Vacsora a világítótoronynál

- Anya gyalog megyünk át a vacsorára! Majd gyertek utánunk! – kiáltotta távozóul Corinne és magával rántotta bátyját.


- Én jöttem volna kocsin. Kényelmesebb – panaszkodott Fabian.

- Ne nyafogj már! – sietett előre Corinne és beszaladt az erdőbe. – Gyere, mesélj el mindent!

- Corinne alig egy órája beszéltünk, mi fontosat mondhatnék azóta? – követte húgát fáradtan Fabian.

- Nem tudom, akármit, bármit… csak róla! – emelte fel a szoknyája szegélyét Corinne, s a tenyerébe gyűrve tartotta mielőtt menthetetlenül összekoszolódik.

- Corinne! Ne kezd már! – torpant meg Fabian az erdei ösvényen.

- Fabian, a bátyám vagy, kötelességed a szövetségesemnek lenned – emlékeztette Corinne.

- Jól van – forgatta meg a szemét Fabian. Corinne várakozón nézett rá. – Corinne! Négy éve nem voltál Lioneléknél? Biztos ezt akarod?

- Igen. Vége, elástuk a csatabárdot. Kibékültünk. Ismét egy család vagyunk. Armand is ezt mondta nem?

- Armand sok mindent mond – húzta el a száját Fabian.

- Tehát, valld be kérdezett néha rólam? – faggatta Corinne.

- Várj, ó igen, megkérdezte, hogy még mindig a forrásvízben mossuk e a pelenkádat – csapott a homlokára Fabian. Majd hahotában tört ki.

- Olyan aljas tudsz lenni! – lökte meg Corinne. – Őszintén válaszolj!

- Jó, de nem értem, miért olyan fontos ez neked! – dünnyögte Fabian.

- Fontos és kész. Tehát?

- Néha igen. Hogy hogy haladsz az iskolában. Hogy milyenek a nevelőnőid, meg ilyen semleges dolgokat. De hát ezt Loveday nénikénk is bármikor megkérdi! – érvelt Fabian.

- Az nem számít, nem fontos. De ő Armand!

- Egy kicsit sem érdekesebb mint más.

- Neked talán nem.

- Közölted vele, hogy rendszeresen jár az asszonyi természet? EZ mire volt jó mond? Ha anya megtudná, hogy te ezt így közlöd férfiakkal, biztos, hogy fejmosást kapnál! – jegyezte meg Fabian, miközben páros lábbal próbált a fák törzsének ugrani. Több-kevesebb sikerrel végezte a műveletet.

- Te ezt nem érted!

- Én ezt nem értem! – ismételte gúnyosan Fabian. – Anya azon is kikészült, hogy én megtudtam!

- Mert te a bátyám vagy – magyarázta Corinne. – És ezt nem illik senkivel sem tudatni.

- Armand ebben is kivétel? – fintorgott Fabian. – Ő a te nagy kivételed! Értem. Kivételesen nem szállnál le róla?

- Nem is szálltam rá! – csattant Corinne.

- Aha. Hülye azért nem vagyok Corinne. Berobbantál megint közénk és nézd meg mit művelsz?

- Mit?

- Faggatsz róla!

- Az baj?

- Ő a barátom!

- Nekem is! – érvelt hevesen Corinne.

- Figyelj ide te kis liba! Armand tényleg megpróbál az elviselhetetlen természeteddel együtt kibírni téged, szóval ne készítsd ki és ne űzd el teljesen a klántól!

- Fabian, te nem értesz semmit!

- Tudod, amióta „ felnőttél” azóta ez minden második mondatod hozzám. Én ezt nem értem! Figyelj ide Corinne, te vagy itt a legkisebb közöttünk, szóval ha valamit nem ért valaki, akkor az te vagy!

- Fabian nem vagy mellettem!

- A francba is Corinne! – Fabian a húgát kielőzve megállította és megszorította a karját. – Állj meg és jól figyelj, mert ezt soha többet nem fogom neked elmondani: Ne provokáld Armandot!

- Miért ne? Mivel is provokálnám?

- Fogalmam sincs, ma is ki akartad festeni magad!

- Hogy idősebbnek látszodjak ez olyan nagy bűn, mindenki ezt csinálja!

- Ki mindenki Corinne? A városi picsák! De te itt vagy az erdőben a családod között. Szóval senkinek nem kell öregbítened magad!

- Fabian, ne fárassz! – akarta lefejteni bátyja ujjait magáról Corinne.

- Corinne! Ha nem vigyázol úgy jársz, mint a mezei nyulak, akiket kilestünk már annyiszor. Ne ugráljál Armand körül, mert kurvára meg fog baszni! – Corinne kikerekedett szemekkel nézett a bátyjára. Még sosem hallotta Fabiant így beszélni. S főleg vele kapcsolatosan. Elvörösödött.

