Házasságunk szavakban

Wayne elhúzódott, Corinne csalódottan fordult hátra. S földbe gyökeredzett a lába. Armand volt itt. Valóban. Elegáns fekete ruhában. Fabian egyik ruhájában, ebben biztos volt, mert Armandnak sosem lenne pénze egy ilyen drága ruhára. Hónapok óta nem látta a férjét, már szinte el is felejtette, hogyan néz ki. S a valóság olyan éles volt. Armand! Corinne világának kezdete és vége. Nincs még egy férfi Angliában aki ennyire vonzó lenne. Hát persze, hogy akárkit levesz a lábáról ha akar. Hát csoda, ha egy ilyen férfira tapadnak a nők? Még ott a távoli kis halászfaluban is? Armand aki most egy negyven éves férfi minden tapasztalatával és előnyével bír, sőt mi több, egy negyven éves férfi vonzerejével is. Armand srácként is nagyon helyes volt. Férfiként kifejezetten markáns arca volt. Mogyoróbarna szeme, sötét hullámos haja és laza testtartása. Ő nem a kimért úriember volt. Armand a lázadó, vad lecsúszott de Noir volt. Aki szuggesztív erővel bír. És most őt nézi, olyan hevítően, ahogy csak Armand képes rá nézni.

 

Istenem mennyit változott Corinne amióta elhagyta Holdföldét! Szinte rá sem ismerni! Nem olcsó posztóanyagokban van, hanem a legfinomabb szaténselyemben. Sosem gondolta, hogy ez a padlizsánszínbe hajló áfonyakék sötét szín ennyire jól áll Corinne-nak. Még sosem látta ilyen ruhában. Finom csipke simult tökéletes, makulátlan bársonyos bőrére. Amit úgy ismert. Amit minden éjszaka érinthetett. Ez az asszony mellette aludt, és még ma is megtenné, ha ő merő őszinteségi rohamában nem vallja be azokat a botlásokat. Azokat a dühöngő vad félrelépéseket. Haragudnia kellene saját magára. De mégsem tud. Mert így láthatta Corinne-t. Londonban. Ilyen elegánsan. Áfonyaszín selyemkesztyűjében. Hosszú földig érő estélyiruhájában, amit maga után von. Olyan volt a ruha akár egy kürt, szép kecses testhez simuló, s a lábaknál puhán szétterülő. A mindig kontyba rendezett haj. A konty, ami Corinne védjegye volt. Amitől felnőttnek érezte magát. Amitől úgy érezte, hogy felnőtt Armandhoz, s ahhoz, amit tenni akart vele. De hát Corinne igazán felnőtt. Itt van, élete virágában felnőtt nőként előtte. A fűző dúsan nyomja felfelé Corinne puha kebleit, vörös tincsek hullnak nyakára és gyémántfülbevalók ragyognak a fülében. Corinne egyenes tartással, kihúzott derékkal állt. Az ajka enyhén szétnyílt a meglepetéstől. Nem várta. Talán már el is feledkezett a férjéről.

-         Szép estét Tündérke! – mormolta furcsa rekedtes zöngével Armand.

-         Ne hívj így! – sziszegte hűvösen Corinne, s szemével követte, ahogy a férje közelebb lép hozzá.

-         Ki volt ez a pöcs? – húzta össze a szemét Armand.

-         Wayne igazi úriember, nem olyan mint te! Kétlem, hogy tudnál úgy szeretni, mint ahogy ő szerette a feleségét – vágta rá Corinne.

-         Én meg kétlem, hogy az ő csókja olyan lenne mint az enyém! – rántotta magához Armand, s meg sem várva, hogy Corinne mit reagál, ajkaival lecsapott a felesége rubinpiros ajkaira, amit az előbb egy másik férfi ízlelt. Pezsgőíze volt Corinne szájának. Corinne hiába tiltakozott, minden csupa érzelem, vadul csapkodó nyelv és nyál, és vágy és akarat volt. Armand ájulásig tudott csókolni, rémisztően szédítően még így is még húsz év után is. Corinne most is úgy érezte, hogy eltűnt a világ és csak ő van és Armand és a vágy, amivel a férfi akarja őt. Armand, igazán úgy tudott csókolni, hogy kétsége sem maradt, hiányzott neki, függetlenül attól, hogy fél napot vagy fél évet voltak távol. Hogy talán előtte más nőt csókolt az ágyban. Erre Corinne elrántotta magát a csókból. Megtántorodott, ahogy nehezen találta az egyensúlyát, hogy mi a vízszintes és mi a függőleges ebben a világban, amibe visszacsöppent.

-         - Hogy merészeled! Idejössz és nekem támadsz.

-         Mondjuk, úgy, hogy a férjed vagyok!

-         Szép kis férj! Aki trükkösen aláíratott az apámmal egy lemondó nyilatkozatot, sietve feleségül vett a legközelebbi kápolnában, mivel már félúton viselős voltam a gyerekével. Gratulálok, erre minden vadállat képes! – zihálta Corinne, a szája elé téve a kezét. Bizseregtek az ajkai, a szíve úgy lüktetett, hogy keblei hullámoztak a szoros fűzésben. – S aki ráunt a feleségére és mindenféle nőcskékkel hetyegett a tengerparton. Ez igen! Minden nő álma egy ilyen férj tényleg!

-         Nos most már van összehasonlítási alapod, melyikünk a jobb? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Armand.

