A Temze- partján etették a
galambokat. Corinne szoknyája körül ugráltak a szürke galambok, csipegették a
pogácsadarabokat. Wayne a zacskót leeresztette, s a Temze koszosszürke vizére
bámult.
- Mit csináljak, mit csináljak? –
kérdezgette újra és újra Corinne.
- Corinne egyik férfiról a
másikra helyezné a döntések súlyát. Ez nem helyes, hogy ebbe most engem is
belerángat – tiltakozott Wayne mosolyogva.
- Ki másra gondolhattam volna? A
Bátyámra?
- Én potenciálisan rossz
választás vagyok. Özvegy férfi vagyok, aki sok időt tölt magával. Ennek
megvannak a maga veszélyei, hogy befolyásolni akarnám. A férje sem akarja
befolyásolni és én sem. Corinne döntsön és lépjen tovább a döntésének
megfelelően.
- De nem tudok dönteni – szórta
le a morzsákat kétségbeesetten Corinne.
- Armand mindig mindent
megoldott, mindig mindent elintézett, döntött, csinálta, amit kell, ha más nem,
akkor a bátyám, vagy az apám. A családunk tele van férfiakkal. És én lány
vagyok ebben a családban! Nem egy beházasodott nő! Hanem egy közülük. Abba
nőttem bele, hogy mindig volt férfi a közelemben, aki megoldotta a dolgokat
helyettem. Harmincegynehány évet így éltem le. Ez rögződött bennem. Már nem
tudok kitörni belőle. Képtelen vagyok. Dönteni.
Igen, döntésképtelen vagyok Wayne. Adjon okot, hogy elváljak! –
szólította fel a férfit Corinne.
- Corinne! – nevetett Wayne.
- De hát megcsókolt!
- Nem fogom lebeszélni a
férjéről! Eszem ágában sincs. Én is szerettem a feleségem és tudom, hogy ez
nagyon fájna a maga férjének is. Nem, eszem ágában sincs olyasmivel
kecsegtetni, hogy feleségül kérném, ha elválna. Gondolja meg, a bátyja nyakán
marad. Talán majd az öt gyerekét magához viszi, hogy egyedül lehessen a
feleségével, hol itt, hol ott.
- De, de nem tenne ilyet igaz?
Hiszen… feleségül kérne, amint elváltam! Válaszoljon! Ne gyötörjön Wayne! –
ragadta meg a férfi karját Corinne.
- Ha ló nincs a szamár is jó
alapon? Ne sértsen meg Corinne! – húzta fel az orrát játékos sértettséggel
Wayne.
- Miért nem segít nekem egy
kicsit sem Wayne? – nézett rá reményvesztetten Corinne.
- Van egy nagyon hasznos tanácsom
a maga számára – fordította szembe magával Corinnet a vállánál fogva Wayne.
- Hallgatom – nézett fel rá
kitágult szemekkel Corinne.
- Nézzen a szíve mélyére, és ott,
meg fogja találni a választ – mosolygott szélesen Wayne és kacsintott. Gyönyörű
lencsezöld szeme volt ma a férfinak. És olyan pajkos volt, csupa huncut
csintalanság. Szinte élvezte a nő gyötrődését.
- Kegyetlen, kegyetlen férfiak! –
karolt bele Corinne a férfiba és együtt sétáltak tovább a Temze-parton.
-
Wayne-el van! – fújta ki a füstöt feszülten Armand.
-
Igen – bólintott Fabian, ahogy a parkban sétáltak a tó
körül. Rótták és rótták a köröket. Anna a tavi madarakat figyelte.
-
Miért tudnék ettől felrobbanni? – szívta meg a
cigarettát Armand.
-
Miért nem jössz hozzánk a villába? Ne könnyítsd meg
Wayne helyzetét se – fordult felé Anna ismét.
-
Corinne keres valakit, aki meghozza helyette a döntést,
szerintem most Wayne-ben reménykedik – ráncolta a homlokát Fabian. – Nem
biztos, hogy kedvező lesz a döntés számodra Armand.
