Gyerekkel az erdőben

- Már megint szalad – sóhajtott Robin szemével követve, ahogy fia elcsörtet a rengetegbe.


- Had szaladjon, majd megállítja egy kiálló gyökér, amiben felbotlik – ropogtatta a mogyorót a fogsora közt élvezettel Lionel. Fabian belerobbant a fa tövében összegyűlt avar közepébe és visítva eltűnt az avartakaróba süppedve. A gyerekkacagás betöltötte a lejtőt, Robin lehajolt a kupac fölé és kihalászta belőle a gyereket. Fabian egy levelet nyalogatott lelkesen a szája elé tartva.

- Fabien, fúj! Köpd ki! – vette el a gyerektől a levelet Robin.

- Jól van na! – rázta le apja kezét magáról Fabian csibészes mosollyal és kiszabadult a szülői szorításból, ismét nekiiramodott a lejtőn lefelé.

- Tökmag! Gyere már lassú vagy! – kiáltott hátra Armand az utána csetlő-botló unokaöccsének. Fabian egy ideig engedett a szólongatásnak, aztán váratlanul meggondolva magát leguggolt az egyik terebélyes fenyőfa ágai alá. Onnan kukucskált ki, kis ujjaival egy tűlevelet próbált letépni az ágról, a tenyerébe nyomódtak a hegyes levelek, kivörösödött tőle a tenyere és az ujja, Fabian meglepetten nézett a fájó, piros kis pontokra, a tenyerében maradt zöld kis vékony pálcikákra. Saját tenyerét vizsgálgatva két ujja közé vett egy tűlevelet és tejfogai közé vette, s ráharapott. Kivette a fogai közül és figyelte, ahogy a tűlevél enyhén meghajlott a nyomástól, de nem tört el. Fabian úgy döntött a tűlevél nem ehető, ezért a térdénél a nadrágjába törölgetve a levelet kikukucskált. Apja és nagybátyja komótosan sétáltak az erdőben, de apja fekete szemei őt nézték. Fabian vidáman rámosolygott apjára és négykézláb kimászott a fenyő alól, majd ismét futásnak eredt, a tőle telhető gyorsasággal. Felülről avareső hullott Fabian világosbarna fürtjeire, s csodálkozva nézett felfelé, amikor Armand nagy lendülettel leugrott a fáról.

- Most meg vagy! – csapott le Fabianra és magával sodorta a földön. Fabian belement a birkózásba, de csak néhányszor megcsapkodta unokatestvére karját. Armand megcsiklandozta a kicsit, aki erre apró kukacként visított a földön.

- Tökmag Kukac! Tökmag Kukac! – skandálta Armand.

- Armand, nézd meg mit csinálsz vele! – Robin szétszedte a két fiút és Fabiant talpra állítva az avarban elkezdte róla leporolni a humuszos földdarabkákat, és apró levéldarabkákat. Fia hajába fújkálva próbálta megtisztítani a szöszke kis hajszálakat a kosztól. – Ezért én fogok otthon kapni – húzta el a száját Robin, látva, hogy a fia reménytelenül mocskosan fog hazatérni az erdei sétájukból. Fabian fecergett apja rendezgetése alatt, már menekült volna.

- Állj már meg egy percre, nézz ide! – szedte ráncba a gyereket Robin. Fabian apja térdébe kapaszkodva végre ránézett Robinra. – Fabien! – a gyerek belevigyorgott a képébe, apró kis tejfogaival a levegőt harapdálva.

- Apa! Apa? – támasztotta alkarját apja combjára, ahogy próbált nem felesni, miközben Robin a gyerek nadrágját igazgatta, kis kabátkáját pedig lejjebb ráncigálta, hogy a derekát takarja.

- Hagyd, úgysem lesz jobb! – legyintette le Lionel.

- Tiszta maszat vagy! – nyalta meg a hüvelykujját Robin és a nedves ujjbegyével letörölte az indiáncsíkoknak is beillő fekete földes maszatokat a gyerek homlokáról és arcáról. Fabian prüszkölve tiltakozott és húzta a fejét a tisztogatás elől, de apja combja satuként fogta a kis szabadulóművészt. – Na eredj! – csapott könnyedén a fia popsijára Robin, mire Fabian nekiiramodott az erdőnek.