-         Nevetséges vagy, nem tudom minek jöttél utánam.

-         Befeküdtél már az ágyába is? – kérdezte gúnyosan Armand.

-         S ha igen? Vagy ilyesmit csak te tehetsz a házasságunkban?

-         Kétlem hogy ki tudott elégíteni, ismerem az étvágyad Tündérkém, és tudom, hogy a szende szűz külsőd mögött kihajszolod egy férfiból az utolsó szuflát is. Egy ilyen lagymatag alakkal kétlem, hogy beéred – fröcsögte Armand.

-         Nem beszélhetsz így Wayne-ről és rólam sem! Mi a fenének jöttél utánam, mit akarsz Londonban? Miért nem maradsz a szajháddal? – kiáltotta rá Corinne magából kikelve.

-         Tudod te legalább nem láttál vele! Én meg utánad jövök és azt kell látnom, hogy egy férfi karjaiba ájulsz! – kiáltotta rá Armand.

-         Remek, legalább tudod milyen érzés!

-         Hát nem gondoltam, hogy így látlak viszont legközelebb, de legalább veszekszünk ez is valami! Végre rám figyelsz, nem csak arra, nehogy megégjen a süteményed a sütőben! – rántotta magához a nőt Armand.

-         Ezért kár volt Londonba jönnöd, hogy ezt az arcomba vágd, és miattam is kár volt jönnöd, mert jól érzem magam itt és eszem ágában sincs visszamenni veled az olcsó kis halászkunyhódba a szánalmas életünkbe, ha el akarsz válni hát csak tessék, jó hogy jössz, gyorsabban elintézhetjük és végre húsz év után hagyjál már élni!

-         Végre legalább kimondtad! – ordította rá Armand.

-         Mit? – sikoltotta vissza Corinne.

-         Hogy az egész házasságunk alatt nem hagytalak, hogy élj, végre beismered, hogy vádolsz azzal, hogy kurvára elbasztam az életünket, mert kurvára felcsináltalak!

 

Végre kimondták. Annyi év után! Húsz év gyötrelmes küzdelme után, de végre megtették. Mindketten kimeresztett szemekkel, vad indulattal, idegesen, és haragosan néztek egymásra. Így kimondva, szinte fájtak a szavak, szinte égették az egész bensőjüket, de hát mindketten tudták valahol a mélyben, a házasságuk eltitkolt néma párbeszédében, de ott volt mindez. Amit most egymás szemébe vágtak. Őrület, hogy erre ennyit vártak, hogy csak most merik nyíltan kimondani egymás előtt. Ziháltak mindketten, szinte fuldoklottak az elfojtott indulatok, vágyak, remények és soha meg nem élt életutak törtek ki belőlük most egyetlen perc leforgása alatt. Kimondták. Végre felvállalták egymás előtt nyíltan, hogy mi is volt mindig is a problémájuk egymással. Most már nem függtek egymástól, nem volt egyikük sem kiskorú, ismerték egymást. És elindult a lavina zúdult lefelé a meredek lejtőn és már nem is akarták megállítani.

-         És folytathatnád azzal, hogy az egész klánt szétcsesztük, meg a szüleinket is, és magunknak okoztuk az egészet! Igen! Elegem volt, szerinted miért nem keltem fel veled együtt mint régen? – sírta Corinne. – Mert gyűlöltem az életemet! Gyűlöltelek, hogy miért is mentem hozzád, hogy miért kell ezt az egészet mindig ugyanúgy élni tovább és tovább és már semmivel sem elégített ki az a házasság, amit éltünk, amíg Dylan velünk volt vele voltam elfoglalva, mindketten rá koncentráltunk, hogy felneveljük. Aztán Dylan nélkül…mond Armand mi tartott minket együtt? Ez a húsz év? Ez a közös múlt, néhány jó szex az ágyban? Mert ennyivel oldottad meg mindig a problémáinkat.

-         Miért talán hímzőrámára kellett volna vonnom magam, hogy téged is érdekeljelek? egyfolytában házimunkáztál, ha nem Dylan, akkor a házi teendőid, mintha a világ nem változott volna meg azzal, hogy a gyerekünk kirepült a családunkból! Halálosan unalmas voltál Corinne!

-         Te is! Mindent utánad kellett pakolnom, amikor sütöttem akkor Dylan miatt sütöttem. De te elvártad hogy legyen meleg étel az asztalodon. Besokalltam Armand értsd meg! Elegem van az életünkből, hogy csak te vagy és ennyi. Nem bírom tovább! Nem bírom elviselni, hogy mindent megtettem neked és mégis megcsaltál!

-         Jó, tudod Corinne én is besokalltam! Egyetlen kérdést akarok csak feltenni és ezért is jöttem, legyünk őszinték, ahogy én őszintén megmondtam neked, hogy félreléptem. 

-         Jaj hagyd ezt Armand hallani sem bírom!

-         Válaszolj! Megbántad?!

-         Te megbántad? Hogy lefeküdtél azzal a nővel?

-         Igen, de most te jössz! Őszintén: megbántad, vagy végigcsinálnád velem, újra? Lefeküdnél velem, ott az erdőben, ha tudnád, hogy teherbe fogsz esni? És feleségül kell jöjj hozzám és fel kellene nevelned egy gyereket szinte gyerekfejjel? Ha megváltoztathatnád a múltat, megtennéd?

