Árnika

Süvített a szél. A világítótorony emeletét még jobban csapkodta az erős  nyugatias szél. Charlotte  a kendőjét jobban összehúzta a mellkasán. A lágytojás kihűlt az asztalon. Charlotte aranygyűrűkkel terhelt ujjai végigsimították a finom selyemszövésű terítőt. Újabb széllöket csapódott az ablaknak, a réseken fütyült a szél. Charlotte átsimította a homlokát. Még nem szokott hozzá az állandó szél süvítéséhez, ehhez a lankadatlan hanghoz. A sirályok vijjogásához. Egy-két óráig talán megnyugtató hang, de egész éjszaka éberen ezt hallgatni, cseppet sem volt bíztató. Hallotta, amikor a férje hajnalban hazaért. Lassan tett-vett, s a cipőkoppanásai fáradtságról árulkodnak. Lionel belépett az étkezőszalonba és az asztalnál ülő feleségére esett a pillantása.

-          Charlotte! – biccentett Lionel, s kissé hajlott derékkal elhelyezkedett az asztalnál.

-          Oly későn jött, hogy az már szinte korán volt – jegyezte meg Charlotte.

-          Nyugtalan volt érkezésemet illetően? – vonta fel a szemöldökét Lionel. Figyelte a finoman ékszerezett asszonyt a reggelinél. Charlotte-nak gyönyörű ékszerei voltak. Most opálos fülbevalók és medál voltak reggeli kiegészítői. Kezén négy gyűrű is fénylett. Mégsem tűnt hivalkodónak. Gondosan elrendezett vékony kecses aranygyűrűk, drágaköves berakással. zöldes és kékes kövekkel.  Lionel a vaj felé nyúlt, de felszisszent. Charlotte szeme kutatón végigpillantott rajta.

-          Ön megsérült! – jelentette ki Charlotte, s felállt, megkerülve az asztalt Lionelhez lépett.

-          Honnét veszi ezt? – fordította el a fejét Lionel.

-          Mutassa! – állt meg az asszony mellette.

-          Túl élénk a fantáziája Charlotte drágám – mosolygott fel rá Lionel, de az arca sápadt volt. A homlokán apró verejték gyöngyözött.

-          Hívok orvost! – fogta meg a kendője két végét Charlotte, de mielőtt elléphetett volna Lionel a csuklójánál lefogta a nőt.

-          Nem megy sehova Charlotte! – mondta erélyesen, s felemelkedett ültéből. – Jól vagyok, csak… egy kis karcolás!

-          Engedje meg, hogy megvizsgáljam – tette gyűrűs ujjait Lionel vállára, aki azonnal felszisszent az érintésre. – Bocsánat – húzta el a kezét Charlotte. – Kérem! – billentette félre a fejét Charlotte.

-          Jó, nem bánom – préselte össze az ajkait Lionel, s megoldva ingje felső gombjait megmutatta a lőtt sebet. Charlotte összevont szemöldökkel vizsgálta a sebhelyet.

-          Csak súrolt – magyarázta Lionel.

-          Feküdjön le, fertőtleníteni kell – állapította meg Charlotte. – Sok vért vesztett?

-          Nem tudom, sötét volt, az ingem is fekete, de elég mély a seb – fintorgott rá Lionel.

-          Egy óra múlva itt leszek – indult meg a hajópadlón Charlotte.

-          Hova megy? – ráncolta a homlokát Lionel.

-          Szedek árnikát, az való sebgyógyításra – felelte Charlotte.

-          Honnan tudja maga azt? – lepődött meg Lionel.

-          Egy könyvtárban találkozott velem másodjára, nem emlékszik Lionel?

-          Igen persze, a Mendel kötet – biccentett rá Lionel. – De maga a növényeket csak könyvből ismeri, soha nem ismerne fel egy árnikát, még ha a lába előtt heverne sem.

-          Meg kell cáfolnom uram – felelte harciasan Charlotte. – A könyvleírások és rajzok pontosak, és nem vagyok szobatudós, ha elengedne, már bebizonyíthatnám hogy így van.

-          Nagyon fúj odakint a szél!

-          Majd megszokom Lionel – felelte rá Charlotte futó mosollyal. Lionel lerogyott az ágyára, s onnan figyelte, ahogy Charlotte az orkán ellen vastagabb kendőbe bugyolálja magát, ami szoknyája nagy részét is betakarja. Charlotte betette maga mögött a világítótorony ajtaját és nekiindult a hegyi rétnek, hogy árnikát keressen. A gyógynövénylexikonok leírása alapján ismerte a növényt. Meg kell találnia. A szél olyan erősen rángatta a szoknyáját, hogy úgy tűnt leszaggatja róla. Hogy fújhat valahol ennyire a szél?  Charlotte úgy érezte a legközelebbi fában meg kell kapaszkodnia, ha nem akarja, hogy felkapja a szél és az óceánba dobja. Sárga virágot kell keresnie. Ezt jól tudta. A rét közepén állva végignézte a szélben hajladozó virágokat. Leguggolt, s mindegyikből egy-két levelet lecsippentve megszagolta az ujjain maradó esszenciát. A leírás szerint jellegzetes fanyar- aromás illata van az árnikának. Charlotte külső és illat alapján döntött, a kendőjébe szedett belőle, amikor szeme megakadt a közeli gombákon. Mennyi gomba van itt! Lehet rálépett már út közben is sokra. Ahogy ott guggolt, s a hűvös szélben szinte jégcsappá fagytak ujjai, meglátta a jellegzetes gombaformát, amit az erotikus irodalom egyik lapján talált. Az állítólagos fogamzásgátló gomba. Charlotte félrebiccentett fejjel húzta ki a földből a gombát és megforgatta az ujjai közt. Talán, ki is próbálhatná. Na már persze, ha egyszer a férje hajlandónak mutatkozna vele intimebben is foglalkozni. Charlotte mosolyogva dobta az árnikák fölé a gombát, s sietve indult vissza a világítótoronyba. Épp beért a házba, ahogy eleredt az eső.  Férje ajtaja nyitva volt, Lionel az ágyon feküdt, csak nadrág volt rajta.