- Levesz a lábadról mi? – bökött a gyerek után Lionel.

- Néha talán, de inkább csak lefáraszt – rogyott egy kivágott facsonkra Robin. Fabian és Armand kavicsokat keresgéltek a forrásvízben próbálták tisztára mosni. – Ez rossz jel.

- Micsoda? Hogy odáig vagy a saját fiadért?

- Nem, hanem hogy vizeskednek! Ebből olyan mocsok lesz, hogy hét rétegben kell levakarni Fabianról, hogy ismét megtaláljuk a bőrszínét – ingatta a fejét Robin.

- Ne légy vele szigorú! – roppantotta a markában szét a mogyorót Lionel és ő is a két gyerek összedugott fejét nézte. – Ejha a fiaink! – rázta a fejét hitetlen mosollyal Lionel.

- És milyen rosszak! – nézett rájuk sötéten Robin.

- Csak gyerekek! – nevetett Lionel.

- Az ugyanaz. Minden gyerek ilyen rossz, vagy csak a mieink? – túrt a hajába Robin.

- Fogalmam sincs, szerintem Fabian jó gyerek. Sosem ordítozik, nem úgy mint Armand.

- Csak Maria miatt. Tőle örökölte ezt a nyugalmat, de minden rosszaságot tőlem – nézte morcosan, ahogy fia belegázol a forrásvízbe és vidáman tocsog benne. – Na mit mondtam? – mormogta Lionelnek és fáradtan felállt, hogy a forráshoz siessen.

- Fabien! – kiáltott a gyerekre. Fabian felkapta a fejét és apja közeledő sötét alakjára nézett. Vígan ugrott egyet a forrásban, mire a hideg víz felcsapott a fenekéig. Nézte ahogy lábai elzárják a lefolyás útját a forrás apró , vékony medrében. Nagyon tetszett neki, hogy megakadályozza a vízfolyást. Felgyülemlett a víz a lába körül és most körülötte kezdett szétfolyni, a nedves, nyirkos földön. – Hagyd abba és gyere ki a vízből! – dörrent a gyerekre Robin. Fabian le-fel gázolt a forrásvíz jéghideg vizében. Persze nem érzékeli még, hogy ez veszélyes is lehet. Ő gyerek. Robin egy határozott lendülettel kipenderítette a gyereket a forrásvízből.

- Nem szabad, megfázol, te butus! – nézte fia sáros, nedves menthetetlen ruházatát. – Vége a mókának, haza kell mennünk átöltözni.

- Neeem! – görbült le egy csapásra Fabian ajka és máris dühödt sírásra kezdett.

- Elég legyen! - Robin ölbe kapta a tiltakozó gyereket és nagy léptekkel a vadászház felé indult vele.

- Akkor holnap találkozunk! – fogott kezet a két férfi búcsúzóul, s Lionel a világítótorony felé vette a lépteit, magához intette a fiát.

- Szia Robin, Szia Fabien! – kiáltotta Armand és apja után ügetett.



Robin a karjában szipogó gyerekkel ért vissza a vadászházba. Francios téblábolt a fogadócsarnokban.

- Forralj vizet, de tüstént! – ripakodott rá Robin és felsietett az emeletre.

- Már megint, hogy hozod haza ezt a gyereket! – hagyta abba a ruhák hajtogatását a lábákban Maria. Robin kapkodva vetkőztette a gyereket. – Nem hiszem el, hogy ha ketten vagytok az erdőben, akkor mindig ilyen mocskosan jöttök haza! – vett elő egy fürdőlepedőt sebbel-lobbal Maria.

- Már megint zsörtölődsz! Fejezd be ezt az öregasszonyos sápítozást, mert különben elverlek! – nézett fel rá Robin, ahogy a még mindig hüppögő gyereket szőrmére tette és a fürdetődézsát előhúzta a sarokból. Maria szappant hozott és a fürdetéshez kötényt kötött a szoknyája elé. Robin ledobta magáról a kabátját és az ingujját kezdte feltűrni a karján. Francios meghozta a gőzölgő kancsókat és Mariával elkezdték feltölteni a dézsát, Robin a csupasz kis szipogó Fabient a levegőbe emelte és egy lendülettel a dézsába nyomta. A meleg vízben megnyugodva üldögélt. Még piros szegélyes szemeivel nézett fel a szüleire, akik rosszkedvűen rajta babráltak. Fabian elernyedt a békés forró vízben, érezte anyja rutinos magabiztos mosdató mozdulatait.

