Az ötlet teljesen ad hoc módon ötlött fel Robin fejében. És maga is meglepődött, hogy miért éppen ez jutott az eszébe. Talán csak bosszantani akarta a feleségét. Vagy egyszerűen csak gúnyolódni? De ahogy kimondta, és az, amilyen módon Maria kimeresztette rá szürke szemeit, csak tovább szította a tüzet, Robinban kezdett erőre kapni az először képtelennek tűnő ötlet.
- Na mi van?! Holdhercegnő!? Nem mennek a holdszámítások? Lehet utána kéne nézned a ciklusodnak drágám! – ütötte tovább a vasat Robin, ám minél több gúnyosnak szánt mondat hagyta el az ajkát annál lassabbá is vált a beszéde. Ahogy fejben maga is utána számolt, s kezdett ráébredni, hogy a felvetése egyáltalán nem is alaptalan. Hamarabb futott ki az arcából a szín, mint a fatörzsnek dőlő Maria arcából. Mindketten egyszerre értették meg, hogy mit is jelent Robin felvetése. S a felismerés döbbenete után Robin tenyerével eltakarta a szemét, s a homlokára csúsztatva a kezét fogta át két kézzel a fejét a hajába túrva. – Ó basszus! Oltári nagy basszus! – nyögte szitkozódva Robin, s a cserjésbe rúgva támolygott el, magára hagyva Mariát. A vadászkastélyba érve első útja a boros-készlete felé vezetett. Robin mintha alva járna, kábán bontotta fel az üveg bort, s a szájához emelte.
- Ezt nem hiszem el! Én barom! – szidta magát Robin, miközben újra meghúzta az üveget. A kandalló elé rogyott a kényelmes fotelba, s bámulta a tüzet. Shadow fújtatott rá néhányat, majd szorosan Robin lábához telepedett. Robin gondterhelten bámulta a borosüveget maga előtt.
- Na öregfiú, ezt jól megcsináltam! – motyogta a kutyának Robin. Kongott az ürességtől a feje. Most mi lesz? Ez az egyetlen kérdés zakatolt a fejében, miközben ezernyi gondolat is próbált utat törni magának. Hatalmasat kortyolt az üvegből, és belebámult a tűzbe. Talán percek teltek el így, vagy órák. Fogalma sem volt. Lázasan próbált valami ésszerű kiutat találni. Sokára eszmélt rá, hogy Maria ott áll mellette és talán már percek vagy órák? -óta feltette ugyanazt a kérdést s várja rá a választ.
-Tehát nem tévedtem? – fújtatott Robin.
- Fáradt vagyok most ehhez Maria, képtelen vagyok beszélni róla, vagy akármiről, most nagyon…
- Ühüm…értem – húzta el a száját Maria, s faképnél hagyta a magában iszogató Robint.

Robin felületes álomból ébredt, de szinte azonnal rémülten rezzent össze. Félrelökte Shadow fejét az öléből, s kiviharzott az istálló felé. A legközelebbi hátaslóra pattant, s vágtatott egészen unokabátyja házáig. Remélte, hogy a friss reggeli levegő felébreszti. Észhez téríti a rémálomból, ami rá ereszkedett. De tudta jól, az, ami felzaklatta, attól nem menekülhet. Lionel a reggel friss levegőjén az avart próbálta összegereblyézni Charlotte fűszernövénykertjében.
- Hé! Na mi ez a nagy sietség! – intett neki Lionel megtorpanva a mozdulatban.
- Gáz van, hatalmas, totális és teljesen…gáz! – ugrott le a lóról Robin, s idegességében le-fel rohangált Lionel előtt az avarkupac körül.
- Mi van már? Mit keresgélsz? Gyémántot, vagy arany félkrajcárt? Kis kakas! – röhögte Lionel. – Na?
- Lionel! – Robin zihálva megállt. Csípőre tette a kezét, és máris belesápadt a gondolatba. – Nagy…nagy baj van!
- Micsoda?! Nyögd már ki?! – ordított rá Lionel türelmét vesztve, s felkészülve a legrosszabbakra.
- Maria…terhes! – préselte ki magából akadozva Robin. Lionel pislogott egyet. Majd még egyet. A harmadiknál már kimeresztette hozzá a szemét.
- Hát…akkor minden oké – bólogatott elmélyülten Lionel, furcsa formába rántva a száját, s a gereblye nyelére támaszkodott.
- Mi az hogy minden oké?! Semmi sem az!- harsogta teli torokból Robin.
- A frászt hoztad rám, legalább azt hittem hogy ég a vár. De hát semmi ilyesmi nincs – kezdett újra a gereblyézéshez Lionel. – Ja és…gratulálok! – tette hozzá vigyorogva, kezét nyújtva Robinnak. De Robin csak ellökte magától a felé nyújtott kezet.
- Mihez? Én…én nagyon nem terveztem ezt! Nekem most…véletlen sincs szükségem gyerekre! Érted?
- Nos…szerinted Armand a tervek szerint jött? Hát a gyerekek már csak ilyenek – folytatta a kerti munkát Lionel.
- Te nem érted mit beszélek hozzád? Nekem gyerekem lesz! Most mi a francokat csináljak! A rohadt életbe is! – túrt a hajába idegesen Robin újra és újra, s megint járkálásba kezdett.
- Ühüm – biccentett hozzá nagyokat Lionel, miközben a leveleket húzta egy kupacba.
- Hogy lehettem ekkora, hülye, barom – rugdosta a földből kiálló növénykarókat Robin. – Miért csináltam gyereket? – nézett tanácstalanul Lionelra.
- Hát erre te tudod a legjobban a választ – vigyorogta Lionel. – Na és beszéltél már Mariával?
- Nem – guggolt le kimerülten a járkálástól Robin.
- Ez normális az elején én is pánikrohamot kaptam, majd elmúlik. És előjön, amikor a feleséged naponta tíz percenként ezzel zaklat: Az Armand jó lesz? Mert nekem az tetszik a legjobban! Vagy legyen mégiscsak Maurice? Vagy Coeur az ükrokonod után? Na öcskös! Majd akkor megtudod mi az a frász! Mert amit eddig éreztél az csak a csiklandósabb része volt. A névválasztással igazán ki tudnak borítani a nők.
- Most mi lesz? – nézett kétségbeesetten Lionelre Robin.
- Mi lenne? Az élet megy tovább…hamarosan egy de Noirral többel – kacsintott Robinra Lionel.

Loveday várakozón fürkészte Maria feszült arcvonásait. Maria mély levegőket vett, tekintetével kerülte a sógornője nagy melegbarna szemeit, s helyette inkább előttük a szőnyegen játszó gyerekeket nézte. Nehezen jöttek szájára a vallomás szavai. Hogyan mondhatná meg? Már órák óta csak kerülgeti a nyílt és egyenes beszédet. Húzta és halasztotta. De valahogy nem jönnek olyan könnyen a szájára a szavak, azok a szavak, amelyeket még maga sem hisz el igazán. Amikor Robin hozzá vágta a felvetését, csak ledermedt. Aztán ledöbbent. Később pánikba esett. S be kellett vallania magának is, hogy nem tudna most Robinnal beszélni. Erről, vagy bármi másról. Menekülni akart az elkerülhetetlen elől.