-          Meghoztam, szeretné megvizsgálni saját szemével is? – Charlotte a gombákat eltüntetve, csak az árnikákat tette a férfi elé. Lionel mindet alaposan szemügyre vette. – Nos? – kérdezte vallatón a férfit.

-          Igen, árnika – biccentett Lionel.

-          Köszönöm – jegyezte meg kritikusan Charlotte. – Elkészítem – tette le a kendőjét az ágyra, s mielőtt kifordult a szobából tenyerét a férfi homlokához szorította. – Kicsit melegebb. Láza van uram. Hozzak borogatást? – kérdezte szárazon.

-          Szeretne megérinteni? – vigyorgott fel rá Lionel.

-          Piszkos a fantáziája – állapította meg Charlotte, s otthagyta a férfit. Mire elkészült a főzettel, és behozta a borogatást is, Lionel már kiájult az ágyban. Mélyen szedte a levegőt. Charlotte óvatosan átmosta a sebet, bekötötte, majd borogatást tett a férfi homlokára. Ahogy végzett a két edényt félretette, s leült az ágyhoz húzott székre, s figyelte az alvó férfit. Lionel összefogott hajából néhány tincs kiszabadult és az arca mellett hullott alá. Mellkasát alig néhány szőrszál színesítette, egyébként sápadt fehér volt a bőre. De karcsú volt, és a csípőjére feszülő nadrágban is jól látszott a férfias külső. Lionel formás alkatú volt. Charlotte-nak be kellett vallania önmaga előtt, hogy tetszik neki a férje. Legszívesebben melléfeküdt volna és a fejét a férfi lassan emelkedő és süllyedő mellkasára hajtotta volna. De türtőztette magát. Csendben őrizte a férfi álmát.

Lionel szeme laposakat rebbent. Azt érezte, hogy kiszáradt a torka és nagyon szomjas.  Átütő fűszeres illat csapta meg az orrát, lassan tudatosult benne, hogy az árnika illatát érzi. Amivel minden bizonnyal a karját kente be az asszony. Charlotte! Lionel óvatosan kinyitotta a szemét. Az asszony itt ült az ágyánál és olvasott. Milyen nyugodt! Nem rémüldözött még akkor sem, amikor megtudta, hogy megsérült, egy rablóhadjárat kellős közepén. Charlotte tudja, hogy kihez ment hozzá. Nem éri meglepetésként, hogy ilyesmi történik. Tudja, hogy fegyver is van a férje kezében minden nap. Charlotte ujjain szépek a gyűrűk, látszik rajta, hogy egy gazdag asszony. Lionel itt vidéken nem is látott ilyet, hogy egy nőn ennyi ékszer legyen. S ezzel a gazdag asszonykézzel ápolta őt. Akaratlanul is Lionel lusta mosolyra húzta ajkait. Charlotte lapozás közben felnézett.

-          Felébredt, miért nem szólt? – engedte le a szoknyájára a kötetet Charlotte. Előredőlt a székben. – Szomjas? – kérdezte Charlotte, s töltött a szekrénykén álló kancsóból egy pohár vizet. Lionel szó nélkül fogadta el az átnyújtott poharat, s közben az asszonyt nézte. Charlotte némán figyelte, ahogy Lionel lassú kortyokban felhajtja a pohár vizet.

-          Miért maradt? – kérdezte Lionel a szekrényre helyezve az üres poharat. – nem kell ápolgatnia.

-          A felesége volnék – felelte nyugodtan Charlotte.

-          Bizonyos tekintetben – igazgatta meg a takarót magán Lionel.

-          Valóban nem minden tekintetben – préselte össze az ajkait Charlotte.

-          Ez szemrehányás akar lenni? – sandított fel rá Lionel.

-          Tényszerű megállapítást tettem.

-          Charlotte, maga meg van sértődve – nevetett fel szárazon, férfias ízzel Lionel.

-          A helyemben maga is meg lenne – tette félre a könyvet az öléből Charlotte.

-          Miért?

-          érzéketlen velem, Lionel.

-          Én? Soha.

-          De igen. Mellőzöttnek érzem magam, jelentéktelennek. Unalmasnak. És a legkevésbé sem… kívánatosnak – zihálta Charlotte. – Én nem ezért jöttem el otthonról. Ezeket Londonban is megkaptam.

-          Nem. maga kalandért jött igazam van Charlotte? – kérdezte elsötétedő tekintettel Lionel.

-          Kalandért, izgalomért, változatosságért…

-          … és testi szerelemért – mielőtt Charlotte rájöhetett volna mi történik vele, a férfi egy lendülettel átlendítette a székből az ágy másik oldalára. Charlotte kikerekedett szemekkel huppant le a puha matracra. Azt hitte a férfi erőtlen, de úgy látszik Lionel nagyon is ereje teljében van. – Nem is miattam? Az én szerény személyem kicsit sem számított?  - könyökölt fölé Lionel, s azok az igéző whiskyszemek lágyan belefúródtak az asszony szemébe.

-          Én…

-          Maga csak attól rettegett, hogy ne egy ötven fölötti vén gróf vezesse be a szerelem művészetébe igaz? Maga egy fiatal, tetterős férfira vágyott, aki az erotikát annak teljességében mutathatja be. Maga a szerelmet is racionálisan értékeli Charlotte, mint a Bibliai Éva, türelmetlenül tudni akar. Mindent. A szerelemről.