- Állítsd fel! – szólt Maria hűvösen Robinnak, mire Robin Fabian hóna alá nyúlva kiemelte kicsit a vízből a gyereket. Maria sietve dörzsölgette fia lábáról a sarat. – Hogy lehet az, hogy ruha volt a gyereken, mégis mindenütt saras?! – szidta Robint Maria.

- Honnan tudhatnám? – nézte a fiát és az egyre koszosabb mosdatóvizet Robin.

- Te vigyáztál rá! Veled volt! Ha velem van, sosem így jövünk haza!

- Mert egyfolytában fogod a kezét, mintha halálos baleset érné a következő fa mögül!

- Voltak idők, amikor veszélyben voltunk mind! – emlékeztette Maria.

- Ami nem jelenti azt, hogy ezek az idők elmúltak volna! – szűrte hidegen a fogai közt Robin.

- Ezt meg hogy érted – akadt meg a szivacs Maria kezében a gyerek testén, s szürke szemeivel fürkészve Robinra nézett.

- Julien beköltözött a de Noir várba – felelte elkomorultan Robin.

- Nem! – nyögte Maria és a szivacsot újra belemártotta a vízbe és a fia testére nyomta.

- De igen! – nyomta vissza a vízbe a fiát Robin és ellépett a fürdetéstől. Hátat fordítva nézett ki a fenyvesekre az ablakon át. Csak a vízcsobogást hallotta a háta mögül, a fürdetés kedves, nyugtató hangjait. Maria lesütött szemmel, majd aggódón nézett fel a férje feszült, rezzenéstelen alakjára. Maria belebugyolálta a gyereket a fürdőlepedőbe és az ölébe véve a kicsit, Robinhoz lépett.

- Én… nem is tudom mit mondhatnék, Robin… - próbálta felvenni a szemkontaktust a férjével, de Robin csak az erdőt nézte, lassan szedve a levegőt.

- Nem mondhatsz erre semmit – felelte szűrve a levegőt a fogai közt.

- Sajnálom… - harapott az ajkába bizonytalanul Maria. Fabian tenyerét kidugva a fürdőlepedő alól, az apja karjára tette kis gyerekkezét.

- Az a vár, az enyém és a fiamé! – zihálta visszafojtott indulattal Robin, s ajkát a fia feje búbjára nyomta. Tenyerét rásimította fia kerek kis fürtős fejére, s az atyai csók alatt elszántan Mariára szegezte a tekintetét. Találkozott a tekintetük a gyerek feje felett. S Maria szíve szaggatottan az ijedtségtől féktelen vágtába kezdett. S ösztönösen magához szorította a gyereket rémületében.

- Mit akarsz tenni?

- Semmit, Maria semmit – rázta a fejét Robin. Fabian fejecskéje élénken járt hol anyjára, hol apjára nézett, majd kinyújtotta a karját Robin felé. Anyja karjában fészkelődve próbált átkúszni apja ölébe. Maria erősen tartotta, a kicsit nehogy leejtse, s a fecergő gyerekre nézett.

- Apát akarom! – nyújtotta karjait apja felé Fabian. Robin futó szemrebbenéssel kinyújtotta a karját és törülközőstől átvette a gyereket Mariától. Fabian kényelmesen elhelyezkedett apja erős karjaiban, karját apja vállára támasztva elégedetten bújt a férfi mellkasához. Robin érezte a gyerek puha meleg testét, s ez az érzés, erőt sugárzott.

- Nem sajnálkozni kell Maria – nézett vissza az asszonyra Robin, miközben magához szorította a fiát. Fabiant nem zavarta semmi, melegben, biztonságban érezte magát, a feje felett elhangzó konfliktusokból semmit sem érzékelt, már csak a vacsoráját és az édes álmokat várta.