- Gyermeket várok – bökte ki végül nehézkesen Maria.
- Ó Maria! Ez annyira csodálatos! – ölelte magához Loveday Mariát. – Hát az én kóborló lelkű öcsém is apa lesz! És mit szólt?
- Nem igazán fogadta, kitörő örömmel – harapott a szája szélére Maria.
- Mert kis lökött! – legyintett Loveday.
- Nem tudom, úgy tűnt, hogy haragszik – bizonytalankodott Maria.
- Csakis magára – mosolygott rá Loveday. – De majd megenyhül.
- Sosem fog – rázta a fejét Maria. – Teljesen megrémült.
- Ne is foglalkozz vele! Máris rengeteg ötletem van, készítünk babakelengyét…
- Nem tudom Loveday, valahogy még én sem vagyok ebben a hangulatban – habozott Maria.
- Hát persze… de én már úgy örülök nektek. És a kicsinek – áradozott Loveday Maria kezét megragadva.
- Mintha így is nem lettek volna épp elég gondjaink. Tudom, hogy Robint milyen gondok gyötrik. És most a tetejében ez is!
- Ne mondj ilyet Maria!
- De így van Loveday! – pattant fel Maria. – Az erdőben idegenek járkáltak, engem is csaknem magukkal vittek! Meglopták Robinékat, az erdő nem biztonságos többé! És Robin arra gondol mi lesz, ha én és a gyerekünk itt leszünk a nyakán és azt se tudja mit együnk és mihez kezdjen velünk.
- Borúsan látod az egészet!
- Ez nem borúlátás, hanem a realitás! – ráncolta a homlokát Maria. – Megértem Robin gondjait, még ha nem is mindent oszt meg velem. Szeretnék valahogy segíteni, de tudom, hogy ez képtelenség részemről. Annyi minden volt mostanában, ami miatt úgy tűnt, hogy Robin teljesen alkalmatlan a klánvezetői és családfői szerepre. S most erre a bizonytalan légkörre, egyszerre apa is legyen? Erre tényleg nem alkalmas…
- Örülök, hogy a feleségem ilyen jó véleménnyel van rólam – hallatszott Robin hangja Maria háta mögött.
- Nem hallottam, hogy megérkeztél, Robin – pördült meg a tengelye körül Maria.
- Szerencse, különben lemaradtam volna a feleségem bíztató szavairól, ahogy csodálatos értékítéletet alkot rólam – húzta el gúnyosan a száját Robin. Zilált volt a haja, pirospozsgás az arca a kinti csípős széltől, fekete bőrnadrágjában ijesztően erőteljesnek festett most. Maria bánta, hogy elhamarkodottan szaladtak ki a száján a szavak, amelyeknek Robin is fültanúja lett. Robin sértett haragos sötét tekintete találkozott Maria ijedt és sajnálkozó szürke szemeivel.

Robin és Lionel közös erdőnéző körútjukat tartották. Miután Robin kiadta az útját, Juliennek látványosan sietősre sikeredett a visszatérése Londonba. Robin a klánnal taktikát változtatott. Nem raktároztak semmit, hálóval vadásztak és a friss húst rendszeresen el is fogyasztották. Így viszont azt jelezte, hogy az életük ismét a szüntelen egymást érő vadászatok végeláthatatlan láncolatává vált. Amíg léteztek a raktárak, addig akár hetekre is volt szabadidejük, otthonülős napjaik. Most minden nap össze kellett ülni egy kis vadászatra, mert hogy nem minden nap volt egyforma a vadászszerencse. Mégis a nappalok és az éjszakák is nyugodtabbnak tűntek. Végre lezárult a báli szezon, az ünnepségek. Robin örömmel fogadta, hogy ismét csak a vadászkastélyba kell visszatérnie. Ahol külön hálószobája van Mariától. Nyugodtan töltheti a nappalait és az éjszakáit. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem kellett a de Noir kastélyba menni élelemért. Robin farzsebbe csúsztatott tenyérrel elégedetten sétált az erdőben. A saját erdejében.
- Ez a legszebb időszak a természetben – jelentette ki Robin.
- Hát nekem egyforma – jegyezte meg Lionel. – Erdő, erdő. Fa, fa. Igazán egyik ugyanolyan mint a másik.
- Nem igaz. Minden fa más. Nincs két egyforma fa, vagy erdő. Tudod Lionel azt szeretem a legjobban az erdőben, amikor ilyenkor a napfényre minden felderül. Újjáéled a természet. Ahogy átsüt a napfény a fák levelein és ágain. Ahogy eljut egészen a legkisebb fűszálig. Ahogy megváltozik az erdő, mert átfesti egyetlen természeti erő: a nap
- Ha te mondod öcskös – legyintett Lionel. – Mindenben ilyen szószátyár vagy, vagy csak ha a tüzelőnek szánt erdőről van szó – vihogott Robinra.
- Végre vége a télnek, szeretem ha tavaszodik és minden feléled. Akár tudod ezt te értékelni akár nem – rántott vállat Robin.
- Persze, csak hát az év minden napján ugyanezt az erdőt látjuk, nem nyújt már akkora DEJÓ érzést érted? – forgatta a szemeit Lionel.
- Persze nem érzed magadban a tulajdonos büszkeségét, nem úgy mint én – ugratta Robin.
- Fogadjunk apád levadászott előlünk mindent – sóhajtotta Lionel.
- Még mindig jobb ha a saját apád lop meg, mintha idegenek – rántotta meg a vállát Robin.
- Juliennek kiadtad az útját, ezt nem bocsátja meg apád! Elvégre mégiscsak tagja a parlamentnek!
- Kit érdekel? Akkor menjen képviselővadászatra! De ne az én erdőmben űzze szét a vadakat! – pislantott oldalt Lionelre.
- Sosem jöttetek ki egymással – emlékezett vissza Lionel.
- Talán mert annyira ellentétesek voltunk mindig is? – tette fel a költői kérdést Robin. Lionel nem is válaszolt rá. Igaz. Mit mondhatna. – Apám se vette fel sose a klánba. Mert a vak is látja, hogy nincs orra a vadászathoz, se füle, se szeme.
- De pénze van hozzá! – felelte rá Lionel.
- A pénz nem elég ahhoz hogy vadász légy. Nem árt hozzá a környezet ismerete, a tapasztalat, a természetszeretet. Már csak járásából is ismered a vadat. Tudod még a lélegzetvételének legapróbb rezdülését is. Az igazi vadászat ösztön és nem pénzen vásárolható, vagy könyvből tanulható – magyarázta Robin.
- Jó én is tudom. Csak annyira próbálkozott – védekezett Lionel.