-         Persze, hogy igen. Nem akartam terhes lenni, féltem iszonyatosan féltem az egésztől, a szüleinktől, tőled, a gyerektől, és folyamatosan féltem egész életemben, hogy elég jó vagyok-e anyának, feleségnek? Minden süteményemben a rettegésem volt, hogy miért tettem ezt és hol rontottam el, és hogy juthattam idáig. Féltem, hogy nem lesz valami rendben és a bizonytalanságom öltem minden ételünkbe! Ez az igazság Armand – halkult el Corinne hangja. – Belekényszerültem egy élethelyzetbe, egy szerepbe, amit vállalnom kellett és amire még nem voltam készen. És voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bár másképp alakult volna minden.

-         Értelek. Hát ebben az egyben látod, szögesen ellentétesek vagyunk Corinne. Mert én… minden hibánk ellenére… újra megtenném. Nem változtatnék semmin. Mert szerettelek akkor is és most is. Szeretem azt a gyereket, akit nekem szültél, s Dylan volt az egyetlen az életemben, amiből tudtam, hogy megérte, hogy bármilyen is az életünk és bármit is tettünk, érdemes volt érte mindent feladni és küzdenünk. És kitartanunk egymás mellett és a családunk mellett. Csak ennyit akartam elmondani. Lehet hogy őrültség Corinne, de veled újra kezdeném ugyanezt, elölről. Mivel nincs közös vagyonunk hát azt hiszem elég könnyű lesz elintéznünk a formaságokat.

-         Jól van. Figyelj. Ne rendezz itt jelenetet. Én Wayne-el jöttem ide és Wayne-el is megyek el.

-         Rendben – fordított hátat Armand, s magára hagyta az asszonyt.

 

 

Corinne a tenyerébe temette az arcát és mélyeket lélegzett. Mély karikák ültek a szeme alatt. Amióta Armand megjelent a bálon, mintha kifordultak volna az érzelmei. Teljesen kifacsarodott és fogalma sem volt, mit kellene tennie. Fabian komoran figyelte a húgát. Kíváncsi lett volna a helyzetre, a jelentre, hogy miket mondtak, de Corinne még mindig csak szipogott.

-         Nagyon durván összevesztünk azt hiszem – nézett fel a bátyjára Corinne.

-         Szóval veszekedtetek – ismételte Fabian várakozón.

-         Igen.

-         Az jó nem?

-         Nem tudom.

-         Mh, még sosem veszekedtetek, ez az újdonság varázsa volt a kapcsolatotokban.

-         A lehető legrosszabb pillanatot választotta a belépőjére, épp Wayne karjaiban voltam.

-         Pompás, gondolom felment az agyvize – vihogta Fabian. – De megnéztem volna.

-         Kellemetlen volt. és kínos. Aztán oda-vissza vágtuk egymás fejéhez a dolgokat, a múltat, az életünket, a házasságunkat, meg a megcsalást.

-         S végül mégis Armand került ki jól az egészből, hogy csináltad te liba?

-         Nem tudom. Azt kérdezte, hogy megbántam-e?

-         Hogy hozzámentél?

-         Hát igen, meg úgy az egészet. Hát mégse kívánhatta, hogy újra szeretnék tizenévesen teherbe esni, meg ez az egész. Hiszen gyerek voltam! Persze hogy nem akarnám újra! De ő meg erre azt válaszolta, hogy szerinte mégis jó volt így minden és hát…azt legalább tudom, hogy Dylant tényleg nagyon szereti. Jaj Fabian most mi legyen?

-         Most azt várod, hogy én mondjam meg?

-         Armand utánam jött!

-         Wayne karjaiban talált, elég egyértelműen utaltál rá, hogy felejtve van ő és a házasságod.

-         Már megint véded ő meg megcsalt!

-         Ez az állításod csak Armand vallomásán alapszik.

-         Igaz.

-         Ha nem mondja, még most is ott élnél a halászházban.

-         Igen – felelte durcásan Corinne. – Minek is mondta el?

-         Corinne, gondolod, hogy ez segít?

-         Nem tudom mi segíteni. Armand azt várja hogy lépjek és indítsam el a válási folyamatot.

-         Armand azt várja, hogy dönts, vele vagy nélküle akarsz tovább élni.

-         Nem tudom.

-         Hát helyetted ezt senki sem fogja tudni hugi. Armand most James-nél van, de kétlem, hogy sokáig maradna.

-         Jól van – csipogta megszeppenve Corinne.

 

Armand a fiát nézte, ahogy a könyvek közt nézelődött James Prescott könyvtárában. Dylan a kalandkönyveket szerette és az útinaplókat, mindig ilyenekre vadászott kölyökkorában is, amikor a piacon egy-egy árúsnál lehetett könyveket venni. Armand mindig vett egyet-egyet a fiának, ha vele ment. Ezért Dylan elég sokat jött vele a piacokra. Hát ezért ismerte Gracet is. Dylan nyitott volt, megértő, kicsit olyan mint az anyja.

-         Megint láttam anyát azzal a férfival, a kávézóban – bólogatott Dylan.

-         Remek, jó hallani, hogy milyen sokféle módon szórakoztatja anyádat – vágta rá foghegyről Armand.

-         Gazdag pasasnak tűnt.

-         Igen annak tűnt, kifejezetten – morogta rosszkedvűen Armand.

-         Képzeld új expedíciós ruhákat varrattunk.

-         Az jó.

-         Figyelsz rám? – nézett hátra az apjára Dylan.