-
Pedig mi neked drukkolunk – súgta oda Anna mosolyogva.
-
Ne befolyásoljátok! – rázta a fejét Armand.
-
Egy szóval se, esküszünk – szorította meg felesége
kezét Fabian.
-
Bevallom örülnék, ha Corinne meghozná már azt a
döntést. Lehet rá kellene hatnom egy kicsit – grimaszolt Armand. – Igazatok
van, ma délután átugrok.
-
Akkor ma este Royal Albert Hall? – kacsintott a
feleségére Fabian.
-
Mehetünk – ragyogott fel Anna arca. Fabian bohókásan
elkapta a nő derekát és néhány lépést táncolt vele a tó körül.
Corinne a villa szalonjában olvasott, amikor
látogatót jelentettek. Fabian és Anna valami titkos romantikázásra mentek ma,
vagyis nem mehetett velük. Wayne-el ma már találkozott micsoda este! Szép ez a
luxusvilla, de egyedül azért mégsem érzi magát olyan jól benne. A szalonba
Armand lépett. Látványosan sietősen érkezett. Esik kint. Nagy londoni
esernyővel jött, s áttúrta a haját, ami még így is nedves lett egy kicsit.
-
Szia – tette zsebre a kezét Armand közönyösen.
-
Szia – csippant egyet a sarokban Corinne.
-
Ezt hoztam, neked – nyúlt hátra a farzsebébe Armand, s
a gyűlölt válási papírok példányát dobta az asztalra, úgy volt hajtva, hogy
Corinne azonnal látta, azt a példányt már Armand is aláírta utána. Már csak a
Corinne-nál lévő példány érintetlen.
-
Ó, a másik papírt is? – nyögte Corinne.
-
Hát időszerű lenne, már három hete fent vagyok
Londonban, totál leégtem, nem akarok visszaélni James vendégszeretetével sem,
Dylan meg ma indult expedícióra, szóval…
-
Dylan hajója ma futott ki!? – sipította Corinne, s az
arcára tette a kezét.
-
Aham, délelőtt, innen a Temzéről indultak, kikísértem.
-
Ó istenem! Itt voltam a városban és elfelejtettem!
Pedig mintha nekem is említette volna, milyen anya vagyok én?! – szörnyülködött
Corinne s idegesen le-fel kezdett járkálni. wayne-el volt, inkább mint hogy a
fiától búcsút vegyen? Hát milyen anya ő?!
-
Ne aggódj, nem igazán foglalkozott velem se, vele volt
az a csinos kis biológiaszakos lány, azzal volt elfoglalva.
-
Ó!
-
Láttad te is már?
-
Aham, tényleg csinos.
-
Nagy fiú lett – mosolygott zavartan Armand. – Már nem
mi érdekeljük.
-
Nem hittem, hogy eljön ez az idő is – futott fel Corinne
szája széle is.
-
Szóval, hozod a papírt? – kérdezte Armand kissé
türelmetlenül.
-
Máris – Corinne a szobájába viharzott a papírért, s
későn vette észre, hogy a férje követte.
-
Szép szoba – lehelte Armand, s óvatosan leereszkedett
az ágy szélére. Corinne zavartan keresgélt az éjjeliszekrény fiókjában.
-
Igen, Fabian mindenre költ amire csak tud – jegyezte
meg futólag Corinne. – Meg is van, tessék! – söpört félre egy kósza hajtincset
az arcából Corinne.
-
Előbb írd alá! – tolta vissza Corinne felé a papírokat
Armand.
-
Jaj igen, persze – Corinne zavarban volt, idegesen
lépett a fésülködőasztalhoz. Armand felállt és követte.
-
Elegáns parfümillatod van.
-
A bátyám vette.
-
Nem Wayne.
-
Nem – tartotta a papír felé a tollát Corinne.
-
Tetszik az illatod, ez az új Corinne-illat is finom –
mormolta Armand, s orra lágyan érintette Corinne füle mögött a bőrt.