- És te megsajnáltad? Elszédített a kamu dumájával, hogy nincs családja, nincs klán, aki befogadná? – gúnyolódott Robin.
- Hát valahogy úgy igen – habozott Lionel.
- Tarts nyitva a szemed. Az ellenség mindig akkor csap le, amikor a legkevésbé vagy éber – emlékeztette Robin.
- Igaz, Charlotte-nak is mindig éjszaka jut eszébe támadni – ráncolta a homlokát Lionel.
- Menjünk arra! – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Robin. Fürkész tekintete azonnal a legkisebb változásokat észrevette az erdőben. – Nem bandázunk idegenekkel – Robin megállt, s leguggolt az egyik terebélyes fa körüli gyepszinthez. – Engem inkább ez nyugtalanít! – mutatott le a tenyérnyi foltra Robin.
- Mi az? Észrevettél valamit? – kérdezte Lionel áthajolva Robin válla fölött, s lenézve a földre.
- Már múlt héten is láttam hasonló nyomokat – dörzsölte át a homlokát Robin.
- Nem is említetted – lepődött meg Lionel a foltot figyelve.
- Mert nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most már… - Robin elgondolkodva nézett fel, s elrévedt a cserjés sűrűjében.
- Feltűnt valami? – kapott a horogra azonnal Lionel, s leguggolt Robin mellé, hogy jobban lássa az arckifejezését.
- Igen…az elmúlt két hétben már több helyen is láttam, hasonlót, de mindig…csak – Robin körbenézett a fák sűrűjén. Olyan jól ismerte az erdőt, hogy tudta minden fa pontos helyzetét, mintha térképet alkotnának a fejében. – Mindig csak…a vadászkastély két kilométeres körzetében. Távolabb nem találkoztam ezzel a jelenséggel.
- De mi ez talán valami, növénybetegség? – nézte a különös foltot Lionel.
- Mh, nem találkoztam még ilyennel, nem hiszem… a bomlásból ítélve savas anyag – ráncolta a homlokát Robin.
- Talán egy újabb merénylet készül? Feldühödtek, hogy nincs mit lopni? Lehet tényleg zsarolni készülnek? – kezdte az összeesküvés-elméleteket szőni Lionel.
- Azt…nem tudom. De szeretnék ennek utánajárni. Lehet a vadakat támadta meg valami – nézett maga elé gondterhelten Robin. – A legközelebbi vadászat után bevizsgáltatjuk az állatot. Mi van, ha az egész klánt megfertőzik a vadak. Lehet valami méreggel megetették a vadakat és akkor ha elfogyasztjuk, minket is megmérgeznek vele.
- Az rettenetes lenne! Az egész családot kiírthatnák! – rémült meg Lionel.
- Pontosan. Csak az a különös, hogy miért mindig csak itt a vadászkastély körül találom ezt. A vadaknak ennél sokkal változatosabb a vonulása az erdőben. Ezért nyugtalanít ez az egész. Ez túl központosított. Ráadásul itt a közelben nem találtunk beteg vadat, vagy elhullott állatot – Robin fellökte magát, s Lionel is követte. – Ha bármi gyanúsat észlel bárki a klánból, azt azonnal jelezzétek nekem. A szakácsokat kétszeres gondosságra intsétek az ételek előkészítésénél, sok minden kiderülhet már az állatok húsából is. Nem vagyok nyugodt, amíg nem járok ennek a végére – sietett előre Robin.
- Rendben, körbeküldök egy futárt a klánban, hogy mi a helyzet – egyezett bele azonnal Lionel.
- Helyes, az jó lesz. És értesíts mindenképp ha megtudsz valamit – biccentett Robin. – Akkor holnap hajnalban a vadászaton – fogott kezet búcsúzóul Lionellel, s a két férfi útja a következő ösvényen szétvált. Robin megigazította fekete kalapját a fején, meglazította a nyakába kötött kendő csomóját, s elindult a vadászkastély felé. Már nem járt messze a háztól, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Halkabbra fogta léptei zaját. De közben gyorsított is a tempóján. Akármilyen állat, útonálló, vagy klántag is az, de most nem akarta elszalasztani, hogy a rejtély nyitjára akadjon. Csendesen közeledett a hangforrás irányába. Szinte elnyelte lépteit az avarszint lágy zizegése. Robin kikerülgette a cserjések tüskés bozótosát, félrehajtotta a fák leomló ágait, s hogy védelemben maradjon, rejtve az ismeretlen elől, óvatosan kikémlelt két szorosan egymásra nőtt fa között. Nem egészen az a látvány fogadta, amire számított. Lélekben felkészült arra, hogy idegen behatoló van az erdejében. Vagy hogy szenvedő állatot kell megnéznie, hogy mi is a baja. De a valóságban csak a vaskos fatörzsbe kapaszkodó Mariát találta, aki előregörnyedve öklendezett. Robin kieresztve a levegőt mormogott az orra alá, s előrecsörtetett a fák közül.
- Muszáj szétgányolnod az egész erdőmet? – mérgelődött Robin Mariát figyelve, aki felegyenesedve, egy keszkenőbe törölgette a száját.
- De hát én nem is…
- Te most komolyan a környék összes fáját és cserjéjét lehányod? Hogy fog így kinézni az erdőm! Ez nem tesz jót a növényeknek! – bosszankodott Robin. Hirtelen nagy természetvédőként fellépve, s féltékenyen féltve az erdőt, ami a de Noiroké.
- Te mindig csak azt a vacak erdődet félted! – csattant rá Maria. – Nem tudom, azt hiszem a tegnapi szarvaspörkölt megfeküdte a gyomrom – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. Lassan kezdett sápadt arcára visszatérni a szín.
- Úgy! Szóval a vadhús az oka!
- Igenis! – feleselt rá azonnal Maria.
- Szerintem meg egyáltalán nem az az oka – tette keresztbe a karját fölényesen Robin.
- Nem? Hát akkor micsoda? – vetette oda foghegyről Maria.
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg terhes is lehetsz?

Lódobogást hallott az erdőből. Robin lassította a lépteit, s nem tévedett, szürke lovon hetyke lovaglókalapjáról lelógó fehér fátyolszalaggal Maria lovagolt felé. Ahogy észrevette a férfit lassított, s ügetésre fogta a lovat. Vörös lovaglóruhában volt, fekete lovaglópálcát tartott a kezében. Maria hirtelen megrántotta a kantárszárat, megállásra késztetve az állatot. Robin elhúzta a száját a mozdulatot látva, s megindult az asszony felé. Maria is ugyanúgy nézett rá, szürke szemeivel, mint az üldözött vad, már tudja, hogy nincs menekvés.
- Te meg mit csinálsz? – mordult Mariára, elkapva a vezetékszárat, s kirántva Maria kezéből.
- Lovagolok, ha nem tűnt volna fel – emelte meg hűvösen a szemöldökét Maria.
- Már megint a hercegnőt játszod? – kérdezte flegmán Robin.
- Én nem te vagyok. Nem kell megjátszanom, mint neked azt, hogy vadász vagy – nevetett fel hidegen Maria.
