Sziasztok!
Khm... hááát nem tudom láttátok-e már a sorozatjelentetét Dakotának, én most fedeztem fel, tehát akit érdekel, Dakota sorozatbeli "szexjelenetét" itt megnézhetitek :)
http://www.youtube.com/watch?v=GRlMGy_I3jM
Tehát Augustus után most már Dakotát is láthattuk ilyen részben, és szerintem a sorozatbeli srác egészen Robinosnak tűnik :) Csak hogy álmodozhassunk közben.
Jó nézelődést és álmodozást! Üdv: Callie
Fenyvesek lordja
"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
2014. május 15., csütörtök
A boldogság keresése
Londonban hatalmas parkok vannak.
Füvekkel, paddal, árnyas fákkal. De ez mégsem a szabad természet, mégsem a
fenyvesek. Corinne könyvet lapozgatott a padon ülve. Hallgatta a madarak
csiripelését, nézte a labdázó gyerekeket. Különös volt ez a semmittevés. Ez a
tétlen állapot. A halászházban mindig annyi tennivaló akadt. Most semmire se
volt gondja. Ő aki mindig családban élt, egyszerre egyedül találta magát. S nem
érezte magát jól ebben az új szerepben. Az önálló, hűvös nagyvilági elvált nő
szerepe nem az ő sajátja. Tanácstalanul simítgatta vörös tincseit a füle mögé,
amikor árnyék vetődött rá. Corinne
hunyorogva felpillantott a férfira. Armand a hajába túrt és egy finom
selyempapír csörgött a kezében ahogy felé tartotta.
-
Bonbon. Szív alakú, marcipános – Corinne futó mosollyal
belenyúlt a zacskóba és kiemelt egyet. Armand leült mellé a padra és a parkban
sétálókat figyelte. Maga is bekapott egy szív alakú bonbont.
-
Köszönöm, még mindig olyan omlós mint gyerekkoromban –
majszolta lehunyt szemmel Corinne. Armand figyelte, ahogy a sötét szempillák
árnyékot vetnek Corinne szeplős kis arcára. Corinne arcára a napfény még
intenzívebben varázsolta elő a szeplőket. Viharoskék selyemruhában ült a padon,
ami olyan jól állt a szemszínéhez és a vörös hajához. Áfonyaillatot ontott a
párás bőre. – Akkor is más nőkkel futottál – Armand keze megállt a mozdulatban.
Meg akarta érinteni a felesége vékony ujjait és az ölébe húzni, de egy ilyen
mondat után furán vette volna ki magát. Hát csak hallgatott, s áttette a
bonbonos selyemcsomagot a másik kezébe, hogy ezzel is lekösse magát. – Hogy is
hívták? Jane igaz? A cigarettás lány. Gazdag lány volt. El akartad volna venni
feleségül?
-
Nem jött volna hozzám. Én szegény nemes voltam hozzá
képest – felelte Armand megfejthetetlen arckifejezéssel. Corinne rávetette a
tekintetét a napfényben és Armand viszonozta azt.
-
Kit szerettél volna feleségül venni? – kérdezte nyíltan
Corinne. Éle volt a hangjának, olyan mint soha.
-
Nem hiszem, hogy erre lehetne bölcsen felelnem –
nyújtotta a bonbonos tasakot Corinne felé.
-
Nem vagyok gyerek, nem tudsz édességgel megvesztegetni
– vett ki egy marcipánszívet Corinne.
-
Kedveskedni akartam a feleségemnek és nem
megvesztegetni – mondta Armand nyugodtan.
-
Meg sem fordult volna sosem a fejedben, hogy engem
válassz, rokonok voltunk – lengette meg a lábát könnyedén Corinne.
-
Apád volt a legvagyonosabb a de Noirok közt, nem
csináltam rossz üzletet veled sem – mosolygott félmosollyal Armand.
-
Valóban, de egy pennyt sem láttál tőle – vetette hátra
a fejét Corinne. – Tehát mégiscsak a legrosszabbul jártál velem.
-
Mire akarsz kilyukadni Corinne? Mit akarsz elérni ezzel
a beszélgetéssel?
-
Magam sem tudom – rázta meg a fejét Corinne. – talán
csak meg akarlak győzni róla, hogy házasodj újra, keress egy nőt, aki meg is
éri a pénzét, akit érdemes is feleségül venned.
-
Úgy gondolod, csak a pénz hajtott világ életemben? –
húzta össze a szemét kutakodva Corinne arckifejezésében Armand.
-
Miért talán nem?
-
A pénz ahhoz kellett, hogy eltartsam a családomat…
-
Igaz, ne haragudj, hogy Dylan és én ennyire a terhedre
voltunk – jegyezte meg gúnyosan Corinne.
-
Szeretnélek most alaposan megrázni, hogy mi a fene
bajod van – pattant fel Armand és letette a bonbonos tasakot a maga helyére.
Corinne nem szólt utána. Hagyta, hogy eltűnjön a parkból a láthatáráról. Miért
ilyen undok a férjével? Armand igazán megpróbált kedveskedni. Megpróbálta
mindig javítani a hibáit. Sosem állította Armand, hogy nem követett el oltári,
végzetes hibákat. Sőt, úton útfélen bizonyította, hogy meg tudta tenni. Akkor
miért lepődik meg, ha most a férje megpróbálja jóvátenni. Enyhíteni.
