Pointé

Lia

Áthívott. Ma. Hozzájuk. Mármint: Váó! Náluk szerintem nem hogy az utcából soha nem járt senki, de szerintem még a városból se nagyon. Tehát: váóóó!

Röviden rögzítem, hogy hogyan is történt az eset. Tehát szokásos utamon jöttem hazafelé a balettiskolából. Már tucatszor rámköszönt Mark, úgyhogy elkönyveltem, mi olyan köszönőviszonyban lévő szomszédokká emelkedtünk.

Amikor befordultam a sarkon, már akkor láttam, hogy a házuk előtt egy kisebb társaság gyűlt össze. Ritka alkalom, hogy vendégeik vannak, de most voltak. Mark kint dohányzott, és a bátyja is kint volt. A kisebb csoportosulásból egyszer csak Mark kivált, és odaszaladt hozzám.

“Szia! Ma Apples to applest játszanánk, de kellene még egy játékos. Lenne kedved átjönni hozzánk?”

Kábé ez volt a szöveg. Azt hiszem meglepődtem, hogy egyszerre ennyi szót rám zúdított, mert nem szokása. Másrészt meg beinvitált oda, abba a nagy faházba az erdei fák közé. Magukhoz. Kábé mintha a Buckingham Palotába kaptam volna meghívást. Legalábbis úgy éreztem magam.

Láttam a házukat kívülről, minden reggel, és minden este, ha kinéztem az ablakomon. Ismertem a fényeket, ismertem a kocsijaik hangjait is. Ötleteltem, hogy melyik ablak mögött milyen szobák lehetnek. Hogy hol lehetnek a hálószobák, hogy van-e kandallójuk, hogy milyenek a berendezések. Erre most… mindezt tálcán nyújtja nekem Mark.

Azt hiszem csak kikerekedett szemekkel néztem rá, és nagyon sokáig nem válaszoltam, de végül rábólintottam. Oké. Átmegyek. Mark mögött a társaságot néztem, akikhez csatlakozni fogok. Úgy tűnt Wave ismerősei lehetnek, de végülis miért ne.

Ezzel a lendülettel sarkon is fordultam és hazajöttem. Aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy mondjuk vigyek-e valamit? Hogy hányra menjek, vagy hogy mit is vegyek fel. Csupa lányos kérdés tényleg. De meghatározó szempont, ha egy nagy faházba egy gazdag családhoz az erdőbe készülök.

A fényekkel körbevilágított tükörben nézem magam. Ha kiengedem a hajam az jobb? Tanácstalanul nézek körbe a szobámban. A szüleim nincsenek itthon, éppen a heti nagybevásárlást végzik, mint valószínűleg Mark szülei is, bár ők folyton tele vannak közösségi programokkal. Szóval… a naplóm szélét simogatom az ujjaimmal és nem tudom mitévő legyek. Végül úgy döntök az a legjobb, ha önmagamhoz hű maradok. Tehát kontyban marad a hajam. A passzos felsőmre csak félig húzom fel a pulcsim cipzárját és balerinacipőbe bújtatom a lábam.

A szemközti szomszéd faház csengőjét nyomom. Kezemben egy doboz délutáni teasüti, amit otthon találtam. Mark nyit ajtót. Bentről hangok és fény szűrődik ki.