-
Befolyásolsz mégis? – hunyta le a szemét Corinne.
-
Dehogy, azt hittem már döntöttél – felelte Armand, s
ártatlan szemekkel nézett rá, ahogy tenyerét Corinne derekára tette, s maga
felé fordította. Corinne csupa szürke szem volt és vörös hullámos haj, és
áfonyaillat és szeplő. Imádta a szeplős orrát, a vörös ajkát, a kedves kis
csipogását. Az istenit! Nem akarta elveszíteni a feleségét! Hogyan is akarta
volna! Világéletében megőrült ezért a nőért! Amióta csak ismeri szerette! Miért
vergődnek mégis egymás mellett?
-
Armand! – hebegte Corinne, s kezéből kiesett a toll az
asztallapra. Armand tekintete a fűző által felpréselt melleire siklott. Szinte
megtántorodott ettől a látványtól. Corinne alakja asszonyos volt, mégis
fiatalosan lányos. De ez a fűző, hát ez igen. Corinne mellei kétszer akkorának
tűntek, mint amilyenre emlékezett. És ez a csábító sötétlila muszlinanyag olyan
sejtelmes lila ködbe burkolja azokat a buja telt kebleket. Őrjítően kívánatos.
Ahogy Corinne illata is. Drága parfümillat, a finom bársonyos bőrön. Armand
ujjai a vörös tincsek közt babráltak, s bontotta le a finom tűzésből.
Végigsimította Corinne tarkóját, beletúrt a hullámos sötétvörös hajzuhatagba, s
magához szorította a feleségét.
-
Armand! – zihálta Corinne, Armand ajka kereste a
száját, a leheletét érezte az arcán, s aztán ajkuk egymásra talált. Armand a
ruha kapcsait keresgélte, fáradhatatlan ujjai a fűző szoros selyemzsinórjait
lazították, Corinne esetlenül hajtotta a homlokát Armand vállára. Kábult volt,
összezavarodott, nem értett már semmit és teljesen üres volt a feje, s nehéz
is. Armand levette a ruháját, s határozottan húzta az ágyra, mélyen belélegezte
a parfümillatot Corinne bőréről.
-
Nagyon finom az illatod. Jaj Corinne! Annyira, nagyon
hiányoztál! – Armand nem tudott betelni az érintésével, mindenütt érinteni
akarta a nőt, a haját, a bőrét, a karját, a csípőjét, a lábai finom vonalát, a
feneke ívét. Corinne a párnára hajtotta a fejét és gombolta a férje ingét, lesöpörte férje válláról, tenyerét Armand
forró mellkasára tette. Bőr ért a bőrhöz, az annyira ismerős vonalakhoz, hiszen
mindig is ismerte Armand bőrének remegését, a szíve ritmusát, az illatát. Corinne
a férfi vállába mélyesztette a körmét. Armand súlya a lábai közé nehezedett, s
az ágy nagy dörrenéssel vágódott a falhoz, ahogy megkezdte az aktust. Homlokát
Corinne vállára hajtotta, csókjait a nő mellkasára hintette, ahogy a puha
matracon könyökölt. Corinne mélyen szívta magába a férfi erejét, reszketve
feszült meg a teste. Gyors menet volt, eszméletlenül gyors, mindketten
hiányoztak már egymásnak, az érzés, az érintés, Armand mindig is nagyon jó volt
ebben, a vad extázisú gyors szexekben. Armand kifulladva nyögött fel, s próbált
elhúzódni.
-
Ne, még ne! – nyüszítette halkan Corinne. – Maradj! –
kapaszkodott a férfiba, s lábaival erősebben tartotta fogva a férfi csípőjét,
nehogy menekülni tudjon.