Vissza a fenyvesekhez

A napfény átszűrődött a színes falevelek között. Színpompás lombok hajoltak az erdei ösvény fölé, olyan volt a táj, akár egy festő palettája, a természet élénk színeivel karnevált tartott az ősz köszöntőjén. A legdominánsabb a narancs és a sárga különös párosa volt a mélybordó és élénkpiros függönye előtt. Ragyogtak a hamvas falevelek a napfény kölcsönözte csillogásban, szebb hátteret természet nem kölcsönözhet a béke és harmónia együttes energiájához. Ropogott a száraz avar a fekete bőrcsizma súlya alatt, könnyű terhét cipelte a férfi a karján. Szürke szegélyes mogyoróbarna szemek csodálkoztak az ösvényre hajló lombok sűrűjére. A napfény játszadozott rajtuk, megcsiklandozta a levelek telt hasát, keringőt járt a levelek hegyéről lecsüngő apró harmatcseppekkel. Csak az ütemes lépésritmus avarban lejtett andalító monotonitása zavarta fel az erdő csendjét. Reccs-reccs,…ropp-ropp…




A szürke szegélyes szemek egy pillanatra találkoztak a sötétbarna szempárral.

- Vajon mire gondolhat? – szólalt meg a terhét cipelő férfi és megtorpant. Apró pufók kezek nyúltak a magasba.

- Hogy milyen jó lenne fára mászni! – felelte a csecsemő helyett röhögve Lionel.

- Vagy lehet, hogy szeretné megfogni a napfényt – mélázott a férfi és megigazította karján a súlyától egyre lejjebb csusszanó kis csomagot. A kisfiú hátát apja mellkasának vetve erre gurgulázó hangot hallatott és apró lábait fürgén meglengette a levegőben. Tetszett neki a természet. Világosbarna göndör kis fürtjei vígan lengedeztek, ahogy fejét, most ide-oda forgatta apja mellkasának dörgölődzve.

- Hé, Robin! Mióta lettél te ilyen romantikázós? – lengette meg a tenyerét az unokaöccse tekintete előtt Lionel. – Inkább madarat akar fogni, nézd hogy kapkod utánuk! – vigyorgott kis unokaöccsére Lionel. A kicsi visítva nevetett és erősebben rúgdalódzott apja karján ficánkolva. Robin az alkarján ülő csecsemő combját erősebben szorította, nehogy leejtse, s jobb kézzel a gyerek hasát is megtámasztva szorította a mellkasához.



A kis Fabian így szerette a legszívesebben járni az erdőt az apjával. Így mintegy karosszékben kényelmes biztonságban ült apja karjában, lábai lengedeztek a levegőben és szabadon szemlélődhetett a fenyvesek birodalmában.

- Ezt most csak azért mondod, mert nekünk kellene madarat lőnünk – Robin felnyúlt és könnyedén letépett egy levelet. Megforgatta az ujjai közt a zöldes-vöröses tölgyfalevelet. Lionel figyelte Robin vizsgálódását. Ismerte már jól, ezt a mozdulatot tőle. A levél viaszos felén apró sötétbarna pontokat keres, az erezeténél pedig kis pondrók után kutat. Robin sokszor végzett ilyen rutinellenőrzéseket, hogy hamar kiszűrje a levélbetegségekből, ha egy fa megbetegszik és még idejében megakadályozza az erdő elfertőződését. Robin a növénybetegségek mestere. Vigyázott mindig is saját tulajdonára, az erdőre. Most, hogy még kisebb területre szorultak, már szinte napi vizitet tett a kis tenyérnyi erdőben, hogy ellenőrizze a fák állapotát.

- Minden oké? – kérdezte Lionel miközben a cserjésben saját fia után nézett. – Hova tűnt ez a kölyök? Remélem, nem ugrott bele valamelyik nagyvad csapdánkba, mert kitekerem a nyakát!

- Menj és a kutyámat is hozd vissza! – intette Robin és Fabiant az avarba tette. A gyerek apja ujjaiba kapaszkodva vígan ugrándozott. Felhúzta a lábát szinte a feje fölé aztán vissza leengedte az avarba. Robin a magasba lendítette, majd visszatette a talajra.