-          Én…

-          Charlotte! Magának fogalma sincs a szerelemről! – suttogta komoran Lionel. – Sokat olvasott róla, s ezért kíváncsi. Mohón siettetné a vágyat, hajszolná az élvezetet, sürgetné az elkerülhetetlent. Mondtam, ebből a házasságból egy fiút akarok, ne nyugtalankodjék, szeretkezni fogunk. De nem most – mondta komoran Lionel. Charlotte ziháló mellkassal  nézett fel a férfira. Feje a baldachinos ágy párnáján. A levegőben az árnika erős illata keveredett Charlotte parfümillatával. Charlotte dühösen és sértetten nézett a férfira. Aki ennyire átlát rajta most. Lehet, hogy nem is Lionelre vágyik? Csak egyszerűen tudni akarja mindazt, érezni akarja mindaz, amiről olvasott? Azt tudta, hogy szeretné ha a férfi végre magához ölelné, birtokba venné, magáévá tenné, azt tenné vele, amit egy férfi egy nővel tesz. Miért vonakodik hát a férfi? Hiszen a férje! Joga van hozzá! Hogy megérintse! Erre… esze ágában sincs. Charlotte lehunyta a szemét, hogy véletlen se szaladjon könny a szemébe. Nem akar sírni a tehetetlenségtől, az olyan ostobaság, és gyerekes dolog.  Itt fekszik egy félmeztelen férfi ágyában és mégsem szeretkeznek! Micsoda büntetés ez!

-          Maradjon itt, és aludjunk, hosszú éjszaka volt ez – dőlt vissza a párnájára Lionel.

-          Mindenki előtt egyértelművé teszi, hogy még nem adtam oda magam, hogy még nem voltunk együtt. Mert magáz. Egy férj nem magázza a feleségét. Zavarba hoz engem, mindenki előtt kellemetlenül érzem magam. Nem ez a szokás. El kellett volna hálnunk a nászéjszakát, ott Greenwich-ben. Miért is nem tettük meg? - szorította meg a párnája csücskét a markában erősen Charlotte, ahogy hátat fordított a férfinak.

-          Alig ismerjük egymást Charlotte. Ismerjen meg. Tudom nehéz elfogadnia, de magamat is kényszerítem most erre. Visszafogva önmagam. Charlotte, ez a legszebb időszak. A várakozás izgalma. Hát maga nem érzi?

-          Még mindig szűz vagyok. És ez a maga hibája! – sziszegte Charlotte. Hallotta az ágynemű suhogásán, hogy a férfi felé fordult. Tenyerét Charlotte derekára simította. A mellkasa Charlotte hátának nyomódott.

-          Csak annyit kértem, hogy ne kapkodjuk ezt el. Rengeteg időnk van még Charlotte. Szeretném, ha különleges lenne. Mindkettőnknek.  Maga a leggyönyörűbb, leggazdagabb, legkívánatosabb nő, akit ismertem. Aki nem titkolja a vágyait. Charlotte ez engem is izgat. Maga más mint a többi nő. maga szexet akar, és tudja is. Ez őrület. Ezt egy nő nem vallaná be és maga megteszi. Jézusom, hát azt hiszi én nem ezt akarom? Azt akarom, hogy eget rengető legyen. De nem akarok csalódást okozni magának. Várjunk még!

-          Ez a maga akarata és döntése. Maga a férfi. S ahogy az este is mondta, bármennyi pénzem is van, nem erőltethetem senkire sem magamat.

-          Charlotte, Charlotte! Isten adjon nekünk tartós boldogságot! – sóhajtotta Lionel, s magához ölelve az asszonyt, lágyan simogatta annak derekát. Charlotte behunyta a szemét. Lassan engedett a mellkasát szorító görcs. Ez elégedetlenség, és tehetetlenség fojtogató szorítása. Belenyugodva ellazult. Végülis a férje itt van, vele van, átölelte és a ritmikus simogatása elálmosította. Nem is olyan vészes, most így megpihenni a férfi ölelésében. Észre sem vette, s könnyű álomba merült.

Szerelemre éhezve

-          Coeur de Noir várában tett vacsorák után, a világítótoronybeli vacsora igencsak csendesnek és szegényesnek tűnhet – jegyezte meg Lionel a bort kortyolgatva a kristálypohárból.

-          Valójában örülök, hogy végre nem kell részeg alakokat kerülgetnem – mosolygott rá Charlotte az asztalra téve a kését a porcelántányérnak támasztva. Lionel nem fűzött kommentárt felesége vásárlási akcióihoz. Nem is igazán tehetett. Hiszen Charlotte az örökségéből vásárolt. Londonból hozatott tányérokat, étkészletet, abroszokat, függönyöket, ruhákat, és parfümöket. A világítótoronyban elegáns kiegészítők sora jelent meg, s Lionel a kristálypohárban gyönyörködött.

-          Haragszik rám – állapította meg Charlotte.

-          Dehogy. Nagyon jó ízlése van Charlotte. Szép holmikat vásárolt, csak kellemetlen, hogy ezt nem én vettem – sóhajtotta Lionel.

-          Szeretné tőlem megvásárolni a kristálypoharakat? – incselkedett Charlotte.

-          Ön kigúnyol! – emelte fel rá a tekintetét Lionel.