Wayne-el nevetve húzódtak be a
villa előcsarnokába. Az eső elől egy esernyő alá bújtak össze, és jó érzés volt
a férfihoz simulni, míg a pocsolyákat kerülgették. Még akkor is jó érzés volt,
ha ezt Armanddal szívesebben tette volna a szíve mélyén. Wayne összecsukta az
esernyőt és a nedvességcseppet lesimította Corinne arcáról. Corinne felnézett
rá és a mosolya nem halványult el.
-
Tudja hogyan a legfinomabb a marcipános bonbon Corinne?
-
Nem – rázta a
fejét Corinne, hogy hullámos vörös tincsei táncot rugóztak az arca körül. –
Árulja el nekem Wayne?
-
A maga szájáról lecsókolva – suttogta Wayne a nő
derekát átkarolva.
-
Ó Wayne, maga olyan romantikusakat tud mondani! – tette
a karját a férfiéra Corinne. Mindketten torokköszörülésre kapták fel a fejüket.
Armand állt a lépcső tetején és nézte sötét tekintettel a jelenetüket.
-
Köszönöm, hogy épségben hazahozta a feleségemet –
biccentett a férfi felé Armand.
-
Én… nem is zavarok tovább – eresztette el Corinne
derekát Wayne. – Corinne! Jó éjszakát! – csókolt kezet a nőnek és Wayne sietve
távozott. Armand lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn.
-
Mi bajod? Miért kellett elrontani a kedvünket? – támadt
rá Corinne, s a kezében tartott vörös rózsát forgatta. Armand az alsó fogsorára
harapott.
-
Mit művelsz Corinne? Játszadozol? Velünk? Velem és
Wayne-el? Szerinted ez tisztességes? Hitegetni mindkettőnket? Szerinted anyád
és apád büszke lenne rád?
-
Te most komolyan a lelkiismeretemre akarsz hatni? –
tűzte a hajába a vörös rózsabimbót. – Amikor te éveken át két nőt vertél át?
-
Grace-t soha nem vertem át!
-
Ó persze, az csak a visszamaradott feleségednek jutott!
Persze elfelejtettem – háborgott Corinne.
-
Tisztában volt velünk. Wayne tisztában van bármivel is?
Csúnya játékot játszol Corinne, és nem fogsz belőle szépen kijönni! – rázta meg
a fejét Armand.
-
Nincs jogod ítélkezni felettem. Te ezt a jogodat
elvesztetted! Réges-régen, mikor meghazudtoltad házasságunk legszebb perceit!
-
legszebb perceit? Komolyan? Corinne az önfegyelmezés
legszebb példái voltunk, de nem többek. Mártírkodtunk egész házasságunk alatt.
Felszabadultál a nyomása alól és most nem tudod mit kezdj a fene nagy
szabadságoddal. Igazad van Corinne. Én nem ezt a nőt vettem feleségül és nem
vagyok biztos benne, hogy akarom-e ezt így. Eljössz velem holnap a parkba?
-
Nem.
-
Csónakázni?
-
Nem.
-
Vegyek neked valamit?
-
Nem.
-
Mit akarsz tőlem?
-
Semmit – játszadozott unottan a hajfürtjeivel Corinne.
-
Akarod, hogy még itt legyek Londonban?
-
Soha egy szóval sem mondtam, hogy azt akarom, hogy
miattam kényszerből itt legyél.
-
Corinne mi ketten együtt Londonban soha nem voltunk
boldogok, és soha nem is leszünk azok. Azt hiszem ez elég egyértelműen kiderült
– Armand átvágott a szalonon és whiskyt töltött magának.
-
Mit akarsz ezzel mondani? – követte a tekintetével
Corinne Armandot.
-
Kiharcolhatod, hogy tartózkodjunk itt, kiharcolhatod,
hogy fogadjuk el Fabian könyöradományát, de azok már nem mi leszünk Corinne.
Nem Te és nem is Én. És főleg nem MI. Azt kívánod, hogy adjam fel önmagam és az
elveimet csakis azért, mert megtettem, amit megtettem. De ha ezt kívánod, akkor
te nem engem akarsz. Csak egy képzelt férjet, egy képzelt élettel. Ugyanúgy
mint mindig is. Álmodoztál és elhitted, hogy az életünk szép és jó. Most azt
akarod eljátszani, hogy gazdagok vagyunk? Mit akarsz játszani? Az önálló nőt,
aki képes elcsavarni komoly férfiak fejét is? Neked minden csak játék igaz?
Nőjj már fel Corinne, az Isten szerelmére!
-
Melletted felnőttem a játszadozásból ne aggódj!
Tizenhárom évesen gyereksírásra keltem minden nap és pelenkát mostam a hideg
vízben. Ráébredtem, hogy a játéknak vége! – fröcsögte gyűlölettel Corinne.
-
Sosem fogsz nekem ezért megbocsátani Corinne! Igaz? Nem
is a félrelépésemről beszélünk már réges régen, hanem az elvesztegetett
fiatalságodról, azokról az évekről beszélünk, igaz? A házasságunkról, amit a fiunkért
csináltunk végig. S valójában te ezért nem fogsz nekem megbocsátani, Dyalnért,
igaz? – hajtotta fel a whiskyt szárazon Armand.
