Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2013. július 31., szerda

Átmenet madarak és fák közt

A de Noir unokatestvérek nagy csoportja ment elöl, Armand és Corinne kissé lemaradva követték őket.  Kézen fogva sétáltak, Corinne az erdő fényjátékát figyelte, ahogy a fény sávokban átszűrődik a faágak között. Madarak csiripeltek mindenfelé. Zajos trillájuk betöltötte az erdő csendjét.  Armand meglengette összekulcsolódott kezüket. Corinne felé kapta a fejét és felnézett a fiúra. Armand kacsintva lemosolygott rá. Corinne futólag visszamosolygott, de figyelmét ismét az erdő kötötte le. Nem győzött feltöltődni a természet hangjaival. Pedig már több mint egy hónapja itthon vannak, járják az erdőt. Corinne elhessegetett egy darazsat, ami közeledni próbált hozzá.  Félre-félrehúzta feje elől a lelógó faágakat. Nézte a cserjés bokrait, ahogy megrezzennek, vagy élénk színt öltenek, ahogy a napsugár rájuk vetődik. Volt az erdőnek egy ritmusos hangja, mintha egy nagy mulatságban lenne, csobogó vízeséssel a közelben, szüntelen hangok hallatszottak, nem volt megállás, körülvette őket a természet, amely élt, mozgott, zajlott az erdei élet kalandja. Corinne szerette az erdei kalandokat, bármit is ötöltek ki a fiúk. Corinne mélyen beszívta az erdő páradús illatát, szerette ezt az illatot. A végeláthatatlan fák sűrűjét, a zsibongó madárcsivitelést. A fiúk felhuhogtak valahol előttük. Armand visszahuhukkolt nekik.

- Elcsendesedtél kicsi Corinne – szólt halkan Armand.

- Ez az igazi áldott békesség Armand. A természet zenéje. Valahányszor kijövök ide, boldogabb leszek. Nyugodtabb, elégedettebb az életemmel. Nem zavar semmi végre. Itthon vagyok – mosolygott fel Armandra.

- Most, hogy itt vagy velem, bevallom én is ezt érzem. De nélküled nem olyan – karolta át Corinne vállát a karjával Armand és magához szorította a lányt. Így haladtak tovább. Corinne enyhén Armand vállának biccentette a fejét.

- Finom a levegő, azt hiszem Isten nem teremthetett a Fenyveseknél szebb helyet a Földre – mélázott Corinne.

- Isten minden teremtése szép, de Corinne, te vagy a legszebb köztük – nyomott csókot Corinne homlokára Armand.

- Mióta lettél ilyen romantikus Armand? – nevetett rá Corinne, s felnézett a fiúra. Armand a szeplőket nézte Corinne orra körül, sokáig, hosszan gyönyörködött benne. A lány szürkéskék szemei ragyogtak rá.

- Azt hiszem azóta, amióta szerelmes lettem beléd – válaszolta rá elrekedve Armand.

- Akkor nem is olyan régóta – csillant meg pajkosan Corinne szeme.  Olyan volt, mint egy csintalan kis erdei tündér. Pisze orral, aranybarna szeplőkkel és féktelen vidámsággal csillogó szemekkel. Ha Armand eddig nem habarodott volna a lányba, most egészen biztos, hogy megtörtént volna vele. Corinne a füle mögé tuszkolt néhány elszabadult hullámos tincset, s Armand rányomta ajkait a lány szájára. Melegség, nedves izgalom és kábító szédülés fogta el őket. Armand keze rászorult Corinne ujjaira. Másik kezével Corinne kontya alá nyúlt és ujjait belefúrta a tűzésbe. Vörös és kék volt Corinne, mint a napnyugta. Friss, vadvirágillatú és párás akár az erdő. Bár körülöttük megállt az idő, s ők is csak álltak szorosan egymásba kapaszkodva az erdő közepén, az erdei élet zajlott ugyanúgy körülöttük. Madárhangokkal, éles trillákkal, távoli suhogással, madarak ugráltak az ágakon a fejük felett, fel-felröppentek tovaszálltak, de ők csak álltak a szűrt fényben, egymásba szédülve. Armand levegő után kapkodva emelte fel a fejét.  Corinne még néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Armand csókja még a száját bizsergette. Még mindig úgy érezte, hogy beszélni sem tud, úgy elzsibbadt a nyelve és a szája. Nedvesen, szívástól duzzadtan, s puhán nyíltak résnyire ajkai. Felborult légzéssel kapkodta az erdei levegőt. Hallotta a madarak dalát, érezte Armand szorítását, karjainak melegét, a szíve ritmusát, itt ahogy a tarkóját még mindig Armandnak dönti, s beszívja a fiú arcvizét, ami olyan férfias és kellemes és ami mindig Armandra emlékezteti. Lehunyt szempilláin játszadozik a fény-árnyék váltakozó rajzolata, ahogy  a napfény és a szellő borzolja, melegíti, játszik a fákkal a fejük felett. Hol sötétebb, hol világosabb a szemhéja mögött a kábult vörös-fekete világ, amelyben csak Armand és ő létezik, ami megváltoztatja a napot, talán még a Föld forgását is.

Armand nem siettette, most is csak várta, hogy Corinne induljon el, ha haladni akar. Végleg lemaradtak a fiúcsapattól. Már csak ketten álltak az erdőben. Egy rigó élesen trillázott a fejük felett, Armand kereste a fa rejtekében, de nem találta sem a fészket, sem a madarat. Jól elrejtette a fa lombkoronája. Corinne kis sóhajjal bizonytalanul lépett előre egyet. Armand észrevette a mozdulatot, s ő is megindult vele.  Corinne körbenézett a fák közt, szemével itta a látványt, gyönyörködött, rácsodálkozott mindenre, s lecsippentett egy-két szamócát a bokorról. Armandnak is nyújtott, Armand csak bazsalygott és a fejét ingatta. Corinne szótlan felmosolygott rá, s a szamócát Armand szájához emelte. Armand ajkai szétnyíltak, s Corinne becsúsztatta a szamócaszemet Armand ajkai közé.

-         Megtaláljuk még őket? – kérdezte Corinne.

-         Ha nagyon akarjuk igen – felelte Armand. Huhogás és kakaskukorékolás hangot hallatott, egészen magasan és élesen, megszívva tüdejét, majd csendben fülelt.  Éles füttydallam érkezett válaszként.

-         Még nincsenek messze. Fussunk utánuk! – ragadta meg Armand kezét Corinne, s futásnak eredt. Átugrották toronyiránt a kisebb cserjéket nem kerülgették őket. – Arra! Nem erről jött a hang! – szökdécselt Corinne. – fussunk! – nevetett, s ismét neki iramodott.

-         Corinne össze-vissza szaladgálsz, mint egy kis kölyökkutya. Várj had tájékozódjunk! – állította meg fejét ingatva Armand. Ismét a rá jellemző madárutánzással kukorékolt fel. A fütty egészen élesen és jól hallatszott. – Arra! – mutatott a megfelelő irányba Armand.

-         Akkor versenyezzünk ki ér oda hamarabb! – iramodott neki Corinne és leelőzte a fiút. Armand persze hagyta nyerni. Corinne robbant be az unokatestvérek közé.  – Nyertem nyertem!

-         De minket sosem győzöl le! – vágták rá a fiúk.

-         Játszunk futóversenyt? – tette csípőre a kezét Corinne kihívásnak véve a megjegyzést.

-         Legyen, egy fakanálasszonysággal szemben, könnyedén nyerünk! – biccentettek rá a fiúk.

-         Majd én kijelölöm az indítóvonalat – fogott egy botot Fabian, s máris meghúzta a rajtot. – Háromszor oda vissza a barlangig! – kötötte ki a feltételeket. Aki hamarabb visszaér az nyer!

-         Benne vagyok – csapott a tenyerébe Corinne. Hátraseperte kiszabadult hajtincseit, s válla fölött Armandra mosolygott. Armand visszamosolygott rá, s elhelyezkedett a kidőlt fatörzsön. Ő nem kívánt részt venni most a futóversenyben. Harmadik füttyszóra indultak az unokatestvérek. Egymást félrelökdösve harcoltak, gáncsolták egymást, minden módot bevetettek, hogy előnyhöz jussanak. Nem volt éppen sportszerű a játékmódjuk, de hát nem is azért versenyeztek, csak a móka kedvéért. A második fordulónál. Corinne az egyik fatörzsnek  támasztva tenyerét előregörnyedt.

-         Corinne! – Armand odafutott hozzá.

-         Semmi baj, csak belémnyilalt a fájdalom – ült le a fa tövébe Armanddal Corinne. Armand aggódva nézett rá.

-         Biztos jól vagy?

-         Persze. Csak ez a buta fájdalom. Nem bírom a versenyt a fiúkkal. Jobbak nálam, a fenébe is! – nevetett fel elkínzottan Corinne.

-         Bolondság Corinne. Ők fiúk, persze hogy másabb a fizikumuk. Fölösleges ilyen versenyekbe kezdened velük. Már nem vagytok gyerekek. Fáj még?

-         Nem, már tompult – mosolygott fel Corinne a fa gyökerei közt feceregve, s kényelmes helyet keresve a fenekének. Armand az ölébe húzta, s Corinne elégedetten elhelyezkedett Armand combjain. Corinne a mellkasának döntötte a fejét.

-         Minden rendben?

-         A karjaidban mindig – bújt hozzá elégedetten Corinne. Armand a fának döntötte a fejét, de még mindig homlokráncolva nézte Corinne-t ahogy máris készül elszenderedni a karjai közt.

-         Máskor is voltak már fájdalmaid? – kérdezett rá aggódva Armand.

-         Máskor? – motyogta álmosan Corinne, s lehunyt szemmel is összeráncolta homlokát, ahogy próbált visszaemlékezni. – Nem is tudom. Talán.

-         Corinne! – rázta meg Armand. – Hihetetlen milyen álomszuszék vagy! Mióta voltak ilyen nyilalásaid?

-         Nem tudom, talán amióta visszajöttünk Londonból – jegyezte meg habozva Corinne.

-         Nem kellene orvoshoz menned?

-         Ugyan, csak megerőltettem magam, semmi több, ne aggodalmaskodj már, olyan vagy mint egy öregasszony. Hagyj aludni! – suttogta Armand nyakára Corinne.

-         Én nyertem, én nyertem! Corinne kikészült? Mondtam, hogy nem lányoknak valók a fiús versenyek! Én tudtam, hogy csak a szája jár! – hallatszott valahonnan távolról a hang. Corinne még el akarta mondani, hogy igenis a lányok is ugyanolyan jók, mint a fiúk és hogy legközelebb biztos, hogy legyőzi őket és kell egy újabb verseny, de most olyan fáradt volt, hogy nem volt energiája velük vitatkozni. Egyszerűen elnyomta az álom Armand karjaiban.