-         Fiam, ne haragudj, most nem tudok koncentrálni, gondok vannak – ráncolta a homlokát Armand.

-         Ne izgulj, anya odáig van szerintem, hogy utána jöttél – vigyorgott rá Dylan. – Mindig azt mondtad, hogy gyűlölöd Londont és most itt vagy, miatta.

-         Nem gyűlölöm Londont, csak hazudtam.

-         Aha – vágta rá Dylan.

-         Valójában Londonban akartam élni, gazdag nőt feleségül venni, és lelépni vele a nagyvilágba – felelte Armand.

-         Hát a valóság elég messze áll az álmaidtól.

-         Ja, én is mindig erre ébredek rá. Majd egy nap te is erre fogsz ráébredni fiam – vigyorgott rá Armand. – nagy tervek, aztán… - Armand csak a levegőbe legyintett.

-         Miért nem vitted véghez apa?

-         Miért, hát…anyád miatt – felelte fintorogva Armand. – Meg miattad. Hát igen. Használj mindig óvszert, különben, így jársz – bólogatott komótosan Armand. – Egy terhesség, hát… az minden számítást, minden tervet s az egész életed keresztül húzza és átírja. Onnantól örökre foglalt a táncrend érted?

-         Aham – bólogatott Dylan.

-         Anya nagyon szép lett igaz? – kérdezte hirtelen Dylan.

-         Az – felelte bágyadtan Armand. -  Ezüst fagyöngydísz volt a hajában. Ezüst fagyöngy. Azon a reggelen is fagyöngyökkel babrált én meg csak úgy beletiportam a lelkivilágába. Hát…kapitális barom tudok lenni. De már nincs mit tennem.

-         Remélem izgatott voltál miattam egy kicsit! – rontott be Fabian a könyvtárszobába. Armand felült és ránézett.

-         Na?

-         Semmi. Corinne tanácstalan és nem hoz döntést. Szerintem be kellene vetned a nehéztüzérséget Armand. Én már beleuntam a közvetítésbe közöttetek – ült a kanapéra kifulladva Fabian.

-         Nem akar válni?

-         Nem tudja.

-         Én mondtam, hogy nem fogtok elválni – kotyogott bele Dylan. – szereted őt és anya is téged. Nem tudom miért kell ezen ennyit problémázni.

-         Jaj Dylan, az élet azért nem ennyi!

-         Szerintem meg igen, otthon sosem problémáztatok ennyit.

-         Otthon, bedobtam az ágyba és kész – felelte rá Armand. Armand fásultan nézett fel James-re aki az íróasztalán nyugvó válási papírok mögött ült. Már rajtuk volt az ügyvédi pecsétje is. Csodás. Már csak alá kellene írniuk. – Vigyél egyet neki is és holnapra beszélj meg vele egy időpontot. Vacsora közben megbeszélhetjük a pontokat a Hotel Imperial étteremben – adta meg magát Armand.

-         Biztosan ezt akarod?

-         Megvárom, hogy Corinne előbb aláírja, majd utána én – vette el a saját példányát az asztallapról Armand, s összehajtotta. – Így kell lennie – nézett keményen unokaöccsére.

-         Nem, egyáltalán nem kellene… így lennie – vette el a borítékot Fabian, amit James nyújtott neki át.

Viszontlátás

Armand magának melegített fürdővizet, csendesen tett-vett a kis halászházban. Ahol mindig a családjával volt. Sosem gondolta volna, hogy ennyire fog hiányozni neki a fia. Dylan annyira felnőtt lett. Bármiről el lehetett vele beszélgetni, és Dylan nem volt gyerekes. Értette a világ menetét. Piszkosul hiányzik a kölyök! Armand belemerült a fürdődézsába és merőn bámult maga elé a vízbe. Talán harcolhatna Corinne-ért. De tisztességes játék lenne az? Igazán? Hogyan lehetne egy ilyen játékot végigjátszani úgy, hogy az tényleg tisztességes legyen. Ahogy ők ketten bántak egymással. Mert ha most a felesége után megy, az olyan, mintha csak a férji jogait követelné vissza. Mit akar ő? Ami a legrosszabb, hogy nem tudja mit akar Corinne! S ez már nem egy-két hét vagy hónap. Lassan fél éve elment a nő. Elég volt vajon fél év Corinne-nak, hogy döntsön. Hogy végre felnőjön és megértse saját magát és az életét? Igen, ennyi időnek már igazán elégnek kellett lennie. Fel kellene nézni Londonba, és megkérdezni az asszonyt, hogy hányadán is állnak a dolgaik. Kettejük dolga. Meg hát jó lenne találkozni a fiúval is. Armand eltökélten dőlt hátra a dézsában. Eldöntötte. Ideje Londont viszont látni. Még most is megizzadt a tenyere a gondolattól. Úristen, hány éve nem volt már Londonban! S mennyire imádta azt a várost! A nyüzsgést, a lehetőségeket, a változást! Szinte rettegett attól, hogy újra Londonban legyen és a vérét felpezsdítse a város hangulata!

 

Dylannel a parton sétáltak. Nézték a lassan úszó hajókat a vizen. Már nem okozott gondot Armandnak, hogy a fia lépteihez igazítsa a sajátját. Már nem volt kisgyerek, ugyanolyan öles léptekkel haladt, mint az apja. A gyerek ugyanolyan magas mint ő. Meglepően hasonló testfelépítéssel. Csak azok az ellenállhatatlan szeplők emlékeztetnek Corinne-ra. Ahogy meglátta a fia arcán a szeplőket, szinte mellbe vágta a döbbenet, hogy mennyire hiányzott neki a felesége. Már csak erről is azonnal Corinne jutott eszébe. Dylan sármos fiús vigyorral nézte az apját. Armand farzsebbe dugott kézzel nézte a gyereket.