-
Valóban soha. Fel kellett nőnöm, gyerekfejjel felnőttet
játszanom, és eljátszottam a felnőttet érted és Dylanért. S minek? Mond minek?
Hogy elárulj? Ezek voltak a mi játékszabályaink? Egymás előtt elhallgatni a
problémáinkat, és elárulni a másikat?
-
Mit vársz mit mondjak Corinne? Azt hiszed a hűség
példaképe voltam? Én sosem voltam az. Legfeljebb te hitted ezt rólam! Ismertél
te engem egyáltalán? Miket képzeltél a kapcsolatunkba? Mert hogy soha nem
láttad reálisan az is biztos! Neked most is csak azért kellene gyerek, hogy
babázhass mint egy kislány! Egy babaházban, amit majd egy férfi megad neked!
Akkor nem is állok az utadba, látom méltó partnert találtál a játékaidhoz!
Holnap elutazom!
Armand lemondott róla. Lemondott
a lehetőségről, hogy kibéküljenek, hogy újra kezdjék, vagy folytassanak valamit
is együtt, közösen. A villában csak a személyzet maradt. S a monoton esőcseppek
végtelen koppanásai az ablakpárkányon. Nem voltak ismerősei. Wayne volt az
egyetlen, akihez fordulhatott. De senki mást nem ismert Londonban. Hirtelen
magányosnak, és elveszettnek érezte magát. Úgy, ahogy az erdőben soha. Egy kis
sétával rokonokhoz térhetett be, vagy Ezüstharmatra. Armand reggel, délben és
este is ránézett függetlenül attól, hogy mennyi dolga volt. Ott voltak a
szülei, a testvérei, Armand szülei a világítótoronyban. Egyszeriben hiányzott
még a lehetősége is annak, hogy bármelyik percben bárkit felkereshetett volna.
A klántagok is rendszeresen benéztek, az unokatestvéreik. Corinne nézte az apró szeplőket az orra körül,
ahogy hajtűit a vörös tincsek közé csúsztatta. A fogat előállt, Corinne-ból
kifogyott az a vidéki kedvesség, hogy mosollyal köszönje meg a feje fölé
tartott esernyőt, ahogy a fogat biztonságos védelmébe sietett. A macadam
köveken zötykölődött a fogat, hallgatta a ritmusos ütődéseket, a kerekek
forogtak alatta, s az impozáns belvárosi villa előtt állt meg a fogat.
Megismerte a de Noir fogatot a férfi, mert maga sietett elé esernyőt tartó
kezében és egyenes a lobogó kandallótűz elé kísérte. Corinne a meleg felé
nyújtotta vékony ujjait, a tűz fölé, mint régen a klán tábortüzénél. Meleget
keresve.
-
Hozzak egy meleg szőrmetakarót? – kérdezte Wayne puha
tapogatódzó kérdéssel.
-
Nem, nem maradok sokáig – rázta meg a fejét Corinne, s
a férfi felé nézett.
-
Egy forró italt? – tördelte a kezét bizonytalanul
Wayne.
-
Nem – suttogta erőtlenül Corinne
-
Valami erőset?
-
Nem – lehelte Corinne.
-
Corinne!
-
Csak öleljen át Wayne! Szorítson erősen! – suttogta Corinne
hideglelősen, s vékony karjaival átölelte a férfi derekát.
Wayne láthatatlan porszemeket
simítgatott a bútorok széléről. Corinne már ismerte ezt a mozdulatát, ha a
férfi zavarban volt, mindig ezt tette. Most is csak csendes félmosollyal nézett
rá, ahogy a kontyát erősítette.
-
Szeretem ahogy a haját hordja – mormolta melegen Wayne.
-
Köszönöm – tolta a hajtűt erősen a hajába Corinne.
-
Utolsó látogatásra jött igaz? Búcsúzni jött – figyelte a
nő mozdulatait Wayne.
-
Miből gondolja?
-
Máskor mindig… beszélni akart. Ma… ma nem akart már
beszélni – mosolygott szomorkásan Wayne.
-
Wayne…
-
Elhagyja Londont, visszamegy a férjéhez igaz?
-
Igen – hajtotta le a fejét Corinne.
-
Látjuk még egymást?
-
Nem, nem hiszem – mosolygott fel rá szomorkásan
Corinne.
-
Corinne! – Wayne közelebb lépett és megfogta az asszony
kezét, s forró ajkát a nő kézfejére szorította. – Azt kívánom, hogy nagyon,
nagyon boldogan éljen. Megteszi ezt nekem, a kedvemért? Ígérje meg, hogy boldog
lesz!
-
Boldog leszek Wayne, ígérem! – lehelte fátyolosan
Corinne.
-
Jó, akkor nyugodt szívvel engedem el, akkor nyugodt
leszek – szorongatta a kezét Wayne. Szemével itta Corinne látványát. Az utolsó
percek szomjas tekintetével.
-
De magát, boldogtalanul hagyom itt?
-
Nem leszek olyan boldog, mint amilyen magával lettem
volna Corinne. De azért igyekszem majd – mosolygott Wayne.
-
Wayne, ne szeressen szerelmes férjes asszonyokba, nem
tesz jót a boldogságának – fenyegette meg a mutatóujja ingásával Corinne.