Amikor ébredezett. Sült nyúlhús illatát érezte. Tehát a fiúk vadásztak. Corinne szeme lassan akart felemelkedni. Lehet, hogy mégiscsak beteg lesz? Távoli nevetések és beszélgetések zaját hallotta. De hát hol van ő? Corinne felült és kinyitotta a szemét. A kis erdei faházban feküdt a szőrméken, a petrezselyemmintás fehér takaróval gondosan betakarva. Hogyan hozta fel ide Armand? Egyedül volt az erődben és szörnyen éhes volt. Már egyértelműen sötétedett. Kezdtek elcsendesedni a madarak is. Letolta lábairól a takarót és felszökkent. Végigaludta a délutánt? Kilépett a tornácra, s a mozgásra Armand azonnal felé kapta a tekintetét. Mosolyogva integetett fel, s egy üveggel a hóna alatt felmászott az erődbe.

-         Hagytál elaludni?

-         A kis tündérke elfáradt a szaladgálásban – jegyezte meg Armand.

-         Miért nem ébresztettél fel? – mérgelődött Corinne.

-         Szavazásra bocsátottam a kérdést és a többiek is az mellett döntöttek, hogy addig békés az erdő amíg te alszol – bazsalygott az orra alatt Armand.

-         Sejtem kitől jött ez a mondat – jegyezte meg Corinne, s kivette a palackot Armand hóna alól. – Mi ez?

-         Pezsgő. Francia – jegyezte meg Armand sötét szemvillanással.

-         Pezsgő – csipogta Corinne izgatottan. – Igyunk belőle! – tapsikolt izgatottan.

-         Várj, előbb egyél valamit. Egyáltalán szabad neked pezsgőt innod? Még kiskorú vagy – vetette ellen Armand.

-         Ó ne csináld már! – suhintott felé Corinne és izgatottan ugrálta körbe Armandot. Armand nevetve emelte a magasba a pezsgőt, de Corinne ügyet sem vetett rá, lemászott a létrán és a tűz körül sütögető fiúkhoz futott.

-         Mit fogtatok fiúk? – nézte a nyársakat Corinne.

-         Békát, kígyót, és gilisztákat sütünk – felelte rá gonoszul Fabian.

-         Az a ti vacsorátok, de nekem mit fogtatok – vágta rá nevetve Corinne.

-         Nyúl és fácán van Corinne – érte be Armand.

-         Akkor nyuszika – telepedett le Fabian mellé Corinne. Armand nagy pukkanással felbontotta a pezsgőket és sorra töltött a serlegekbe.

-         Nahát valaki befűszerezte a húsokat! – lepődött meg Corinne. – Ezt én szoktam csinálni.

-         Mi sem vagyunk olyan sötétek, hogy ne tudtuk volna befűszerezni – vágta rá dacosan Fabian. – Amúgy… Armand csinálta – tette hozzá az igazságot végül Fabian.

-         Mindjárt gondoltam, hogy nem te – fűzte hozzá Corinne, ahogy beleharapott a húsba. – Puha!

-         Fiatal nyulacska volt, jött-ment szaladgált, kúrt, ahogy kell – vágta rá Fabian.

-         Közönséges vagy – felelte rá Corinne.

-         Nem tudom ki az aki törvénytelen kapcsolatot tart fenn – felelte rá gonoszul Fabian.

-         Ejtsük a témát – nyomott a kezükbe egy-egy serleget Armand, s a sajátját Corinné-hoz koccintotta. – A legszebb nyárra, a legszebb erdőben, a legszebb lány mellett – kacsintott Corinne-ra és megdöntötte a serleget. Corinne élvezettel kortyolgatta az édes gyöngyöző italt.

-         Nagyon finom. Finom a hús, finom a pezsgő, a levegő. Haza se akarok menni!

-         Nem tölthetjük az egész éjszakát az erdőben. Apa megtiltotta – emlékeztette Fabian.

-         Ó, de én nem vagyok álmos – tiltakozott Corinne.

-         Az te vagy, mert húztad a lóbőrt, amíg mi dolgoztunk – csattant rá Fabian.

-         Had maradjunk, mondjátok azt otthon, hogy eltévedtem és kerestetek – próbálkozott Corinne.

-         Nem, azt már nem. Apa sose venné be, hogy te eltévedtél – rázta a fejét Fabian. – Igyekezz, eszel, eloltjuk a tüzet és megyünk haza.

-         Milyen parancsoló lettél! – mondta Corinne két falat közt. De engedelmeskedett. Lenyelte az utolsó falatokat, kiitta a pezsgőjét és várta, hogy a fiúk eloltsák a tüzet.

Armand kísérte őket végig a faházhoz.  A szülők még a szalonban beszélgettek. Maria könyvet olvasott, kiintegetett nekik, megkérdezte, hogy jól érezték-e magukat, láttak-e valamit és ettek-e rendesen. A három gyerek már szabadult volna a kérdések kereszttüzéből, s végre ahogy feljutottak az emeletre, titkos megegyezés szerint kettéváltak. Armand Corinne ágyában kötött ki, olyan halkan és olyan csendben, ahogy csak lehetett. Corinne kielégülten heverészett mellette. Meztelensége sem zavarta.  Armand ujjaival cirógatta. Corinne kéjesen borzongott. Tárva nyitva volt az ablaka. A fenyvesek magaslottak mögötte sötéten.

-         Lassan indulnom kell Corinne.

-         Ne! Még ne!

-         Későre jár – súgta Armand.

-         Aludj ma velem – bújt hozzá Corinne.

-         Bármennyire is szeretném nem lehet kicsi Corinne – simítgatta Corinne szétbomlott haját Armand.

-         De holnap megint a halászatban vagy, és a többi nap is, alig látlak – duzzogta Corinne.

-         Corinne! – dőlt hanyatt az ágyon Armand és a fadeszkás mennyezetet nézte a feje felett. – Ezt már annyiszor megbeszéltük.

-         Tudom, csak miért nem lehetünk igazi nemesek, hogy ne kelljen dolgoznod? – dünnyögte Corinne.
-         Mert az életkörülményeink megváltoztak – ismételte Armand.

-         Már értem miért rabolnak apáék, hogy legyen pénzük és ne kelljen dolgozniuk – mondta Corinne miközben az oldalára fordult, s  a sötétben a csillagokat keresgélte az égen.

-         Igen, pontosan. De én nem játszom rablósdit velük, ez nem az én világom – bólintott Armand, s átdörzsölte fáradt szemeit. – Corinne tényleg mennem kell, iszonyatosan álmos vagyok, mindjárt elalszom itt melletted és abból hangos botrány lenne – nyomott csókot Corinne vállára, ahogy a lány hátat fordítva feküdt neki.

-         Menj csak, hagyj itt, mindig ezt teszed.

-         Jézusom Corinne, ne csinálj ebből megint lelkiismereti kérdést – állt fel az ágyról Armand és öltözködni kezdett. - Komolyan ezt akarnád, hogy lebukjunk? Hogy apád és az én apám ízekre szedjenek?

-         Nem, tudom, menned kell. Csak ez annyira szomorú így, annyira nem teljes, annyira fél, annyira hiányzol! – Corinne feltérdelt az ágyban és Armandhoz bújt.- Szeretsz?

-         Szeretlek.

-         Holnap is szeretni fogsz?

-         Nem, holnap, biztos hogy nem, megint hajnal három lesz mire hazaérek Corinne és mi reggel fél hatkor kicsónakázunk a tengerre. Szerinted mennyit fogok aludni? Hulla fáradt vagyok Corinne.

-         Jó menj, aludj. Mikor jössz legközelebb? – nézte szomorúan a fiút Corinne.

-         Csak a hétvégén. Hamarabb most nem – rázta a fejét Armand.

-         Az még jó sok nap – motyogta maga elé csalódottan Corinne, s a sarkára ült az ágyban. Olyan bánatos, szomorú és lehangolt volt a lány, hogy legszívesebben visszabújt volna mellé Armand, és vigasztalta volna, és szeretkezett volna vele újra. De túl fáradt volt, holnap halászat és a család is ha rájönne mit művelnek ők ketten, az egyiküknek sem hiányozna.

-         Álmodj Tündérszépeket én kis Tündérkém! Fogjak neked egy aranyhalat holnap? – simította meg Corinne orra hegyét a mutatóujjával Armand, ahogy a matracra tenyerelt corinne mellett. – Ne lógasd az orrod, itt leszek, hamarosan újra!

-         Kérek aranyhalat! És siess vele! – felelte lebiggyeszetett ajkakkal Corinne.

-         Búcsúpuszi? – kérdezte Armand, s rászorította ajkát lányéra. Corinne nem viszonozta. Durcás volt, rosszkedvű. Elégedetlen. Mostanában szüntelen változó volt Corinne hangulata. Hol nem érdekelte semmi, hol többet akart, hol boldog volt, hol végletekig boldogtalan. Csak fiatal és szerelmes. Ingatta a fejét Armand. Majd lenyugszik. Corinne mindig olyan békés volt, olyan nyugodt. Most is az a lány csak valahogy többet akarna. A folyosón Robinba botlott.

-         Te még itt Armand? – lepődött meg a férfi.

-         Elhúzódott a beszélgetés Fabiannal – vakarta meg a tarkóját Armand.

-         Jó gyerek, csak nem könnyű vele témát találni – húzta el a száját Robin. – Néha meg elviselhetetlen. Hagyd ha unod a kölyköt!

-         Nem untam Robin – felelte Armand furcsa mellékzöngével a hangjában.

-         Aham, hát jó kapást holnap vagy mi szösz – vakarta göndör hajfürtjei mögött a fejbőrét Robin.

-         Kösz. Öhm…jó éjt! – nyögte még ki Armand, s lesietett a lépcsőn. Már előre tudta, otthon ugyanaz a vita várja. Az apja nem bízik benne, sejti, hogy valakihez jár. Csak még azt nem tudja, hogy kihez. Feszült a helyzet az erdőben, még ha nem is érzékeli más, csak ők.


2013. július 24., szerda

Itthon, veled, végtelenül

Tavasszal




A két testvér együtt haladt a fák árnyékában. Az erdei faerőd mellett haladtak el. Corinne a vésett fatörzs felé közeledett. A fának dőlve állt Armand. Komoran bámult maga elé. Elgondolkodva. A mozgásra odakapta a fejét. Makacs állát előreszegezte, s csak nézte a fák sűrűjén át a testvérpárt. Corinne megtorpant. Hónapok óta nem látta a fiút. De mintha csak tegnap váltak volna el. Ugyanúgy elgyengült a lába a pillantásától. Armand mit sem változott, enyhén borostás az arca. A fáradtsága a régi. De itt van, feketében, az ő fájuk aljában.