- Fabian nem értesz semmit, ez egyáltalán nem erről szól! – sütötte le a szemét Corinne.

- Corinne, én fiú vagyok, pontosan tudom, hogy erről szól! – nyomatékosította Fabian.

- Armand egy az unokabátyáim közül, szóval…

- Szeretném én is ezt hinni Corinne. De nem Richard miatt pattogsz mint egy labda! Vagy Cody miatt! Nem neked a legidősebb kell, neked Armand kell! Corinne én ismerlek, ismerem Armandot is! Légy szíves és hallgass rám!

- Ah, Fabian túlreagálod!

- Corinne! A húgom vagy, Armand a legeslegjobb barátom! Ne csináljátok ezt! Oké? Nem akarom, hogy tönkretegyetek bármit is itt a klánban. Jó?

- Rémeket látsz Fabian! Armand már férfi, természetes, hogy másképpen reagál egy nőre a klánban, ennyi az egész. Nyugodj meg! Béke van, minden rendben lesz.

- Ühüm – Fabian beleegyező hümmögésén azonban érződött, hogy nagyon nem ért egyet. Corinne és Armand újra a klánban és együtt, ez már nem az erődpozíciókért való civakodás. Nagyon nem. Fabian aki kezdetektől ismerte Armandot és születésétől Corinne-t füstöt érzett kettejük között. S csak reménykedni tudott abban, hogy ennek a zavaros szerelemnek a füstje nagyobb lesz, mint a lángja.



Corinne mindig szanaszét hullámzó haját laza kontyba tűzte fel, szokásos módon néhol hajtűket beletűzve bronzvörös sörényébe. Olyan volt vele mint egy festőnő. Kendő takarta a vállát és a mellkasát. Határozottan lépett be a világítótorony fapadlójára. Charlotte meglepődve nézett a lányra.

- Corinne, milyen régen jártál nálunk! – csapta össze a kezét a szőkehajú, mindig kékbe öltözött nő.

- A gesztenyés pulykád Charlotte néni, csakis az vonzott! Úgy emlékszem az egész megyében csodájára jártak, nemigaz? – mosolygott Corinne. – Anyáék még nem értek ide?

- Robinék külön jönnek? – mérte végig a két gyereket Lionel.

- Gyalog jöttünk az erdőn át. És Fabian alaposan kergetett – nevetett Corinne. – Elszakadt a ruhám is! Megvarrhatom itt, amíg anyáék megérkeznek? – nézett körbe Corinne a rég látott helyiségekben.

- Használhatod a varródobozomat Corinne! A helyén van, ha még emlékszel, az emeleti szalonban – mondta Charlotte az étkező felé haladva. Corinne felszaladt az emeletre. A folyosón Armandba ütközött.

- Hangokat hallottam. Még nem vacsorázunk? – figyelte értetlenül a két felfelé haladó unokatestvérét.

- Anyáék még nem értek ide. Megvarrom a ruhám, levehetem a szobádban Armand? – kérdezte ártatlan tekintettel Corinne.

- Nézd elszakadt! – Corinne elhúzta a kendőt és megvillantotta a derekán az anyagot.

- Öhm… igen látom – nyögte Armand Corinne tejfehér bőrére tapadó tekintettel.

- Semmi szükség rá, hogy Armand hálószobájába menj ruhát varrni! – csattant Fabian.

- Fabian, gyűjtenél néhány csigát vagy kagylót lent a parton nekem? – kérdezte Corinne hátra sem nézve Fabianra.

- Nem…én

- Fabian, menj le a partra! – szólalt meg Armand is Corinne derekát nézve.

- De…

- Menj már! Siess! – noszogatta Corinne, s az előre siető Armand után lépett. Armandnak a londoni villában is felnőttes szobája volt. Neki elsőnek. Most itt is széles baldachinos ágya volt. Nehéz mahagónifából készült, ahogy a bútorok is. Az ablak előtt egy széles íróasztal állt, egyértelműen jelezve, hogy Armand sosem a dolgozószobában ír. Corinne az ágyra tette a szobában hirtelen túlságosan is nőiesnek tűnő rózsamintás varródobozt. Corinne levette a kendőjét, s tekintetével Armandot kereste.

- Várj, adok…egy köntöst addig – köszörülte a torkát Armand. Véletlen sem nézett Corinne felé. Az ágyra dobta a köntöst és Corinne helyett inkább a tengerre néző ablakhoz állt. Armand szobájából pazar kilátás nyílt a tengerre. Szép lehet erre a látványra ébredni minden reggel. Armand komolyan ezt akarta itthagyni? Valaha, valamikor, a távoli múltban?

