Viszlát Chelsea_16

Corn (Max)

Manchester felett az ég szürke. Eső várható még karácsony napján is és nem hó. A reggeli rutinom ismétlődik. Ébresztő, függönyök ki, testmozgás, zuhany, kávé, sütő.

 

Minden ugyanolyan. És semmi sem.

 

Több mint egy hónapja ismertem meg Chelsea-t. S játszom vele. Nem vele játszom. Hanem a sportfogadáson.

 

A rendszer amit felállítottam működött.

Minden rendben és mégsem.

 

Nem értem miért forgok ezen. Miért vagyok nyugtalan.

 

Számtalan formában és passzban láttam Chelsea-t.

 

Mégis mintha beleégett volna a retinámba a látványa, a karcsú fekete ruhában, a szép diószőke hullámos hajával, a lágy mosolyával.

 

Olyan volt a kaotikus Chelsea, mint minden rendezett nő körülöttem.

 

S egyszerre nem tudtam mit kezdjek a kaotikus helyett rendezett Chelsea-val. Összezavarta a rendszeremet.

 

Rendszerhiba.

Statisztikai tévedés.

 

Végtelenül csinos és vonzó nő. Akihez még talán el is kezdtem vonzódni. Amivel nem tudok mit kezdeni. Ami megrémített annyira, hogy elmeneküljek a közeléből.

 

De hiszen… egy fociedző felesége volt.

 

Csak fejben nem raktam ezt össze.

Pedig Chelsea utalt rá, hogy valamit meglátott benne a férje és ő sem értette, hogy mit.

 

Én sem értettem, hogy mit. Addig a vacsoraestig.

 

Hát azt, hogy be kell valljam…

 

Chelsea… jól néz ki. Nagyon… jól néz ki.

 

Ha egyszer összeszedi magát. Ha rendezett az élete. Ha van oka, jól kinézni.

 

Sosem tettem ilyet. De most… rákerestem Chelsea férjére, a Keswick Rangers FC focicsapat edzőjére.

 

Sportos. Magabiztos. Kameraképes. Az a fajta ember, aki első benyomásra meggyőző.

Már értem, miért tudott Chelsea kapaszkodni belé.

 

Hiba volt rákeresnem. Nem is értem magam. Nem is értem miért tettem.

 

Talán front van.

 

Vagy talán szembesülök azzal, hogy karácsony este van. S én Manchesterben vagyok. Egyedül.

 

Egyszemélyes ünnepi vacsorát készítettem magamnak.

 

Minden rendben kellene, hogy legyen. De nincs rendben és nem értem magam. A nyugtalanságra a mozgás a megoldás. Legalábbis be szokott válni. Tehát felöltözök és nekivágok karácsony este a manchesteri díszkivilágított utcáknak. A házakban fények. A kirakatok mind karácsonyi dekorációval díszítettek. Csendes a Deansgate utca is. Hallgatom a saját lépésem ritmusát. Megnyugtat. Egyedül a nagyvárosban.

 

Beszívom a levegőt. Egy férfi szintén ráérősen kielőz és elhalad mellettem. Csendes minden. A William Hill közeledik. Már látom a kék fény táncát a nedves aszfalton.

 

Valaki éppen elindul onnan a kirakatnézelődésből. Halad előttem intenzív tempóban. Vastag csizma, térdig érő pufikabát, csapzottan körbetekert sál és bojtos sapka.

 

Sokáig nézem a magam előtt haladó alakot, mire felismerem.

 

Chelsea az.

 

Kihúzom a kabátzsebemből a telefonom és kikeresem a számát.

 

Csörgetem, s látom, ahogy az előttem haladó is keresgélni kezdi a zsebében a telefont.

 

-        Igen? – szól bele enyhén lihegve Chelsea.

-        Fordulj meg! – mondom neki halkan, s ő lassan felém fordul.

 

Megáll. Néz a sötét karácsonyesti manchesteri éjszakában. Bevár, én pedig már nem sietek. Megállok előtte az utcai lámpafényben.

-        Szia! – köszönök rá.

-        Helo! – mondja erőtlenül. Könnyek vannak a szemében.

-        Hát te? Zárva a William Hill – jegyzem meg enyhe humorral.

-        Valóban.

-        Fogadni akartál?

-        Én nem is tudom… mit akartam. Karácsony este van.

-        Igen. Karácsony van.

-        S te?

-        Sétálok. A séta… egészséges – jelentem ki meggyőzően.

-        Akkor… sétáljunk együtt tovább? – kérdezi Chelsea visszanézve a hosszú Deansgate-en.

-        Nem sétálok végig Castlefield-ig de miért is ne? – s együtt haladunk tovább.

-        Milyen csendes ma a város! – mondja egészen halkan Chelsea.

-        Igen, sosem hallottam még ennyire a gondolataimat itt Manchesterben, mint most.

 

Csendesen lépdelünk egymás mellett a néptelen Deansgate hosszú egyenes útján kifelé a városközpontból.

 

S egyszerre megszáll a béke érzése. Végre kienged a feszültség, ami egész nap nyomott. Vagy talán hetek óta. Most semmi sem zavar.

 

Megkönnyebbültem.

 

Az ablakok mögött talán karácsonyi filmeket néznek, énekelnek, ajándékoznak, elfogyasztják az ünnepi vacsorát. Sok helyen több autó is parkol az út szélén. Rokonok jöttek. Családok, együtt. Csak mi sétálunk itt ketten, két idegen egymás mellett, karácsonykor.

 

 

Chelsea felnéz rám.

-        Kezdek fázni. Te is?

-        Aham. De… nem sok kedvem van hazamenni.

-        A William Hill-el szemben van egy pub.