-          Sosem… mernék ilyesmit – akadt el Charlotte szava. A gyertyafényben kettesben ültek, meghitten a saját asztaluknál. Végre nem ültek körülöttük annyian, a vacsorák után, Coeur mindig a rendelkezésükre bocsátott egy hintót, amin hazajöttek. Kimerülten csak a szobájukba akartak kerülni. Elég fárasztó volt. Robin folyamatos csacsogása pedig nem hagyott két szót sem váltani a házaspár közt. De most itt volt. Lionellel szemközt. Ha kényelmesen végigfekteti az alkarját az asztalterítőn, megérintheti a férfi ujjait, amelyek az asztalon nyugvó kést igazgatják. Lionel whisky színű szeme most bársonyosan sötéten ragyogott rá a gyertyafényben.  Elakadtak a társalgásban. Lionel megköszörülte a torkát és újra kortyolt a borból. Az orrában volt Charlotte új szerzeményű parfümjének illata. Intenzív friss illat volt. Érzékeket, vágyakat keltő illat. Charlotte ma estére mély dekoltázsú ruhát vett fel, amitől Lionelnek akaratlanul is a nő mellére irányult a tekintete. A várbeli vacsorákhoz sosem öltözött így. De ma este, telt keblei buja érzékiséggel buggyantak magasan a ruha szegélye felé. smaragdköves keskeny, nyakék simult be a mellek közti völgybe. Lionel tehetetlenül emelte a poharat a szájához, kiszáradt a torka. Inni kell.  Ez a nő rafinált. Ismerhetné, kezdhetné már kiismerni, a felesége.

-          Lionel, én… - Charlotte hangja elakadt. Csak rebbenő szempillái pislantak néhányat, aztán elhallgatott és belenyalt a borába.

-          Én is vásároltam a héten – szólalt meg végül Lionel, hogy ő is megtörje a csendet, s az asszony zavarát.

-          Tényleg? – emelte fel rá a pillantását a nő. Másról akart beszélni. Megnyalta az ajkait és várakozón a férjére nézett. Lionel szeme lebbent a finom ajakrúzs ragyogásán. Az asszony ajkai még teltebbnek és még hívogatóbbnak tűntek.

-          Egészen, csak egy kis apróság. Nem olyan nagy érték, de gondoltam mégiscsak szükséges lenne – Lionel a zsebébe nyúlt és kettejük közé az asztalra tett egy ezüst selyemborítású kis dobozt. Charlotte felé igazgatta a kapcsot, majd egy ügyes pattintással felnyitotta a fedelét. A fehér selyempárnán két karikagyűrű pihent. Egy nagyobb, és egy kisebb karika. – Tudom, hogy eredetileg azt a zafírköves gyűrűt kapta tőlem. De ez viszont nem lopott. Én vettem – magyarázta Lionel a gyűrűkre mutatva. – Persze, csak ha… elfogadja, ha … szükségét érzi – keresgélte a szavakat Lionel, tekintve, hogy a felesége még mindig csak meredten nézi a gyűrűket.

-          Ó ez… egy nagyon jó gondolat, igen… szépek – nézett fel Lionelre Charlotte.

-          Akkor, megengedi? – szaladt futó mosolyra a szája széle, ahogy kivette a kisebb gyűrűt a selyempárnából, és megfogta az asszony kezét, s az asztalon átnyúlva felcsúsztatta rá a gyűrűt. Charlotte hasonlóan tett a nagyobb gyűrűvel és némán a férfira nézett. Mi lesz? Csókolj már meg az istenit! Mikor, ha nem egy ilyen pillanatban? Istenem, hát sosem fog már megérinteni? Lionel szemében lobogott a gyertyafény, csupa égető, perzselő whisky a szeme. Charlotte remegve hunyta le a szemét, a bőre szinte sikított egy kis érintésért, annyira vágyott erre a férfira.  Mit tegyen, hogy hozzáérjen? Könyörögjön neki? Ennél kihívóbb ruhát már nem lesz varrónő aki varrjon számára. A ruha válla csábosan leejtve borult a karjára, meztelenül hagyva a vállait, a nyaka ívét, fedetlenül a keble szinte teljes ívét. Mit tehetne még? Szinte minden porcikáját körbeparfümözte. A férfi száraz ujjaival lassan végigsimított a tenyerén, le egészen a csuklójára  bukó aranykarperecig. Charlotte elakadt lélegzettel minden idegvégződéssel próbálta magába szívni ezt az apró lágy, simítást. Nem is tudatosult benne, hogy a férfi felállt közben és ajkát Charlotte halántékához szorította.

-          Jó éjszakát Charlotte! – suttogta a hajába Lionel és, könnyed érintése eltűnt a csuklójáról. A férfi elhúzódott és érintése hűvös nyomot hagyott maga után.

Charlotte a saját ágya szélén ült, finom patyolathálóingjében. Hallgatta a tenger morajlását a kis erkélyen túl. A hullámok nekiszaladtak a partnak, monoton ritmussal. Most mégsem altatta el. A férje utoljára Londonban csókolta meg. Egy közkönyvtárban. Miért vonakodik most? hogy már a felesége? Charlotte leengedett hajával játszadozott, a hosszú fonatokból próbálta kihúzgálni az elhalt szálakat. Bosszantó. Charlotte hátradobta az aranyló hajfonatot, s céltudatosan felállt, lenyomta az ajtókilincset. Férjnél van. S igenis asszony akar lenni. minden tekintetben. Ha kell maga megy a férjéhez. Charlotte sürgető kemény kopogással kért bebocsátást férje hálószobájába, de válaszra sem várva benyitott.  Lionel éppen egy finom metszésű ezüst tőrt tüntetett el a csizmaszárába. Fekete ingjének buggyos ujja megrezzent, ahogy felnézett rá. Lionel tekintete pásztázó volt a selyemszalag mögött.

-          Ó bocsánat…  - akadt meg a lendületben Charlotte és csak nézte férje karcsú izmos alakját, ahogy akár egy fekete macska fürgén mozog.

