Viszlát Chelsea_1

 

1.

Chelsea

A manchesteri villamos hangosan csörömpölve halad el az ablak alatt, mintha engem akarna felébreszteni ebből a nyúlós, esős hétvégéből. A szél az ablakomnak csapja az esőcseppeket. Manchester az a fajta város, amit az ember a beköltözés első napján még romantikusnak lát, aztán egy hét után már csak azt számolja, mikor lát újra napfényt.

Még mindig döbbenten nézem az albérletem szürke falait és a szemközti házak vörös tégláit. Mit keresek én ebben a városban?

Én, aki a tóvidéken annyit túráztam éjszaka. Csillagtúrák. Itt Manchesterben nem látni a csillagokat. Főleg azért mert Manchester és az eső úgy viszonyulnak egymáshoz, mint hat a héthez. Egyik követi a másikat. 

A telefonom rezeg a zsebemben: a bankértesítés rövid, udvarias mondata úgy szúr, mint a tű.
 „Egyenlege tizenhárom font alá csökkent.”

– Nagyszerű – morgom magam elé.

A  csillagtúrák vezetésére egyetemi projektpénzt kaptunk, de a Stonyhurst College-nál megszűnt a finanszírozási alap. A projektből maradt pénzt már rég megette az albérlet, a költözés… a válásom.

Befuccsolt a munkám és a házasságom is. Sírógörcs kerülget, ha eszembe jut, ahogy először szembesültem azzal, hogy a férjem egyenlegén melegbár fogyasztás összege szerepelt. S ahogy rákérdeztem borult az egész bili.  Döbbenet.

A férjem… nem egy nővel csalt meg. Hanem… egy férfival. Nevetséges. Két nem várt hold a Szaturnusz körül keringve. Két férfi… együtt… ez rosszabb volt, mintha tényleg nőhöz járt volna. Jobban fájt. Ez a házasságom megcsúfolása volt.

Csoda, ha az első levelezőtársamba belezúgtam? Valakibe, aki férfi és beszélget velem? Teljesen zavarodott voltam. A helyzettől, a férjemtől, akit azt hittem ismerek és aki valójában… melegbárokba járt meccsek után.

A volt férjem—az a futballmániás, szentimentális-idióta romantikától megfojtott edző—csak annyit írt a válás után: „Sajnálom, hogy így alakult.”
 Persze. Ő sajnálta. Én meg itt voltam, egy városban, ahol senki sem ismer, se állásom, se életcélom. S lassan a projektből maradt utolsó fontjaimnak is annyi. 

Manchester, csak a szakítás, a kirúgás utáni új életkezdéshez lett volna kiindulópont. De nem lett.

Elképzelésem sincs mit kezdjek az életemmel.  Nem bírtam volna tovább Clitheroe-ban élni, ahol az exférjem lakott. Bár nagyon szerettem a kisvárosi életet.

Az eső egyre sűrűbben esik, a kis íróasztal mellett ülve reményvesztetten bámulok ki az ablakon az esőáztatta manchesteri utcára.  A  Deansgate utcai William Hill fogadóiroda van szemközt, neonfényei csillogva tükröződnek a járdán. A szemközti üzletsor végén lévő William Hill kék tábláját meglátva is az exférjem jut eszembe.

Az exem a Keswick Rangers FC  focicsapat edzője. Szinte mindig vesztettek. Lehet fogadni kellene ellenük, hátha nyerhetnék a maradék tíz fontomból valamicskét. Már az is jövedelem.

Megállok egy pillanatra a mozdulatban. Ez… nem is rossz ötlet.

Kinézek az utcán a William Hill ajtajára. Végülis… egy lépés innen. Miért ne?

Úgy ahogy vagyok a házi cipőmben, csak a kabátomat kapom magamra és leszaladok az utcára. Esernyőt sem hoztam magammal. Csak az utcán kell átsietnem a szemközti fogadóirodába. Nincs messze.

A szél a kabátom alá fúj, a csuklyám folyamatosan a szemembe csúszik. Mire átérek az utcán a víz már csöpög az államról. Itt Manchesterben különösen tud esni az eső.
 Lehunyom a szemem mielőtt kezem a kilincshez ér.

