Amíg a vihar tart

Armand csak vasárnapra várta a lányt. Talán ezért lepődött meg először, amikor a mólón közeledni látta. Korhadt fagerendákból voltak a móló deszkái. Corinne lapos pántos cipője kopogott rajta. Türkizkék ruháját fújta az erős szél, ami a parton olyan jellemző volt. A vad hullámok nekicsapódtak a móló cölöpeinek, vízcseppek csapódtak a rossz gerendákra. Corinne fázósan burkolódzott kendőjébe. Feltűzött hajából apró tincsek szabadultak el, amiket a lány arca elé fújt a tengeri szél. Corinne reggeli után indulhatott sétálni, hogy most ért ide. Armand a csónakban javítgatta a halászhálót, de leeresztette az ölébe, s ahogy Corinne közelebb ért, félredobta, s egy szökkenéssel a mólóra húzódzkodott. Corinne lelassította a lépteit és zavartan állt meg előtte.


- Szia! – nyögte Armand hirtelenjében. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy most itt van Corinne, azok után, hogy a szüzességét elvette. Amit az erődben átéltek ők ketten. Mintha zavarban lett volna ez miatt. Furcsa volt most így néznie az unokahúgára, akit mindig is ismert, s akit most már egészen megismert.

- Én csak…csak… - Corinne idegesen simogatta elszabadult vörös tincseit a füle mögé, hogy ne fújja a szemébe és a szájába a hosszú hullámos tincseket a szél. Reménytelen küzdelem. Armand tudta jól. De nem mondta a lánynak. Csak nézte, bámulta, mereven. – Szerettem volna látni, hogy mit dolgozol – húzta futó mosolyra a száját Corinne. Armand még mindig nem szólt semmit, csak nézte, olyan megfejthetetlenül. Haragszik? Hogy ide jött? Hogy zavarja a munkájában? – Ha zavarok elmegyek – sietett a mondattal gyorsan Corinne.

- Nem… nem zavarsz – csúsztatta a tenyerét a farzsebébe zavarában Armand is. – Épp, behoztuk a csónakokat a tengerről. Túl nagy a szél ma. Felborulhatnánk – magyarázta Armand hirtelen ráébredve, hogy talán udvariatlan volt a némaságával, s most egyszerre akarta bepótolni a szószaporítással fogadásának szótlanságát. Halászok haladtak el mellettük, s kefebajszuk alatt Corinne-ra mosolyogtak.

- Nem kellene, hogy itt lássanak igaz? – sütötte le a szemét zavartan Corinne és bizonytalanul topogott a deszkamóló két rése közt.

- Ők nem beszélnek angolul – felelte Armand mosolyogva, s ahogy a két idősebb férfi túlhaladt rajtuk beszédbe elegyedtek. Valóban ismeretlen, mégis lágy dallammal beszéltek. – Kelta nyelv – válaszolta meg Armand. – Itt a halászfaluban nem sokan tudnak angolul – magyarázta Armand.

- Ó – formálta Corinne döbbenten.

- Én meg büdös vagyok. Hal és rákszagú, úgyhogy… - Armand végignézett magán, s megszagolgatta a kezeit. Maga is elfintorodott.

- Engem nem zavar – motyogta félénken Corinne.

- Ha megérzed a pisihez hasonló rákszagot nem fogod már ezt mondani – nevetett fel rá Armand.

- Ha a te pisid lenne abba is bele tudnék szeretni – harapott az alsó ajkára Corinne.

- Bolond lány! – ingatta a fejét Armand. – Nem fázol? – nézett végig a lányon.

- Nem, vastag a kötése ennek a kendőnek – burkolta be a kezeit is Corinne a combközépig érő kelmébe.

- Hát ha akarod üldögélhetünk egy kicsit a mólón, szép a vihar előtti tenger – invitálta Armand, s leereszkedett a móló szélére, s magával húzta a lányt is. Corinne félénken ereszkedett le az alaposan megkopott gerendára, s lábát a víz felé lógatta.

- Vihar lesz? – kérdezte Corinne a tenger felé pillantva. Szemét ő is összehúzta a széltől, ahogy Armand.

- Igen. Aki minden nap látja a tengert, az már tudja a színéből. Látod hogyan szürkül el a víz, a tajtékból látszik, a hullámverésből – mutatta Armand a jeleket. – Olyan a tenger, mint te Corinne.

- Ezt hogy érted? – nézett rá oldalt Corinne.