- Szállj le a lóról! - sziszegte Robin vasmarokkal tartva a gyeplőt.
- Miért? – tiltakozott Maria erősebben szorítva a ló oldalát csizmájával.
- Mert én azt mondtam! – ragadta meg a nő derekát a nyeregben. S Maria akarata ellenére, leemelte a nyeregből. – Ki engedte meg neked, hogy lovagolj? – emelte meg Maria állát, ahogy letette a nőt maga elé a földre.
- Engedély kell hozzá? – préselte össze az ajkait Maria nemtetsző szürke szemvillanással.
- Nem árt! – szorította meg Maria derekát Robin.
- Eressz el! – tette fehér kesztyűs ujjait Robin karjára Maria, megpróbálva eltolni a férfi kezét a derekáról. Maria egyetlen rántással kiszakította magát az erős szorításból, s sietős léptekkel megindult a vadászkastély felé.
- Maria! – kiáltott a nő után Robin, s maga mellett vezetve a lovat a nő után indult. – Ha azt mondom neked, hogy veszélyes az erdő szerinted az vicc? Valami ostoba tréfa? Képtelen vagy komolyan venni azt amit mondok neked?
- Nem! – torpant meg Maria, hátrafordulva.
- Mit nem? – állt meg Robin is, elvesztve a fonalat. – Volt már, hogy egyszer is komolyan vettél valamit amit mondtam neked? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Pontosan! – csattant Maria, s a szürke szemek most szikrákat lövelltek Robin felé. Robin a szája szélére harapva gyönyörködött a vörös lovaglóruhában, a szép fekete kalap, fehér szalagján, a szikrázó tekinteten, Maria dühösen is szép. – Volt egy balga alkalom, amikor komolyan vettem, amit mondtál. Maria megragadva a szoknyáját, megfordult, s mielőtt befutott a kastélyba még hátrakiáltotta. – Amikor feleségül kértél! – Robin bambán állva meredt utána.
- Na szépen vagyunk! – motyogta az orra alá Robin. Maria beviharzásával egy időben araszolt ki a kastély lépcsője elé Francios Dijon.
- U-uram…itt van…
- Ki van itt? Mit akar? – mordult rá ingerülten Robin, átdobva a kantárszárat Franciosnak.
- Monsior Julien de Montmarte…szeretné a tiszteletét tenni… - hebegte Francios.
- Julien! A tiszteletét?! Na ne röhögtessen! – lépett el Francios mellett Robin sötét tekintettel, s belépett az előcsarnokba. Francios minden bizonnyal a szalonban várakoztatja Julient. Hát csak várjon!
- Maria! – ordította Robin az asszony után. – Ne olyan sietősen asszony! – Maria a lovaglókalapjából húzgálta ki a hajtűket, amik a fején tartották a kalapot, s közben megállás nélkül haladt felfelé az emeletre. – Bent maradsz a szobádban, bezárlak és ki sem jöhetsz!
- Ne légy nevetséges Robin! – kiáltotta le Maria flegmán, Robin kettesével véve a lépcsőfokokat beérte a nőt az öltözőajtónál. – Nem zárhatsz be a szobámba!
- Nem fogom végignézni, hogy a szerelmeddel enyelegsz az orrom előtt. Egész nap egy fán guggolva gubbasztottam, az estémet nem akarom azzal elrontani, hogy Anglia legpiperkőcebb kiállhatatlan köpönyegforgatójának társaságában nézzem végig ahogy a feleségem bemutatja mély és bizalmas vendégszeretetét! – Csapta be az öltözőszekrény ajtaját Robin, amit Maria az előbb nyitott ki.
- Sosem bizalmaskodtam vele! – nyitotta ki újra az ajtót Maria, s válogatni kezdett a ruhák közt.
- Ó valóban? Akkor a múltkor a rondellán az mi volt? Ha két perccel később érkezek, ott fetrengtek a bástya kövezetén.
- Ne légy nevetséges kérlek!
- Ne légy nevetséges? Mást nem tudsz mondani?
- Nem mondhatok mást, ha az vagy!
- A nagy úrinő szótárad elég szegényes – fintorgott Robin, s kitépte maria kezéből a fekete-fehér kockás apró csipkés ruhát. – Ezt nem veszed fel.
- Most mi bajod vele? – ellenkezett Maria.
- Túl mélyen kivágott – hajította vissza a szekrénybe a ruhát Robin. Maria kiemelt egy másik ruhát.
- Nem! Ezt sem! Ebben túl karcsú a derekad! – Maria sértetten nézte, ahogy Robin kirángatja a kezéből az anyagot s visszadobja a másikra a ruhát.
- Így csak széttúrod a szekrényemet! Felfordulást csinálsz! – lökte el Maria. S kihalászott egy alsószoknyát.
- Na nem azt nem! – lépett közbe Robin. – Ebben állandóan a fenekedet kell nézni, olyan ingerlő!
- Robin! Fejezd be!
- Vegyél fel valami tisztességes ruhát!
- Minden ruhám tisztességes!
- Nem, egyik sem az!
- Bocs, nincs nálam sem csador, sem apácaruha!
- Mondhatnád hogy gyengélkedsz és nem érzed jól magad – tanácsolta Robin.
- És mi van, ha erre Julien azt mondja, hogy szeretne az ágyamnál jobbulást kívánni? – emelte fel a fejét kihívóan Maria.
- Jó, öltözz fel! – tárta szét felemelt karját Robin, s kihátrált a szobából.

Robin sötét tekintettel fürkészte az asztalnál ülő Julient. Francios Dijon szolgálta fel a vacsorát. Robin szemmel tartva harmadunokatestvérét töltötte ki a vörösbort a fonott borítású kancsóból. Maria elé tette a borral teli kristálypoharat.
- És?...Mikor akarsz már visszatérni Londonba Julien? – kérdezte ellenszenvesen Robin.
- Ááá! Őzgerinc áfonyamártással! – lelkendezett elővillanó szabályos fogsorral Julien figyelmen kívül hagyva Robin epés megjegyzését. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy ínyenc vagy Robin! – vigyorgott, s közben kéken csillogó szeme elégedetten nézett körbe az asztal körül.
- Én nem is! – felelte rá dühöngve Robin. – De Maria… – pillantott a feleségére Robin, s tekintetük találkozott. – És Francios az! – biccentett Franciosnak, jelezve, hogy távozhat.
- Meg tudom érteni, miért nem akartatok sohasem elköltözni innen! Fenséges lakomák, nagy vadászatok! Csak a szórakozás! London egészen más – vágott az őzhúsból Julien és megmártotta az áfonyaszószban.
- Bizonyára nagyon hiányzik már – mosolygott a férfira Maria.
- Kedves Maria, az igazság az, hogy éppen ellenkezőleg – kortyolt a borából Julien, s a pohara felett Mariára villant különleges kék tekintete. – Kedvemet lelem, e kedélyes vidéki életben, magam is szeretek vadászatokon részt venni.