- Gyerünk Fabien! Lépegess egy kicsit! – noszogatta a gyereket, aki csak azt várta, hogy az apja megint felemelje és ő már emelte is a lábát akrobatikus bravúrral a magasba.

- Soha nem fog megtanulni ez a gyerek járni! – állapította meg Robin. Ahogy fia most dacolva vele le akart rogyni az avar közepébe. Robin a kezénél fogva húzta felfelé a gyereket, mielőtt apró kerek popsija eléri az avar zizegő sűrűjét. – Fabien! – szólt rá a gyerekre, felismerve a turpiskodását.

- Olyan lomha mint te vagy Robin! – röhögte Lionel. – Lusta disznó mint az apja!

- Nagyon vicces! – morogta vissza Robin. Visszahajolt a gyerekhez, aki még mindig tiltakozott a járkáltatás ellen. Nyüszítve próbálta kiszabadítani apró tenyerét apja kezéből. – Gyere sétálunk! – noszogatta meg a lábával egy kicsit a gyereket hátulról. Fabian nyűgösen lépett előre, apja két tenyerébe kapaszkodva. – Ez az…még egyet. Előre – Fabian lebiggyesztette apró kis piros ajkát és minden elszántság nélkül előre lépett. Robin figyelte, ahogy az apró kis lábak tipegtek az avarban, fiának nem tetszett a dolog. Apja lábához bújt és nagy szürkésbarna szemeivel haragosan nézett fel apjára. – Na mi van? – emelte meg a szemöldökét Robin. Az a hatalmas okos homlok, a nagy szürkésbarna szemekkel, mintha Maria és a saját keverékét látná viszont. Maria okos homloka és dacos akaratossága ott feszült közöttük. A gyerek olyan öntörvényű volt mint Robin és olyan makrancos mint az anyja. A csudába is ezzel a gyerekkel! Egyszerűen a fia arcába néz és legszívesebben megrázná vagy megszorongatná, olyan ellentétes érzéseket vált ki belőle, mint az anyja.

- Te kis rosszcsont! – lendítette fel a levegőbe Robin és a gyerek visítva kacagott, ahogy apja a feje fölött megrázta a levegőben. – Mindig csak az legyen, amit te akarsz? – Fabian ficánkolva emelgette a lábát, s ahogy apja lengette a levegőben széttárta a karjait, mintha repülne. – Cipelteted magad? Mh? Azt hiszed mindig a hordárod leszek? – Fabian hasból nevetett apja játékos dorgálására, majd tenyerét apja vállára tette és apja nyakába kapaszkodott ahogy tudott. Apja mellkasán próbált mászkálni és Robin válla fölött nézett bele a rengetegbe. Shadow érkezett ugatva, farokcsóválva izgatottan.

- Hú Robin! Találtam egy döglött sünt! Valami állat jól elbánt vele! – áradozott Armand a kutya után loholva.

- Mondtam, hogy ne nyúlj tetemekhez, te lökött gyerek! – suhintotta nyakon a fiát Lionel.

- De meg akartam nézni milyen a tüskéje! – tiltakozott Armand nyűgösen a tarkóját vakargatva, apja elől elhúzódva. – Robin, hogy kell egy sünnek kitépni a tüskéit? Látni szerettem volna tüske nélkül, hogy néz ki, csak úgy csupaszon – kérdezte Armand a két férfi között haladva. Robin, aki próbálta nyugalomra inteni a fiát, aki látszólag mászókának használta jelenleg, Armand fölött összenézett Lionellel.

- Na most képzeld el, milyen lesz ez a gyerek, ha suhanc korba lép. Minden lányról letépi a ruhát, csak mert tudni akarja milyen csupaszon? – dőlt közelebb Robinhoz vihogva Lionel, hogy fia ne hallja amit mond.

- Armand, úgy nézek én ki, mint aki ki tud tépni egyetlen tüskét is!? – válaszolt Robin Armandnak, miközben szeme összenevetett Lionellel. - Nézz csak rá Mariára! A feleségem tüskéit sem tudom kitépni, pedig azt már próbáltam eleget, egy sün tüskéit még nem…Fabien! – szólt rá a gyerekre, aki cipőcskéjével hegymászást gyakorolva apját néhányszor mellkason rúgta. – Elég legyen most már! – szorította le a gyereket vissza a karjára Robin.