S Armand is a lányt nézte. Corinne ha lehet még nőiesebb lett. Szép volt, vörös haja, türkizkék szeme és törékeny alkata. Kékcsíkos, szürke ruhában volt, mellei közti völgynél finom selyemszalagú masnival. Fabian lemaradt. Armand nem is őt nézte, csak a lányt. Corinne hátrapillantott a fivérére, de az intette, hogy menjen csak. Majd később csatlakozik hozzájuk. Armand úgyis a lányt akarja előbb látni és beszélni vele. Armand nem moccant. Csak nézte őt rendületlenül, ahogy közeledik. Corinne úgy érezte összeesik, mire a fiúhoz ér, s bízott benne, hogy kívülről ez nem látszik rajta.

Nem látszott. Szoknyája lebbenése hallatszott, vékony karjait maga mellett leengedve lépdelt a lány. Néhány virágot szedett útközben, s most azt lengette kezében légies léptekkel. Megállt előtte, határozott felvetett fejjel. Kérdő tekintettel.

- Szia – nyögte ki Armand rekedten.

- Hazajöttünk – babrált a szoknyájával Corinne, s lehajtotta a fejét. Armand cipőjének az orrát nézte zavarában.

- Megnőttél a télen.

- Ugyanakkora vagyok, mint tavaly – tiltakozott fejét rázva Corinne.

- De, másabb vagy. Megváltoztál. Olyan…nőiesebb lettél – nyögte száraz torokkal Armand.

- Tényleg? Nem vettem észre – nézett fel a szeme sarkából Corinne.

- Ühüm – Armand közelebb lépett egy lépést és még mindig csak bámulta a lányt. – S kapok puszit? – kérdezte fura rezgéssel a hangjában. Corinne végre felnézett rá a szemébe. S elmosolyodott.

- Hát persze – Corinne odahajolt hozzá és száját a fiú borostás arcára akarta nyomni, de Armand a száját tartotta oda. Vadul, szinte kétségbeesetten csókolta, Corinne finom anyagú ruháját gyűrte a kezébe, s a lányt kíméletlenül a fának döntötte.

- Hiányoztál Corinne! Jézusom, hogy hiányoztál! – mormolta Armand.

- Armand! – csukódtak le Corinne szemhéjai, ahogy szinte elalélt Armand karjában. Ujjai közül kiestek az erdei virágok az avarba. Megszűnt minden más gondolat és érzés, csak Armand töltötte be belső világát.

- Folytassuk ott, ahol abbahagytuk Tündérkém! Ennyi hónap önmegtartóztatás minden ivarérett férfit kikészít, hidd el! - seperte el az útból Corinne szoknyáit, s Corinne reszketve dobta át vékony karjait Armand vállán. Levegő után kapott, ahogy Armand beléhatolt. Annyi hónap után, szinte el is felejtette, hogy milyen ez. Hogy mennyire felemelő, mennyire bensőséges, összeolvadni, eggyé válni. Érezni, hogy Armand mennyire kívánja, mennyire hiányzott neki. Corinne a fatörzsnek vetett háttal kapaszkodott a fiúba. Armand mélyen beléhatolt, s alig néhány lökés kellett a kielégüléshez.

- Még nem is beszéltünk egymással – rótta meg Corinne a fiút.

- Bocs, hogy vagy? Jól utaztatok? S milyen volt London? – húzódott ki Armand Corinne öléből.

- Köszönöm jól, igen, Unalmas – összegezte Corinne, s ujjaikat összefonták. – A forráshoz?

- Eltaláltad – mosolygott le rá Armand.

- S itthon?

- Hal, bűz, hideg. Vágyakozás – sorolta összefoglalón Armand. – De legfőképpen vágyakozás – kacsintott a lányra.

- Azt hittem elfelejtesz, jön egy sellő és magával ránt a mélybe.

- Hozzád meg megy a szőke herceg paripán és elvisz a királyságába – bólogatott Armand.

- Voltak vörösek, szőkék, barnák, táncba hívtak, de egyik sem volt herceg – ingatta a fejét Corinne.

- Tehát idegen fiúkkal táncoltál?

- Többnyire. De veled még sosem – emlékeztette Corinne.

- Bepótoljuk, mindent bepótolunk te Tündér! – nyomta a száját Corinne halántékára Armand. Leguggolt a forráshoz és átmosta az állati belet. Corinne figyelte, hogyan tisztítja a védekező szerüket Armand. Megnyalta az ajkát s várakozón beroggyantotta egyik térdét. Armand őt nézte.

- Kívánlak – súgta mohón Armand.

- Újra?

- Igen.

- Itt?

- Miért ne? – Corinne lekuporodott az avarba a fa árnyékában, s felhúzta térdéig a szoknyáját. Armand közeledett az avarban. Csípőjén feszült a nadrág. Vágyának duzzadó halmai félreérthetetlenek voltak. Corinne idegesen nyalta újra és újra a száját. Ahogy a fiú nézte vad vággyal a tekintetében, és perzselő tűzzel, már csak ez elég volt ahhoz, hogy újra kívánja az együttlétüket. Armand leguggolt elé, s egyetlen intim érintéssel lábai közé nyúlt.

- Még mindig nedves vagy. És most magamévá teszlek Corinne! – húzta fel az óvszert Armand.

- Jó! – pihegte kábultan Corinne.



Az erőd padlóján hanyattfeküdtek egymás mellett. Armand a karját a homlokára támasztotta. Corinne nyújtózott a szőrme alatt egyet és oldalt fordította a fejét Armand felé. Nem volt kedvük még felkelni, vagy csak megmoccanni. Kellemes bágyadt fáradtság uralkodott rajtuk. Pedig az erőd alatt a tisztáson már hallatszott a klán előkészületének hangja. A fiúk kiabáltak, hangoskodtak, Fabian dobolt néhányat, tűzre valókat kerestek.

- Menj előre te – szólalt meg Corinne.

- Miért?

- Mert ha egyszerre mászunk le az erődből az feltűnik a srácoknak – felelte Corinne.

- Szerinted nem tűnt fel nekik, hogy csak mi ketten hiányzunk? – emelte meg a szemöldökét nevetve Armand.

- Nem tudom, de őrizzük a látszatot.

- Ha akarod – rántotta meg a vállát Armand, s felhúzta a nadrágját. – Akkor majd gyere Tündérem! – nyomott puszit Corinne zárt ajkaira Armand, s a tornácon végigfutva leugrott a tisztásra. Fabian eldobta az ütőket és Armand elé sietett. Kezet ráztak az unokatestvérek, s Armand sorba végigkezelt unokatestvéreivel.

- Corinne-t hol hagytad? – kérdezte Richard fogva tartva Armand kezét.

- Corinne-t? Én? Nem is láttam – merevedett meg a mozdulatban Armand.

- Ugyan, ne nézz ennyire hülyének minket, vagy ha teszed is, legalább vaknak ne nézz jó?! – vihogott fel Cody. – Mind ismerjük a fát az erdőben a szívvel benne az A+C monogrammal – kacsintott rá a magas fiúra Cody pajkosan.

- De én… mi nem is…mármint…bárki lehetett…miféle fa? – próbálta menteni a helyzetet Armand.

- Armand!

- Ti tudtok a fáról? – szörnyedt el Armand végleg feladva, hogy menti a helyzetet.

- Hát persze – nevetett Fabian.

- Az nagyon nem jó – rázta a fejét a hajába túrva Armand. – ha ti tudtok…

- Apáék nem járnak az erőd körül, tudják, hogy ez a mi kis játszóterünk. Ő még nem látta – verte hátba Fabian az unokatestvérét.

- De azt hittük, tudjuk még titkolni… - nyögte Armand.

- Azért feltűnt már nekünk is, hogy eltűntök, vagy meg sem jelentek és furcsa módon mindig ti ketten. Azért számolni még megtanultunk mi is – rázta a fejét Richard. – Szóval igaz. Összejöttetek! Ejha!

- Üdv! Csatlakozhatok a férfiak zárt klánjához? Hoztam parazsat amivel megetethetjük a mondabeli lovat – emelte fel a kosarát Corinne.

- Hagyd, tudják, hogy az erődben voltunk – legyintette le Armand.

- Mi? – Corinne leengedte a kosarat a karján és sötétszürke szemekkel Armandra nézett. – Te…?

- Nem, maguktól jöttek rá – sóhajtotta Armand.

- A francba is – engedte el a kosarat Corinne, s végignézett a fiúkon. Az unokatestvérei mind őt nézték, volt aki mosolygott, mások pajzán vigyort küldtek felé. Fabian közönyös volt, Armand beletörődött. Corinne a tenyerébe temette az arcát. – Ó most úgy szégyellem magam, miket gondolhattok rólam! – még a haja tövénél is vörös volt az arca. Armand lépett hozzá, hogy eltakarja a fiúk elől Corinnet.

- Előbb-utóbb várható volt, hogy valamelyikünkkel összeakadsz Corinne. Bár én mindig reménykedtem benne, hogy én leszek az – szólt a háttérből Richard.

- Mi? Nem, én sosem gondoltam ilyesmire – vetette ellen Cody.

- De most el tudom képzelni, hogy miket képzelegtek, hogy mit csináltunk az erődben, meg másutt is! – takarta el az arcát Corinne, s Armand átölelte, s a lány mellkasához bújt.

- Legalább használjátok az erődöt. Mi is arra használnánk ha lenne kivel – jegyezte meg Richard.

- A mi titkunk már nem is csak kettőnk titka! – csattant Corinne.

- Hát ha maradandó vésetekben örökítitek meg úgy elég nehéz titokban tartani – jegyezte meg Fabian.

- Igen, csak sosem gondoltunk rá, hogy más is megtalálhatja – vetette ellen Armand.

- Az erdőben, alig néhány méternyire az erődtől? Na ne legyetek már ilyen naivak! – grimaszolt Fabian.

- Mióta tudjátok? – támadt rájuk Corinne s farkasszemet nézett unokatestvéreivel.

- Hát már egy ideje – húzták be a nyakukat a fiúk.

- És ti csak most szóltok?

- Úgy gondoltuk idén mégsem kellene úgy kezdeni a nyarat, hogy…szóval értitek, tavaly is állandóan a füllentéseiteket kellett végighallgatnunk, a hirtelen eltűnéseiteket, és persze nekünk is elhitetni veletek, hogy nem tűnt fel semmi. Ez olyan bonyolult és fárasztó lett volna – érvelt Cody.