• Szia! Gyere be! - invitál beljebb, és kiveszi a kezemből a süteményes dobozt.  Azt hiszem történelmi a pillanat, ahogy átlépem ennek a kívülről is látványos óriási háznak a küszöbét. Beléptem valahova, ahova csak a kivételesek. Szinte spiccben lépkedném végig az előteret, annyira fényes a hosszanti hajópadlós faburkolat a lábam alatt. Tisztaság és mézillat van. A fények melegek, hívogatóak és barátságosak. Olyan otthonos az egész. Hatalmas és mégis otthonos. Megmelegszik a lelkem is. Már most be tudnék itt kockulni egy sarokba. Mondjuk ennek a nagy fehér medvének a karjaiba.
• Szülők nélküli mulatság? - kérdezem, ahogy Mark megindul előttem. Mark hagyja, hogy kibámészkodjam magam. Nem siettet. Szörnyen nyugodt. Vagy cigizett előtte, vagy az otthoni terep teszi, de mindent kivár, azt is, hogy mindent jó alaposan megbámuljak.
• Olyasmi, de nincs alkohol nyugi - vigyorog rám vissza.
• Szép a házatok! - simítom végig a fényezett kazettaelemeket. Modern, de nagyon pazar. Katalógusba illik a konyha is. Csak ámulva nézem ezt a hatalmas házat belülről. Hát így is lehet élni! Hűha!
• Sziasztok! - emelem meg a kezem futó intésre, a társaság felé.
• Lia, a szomszédból - mutat be Mark.
• Jó a cipőd! - az egyetlen lány szólal meg a társaságban. Lenézek a fehér hímzett balerinacipőmre.
• Kösz.
• Ebben is lehet táncolni? - kérdezi Mark.
• Öhm, igen, de nem balettozni - mosolygok fel rá. - Legalábbis spiccelni tilos, ha nem igazi spicc cipő van rajtam. Az sérülést okoz.
• Tudsz balettozni? Az igen.. amikor tizenkettő voltam én is balettozni akartam, de már lekéstem.
• Korán kell kezdeni - biccentek rá.
• Manchy vagyok - nyújt kezet. Ez meg milyen név? A lány mintha látná a megütközésemet, mert azonnal folytatja: - Igen, mert a társaságban én vagyok manchesteri - nevet a lány.
• Ő itt Lon, mert ő londoni - mutat a Wave mellett a kanapén terpeszkedő srácra.
• A bátyámat ismered - sepri félre a homlokából a haját Mark. - És Corn. Cornwallból.
• Remek, legalább tudjátok a fél postai címeket is - nevetek. Már most megállapíthatom fura társaság lesz egy Apples to apples játékhoz. Mark egy egész bárrészleg elé vezet, és azt sem tudom mit igyak.Rengeteg féle üdítő van itt. Végül a narancslevet választom. Mark egy hosszú üvegpohárba tölt nekem és csatlakozunk a játékasztalhoz. Nagyon tetszik az asztal. Mintha csak Apples to apples-hez tervezték volna. Nem merem megkockáztatni, de valószínűleg tényleg így is van, mert egy hatszög alapú asztallap natúr fa felületén fogunk játszani. Hat székkel. Egyedi gyártású asztal. Nagyon tetszik. Olyan mint egy délutáni kézművescsoport játékasztala, csak sokkal felnőttesebb. Wave és Mark közé kerülök, és kábé két órát játszunk.

Tényleg csak játszunk. Nagyon jó hangulatban. Jó kis társaság. Mindenkit alaposan megfigyelek. De igazán a jobbomon ülő Markot próbálom megfejteni. Azért azt kilogikáztam, hogy nem ok nélkül hívott éppen engem játszani. Tehát azért az nem egy véletlen, hogy én ülök most itt, az éppen üresen maradt helyen a játékasztaluknál. A két testvér közül Wave a beszédesebb, de érthető, mert az ő egyetemi társai alkotják a társaság nagy részét.

Bár tényleg jó a társaság, azért elég nagy a kíváncsiságom az eddig csak kívülről csodált szomszéd ház iránt, legszívesebben felállnék az asztaltól és körbejárnám ezt a házat, megnézném minden zugát, mert nagyon tetszik. Lakáskultúra magazinokban lehetne mutogatni. Kíváncsi lennék Mark szobájára is, de ezt véletlen sem közlöm most vele. Csak magamban mosolygok az ötleten, meg hogy milyen képet vágna, ha ezt most elárulnám neki.

Este kilencet üt az óra, amikor érzem, hogy most jobb ha hazamegyek, mert már nagyon sokáig maradtam így is. A játék végénél, mindenki szünetet tart. Mark újra akar nekem tölteni, de nemet intek, jelezve, hogy most már ideje távoznom, tehát kikísér.

A ház előtt megcsap a hűvös levegő. A kipirult arcomat lehűti a kinti hideg. Itt ebben a hangulatos meleg házban el is felejtettem, hogy már közelít a tél. Arra számítok, hogy Mark rá fog gyújtani, de nem teszi.