-         Oxford?

-         Minden oké – vágta rá Dylan.

-         Megint egy expedíció? – ráncolta a homlokát Armand.

-         Igen. Ó apa! Fantasztikus lesz. Készítettünk új bőrcipőket, olyanokat, amik jól bírják a hideget. Apa látnod kellene a Jeges-tengert, ahogy egyre feljebb és feljebb megyünk, egyre erősebb a szél, és minden hideg és jégtáblák úsznak a vizen és annyira csodás élmény! Fel akarok jutni egészen az Északi- sarkig, hogy a sarkcsillag ott körözzön a fejem felett.

-         Úgyis csak nappal mehettek oda, szóval nem is nagyon fogod látni a csillagokat – rántotta meg a vállát Armand.

-         Vaó! Apa miket nem tudsz te?

-         Azért mert nem járok az Oxfordra, már egyből azt gondolod, hogy apád hülye?

-         Apa! Sosem gondolnék rólad ilyesmit, te vagy a legokosabb és a legjobb ember a világon akit ismerek – bökte oldalba az apját Dylan.

-         Talán nem ismersz eléggé, azért beszélsz így – fintorgott Armand.

-         Nem igaz!

-         Hagyjuk – legyintett Armand megtörten.

-         Anya miatt gondolod ezt igaz? Találkoztam vele, egy kávézóban, egy férfival volt – állt meg Dylan és figyelte apja reakcióját. Armand élesen szívta be a levegőt a fogai közt.

-         Miért pont az Északi-sark? – kérdezte Armand témát váltva.

-         Mert felfedezetlen terület! Mert még senki sem járt ott apa! Olyan lenne, mintha Amerikát fedezném fel érted? És leírhatnám elsőként a megfigyeléseimet! – Dylan szinte ugrált az izgatottságtól. Lelkes volt heves, ifjú és rajongó, olyan volt, mint aki meg akarja váltani a világot. Armand fásultan nézte a fiát. Igen, talán tizenkilenc- húsz évesen ő is így érezte magát. Talán. Még akkor.

-         Melegebb helyre nem tudnál menni? Vagy biztonságosabb helyre? – nézte Armand a fiát, s most hirtelen aggódó villanás futott végig rajta.

-         Ha így beszélsz, még azt hiszem, hogy féltesz! – nevetett Dylan.

-         Kibaszottul féltelek Dylan, az egyetlen fiam vagy,… a fiam vagy! Jézusom! Miért kell őrültségeket csinálnod? Tudod milyen veszélyesek azok a területek? Meg is fagyhatsz basszus! – felelte elszürkült arccal Armand.

-         Apa! Ne félts annyira! Tudok vigyázni magamra, és nem akarok ott maradni nyugi – mosolygott rá Dylan. – El akarod terelni a figyelmemet. Azt hiszed, még mindig gyerek vagyok? Elintézed annyival, hogy arról beszélsz, ami a legjobban érdekel?

-         Éveken át bejött – futott Armand ajka fanyar mosolyra.

-         Igen, de azóta már eltelt néhány év. Anya Fabiannál van, menj és beszélj vele!

-         Ezért jöttem fel Londonba – biccentett Armand.

-         Szereted és haza fogod vinni? – kérdezte Dylan kíváncsian.

-         Szeretem és lehet itt hagyom Londonban – felelte Armand.

-         S maradsz vele?

-         Nem.

-         Grace elment, anya Londonban, apa mit akarsz? Visszamenni a halászfaluba és ott megöregedni, egyedül?

-         Még ezen nem gondolkodtam, szeretném előbb rendezni a sorsotokat.  Anyádét, a tiedet. Majd utána gondolkodom magamon is – felhősödött el Armand homloka.

-         Apa! Mindig csak utoljára gondolsz magadra! – karolta át az apját Dylan. – De… hát nem is te lennél, ha nem ilyen lennél – nézett rá bánatosan Dylan. – Bárhogy is alakul, apa én mindig a fiad leszek – vigyorgott az apjára bíztatóan.

-         És én mindig az apád maradok! – szorította magához a gyereket Armand. – Örülök, hogy összehoztalak Dylan, komolyan, a legjobb dolog vagy az életemben – engedte el a gyereket. Dylan kacsintott rá.

-         Én is örülök, hogy megcsináltál apu – kuncogott. – Mennem kell, vár Oxford.

-         Jól van, de…szólj, hogy mikor indulsz a hajóval, szeretnélek majd kikísérni a nagy útra – intett a fiának futólag Armand. Az első dolga Londonban is a fia volt. Dylan mindenki másnál hamarabb tudta, hogy megérkezett Londonba. Látni akarta a fiát. Nem értette sosem, miért ilyen erős ez a kapocs köztük. De Dylan sem habozott egy másodpercre sem, jött, ahogy tudott. Tényleg bármit megért ez a kapcsolat, ami a fiával fűzte össze. Még azt a rengeteg büdös halat is. Amit kihalászott a tengerből, hogy felnevelje ezt a nagyszerű gyereket.