- Ne dühöngj Corinne! Elhoztam a ládád, ahogy kérted! Gondolom tele van titkos vágyakkal, amiket csak Armand teljesíthet – gúnyolódott Fabian.

- Te szemét! – kapta ki a kezéből Corinne a faládát.

- Kettesben az erődben már biztos hogy kipipálva, s ahogy hallottuk többször is – kacsintott Fabian, s a fiúk harsányan felnevettek.

- Ez nem olyan vicces!

- Nyugi a mi titkunk, senkinek sem áruljuk el! A szüleinknek főleg nem – szólt Cody. Corinne sértetten a ládával együtt fogta és egy távolabbi fa tetejére mászott.

- Elhalásztad az orrunk elől, te vagy a nagy halász köztünk az tény – jegyezte meg Richard. Armand mélyet sóhajtott, s ahogy Corinne után indult még megállította Fabiant.

- Mióta tudod?

- Nekem is csak ma mondták el. Ez van Armand. A klánban nincsenek titkok.

- Örültem volna ha a magánéletünk az marad – jegyezte meg Armand sziszegve.

- Miközben előttünk csináltátok? Lemaradozva, a fák tetején csókolódzva? Várható volt, hogy észre fogják venni. Csak idő kérdése volt.

- Bárki elszólhatja magát és akkor totális káosz lesz minden! – szívta a fogát Armand.

- Tartják a szájukat, nem hülyék – felelte rá keményen Fabian.

- Jó csak…

- Armand, te inkább a húgomra vigyázz, oké? És akkor talán nem fogunk kakasviadalt rendezni – bökte mellkason a magas fiút Fabian.

- Jól van – húzta el a száját Armand, s folytatta útját a fa tetején üldögélő Corinne felé. Felmászott a lányhoz a fára. Corinne a titkos rekeszből kiszedegetett papírokból gyűrt galacsinokat. Armand elhelyezkedett mellette az ágon. Rezegtek a falevelek a fiú súlyától.

- Utálnak engem! – fakadt ki Corinne unokatestvérei felé nézve sötét szemekkel.

- Dehogyis!

- De igen. Úgy érzik, hogy elárultam őket. Összejöttem eggyel közülük. És most mind utálnak, hogy miért nem velük,vagy mind megbotránkoznak, hogy egy unokatestvérrel tettem ezt! Rémesen érzem magam! Ég az arcom! Nem is merek többet eléjük állni!

- Corinne! Ez nem igaz. Te ugyanaz vagy a szemükben. Corinne az egyetlen lány közöttünk. A különbség, hogy most már tudatosult bennük, hogy te tényleg nem vagy azonos nemű velük.

- Nem. Ki fognak zárni most már mindenből!

- Tavaly nem is voltál velük – vetette ellen Armand.

- Nem, mert veled voltam!

- Pontosan, utánam koslattál, mint egész életedben mindig. Nem is foglalkoztál azzal, hogy a fiúk mit csinálnak, hol járnak. Csak azzal voltál elfoglalva, hogy velem legyél.

- Ez árulás volt. Szegény fiúk! Mit érezhetnek!

- Azt érzik, hogy felnőttél és már nem az a legfontosabb neked, hogy velük játssz!

- S ezt akartam én? Egyáltalán, nem is tudom, hogy mit akartam Armand! Mit akarunk mi? Egymástól, ettől az egésztől?

- Már megint itt tartunk – dőlt a fatörzsnek Armand, s rosszkedvűen meglóbálta a lábát a levegőben. – Hova vezet ez? Mit akarunk, mi lesz velünk? Nem tudom Corinne. Te talán igen?

- Nem én sem. Csak félek, hogy elveszítek mindenkit, s egyedül maradok.

- Sosem maradsz egyedül Corinne! Egy egész család egy egész klán tagja vagy. Testvérek, unokatestvérek és nagynénik és nagybácsik vesznek körül, az egész de Noir család.

- Elég egy rossz lépés és ellenünk fordulnak Armand. Mind!

- Rémeket látsz!

- Azt látom Armand. Hogy ez csak szerencse, hogy egy ilyen családban nőhettünk fel. De azt látom, hogy ahogy idősebbek leszünk, egyre több mindent veszítünk el ebből a biztonságos védő környezetből.

- Corinne…

- Te elvesztetted az álmaidat Armand. A londoni villa számodra örökre bezárult. A halászatban maradtál, s miért? Mert felnőttél. Mert az évekkel a klánból, a családból csak a megkötések és a kötelességek maradnak ránk. S nem a boldog tudatlanság, biztonságérzet. Igen, az évekkel a család biztonsága családi kötelékké változik Armand. Amihez vagy hozzáidomulunk, vagy szakítunk és mindent eldobunk. Igaz ARmand? Te már tudod. Te már választottál. A kötelékeket választottad. A de Noir családot és a klánt választottad. Én lány vagyok. Az én utam más. Ha a kijelölt utat járom végig, akkor ennek vége.

- Sokat beszélsz, sokat gondolkodsz! – csattant rá Armand.

- S ez olyan nagy baj? – sértődött meg Corinne.

- Ne akarj felnőni, ne akarj gondolkodni Corinne. Élj a pillanatnak, ahogy mindig is tetted, ahogy a mi erdei tündérünk tenné. Emlékszel, befontuk a hajad és virággal díszítettük. Erre gondolj. S semmi másra! Ne beszélj inkább csókolj és felejts el mindent – húzta magához a lányt Armand s csókkal fojtotta Corinne-ba a szót. Corinne egy darabig tiltakozón kalimpált lábaival a levegőben, de végül feladta, s hagyta, hogy Armand magához vonja a fa tetején. Hozzádőlve hallgatta a fiúkat. Fabian szökdécselt a fa alá.

- Egész nap a fa tetején turbékoltok? – kérdezte Fabian.

- Mit akarsz? – szólt le Armand, s nem engedett a szorításából, magához vonva tartotta Corinne-t.

- Mit tudom én, lejöhetnétek és mesélhetnénk történeteket a tűz körül – jegyezte meg Fabian.

- Mindjárt megyünk – biccentett Armand. Corinne felpislantott a fiúra. Armand nyakára fújta a leheletét.

- Biztos? Olyan jó itt a fa tetején veled, maradjunk itt – kucorgott Armandhoz közelebb.

- Mutasd inkább azokat a papírgalacsinokat – hajtotta szét a lány ölében heverő papírdarabokat Armand.

- Armanddal a fa tetején üldögélni. Ez kipipálva. Armanddal az erődben együttlenni, pipa. Tündérkém, a kívánságaidat úgy látszik egyetlen nap alatt teljesíthetjük. Armanddal a csillagos ég alatt táncolni. Mh, ez is megoldható! Gyere! – Armand a fatörzsnél lefelé haladva, az avarba ugrott, s visszafordult Corinne-ért.

- Corinne-al táncolni szeretnénk! – kiáltotta a fiúk felé Armand.

- Ne mond nekik! – ütött a mellkasára nevetve Corinne, ahogy Armand ölébe csusszant. De a fiú már húzta is magával a tűz köré, a klánhoz. Furulya és gitárdallam trillázott a levegőbe, s Armand a karja alatt kiforgatta a lányt, majd magához húzta. Corinne-nak ideje sem volt felébredni, csak Armand karjai közt találta magát és Armand ringatta a lassú dallamra a tűz előtt. Nem volt semmilyen tanult lépéssor benne, csak spontán ringtak a dallamra, Armand mozdulatait követte le, s közben a csillagos eget nézte a fejük felett.

- Csodálatos! – suttogta Corinne kábán. Nyakán megfeszült a bőr, ahogy felfelé nézett. Aranyló, bronz és elefántcsont volt a bőre a tűz fényében. Haja egészen sötét, már-már barnásan aranyló vörös. Szép volt, érzéki, kívánatos. Armand csípője szorosan simult az övéhez. Érezte a combja rezdüléseit. A mellkasa emelkedését és süllyedését. Armand lehelete a hajszálakat lebbentette a fülénél. Karjával átölelte a derekát. El tudott volna így aludni. Elégedett volt, boldog, felettük a csillagos égbolt, lágy furulyadallam búgott a fülében. A dallam elhalkult. Armand kiforgatta, megpörgette, magához húzta és a tűz köré helyezkedtek. Fabian félretolta a dobot és rájuk nézett kérdőn.

- Igen? – nézett rá értetlen Armand.

- Halljuk! A ti történetetek – bólintott Fabian.

- A mi történetünk? – lepődött meg Armand és Corinne-ra nézett.

- Igen, hogy lett ez ami most van?

- Volt valaha is olyan, hogy mi nem voltunk együtt? – kérdezett vissza Corinne. A fiúk felnevettek a tűz körül.

- Nincs kezdeti pont – bólintott rá Armand, s egy borosserleget nyújtott Corinne-nak. – S ahogy nem találjuk a kezdőpontot, reméljük sosem lesz végpont sem – emelte Corinne-ra a poharát Armand, s nagyot húzott a borból. Corinne lehajtott fejjel babrált a szoknyája fodrai közt. Jó is lenne, ha igaz lenne amit Armand mond. Nagyon jó volna.



2013. július 19., péntek

Valóságos álomvilág

A zöldfestékes virágmintás tányérból ettek, amit Corinne kapott a születésnapjára a szüleitől. Corinne az ajkai közé szorította a villát, Armand elkapta a tekintetét, s serlege után nyúlt. Vasárnapi vacsora a vadászházban. Fabian vitatkozott az apjával és Lionellel az erdő faállományáról. Armand és Corinne oda sem figyeltek. Corinne zavartan igazgatta meg a kontyát, néhány tincset próbált visszadugdosni a dús tűzésbe. Armand szemhéja laposan lebbent. Kecses volt a lány nyakának íve, ahogy a tányér felé hajolt. Szürke szeme felvillant a szemközt ülő Armandra. Ahogy találkozott a pillantásuk Corinne mellkasa vadul emelkedett és süllyedt a szűk fűzésben. Nekifeszültek mellei az anyagnak. Armand erősebben szorította a kését, s szétvágta a húst a tányéron.


- Nem ízlik a vacsora Corinne? – kérdezte Maria ingerülten.

- Miért ne ízlene? – fordult anyja felé Corinne.

- Csak tologatod ide-oda a tányérodon az ételt. Ha nincs étvágyad eredj – figyelte a lányát Maria. Corinne vállrándítva emelkedett fel az asztaltól.

- Mi baja? – kapta fel a fejét Robin.