-          Nem történt semmi. Nem mondtam, de ma éjszaka… khm… nem leszek itthon – köszörülgette a torkát zavarában Lionel.

-          Na igen, azt látom. Dolgozni megy a férjem – nyalta meg cserepesedő ajkait Charlotte.

-          Így is mondhatjuk – húzta fanyar mosolyra a szája szélét Lionel.

-          Nem lenne szükséges ezt csinálnia tovább – jegyezte meg Charlotte.

-          De igen Madame de Noir. Ez az egyetlen dolog, amit továbbra is csinálni akarok és fogok. Az ön hozománya számomra nem létezik, és ehhez tartom magam – egyenesedett ki Lionel, s keresztbe fonta maga előtt a karjait.

-          Megfizetem a ma éjszakát – lépett előre határozottan Charlotte. Egészen hosszú másodpercekbe telt, mire ráébredt, hogy mi szaladt ki a száján. Komolyan azt mondta a férjének, hogy lefizeti, csak töltse vele az éjszakát? Istenem, hogy mondhattam ilyet! – Charlotte figyelte, ahogy Lionel whiskyszín szemeiben pajkos fény kel táncra. Ó igen, a férfi véletlen sem akarta nem úgy érteni ahogy hangzott. Lionel huncut mosolyra húzta az ajkait, amiből sütött, hogy pajzán gondolatai támadtak.

-          Charlotta, maga annyira… progresszív – kereste a szavakat körültekintően Lionel.

-          Hogy érti azt, hogy progresszív?! – viszonozta a pillantását zavartan Charlotte.

-          Azt, hogy meghaladja a korát asszonyom, és a korlátait is! Egy nő nem fizethet meg egy férfit! – felelte szilárdan, de mosollyal Lionel.

-          De igen, ha elég pénze van hozzá. S nekem történetesen van elég – húzta ki magát Charlotte, s pirulását a határozott harciassága váltotta fel.

-          Charlotte, drága Charlotte – ingatta a fejét Lionel, s lassú léptekkel közeledett az asszonyhoz. – Tudja… - hajolt közelebb a nőhöz. – Mit mondanak a városból érkezettekre itt vidéken? – súgta egészen a nő füléhez hajolva. Charlotte vállain, nyaka ívén és karján is felálltak az apró kis szőrpihék és libabőrös lett, a férfi meleg leheletétől, a hangja búgásától és a közelségétől is. Csak értetlenül nagyra kerekedett szemekkel rázta a fejét, ahogy a férjét nézte. Lionel meleg tenyerét az asszony csupasz vállára tette.

-          Azt mondják… - Lionel játékosan az ujja köré tekerte Charlotte egy hullámos szőke hajtincsét. – Hogy a városból érkezettek közt… túl sok – Lionel fátyolos borostyánszemeit belefúrta Charlotte tekintetébe, s izmos combjai nyomásával a falikárpithoz szorította az asszonyt. - …a szerelemre éhes. – Lionel ajkai könnyen végigfutottak Charlotte vállán, nyakán és nyelvével könnyedén megnedvesítette Charlotte füle mögött az érzékeny bőrt. – Igaz a mondás Önre is Charlotte? – lecsapott a nő ajkaira és nyelvét vad táncba vitte. Charlotte megrogyott térdekkel kapaszkodott Lionel vállába és átadta magát a csók elsöprő lendületének. Nem akarta abbahagyni, csak érezni akart, Lionel forró tenyere végigsimította karcsú derekát, sürgetőn rántotta fel a puha patyolat anyagot, s tenyerét birtoklón az asszony fenekére szorította. Charlotte alsónemű nélkül érkezett. Lionel elhúzódott, s kérdőn nézett az asszonyra. – Igaz Charlotte? Sok a városban a szerelemre éhes? Maga az? – kérdezte Lionel elhúzódva.

-          Igen – rebegte Charlotte duzzadt ajkakkal, s kábultan pislogott fel a férfira.

-          Jó éjszakát Charlotte! – mosolygott Lionel, s elhúzódott az asszonytól.

Atyánk az orkán, a dermesztő szél

Hosszú út állt még előttük, fel egészen északra. Szakadó esőben lovagoltak tovább. Lionel erősködött, hogy szereznek  Charlotte-nak egy fogatot, de a nő hevesen tiltakozott, mondván, hogy a kocsi csak lassítaná őket. Na ez a nő tényleg nem egy elkényeztetett szobában ülő nemesasszony. És legalább olyan racionális, mint Lionel maga. Az érve igaz volt. Tényleg a kocsi sokkal inkább lassította volna őket, s ezt Charlotte is tudta. Nem zavarta, hogy szakadó esőben bőrig áznak a lovak hátán. Az új otthonában akart lenni. Vagy amit még inkább akart: a házassági szerződést. Lionel ezt is megértette. Így maga is hajszolta a lovakat, amennyire lehetett. Még egy éjszakát fogadóban szálltak, de az esküvő éjszakáján olyan nagyon lefáradtak, hogy most mindenki a saját ágyába dőlt. A következő délután megérkeztek a fenyvesekbe. S Lionel számára egy új élet kezdődött. Feleséget hozott haza. Londonból!

A világítótorony felé már csak ketten poroszkáltak Lucien lovain. Charlotte elégedetten paskolta a gondosan ápolt lovat, mielőtt leugrott a kavicsos talajra a tengerparton. Északon van.  A szél a hajába kapott.

-          Itt mindig ilyen szeles az idő? – kérdezte Charlotte, ahogy szétzilált haját fújta a szél.

-          Igen, ez itt a tengerpart – tárta szét a karját mosolyogva Lionel. – Baj?