-        Talán nyitva van.

 

Úgyhogy megfordulunk és elindulunk az ellentétes irányban.

 

Szerencsére nem azt, de találunk pub-ot ami nyitva van ezen a furcsa órán karácsonykor. Már belépéskor közlik velünk, hogy csak italt szolgálnak fel.

 

Chelsea-val a pub egy hátsó asztalkájához ülünk le a pincemélybe.

 

 

Beszéltetni szeretném, mégis élvezem vele ezt a csendet. A zsebemben ott van a dobókocka, amin Chelsea próbált hatost dobni.

 

-        Van kedved játszani? – vetem fel.

-        Itt? – néz körbe Chelsea, gondolom darts táblát keres, vagy ilyesmit. A vastag, tömör falapra helyezem a kockát.

-        Aki előbb dob hatost az kérdez. Bármit.

 

Chelsea komolyan néz. Magában végigforgatja a lehetőségeket. Végül megadóan rábólint. Szeretem ezt az újfajta óvatosságát. Chelsea most mintha átgondoltan cselekedne. Nem tudom, hogy ezt tőlem tanulta, vagy a válása óta lett ilyen, vagy mindig ilyen volt-e. Már fogalmam sincs ismerem-e, de azt hiszem szeretném megismerni.

 

-        Játszunk. De… - Chelsea elemeli a kockát az asztalról. – őszintén is kell válaszolni.

-        Ez nem is volt kérdés – felelem sötéten.

 

Felváltva dobáljuk a kockát. Meglepően sokára sikerül hatost dobni.

 

… de hát nem is az a lényeg, hogy hatost dobjunk… vagy mégis?

 

Mikor lettem ennyire bizonytalan?

 

Mi a lényeg? Nem a hatos a lényeg. Akkor mi?

 

Hogy Chelsea-val vagyok?

 

Hogy fura mód élvezem vele az együttlétet?

 

Hogy nem tudom megmagyarázni magamnak sem ezt az érzést?

 

Chelsea dob hatost.

 

-        Miért vagy ma este egyedül?

-        Valószínűleg azért amiért te.

-        Ez nem válasz. Én azért vagyok ma egyedül, mert elváltam. Te is azért vagy egyedül, mert elváltál? – néz rám Chelsea érdeklődve.

-        Mert nincs kedvem hazamenni.

-        Jogos. Nekem sincs kedvem hazamenni. Szóval… vannak szüleid?

-        Stop. Csak egy kérdés – állítom meg.

-        De…

-        Sajnálom ez a szabály Chelsea – nevetek rá és dobálom.

-        Mondtam már, hogy utálom a szabályaidat?! – fújtat rám Chelsea, miközben vad kockadobálásba kezdünk egymás ellen.

-        Hazudsz! Imádod a szabályaimat! Az összeset feljegyezted magadnak – mondom önelégült vigyorral.

-        De utálom amikor így nézel és vigyorogsz! Bemosnék neked egyet komolyan – nevet Chelsea.

-        Na, a harcias amazon! Próbálj csak hatost dobni, ha tudsz! – húzom játékosan Chelsea idegeit.

 

Egy-két órát eljátszadozunk Chelsea-val. S megtudom, hogy szégyellt hazamenni a szüleihez a kudarcos házassága után, s Chelsea is megtudja, hogy túl messze laknak most a szüleim és nem volt kedvem a nárcisztikus anyámhoz hazavezetni, hogy aztán még egy karácsonyomat tegye tönkre.

 

Ittunk néhány kört. Chelsea kivörösödő arcán hamarabb látom, hogy beütött nála az alkohol. De én is érzem a jótékony hatását.

 

Aztán Chelsea olyat kérdez, amire nem számítok.

 

-        Az élet minden területére állítasz fel szabályokat, mint a játékban?

 

Provokatív kérdés. S intim kérdés. Chelsea alkoholtól kipirosodott arcán látom, hogy igen, pontosan annak szánta a kérdést. Kíváncsiság.

-        Igen…

-        Miért?

-        Csak egy kérdés, bocsi… - Chelsea magabiztosan húzza el előlem a kockát és… újra hatost dob.

-        Miért? – kérdezi meg újra, laposan lebben a szemhéja, nem kérdés, hogy beállt.

 

A választ várja. s nem akar engedni. Fátyolos a szeme az alkoholtól, de tartja magát ahhoz, hogy tudni akarja a választ:

-        Akkor állítunk fel szabályokat, amikor félünk…

 

Nem hagyja, hogy befejezzem. Helyettem fejezi be a mondatot.

-         hogy veszítünk.  – Mikor ismert így ki Chelsea? Hogy befejezi helyettem a mondataimat?

-        Mit veszítenél el a magánéletedben, amitől ennyire félsz? – kérdezi Chelsea és nekem gurítja a kockát.

 

-        A kontrollt – mondom ki rekedten a kockára nézve.

 

Chelsea tudja. Ahogy a sportfogadásban kontrollálni akarom a nyereményt. Mert kezdi megismerni a játékos énemet. tudja, hogy hogyan fogadok, hogy mi a módszerem. Szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat.

 

Szeretem kontroll alatt tartani az érzéseket is.

 

Ami… lehetetlen…

 

Chelsea-t nézve már tudom is.

 

A William Hill előtt válnak el az útjaink. Chelsea csak magabiztosan hátrarázza diószőke haját, melege volt a bojtos kötött sapka alatt.

 

Mosolyog. Furcsa mód ettől még vonzóbbnak látom.

 

-        Kösz, hogy velem voltál karácsonykor Corn. Jó éjt! – már fordul is el, de én még halkan utána szólok:

 

-        Viszlát, Chelsea!