– Csak ma… – suttogom. – Csak egyszer. Az utolsó tíz fontot. Nem mindegy már? - bíztatom magam.

Ha elveszítem azt a maradék pár fontot, úgyis mindegy. Ha nyerek… nos, akkor talán nem kell még egy hetet tésztán és akciós kenyéren élni.

Belépek.
 Az ajtó csilingel, mintha valami régről itt maradt boltba tértem volna be. A hely levegője meleg és fülledt, a monitorok vibrálnak a falakon. Senki sem figyelt a belépésemre. A pult mögött egy középkorú férfi unottan lapozza az újságot. Fel sem nézett, ahogy beléptem. 

Csak két férfi van a fogadóirodában. Nők nem igazán foglalkoznak a sportokkal és különösen nem a tippeléssel.

Nedvesek és hidegek az ujjaim, ahogy a pulthoz lépek. Csak nyugalom. Egy tízfontost akarok megjátszani. Semmi több.

Az első fogadási lapot úgy húzom magam elé, mintha titokban tenném. Idegesen a hajamba túrok, nedvesek az ujjaim, a hajam is. Mit művelek én itt?

Az utolsó tíz fontomat készülök megrakni. Nem vagyok normális. De aztán a konyhaszekrényben árválkodó néhány nyitott zacskó tésztára gondolok, ami még maradt erre a hónapra.

A gépnél idegesen keresgélem az exférjem csapatát. Sosem csináltam még ilyesmit. Amilyen határozottan léptem ide be, olyan bizonytalan vagyok most, hogy mit is kell keresnem és hogyan kell csinálnom. Idegesen kattintgatok. Lehet süt rólam, hogy életemben először járok fogadóirodában. De nem érdekel. Kiveszek a tollak közül egyet, hogy megtegyem a tippemet.

 A toll azonban kicsúszik a kezem közül, koppan a padlón, és elgurul egészen valakinek a lábához.

Valakihez, aki lehajolt érte.

– Ezt elejtette – mondja egy halk, nyugodt férfihang. Kellemes hangja van, meleg mégis tartózkodó, udvarias, intelligens, olyan tanult, kifinomult hanghordozás.

Felpillantok rá. 

Az első benyomásomat követi a szemkontaktus. Olyan a szeme, mint a hangja.
 Tiszta, világosbarna szemek, kissé elázott sötét haj, és egy olyan félmosoly, ami mintha mindig készen állna visszavonulni.

– Köszi – mondom röviden. – Ma… hát, nem igazán vagyok a toppon – teszem hozzá idegesen és zavartan.

– Manchesterben a napok nyolcvan százaléka ilyen – mondja vállat vonva. Nem tudom, hogy viccel vagy sem. Olyan komolyan mondja.

Halkan felnevetek. Nem jókedvből, inkább meglepetésből, hogy ez a fura, halk szavú idegen egyáltalán szóba állt velem.

– Ide szoktál járni? – kérdezem, a tollat forgatva az ujjaim között.

– Most… először vagyok itt – feleli. Nem látszik rajta. Hogy először járna itt. Egyáltalán nem tűnik olyan feszélyezettnek mint én. Nekem illett ide ebbe a közegbe ez a pasi. Nem lóg ki a környezetéből. – Egy barátom miatt. Ő odabent a kanapén kávézik - biccent a fogadóiroda belső kis zugára.

A hangja nyugodt, visszafogott, mégis… valahogy biztonságot sugároz.

– Te? – kérdez vissza.

– Én? – sóhajtok. – Én nem szoktam ilyesmit csinálni. Ma csak hirtelen felindulásból vagyok itt. Valójában… nem is tudom, mit csinálok itt.

A tekintetéből úgy tűnik, mintha pontosan értené, miről beszélek.
 Kicsit zavarba ejtő. Ahogy néz. Olyan elemző a tekintete. Mintha kivesézne. A vesémbe lát. Talán viselkedéselemző.

– Éppen megszorultál? – kérdezi váratlanul. – Vagy…  egy munkahely…. Ami megszűnt?

Megáll bennem a levegő.