-
Milyen igaz. Látja, sokat tanultam magától – mosolygott
rá meghitten Wayne.
-
Helyes, egy bölcsebb Wayne-től veszek ma búcsút! Vigyázzon
magára kedvesem!
-
Maga pedig, legyen boldog, kedvesem – nyomott Corinne
mindkét arcára gyengéd csókot Wayne.
-
Úgy lesz! – Corinne szipogva lépett ki a hűvös londoni
levegőre. Még visszanézett a fogat ablakából a férfira, aki magányosan,
nyugodtan állt a villa ajtajában, s nézte, ahogy ő elmegy.
2014. május 8., csütörtök
Minden megoldatlan
A luxusvilla folyosóján Corinne
szobájával szemben kapta meg a vendégszobát Armand. Fogalma sem volt hányadán
áll a feleségével. Annyi mindent egymáshoz vágtak. Annyi mindent tisztáztak az elmúlt napokban, az elmúlt fél
évben, amennyi húsz év alatt csak gyűlt bennük. Armand cipőjének hangját
elnyelte a szőnyegborítás. Halkan kopogott át a felesége szobájába.
- Tessék! – kiáltotta ki Corinne.
A fésülködőasztalnál ült és levelet írt.
- Bejöhetek? – kérdezte Armand.
Becsukta maga mögött az ajtót, s lassan átszelte a szobát.
- Épp Dylannak írok levelet.
Olyan kellemetlenül érzem magam, hogy itt voltam Londonban és mégsem búcsúztam
el tőle, kikísérhettem volna. Azt hiszem mindig is jobb apja voltál te, mint
amilyen anya én voltam.
- Nem igaz Corinne. És ne gyötörd
magad ilyen gondolatokkal csodálatos anya vagy – mosolygott Armand.
- Ha annyira csodálatos anya
lettem volna, akkor talán eszedbe jutott
volna, hogy újra anyává tegyél – nézett fel a tükörbe Corinne.
- Ez a legnagyobb tüske igaz? –
sóhajtotta Armand, s felemelte a kezét. – Ezt neked hoztam – Corinne feje
tetejére helyezte a koszorúvá font fagyöngyöt. Corinne szeme megrebbent. Az a
koszorú volt, amit ő félbehagyott azon a napon. S a férfi befejezte a koszorút
és utána hozta. Istenem! Hát ez a férfi a férjem! Armand babrált egy kicsit a
vörös tincsek közt, eligazgatta a hajában.
- Utánam hoztad! – fúlt el
Corinne hangja.
- Nahát Mrs. De Noir, ön fagyöngy
alatt van – bazsalygott rá Armand a tükörben, Corinne Armand hasának döntötte a
fejét, de Armand nem hagyta annyiban, felhúzta magához a székről az asszonyt és
lágyan az ajkaira hajolt. Corinne beleborzongott az érintésbe. Armand becézőn
simogatta Corinne állát, kézfejével és ujjaival simítgatva. Az arcát, a nyakát,
a fülei ívét. – Tudod Corinne, az ember természetes ösztöne az, hogy minél több
utódot hozzon a világra, sőt többet, mint amennyit el bír tartani.
- Tényleg? – mormolta Corinne.
- Ühüm, és hát ennek korlátokat
kell szabni, korlátok nélkül…már legalább egy tucat gyerekünk lehetne Corinne –
hintett csókokat Corinne arcára Armand.
- Szeretném, ha elfogadnád a
bátyám pénzét – motyogta Corinne.
- Rendben.
- Szeretném ha néha mi is
feljönnénk Londonba – nézett fel Armand fátyolosan csillogó szemeibe Corinne.
- Oké – húzta le Corinne válláról
a köntöst Armand.
- Mit csinálsz Armand? – kérdezte
Corinne homlokráncolva, s visszatartotta a köntöse szegélyét.
- Hát ez csak rajtad áll – mérte
végig a feleségét Armand. Corinne bársonyos fehér bőre szinte megrészegítette.
Hullámokban omlott a hátára a vörös hajzuhatag. Puha apró szeplői alatt a fitos
orrát most feltartva kíváncsian nézett fel rá. Nagy szürke szemei most is
kérdőn, de komolyan nézték. Corinne lélegzetelállítóan gyönyörű nő volt. A
felesége. A karcsú testével, a tündéri bájával, az ellenállhatatlan szeplőkkel,
az izgató vörös hajával, imádta ezt a nőt! És képtelen lett volna elengedni.
Csak vele volt teljes az élete, mindig is. Amióta csak ismerte, Corinne kellett
az életébe, a csacsogásával, a kedvességével, a bronzvörös hajával, a
szeplőivel, imádta a szeplőit, a haja hullámait, az ajkait és azokat a szürke
szemeket, amik olyan rejtelmesen komolyan és bölcsen tudtak rá nézni.
- Ezt hogy érted? – a kérdés
olyan ártatlan és buja volt, most Corinne cseresznyeszín ajkairól. Vonzotta
Armand tekintetét a szája. Vérvörösre akarta csókolni, újra és újra, amíg
Corinne nem könyörög, hogy maradjanak örökre együtt.
- Hogy csak elcsábítom a
feleségem, vagy…
- Vagy? – Corinne megemelte apró
vékony szemöldökét.