- Nem tudom, már egy hete azt hajtogatja, hogy nem akar Londonba költözni – rázta a fejét Maria.

- Majd kinövi, mint a ruháit is – legyintett Robin. – Ezek a lányok egy vagyonban vannak Lionel. Örülj, hogy nincsen lányod! Tudod milyen drágák a női ruhák? Én sosem gondoltam, hogy ilyen sokba kerülhetnek…

Corinne a fehér medvénél kukkantott ki az erdőre. Esik. Pedig jó lenne egy nagyot sétálni. Ahogy lehajtott fejjel állt érezte, hogy forró lehelet simítja át a tarkóját.

- Armand! – búgta jóleső borzongással Corinne.

- Mi a baj Tündérke? – fordította maga felé Armand.

- Nem tudom… nem találom a helyem. Nem akarok velük utazni. Nem akarom eljátszani, hogy mennyire élvezem a nagyvárosi életet, mert nem igaz. Itt akarok maradni veled, az erődbe – döntötte a homlokát Armand mellkasának lehajtott fejjel Corinne.

- Megvár az erőd téged is, engem is. Télen a fenyvesek nem olyan érdekes látványt nyújtanak – fogta át a lány vállát Armand.

- Hogy mondhatsz ilyet! Hiszen tudom, hogy gyönyörű! Ahogy a hatalmas ezüstfenyők ágai elnehezednek a hó alatt, minden zöld és fehér. Mint a lepedőn az erődben. A Petrezselyemhímzéses takaró.

- És London? A lámpások fénye a sétálóutcán, ahogy szállingózik a hó, ahogy jönnek-mennek az emberek? – emelte meg Corinne állát a mutatóujjával Armand.

- Csókolj meg! – suttogta halkan Corinne.

- Itt túl veszélyes – rázta fejét Armand.

- S egy kis veszélyt sem vállal értem Armand de Noir? – nézett fel rá pajkosan csillogó szemekkel Corinne.

- Rossz kislány vagy! – koppintott a lány orrára Armand, s kézen fogva magával rántotta a lányt.

- Hova viszel? – tiltakozott Corinne, ahogy tapasztalta Armand a lépcsőn lerohan maga után vonszolva, és a frisszöld esőáztatta erdőbe fut vele. Nem szaladtak túl messzire a faháztól, de Corinne homlokán is végigcsorogtak az esőcseppek, hullámos haja most vörösesbarnává vált, ahogy megázott. Corinne nevetve dőlt a tölgyfának. Egyszerre érezte, hogy forró az egész teste, és milyen hűvösek rajta az esőcseppek, mégis jólesőn hűtötték. A szoknyája alja saras lett, a haja megázott, arcán vízcseppek csorogtak alá, de a szeme mégis boldogan csillogott. Armand a fatörzsnek támasztotta a tenyerét és Corinnera nézett. Ujjaival lesimította az esőcseppeket a lány homlokáról. Még mindketten ziháltak a futástól. A fa alatt kevésbé áztak. Corinne a fához simult szempilláin vízcseppek lebegtek. Megnyalta az ajkát s félrebillentette a fejét, ahogy Armand közelebb hajolt hozzá. Tüzes volt a fiú lehelete a nyakán, a füle mögötti érzékeny részen, az arcán. Mintha ezernyi hangya szaladgálna végig a testén bizsergett minden porcikája. A fiú a száját kereste. S ahogy rátalált mohón és birtoklón csapott le. Corinne ernyedten rogyott a tölgyfának.

- Sétáljunk! – vonta maga után a lányt Armand.

- Szakad az eső! – nevetett fel rá Corinne.

- Most legalább biztos nem találkozunk senkivel – Armand kézen fogta a lányt és magával húzta.

- Nem akarlak elengedni – vallotta be Armand, ahogy a nedves avarban cuppogtak.

- Nem akarlak itthagyni – kontrázott rá Corinne.

- Sokszor érzem azt, hogy ez csak egy álom. Felébredek és vége – kerülgették a tócsákat, a sarakat, néha jókora adag esőzuhatagot kaptak a fákról, ahogy nyakon öntötte őket a leveleken összegyűlt esővíz, de ez sem zavarta őket. Most kettesben voltak. Sehol senki nem zavarhatta meg az idilli békéjüket.

- Valóság Armand. Én inkább azon szoktam elgondolkodni, hogy miért én? Annyi lányt ismertél, vagy akár ismerhetsz, miért vagy velem? – nézett vele szembe komolyan Corinne.

- Nem tudom. Kérdezhetnéd azt is, miért zöld a fű. Egy négy betűs szavam lenne rá: csak – mosolygott rá Armand.

- S ha elmegyek most Londonba vársz-e rám? – nézett fel rá bizonytalanul.

- Itt leszek ha tavasszal visszajössz – biccentett Armand. – Tehetnék mást?

- Nem ezt kérdeztem. Tudod te is – rázta a fejét Corinne. – Azt kérdem, hogy hű leszel-e? – Corinne elengedte a kezét és előrelépett néhányat. – Hogy amíg távol leszek vársz-e rám, vagy…sem. – Armand leült a közeli fatörzsre és figyelte a karba tett kézzel álló lányt. Corinne az esőt nézte az erdőben. Ahogy mindent eláztat a víz. Minden élénkebb színt kap, sötétebb színt. Az erdőben erősebbek lesznek az illatok. Teljesebb lesz a föld szaga. A barna erdőtalaj mély természetillata. Corinne fölfelé tartotta a tenyerét is figyelte, ahogy a cseppek gyűlnek rá.

- Corinne!

- Mindent, amim csak volt neked adtam Armand! – szorította a mellkasára esővíztől hűvös tenyerét Corinne. – De te mit adtál cserébe? Csak elvetted azt amit adtam, és ennyi!

- Komolyan így érzed? – nézett rá fakó tekintettel Armand.

- Nem tudom hogy érezzek Armand. Csak azt tudom, hogy a szemedben egy gyerek vagyok, akivel jól eljátszadozhatsz, de amíg nem vagyok itt mi bizonyítja, hogy nem találsz mást, akire szükséged van.

- Másra se tudok gondolni csak rád Corinne. Szerinted lehet így bárki mással csinálni azt, amit veled csináltam? – kérdezett vissza Armand, s egy dühös mozdulattal letörölte a homlokáról az esőcseppeket.

- Félek Armand.

- Most mitől? – fogyott ki a türelméből Armand.

- A változástól. Attól, hogy ez ami köztünk van meg fog változni, és nem tudom milyen irányba. Te tudod?

- Honnan tudhatnám? Honnan tudhatnám Corinne, hogy mi lesz egy év múlva az Isten szerelmére ne akassz ki! Nem tudom, vannak dolgok, amikre nincs befolyásom, vannak dolgok, amiket nem is akarnék befolyásolni.

- Mint például?

- A legjobbat akarom neked Corinne, a rokonom vagy, nem csak egy lány, akivel lefeküdtem! Az unokahúgom vagy! Rokonok maradunk örökre. Felfogtad?

- Ezt eddig is tudtam, valami újat is mondhatnál, kettőnk közül te vagy a felnőtt – vágott vissza Corinne.

- Úgy most egyszerre én lettem a felnőtt? Ki volt az aki a létező összes praktikát bevetette, hogy elcsábítson?

- Szóval szerinted én csábítottalak el?

- Fogalmam sincs, azt sem tudom mi történt velünk Corinne. Mondom, hogy úgy érzem, mintha egy álomban lennék, ahol felgyorsultak az események és én csak hánykolódom az ágyban és nem térek magamhoz. Mikor és miért engedtem én hogy idáig fajuljon a dolog közöttünk?

- Most le akarod tagadni?

- Micsodát?

- Azt kérdeztem, hogy le akarod-e tagadni, hogy van valami közöttünk?

- Hogyan tagadhatnám le?! Persze, hogy ez a valami itt van közöttünk és vibrál és más lesz tőle még az atmoszféra is, de Corinne nem léphetünk túl azon, amik vagyunk. Unokatestvérek vagyunk egy helyen nőttünk fel, és családi vitákat generálnánk a kapcsolatunkkal. Akkor voltunk ostobák, amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba.

- Azt hiszem nem vagyok kíváncsi a további mondandódra. Armand, nem tudom, hogyan lennék képes itt élni, nélküled. S anélkül, ami köztünk van. Én hűséget kértem tőled Armand. De ha ezt nem tudod megadni, talán valóban fölösleges is beszélgetnünk – Corinne felkapta a szoknyáját és előrefutott vissza a vadászház felé.

- Corinne! Az istenit! – kiáltott utána Armand, s felszökkenve a lány után futott. – Corinne! Várj már meg! Állj meg! – Armand elkapta a lány karját és maga felé rántotta. Corinne arcán az eső hűvös és könnyei forró cseppjei keveredtek egymással. Armand magához szorította és Corinne hajába fúrt az arcát. – Szeretlek Corinne, annyiszor elmondtam már, hogy magam sem hiszem el, ha csak a szavam kell a lelki békédhez hát tessék: hűségesen várlak, míg vissza nem térsz. De Istenemre Corinne félek, hogy meddig jöhetsz még vissza hozzám. S mi lesz, ha már nem tehetjük. Ha megváltoznak a helyzetek. Ahogy mondtam, attól a csóktól Corinne minden más lett. Mert bárhogy is alakul a kapcsolatunk, a helyzetünk, már semmi sem lesz olyan mint az előtt.

- Nem akarok nélküled élni Armand. És ne mond azt, hogy ezt ki fogom nőni! Ne légy olyan mint az apám! Mond helyette azt, hogy megoldod, bárhogy is legyen, de találunk megoldást! – hüppögte Corinne Armand vállára.

- Ne sírj! Corinne kérlek! – simogatta a lány hátát nyugtatóan Armand. – Tavasszal visszajössz, csak erre gondolj, és arra, hogy miket fogunk jövőre csinálni, mi ketten. Rendben? Ha akarod beleírod a titkos naplódba, ami eszedbe jut és amikor visszajössz, mi megvalósítjuk. Mit szólsz hozzá? Jó lesz így? – nézett Corinne könnyáztatta szürke szemeibe. Corinne csak hevesen bólogatott, s összepréselte a fogait. Ma igazán kislány volt, a konty ellenére, mindazok ellenére, amiket ketten átéltek. Ma Corinne volt, a bizonytalan, aki fél a változásoktól, aki meg akart maradni az álomvilágban. Ahogy egy kicsit Armand is.

