek és festéket nyomok ki a lapra, ahonnan majd eldolgozom. Ilyenkor belemélyedek a festésbe és ki is esik minden körülöttem. Alex már ismeri ezt az állapotomat. Reese-el iskolai témákról dumálnak. Reese újabb energiaitalt bont és hátramaradnak. A hangjuk kellemes duruzsolássá olvad a háttérben. Én pedig felpöttyözöm a lapra a megfelelő határvonalakat. Először csak a nagy meghatározó pontokat, aztán egyre apróbbakat és megszűnt minden, csak a szín, az ecset, a lap, és a szemem elé táruló kép. Eggyé olvadtam a természettel. Kiesik minden. Hogy hol vagyok és kivel. Festek.

Alex

Reese már másodpercek óta újra és újra belémmélyeszti a könyökét, ahogy bökdös. Oldalt nézek rá. Vigyorog. S Kim felé int a fejével. Vágom, hogy lecsekkolta ő is, hogy Kim-en fekete tanga van és a csípőnadrágjából egy széles centis sávban a fenekén kivillan a nadrág mögül. Kábé én is már vagy jó tíz perce szüntelen vissza-és visszatérek a bugyija vonalára a tekintetemmel. Kim először simán felhúzott lábakkal ült, de most valahogy pozíciót váltott és ettől jobban lejjebb csúszott a csípőjén a farija. Vagyis igen, túlságosan vonzza a tekintetemet az a kivillanó bugyi. Semmi extra nincs benne. Egy sima sztreccses fekete anyag. Szépen simul Kim karcsú derekára. De mégis valahogy...szexi. Olyan… Kim-es. Tényleg nagyon izgató vele. Valahogy arra ingerel, amire Kim feneke mindig is. Hogy megfogdossam. 

Kim kimossa az ecsetet, tehát elkészült. Fellököm magam és felé állok, hogy lássam a munkáját. Jó pillanatkép lett. Kim felnéz rám és a tenyere élét dörzsöli. Kicsit festékes lett, ahogy támasztotta a papíron. 

• Próbáljunk ki egy jógapózt a SUP-odon! - löki fel magát és leporolja a fenekét, enyhén feljebb csúsztatja a fariját is a csípőjén.

• Páros jógapózt? - követem, ahogy elpakolja a festőcuccait.

• Végig akarok feküdni a deszkán - fintorogva nézek. Kábé úgy belelóg az arcába a tököm, nem túl vonzó látvány lehetek alulról. Ellentétben Kimmel. - Az eget akarom nézni - néz rám hunyorítva Kim.

• Aham. Oké - Kim leül a SUP-ra és végignyúlik rajta. - Ne sokat mozogj és talán vigyázz a hajadra, ne érjen a vízbe! - tanácsolom és  Kimet vízre tolom, én meg próbálok mellette egyensúlyban felállni a deszkára.

• Ugye nem fogsz belefordítani a vízbe? - röhögi Kim a próbálkozásaimat figyelve.

• A derekadnál próbálok a két szélen állni, de félek, hogy rádlépek - nézek fel a szemébe. Kim kinyújtja a karjait, hogy arra támaszkodva lépjek rá a deszkára. Nem rossz gondolat. Fellököm magam a deszkára. Kicsit vizes lett a cipőm, de nem vészes. Kim stabilan tartja a kezem, amíg meg nem találom az egyensúlypozíciót. Beletolom a lapátot a vízbe és nagyot húzok, hogy haladjunk. Kim az ujjait a vízbe érinti, ahogy siklunk. Érzem mert a karjával így átkarolja a bokámat. Nagyon bizarr így SUP-ozni, kábé soha nem csináltam ilyet. Kim a partot nézi és a dombokat. Reese-el összeigazítjuk a deszkáinkat és egyszerre lapátolunk, szinkron SUP-olás. Reese-el dumálunk egészen addig, amíg Kim nem kezd fészkelődni alattam.

• Kényelmetlen? - nézek le rá.

• Kicsit. Felállnék - bólint Kim. - Kemény azért ez a deszka a derekamnak - Körbenézek, és próbálok a part felé lendülni a SUP-al.

• Várj, partra teszlek!

• Inkább segíts felállni - nyújtja a kezét Kim.

• Fel fogunk borulni, várj! - Kim fészkelődik, én meg megbillenek a deszkán,  Kim lehet csak simán belefordul a vízbe, én meg a térdemet bevágva belezuhanok. Hirtelen ér a hideg víz és rohadtul meglepődök. Néhány másodpercig azt se tudom mi történt. A deszka a vizen lebeg, és Kim a deszkába kapaszkodva jön felszínre.

• Bakker! Jól vagy? - nézek rá a deszka másik oldaláról.

• Hú! Tóvidéki fürdőzés? - simogatja hátra a haját Kim. Vizes. Nagyon. Reese mellénk irányítja a deszkáját 

• Minden oké? Két méterre vagytok a parttól és belefordultok. Nem semmi - állapítja meg Reese. - Na ez a jelenet szuper lett volna a médiaórára vlognak - jelenti ki. - Kár, hogy nem volt nálam kamera időben. - Segít kievickélni nekünk a vízből. Húsz fokos a víz, de kábé nincs nálunk semmi váltás ruha.  Kihúzva, Kim szája is lilába játszik és nem a rúzs a száján, hanem szimplán fázik. Bár nem mutatja.

• SUP- program vége. Holnap a suliban! - fogok kezet Reese-el és a kocsi felé sietünk. Csak egy takaró van a kocsi csomagtartójában, azt Kimnek nyújtom, aki beleburkolódzik. - Megszárítjuk a ruhád! - ülök be vizesen a kocsiba. Kim csak biccent.

• Jó arc ez a Reese, tök jó haverod van - jelenti be Kim.

• És most végignézte, hogy tudok bénázni egy csajjal - összegzem és beparkolok a tóparti házunk elé. Cuppog a cipőm a feljárón és alig lépek be a házba le is rúgom. - A makettszoba mellett van a mosókonyhánk. Dobálj le magadról mindent, amit tudsz, hozok száraz ruhát! - felsietek a szobámba egy pólót és egy fürdőköntöst hozok  Kimnek és a saját vizes ruháimat, amiket lerángattam magamról. Ahogy belépek a mosókonyhába Kim teljes alsóneműszettjét láthatom. A fekete bugyiját és a hozzá illő natúr fekete melltartót.

• Apám! - szinte hátratántorodom a látványtól.

• Azt mondtad mindent vegyek le amit csak tudok. Ezeket is? - mutat a melltartójára Kim. 

• Pfffh! Nem számítottam erre a fogadtatásra - vihogom és kikerülöm Kimet és beledobálom a ruháit a szárítóba.  Igyekszem nem bámulni, bár elég nehéz, mert nagyon jó teste van. Odanyújtom neki a pólómat. - Ha gondolod, leveheted még…. Amit akarsz - nem is merek ránézni. Kim rajtam kuncog magában és magára kapja a pólómat és kihalássza alóla a melltartóját és átadja.

• Tessék! - durván flörtölős vigyora van hozzá. Bedobom a szárítóba és elindítom a programot.

• Egy fél órás szárítás elég lesz ugye? - mérlegelem és gyorsprogramot indítok. Most már sietnünk is kell, mert apámék jönni fognak haza és nem akarom, hogy Kimmel összefussunk velük.