- Mikor nő már meg Fabien?! Akkor olyan jókat játszhatunk majd együtt! – kérdezte türelmetlenül Armand.

- Én nem vagyok benne biztos, hogy az olyan jó lesz – nézett gondterhelten Armand után Robin. – Minden rosszba bele fogja vinni! – sopánkodott Robin.

- Aham, mint én téged – bökte oldalba Robint Lionel.



Shadow hangos vakkantással jelezte a vadászházba, hogy megérkeztek. Maria a tornácon várta őket, szürke nappali ruhában, Vörös haja lángnyelvekként omlott a vállára és a mellkasára. A közeledők a tisztáson komótosan haladtak. A nap utolsó sugarai kísérték őket a faház felé. Elöl a vörösesbarna szőrű terrier futott, nyálas pofájában szürkés színű botot szorongatva. Mögötte Armand sáros térdű nadrágjában futott, kipirult arccal. A két bőrkabátos fekete férfi méterekkel lemaradva követte őket, ráérős, öles, férfias léptekkel. Fabien legörbülő ajkakkal bújt meg apja karjában, lábával türelmetlenül rúgdosva Robin oldalát, mintha egy lovat ösztökélne, hogy siessenek már.



Robin vadászlesen alkalmazott éles szemmel figyelte az asszony rezdüléseit. Ismerte már Maria természetét. A nő nyugodt külseje csak álca. A tenyerét csípőre téve várja, rossz jel. Ahogy Fabian meglátta az anyját, mint egy varázsütésre elkezdett sírni. Maria, lelépdelt hozzá az ösvényre és kitépte a gyereket a kezéből.

- Eddig semmi baja nem volt – tárta szét a karját ártatlanul Robin.

- Éhes, az a baja! – szűrte foghegyről Maria és besietett a vadászházba karján a kicsivel. Robin értetlenül nézett Lionelre.

- Ne is foglalkozz vele, ezt a nők értik, én sem tudtam sose, hogy mi van – legyintett Lionel. – Futás fiúk befelé! – szólt hátra a fiának.

- Minden nő sárkánnyá változik, ha gyereke lesz? – dünnyögte Robin, megereszkedett vállakkal lépdelve a kitömött medve előtt.

- Van, aki gyerek előtt is egy sárkány, nézd meg Charlotte-ot – röhögte Lionel. Maria átvágott az előtéren még egy sötét pillantást vetve Robinra. Robin elkapta a nő derekát és megállította. Lehajtotta a fejét, de csak az asszony arcát kapta el a csókja.

- Hagyj! Fabian mindjárt vigasztalhatatlan rohamban tör ki az éhségtől – tolta el magától Robin mellkasát és húzódott el Maria, átsietett az étkezőbe. Robin nagy sóhajjal vállrándítva követte, figyelte, ahogy az asszony az ölébe veszi a kicsit és a főzelékbe mártja a kanalat, majd a gyerek szája elé tartja. Fabien elégedetten nyammogott és most már vidáman csapkodta a polírozott asztallapot.

- Unalmas és fárasztó dolog a gyereknevelés – jegyezte meg összefoglalóan Robin, s lerogyott anyával és gyermekével szemközt a királyi trónusba.

- Finom, ugye finom – búgta a kicsinek Maria.

- Mi is kapunk valamit, vagy jóllakunk azzal, ha nézzük ahogy Fabien eszik? – kérdezte rosszkedvűen Robin.

- Most mi bajod – feszült meg Maria dereka, ahogy felnézett a szemközt ülő férfira.

- Semmi, csak amióta megszületett, körülötte forog a világ – csapott a királyi trúnus karfájára bosszúsan Robin.

- Mert szerinted körülötted kellene forognia igaz? – sziszegte Maria.

- Témánál vagyunk már megint – sóhajtotta unottan Robin és megforgatta a szemét. Hallgatta, ahogy Lionel az előtérben még azon veszekszik Armanddal, hogy vegye le a sáros nadrágját és csizmáját.