 

Corinne belemerült a habos fürdővízbe. Drága fürdőolajok erős illata párolgott felé a forró vízből. Olyan illatú lett a bőre is tőle. Londonban imádta a fürdőzést. Sok mindent szeretett ebben a városban és bátyja luxusvillájában, de a fürdőzés volt a mindene. Wayne vörösrózsákat küldött neki, kísérőkártyával, amin az állt: Már várom az esti találkozást. Wayne egyre izgalmasabbakká tette a londoni napokat és estéket. Corinne készülődése is izgatottabb lett.

-         Corinne, meddig készülsz még? – hallotta bátyja hangját a szobából.

-         Már indulni szeretnétek? – kiáltotta ki Corinne, s kiemelkedett a vízből.

-         Nem, Anna küldött be, hogy nézzem meg milyen pazar virágcsokrot küldött az új gavallérod – kiáltotta be Fabian. – Valóban szép, vörös rózsák. Velünk jössz haza?

-         Ez milyen kérdés? – nézett rá sötéten Corinne, ahogy fürdőköntösben kilépett a fürdőből.

-         Gondoltam Wayne annyira elbűvöl, hogy hozzámégy még az éjszaka.

-         Még el sem váltam – lépett a spanyolfal mögé Corinne.

-         De tervezed? – emelgette a húga asztalán lévő tárgyakat unalmában Fabian.

-         Ez miféle kérdés? – kukkantott ki a spanyolfal mögül Corinne.

-         Gondoltam rendezni akarod a magánügyeidet mielőtt újakba bonyolódsz – köszörülte a torkát Fabian.

-         Ki tudja, talán megtetszett ez a kettős élet, amit te is alkalmazol, talán én is szeretnék félrelépni, ahogy a férjem tette, talán valóban Wayne a nagy lehetőség és talán kezdek beleszeretni -  ruhasuhogás hallatszott, s Corinne kilépett. – Gyere segíts a cipzárral – tartotta  a hátát a bátyjának Corinne.

-         Nem akarok a védelmébe kelni, mert tudom hogy erre azt mondod, hogy azért mondom mert a barátom, de Armand jó ember Corinne. Amikor hozzámentél, akkor is tudtam, ő egy olyan férfi, aki vigyázni fog rád, és aki vigyázni tud rád.

-         És aki meg is tud csalni engem, valóban – fordult szembe vele harciasan Corinne, s a gyémánt fülbevalókat a tükörhöz hajolva a fülébe akasztotta. Fabian leült a húga ágyára, s figyelte, ahogy Corinne készülődik. Annyira más lett a húga. Nem az a mezítláb szaladgáló kislány volt, aki az erdőben bóklászott és tücsköket keresgélt a fűben. Aki pillangókra vadászott, akinek befonta a haját. Ez a Corinne egy felnőtt nő lett. Határozott, nyugodt, komoly, filigrán szép nő. Még fiatal volt. Különös szürkéskék szemekkel, bronzvörös hajjal és ellenállhatatlan szeplőkkel. Fabian tudta, hogy a férfiakat általában ez nyeri meg Corinne-ban. Armand legalábbis mindig erről áradozott. Fabian zavartan rázta a fejét. Ő akinek Corinne a húga volt, Armand pedig a legjobb barátja, szinte meghökkent, hogy mennyire rosszul esett neki is, hogy a házasságuk erős talapzata megrezdült. Miért jött ide védőbeszédet tartani Armand-ért? Amikor tudván tudja, hogy tényleg járt ahhoz a nőhöz néha néha? De hát ő férfi volt, ő jobban megértette, mit él át Armand. Most már félreérthetetlen volt, hogy Wayne finoman, de elkezdett nyomulni a húgára. S valahogy úgy érezte, védelmeznie kell Armand távollétében a húgát.

-         Wayne értem jön, ugye mehetek vele? – hintett parfümöt a csuklójára Corinne.

-         Felnőtt nő vagy, nem tilthatok meg neked semmit. Nem vagyok az apád se meg a férjed se, szóval – tárta szét a karját tehetetlenül Fabian.

-         Kedvelem Waynet – nyomott puszit bátyja arcára Corinne.

-         Örülök, hogy kedvedre való társaságot találtál Londonban – simította meg húga arcát Fabian. Csengettek.

-         Wayne lesz! – suttogta izgatottan Corinne, s sietve húzta vállára a pelerinjét.

-         Ne késsetek! A nyitótáncra remélem ott lesztek – mosolygott rá Corinne, s már le is szökdécselt a lépcsőn. Fabian fejét ingatva zsebredugott kézzel sétált vissza az öltözőszobájukba. Anna, púderezte az arcát, a nyakát, a dekoltázsát.

-         Öreg vagyok, ráncos vagyok – panaszkodott Anna.

-         Szép vagy – mosolygott rá a tükörben Fabian. – Minek ez a sok maszat rajtad. Én anélkül is szépnek látlak – tenyerelt a fésülködőasztalra Fabian.

-          Egyre kevésbé vehetek fel nyitott dekoltázsú ruhát. Ha zárt a nyaka, akkor meg olyan öregasszonyosak a ruhák, jaj Fabian. Nem akarok öregnek látszani melletted – nyomott újabb és újabb púderadagot a pamaccsal a nyakára Anna. Újabb csengetés. Mi a szösz? Fabian felkapta a fejét.

-         Te vársz valakit? Tán érted is jöttek? Úgy tudom a férjeddel akarsz megjelenni ma – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Én senkit sem várok – húzta össze a szemöldökét Anna.