- Vagy…
megpróbálhatnánk…tudod…összehozni egy kisbabát – túrt a hajába idegesen Armand.
- Komolyan mondod? – hunyorított
rá kétkedve Corinne.
- Hát… vannak fenntartásaim. Már vagy
húsz éve nem csináltam gyereket, fogalmam sincs hogyan kell – vigyorgott rá
szélesen Armand.
- Szerintem vannak még halvány
emlékeid – húzta végig az ujját Armand karján Corinne. Armand torokból, mélyről
jövő nevetéssel felnevetett, s magához akarta húzni az asszonyt, de Corinne
rátette tenyerét a karjára, s megfeszült.
- Mi a baj? – kérdezte Armand,
megérezve Corinne vonakodását. – hiszen te mondtad, hogy… ezt akarod.
- Igen, de nem most – sütötte le
a szemét Corinne.
- Nem most? – ráncolta a homlokát
Armand. – Hónapok óta nem élsz velem, fogalmam sincs, most menstruálsz? –
Corinne elvörösödött és ellépett a férfi elől.
- Muszáj mindent így kimondanod?
Nem akarok ilyesmiről beszélni veled – nézett ki az ablakon Corinne.
- Nem akarsz ilyesmiről beszélni
velem? – nevetett Armand. – Corinne, a férjed vagyok!
- A férjem vagy, aki megcsalt,
aki előkészítette a válási papírokat, aki megpróbál most is mindent az ágyban
megoldani. Utánam jöttél, de csakis azért, hogy döntésre bírj.
- Mit szeretnél mit tegyek?
- Nem tudom, megcsaltál, próbálom
feldolgozni, a fájdalmat. De főleg azt hiszem hagyj egy kis időt.
- Corinne! A minap kicsit sem
zavart mindez! Lefeküdtél velem! – nézett rá döbbenten Armand. – nem tudlak
követni.
- Bizonytalan vagyok saját
magamban, az érzéseimben, szeretnék találkozni Wayne-el – hajtotta le a fejét
Corinne. A férfi nevének említésére Armand megfeszült és hátrált néhány lépést.
- Wayne! – mormolta maga elé
Armand.
- Megértesz?
- Próbállak. Hidd el Corinne
próbállak! – Armand nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem könnyítettem meg a
sorsunkat, a dolgainkat, a bejelentésemmel. Nem foglak megtartóztatni. Ha
akarod tedd meg, amit akarsz, Wayne-el, másokkal, nem állíthatlak meg, hiszen
én sem voltam jobb. De hibáztam, és sajnálom, hogy ezzel a hibával fájdalmat
okoztam neked, mert ha valakinek, akkor neked soha nem akartam fájdalmat okozni
Corinne. Nem szándékosan. Mindig próbáltam neked könnyíteni, próbáltalak
boldoggá tenni. Csak tudom, hogy nem sikerült. Különösen a végén nem.
Elvesztettem a módot, hogy hogyan is tehetnénk egymást boldoggá, és te sem
segítettél nekem ebben, hogy megmond. Lehet, hogy késtem, de utánad jöttem
Corinne. És… én kimondtam azt, ami mindig is igaz volt és lesz. Szeretlek
Corinne, ahogy soha egy percig sem szűntem meg szeretni téged. S nem vettem
most itt Londonban sem észre, hogy te már nem mondtad viszont, hogy szeretsz –
halkult el Armand hangja. – Csak be akartam köszönni és jelezni, hogy
kérésednek megfelelően átköltöztem a villába. Jó éjszakát!
Amióta olyan halkan kattant az
ajtó Armand mögött Corinne soha nem érzett bizonytalanságot érzett.
Visszautasította a férjét. Belegondolva egész házaséletükbe, soha nem tett
ilyet. S nem érezte jobban magát ettől a visszautasítástól. Zavartan emelte le
a fejéről a fagyöngykoszorút és a fésülködőasztal fiókjába dobta. Armand
felajánlotta mindazt, amit akart tőle. Londoni hétvégéket, Fabian jutalmait,
egy kisbabát. Armand mindenben kedvére akart lenni, amit kért, abban engedett
és beleegyezett és kész volt megtenni. Miért kellett mégis ilyen szívtelenül
elküldenie?
Ismét itt van a londoni társaság
estjén, egy bál kellős közepén. Corinne fekete bársonyruhája szorosan simult a
bőréhez. Apró tüllök csiklandozták a kebleit, melyek közé ékalakban simult Anna
drágaköves nyakékje. Corinne nagyot kortyolt a pezsgőből és Wayne-re
mosolygott. Tudta, a férfi érzi rajta a feszültségét. Hogyne érezné, amikor
Armand a terem másik végéből bámulja őket. Nem feltűnően, de azért rájuk néz. Corinne csak azért is elfordította a fejét és
sugárzó mosollyal a mellette ülő férfira villantotta fogait. Már legalább két
fordulót táncolt Wayne-el úgy, hogy Armand szeme mindvégig rájuk szegeződött.
Fogalma sem volt miért gyötri a férjét szándékosan. De elégtételt akart venni.
Élvezte a bálokat, Wayne kitüntető figyelmét, a drága ruhákat, ékszereket,
ételeket és pezsgőket. Igenis elégtétellel figyelte, hogy bosszút állhat
Armandon a fájdalomért, amit okozott neki.