- Mióta lettél ilyen undok?

- Mindig is az voltam.

- Ki vele mit akarsz?

- A kurva életbe is mit akarnék?! Le akarok feküdni a feleségemmel az a bajom! Mikor tehetem meg? Mert egyfolytában a fiam kénye-kedvét kell figyelnem. Mikor érsz már rám is egy kicsit? Kettőnkre basszus!

- Ne ilyen hangosan!- szólt rá sziszegve Maria és futó pillantást vetett Lionel felé.

- Olyan hangosan ordítok a saját házamban, amilyen hangosan akarok! A francba is! – nézett fia bömbölő arcába Robin. A kicsi megijedt a nagy hangoktól és most éktelen sírásba kezdett. Robin a hajába túrva lökte fel magát az asztaltól és kiviharzott. Maria ringatni kezdte a gyereket. Lionel az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket.

- Elnézést kérünk! – súgta Maria könnyfátyolos szemekkel. Lionel ajakbiggyesztve mosolygott.

- Ugyan miért? Ezt minden kisgyerekes család átéli – nyúlt a zsebébe Lionel és elégedetten markolt a mogyoróból, s a szájába csúsztatott néhány szemet. – Jobb, ha mi megyünk, majd otthon vacsorázunk, kitalálunk ne fáradj! – legyintette le Mariát, és behúzta maga mögött a vadászház ajtaját.



Maria némán figyelte, ahogy a fia nagyokat nyeldekel a főzelékből, békésen nézelődött az étkező nagy agancsai felé, meresztgette a szemeit, időnként kinyújtotta felé a karjait. Fabian szemlélődő életében élvezte a gondoskodást, ami körülvette. Maria megtörölgette a fia arcát és az ölében felvitte az emeletre. Francios már bekészítette a mosdótálban a forralt vizet, amiben Maria megmosdatta a gyereket. Fabian beleült a meleg tálba és anyja vörös hajtincseivel játszott, míg az anyja szappannal átsikálta. Bepelenkázta és felöltöztette. Az ölében tartva a gyereket altatta, amikor Robin belépett a gyerekszobába. Maria csak némán haragosan nézett fel rá.

- Ne haragudj, feszült vagyok – ült le az ágy szélére Robin szemközt Mariával és a kicsivel.

- El vagyok fáradva egyszerűen. Nem tudom értékelni, hogy itt vagy, velem… - Robin figyelte az anyja mellén bóbiskoló fiát. Mutatóujjával könnyedén átsimított a gyerek arcélén.

- Ma sem akart járni tanulni – sóhajtotta Robin.

- Nem akarom erőltetni… - ráncolta a homlokát Maria.

- Nem beszél, nem jár semmit nem akar csinálni, lehet hogy valami baj van vele? – bizonytalankodott Robin fürkészve a fiát nézte.

- Nem hinném, egyszerűen csak még nem jött el az ideje, majd idővel – mosolygott le a gyerekre Maria.

- Szívesen lennék a helyében – intett a fejével a fia felé Robin. – Ott aludhatnék a melleden.

- Robin! – nevetett fel könnyedén Maria. Suttogva beszéltek a gyerekük feje felett. Robin megsimogatta a felesége kezét. De ujjai nem lankadtak, felsiklottak az asszony karján. Megállapodtak a karcsú női nyak vonalán, ujjai beletúrtak a vörös hajzuhatagba. – Robin! – ismételte meg a nevét Maria ezúttal ziháló, elakadó lélegzettel.

- Már elaludt, gyere! – vette ki a kicsit a karjából Robin és a bölcsőbe fektette a fiát, s az asszonyt derekánál fogva a csípőjéhez húzta.

- De ha felébred még! – nézett még a bölcső felé Maria.

- Nem fog. Gyere már! – tapadt éhes, mohó és nedves ajkakkal Maria vonakodó szájára Robin. Ahogy nyelvük a csókban egyesült már Maria is elfelejtett tiltakozni, csak arra vágyott, hogy Robin a karjába zárja és együtt zuhanjanak a meleg szőrmék puha halmára.