• Köszönöm az estét és a játékot. Jó kis társaság - nézek vissza a ház felé.
• Öhm… ja. Kösz, hogy csatlakoztál - biccent Mark. - Öhm… hazakísérlek.
• Viccelsz? A szomszédban lakom - nevetek rá. Mark is elneveti magát.
• Hát ja… de végülis itt egy úttest.
• Anglia valószínűleg legkisebb forgalmú utcája, hétvégén, este kilenc után, egy alvókörzetben - pontosítok. - Kösz, de anyukám megtanított átkelni az úttesteken - nevetek.
• Szuper, az hasznos dolog - bólogat Mark. - Kár… még tisztességesen haza se tudlak kísérni - vakarja a fejét és nézi a szemben lévő házunkat.
• A fél utca arról beszélne, hogy átkísértél az úttesten - teszem hozzá.
• Mint egy idős nénit, ja - neveti Mark. Erre én is felnevetek.
• Azért kedves, hogy megkérdezted. Jó éjt Mark! - félrebiccentett fejjel nézek rá, aztán lábujjhegyre billenek, és az arcához nyomom a számat. Ahogy elhúzódom még felmosolygok rá, majd átszaladok az úttesten, és a kulcsommal kinyitom a házunk ajtaját. Mark még a házuk előtt marad a kocsifeljárón.

Lefekvés előtt a naplómmal az ölemben ülök az ágyamban és azon gondolkodom, mit is írjak le összegzésként ebből az egészből. Hogy mennyire tetszett a házuk? Hogy otthonosabbat el se tudok képzelni? Vagy, hogy finom volt Mark arcvizének az illata? Vagy csak, annyit, hogy jól éreztem magam.

Végül a lap fölé emelem a tollam és csak ennyit vések be a mai nap zárására:

“Kétségkívül az egyik legizgalmasabb Apples to apples játék volt...Markkal.”

Sauté

Mark

A lábam remeg a gáz felett. Fogalmam sincs mit nézzek. A sebváltót, az utat, a tükröket? Rátaposok a fékre, és mellettem az anyósülésen Wave előrevágódik. A csomóba fogott hajába próbál túrni két kézzel.

• Mark, ne bénázz már!- szól rám. - Szétcseszed az autót, mielőtt tényleg vezetnéd.
• S ha nekimegyek egy autónak?
• Ez egy parkoló. Mint láthatod egyik sem mozog. Csak körözz, még azt se kell nézned, hogy jön-e valami! Nem hiszem el, hogy ekkora balfasz vagy! - Wave őszintesége mindig durva. Folyton megbánt valakit. Kimelegedve, próbálom egyesbe rakni a sebváltót.
• Miért nem automata sebváltós kocsit kaptam? - motyogom.
• Mert az homiknak való! Na vezess már, mintha lenne tököd! - Wave teszi nekem egyesbe a kocsit, hogy végre elinduljak. - Már tedd kettesbe! - utasít, engedelmesen váltok, és közben nyomom a gázt. - Ez hosszú egyenes szakasz, rakd hármasba! - De az üresnél már megint megakadok. Wave idegesen tolja be hármas fokozatba a sebváltót helyettem.
• Nem ilyen autón tanultam vezetni. Ez más! - tényleg úgy nyafogok mint egy lány. Fékezek és a stop táblánál megállítom az autót.
• Amikor ennyit hisztizel, komolyan kételkedem benne, hogy egy vérből valók vagyunk-e - néz rám ingerülten Wave. - Felkúrtad az agyam, szóval csere, és húzunk haza - Wave kiszáll, megkerüljük az autót, és ő veszi át a vezetést. Becsapja az ajtót, és már gázt is ad. Kisprintelünk a parkolóból. Nem hiszem el, hogy lehet ilyen faszán is vezetni ezt az autót, mint ahogy a bátyám csinálja. Nem is az övé a kocsi. Én kaptam, a tizennyolcadik születésnapomra. Kábé kétszer, ha ült a kocsim volánja mögött, de úgy vezeti, mintha tíz éve az ő kocsija lenne.
• Friss jogsis vagyok - védekezem. Wave sötéten rám néz.
• Neked mindenre van valami nyámnyila kifogásod? - morogja.
• Mi van? Ideges vagy? - vágok vissza. - Nem én tehetek róla, hogy nem bírsz a hisztis picsákkal.
• Nem én tehetek róla, hogy képtelen vagy felszedni egy csajt! - felel rá.
• Hát akkor ezt megbeszéltük - nézek ki az ablakon. Lia tart haza a szombati balettóráról.
• Integess oda neki - vigyorog rám Wave. S helyettem integetni kezd. - Menj szállj ki és köszönj neki. Beszélgess vele!
• De miről?
• Mit tudom én. Az időjárásról. Na menj már! - Wave szó szerint kilök az autóból ő meg bent marad. Zavartan a farzsebembe csúsztatom a tenyerem. Lia mosolyogva készül lefordulni a házuk felé, nem várhatok tovább, meg kell szólalnom.
• Ööö… Szia Lia! - szerintem nagyon fancsali vigyorom lehet. Lia mosolya ellenben gyönyörű. Kis párnák keletkeznek tőle az arcán, és még szebb lesz.
• Szia! - Lia jókedvű.- Hogy megy a vezetés? - kérdez rá. Meghökkenek, hogy tudja, ez az én kocsim, és hogy én gyakorlom a vezetést.
• Rosszul - biccentek a fejemmel a kocsi felé.
• Lesz az jobb is, csak gyakorolj! - a kocsifeljárónk szélén áll. A sporttáskája pántját fogja a vállánál. Megállt. Beszélgetni. Velem. Zavartan kapkodja a levegőt. De beszélgetünk.
• Aham, ja.
• Hát én sem ugrottam rögtön spiccre, és csináltam piruetteket - nevet Lia. Megigazítja a sporttáskáját. - Na szia… Mark! - sarkon fordul, és halad tovább. Kimondta a nevem. Tudja a nevem!
• Ne bámulj már ilyen bárgyún utána! Gyere be! - szólal meg mellettem Wave mély hangon.

