Viszlát Chelsea 4

Corn (Max)

Ma reggel esernyőkkel sietnek munkába az emberek.

A kávémat kavargatva nézem őket az ablakból.

Szeretem a lassú reggeleket. Amikor a szerencsejáték mellett döntöttem ez volt a szempontom. Dolgoztam irodában, közgazdászként, menedzserként. És nem szerettem. A reggeli rohanást, a kapkodva kihagyott reggeliket, az irodában lefőzött kávé ízét, a remegést a gyomromban.

El akartam engedni mindezt. Az ilyen életet. Változtatni akartam.

Amikor elkezdtem a pókert, akkor közgazdászként tekintettem rá. Kockázatelemzés, döntések, nyereség, profit. Kőkemény fegyelmezettség.

 

Rendszerépítés. Éjszakázás. Több órás játszmák. Kitanultam.

 

London is erre buzdított, és a William Hill-ben a találkozás is arra ösztönöz. Ebbe is bele tudok tanulni. Gyorsabban. Átültetve a William Hill kaszinókban tanultakat, a William Hill fogadóirodák világára.

 

A pókerasztalnál mindenki ellenfél.

 

A sportfogadásban nincsenek ellenfelek. 

 

Csak én vagyok. Nincs játékostárs. A legnagyobb ellenfél önmagam vagyok, és a rossz döntéseim.

 

-        Főztél le nekem is kávét? – kérdezi London a hátam mögött. A kezemben a csésze alján már kihűlt a kávém. A mosogatóba teszem.

-        A termoszba öntöttem. Mikor indulsz? – fordulok London felé.

-        Semmi kedvem ehhez a postalátogatáshoz sem – pakol a táskájába. – Még egy cigire van időm. Kijössz?

-        Menjünk – bólintok rá.

 

A ház előtt cigire gyújtunk. London a füstön át engem néz.

-        Valami van… - puhatolódzik.

-        Nem tudom miről beszélsz – szívom meg a cigerettát.

-        Alapvetően is szófukar vagy, de most kétszer annyira. Szóval valamin agyalsz.

 

Hallgatom az esőcseppeket felettünk.  Elhúz egy kocsi előttünk, az esővizet a járdára csapva. Lassan engedem ki a füstöt.

-        Olyasmi, befutott egy projekt a fejembe – felelek rá röviden.

 

Tegnap estig annyi különböző szelvényt raktam össze, amennyit csak tudtam. Ma reggel már két kupac várt az asztalon: nyertesek és vesztesek. A rendszer lassan kirajzolódott.

De mindebből London kevésbé értene bármit is.

-        Nem tudsz leállni – jelenti ki London. – A szerencsejátékról.

-        Választanom kellett. Az általad szervezett vakrandi nyomasztóbbnak tűnt, mint az anyám szervezte vakrandik. Illetve kevesebbe kerül kezeltetnem a szerencsejáték-problémáimat, mint a nem létező szerelmi életem problémáit. – London felnevet a megállapításomon, pedig nem poénnak szántam. Csak nincs kedvem újra pszichológusnak hordani a pénzemet, csak azért, hogy egy értelmes nő beszélgessen velem.

-        Csak a pénz! Mindig Corn. Javíthatatlan vagy.

-        A pénz mozgatja a világot – felelem rá vállat vonva.

-        Komolyan a sportfogadás felé nyitottál? Tele a dohányzóasztal William Hill szelvényekkel.

-        Éppen rendszert építek.

-        Függőséget – fújtatja London elnyomva a cigerattát.

-        Bármikor le tudok állni. Nekem ez nem létkérdés. Van, aki az izgalom miatt csinálja. Én… a pénzért. Most inkább szakmai kíváncsiságból. Érdekel a helyzet, úgyanúgy működik a rendszer, mint a pókerasztalnál? Vagy ellenkezőleg? Úgy érzem a sportfogadással sokkal jobban megismerem önmagam. Ez az én belső önismereti utam, lélekvezető pszichológus nélkül. Kísérlet. Nevezd, ahogy akarod. Amúgy meg kettőnk közül neked van pénzre szükséged, ezért jársz dolgozni.

-        Fuh, milyen undorítóan kegyetlen megjegyzéseid vannak ma! Tartsd rendben a házat! – fog velem kezet.