-
A francba Corinne! Engedj! – kiáltott rá rémülten
Armand, s az utolsó pillanatban csusszant ki
Corinne forró préselő öléből. Remegve zihált Corinne keblei közt, ahogy
magja a lepedőre ömlött. Pihegve
törölgette homlokáról az izzadtságot. Corinne lábai erőtlenül ölelték körbe a
derekát. Corinne szinte élettelenül a kimerültségtől feküdt alatta.
-
Ez egy hajszálon múlt Corinne – fújtatott Armand.
Corinne hűvös ujjai lágyan simították át Armand karját.
-
Én… én szerettem volna, ha most kivételesen…nem
szakítod meg – sütötte le a szemét Corinne. Armand légzése kihagyott egy
ütemet. Még mindig levegő után kapkodott. Kereste Corinne tekintetét, de
Corinne csak a takarót nézte. Armand legördült róla, s hanyatt vágódott az ágy
másik oldalán. Elcsendesedtek. Egyikük sem szólt semmit. Dylan születése sok
mindent megváltoztatott annak idején. Armand, aki mindig főtt állati belekkel
védekezett, abban az időben, amikor még alig lehetett
különösen az erdő szélén üzletben vásárolni ilyesmit. Armand Dylan
születése után, mindig a megszakításos közösülést alkalmazta. Bizton elkerülve,
hogy ugyanazt a hibát kétszer is elkövesse. Már csaknem húsz éve mindig
ugyanígy. Hát ha volt, valami amit Corinne visszasírt a régi lánykorából, akkor
azok a pillanatok voltak, amikor együtt értek a csúcsra. Mert akkoriban sűrűn
volt ilyen, és jó volt együtt elmerülni a pillanatban. Azóta Armand sosem
engedte el magát teljesen. Mindig résen volt. Jó lett volna csak egyszer, a
régi időket idézni, még azokat a gondtalan időket.
-
Armand?
-
Pihenjünk egy kicsit – suttogta halkan Armand.
Corinne hosszú könnyed álomból
riadt fel. Azt sem tudta, hol van és mi is történt. Aztán minden eszébe jutott.
Armand, a papírok, a szeretkezésük. Áttapintotta az ágy másik oldalát. De
Armand már nem volt mellette. Mennyi az idő? Az aranykeretes óra már délelőtt
kilenc órát mutat. Ilyen sokat aludt? Corinne felült az ágyban, magára kapta a
köntösét és a fürdő felé igyekezett. De aztán valami nem volt rendben. Valami
máshogy volt a rendezettségben. A fésülködőasztalon csak egy papír volt. Corinne
közelebb lépett, s lepillantott rá. A válási papírok példánya volt, az
amelyiken most egyetlen név szerepelt, de nem a sajátja, hanem Armand de Noir
határozott, lendületes aláírása. Corinne ledermedt. Vagyis a másik példányt
magával vitte. Aláírta őket? Hát mégis? De…miért? A tegnap este miatt? Válni
akar?
Corinne végigviharzott az ügyvéd
sorházának udvarán. A könyvtárszobába vezették. S meg sem kellett volna
lepődnie, hogy a férjét is itt találja. Persze, hiszen Armand itt szállt meg
James Prescottnál! A férfiak kávéztak. James futólag felpillantott rá.
-
Tárgyalásra Corinne? Már csak a te példányod hiányzik –
nyújtotta felé a kezét James, várva, hogy Corinne átnyújtsa az okirat feleséget
illető példányát.
-
Szeretnék négyszemközt beszélni a férjemmel! – csattant
haragosan Corinne.
-
Rendben – állt fel James készségesen, s betette maga
mögött a nehéz vasalt lap ajtót.
-
Ez meg mi? – nyomta a férje mellkasának a válási
papírokat.
-
Azt hittem ezt akarod – nézett fel rá Armand.
-
Megdugtál és leléptél? A feleséged vagyok még! – nézett
rá haragosan Corinne.
-
Még nem írtad alá? – nézett le a papírlapra Armand.
-
Miért csináltad ezt? – támadt neki újra Corinne.
-
Hogy dönts már az istenért! Mire vársz? – állt fel
Armand és a papírokat az ügyvédi
asztalra tette.