- Segítenél? Egyedül nem tudom… - csipogta halkan Corinne. Armand az alsó fogsorára harapott, s gondos határozott érintéssel kioldozta Corinne ruhájának megkötőit. Corinne érezte Armand mindig olyan erős, magabiztos érintését, s ösztönösen beleremegett. Armand ujjai súrolták a bőrét. De egy pillanatra sem időzött tovább a szükségesnél, ahogy végzett azonnal ellépett. S elfordult.

- Áthozhattam volna anyáéktól a spanyolfalat, magadra hagylak – indult az ajtó felé Armand.

- Ne! Beszélhetnénk addig, a varrás egyedül nem túl izgalmas – kötötte meg a túlságosan is méretes férfiköntöst a derekán Corinne. Armand megfordult és ránézett. Corinne annyira kislánynak tűnt a hatalmas köntösben, feltűzött, kócos, kusza hajával. Corinne feltelepedett az ágyára és befűzte a cérnát a tűbe. Az ölébe húzta a ruhát és finom öltésekkel elkezdte a szakadást összevarrni.

- Azt hittem gyerekek kezébe tű nem való – jegyezte meg Armand.

- Hm háziasszony alapszabályok egy: varrás – nevetett fel Corinne. – Engem nézel? – nézett fel a baldachinnál megálló fiúra.

- Zavarok?

- Nem is tudom! Ha így állsz felettem ideges leszek és beleszúrok az ujjamba – sandított fel rá játékosan Corinne. Armand leereszkedett az ágy szélére, de óvatosan szemmel tartotta a lányt. – miért küldted el Fabiant?

- Nem tudom. Talán veled akartam maradni. Kettesben – felelte bizonytalanul Armand.

- Hát megnézheted milyen az amikor Corinne de Noir, aki nemesember lánya, saját maga varrja meg a ruháját. Ez aztán a szánalmas igaz? – öltögette a ruhát Corinne. – Ez az egy tisztességes ünneplő szakadt ruhám van, s ezt foldozgatom, ahogy a de Noirok foldozgatják a megmaradt kis erdejüket – sopánkodott Corinne. – Úgy hallottam a többi erdőrészt már Montmarte néven jegyzik.

- Igen, én is hallottam róla – felelte halkan Armand.

- Ez az egy normális ruhám is elszakadt – rázta a fejét Corinne. – Semmire sem tudok vigyázni.

- Nem?

- Itt ülök, az ágyadban. Mit szólnál ahhoz, ha most arra kérnélek, hogy érints meg?

- Azt mondanám rá, hogy valóban semmire sem tudsz vigyázni. Pedig kellene Corinne! Vigyázz az erényedre!

- Miféle erényem van itt veszélyben?

- Talán a szüzességed.

- Veszélyben van?

- Lehet.

- Komolyan beszélsz vagy csak ugratsz? – nézett fel rá a varrásból Corinne.

- Nem tudom. Miért nem próbálod ki? Eddig csak feltételes beszélgetésről beszélgettünk nem igaz? – mosolygott rá az orra alatt Armand.

- Kész is vagyok – tépte le a fogaival a cérnát Corinne, s félredobta a ruhát. Majd vakmerőn Armandra nézett. – Anyáék ha megérkeznek, előbb úgyis beszélgetnek. Fabian nem fog ránk törni. Itt vagyok, a hálószobádban, az ágyadban. Azt mondtad, csak a nemi érettségemre várunk. Betöltöttem a tizenkettőt, hamarosan a tizenhármat is. A nemi érésem is megtörtént. Mit lépsz erre?

- Corinne! Vakmerő vagy és… egyébként is.

- Armand. Akkor gyerek voltam. Azt se tudtam mit akarok. Ma már tudom mit akartam akkor is, most is. Téged Armand – nézett egyenesen a fiú szemeibe Corinne. Armand úgy érezte jó, hogy a lány felszólította üljön le, mert most lefordul menten az ágyról is.

- Lassan a testtel kislány! Olyan léptekkel haladsz, hogy követhetetlen vagy. Ha jól emlékszem barátságot kötöttünk!

- Mindketten tudtuk akkor is, hogy az csak kibúvó. Megmondtad nem lehet köztünk barátság.

- Corinne, nem gondolkodhatsz így! Egyáltalán, hogyan is képzeled, hogy idejössz és fejest ugrassz mindenbe! Ez a szakadék túl mély neked kislány! Egyébként is ne az én partomon ugorj a tengerbe!