- Nem tudom, a lassú víz partot mos? – mosolygott le rá Armand. – Nem. A szemed olyan. Szürkéskék szüntelen változó színű, hol békés, hol nyugodt, hol dühös – Armand megérintette Corinne arcát, egy vadul csapkodó vörös tincset a füle mögé igazított, s abban a percben elveszett, ahogy Corinne felnézett rá. Komoly, békés tekintettel. Lehajtotta a fejét a lány cserepes ajkaira, amit a szél fújt szárazzá, s megízlelte Corinne édes ízét. Fújt a szél. Corinne haja mindkettejük arcát simogatta, alattuk vadul csapkodott a tenger és a sirályok köröztek felettük. Corinne belélegezte a tenger illatát, élvezte Armand tenyerének melegét, a csókja tüzét és ezt a végtelen nyugalmat, ami a tengerparton volt. Nem volt vad, vagy szenvedélyes a csók, csak szavak nélkül fejezte ki a gondolataikat: hiányoztál.

- Kijöttél hozzám – emelte fel a fejét Armand és a tenger felé nézett.

- Látni akartam, mit dolgozol, hogy boldog vagy-e – felelte Corinne, s a hangját a szél vitte Armand felé.

- Boldog Corinne? – szomorú volt a fiú hangja. – Minden nap ugyanolyan. Unom a halászatot. Unom a tengert, a hal bűzét, a kikötőszagot, az állandó jeges vizet, hogy minden nap halszagom van és kavicstörmelékkel elegyes a cipőm, a nadrágom, hogy a fogás sikere szabja meg azt, hogy mennyi pénzünk van, hogy úgy érzem ide ragadtam, megállt az élet és minden nap kezdődik elölről, telnek az évek, és álmosan kelek, fáradtan fekszek, és csak víz, és halszag és sirályvijjogás és a mókuskerék sosem áll le. De a halászati bevételből tanulsz Londonban, kapod a Covent Gardenben a legújabb divat szerint szőtt aranyszínű fátyladat, s várod, hogy egy bálon miközben drága ételeket eszel rád találjon a szerencse, egy gazdag főúri sarj képében.

- Ez engem sem tesz boldoggá, ahogy téged sem – mondta fásult hangon Corinne. – Szívesebben maradnék itthon, azt hiszed nem? Azt hiszed nem látom, hogy az év nagy részében gesztenyét, mogyorót, gombát és csalánlevest eszünk? Aztán Londonban néhány hónap alatt elszórjuk az összes pénzünket? Nem én igénylem a londoni drága ételeket és ruhákat. Én megfőzöm az eperdzsememet és kész. Tudok szőni, és hímezni. És meg tudnám varrni azt a ruhát, ami az erdőbe tökéletes, hiszen itthon senki sem lát. És nem lelkesít a gondolat, hogy apámék egy vadidegenhez akarnak házasítani, aki az ország másik végébe visz majd és városi életre szoktat majd örökre.

- Ha te nem vagy boldog, akkor én hogy lehetnék boldog Corinne? Én azért csinálom ezt, hogy te boldog légy, hogy megkapd, amit csak akarsz, amire csak lehetőséged nyílik… - sóhajtotta Armand. – Nyugtass meg, hogy a sok lemondás és szenvedés és kínlódás nem fölösleges. Add meg azt az esélyt, hogy legalább abban higgyek, hogy van értelme itt ezt csinálnom minden nap!

- Engem nem érdekelnek a szüleim Armand. Nem érdekel, hogy ők hogyan tervezik el az életem! – csattant dühösen Corinne.

- Ha nem is érdekel, legalább az áldozatokat vedd figyelembe, amiket érted hozunk mind! Értetek!

- És hol vagy itt te?

- Nekem ez jutott. Így döntöttünk. Mind. Én is.

- Mi lesz velünk Armand? – fordult felé kétségbeesetten Corinne.

- Nem tudom Corinne – mondta lemondón Armand. – Nem tudom.

- Harcolhatnál, küzdhetnél, lázadhatnál! – kiáltott rá Corinne.

- Azt hiszed nem tettem meg? Azt hiszed nem akartam mindent megváltoztatni? Vagy legalább az én életemet? Mindegy, igaz is, nem mi vagyunk a de Noir főág, hanem ti Corinne. Nektek kell kitörnötök, ez az utolsó lehetőség. Fogd fel, a de Noirok lecsúszó nemesek a társadalomban, hamarosan nem fog semmi sem megkülönböztetni minket ezektől a halászoktól itt a parton! Ha ti nem törtök ki, akkor a családnak ennyi!