-         Megyek, megnézem ki az – Fabian lesietett a lépcsőn, aztán a lépcsőfordulóban már látta, hogy ki érkezett. – Késtél – szólt a férfira, aki a szalon felé igyekezett.

-         Tudom, öt hónapot, két hetet, és négy napot, meg talán vagy öt órát – mosolygott fel rá szélesen a jövevény. Eszméletlenül sármos férfi volt. Az egész klánban tagadhatatlanul ő nézett ki a legjobban. Most hogy negyven lett, most meg már különösen. Kemény, munkában edzett férfi volt. A sógora, az unokatestvére.

-         Szevasz öcskös, mi a helyzet? – fogott kezet vele Armand, ahogy Fabian leért hozzá.

-         Szokásos, bálba viszem az asszonyt. Kérsz whiskyt? – intett a bár felé Fabian.

-         Nem utasítom vissza, megszomjaztam, lovon jöttem és ennyi lovagláshoz én nem vagyok hozzászokva.

-         Minek jöttél? – bökte oldalba Fabian, s jégkockákat dobott a poharak aljába.

-         A feleségemért – vette le a poharat Armand.

-         Már elment a bálba – felelte Fabian s belekortyolt a whiskyba.

-         Egyedül? – Armand maga is rájött, hogy hülye kérdés. Nem szokás nőknek egyedül bálba menniük. – Nem egyedül.

-         Nem – rázta a fejét Fabian, s a pohara mögött felvigyorgott. – Én mondtam, hogy késtél – kacsintott rá ördögi vigyorral.

-         Mintha gyomron vágtál volna. Oké. Akkor hol írjam alá? – kortyolt a whiskyből beletörődőn Armand.

-         Nem akar válni. Még. De hol a faszban voltál eddig? – csattant rá Fabian elégedetlenül. – Legalább két hétig direkt Holdföldén maradtunk.  Azt hittem egyből utána jössz. Ne kamuzz, hogy nem tudtad, hogy egyből hozzám fog rohanni. Ismered.

-         Igen, ismerem – bólogatott Armand.

-         Akkor meg mit tököltél annyit? – húzta el a száját Fabian.

-         Nem tudom, talán egérutat akartam hagyni neki. Hogy kimeneküljön a házasságunkból, az életünkből. Aztán hát szinte fél éve. Szóval, gondoltam, ha eddig nem küldte a papírokat, akkor most már jó lenne rendezni a dolgokat, hogy akkor, hogy is állunk mi ketten egymással.

-         Remek. Én meg már tűkön ülök itt, mert húznék vissza Autumnhoz Holdföldére, de nem, nekem a húgomat kell kísérgetnem – itta ki a whiskyt a poharából Fabian.

-         Fabian! Kész vagyok, ki érkezett? – jött le elegáns ezüstprémes báli ruhájában Anna. – Ó Armand!

-         Anna, jól tartod magad – biccentett Armand, végignézve a negyvenes nőn. Anna felhúzta az orrát, résnyire húzta a szemét, de végül elmosolyodott.

-         Kösz.

-         Gyere velünk – invitálta Fabian.

-         Nem, nem vagyok alkalomhoz öltözve – nézett végig magán Armand.

-         Akkor igyekezz vegyél fel valamit a ruháim közül – indult meg az emeletre Fabian.

-         Ugye nem időztök sokáig? – nézett rá Anna. Fabian futólag csókot lehelt Anna ajkaira.

-         Sietünk drágám, egy perc az egész.

 

 

Armand feszengve ült a hintóban szemközt a házaspárral. Anna a legyezőjét nyitogatta-csukogatta. Fabian keresztbe tett lábbal szivarozott Armanddal. Anna rátette kesztyűs ujjait Fabian combjára, s enyhén megszorította. Fabian beszívta a füstöt, s lapos pillantást vetett a nejére, majd lassan kifújta a füstöt.

-         Eljöhetnénk hamarabb? – vetette fel Fabian.

-         Igen, jó ötlet – felelte könnyedén Anna.

-         Nem nagyon szeretnék beállítani most erre a bálra. Corinne ezek szerint jól érzi magát. Nem akarok belerondítani a szórakozásába – dobolt türelmetlenül Armand.

-         Nem, nem nagyon is helyén való, hogy végre már itt vagy. Most legalább láthatod mit veszítettél! – vágta rá Fabian.

-         Dög vagy, mindig is az voltál! Igazi keselyű, aki örömmel nézi, hogy mások hogyan szedik szét egymást – szippantgatott a szivarból Armand.

-         Én csak azt mondom állj a sarkadra és szerezd vissza a húgom! Aztán meg lépjetek már le innen, én is Holdföldén akarok már lenni – panaszkodott Fabian.

-         Én nem tudom, hogy kellene visszaszereznem őt – vallotta be bizonytalanul Armand.

-         Egyszer már sikerült, garantálom, hogy másodjára is menni fog – legyintett Fabian.

-         Akkor teherbe ejtettem.

-         Na látod, most is megtehetnéd – nyomta el a szivart nyugodtan Fabian. – Megérkeztünk. Jó mulatság lesz a ma este úgy érzem – nyújtotta a karját Annának Fabian.

 

 

-         Még egy tánc? – állt meg a márványtalajon Wayne a forgásban.