-        Etesd meg a halaim! – felelek rá, hiszen nálam lesz Blackpoolban. London biccent és beül a fehér szolgálati kocsijába, még int, miközben beindítja az ablaktörlő lapátokat a szélvédőn.

 

Lehet vennem kellene még egy lakást Manchesterben. Csak magamnak?

Mennyit lehet sportfogadással összegyűjteni?

 

Visszaülök a dohányzóasztalhoz és a fogadási szelvényeim közt elemzést végzek.

 

Délutánba fordul az idő, amikor elgondolkodom azon, hogy miért ez a hirtelen jött döntés, hogy mélyebben beleásom magam a sportfogadásba.

 

Az első szelvényt London miatt tettem meg és kapóra jött, az ismeretlen nő a William Hill-ben. Volt indíték, volt cél. Egy jó szelvényt összeállítani annak a nőnek, akin látszott kétségbe van esve és bizonytalan. Ismeretlen terepen mozog.

 

A pszichológusom szerint is kedves és segítőkész vagyok. Alaptulajdonságom. Tehát kedvesen és segítőkészen segítettem annak a Chelsea-nek.

 

Tegnap Londont kísértem a karácsonyi vásárban, amikor észrevettem a William Hill bódénál sorban álló Chelseat.

 

Mintha kutyafuttában öltözködne. Sietve. A sálja egyik vége majdnem a térdéig ért, a másik valahol a mellkasánál ért véget. A haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. A tekintete bizonytalan, zavart, űzött.

 

Kaotikus nő.

Az én életem tele van rendezett nőkkel. Az expszichológusom, az anyám, Diane, a volt osztálytársam és földim. A vakrandikra készülő nők. Befésült hajjal, festményekről lopott archaikus mosollyal, milliméter pontossággal eligazított ruházattal, frissen, illatosan, akár az ünnep.

 

Ünnep. A fejemet ingatom a szóra.

 

Advent. A várakozás időszaka.

 

London egy apró fehér műfenyőt állított a dohányzóasztal közepére. Ez az adventi össz-készülése.

 

A kaotikus Chelsea kilóg a sorból. A fitness-termek, pókerasztalok világából. Mintha a múlt heti szélvihar sodorta volna ide, egy másik bolygóról.

 

Én nem várok semmit.

Chelsea mit vár? Változást az életében.

 

Talán… én is arra várok. Változásra…

 

Mindjárt három óra indulnom kell, hogy elérjek A Black Sheep-be… összeszedem a gondolataimat.

 

Manchesterben elállt az eső. Minden nedves.

 

Közeledik a munkaidő vége. Diákok kisebb-nagyobb csoportja jön velem szembe a belvárosi iskolákból. Többen a karácsonyi vásár felé igyekeznek nevetgélve.

 

A Black Sheep ablakában éppen akkor kapcsol fel a karácsonyi világítás, ahogy belépek az ajtón. Még alig vannak a kávézóban. Néhányan, akik ebédből maradhattak itt egy kávéra.

 

-        Mit hozhatok? – szólít meg a pincérnő.

-        Egy eszpresszót kérek – s a választott helyre mutatok – oda az ablak melletti sarokasztalhoz. Ezt az asztalt szeretném lefoglalni minden nap háromtól – jelentem ki határozottan.

-        Minden nap? – néz rám meglepetten.

-        Igen – fejtem le a sálamat a nyakam körül és felakasztom a hátam mögötti fogasra. – Hosszú távra tervezek.

 

Az eszpresszómmal egyszerre érkezik meg Chelsea. A pincérnő pedig hamiskás mosollyal néz rám.

 

Miért?

Mert egy nő csatlakozik hozzám?

 

Mert úgy gondolja randizunk?

…

aztán leesik.

Nem, dehogyis.

 

Azért mosolyog, mert azt mondtam, hogy

…. hosszú távra tervezek.

 

Felnézek a pincérnőre, aki leteszi elém az eszpresszót és a mosolyára csak röviden biccentek.

-        Holnaptól kiteszem a foglalt táblát. Sok szerencsét! – súgja nekem.

 

Micsoda félreértés!

Micsoda szerencse!

 

Chelsea lihegve érkezik. Ahogy leül ösztönösen meghúzza a hajában a hajgumit.

Közel egy idősek lehetünk és én mégis így köszöntem el tőle:

 

-        Viszlát Chelsea!