– Honnan…tudod?
 – Típus – von vállat. – Aki így jön be ide, ilyen görcsösen fogja a tollat. Aki így nézi a táv-eredményeket a kivetítőn és próbál fogadni, az először van itt, de úgy próbál tenni, mintha nem.

– Hmm, lebuktam – biccentek rá egy kesernyés mosollyal. – Lehet. Vagy csak egy kétségbeesett nő vagyok, aki éppen rossz napot fogott ki.

Ő elmosolyodik. Őszintébben, mint korábban.
 Kinyújtja felém a kezét.

– Corn.

– Corn? Mint… kukorica? – kérdezem felvont szemöldökkel. Milyen furcsa név!

– Valami olyasmi. Hosszú történet.

– Chelsea – fogadom el a kezét. – igen, mint a klub neve, de nem vagyok rajongó, és a szüleim sem voltak azok, hogy ezt a nevet választották nekem.

Meleg, és puha a keze, finom a kézfogása. Óvatos, visszafogott érintése van, biztonságot sugároz. Belesimulnék a tenyerébe védelemért, mint egy ázott, kóbor macska.

Mielőtt bármit mondhattunk volna folytatásként, egy magas, fekete szövetkabátos férfi csatlakozik hozzánk a kávéautomatáktól.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm kiütlek innen! – csapja meg a beszélgetőtársam vállát nevetve.

A férfi rámnéz.

– A barátom: London – magyarázza bocsánatkérően.

Visszanézek a melegbarna tekintetébe. Érzem, hogy a kabátom alatt végigfut rajtam a borzongás.
 Vagy a melegség. Nem tudom eldönteni.

– Szóval… vannak tippjeid? – kérdezi halkan Corn, a fogadási lapra bökve.

– Nincsenek – felelem őszintén. – És épp ez a baj. 

– Akkor… kezdjük el valahonnan. Egy tipp. Csak egy - és segítőkészen mellém áll, hogy kikeressen egy tétet számomra.

Félrebillentem a fejem, ahogy figyelem. Corn elemző tekintettel figyeli a meccseket, éppen úgy, ahogy engem nézett meg először. Elegáns szövetkabátban van. Az ujján nincs karikagyűrű. Finom szarkalábak vannak a szeme körül, de nem annyira idős. Az egész öltözködéséből érződik, hogy zárkózott. Így jobban megnézve tényleg nem az a típus, aki fogadóirodákban teszi próbára a szerencséjét egy kis plusz bevétel reményében. A barátja sem kifejezetten a középosztály szélére sodródott alaknak tűnik. Talán ez a hobbija.

S én most az utolsó tíz fontomat rábízom ennek a férfinak az éleslátására. Nem tudom, hogy jó ötlet-e vagy sem. Ez már az utolsó kétségbeesésem, mielőtt éhen halnék. S ettől a bizalomtól, hogy az utolsó fontjaimat rá bíztam…Ez a férfi… valahogy veszélyesen közel kerül hozzám.

 De nem abban az értelemben, ahogy a férjem valaha közel állt, vagy bármilyen más férfi. Ez nem fizikai vonzalom, nem intimitás.
 Ez más.
 Valami új. Valami… nyugtalanítóan jó. Bizalom? Egy vadidegenben? Valahogy mégis békesség árad szét bennem. Ami egyszerre megnyugtató. Levette rólam a felelősség és a döntés terhét. Ő tippel, helyettem. Nem lettem volna biztos önmagamban. De úgy érzem, ebben a férfiban megbízhatok.

– Rendben – suttogom. – Egy tipp. Csak egy. Tíz font a tét.

Corn bólint. S vékony, kecses tollvonásokkal kitölti az első szelvényemet.
 London a háttérből figyel.
 A monitorok villognak, az eső kopog a William Hill  kék keretes ablakán, a szívem a torkomban dobog. Az utolsó pennym forog kockán. S Corn átnyújtja nekem életem első kitöltött fogadási szelvényét. Az utolsó tíz fontomat ennek a férfinak a kezébe tettem. Corn nyugodtan néz rám, s szárazon csak ennyit fűz hozzá:

-        Viszlát Chelsea!