-         Igen – bólintotta Corinne. Wayne közelebb húzta magához és újra keringőzni kezdtek. – London olyan, mint egy igazi angolkeringő. Csodálatos, elegáns, méltóságteljes és szép. Szeretnék örökre Londonban táncolni – sóhajtotta Corinne és átadta magát a férfi vezetésének. Élvezte, hogy vezetik. Ahogy mindig is ezt szerette életében. Ha a férfiak levették a válláról a döntések terhét,  hogy melyik lépés lesz jó, hova kell lépnie, mit kell tennie. Most Wayne vezette a táncba. S nem kellett gondolkodnia, csak hagyni, hogy a férfi irányítsa. Hónapok teltek el, és Wayne igazán minden tőle telhetőt megtett, hogy összehangolódjanak. Teljes sikere volt. Corinne is elismerte, ebbe a férfiba egyszerűen bele kell szeretni. Wayne szorosabban karolta át a derekát, közelebb húzta.

-         Corinne! – lehelte a férfi a vörös hajfürtökre, amik a lány tarkóját csiklandozták. – Én, én már annyiszor akartam, próbáltam, de sosem mertem, most itt senki sem látna minket, megengedne egy csókot? – kérdezte remegő hanggal Wayne.

-         Wayne! – Corinne szemei felrebbentek és a férfira nézett. Valóban a táncparkettről az egyik lépcsőház békés csendjébe értek. Alig néhány gyertya égett, lágyan, az éjszaka sötétsége borult a portréfestményekre.  Corinne tekintete bejárta a férfi nemes száját, orra markáns vonalát, a sötétzöld, különösen barna szemeket, amelyek most egészen mélybarnának tetszettek. Magas volt a férfi, széles vállakkal, semmiben sem hasonlított a de Noirokhoz. De mégis olyan kis kedves volt, olyan puha a kérdése, és gyengéd az ölelése. – Tudja… már azt hittem sosem fogja feltenni ezt a kérdést – mosolygott rá lágyan Corinne.

-         Komolyan? Én, mindig féltem, hogy a barátságunknak örökre búcsút mondhatnék, ha ilyesmit kérnék – mosolygott zavartan, ahogy Wayne lassan abbahagyta a forgást. Csak álltak egymással szemközt a márványpadlón, tánctartásban. – Tudja, már olyan régóta kíváncsi lennék, hogy milyen lenne, hogy mi történne, csak nem akartam elrontani ezt, ami kialakult és hiányozna mindez, ami mi ketten vagyunk és a megértése, meg a nyugalma, meg a kedvessége, sosem akarnám magamra haragítani.

-         Wayne maga olyan kedves és annyira jópofán tud bizonytalan lenni. Ígérem, nem fogom megbántani, bármilyen is lesz, de már én is nagyon kíváncsi vagyok, tudja… még sosem csókolt meg a férjemen kívül más férfi – vallotta bel halkan Corinne.

-         Corinne! – lebegte meglepett, bágyadt hangon Wayne, ahogy lassan lehajtotta a fejét, s ajkát puhán Corinne ajkaihoz érintette. Corinne finom selyemkesztyűs ujjai a férfi mellkasára vándoroltak, ahogy Wayne mindkét karját az asszony derekára csúsztatta, hogy magához ölelje a csók alatt.

 

Armand megmarkolta a lépcsőkorlát faborítását. Hogy tudták mind pont ezt az átvezetőfolyosót választani. Fabian valóban nem hazudott. Elkésett. Nem is kicsit. Ahogy meglátta a feleségét, annak az idegen férfinak a karjában, már tudta, hogy kegyetlenül lekésett valamiről. S most kellene szépen csendben hátrálva eliszkolnia. Itt a lehetőség. Corinne lépett. Egy férfival volt. Akit egészen biztosan kedvelt. S a férfi szereti, igazán szeretné, ha lenne ebből valami. Látszik rajta. Ahogy a feleségét öleli, olyan óvatosan és mégis odaadással. Ennek a férfinak át tudná engedni a feleségét. Ha igazán akarná. Ha Corinne igazán akarná. A férfi mintha megérezte volna, hogy valaki fürkészi, felemelte a fejét.

 

Wayne lemosolygott Corinne-ra. Corinne felpislogott rá, nagy szürke macskaszemekkel. Nem értette a férfi miért nem folytatta, miért csak egy ilyen apró könnyed csókot adott. Wayne futólag felnézett Corinne feje felett, majd visszamosolygott a lányra.

-         Kellemes csók volt – mormolta Wayne.

-         Nem is gondoltam, hogy ennyire jól fog esni – mosolygott fel rá Corinne, s várakozva nézett fel rá.

-         Hát ezen is túl vagyunk – húzódott kicsit távolabb Wayne.

-         Izgultam egy kicsit – vallotta be pirulva Corinne.

-         Igen. Én is. De azt hiszem, itt van a férje – mondta komolyan Wayne.

-         A férjem? Kizárt, ő a tengernél van, északon, neki nincs ideje Londonba jönni, amúgy is más dolgai vannak. Minek jönne ő Londonba? – rázta a fejét hevesen Corinne, ahogy megfogta a férfi kezét. – S miből gondolja hogy itt van?

-         Mert egy férfi úgy néz minket, mint aki képes lenne keresztüldöfni a tekintetével. S miért jött? Szerintem egy igen nyomós oka van rá, hogy itt legyen és meg is értem. Magáért jött Corinne – hintett csókot a nő csuklójára Wayne, s mosolyogva Armandra nézett, ahogy ellépett.