- Ennyi? És akkor boldog leszek? – állt fel Corinne csalódottan.

- Nekem nincs pénzem Corinne, és nem vagyok boldog, sem ebben a munkában, sem a halászatban sem semmiben.

- S velem? – kérdezte

- Corinne!

- Mindegy, nem egy a mércénk Armand! Igazad van. Te férfi vagy én meg nő. Neked dolgoznod kell, nekem meg gazdag férjet találnom – húzta el a száját Corinne. – remélem nem kompromittáltalak a hosszú ittlétemmel – akarta faképnél hagyni a fiút, de Armand rászorította a bokájára a kezével.

- Ne szaladj el! – Armand is felpattant ültéből. – Nem akartam minden keserűségem rád zúdítani. Csak igazad van, kivel beszélhetnénk erről? – húzta magához a lányt. Corinne dideregve bújt hozzá.

- Félek Armand, egy-két tél és…talán sosem látom többet a fenyveseket. S téged. Mi lesz Armand? – fúrta az orrát a fiú mellkasába Corinne. Nem érdekelte, hogy halszagú, nem érdekelte, hogy izzadt és tengervíztől nyirkos a fiú ruhája.

- Nem azt mondtuk, hogy véletlen sem beszélünk a jövőről? – emelte meg a lány állát Armand, s Corinne homlokára nyomta ajkait. – Mindjárt megfagysz. Gyere! Ebédidő, és van egy remek fogadó itt a parton – karolta át Corinnet védelmezőn Armand. A szél feltámadt, a vihar már felettük készülődött. Corinne Armand oldalához bújt, s élvezte, hogy a fiú testmelege átárad belé is.



A viharra való tekintettel mindenki hazafelé sietett, akik itt laktak a közelben. Alig néhány magányos halász maradt a fogadóban. Armand és Corinne egy erős széllökéssel toppantak a fogadóba. Itt is minden fából volt. A lócák, a padok, még a virágládák is az ablakokban. Kockás terítők voltak az asztalokon, a lócákon, még a függönyök is kockásak voltak. Olajlámpást gyújtottak minden asztalnál. Armand az egyik sarokba vezette a lányt, ahol az ablaknál rá lehetett látni a tengerre. Alig ültek le a lócákra fázósan és didergősen, amikor hatalmas cseppekben meg is érkezett a vihar. Armand a kezei közt melengette Corinne jéghideg ujjait.

- Mit szólnál egy igazi nemzeti ételhez? – mosolygott rá játékosan Armand.

- Nemzeti étel? – ráncolta a homlokát Corinne.

- Két tál hal és krumpli lesz – mondta a fogadósnak Armand. – És forralt bort ebbe a hidegbe – tette hozzá a rendeléshez Armand.

- Nagy zuhé lesz igaz-e? – bólintott rá a fogadós, s el is tűnt. Armand Corinne felé fordult.

- Itt nem lehet teát rendelni, nem baj ugye? – kérdezte Armand aggódva.

- Ittam már alkoholt, ha ezt akartad tudni – nevetett rá Corinne. – Hal és krumpli! Jézusom Armand! – rázta a fejét kacagva Corinne.

- Londonban minden második helyen ezt lehet kapni. Na hát szerinted egy halászfaluban mivel tudnak szolgálni? – kérdezett vissza Armand. – Itt jól készítik a halat – nyugtatta a lányt Armand. Corinne megilletődötten nézett körbe a fogadóban. A faburkolatokon, a kockás függönyökön túl, a vad viharos tengerre. Az olajlámpás vidám fénye visszatükröződött az ablakon. A forralt bor érkezett hamarabb, s Corinne belekortyolt. Szinte azonnal átmelegítette. Már nem is fázott. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így gyorsan a fejébe szállt. Kipirult tőle. Végtelenül gondtalannak és boldognak érezte magát. Armand meghívta egy ebédre, fogadóban esznek kettesben. Mint egy igazi szerelmespár. S Armand, akinek minden pennyt be kell osztania, most mégis a fogadóba hívta, ez igazi ünnep, sőt megtiszteltetés. Sokba fog ez Armandnak kerülni, sok kemény halászatba.

- Nem kellett volna itt ennünk biztos sokba lesz, nincs messze a világítótorony – sütötte le a szemét Corinne. Arcán borpír ragyogott, mindig hullámos, kócos tűzött haját, most még jobban szétfújta a szél, szép volt, bájosan zavart, a pisze orrával a finom ívű szájával. Armand megfeledkezve magáról legeltette a szemét a lányon. Corinne türkizben volt. lélegzetelállítóan egyszerű, szélfútta, tengerpartra illő.