A Lia projektben kicsit kifulladtam. A tervem odáig szólt, hogy végre, ráköszönök. S ez teljesült. Nem nagyon van akciótervem arra, hogy innen hogyan tovább. Heti háromszor tehát ráköszönök Liára. Már hetek óta. Néha tényleg azt látom, várná, hogy beszéljünk, de mit kérdezzek, ami nem totál értelmetlen? Na és nem égek be vele nagyon. Nehezebb dolog ez, mint gondoltam. Wave biztos nem problémázik ennyit.

• Hogy szoktál összejönni a csajokkal?
• Mi van? - Wave az egerével kattintgat, s bele van mélyedve a játékba.
• Tudod, hogyan kezdeményezel? - Wave feszülten nyomkodja a billentyűzetet. Vesztésre áll, látszik rajta. Félrelöki az egeret, s a csomót igazgatja a fején, amibe az enyhén hullámos haját gyűri. Nekem is hullámos a hajam, ez családi vonás. De nekem a fülemnél kunkorodik mindenfelé, mert én csak eddig növesztettem. A homlokomból meg csak félreseprem.
• Nem szoktam kezdeményezni - morogja Wave, és a poharáért nyúl.
• Nem?
• Nem. Énrám tapadnak a csajok - vigyorog rám a monitor felett.
• Szuper. Velem senki nem fog összejönni - sóhajtom letörten.
• Már miért ne?
• Mert, érted… rámnéznek, és azt gondolják, hogy néz ez ki - zuhanok magamba.
• Ne így gondolkodj! Barátkozz! Nem kell egyből érted… - Wave már újra játékban van. Nem megy a játék sem. Nem megy semmi.
• Megyek, elszívok egy cigit - rosszkedvűen húzom fel a kabátom, és kilépek a szemerkélő esőbe.  Már rutinból a szemközti ház ablakaira nézek. Lia szobájában ég a villany. Még nem húzta el a sötételőt. Résnyire nyitva van az ablaka. S egyszer csak ott áll, az ablakban. Felém néz. Ki van bontva a haja. A kocsimnak dőlök, mert kicsit megroggyannak a térdeim. Vajon rám néz? Nincs olyan messze, de mégis, nem tudom eldönteni. Vajon egymást nézzük? Szemerkél az eső, csendesen. Lassan fogy a cigarettám. Lia még mindig az ablakban. Hogyan tovább? Ezen agyalok már hetek óta. De ötlettelen vagyok. Elszívtam a cigit. Ahogy elnyomom a csikket, Lia is ellép az ablakból. Végigvárta, amíg elszívtam a cigit.

Ha Wave itthon van az egyetemről, akkor őt nyüstölöm, hogy jöjjön velem vezetni. Biztonságosabb, mert ő tényleg tud vezetni, s bármikor behúzhatja a kéziféket, ha őrültséget csinálnék, meg belenyúlhat a kormányba. Így jobb vezetni, mint egyedül. Félek, hogy összetöröm a kocsit. Tényleg. De nem vagyok igazán koncentrált.  Wave már megint szakított valami csajjal. Így legalább több ideje maradt. Nincs igazán receptje, hogy hogyan kellene becsajozni, mert azt elmondaná. Szóval magamra maradtam, hogy megfejtsem jelen életem legnagyobb rejtélyét: hogyan jöjjek össze Lia Edmondsonnal?