-
Nem, nem válaszolj, azért akartad aláírni igaz, mert
mert azt kértem, egyszer az életben azt kértem, hogy… - Corinne zavartan
hadonászott.
-
Mit Corinne? Hogy csináljalak fel? Ezt akarod? Újra?
-
A feleséged vagyok…
-
De miért lettél a feleségem? Hah? Mert teherbe
ejtettelek! Igen! És Corinne nem fogom újra itt elkúrni az egészet, ne is
álmodj róla, hogy csak azért maradjunk együtt újra, mert megint terhes lettél!
Nem! Ezért vigyáztam annyira, nem követem el az életünkben kétszer ugyanazt a
hibát! – feszült meg Armand nyakán az ér, ahogy magából kikelve kiabált.
-
Tudod Armand nem veszed észre a különbséget! Akkor nem
akartam hogy teherbe ejts! De most…igen – hajtotta le a fejét zavartan Corinne.
-
Micsoda? – hördült fel értetlenül Armand.
-
Már olyan régóta, reménykedtem benne, hogy majd egyszer
valahogy felhozod a témát. Vagy egyszerűen csak megtörténik. De nem sosem. Te
mindig úgy vigyáztál, sosem húztál olyan mosott beleket többet, de nem is
együtt jutottunk le a gyönyörig. És sírni tudnék attól, hogy utoljára akkor
jutottunk együtt a csúcsra, amikor terhes voltam, tizennégy évesen! – Corinne
szeme már megint könnyben úszott. – Annyira vágytam egy kisbabára Armand!
Gyereket akartam, újra, én! Én akartam! Felnőttként, nőként! De a döntés a te
kezedben volt, mint mindig is. És te nem akartad felhozni sem a témát, nem
akartál megkérdezni sem.
-
Mondhattad volna, akármikor, a francba is Corinne,
mondhattad volna! – túrt a hajába kétségbeesetten Armand.
-
De nem mertem – suttogta Corinne lehajtott fejjel, s a
szemeiből potyogtak a könnyek.
-
Hogyhogy…. Mi az hogy nem merted? A férjed vagyok,
jézusom Corinne! Hát ha valakivel akkor velem kellett volna erről beszélned,
tudatnod kellett volna velem… nem csak tegnap este azzal a rámmászós módszerrel
mintha utolsó kapaszkodót keresnél a házasságunk megmentésére! – járkált
fel-alá idegesen Armand.
-
Féltem, mert olyan sokszor mondtad, hogy sok gyerek
szegénység, meg hogy elég nekünk ez az egy is és annyira rettegtél attól, hogy
újra teherbe ejthetsz! – sírta Corinne.
-
Corinne! A picsába is! – Armand odalépett hozzá és a
karjaiba vonta. – Szerinted miért? Mert annyira elbasztam akkor, azzal, hogy
teherbe ejtettelek és… és fogalmam se volt mi lenne, ha újra megismétlődne
ugyanaz, tudom, hogy már a feleségem voltál, de akkor is… nem…nem akartam ezt
újra. Azokat a terheket rád rakni, hogy újra átéld mindazt, amit tizennégy
évesen át kellett élned…Barom voltam. Beszélhettünk volna erről. Nem tettük,
ezt sem beszéltük meg.
-
Semmit sem beszéltünk meg – húzódott el Corinne. – A
bátyám mindenkinek ajánlott fel pénzt nekünk is. De te elutasítottad. Mindenki
más elfogadta, csak mi nem Armand! Az nem apám pénze volt, nem a szüleink
pénze, az a testvérem pénze volt és te azt is visszautasítottad, megvontad
tőlünk.
-
Dylantól semmit nem vontam meg! – csattant Armand.