-
Hogy állnak a válással? – kérdezte csendesen Wayne.
-
Jegeltük a témát – kortyolt nagyot a pezsgőből Corinne.
Még sosem ivott ennyi pezsgőt egyszerre. S már érezte a hatását. A fejébe
szállt az édes buborékos ital.
-
Az ital nem megoldás semmire Corinne – tette a kezét
Corinne csuklójára, ahogy látta a nő egy újabb pohárért nyúl.
-
Nem akarok hazamenni, se a halászházba, se a bátyám
villájába, sehova. Nem akarok a családommal lenni. Érti Wayne?
-
Kezdem úgy érezni, hogy harcol valami ellen Corinne –
jegyezte meg óvatosan a férfi. – Lehet, hogy a saját érzései ellen?
-
Vigyen haza magával Wayne! – ragadta meg a férfi karját
Corinne.
-
Corinne! Túl sokat ivott, had kísérjem haza, a
bátyjához – kérte Wayne.
-
Nem, magával akarok maradni! – nézett fátyolos
szemekkel a férfira Corinne. – Kérem, menjünk el innen, képtelen vagyok tovább
itt maradni – állt fel Corinne, s a kezét a férfi felé nyújtotta. Wayne habozva
fogadta el, és a karjára vonta Corinne karját.
-
Biztos, hogy ezt akarja?
-
Felajánlottam, hogy magával akarok lenni és
visszautasít? – támadt a férfinak Corinne. Wayne a fejét ingatta, de intett a
kocsisának, hogy indulni készülnek. Corinne a londoni utcák fényét nézte, ahogy
haladtak Wayne palotája felé. A belvárosi palota csupa ablakból állt. Wayne
elvette a pelerint és saját köpenyét is félretette. A nő mögött haladt a
folyosón. Corinne álmodozva pillantott körbe.
-
Szép helyen lakik! – sóhajtotta Corinne.
-
Corinne, mégis mit szeretne? Árulja el nekem! Mire megy
ki ez a játék? – téblábolt mögötte Wayne bizonytalanul.
-
Tudja a férjem azt hazudta, hogy szeret engem. Ha igazán
szeretne, sosem csalt volna meg. Ugye Wayne, maga sosem csalta volna meg a
feleségét? Ha egyszer szereti! – Wayne bölcsen hallgatott. Csak csendben
követte az asszonyt, aki most végtelen nyugalommal, könnyed cipőkoppanással,
suhogó szoknyával halad végig a palotán.
-
Miért akarta, hogy elhozzam ma ide magammal? – kérdezte
gyanakvóan Wayne.
-
Magától nem találja ki? Maga olyan okos, bizonyára nem
okoz gondot magának egy egyszerű vidéki nemesasszony kívánsága. Ki tudja
találni, hogy mit akartam.
-
Félek, meggondolatlanság mindez a részéről Corinne –
simítgatta a bútorok szegélyét zavartan Wayne.
-
Azt mondta szeret. Maga szeret engem Wayne? Mondja hiszen maga sosem csalta meg a feleségét,
tudom, hogy engem se csalna meg soha. Mert maga olyan jóságos, olyan kedves, és
sosem gondol arra, hogy megbántson másokat! Szeretném érezni, hogy szeret engem
Wayne. Szeressen engem Wayne! Szükségem van arra, hogy egy férfi végre igazán,
nőként szeressen! Kérem! – lépett hozzá szinte a férfira esve Corinne, s
meztelen karját átvetette Wayne vállán.
-
Corinne, nem lenne szabad ilyesmiket mondania, attól
tartok sokat ivott és nem tudja mit beszél.
-
Nem ittam sokat, talán egy picit becsiccsentettem, de
hát felnőtt nő vagyok, nem egy ártatlan lány, ne lökjön el kérem, szeressen! –
nyomta az ajkait Wayne szájára Corinne.
-
Corinne! – Wayne tehetetlenül próbálta lefejteni
magáról a nő karját. – Nem szeretnék visszaélni a helyzetével.
-
Én kértem fel rá! Magával igazán nem akarom elrontani!
Kommunikáltam! Elmondtam, hogy mit akarok! Hát semmit sem jelent!? Ha megmondom az sem számít igaz? Hiszen
mindig az van, amit a férfiak akarnak! – Corinne elsírta magát és a földre
rogyott Wayne előtt a puha süppedős szőnyegre. Wayne tanácstalanul nézte a
lábai előtt síró, kuporgó asszonyt és végül letérdelt hozzá.
-
Corinne! Kérem! Ne sírjon! – próbálta vigasztalón az
ölébe vonni a nőt, de Corinne könnyes arccal húzta-vonta magához szorította.
-
Kérem Wayne! Szeressen egy kicsit! Annyira hiányzik,
hogy valaki őszintén szeressen! Mindenféle zavaros múlt nélkül! Csak tisztán
friss új lendülettel! Kérem csókoljon meg! Azt mondtam, hogy tegye meg!