A feljárón a kocsimban ülünk. Wave a telefonját nyomkodja. Én egy cigit szívok lassan. Ég a villany az étkezőben. A szüleink már a vacsorához készülnek. Szóval egyikünk se siet igazán be.

• Mondj valamit! Adj tippet! Te vagy az idősebb! - szólok rá. Wave futólag rámnéz a telefon kijelzőjéről. Sűrű párbeszéd oda-vissza. Talán valami nővel veszekszik. Teljesen el van a világában, mert alig veszi észre, hogy egyáltalán szóltam hozzá.
• Mihez? - szólal meg nehezen.
• Lia!
• Nem tudom. Biztos ő kell? - néz fel rám kétkedve.
• Mert?
• Hát izé, egy lelkész lánya. Lehet az esküvőig vár a szexszel - merül vissza a telefonjába Wave. Azt hiszem vörös lettem. A homlokomat dörzsölöm, és a számhoz emelem a cigarettát.
• Bejöttök még ma, vagy az egész éjszakát kint töltitek! - apám hangja dörren ránk a ház ajtajából. Kedvetlenül kecmergünk ki a kocsiból, én elnyomom a csikket, Wave zsebre teszi a telefonját, de még így is hallani, ahogy megrezzen. A mosdóban a dupla csapnál vagyunk egymás mellett.
• Talán bejelölhetném face-n? - ötletelek.
• Ne nyomulj olyan erőszakosan! - rázza le a kezét Wave és a zsebébe nyúl.
• Mindenki így csinálja!
• Jó, de ne legyél mindenki! - szól rám Wave.
• Akkor ez kurva nehéz lesz - hagyom ott a mosdóban. Az asztalnál leülünk egymás mellé. Olyan rossz a kedvem, hogy igazán étvágyam sincs. Wave még mindig a telefont nyomkodja.
• Elteszed, vagy kidobom - dörren rá apánk. Wave az alsó fogsorára harap, és a zsebébe csúsztatja a telefont.
• Milyen napotok volt? - anyám érdeklődve néz ránk, nem árulom el, de a fültövén egy kék festékfolt van. Remélem nem megint éjszakai égboltot festett. A kedvenc témája.
• Jó!
• Fasza! - vakkantja rá Wave is.
• Wave, menj vissza mosd ki a szádat is! - küldi ki apám.
• Jaj már! - forgatja a szemét Wave és hátralöki a székét. Tudom, hogy csak időhúzás miatt taktikázott így, és rá is jövök, mert alig ér ki a mosdóba az én telefonom rezeg. Amíg apám italt tölt gyorsan ránézek mi érkezett.

Wave: Jövőhét szombaton Apples to applest játszunk a haverokkal, hívd át a csajt, ahogy jön hazafelé!

ÉN: jó de mit mondjak?

Wave: hogy kell még egy játékos és nem vagyunk elegen.

Az Apples to apples játékhoz minimum hat fő kell. Logikus érvelésnek tűnik.

ÉN: OK. kösz.

Szóval Lia Edmondsont meg fogom invitálni egy Apples to apples játékra. Hát ez érdekes lesz.

Balancé

Új naplót nyitottam. Valószínűleg el fogunk költözni. Persze még nem biztos. De a szüleim folyton ezt beszélik. Már hónapok, de talán évek óta. Az apám lelkész. Már többször volt áthelyezve. Mindig egyik helyről, a másikra. Amikor ide költöztünk a nyugati határhoz, akkor éppen két éves voltam. Anyám azt mondta: intézd úgy, hogy maradjunk! Szóval maradtunk. Bár apámat hat év után újra áthelyezték, és rá következő hat évre újra. Tizennégy voltam, amikor Manchester külvárosában vállalt lelkészi szolgálatot. Apám sokat ingázott így. De most… most egy London közeli egyházközséget bíztak rá. Messze van innen. Nagyon.