2013. július 17., szerda

Közelít az ősz

Corinne a mahagóni ágyban feküdt, fejét Armand párnájára hajtotta s nézte a tenger hullámzását. A szájában még a gesztenye jellegzetes íze. Vacsora után még annyit beszélnek a szülők. Maradt idejük egy kicsit összebújni. Armand belefúrta az orrát Corinne kontyába. Belélegezte a frissen mosott haj vadvirágillatát. Még kissé nedves is volt Corinne haja. Corinne fenekével közelebb fészkelődött Armand csípőjéhez.


- Ne ingerelj! – mormolta Armand tenyerét Corinne csípőjére téve.

- Miért ne? – nézett hátra a válla fölött Corinne.

- A szüleink lent vannak az étkezőben – emlékeztette Armand. – Fabian bekebelezi a második adag gesztenyepüréjét és ő is csatlakozik hozzánk.

- Mázli, hogy egy családból származunk – állapította meg Corinne. – Kizárt, hogy egyébként ilyen békésen feküdhetnénk itt fent az ágyadban.

- Ami az előnye ugyanaz a hátránya is az egésznek – mosolygott le rá Armand. Corinne egyetértően bólintott. Élvezte, hogy egész vacsora alatt futó pillantásokat válthat Armand-al a tányérja felett és mégsem tűnik fel senkinek. Armand a fejét ingatta Corinne pajkosságán, de lopva viszonozta a lány tekintetét. Csintalan kis játék volt ez közöttük, amit minden hétvégén nagyon élveztek. Corinne nyújtotta a mártásos tányért közelebb Armandnak, Armand pedig újra és újra töltötte Corinne poharát figyelmesen, elegánsan, csendesen. De sosem beszéltek egymáshoz az asztalnál. Armandot Robin és Lionel beszélgetésében tartották szóval. A három férfi beszélt. Corinne mégis Armand apró figyelmességeiből tudhatta, a fiú teljes mértékben figyel rá, és titkon gondoskodik róla. Corinne már csak attól is a felhőkben járt, hogy Armand töltött neki vizet a poharába. Corinne álmodozva sóhajtott nagyot Armand mellett. A fiú nem vette el a kezét a derekáról, melegítette a ruhán át és jóleső, biztonságot sugárzó érintés volt. Armand közelében mindig ezt érezte, hogy a fiú mellett biztonságban van és Armand gondoskodik róla. Fabian csörtetett be.

- S ha benyitnak rátok? – rázta a fejét Fabian az ágyban fekvőkre nézve, s Armand foteljébe vágta magát.

- Anyáék sosem jönnek fel – legyintett Corinne, s tenyerét Armand kézfejére tette a csípőjén.

- Armand mondtam, hogy amióta Corinne-nal vagy azóta hanyagolod a klánt?

- A klánt? – vonta fel kábán a szemöldökét Armand és egyértelmű volt, hogy nem is igazán foglalkozik vele, hogy Fabian mit beszél. Sokkal jobban lekötötte, hogy leheletével libabőrössé tegye Corinne tarkóját. A vörös apró hajszálak felborzolódtak a fújkálás hatására. Corinne válla kissé megremegett.

- Állandóan Corinne-al vagy, mikor szakítassz ránk is időt?

- Rátok?

- A fiúkra! Persze. Tudom, mi nem nyújtunk olyasmit mint Corinne – nézett sötéten a húgára Fabian. – De azért együtt is jókat szórakoztunk. Kártyázhatnánk, politizálhatnánk, vadászhatnánk, vagy csak részegre ihatnánk magunkat – sorolta Fabian.

- Majd alkalomadtán öcskös – biccentett Armand rá sem hederítve. Öklével a matracra támaszkodott Corinne másik oldalán, s mielőtt vad mohósággal birtokba vette unokahúga száját még Fabiannak odaszólt. – Magunkra hagynál minket? Szólj ha készülődtök!

- Armand! – sikkantott halkan Corinne. Fabian szemét forgatva távozott, hogy a lépcsősor aljára vonuljon és várakozzon, míg szülei indulni nem készülnek. Armand pedig türelmetlen gyorsasággal felrántotta Corinne szoknyáját a csípőjéig.



Az unokatestvérek az erőd előtt az avarszinten táboroztak. Fabian törökülésbe helyezkedett, s az állati gyomorból feszített dobon játszadozott. Lassú alaplüktetés volt az alap. Valami régi, ősi történelem előtti idők hangulatát idézte. Cody beleásított a naplementébe és nagyot nyújtózva felállt. Ma kedvetlen volt az egész klán.

- Mindjárt ősz – jegyezte meg Richard rosszkedvűen. – Nincs kedvem Londonba menni és tanulni – jelentette ki dacosan.

- Nekem sincs kedvem Londonba menni! – sóhajtott fel fájdalmasan Corinne. Fabian csak egy szúrós oldalpillantást vetett rá. Corinne egy napsütötte erdőrészen ült, válogatott virágokkal az ölében és vadvirágkoszorút font. Ráérősen, kedvére válogatva a színeket. Csak időnként pillantottak lopva egymásra Armanddal. Armand a fűben hevert és a már jól ismert halászvödrében kotorászott. Lapos volt mindenki hangulata, csak Corinne és Armand igyekezett magába fojtani a mosolyt, s a vágyat, hogy egymást bámulják szüntelen.

- Csináljunk már valamit fiúk! – fakadt ki Fabian megpergetve tenyerét a dobon. A szokatlan zajra mindenki felkapta a fejét, mintha felébresztették volna őket.

- Fabian, ha nem ütnéd ilyen altatón és ütemesen azt a vacakot, talán nem álmosítanál el minket! – jegyezte meg Corinne.

- Unatkozom! Nem is majd szétvet az ideg! Nem akarok megint annyi időt távol lenni tőletek. Mi lesz addig az erdővel? – mérgelődött Fabian.

- Meglesz az erdő nélküled is, igaz csendesebben, de szerintem ennek csak örülhetünk – jegyezte meg Armand.

- Remélem odafagy a segged a csónak aljába! – vágta rá Fabian.

- Fabian! – korholta bátyját Corinne, s futólag Armand felé pislantott. Armand nem foglalkozott a megjegyzéssel. Armand kezében ügyesen járt a kés, erősen munkálkodott, mint általában mindig. Corinne rajta felejtette a szemét, figyelte az ügyes bütykölő mozdulatokat. Armand férfias külsejét, a többi unokatestvére hozzá képest jelentéktelen kissrác.

- Mi van Corinne, vadkant láttál? – kérdezte gunyorosan Fabian.

- Igen – feleselt vissza Corinne elvörösödve, s bátyjára emelte szürkéskék szemeit.

- Vadkan? Hol? – kapta minden felé a fejét Cody izgatottan.

- Nincs sehol, Fabian csak hülyül – felelte Armand, ahogy befejezve művét felállt. A fűben heverésző de Noir srácokat kerülgetve elhaladt Corinne mellett. Ahogy elé ért, Corinne hallotta a fiú nadrágjának suhogását, látta a cipője orrát, és összerezzent, amikor valami csörrenve a szoknyáján landolt a vadvirágokon. Armand szó nélkül továbbment, Corinne pedig a szoknyájáról kissé megemelve figyelte, mit ejtett Armand az ölébe. Elakadt a lélegzete, amikor ráébredt, hogy egy kagylókból és tengericsigákból fűzött nyaklánc volt az bőrszíjra fűzve. Armand ezen ügyködött olyan ráérősen itt a tisztáson. A többieknek fel sem tűnt igazán, még a kagylócsörgés sem. Csak Fabian hunyorított, hogy lássa, mi történt. Corinne lehajtott fejjel pirult. Szépen válogatott mészkővázak voltak. Aprók, kedvesek, vörös csíkokkal, elefántcsontszínűek. És hibátlanok. Armand eltávolodott a tábortól az erdőbe. Az ilyen el-eltűnések sosem voltak gyanúsak, ha több óráig volt együtt a klán, az általában azt jelezte, hogy éppen szükségüket végzik valahol a fiúk. Corinne két hajtűvel a hajába rendezte a virágkoszorút, s az ékszert a markába zárva felpattant.

- Hová mégy! – csapott le rá Fabian azon nyomban. Ő érzékelte a páros közti jelzéseket. Armand eltűnt és Corinne is abba az irányba indult.

- Hódolok a szenvedélyemnek – vágta rá Corinne.

- Guggolva fogsz pisilni? – kíváncsiskodott Richard.

- Igen, és addig sétálok egy nagyot – hagyta ott őket Corinne és futásnak eredt. Nem is volt kérdés, hogy az erődtől hova mehetett Armand. Ugyanazt az utat tették meg mint akkor az avarban, az erőd és a szerelemfájuk közti távot. Corinne a fa alatt várakozva talált rá a fiúra. Corinne út közben már a nyakába kötötte a nyakláncot és most ott lebegett a mellkasánál ahogy közeledett. Az avarzizegésre kapta fel a fejét Armand. Corinne megállt előtte néhány méterre, s megsimogatta nyakában a kagylókat.

- Hogy tetszik? – kérdezte rekedtesen Armand.

- Nagyon szép – fulladt el Corinne hangja az érzelmektől.

- A te színeid. Vörös és elefántcsont – Corinne vörös hajában gyönyörködött, amit most megszíneztek a vadvirágok. A virágkoszorú megkoronázta Corinne hullámos bronzvörös tincseit. Armand ujjaival végigsimított a virágszirmokon, a lány hajtincsein, s belefúrta orrát Corinne kontyába, ahogy magához húzta a lányt. Ajkaik egymásra találtak, s pajkos játékba kezdtek. Corinne karjai a fiú nyaka köré szorultak. S Armand egy könnyű fordulattal megemelte, s a favésethez nyomta a lányt. Vágyakozva szorította magához a lány vékony kis testét. Corinne tejfehér karjai húzták le a csókhoz, nem eresztette, s nem is akarta engedni ő sem a lányt. Ha a fiúk nem táboroznak az erőd előtt, akkor most felkapta volna, felmászott volna a lánnyal és a faházban teszi a magáévá. De a fiúk itt voltak, s Fabian furcsa rigófüttyel jelezte, hogy keresi őket. Armand vonakodva emelte fel a fejét a csókból. Fabian érkezett csörtetve az erdőből, s sötétbarna szemeivel metszőn nézte, ahogy Armand az ő húgát szorítja a fához.

- Mi megyünk – szólt Fabian. – Sötétedik, jöttök velünk, vagy külön? – nézett a húgára és Armandra felváltva.

- Menjetek csak előre, mi még maradunk – felelte Armand torkát köszörülve.

- Szerintetek a fiúknak nem tűnik majd fel, hogy állandóan félrevonultok? – dühöngte Fabian, de otthagyta a fánál a szerelmespárt. Corinne elhúzódott, s tett néhány lépést előre, mintha a bátyja után akarna menni.