-          Nem, nem gond – rázta a fejét Charlotte. – Jó lesz a tengermorajlást hallgatni. Nagyon megnyugtató – mosolygott rá Charlotte.

-          A legtöbb hálószoba a tengerre néz – engedte be az asszonyt a házba Lionel.

-          Tényleg? Ez maga a megvalósult álom. Londonban csak a Temze koszos vizét látni – jegyezte meg Charlotte, ahogy belépett. Keskeny folyosója volt a háznak.

-          Remélem nincs szűk folyosó iszonya – tette a tenyerét a faborítású falra Lionel.

-          Olyan is létezik? Nem nincsen – rázta a fejét nevetve Charlotte. – Mióta lakik itt?

-          Néhány éve költöztem át. Amikor Lucien megházasodott, tudja ő a bátyám – magyarázta Lionel.

-          Igen, emlékszem rá – biccentett Charlotte.

-          Nem akartam a szüleim nyakán maradni, így fogtam néhány fát, kivágtam és átalakíttattam az egészet – Lionel körbenézett a helyiségeken. – Tudom nem túl otthonos és nem barátságos… az emeleten, megmutatom a szobáját – sietett előre Lionel. – Vissza akar menni Londonba?

-          Nem szándékozom – felelte Charlotte.

-          Máshova? – kérdezte Lionel benyitva az egyetlen vendégszobába.

-          Magával maradok Lionel. Ez miatt nyugtalankodik? – billentette félre a fejét Charlotte, ahogy elslisszolt a férfi előtt a szobába. Lionel nem válaszolt, helyette témát váltott.

-          A halászfaluból szoktam felvenni embereket, ha bármilyen segítségre igénye van, kérem jelezze – mondta Lionel.

-          Ne nyugtalankodjék Lionel. Egy kolostorban voltam hosszú ideig, ahol a konyhában volt a legmelegebb, tehát ott tartózkodtam a nap nagy részében. Megoldjuk magunk is, én nem akarok az örökségemhez nyúlni különösebben, maga sem hiszem, hogy túl jól áll anyagilag, ha rablásra kell adnia a fejét.

-          Ha bemegyek a faluba még lehet el tudom érni az ügyvédet.

-          Nem sürgős, megbízom magában – tette le a kendőjét Charlotte.

-          Ha megpihent esetleg, sétálhatunk a parton ha van kedve – lépett ki a szobából Lionel.

-          Zavarban van, miattam? – mosolygott fel rá Charlotte. Tetszett neki a férfi udvarias, távolságtartó igyekezete. Pedig valójában a férfi csókjára vágyott. Ha nem ismerte volna a férfi csókjának ízét és hevét, sosem mond neki igent. Újra csókolni akarta, újra azt akarta, hogy csókolják azok a keskeny ajkak.

-          Tudom, hogy nem ilyen körülményekhez szokott.

-          Nekem a pénzem kell, a többi nem számít – felelte mosolyogva Charlotte. – A tengerparti séta pedig nagyon jól hangzik – pillantott fel a férfira lágyan Charlotte.

-          Akkor ezt megbeszéltük – biccentett Lionel és  visszasietett a szalonba.

Egy órával később gyengéden megkopogatta a felesége szobájának ajtaját. Charlotte kitárta az ajtót és útra készen állt. Lionel nem szólt semmit, csak együtt megindultak a lenyugvó nap fényében vöröslő tenger felé. Hullámtörés és hullámmorajlás váltakozott. A szél kitartóan fújt és csapkodott körülöttük. A cipőjük alatt csikorogtak a vízmosástól tompára csiszolt kövek.  Charlotte megállt a parton és nézte a vörös fények játékát a víz felszínén.

-          Milyen szép! Olyan béke van itt!

-          Legalábbis a parton. Az erdőben ez nem igaz – mondta Lionel zsebre dugott kézzel.

-          Valóban? – pislantott hátra rá Charlotte.

-          Tudja milyen a rossz szomszédság? – kérdezte Lionel.

-          Igazi átok – mosolygott Charlotte.

-          Na igen, a de Noirok is ezzel küzdenek már ősidők óta.

-          S maga az oldalág… Ha jól értettem…

-          Hát igen, engem kevésbé érintenek ezek a dolgok – biccentett Lionel. Lassan közelebb lépett és Charlotte meg volt róla győződve a férfi meg akarja érinteni. Átfogni a vállát, átkarolni. De Lionel csak a kezét kérte el, s a kézmelegétől átmelegedett apró medalionnal ékes nyakláncot lassan beleengedte az asszony tenyerébe. – Ez a magáé! Elvettem, de most módomban áll, visszaszolgáltatni – rándult apró mosolyba Lionel szája széle. Charlotte belenézett a tenyerében tartott ékszerre. Felismerte azt. Anyja rózsaszín gyémántköves nyaklánca volt. Amit a whisky-barna szemű férfi vett ki a nyakából. Lionel de Noir visszaadta neki azt, amit ellopott tőle. – Emlék az édesanyjától – mosolygott rá melegen  Lionel.

-          Hát még nem felejtette el? – nézett rá hálával Charlotte. S megilletődött a férfi kedvességén.

-          Egyetlen szavát sem felejtettem el Charlotte, amit nekem mondott – mosolygott rá rendületlenül Lionel. Az asszony kézfejét még mindig a kezében tartotta, s az asszony markába zárva az ékszert, átfogta tenyerével a nő kézfejét és úgy húzta magával a tengerparton tovább. – Tudja, a férfiak… nem figyelnek arra, amit a nők mondanak nekik. A férj nem figyel arra, hogy mit mond neki a felesége. Had beszéljen csak, asszonyperlekedés az. Én nem szeretnék ilyen lenni Charlotte. Sőt nyomatékosan megkérem, hogy jelezze, ha nem figyelek magára. Mert tisztelem magát. Őszintén csodálom magát Charlotte. Én a legjobbat akarom kihozni ebből a házasságból. Megért engem?