- Bizonyára London környékén is rendeznek falkavadászatot a magad fajtáknak – sziszegte a húst rágcsálva Robin.
- Ó igen! Persze! De az mégsem az igazi! Olyan érzésed van tőle, mintha színházban ülnél és mindezt csak neked rendeznék – ingatta a fejét Julien. – De amit ti tapasztalhattok az maga a valóság. Az igazi vadászösztön. Mint az ősembereknél – villant meg csöppnyi lenézés a kék szemekben, hidegen, élesen, apró sugárként, mely el is tűnt.
- Nem hiszem, hogy hasonlóan áradoznál a vadászatról Julien, miután a guggolástól góc nő a térdednél és begyullad a bokád – felelte hidegen Robin. Julien és Robin farkasszemet néztek az asztal felett. Maria kortyolt a borból, majd köhécselve törölgette a szája szélét a szalvétájával, s könnyedén felkacagott.
- Ugyan Robin! – legyintette meg a férfit. – Robin mindig csak viccel – próbálta menteni a helyzetet Maria. – Ugye drágám? – rúgta sípcsonton Robint Maria. Robin összepréselve az ajkait nézett Mariára.
- Nem nem vicceltem – villant fekete szeme a nőre.
- Mond csak kedves Maria neked is feltűnt, hogy egyik klán sem fogad be új tagokat? Olyan különös, sem Robin, sem Coeur de Noir klánja nem vár tárt karokkal. Vagy tévedek?
- Téged biztos, hogy befogadnának, hisz családtag vagy – fecergett kényelmetlenül a székén Maria.
- Nem – Robin megtörölte az ujjait a szövetszalvétában, s fagyos tekintettel Julient fixírozta. – Tehát ezért jöttél ide? Apám elutasított, s most engem akarsz puhítani? Én nem londoni gazdag nemes vagyok, aki a vidék borjain híztam fel, és a feleségem által lehetne rám hatni. Azzal, hogy Mariának a kedveiben próbálsz járni tovább erősíti bennem azt az elképzelést, hogy a szándékaid mint mindig most sem egyenesek és nem is tiszták! Ki vele miért jöttél?
- Tudod te azt nagyon jól! – keményedett meg Julien nyájas hangja is. Robin nem vette le a szemét a férfiről, de szavait a feleségéhez intézte.
- Maria menj fel a szobádba! – mondta vontatottan. Maria egyikről a másikra nézett. Most valahogy nem mert ellenkezni Robinnal. Halkan tolta hátra a székét, s suhogó szoknyával elhagyta az étkezőt. De ahogy betette maga mögött az ajtót fülét a fára tapasztotta.
- Emlékszel a tíz évvel ezelőtti esetre? – kérdezte hidegen Robin.
- Van ami emlékeztessen – mutatott a szeme felett alig látható apró vékony kis fehér vonásra Julien.
- A válaszom akkor is nem volt. Apám ügyesen kerüli ki a témát, hogy miért nem vesz fel a klánjába, hiszen a fiatalok velem vadásznak. Én viszont továbbra is azt mondom gerinctelen állatokkal nem foglalkozom. Márpedig a féreg kétségtelenül puhatestű – sziszegte Robin.
- Ezt még megkeserülöd Robin! – zihálta Julien felpattanva.
- Tíz éve csak vérre ment a párbajunk. Most mi legyen? Mh? Élet halál harc? – kérdezte öntelten Robin.
- Hogy lehet az, hogy egy gyáva kis senki, mint te még mindig nem járattad le magad eléggé a klán előtt? De az idő az én malmomra hajtja a vizet – állt meg egymással szemben a két férfi.
- Te csak ne fenyegess engem Julien!
- Terem még ez az erdő babért, ha eljön az ideje, nekem is! – Robin bosszúsan állapította meg hogy felfelé kell néznie.
- Álmodozz csak Julien! Londonban nem hajnalban kezdődik a hivatali időd, szóval van idő rá – gúnyolódott Robin.
- Te is megtaláltad itt a számításod - bökött fejével az emeletek felé Julien, ezzel egyértelműen Mariára utalva.
- Számításom? – húzta össze a szemét Robin. – Ez a szó inkább hozzád illik Julien. Számítás! Köztem és Maria közt semmi sincs ami számítás – akarta faképnél hagyni Julient, de még visszalépett egy szóra. – Ja és Julien! Ha még egyszer hozzá mersz érni a feleségemhez azzal a mocskos kezeddel, akkor látványosabb lesz az, amit kapni fogsz a képedre annál a kis karcolásnál – sziszegte neki Robin, s kiviharzott az étkezőből. Csaknem magával sodorva Mariát is. De még időben utána kapott, s talpraállította.
- Kíváncsiság, asszony a neved, mi?! – húzta el a száját gúnyosan Robin, s felsietett az emeletre. Maria csak percekkel később követte. Csendesen kopogott Robin szobájának ajtaján, majd benyitott. Robin az ezüst kádban ült, habok között, tarkóját a kád peremének döntve, ahogy Maria belépett felé fordította a fejét, de kezét lustán továbbra is a kád szélén pihentette.
- Julien már elment – mondta Maria.
- Nagyszerű! – szűrte a fogai közt közönyösen Robin, s újra maga elé nézett. Maria nézte, ahogy Robin tarkójánál a göndör tincsek nedvesednek.
- Robin?! – lépett közelebb Maria. – Miért nem mondtad soha…hogy fájdalmaid vannak? – kérdezte halkan.
- Mi? Ja, hogy az? Te komolyan vetted? – legyintett Robin, s nedves ujjaival a hajába túrt. – Csak szemétkedtem Juliennel, ennyi, semmi több.
- Ez nem igaz. Komolyan mondtad, tudom – ült Robin ágya szélére Maria.
- Te sem mondtad nekem – feleselte rá vádlón Robin.
- Mit? – nézett fel rá Maria meglepetten.
- Mit?! Hát hogy fájdalmaid vannak! – támasztotta meg a fejét a hajába túrt nedves ujjaival Robin.
- Én nem, is… ezt meg honnan veszed? – hebegte Maria.
- Láttam, amikor lovagoltál, amikor lépésre állítottad a lovat.
- Képzelődsz! – pattant fel Maria hirtelen sietősre fogva a dolgot.
- Én sem vagyok már ugyanaz, akinek megismertél Maria. Több mint tíz éve volt az!
- Mennyi mindent nem mondunk el egymásnak? – nézett Robinra kétségbeesetten Maria, megfogva az ajtókilincset.
- És mennyi minden az, amit tudunk szavak nélkül is egymásról? – kérdezte halkan Robin, s követte tekintetével, ahogy Maria becsukja maga mögött az ajtót. Robin kieresztve a levegőt a tüdejéből hátradőlt, s lehunyta a szemét.