Felhatalmazom! Akarom! Érintsen meg! – zihálta könnyes arccal Corinne. S
ajkához húzta a férfi arcát. Wayne Corinne szoknyájára tenyerelt, ajka Corinne
könnyektől nedves ajkára tapadt. Corinne melle feldúltan emelkedett és
süllyedt, nedves szempillái le-fel rebbentek, s mohón kapott Wayne puhatolódzó
ajkai után. Teltek a percek. Corinne karjainak szorítása nem enyhült. Lehunyt
szemmel dőlt hanyatt a szőnyegen. Wayne a nő fölé hajolva mélyítette el a
csókot. Tenyere önkéntelenül indult felfedezőútra Corinne szoknyáján, míg rá
nem talált Corinne finom harisnyás lábszárára. A falon az ingaóra békés
nyugalommal ketyegett. Verte az ütemet, végtelen ritmusban. A szobára csak az utcai
világítás szórta a fényt. Corinne nem tudta felmérni mennyi ideje feküdt a
földön és érezte Wayne egyre intimebb simogatását. Wayne keze a combja külső
ívét simította. Wayne ajka a nyakát súrolta. Corinne a mennyezetet bámulta a
feje felett, kezdeti odaadó sóhajai lassan elhaltak. Csak feküdt Wayne alatt
és… Armandra gondolt. Hiába rázta meg a fejét és hiába próbált a felé hajoló
férfira gondolni. Élvezni Wayne lágy érintését, képtelen volt rá. Mert a férje
mindenáron beférkőzött az agyába, a bőre alá, a gondolataiba. Pedig tudta, itt,
most megtehetné. Az igazán méltó visszavágás Armandnak. Ha lefeküdne ezzel a
férfival. Hogy kiegyenlítené a számlát. De képtelen volt megtenni. Pedig
kedvelte Waynet. Nem irtózott tőle testileg. Wayne gyengéd volt, s mégis…
mégsem…Armand. A fenébe is! Corinne félrefordítva a fejét lesöpörte a
szoknyáját. Wayne azonnal elhúzta a kezét és hagyta, hogy Corinne felüljön.
Corinne ránézett a férfi zavart arcára. Szegény Wayne, teljesen feldúlt volt.
Elvesztette az önkontrollját, haja a homlokába hullott, szeme furcsán villogott
és kifulladva próbált lenyugodni. Most aztán igazán ellentétesek voltak.
Corinne kijózanodott, nyugodt és távolságtartó volt, Wayne teljesen
megrészegedett izgatott volt és nem értett semmit. De nem szólt egy szót sem.
-
A legjobb lesz, ha visszamegyek a bátyámhoz – sütötte
le a szemét Corinne. – Most biztos eljátszottam a finom úrinő külsőmet a
szemében. Szégyellem magam – Wayne felállt, lesimította a nadrágját és a kezét
Corinne-nak nyújtotta.
-
Corinne, nagyon sok mindenen kell átmennie ezekben a
napokban. Nem könnyű a helyzete és nehezen találja magát az érzelmei
hullámzásában. Én ugyanolyan elbűvölőnek találom mint mindig – az asztalon lévő
rózsacsokorból kihúzott egy szál vörösrózsát és átnyújtotta Corinne-nak.
-
Mehetünk? – próbálta visszanyerni önuralmát Wayne.
Corinne némán bólintott, s követte a férfit. Teljes csendben kocsiztak át
Londonon. Corinne nem mert beszélni. Zavarban volt a férfival, akinek majdnem
csak úgy felajánlotta magát. Sőt szó szerint felszólította, hogy tegye a
magáévá. Miért akarta ezt? Bosszúból? Hogy ihatott ennyit, hogy ilyet tegyen?
Nem ismert önmagára. Istenem mennyi butaságot csinál Londonban mostanában!
-
Minden rendben, Corinne? Ne ostorozza magát! Csodálatos
estét szerzett nekem és köszönöm, hogy engem választott a javaslatához –
nyomott futó csókot Corinne kézfejére Wayne.
-
Jaj Wayne! Jobbat érdemelne nálam! Olyat, aki nem okoz
ennyi fejtörést és nem játszadozik így magával – vallotta be tehetetlenül
Corinne. – Nincs mentségem a viselkedésemre.
-
De van! S remélem, hogy közelebb vittem ahhoz, hogy
tudja a szíve mit sugall – nézett Corinne-ra megértő biccentéssel Wayne. – Jó
éjt Corinne! – engedte be a villa felé Wayne.
Corinne nekidőlt a villa
ajtajának. Ez az egész este egy rémálom volt. még mindig érezte a bőrén Wayne
nyálának nedves száradó nyomát és hirtelen vad késztetést érzett rá, hogy
lemossa magáról. Ujjai közt a vörös rózsát forgatta, s lépett néhányat a lépcső
felé. A szalon nyitott ajtaján át koppanás hallatszott. Mint aki vastag tömör
kristálypoharat helyez az asztalra. Armand lépett az előtérbe és merőn a
feleségét bámulta. A bálnak már régen vége volt. Armand és a bátyja is
hazajött. Corinne kimaradása egyértelmű volt, ahogy az is kivel volt. Az
éjszaka közepén távol.
-
Csak nem vártál rám? – kérdezte enyhe élccel a
hangjában Corinne.
-
Aggódtam érted – felelte halkan Armand.
-
Kémkedsz utánam? Megvártál? Miért? Hiszen válófélben
vagyunk nem? – támadt rá Corinne.