-          Azt hiszem, maga nagyon jó ember Lionel de Noir – nézett fel rá oldalt Charlotte, s mindketten megkönnyebbülten sétáltak tovább a parton. Lionel  a kezében tartotta továbbra is az asszony apró öklét, s a kézmelege átjárta Charlotte-ot egészen a szívéig.

Az ügyvéd megigazgatta orrán a szemüvegét, s a világítótorony ablaka felé tartotta, hogy jobban lásson. Charlotte is homlokráncolva olvasta a házassági szerződés egyik példányát és Lionel is. Hárman ülték körül az étkezőasztalt. Az ügyvéd lerakta a saját példányát és ujjait összekulcsolva várakozott. Nem sürgette a házastársakat. Maga elé merengve mélázott. Ő már megfogalmazta a szöveget. Formába öntötte. Várta, mi lesz a házasfelek kívánalma. Lionel átpillantott a feleségére a papír felett.

-          Rendben talál mindent Charlotte? – kérdezte Lionel a kék szemekkel keresve a kapcsolatot. Charlotte végre ránézett.

-          Igen, jó lesz – dőlt előre Charlotte, s a tollat belemártotta a tintába, s könnyed, gördülékeny vonalvezetéssel aláírta. Lionel is ráfirkantotta a nevét, lapot cseréltek, futólag összemosolyogtak, ahogy átvették a papírokat és gyorsan azokat is aláírták.

-          Egy-egy példány marad. Egy nálam lesz. A bankban pedig elvégzem a szükséges ügyintézést.

-          Köszönjük  - állt fel Lionel, s kezet fogott az ügyvéddel, kikísérte, s ketten maradtak. Charlotte elégedetten nyújtózott.

-          Melyik itt a legközelebbi település? – kérdezte Charlotte.

-          Ezüstharmat. Ez egy falu, de majd körbevezetem a környéken. Megismertetem a birtokkal. Ha van kedve, szívesen bemutatnám a nagybátyámnak, tudja a de Noir vár urának. Általában az a szokás a de Noiroknál, hogy minden ifjú feleséget és újszülött gyermeket a várúr elé viszünk. Ez afféle rituálé – dörzsölte meg a szemét Lionel. – Persze csak ha van kedve.

-          Miért ne volna, vigyen csak magával és dicsekedjen újdonsült ifjú feleségével Lionel, ez a maga kiváltsága – emelkedett fel az asztal mellől Charlotte és várakozón a férje elé lépett. – Részemről kész vagyunk, indulhatunk.

-          Azt hittem szeretne felkészülni – szökkent talpra Lionel is felesége meglepő készenlétét tapasztalva.

-          Én mindig mindenre fel vagyok készülve Lionel de Noir. Nem kell különösebben jobb színben feltűnnöm egy nagybácsi előtt, aki a vár ura. Én nem függök egy várúrtól sem. lásson csak olyannak, amilyen vagyok. Vagy úgy érzi szégyent vall velem, ha így megyek? Kívánja, hogy átöltözzek, hogy újratűzzem a hajam, mondja mit kíván tőlem? – állt nyugodtan a férfi előtt Charlotte.

-          Nem sértésnek szántam drága Charlotte – nyújtotta a kezét a nő felé Lionel, s kézcsókra emelte az asszony csuklóját. – Ön tökéletes, mindig az. Ebben nem kételkedtem amióta ismerem. Jöjjön!

Charlotte de Noir nem lett ideges a nagyhatalmú és általában is parancsoló hangnemű rideg Coeur de Noir előtt. Ellenkezőleg. Ugyanolyan hűvös és nyugodt volt. Nem akart szívélyes lenni, egyértelműen hivatalos, kötelező elemnek tekintette a látogatást. Elvégre a férfi birtokán jár akárhogy is nézzük, természetesen ismernie kell mindenkit, aki itt lakik. Coeur de Noir sem nyájaskodott az ifjú asszonnyal. Nem érdeklődött, hogy ugyan berendezkedett-e már az ő fenyvesében, hogy tetszik-e neki a birtok. Coeur de Noir kissé dülledt szemei alaposan végigmérték az új de Noir menyasszonyt, kurtán biccentett, és el is fordult a mellette ülő felé vetve egy kíváncsi pillantást. A férfi felemelkedett a székéből.

-          Apám, had mutassam be a feleségemet! – fordult a Coeur oldalán ülő férfi felé Lionel.

-          Lord Vicar, ennek a szélkakasnak az apja vagyok – fogott kezet a férfi  a nővel. A kézfogás sokáig tartott. Charlotte hosszan nézte az apósát, akiről szinte semmi sem emlékeztette Lionelre. A férfi magas volt, nagyon széles vállú, és az ő haja szinte kopaszra volt nyírva, egyetlen tincset hagyott csak hosszan, befonva. Most, hogy a szeme és a szája is mosolygott kedves volt az arca, de félelmetes a fellépése. Erős volt a kézfogása, akár harcedzett férfiaké. – Charlotte Londonból – hümmögte a férfi és tekintete lustán végigpásztázta a lány testét. Alaposabban mérte  végig, mint Coeur de Noir, igaz mégiscsak az ő fiának a felesége. Charlotte határozottan állt Lionel oldalán, ahogy apósa tekintete le-fel járt a testén. Vicar szeme hosszan időzött Charlotte lapos hasán, s vékony derekán.

-          Még egy Lord Holdföldén? – kérdezte vissza Charlotte ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy apósa szólította meg.