- Igaza van Armand – jegyezte meg Corinne lehajtott fejjel.

- Tudom, de nem tudlak még elengedni, ma estére nem – lépett utána Armand, s belecsókolt Corinne tarkójába. Corinne megborzongott, s remegve döntötte a hátát Armandnak. – Menjünk az erődbe!

- Jó – zihálta remegő hangon Corinne.



Nem kellett kétszer mondani. Az erőd magányában szakadt rájuk a sötétség. Armand a szőrmén könyökölve figyelte a lányt. Corinne kontyából néhány hullámos tincs a vállára bukott. Bőre még mindig vörös foltokban játszott, vad szeretkezésük emlékeként. A petrezselyemhímzéses vékony takarót maga köré tekerve ült a hímzett fedelű láda tetején a lány és almát majszolt. Egy másikat Armand felé dobott, aki ügyesen elkapta, s beleharapott. Összemosolyogtak. Corinne gyöngyházfény fogain megcsillant a gyertyák fénye. A lány a kagylónyakláncával játszadozott, kinézett a csillagos éjszakába.

- Haza kellene mennünk, otthon keresnek és kikapok – sóhajtotta Corinne bágyadtan. Armand kielégülten nyújtózott a szőrmén.

- Igen, mennünk kellene – értett egyet.

- De még maradjunk. Sok a dolgod holnap? – fordult vissza Armand felé Corinne.

- Holnap nagy felvásárlók jönnek, sokat kell majd rakodni – biggyesztette le az ajkát Armand, s újra harapott az almába. – Visszamégy Londonba, mi lesz?

- Mi lesz? A szokásos. Unatkozom. Várom a tavaszt. Vágyakozom utánad – lebbent meg Corinne szempillája önkéntelen csábossággal Armand felé. Armand lenyelte a félig rágott almadarabot.

- S te?

- Én, fagyoskodom a csónakban, várom a kapást, whiskyt iszom vagy rád gondolok, hogy felmelegedjek – mosolygott rá Armand.

- Mi lenne, ha nem mennék velük Londonba?

- S mégis hogy gondoltad?

- Azt még nem tudom, veled szeretnék maradni itt, az erdőben.

- Én ritkán járok az erdőben, a hét nagy részét a parton töltöm, nem is vagyok otthon, kint vagyok a tengeren.

- De minden este velem lennél – dőlt a fagerendáknak álmodozva Corinne. Átölelte a karjával a felhúzott térdeit, s az almacsutkát az ablakon át az avarba dobta, az erdei állatok úgyis megeszik.

- S hogy képzeled Corinne? Unokatestvérek vagyunk.

- Másod unokatestvérek – javította ki Corinne s a szőrme felé lépkedett.

- A szüleid nem engednék, az enyémek se, mi rokonok vagyunk, nem értenék miért akarsz velünk élni, sőt…velem. Corinne mit csinálsz? – a lány lassan leengedte teste elől a takarót. Apró rezgő almaformájú mellei előbuktak a takarásból, ragyogott rajtuk a gyertyák fénye. Olyan volt mint egy sima bronzszobor a bőre.

- Nem akarok Londonba menni

- Menned kell.

- De miért?

- Muszáj és kész. Ezért dolgozom én is.

- Veled akarok maradni Armand, azt akarom, hogy szeress

- Szeretlek.

- Nem így, igazán, újra – Armand tenyere rásimult a lány melleire. Corinne ráült a fiú derekára. Tenyerét Armand mellkasára helyezte a szíve felé. Érezte, ahogy vadul dobog odabent a fiú mellkasában a szíve. Hagyta, hogy a finom anyag a dereka köré boruljon. Anyaszült meztelenek voltak ismét mindketten. Armand tenyere a csípőjére simult, lágy köröket rajzolt a lány derekára.

- Ne ingerelj kislány! – mormolta Armand lebukó szempillákkal. De már nyúlt is az újabb állati bélért, s egyetlen határozott döféssel Corinne-ba hatolt. Corinne felnyögött és élesen szívta be a levegőt a fogai közt. Armand koncentráltan figyelte Corinne leereszkedő szempilláit. Nem mozdult a lány újra. Armand ösztökélte a lányt csípőjénél fogva a ritmusra. Corinne apró nyöszörgésekkel válaszolt. Kezébe fogta a lány melleit, s intenzív masszírozása közben Corinne csillagokig jutó hosszú sikítással jutott a csúcsra.



Nehezen szakadtak el egymástól. Hajnali három óra lehetett, mire végre a világítótoronyba lépett. Még éjszaka volt, de már derengett az ég, szürkésfekete árnyalata. Komorak voltak a halászházak, a világítótorony sápadtan és komoran meredt az ég felé. Sötétek az ablakai. Éjszaka olyan ijesztő és barátságtalan tud lenni. Nappal sem egy kellemes hely. Corinne ágyából haza. Armand átdörzsölte az arcát. Hogy fognak ebből kiszállni. S egyáltalán képesek lesznek-e kiszállni valaha, valahogy?

- Hol jártál fiatalúr? – dörrent Lionel bormámoros lassan forgó nyelve a sötét szalonban.

- Fent vagy? – lepődött meg Armand, s az ablak előtt valóban körvonalazódtak apja vonásai.

- Hol voltál?

- Fabiannál – felelte haját túrva Armand.

- Nőztél?

- Mondom, hogy Fabiannál voltam.

- Hajnal háromig? Én is voltam fiatal te hülyegyerek! Azt hiszed nem tudom mit csinál egy ilyen korú éjszaka? – Lionel sötét tekintettel nézte a fiát. Armand mindig olyan volt mint az anyja. Sosem lehetett tudni, hogy mi van a tekintete mögött. Olyan rejtelmes titokzatos a gyerek. Alig van itthon, ha itthon van akkor is komor, rosszkedvű, zárkózott. Régen állandóan teleordibálta a házat a bajaival, a nyűgjeivel. Most meg, mintha nem is a fia lenne. Mintha nem is az az Armand de Noir lenne, akit felnevelt. Akinek az ordításával kelt és feküdt. A gyerek hallgatag. Totális nagy baj lehet. De mi?

- Fabiannál! – Lionel nevetett. – Ugyan mit tudtok annyit beszélni azzal a kis lökött gyerekkel. Fabian megrekedt a két emésztés között az étkezésekre váró funkciónál. Rosszabb mint egy csecsemő.

- Robint is megkérdezheted, náluk voltam – felelte Armand.

- Jó alibid van. Halljam melyik lotyót tömted és hol?

- Apa, fáradt vagyok – ment tovább Armand.

- Armand! – a fiú visszalépett. Nagyot sóhajtott. Fáradt volt, kedvetlen volt. Corinne-ék a jövőhéten utaznak Londonba. Sosem érezte még ezt, de megrémült attól, hogy mi lesz, ha a lány ráun a tél alatt. Sosem volt még ilyen bizonytalan, ilyen értelmetlenül ideges, ilyen telhetetlenül bizonyítási vággyal teli. Corinne-t akarta és minden éjszaka emlékeztetni rá, hogy Armand de Noirt nem feledtetheti vele senki.

- Valami van igaz?

- Apa, holnap megyek halászni, nincs bajom – felelte Armand.

- De van. Mi bajod, látom rajtad, hogy bánt valami.

- Te ezt nem érted.

- Tehetnél egy próbát hátha mégis!

- Ez az egész! Nézz magunkra apa! Nem is vagyunk nemesek! Robinék még megütik a vagyoni cenzust de csakis azért, mert a mi jövedelmeinket ők fölözik le! Lesüllyedtünk, a terveimből semmi sem lett. Itthagyhattam volna ezt az egész rakat szart, ezt a nyomorúságot, amiben élünk és mégis itt maradtam, ebben a vízmosta katlanban. Feláldoztál minket is, miattuk! Gyűlölöm ezt a véget nem érő taposómalmot itt! Saját életünk rabszolgái vagyunk és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ez így van jól. Ez az egész de Noirság! Hagyjuk apa… szeretnék egyedül lenni! – futott fel a lépcsőn az emeletre Armand. Lionel nagyot húzott a whiskysüvegből.

2013. július 15., hétfő

Csak egy tengerparti románc?

Francios ma kimenőt kapott. Corinne-tól. Az idősödő szakácsnak Corinne ha itthon volt nyáron egyre gyakrabban tett ilyen titkos kis engedményeket. Persze minden ételét utána úgy állította be, hogy azokat Francios főzte. Imádta így megtréfálni a szüleit, akik semmit észre sem vettek, az ételeket ugyanúgy fogyasztották mintha Francios főzte volna. A két testvér így kettesben maradt otthon. Corinne a vadászház veteményeskertjében válogatott vacsorakellékeket. Corinne elmélázva szedte le a fürt paradicsomokat. Francios és az ő titka. Corinne gyermekkorától fogva imádta a titkokat, imádott titkot tartani és titkokat megosztani bizalmasaival. Izgalmas volt. Fabian a veteménysorok közt a sarkában jött és ment. Látszott rajta, hogy valamit mindenképpen ki akar mondani, de mégsem teszi. Csak követte Corinnet mint egy pincsikutya.

- Fabian felbotlok benned, engedj! – ripakodott rá Corinne és kikerülte a bátyját.
 
- Corinne! Figyelj!

- Tessék Fabian, bökd ki, mi nyomja a csőrödet? – nézett rá egyenesen Corinne és letette a kosarat a karjáról.

- Most a napokban, beszéltem Armanddal – vezette be Fabian.

- Igen? És? - emelte meg hűvösen a szemöldökét Corinne.

- Faggattam, kérdezgettem, nyúztam, vallatóra akartam fogni!

- Nem a gyóntatószékbe ültetted ugye, de Noir atya? – gúnyolódott Corinne.

- Ha-ha nagyon vicces! – morogta Fabian. – De nem mondott semmit. Semmit. Titkolódzik előttem! Sose tett még ilyet!

  - Na ne mond! – forgatta meg a szemét Corinne és a fűszernövények közt válogatott.

- Legalább te légy őszinte Corinne! – állta el a húga útját Fabian.

- Nem értem mi bajod Fabian? Mi az amiről mindenképpen tudnod kell?

- Aggódom érted – nézte a húga sertepertélését Fabian karba tett kézzel.

- Jól vagyok. Nem kell aggódnod – ragadta meg a kosarat Corinne és bevonult a konyhába.

- Együtt voltatok igaz? – kérdezte Fabian nyíltan és figyelte, ahogy Corinne a konyhai edényekért nyújtózkodik.