-
Tudom – bólintott Corinne. – Egyedül abba egyeztél
bele, hogy Fabian finanszírozza Dylan taníttatását és minden költségét. De csak
Dylan számára fogadtad el az anyagi támogatást. Nekünk nem. Úgy éreztem
szándékosan csinálod, megvonod tőlem, azt az apró örömöt is, hogy egy kicsit
jobb legyen az életünk. Fabian által tudom, de szerinted én nem vágytam néha
egy-egy apró változatosságra? Egy-egy szebb ruhára? Hogy ne a kitaposott
kényelmes ezer éves cipőimbe kelljen járnom, hogy feljöjjünk Londonba? Hogy
elfelejtsem, hogy egy falusi halász felesége vagyok? Megőrültem ettől, hogy
szándékosan teszel szerencsétlenné mindkettőnket!
-
Soha nem gondoltam meg, hogy te ezt így éled meg. Soha
nem hittem volna. Megkérdeztelek, hogy jó lesz e így és te rábólintottál –
nézett rá értetlenül Armand.
-
Csak rád hagytam. Mint minden döntést Armand. Hagytam,
hogy te dönts. Hagytam, hogy tégy úgy, ahogy jónak látod. Hát nem érted? Soha
nem beszéltünk meg igazán semmit – nézett rá Corinne végtelen szomorúszürke
szemekkel.
-
A kurva életbe is Corinne! De miért ? Miért csak most
kell ezt megtudnom, mindezeket… amikor az ügyvédnél vagyunk a válási
papírjainkkal?! – csattant rá ingerülten Armand.
-
Hát nem jöttél rá még magadtól sem? – mosolygott fel rá
szomorúan Corinne. – Azért, mert soha nem akartuk megbántani egymást. Mert
annyira ügyeltünk arra, hogy ne veszekedjünk egymással, hogy béke legyen, hogy
minden rendben legyen, hogy jól meglegyünk, mert mindig azt mondtuk, hogy így
tiszteljük és becsüljük egymást és szeretjük egymást. Ha nem veszekszünk, nem
dacolunk, hanem boldogan élünk egymás mellett. Mert kellett. Mert Dylan miatt
így kellett élnünk. Mert gyerekünk volt, akiért felelősséggel tartoztunk és
cserébe mindenről lemondtunk. Már a beszélgetésről is.
-
S inkább mindent elnyomtunk magunkban, elhallgattuk
egymás előtt azt, ami már szinte ordított a házasságunkban – biccentett Armand.
– Igazad van, tényleg így éltünk és tényleg ezt tettük.
-
Sajnálom Armand.
-
Élhettünk volna jobban is, ha beszélünk egy kicsit –
biggyesztette le az ajkát Armand.
-
Jól éltünk Armand. Kedves voltál, figyelmes voltál,
türelmes.
-
Ahogy te is.
-
Igen úgy éltünk mint két nagyon jó barát, vagy testvér.
De nem úgy… mint…
-
Mert testvérek voltunk. Unokatestvérek. Rokonok, még
mielőtt megházasodtunk volna. Aztán férj és feleség lettünk. Most mik vagyunk?
-
Nem tudom.
-
Akarod, hogy felcsináljalak? – kérdezte Armand beletörődön
és az asztal sarkára ült.
-
Lehet, hogy ezt húsz évvel hamarabb kellett volna
megkérdezned – mosolygott rá Corinne
-
Nemet mondtál volna, és nagyon szomorúan éltünk volna
már húsz éve egymástól nagyon távol – mosolygott vissza szomorúan Armand.
-
Igaz.
-
Most mi a válaszod? – kérdezte Armand. – Egy szavadba
kerül és itt helyben teherbe ejtelek, ha ezt akarod.
-
Ezt ne most beszéljük meg. Ne így – rázta meg a fejét
Corinne és kézfejével letörölte a nedvességet az arcáról.
-
Mi legyen a válási papírokkal? – vette fel a két
példányt Armand. Corinne kivette a kezéből és egy határozott mozdulattal
kettétépte a papírokat.
-
Egyelőre itt maradnak. Holnap gyere át Fabianhoz! –
mondta Corinne, s a széttépet papírokat visszanyomta az elképedt Armand kezébe.