-
Nem tudtam hol vagy, és mégiscsak a feleségem vagy, az
éjszaka közepén, Londonban – mondta zsebre dugott kézzel Armand. Olyan nyugodt
volt. Határozott tartású. Az ingje felső két gombját már kigombolta, és kihúzta
a nadrágjából az ingjét, Látszott, hogy csak várakozott rá.
-
Fél évig nem is érdekelt, hogy hol vagyok és mit
csinálok.
-
Te hagytál el!
-
S te csaltál meg!
-
Mindig ugyanazok a körök. Lefeküdtél vele?
-
S ha igen? – sziszegte Corinne.
-
Remélem jó volt – emelte meg a szemöldökét Armand. – Ha
már engem visszautasítottál – fintorgott Armand. Végignézett a feleségén. Corinne
vörös tincseinek tűzése zilált volt. Ajkai vörösek voltak, arcán furcsa pír
volt, az egész nő olyan különös volt, olyan idegenszerű. Corinne szeme
csillogott, ivott és ez most meglátszott rajta. Corinne sosem rúgott be, sosem
ivott annyit. Talán tényleg London hatása. Corinne pótolja az elmúlt éveket.
Bálozik, ismeretlen férfiakkal eltűnik órákra, vásárol. Corinne nem az a lány
volt most, akit mindig is ismert. Akibe beleszeretett. Ez a nő új volt. Idegen
volt.
-
Fáj? Armand? Mh? Egy kicsit fáj azért? – suttogta
hűvösen Corinne. Armand nem felelt. Csak viszonozta felesége sötétszürke
szemének pillantását.
A reggeli nagyon rossz
hangulatban telt. A házaspár kerülte egymás pillantását. Fabian pedig
bejelentette, hogy besokallt Londontól, ő hazamegy. Anna rábólintott, és kérte
a gyerekeiket, hogy a Bath-ba tervezett fürdőzéséhez csatlakozzanak. Fabian
beleegyezett, hogy a gyerekek vele menjenek. Armand és Corinne sorsa pedig nem
dőlt el. Corinne csak sejtette, hogy a bátyja talán miatta akar távozni a villából
és Londonból. Fabian után ment az emeletre. Fabian a bőröndökbe pakolt. Futólag
felnézett a húgára.
- mi az Corinne, mond mit akarsz?
– sóhajtotta.
- Gyűlölsz igaz? A tegnap este
miatt – ereszkedett meg Corinne válla, s az ujjait bizonytalanul kulcsolta
össze maga előtt.
- Mondtam én ilyet egy szóval is?
– tárta szét a karját Fabian.
- Nem beszélsz velem, amióta
Armand fent van Londonban szinte egyáltalán nem beszélsz velem.
- Armand megkért, hogy ne
befolyásoljalak ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.
- Fabian, mi mindig mindent
megbeszéltünk, kérlek! – ült le bátyja ágyára Corinne.
- Corinne! Ez a te házasságod és
a te életed! Akkor figyelmeztettelek, az elején, hogy ne ugrálj Armand körül,
mert meg fog baszni, emlékszel?
-
Igen – mosolyodott el Corinne.
- Armand világ életében ilyen
volt. Ha sokat pattogtak körülötte akkor megtette és kész. Veled is.
- Csak azért voltam kivétel, mert
teherbe estem, igaz? – hunyta le a szemét Corinne.
- Ezért lettél a felesége. De
sokkal több mindenben voltál kivétel – ült le mellé Fabian.
- Itt hagytok minket kettesben?
Miért? Miért nem megy vissza Armand Holdföldére? – suttogta Corinne értetlenül.
- Azt kérted tőle, hogy
tartózkodjatok többet Londonban. Azt mondtad gyűlölöd a halászfalut és a
halászéletmódot. Legalábbis Armand nekem ilyesmit mondott – jegyezte meg
Fabian. – Nos mondtál ilyeneket?
- Igen, mondtam – hajtotta le a
fejét Corinne. – De…szándékosan hagytok minket együtt a villában?
- Corinne, ne láss mindenben
összeesküvést! Meguntam itt lenni, Anna ilyenkor mindig Bath-ba utazik. Mi is
éljük a saját életünket már ha hagyod hugi! – csattant rá Fabian.
- A terhedre vagyok!
- Addig maradsz a villában
ameddig akarsz! A húgom vagy, de rám ne kényszerítsd tovább ezt és kész –
morogta Fabian. – Hiányoznak a gyerekeim, Autumn, meg az erdő. Ennyi.
- Azt hittem minden egyszerűbb
lesz. Amíg Armand nem jött utánam titkon mindig vártam, hogy majd megteszi.
Utánam jött. De nem lettem bölcsebb.
- Ez a te házasságod Corinne,
senki sem tudja helyettetek megoldani – fogta Fabian a bőröndjét és megindult
lefelé a lépcsőn. Corinne nézte, hogy távozik a bátyja a villából. Anna fogata
is kigördült az udvarból. Most mi lesz velük? Armand a másik vendégszobában…vár.
Kivár… vagy türelmét vesztve ő is távozni fog? Semmi sem lett egyszerűbb,
minden csak bonyolultabb lett és mintha mindenki rá haragudna most már… a
tegnap este csak rontott a helyzeten.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)