- Armand! Látom semmit se változtál! – sóhajtott Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyán. – Szép ez az ágy! Ha oldalt fordítom a fejem akkor is látom a víz hullámzását. Szép innen az ágyból nézve a tenger! Korábban sosem láttam, de már most szeretem ezt a kilátást! Innen az ágyadból! – Armand nézte a lányt, ahogy nyújtózik az ágyában akár egy elégedett macska. Nem is: egy magakellető macska. Corinnet minden takarta, mégis ingerlő volt, itt az ágyban. Az ő ágyában. Jesszus!

- Ha kinyitod az ablakot hallod a sirályokat is igaz? – folytatta Corinne álmodozó hangon. – Senkiben nem bíztam még úgy, mint benned Armand. Ezért adtam neked a titkaimat is. Vannak titkok, amiket azonban teljesíteni is szeretnék. Ezt a vágyamat csak te tudod teljesíteni Armand.

- Az istenért csak ne beszélj Corinne! Kérlek! – csattant rá Armand.

- Jól van, nem beszélek! – hallgatott ezzel el Corinne. Elmondta amit akart. Ezért jött. S most elégedett volt magával. Armand most már tudja. Most már nem kell feszélyezve éreznie magát a fiú jelenlétében. Most már nem lesz az a feszült titkolódzás előtte. A titkok néha rosszabbak, mintha nem titkok. Ami már nem titok az utána már nem feszül a levegőben. Corinne nézte az égen a röpködő sirályokat. A tenger felett köröztek a part mentén. Az óceán párába burkolódzott. El tudna most itt aludni Armand párnáján pihentetve a fejét. Nem nézett a fiúra, nem szólt hozzá, ahogy az kérte. Csak csendben nézte a tájat. Élvezte, hogy Armand köntöse melegíti, hogy Armand párnahajába fúrhatja az arcát, s hogy a fiú nem dobta ki az után a kijelentés után sem. Csak egyetlen más fiú ágyában feküdt így. A bátyjáéban. Fabian párnáiba csorogtak a könnyei úgy, mint most. Itt a halántékánál. Lassan, könnyedén, a párna tollai gyorsan szívták magukba a nedvességet. Fabian ismeri. Valóban ismeri. Tudta, hogy Corinne miért jön, hogy mik a tervei, hogy egyenesen Armandhoz jön. S Armand is tudta, hogy mit ajánl fel most neki Corinne. S Corinne már most tudta, hogy butaságot csinált. Vízválasztó van kettejük között. Nyolc évnyi vízválasztó. Rá kellett volna ébredni Armand nem rá várt az elmúlt négy évben sem. Armand tisztességesen próbált játszani egy tisztességtelen és zavaros ügyben. Nem akart már Corinne sem beszélni. Nem akarta most végigkérdezni Armandot, hogy várt-e rá. Hogy gondolt-e rá. Hogy jelentett-e még neki bármit is, az hogy ő itt van. Vagy Jane után más lányok is következtek, akik nem voltak kicsik, nem voltak rokonok, akik Armandnak is tetszettek, nem úgy mint ő. De hát akkor minden csak ámítás volt? A tölgyfa a szívvel, a titkok ládája és minden minden? Akkor egyszer Armand gyötrődött és miatta! Azt mondta minden miatta volt! Hát akkor most? Most már igazán nagylány! Igazán érett! De most Armand mintha még elzárkózóbb lenne mint akkor. Pedig ő mindent ami tőle telt a tudomására hozott. S Armand mégsem kapta az ölébe, mégsem szereti. Mi a hiba benne? Corinne teste megvonaglott a sírástól.

- Corinne! – súgta Armand, s vigasztalón Corinne bokájára tette a kezét. – Ha sírsz azt hiszik meghúztam a hajad és nem értik majd, hogy mi bajod – jegyezte meg halkan Armand.

- Igaz, vagy, hogy nem adtál meg nekem valamit amit kértem. S igazuk lesz – felelte rá mosolyogva Corinne, s tenyerével letörölte a könnyeit.

- Nem akartam, hogy sírj!

- Ha fáj valami sírhatnékunk van nem? – ült fel Corinne, s a lábait letette a padlóra. – Miért akartál velem kettesben maradni? – nézett fel könnyes szempillákkal a fiúra. Armand nem felelt. Csak habozva nézte a lány cseresznyepiros ajkait. Válasz helyett csak hozzádörgölte száját a lány nedves ajkaihoz. Mielőtt a szűzies csókon túl mehetett volna Fabian rontott be rájuk.

- Vacsora tálalva! Gyertek! – nézett végig a pároson Fabian. S látszott ,hogy még sosem örült ennyire semminek, mint hogy utánuk küldték a szülők.