Maria elfogadta Julien karját, hogy a vár rozoga falépcsőin fellépkedjen a körbástya tetejére. Kiugró, előretolt tömzsi rondella volt, vastag fallal. Szinte üdítő volt a téli éjszaka a bálterem zajához képest. Tiszta csillagos éjszaka volt, a Hold korongját mintha márványból faragták volna, fehéren és hidegen uralta a csillagok közt a sötétséget. Maria átvette a felé nyújtott perzsgőspoharat, s vállával nekitámaszkodott a bástyafalnak, kikémlelve a fenyvesek tetejére a lőrésen.
- Lélegzetelállítóan pazar innen a kilátás – ámult el Maria. – Nem is tudtam, hogy fentről ilyen gyönyörű a táj – fordult Julien felé mosolyogva.
- Sosem jártál még a bástyafalon? – lépett Maria mellé a férfi.
- Nem – rázta a fejét Maria, s vörös göndör tincsei vidám csigákban lengtek a vállai körül. – valahogy kiesik a lakóépületektől ez a rész.
- A várnak erről a pontjáról lehet a legjobban belátni a tájat. Egészen távolra ellátni – nézett a távolba Julien. – Csodálom, hogy Robin nem hozott még fel ide – Maria tekintete lesiklott a bástyafal fáklyával megvilágított köveire. Nem akart a házasságáról beszélni, főleg nem Juliennek, ennek a kedves, lehengerlő, figyelmes férfinak. Rokonnak. Julien megérintette Maria hófehér vállát, tenyerével betakarva a törékeny nő sápadt bőrét.
- Maria – súgta kedvesen, de többre már nem jutott ideje. A körbástyára csörtető alak megzavarta a kettősüket. Julien megfeszült és elhúzta a kezét. Mariának meg sem kellett fordulnia tudta ki érkezett.
- Lám csak, lám! – hallatszott a gunyoros de indulatos hang. – A díszvendégünk igen jól szórakozik, ennek igazán örülök – villant Robin sötét tekintete Julienre.
- Mariánál kellemesebb társaságot aligha találni itt ezen a vidéken – felelte rá fagyosan Julien, s Mariához fordulva, megfogta az asszony kezét, s a szájához emelte, egy kézcsókra. – Maria! Köszönöm, hogy ezen az estén, rabolhattam az idődből egy keveset – búcsúzott el. Robin szótlanul méregette a férfit, ahogy elhaladt mellette és eltűnt a csigalépcső fordulójában a szeme elől. Robin körbenézett a rondellán.
- Nincs túl hűvös itt a nyitott bástyán, éjszakai légyottokhoz? – kérdezte a nőt Robin.
- Féltékenységedben egészen bámulatos képzelőerődről teszel tanúbizonyságot – sziszegte rá Maria.
- Láttam jól szórakozol – csattant Robin karba tett kézzel néhány lépést közelebb lépve.
- Jól szórakoztam, amíg meg nem jelentél – vágott vissza Maria.
- Jól szórakozol, Juliennel! Azt mondtam ne flörtölj vele! – csapott a bástyafalra Robin.
- Miért kell mindig mindenen felkapnod a vizet? – villant Robinra Maria szürke tekintete.
- Talán nem adsz rá lépten-nyomon okot? – mérte végig a feleségét Robin. A királykék ruha, most szinte feketének tűnt az éjszakai fényben. Sejtelmes sötétkék csíkok derengtek a szoknyaanyagban, ahogy a hullámokon s redőkön megcsillant a holdfény. – Hideg van meg fogsz fázni – lökte el magát a párkánytól Robin. – Menjünk vissza!
- Miért nem hoztál fel ide sosem? – kérdezte vádlón Maria.
- Mert nem biztonságos! – támadt vissza Robin. – az a falépcső, tákolmány amin Julien felvonszolt bármelyik pillanatban összedőlhet, de gondolom észre sem vetted, annyira elkápráztatott Julien. A rondella amúgyis harci funkciót tölt be, miért érdekelne?
- Mert olyan szép innen minden – érvelt Maria, ahogy Robin megragadta könyökét egyértelműen jelezve, hogy akár akarja Maria, akár nem, leráncigálja a bástyáról.
- Ha szépet akarsz látni, ahhoz ki sem kell tenned a lábad a szobából, nézz tükörbe és kész – mérgelődött Robin, csak ahogy ráébredt mit mondott, elengedte Maria karját, mintha megégette volna magát. – Na jössz vagy nem? – förmedt Mariára Robin megbánva előző mondatát, s előresietett.
- Segíts lemennem – emelte meg a szoknyáját Maria a csigalépcső ingatag szerkezetét figyelve.
- Így jártál! Akkor kellett volna gondolkodnod, mielőtt feljöttél ide – nézett rá vissza Robin, de várakozón felnyújtotta a kezét Mariának. Maria még mindig a kezében szorongatta a pezsgőspoharat. Robin feljebb lépett egy lépcsőfokkal, s kivette a nő kezéből a poharat. – Gondolom pezsgőztetek, kettesben, a holdfényben, igazán, megindító – fintorgott Robin, ahogy beleszagolt a pohárba. Édes francia pezsgő illata csapta meg az orrát. Robin egy dühös mozdulattal a bástya falához csapta a poharat. – Ennyit erről! – S megragadva Maria kezét vonszolta maga után le a körbástyából.
- Miért kell mindig ilyen undoknak lenned? Annyira kikészítesz ezzel! - próbálta kiszabadítani a karját az erős szorításból Maria. Próbálkozása hamar megoldódott, mert ahogy leértek a lépcső aljára Robin azonnal elengedte Mariát.
- Mivel szédített? – mordult sötéten Robin.
- Semmivel – igazgatta a szoknyáját sértetten Maria.
- Beszéltetek a birtokról? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Nem emlékszem ilyesmire. Miért? – lepődött meg Maria.
- Miért, miért… Csak! – förmedt rá Robin.
- Jól van. Mindig olyan ingerült vagy – vett mély levegőt Maria.
- Talán megvan rá az okom – rántotta meg a vállát Robin.
- Persze neked mindig mindenre meglehet az okod! – robbant ki Maria. – Szerinted nekem nincs? Lehet azért fogadom olyan kiszomjazva Julien kedvességét, mert senkitől sem kapom meg ezt. Főleg nem tőled! – nézte ellenségesen a férjét Maria.
- Kedvességre vágysz? – nevetett fel gunyorosan Robin. – Julientől? – Robin széttárta a karját. – Akkor a francba is, váljunk el Maria és kész! – kiáltotta indulatosan Robin, kidülledt szemekkel Mariát nézve. Az ujjai megfeszültek az idegességtől, s hátat fordítva elviharzott.

Lionel az emeletre vezető lépcsőn futott össze Robinnal. Ahogy unokaöccse feldúlva közeledett megállt a lépcsőfokon, s bevárta a felfelé igyekvő feszült és dühöngő Robint.
- Na? Sikerült megtalálnod őket? – kíváncsiskodott.
- Igen! Sikerült – szűrte a fogai közt Robin.
- Romantikus hangulatban találtad őket? – vihogta Lionel.
- Ez tökre nem vicces! – támadt rá Robin.