- Szívesebben etted volna anyám gesztenyekrémlevesét? – kérdezett vissza Armand, majd hozzáfűzte: - Idén már századjára?

- De Armand! – pillantott fel rá fejét rázva Corinne. – Az már legalább az ezredik alkalom lenne az idén.

- Az már túlzás lenne, de igaz, már az év felén túl vagyunk, úgyhogy százötvenszer már legalább ettem – sóhajtott fel Armand.

- Akkor igazi változatosság lenne számodra az én eperlevesemből enni – jegyezte meg Corinne.

- Eperleves! Huh, azt hiszem még sosem ettem és nem értem miért, pedig terem az erdőben tényleg – gondolkodott el Armand.

- A lehetőségek mindig ott vannak, csak józanul kell gondolkodni. Ezt Francios mondja mindig. Szeretek Franciosnál lenni. Ő hiányzik a legjobban, ha nem vagyunk itthon.

- Na és én? – csapott le Armand.

- Persze csak utánad – biztosította mosolyogva Corinne. – Francios jó tanácsokat ad. Apa szerint nem való a konyhában lebzselnem, nem vagyok konyhalány. De gyerekként is mindig sokat sündörögtünk Francios körül. Főleg…

- Fabian miatt – szúrta közbe nevetve Armand. – Gondoltam.

- Fabian állandóan a konyhát járta gyerekként is és persze én kis majomként leutánoztam és szüntelen őt követtem. Úgyhogy igen. Vele mentem. Azt hiszem Franciostól tanultam a legtöbbet nem is Londonban.

- Na ezt sose említsd apádék előtt, mert megnézhetnéd magad – kacsintott rá Armand, s elvette a tálat a fogadóstól. Corinne lecsippentett egy falatot a halhúsból és a szájába tolta. Még gőzölgött olyan forró volt, de az íze mennyei volt. Kellemesen fűszerezett, frissen fogott hal.

- Ez csodálatos! – hunyta le a szemét Corinne.

- Ez a legjobb hal a világon. Azt hiszem ezért nem hagyom el sosem a világítótorony környékét – vallotta meg ironikusan Armand.

- Nem kellett volna erre költened. Tudom, hogy kevés a pénzed – szidta meg a fiút Corinne.

- Te azzal ne foglalkozz! – legyintette le Armand. – Majd lemosogatom, vagy letakarítom a fogadónál – vigyorgott rá Armand.

- De igenis foglalkozom. A te gondod az én gondom.

- Nem Corinne, mindenkinek megvan a maga gondja, azzal foglalkozzon – kapott be egy sült krumplit Armand.

- Nem igaz. Te is tudod. Mi mindig olyasmiről beszéltünk egymással, amiről másokkal nem – jegyezte meg csendesen Corinne. Kimelegedett a bortól, a fogadós begyújtott a kandallóba. Barátságos meleg lobogott a helyiségbe. Corinne leengedte maga előtt a kendőt, csipegette a halat és a sült krumplit, nézte a kint tomboló vihart és élvezte, hogy ma Armanddal kettesben ebédelnek. Meg tudná ezt szokni. Hogy itt a halászfaluban ebédelnek Armanddal, halat és krumplit, és beszélgetnek, és valahogy olyan nyugalom és béke lenne rajta, ami mindig csak Armand közelében telepedik rá. Barátságos volt a fogadó, otthonos a kis kockás anyagokkal, Armand arcvonásai is kisimultak az olajlámpás fényében és talán a kellő bormennyiségtől is. Csillogott a szeme, ahogy Corinnera nézett. A lány most végre jókedvű volt, felszabadult, mosolygott, derűs volt, ismét erdei tündérhangulatú. Nem az a komoly lány, aki a mólón állt, fázósan, szélfútta bronzvörös hajjal, az élet bánatával. Nem, ez a Corinne a fenyvesek tündére volt. Akibe beleszeretett. Aki a természetben szaladgált pillangók után, szürkéskék szemekkel békésen tekintett a világra, aki elégedett volt az életével, gondtalan volt, játékos, vidám és gyönyörű. Corinne fehér csuklóján játszott az olajlámpa fénye, ahogy a lány a tányérjából szemezgetett. Már mindketten jóllaktak, csak csipegettek még egy-egy falatot. Corinne haja ismét az a sejtelmes, érzéki, erotikus bronzvörös volt, amitől Armand majd megőrült. Ami mindig azt a vágyat keltette benne, hogy meg akarja érinteni, hogy az ujjaival akarja tapintani azokat a különös bronzvörös hullámokat. Armand átnyúlt az asztal felett és megérintette Corinne feltűzött haját.