- Armand erre mit mondott neked? – nézett rá hátra Corinne.

- Hogy leszart egy madár – felelte Fabian. Corinne élesen felkacagott.

- És tényleg?

  - Tényleg. De nem a madárszarról akarok beszélni. Corinne! Válaszolj! Lefeküdtél vele? – dőlt a konyhaasztalnak várakozón Fabian.

- Fabian, vannak dolgok, amik nem tartoznak rád – magyarázta Corinne és pucolni kezdte a barackokat.

  - Nem mondod meg – állapította meg Fabian.

- Eltaláltad. Nem – mosolygott rá Corinne és a megpucolt barackokat az édes tésztára kezdte szelni.

- Ó, nem tartozik rám. Semmi közöm hozzá. Igaz legszívesebben ölre mennék Armanddal, hogy ezt tette. De legalább annyira nyugtass meg, hogy… szóval…azért ugye nem volt durva? Nem erőltetett semmit…? Armand nagyon akaratos, nagyon határozott, elszánt és kemény tud lenni. És én azért hallottam már, hogy más nőkkel milyen... volt… - vakara a fejét Fabian zavarában. – Szóval, remélem azért veled nem volt érzéketlen. Szóval nyugtass meg, hogy ha bántana vagy valami közlöd velem, hogy jól tökön rúghassam! – figyelte a húgát Fabian.

- Fabian, van, aki a fülem rágja. S az Armand. Neked nem kell rágnod a fülem. És megnyugtatásodra közlöm, hogy Armand csodálatos és figyelmes és gyengéd és… - Corinne álmodozva eresztette le a kezéből a kést. – Szóval nagyon jó vele. Ennyi. Elég volt?

- Hát fogjuk rá, adsz egy kis barackot? – ült le a konyhaasztalhoz Fabian és várakozón tartotta a tenyerét egy cikk hámozott barackért. Corinne sóhajtva vágott a bátyjának egy szeletet és a süteményt betolta a sütőbe.

- Hahó! Merre vagytok? – jött a kiáltás az előtérből.

- A konyhában vagyunk! – kiáltotta ki Corinne.

- Emlegetett szamár – morogta Fabian. Armand dugta be a fejét a konyhaajtón.

- Találkoztam Robinékkal Ezüstharmaton. Mik ezek az illatok? – szippantott mélyeket Armand.

  - Telefingtam a konyhát – válaszolta fapofával Fabian.

- Fabian! – koppintott bátyja fejére a fakanállal Corinne. – Kétféle süti van. Melyiket kéred? Barackos sütit vagy csokis csókot?

- Hát ha lehet, akkor barackos és csokis csókot is – kacsintott rá Armand.

- Blööö! Hányok tőletek! – fintorgott Fabian.

- Melyiket kapom előbb? – lépett Corinne-hoz Armand. Futó csókot nyomott a szájára, amilyet mindig is adtak az unokatestvérek egymásnak.

- Menjetek szobára, ha ennyire nem bírjátok ki – húzta el a száját Fabian és dobolni kezdett az asztal szélén. Corinne kuncogva húzódott el Armandtól és sietve szelte fel a barackos friss tésztát. Vágott egy-egy szeletet mindhármuknak és limonádét töltött hozzá a poharakba. Armand és Corinne is az asztalhoz ültek.

- Corinne sütijei a legjobbak! – harapott a friss süteménybe Fabian.

- Abban nem kételkedem. Tündéri kezei vannak – vigyorgott Armand és beleharapott ő is a sütibe.

- Megetetem Shadowt is, ma minden férfiról én gondoskodok a háznál – pattant fel Corinne és kisietett a konyhából.

- Csak tudnám mit eszel rajta – rázta a fejét Fabian.

- Mármint?

- Hát Corinne-on! Már majdnem huszonkettő vagy, mit eszel egy tizenhárom éves csitrin? Corinne olyan…fura…

- Őszintén? Hát… attól függ, külsőleg vagy belsőleg.

- A szexhez a külső a lényeg nem?

- Nem csak az. De egyébként izgat ez a bronzvörös haj, szerintem nagyon szexi vele. Ha a mocskos részletek érdekelnek, akkor különösen azt élvezem, ahogy a tűzését teljesen szétkúrom. Egy menet végén már nem is kontyban van a haja!

- Ugratsz! Kizárt, hogy ez igaz – falta a süteményt Fabian.

- Hát ha nem hiszed akkor nem – rántotta meg a vállát Armand. – Azt hiszem nagyon bejönnek a vörösek.

- Szerintem meg kész tragédia, olyan vele mint egy égő répaföld – rántotta meg a vállát Fabian. – Irtózom attól, ha meglátom a párnámon egy hajszálát olyan mint egy rézszalag, egy drót grrr…! – fintorgott Fabian.

- Neked a testvéred Fabian. De hidd el, van akit beindít. Engem például teljesen, elég csak meglátnom a kontyba tűzött vörös haját és állok mint a cövek – röhögött Armand.

- Komolytalan vagy. Mihez akarsz ezzel az egésszel kezdeni? - komorodott el Fabian.

- Nem tudom – nézett el Armand.

- Sejtettem – sziszegte elutasítón Fabian. – Jó, egynyári hetyegésre és ennyi? A húgom nem egy tengerparti románc cseszd meg!



- Azt hiszed én nem így érzek és gondolkodom?! – csattant rá Armand. Az élcelődésből egy pillanat alatt kakasviadallá változott a tér. – Képzeld el kurvára nem tudom mit csináljak! Mit ajánlhatnék én fel neki? Az anyáméknál lakom, minden bevételünk szinte a londoni villakiruccanásaitok fedezésére megy el! Egy vasam sincs Fabian! És bele se merek gondolni, mi lesz ha ez az egész véletlen kiderül? Kipenderít apám és talán Corinne-t is Robin. És akkor? Mi a francokat csináljunk? A család ellenünk lenne, hiszen véletlen sem az a tervük hogy unokatestvéreket… érted. Corinne a rokonom az unokahúgom ráadásul a két család elég szorosan együtt van, ha ez kitudódik akkor baszhatjuk az egészet!

- Talán mert nem kellett volna a húgomat basznod! – dühöngött Fabian. – Én mondtam, hogy felejtsd el. Mondtam, hogy hagyd a fenébe! Lépj le, keress egy kikötői kurvát és kész! De nem, neked Corinne kellett! Corinne-nal apáméknak más terveik vannak. Iszonyat jól akarják kiházasítani, hogy soha semmire se legyen gondja a világon. Erre jössz te és felrúgod a terveinket!

- Ez a te terved is? ellenünk? – nézett sötéten az unokaöccsére Armand.

- Nem tudom Armand. Annyira ellentmondásos ez az egész. Te a barátom vagy, Corinne a húgom, és mindkettőtöknek a legjobbat kívánom, de nem így képzeltem…hogy ti ketten egymással! Érted? – borult a konyhaasztalra gondterhelt könyökléssel Fabian.

- Értem. De vannak dolgok, amiket nem lehet irányítani. Van, ami csak úgy megtörténik – Armand az üres limonádéspoharával játszott, amit Corinne tett elé. – Nem tudom mi lesz. Nem tudom hogy lesz. Azt érzem, hogy csak sodródunk. És nem is akarom tudni, hogy a jövőben mihez tudunk kezdeni.

- Jól elkúrtad remélem tudod – morogta Fabian.

Corinne végszóra érkezett. Azonnal megérezte, hogy a két unokatestvér veszekedett. Gyanította, hogy mi lehetett a téma. Mi más lenne a téma. Fabian az egyetlen aki tud róluk. S tudja, hogy óriási családi botrány lesz belőle ha véletlen megneszelik a szülők. Fabian ettől tart és ettől félti mindkettejüket. Corinne csendesen tett-vett a konyhában. Armand követte tekintetével a lány otthonos mozdulatait. Corinne úgy járt-kelt a konyhai edények közt, mintha az erdőben járna. Házias volt. Nem is gondolta, hogy a lány ennyire az. Igaz, Charlotte is sokat leadott a szintből, le kellett hogy adjon. Egyedül Robinék tartottak még szakácsot. Talán Corinne is gyanította, hogy jobb, ha mindent megtanul, mert ki tudja mit hoz az élet. Különösen egy olyan teherrel, mint egy kapcsolat a saját unokatestvérével.

- Én… sajnálom Fabian, nagy kalamajkát okoztunk igaz? – tette egy tálcára a csokis csókokat Corinne.

- Jaj Corinne! – sóhajtott fel Fabian egy csokis sütit leemelve a tálcáról.

- Tudom, hogy ez nem túl vigasztaló, de tényleg szeretjük egymást.

- De mire elég a szerelem Corinne? A családjaink mást akarnak. Akkor mit léptek majd?

- Fabian ez nem csak idénre szól, amióta ismerem Armandot szeretem, és ez így is marad – Corinne Armand mögött megállt és a fiú vállára tette a kezét. Armand lehajtott fejjel nyúlt a vállához és simogatta Corinne kézfejét. Így lehetne a reménytelenség és bánat szobrát megkomponálni, ahogy ők felálltak. Armand a beletörődéssel, Corinne a kétségbeesett bátyjára fókuszáló tekintettel.

- Én értem Corinne! De ennek nem lesz jó vége, elhiszitek nekem? – nézett egyikről a másikra Fabian. – bármeddig is fajul a dolog, akárhány évbe is telik, de ebből semmi jó nem fog kisülni Corinne… Armand! Semmi jó! – nyomatékosította Fabian.

- Ez van, ezen már nem tudunk változtatni – paskolgatta Corinne kézfejét Armand.

- Jó, csak Apát is elzavarta nagyapa otthonról, kitagadta az örökségből. Apáinknak sem lesz nagy ügy ezt megtenni – jegyezte meg Fabian.

- Örökség? Miféle örökség Fabian? Corinne nem örököl, neki legfeljebb hozományt adnak, azt se valami bőségeset. Nekem nincs is örökségem – nézett rá fásultan Armand. – Ha kitagadnak minket az csak a családokkal való szakítás lesz, érzelmi szakítás és nem több Fabian. A mi helyzetünk nem azonos a tiéddel. Corinne csak egy jó partyban reménykedhet és ennyi.

- Igen, ez igaz – látta be Fabian. – Én nem is tudom mit mondjak nektek – dőlt hátra Fabian a széken.

- Nekünk bármit, de a családnak semmit – mosolygott rá Armand belefáradt tekintettel. Most szinte ömlött róla az a több év korkülönbség. Ő nagyon is tisztában volt a helyzetük fonákjával, és hogy ez mennyi problémát fog jelenteni vagy így, vagy úgy.