- Azért nem kell felfalnod, mint egy oroszlánnak! – csapott Robin vállára Lionel.
- Elegem van az egészből! Holnapra rendeld össze a klánt, hálós vadászatot tartunk! – adta ki a parancsot Robin, s Lionelt kikerülve tovább indult.
- Okés – nézett Robin után fejét ingatva Lionel. Robin berontott a hálószobájába, s az utazóládába kezdte dobálni a holmijait. Minden dühét beleadta a csomagolásba, épp egy pár bőrkesztyűt hajított nagy indulattal a ládába, amikor Maria benyitott. Robin felnézett rá. A nő megtorpant az ajtóban, s végignézett az utazóládán.
- Pakolj te is! Hazamegyünk! A vadászkastélyba – mondta Robin. De a parancsa csak rekedt suttogás volt. Maria beljebb lépett, s betette maga mögött a faajtót. Nekitámaszkodott a hátával. Robin fenyegetően festett. A háta mögött égő gyertya még kontúrosabbá tette Robin sziluettjét, a tollak peckesen álltak a vállánál, izmos combjain feszült a fekete bőrnadrág, terpeszben állt hatalmas fekete szemeivel Mariát fixírozva.
- Khm…mi ketten…mármint…Julien és én…nem… - Robin két lépéssel Maria előtt termett és ujját a nő szájára tette, hogy elhallgattassa. Maria úgy érezte, hogy ég a szája Robin ujjának érintése alatt. Kitágult szemekkel nézett fel a fölé magasodó férfira.
- Ne! Soha többet ne ejtsd ki ezt a nevet a hálószobánkban – morogta Robin végigsimítva mutatóujját Maria vörös ajkain, majd motoszkálva, apró rebbenéssel lejjebb siklott az érintése Maria nyakán, a keblei közt nyugvó sötétkék különlegesen csiszolt kristályokig. Virágformákat képeztek a kristályok Maria nyakláncán. – Soha többet – súgta Robin, tenyerével betakarta a nyakláncot, s Maria mellkasán hagyva a tenyerét, lehajolt, hogy birtokba vegye a nő ajkait. Mariából hatalmas sóhaj robbant ki, s a térdei megroggyantak, mintha kiszaladt volna a lábából minden erő. De Robin másik kezével már szorosan át is karolta, Mariát derekánál fogva magához húzva, tartotta erős karjaiban, s mohón csókolta. – Ráérünk holnap reggel is csomagolni – mormolta Robin, mielőtt újra lecsapott felesége ajkaira.

Florian, a klán legfiatalabb tagja fejjel lefelé csüngött egy vaskos ágról. Térdhajlatába vágott a kemény faág. Mellette Lionel bátyja, Lucien, a fatörzs szétágazó ágvilláinak kényelmes karosszékében nézte az ágakon röpködő madarakat. Mellettük kiterítve az erős kötelekből csomozótt vadászháló kifeszített egyik vége. A másik végénél Lionel és Robin gubbasztottak. Mindketten guggoltak. Lionel szivarozott.
- Tedd már el azt a vacakot! – tiltakozott Robin, ahogy Lionel elégedett eregette a füstöt.
- Egy csudát! Julientől kaptam, állítólag egyenesen az amerikai ültetvényekről van – szippantgatott nagyokat Lionel. – Ilyesmit nem lehet Angliában kapni.
- Lehet mérgező! – fújtatott fintorogva Robin.
- Rémeket látsz! – kacagott Lionel.
- Egy szemernyit sem bízom Julienben, akármi lehet ez is! – mutatott a szivarra Robin.
- Jobb a kilátás Florian? – ásítozott Lucien fejét hátradöntve egy vastag ágnak.
- Szétunom az agyam itt – himbálódzott lógás közben Florian.
- Ha nem beszélnétek ennyit hamarabb fognánk valamit – méltatlankodott Robin, néhány erős rántással újabb csomókat kötve és megerősítve a hálót.
- Hé! Most is te kezdted! – emlékeztette Lionel.
- Fogd be! – mordult rá Robin.
- Inkább verebeket fognánk – figyelte a felröppenő madarakat Lucien. – Az sokkal egyszerűbb volna.
- De egy verébbel még Armand se érné be – rázta a fejét Lionel. – Egyébként is soha nem ettem még verebet. Nem is akarok. Akkor inkább a dió – szippantott nagyot Lionel a szivarból. – Bár nem, a dióból már elég volt… - Robin egyetlen intéssel beléjük fojtotta a szót. Jobb kezét felemelte, s a jelzést már az egész klán jól ismerte. Csendet kért. A legélesebb fülű vadász meghallott valamit. Florian kimeredt szemekkel bámulta Robin kezét. Az ágak között beszűrődő napfény megcsillant az arany karikagyűrűn, ahogy Robin hangtalanul intett Floriennek, hogy emelkedjen fel az útból. Florien párduc csendességével és ügyességével feltornázta magát Lucien mellé a faágra. Lucien felült és most hasonlóan unokafivéréhez, Robin guggoló pozícióját vette fel. Felhangzott a fütty az erdő mélyében. Robin a szemközt ülő fákon várakozóknak jelezte, hogy készüljenek. Megkezdődött a terelő hadművelet. A többiek csak Robinék hálója felé riasztják a vadat. Négyen lesben várakozva guggoltak a két terebélyes koronában rejtőzve, a szétfeszített hálóval, s hallgatták a fel-felröppenő füttykoncertet, amivel jelezték a távolból, hogy merre halad a vad, hogy haladnak a csalogatással. Robin az apró kis erdei ösvényt figyelte, amelyet őriztek. Már a cserjésben hallatszott az állat közeledése. Robin könyökét a térdén támasztva tartotta fel a tenyerét, s lassan elkezdett visszaszámolni, csak az ujjain mutatva: öt, négy, három, kettő, egy… A négy de Noir erősen markolva a hálót egyszerre ugrott le a faágról. Az időzítés tökéletes volt. A háló alatt ott ficánkolt a megriadt őz. Robin és Lucien előrántotta a tőrét, s az állat félelmének gyorsan véget vetettek. Robin megtörölte egy kendőben a véres pengét, s visszacsúsztatta a tőrt az övébe.
- Ezzel is megvolnánk – egyenesedett fel elégedetten Robin. – Lionel majd küldd át a részemet, hazaugrom, most már.

A bál

A reggelit Robin hálószobájában fogyasztották. Maria egész nap a fogadásra készült. Hajmosással és dúskáló fürdéssel kezdte. Robin az ágyból figyelte, ahogy Maria belemerül a hálószoba közepébe állított dézsában gőzölgő forró illatos vízbe. Új fürdővizet hoztak. Robin is megmártózott, s közben figyelte, ahogy Maria a tükörnél szépítkezik, fésüli a haját.
- Zavar, ha nézel – szólt hátra Maria, ahogy pillantása találkozott a tükörben Robin tekintetével.