-          Csak névben – rándult meg egy izom Lord Vicar arcán. – Angol törvény, mindent az elsőszülött visz – bökött a fejével a bátyja, Coeur felé Vicar, amin Coeur jóízűen nevetett. – Én tiszt voltam, a hadseregben szolgáltam, amíg le nem sérültem. Ha valaki, hát én tudom hogyan kell rosszkor rossz helyen lenni – magyarázta Vicar a nőnek, majd a fia felé fordult elengedve ezzel Charlotte kezét, s azt fiának nyújtva. – Portyára mégy és feleséggel térsz haza? – vonta fel kérdőn a szemöldökét fiára nézve.

-          A szerencse dolgai kifürkészhetetlenek apám – mosolygott vissza Lord Vicarra  Lionel. – S ismered a mondást: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – foglalta össze az álláspontját Lionel. Vicar de Noir pedig tökéletesen megértette, mire céloz a fia. Kihasználta az elérhető lehetőséget. Charlotte kéznél volt, adódott a lehetőség és élt vele. Értelmetlen lenne várakoznia, jobbra számítania.

-          A veréb túl közönséges madárnév erre az asszonyra Lionel – kacsintott Charlotte-ra Vicar.

-          Lehet, hogy már a holnapban élek és mégis egy túzokra tettem szert – vigyorgott Lionel.

-          Te, bolondgomba, te! – húzta meg fia lófarkát hátul Vicar. Lionel nevetve dörzsölte a fejbőrét. – Tudom miért tetted!

-          Mindig ezt mondogattad, nem nézed jó szemmel, hogy asszony nélkül élek egyedül, miért nem maradtam akkor veletek. Tessék asszonyt hoztam a házhoz - intett a fejével Charlotte felé Lionel.

-          Olyanra gondoltam aki gondodat viseli – hunyorított Vicar. – Komolytalan vagy mint mindig, csak bohóckodsz – rázta a fejét Vicar.

-          Ne szidj apám! Mindig csak szidnál, most már van, aki megtegye helyetted – húzta magához Charlotte-ot a derekánál fogva. – Charlotte van kedve megnézni a bástyát, olyan szép onnan a kilátás, jöjjön – fogta kézen az asszonyt Lionel, apja homlokráncolása kérdést rejtett. Lionel magázza a nőt. Ami egyet jelent. Még nem volt a nő ágyában. Vicar visszaült Coeur mellé és a két idős de Noir összedugta a fejét, halkan megvitatva az észrevételeiket. A várbástya felé haladva a lépcsőn Robinba botlottak.

-          A fenébe lemaradtam a bemutatásjelenetről! – csapott a levegőbe dühösen Robin.

-          Mert?

-          Mert orbitális nagy hacacárét vártam – vigyorgott Robin. – Na mit szóltak? Én már elújságoltam nekik, hogy megházasodtál, tudod hogy azóta csak rólad beszélnek? – karolta át Lionel vállát bizalmasan Robin. – Úgy ám, látnod kellett volna apádat, ahogy leesett az álla. Megházasodtál!  Teljesen el volt képedve!

-          Minek jár annyit a szád? – mordult rá Lionel.

-          Csak előkészítettem nektek a terepet, azt hittem vasárnap feljöttök a várba – nézett futólag Charlotte-ra.

-          Más dolgunk volt – felelte kitérően Lionel. Robin a fiatalok jellemző modorával felröhögött erre. – Nem az, amire gondolsz.

-          Aham, értem bátyám értem – vigyorgott Robin. - Na hogy tetszik a vár? – vetette oda a kérdést Charlotte-nak Robin.

-          Nekem kicsit szelesnek tűnik – vallotta be Charlotte. – De amióta itt északon vagyok én mindenütt ezt mondom. Olyan nagy itt a szél, a tengerparton is, itt fenn a várban is. A de Noirok szeles helyeken szeretnek élni? – érdeklődött Charlotte. A két de Noir unokatestvér összenevetett és elkezdték kórusban a de Noir dal idevágó sorát:

-          Atyánk az orkán, a dermesztő szél… - Charlotte nevetve a két fiú felé sandított.

-          Igen Charlotte, a szél a mi atyánk – bólintott rá Lionel.

-          De én személy szerint nem rajongok érte különösebben, a szélcsend jobb – ismerte be Robin.

-          Pedig te fogod örökölni ezt a szeles várat – csapkodta meg unokaöccse vállát Lionel. A bástyán is erősen fújt a szél. Charlotte hátrafogta a haját és úgy nézett messze a fenyvesek felé.

-          Ez a kilátás azért megérné itt lakni nemigaz? – fordult Charlotte felé Robin.

-          Szeretnék belekötni, de nem tudok, már értem miért mentek várakba, akik megtehették, fel a dombtetőkre – sóhajtotta Charlotte és kikönyökölt az egyik bástyán.

-          A tengerpart is tűrhető – grimaszolt védekezőn Lionel.

-          A te lehetőségeidhez képest mindenképpen a legjobb – felelte rá gunyorosan Robin.

-          Még egy ilyen megjegyzés és bemosok neked – felelte rá Lionel Robin oldalába csípve.

-          Jól van na, maradtok vacsorára ugye, ugye maradtok? – kérlelte őket Robin. – Félek, hogy most hogy megházasodtál vége a közös mulatságainknak – vallotta be Robin aggódón Charlotte felé pislogva.

-          Te most komolyan beszélsz? Ettől még semmi sem változott közöttünk. Csak most már Charlotte is az életem része ennyi – lépett el Lionel. – Vacsora a várban?

-          Tetszetős ötlet – karolt bele Charlotte, a másik oldalára Robin csatlakozott és a két férfi között vonult le a vár lovagtermébe.