- Igaz Corinne! Mi sosem beszélgettünk üres mondatokkal. Gyerekként sem. Az a véset a fában, igaz – súgta rekedt fátyolos hangon Armand. – Szeretlek Corinne! Az én kis erdei tündérem vagy – mormolta Armand. Corinne ajkán elakadt a szó. Még lélegezni is elfelejtett. Csak nézte Armand igéző szemeit, melyeket borostyánszínűre festett az olajlámpa fénye, s most ahogy olyan végtelen szerelemmel és vágyódással nézte.

- Nagyon sokba kerülne itt egy szoba? – súgta halkan Corinne, s tenyerét Armand kézfejére tette.

- Hát éppen nem megfizethetetlen – felelte kábán Armand.

- Akkor vegyünk ki egyet! Most! – pihegte Corinne megrészegedve. Armand lázasan gondolkodott. A világítótoronyba nem mehetnek, mindenütt zuhog az eső. A fogadóban aki ismeri is, mit számít nekik, ők nem ismerik a de Noirokat. Nem is foglalkoznak velük. A fogadó üres volt a tetőtérben. Tengerre néző szobát kaptak. Corinne szinte lerángatta magáról a türkizszín ruhát, míg Armand a mosdóállványnál próbálta a halszagot lemosni a bőréről. Corinne csak a kendőt tekerte vissza maga köré és a sima hajópadlón Armandhoz lépett.

- Hagyd ezt a mosdást, jó már az illatod – mormolta Corinne, s az orrát Armand meztelen vállához dörgölte. Armand csak futólag törölközött meg, s derékon kapta Corinnet- s az ágyhoz vitte. Reccsent az ágyrács a súlyuk alatt. Armandon csak a fekete nadrágja volt. Sietve szabadult meg tőle, s Corinne tarkójára simítva a kezét csapott le a lány ajkaira. Corinne ragaszkodón ölelte át karjaival és lábaival is Armandot. A fiú keze félresöpörte a kendőt Corinne melleiről és ajkával a vörös mellbimbókra tapadt. Nem volt más csak a kályha fénye a sarokban, a kis tetőablak háromszög fényénél a vihar tombolása, Armand meleg teste betakarta, s Corinne reszketve nyomta testét Armand bőréhez. Bőr a bőrön. Armand mellkasszőrzete dörzsölte Corinne finom bőrét. Vörös foltokat égetett rá. A lány öle csatakosan fogadta be Armand nemzőjét, s Corinne halkan sikkantott a mély behatolástól. Armand ajkán tompa ó keletkezett, Corinne feltűzött haja kezdett szétbomlani, ahogy dobálta a fejét a párnán, csípője önkéntelen is a lökések elé ment, s Armand egyazon pillanatban emelte meg Corinne csípőjét, ahogy a lány felfelé szinte ugrásszerűen lökte magát Armand öléhez. Robbanásszerű hullámokban áradt rájuk a gyönyör. Corinne éles sikolyai a magasba törtek, Armand Corinne nevét mormolta a csúcson. Lassan csillapodott a testük. Armand kifulladva lihegett Corinne mellett. A lány mellkasa emelkedett és süllyedt. Armand lágyan cirógatta a lány derekát. Corinne szerelmes odaadással nézett fel rá.

- Ez olyan volt, mint egy álom – köszörülte a torkát Corinne.

- Tényleg jó volt?

- Nagyon.

- Boldog vagy?

- Olyan, mint még soha. Ó Armand! Bár mindig így maradhatnánk. Csak te meg én a fogadóban! – bújt hozzá Corinne álmodozva.

- Én is szeretném Corinne, én is – simogatta Armand a lányt.

- Elálmosodom a simogatásodtól! Aludhatunk egy kicsit együtt? – hunyta le a szemét Corinne. – Azt hiszem a fejembe szállt a bor. Vagy te részegítettél meg? Nem is tudom – mélázott Corinne, s befészkelte magát Armand mellkasához. Armand magukra vonta a kendőt és a takarót is.

- Egy kicsit igen. Amíg elül a vihar – mormolta Corinne hajába Armand. Vadvirágillatú volt, erotikusan vörös. Ez a fiatal lány, aki neki adta a szívét és a testét. Magához ölelte a lányt és kielégült könnyű álomba merült Armand is.