- Engem meg az zavar, hogy úgy érzem, mindez ma este nem nekem szól, hanem Juliennek – grimaszolt rá Robin. Maria csak sötét villanást küldött feleletként, s megkezdte a hosszú körülményes öltözködés műveletét.
- Segíts a fűzővel kérlek – tartotta a hátát Robinnak Maria. Robin bosszúsan de kimászott a kádból, s törülközőjét a dereka köré tekerve megfogta a selyemzsinór két végét. Maria nagy levegőt vett, Robin pedig erős marokkal kezdte összehúzni a fűzőt.
- Ne merészelj flörtölni vele világos? – sziszegte Maria fülébe Robin, miközben olyan erőseket rántott a selyemszálakon, hogy Maria meg kellett, hogy kapaszkodjon, nehogy hátraessen.
- Ugyan, ne légy nevetséges! – fújtatta Maria.
- Te ne tedd magad nevetségessé! – vetette bele minden dühét a selyemzsinór rángatásába Robin.
- Kettőnk közül nem rám jellemző az, hogy nevetségessé tenném magam – felelte rá Maria oldalt fordítva a fejét.
- Nem akarom, hogy beszélj vele – kötötte meg a selyemszálat Robin.
- Nem tilthatod meg nekem – Robin belélegezte Maria vállairól a parfümillatát, s nedves ajkait a nyakára szorította.
- Engedj! Ne izgass! – tolta el Robin fejét Maria, s elhúzódott a férfitől. Robin egy szál törülközőben állva még mindig Mariát követte tekintetével, aki most átbújtatta fején báli ruháját. Sötéten fénylő királykék selyemruha volt. Ahogy suhogott megcsillantak rajta a fények, és elmélyültek a sötét redők. Kecsesen feltűzött vörös haja szinte lángolt a ruha színe mellett. Olyan szép volt. Maria a fülébe illesztette az ezüst fülbevalókat, s a tükörben még visszanézett rá.
- Lemegyek előre – szólt Robinnak, s megigazította a dekoltázsát.
- Nem akarsz egy stólát a melleid elé? Talán meghűlsz ebben a hidegben – harapott az ajkaira Robin.
- Nem az egészségem miatt aggódsz te Robin! – nyitotta ki a hálószoba ajtaját Maria visszanézve a férjére. Kintről a fáklyafény rávilágított Maria abroncsos szoknyájára. Királynői öltözék volt. – Jó készülődést! – vetette oda foghegyről Maria ,s kilépett a folyosóra.
- Vááh! – vágta a földhöz a derekáról a törülközőjét Robin.


Lionel komótosan tépkedte az apró pihéket a kezében tartott hosszú tollhegyről. Robin ellenben indulatosan emelte szájához a boroskupáját.
- Ellenállhatatlan akárcsak régen – simította át kezét a tollhegyen Lionel.
- S az én feleségemet csábítja a gaz! – vágta rá Robin ő is Maria és Julien kettősét figyelve a francianégyes alatt. Charlotte is táncolt a francianégyesben, de egyiküket sem érdekelte.
- Úgy tűnik jól megértik egymást – sandított Robinra Lionel.
- London! – fröcsögte Robin. – Mindketten nagyvárosiak! Természetes, hogy annyi közös van bennük, mint két lucfenyőben.
- Féltékeny vagy? – röhögött Lionel.
- Hogy a fenébe ne volnék! Mariával amúgy sem felhőtlen a kapcsolatunk, nem hogy most megjelenik ez a piperkőc angol ficsúr és most jobban élesíti a helyzetet – dühöngött Robin.
- A tényeken nem változtathatsz – csippentett le egy újabb szálat a tollról Lionel.
- Igyekeztem éjszaka emlékeztetni Mariát, hogy én vagyok a férje, de mintha most mégis úgy érezném nem volt elég hatásos és elegendő – hajtotta fel a bort a kupából rosszallóan Robin.
- Igazán? – igazán sandított rá Lionel mindent értő szemekkel.
- Nem tetszik ez nekem Lionel – szűrte a fogai közt Robin a táncoló párost figyelve.
- Akkor kérd le tőle – vigyorgott rá a másik.
- Neked nem furcsa? Csak én látok rémeket? Gondold végig! Hirtelen feltűnik Julien, amikor a lehető legrosszabbul áll a szénám!
- Ez a sors keze Robin! Mariát elvesztetted – gonoszkodott tovább Lionel.
- Nem Mariáról beszélek! – csattant rá Robin.
- Én azt hittem róla beszélünk – kerekedett ki Lionel szeme.
- Julien sosem tűnik fel ok nélkül. Akar valamit – nézte gyanakvóan a feleségét forgató férfit.
- Mariát akarja! – bólogatott hevesen Lionel.
- Menj már! – lökte meg Robin. – Te másra nem tudsz gondolni?
- Nem tudom mire kellene gondolnom – nyomott el egy ásítást Lionel.
- Már értem miért én vagyok a klánvezető – mérte végig Lionelt rosszallóan Robin. – Nem látod át a nagyobb konspirációkat. Julien ki akar túrni a klánból, át akarja venni a helyemet a klánban…
- …és Maria mellett az ágyban – kontrázott Lionel.- Tényleg minden összeáll! – csapott az asztalra Lionel.
- Barom! – fordult el tőle Robin.
- Tehát Julien feltűnése nem véletlen. S úgy érzed a megjelenésével a te esélyeidet igyekszik rontani. Úgy találod apád hajlana rá, hogy Julienre hagyja a birtokot? – komolyodott meg Lionel is, s sötéten pislantott át Couer de Noir asztalához, majd onnan Maria és Julien kettőséhez.
- Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy Julien ravasz és hataloméhes ember. Házasságok által jut feljebb. Mi érdeke lenne Mariával? Semmi. Ő valójában apámat szédíti.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy Julien felbukkanása éppen most nem lehet véletlen. Talán utánanézett a birtkopapíroknak, lehet, hogy idén évül el a végrendelet, s apámnak meg kell hosszabbítania.
- De az sem ostobaság amiről én beszélek Robin! – csapott le Lionel elkomorodva. – Maria kezével duplán jól járhat. A de Noir és Merryweather birtokokat talán együtt is megszerezhetné általa, ha ügyesen forgatja a paragrafusokat, márpedig jól tudjuk, hogy Julien ért az ilyen dolgokhoz. Lehet, hogy kizsarolhatja, Maria apai részét a Merryweather birtokból is, ha jól ügyeskedik odafent Londonban.
- Tehát Maria által akarja megszerezni azt, amit se nekem ,se egyetlen de Noirnak nem sikerült, de neki persze sikerülhet?! – mérgelődött Robin.
- Jobban ért a papírügyekhez mint mi, ezt lássuk be – ráncolta a homlokát Lionel.
- Nem csak a feleségem, de a birtokom is féltenem kell tőle úgy érzem – sóhajtott nagyot Robin. – Lionel tartsd rajtuk te is a szemed – utasította unokabátyját Robin.
- Számíthatsz rám öcskös – szorította meg Robin jobbját Lionel.