Már várom a kérdéssorokat. Mi legyen Liával? Váltson iskolát? Maradjon velünk, vagy legyen kollégista? Ki akarták volna várni, amíg befejezem a középiskolát. De elvicceltem azzal, hogy legalább jelentkezhetek a Királyi Balettintézetbe.  A költözéseken csak anyám drámázott. Ő szeret megállapodni. Egy helyben maradni. Stabil életet élni. Persze mindig velem magyarázta ezeket a ragaszkodásokat a házhoz, az iskolához, a lakáshoz, a barátokhoz. Vele ellentétben én könnyen vettem volna egy költözést. Új hely, új város. Nem szabad beleragadni élethelyzetekbe. Az élet olyan, mint a balett. Könnyedén kell csinálni. A mozdulaton nem érződhet fáradtság. A balett jó tartásra tanít. Életvezetésben is sokat tanított. Fegyelmezettséget. De a balettet sem szabad túl komolyan venni. Egyensúly kell. Én azért csinálom, mert szeretem. Apám mindig azt mondta, ha valami teher, akkor engedd el. Mottónk is volt: jöhet a következő!

A lexikonok lapjai közt vadvirágokat préselek. Gyűjtőkartonjaim is vannak. Ez a balett mellett a másik hobbim. Én mindig préselt virágokkal díszítek mindent, a naplómat is. Van egy préselt növénygyűjteményem, s minden évben pótlom a hiányokat. Ha új helyre költöznénk, talán új növényfajták is lennének arrafelé. Izgalmas lenne a növénygyűjteményemet bővíteni. A balettiskolából hazavezető utamon borostyán nő. Időnként hozok haza egy levelet. Már egész sorozatom van a borostyán levélváltozásaiból.

Nehéz virágokból tökéletes példányt préselni. Sokszor maga a préselési eljárás közben lesz hiányos az eredmény. Márpedig igazi szépsége a hibátlan préselt virágnak van. Az új naplóm első lapjára is ragasztok egyet.

Mindig érdekelt, hogy hogyan lehet egy hobbyra találni. Én emlékszem, hogy találtam rá a virágpréselésre. A balett nem kérdés, a szüleim beirattak. Nekem meg tetszett. Ennyi volt. A préselés viszont az én választásom volt. Akkor apám még itt volt, a helyi parókián, és elmentem hozzá. A hivatalban a polcon régi poros kötetek álltak, sűrű fekete bőrkötéses könyvek. Olyan használatlanok voltak. Megsajnáltam őket és megkérdeztem, leporolhatom-e. Elkezdtem leporolni őket. S bele is lapoztam mindegyikbe, hogy kirázzam belőlük a port. Az egyik kötet azonnal egy helyen nyílt ki. Egy préselt vörös rózsa volt benne. Elámultam. Egy préselt rózsa! Vajon kié volt? Kitől kaphatta? A szerelmétől? Egy udvarlójától? Egyből romantikus történetek ezrei rohanták meg a gondolataimat. Elkalandoztam, és apám így talált rám, a nyitott kötettel az ölemben és a préselt vörös rózsával.

Arra gondoltam. Hogy vajon hány éves lehet most az, aki kapta. Vajon házas-e? Vajon azzal-e akitől a rózsát kapta? Hazahoztam a rózsát és egy képkeretbe raktam. Ma is itt van, az íróasztalom felső fiókjában. Időnként előveszem, és az üvegen keresztül átsimítom a rózsa vonalát. Akkor eldöntöttem. Nem préselek rózsát mindaddig, amíg azt nem egy fiútól kapom. Egy fiútól, aki szeret. S akit én is szeretek. A rózsát csakis akkor kezdem gyűjteménybe sorolni, ha azt fiútól kapom. A szerelem szimbólumaként.

Erről jut eszembe.... Ma rámköszönt a szemközti srác. A lámpafényben olyan különös volt. A nézése. Olyan… titokzatos volt.

Az ablakból sokszor láttam. Ki-be szállt a bátyjával az apja kocsijába. Este mindig későn jöttek haza, csak hat-hét óra felé, és hamar oltották a lámpákat. Láttam, amikor a félretolt hótömbökbe ugrált térddel, amikor a fákat körberohangálta. A nevét is ismerem, annyiszor visszhangzott tőle az erdő, amikor a szülei utána szólongattak: Mark! Mark! MARK!

Szerintem a szülei tipikus rendetlen fiúnak tartották, pedig csak bohókás volt, mint egy játékos kölyökkutya, aki beugrál a hóba. Aztán egy idő után, már nem ugrált a hóba. Már nem kisfiú. Sokszor hallottam az esti csendben, ahogy betette az ajtót, lesétált a ház elé és rágyújtott. Nem tetszik, hogy dohányzik. Többször láttam a függöny mögül, hogy közben a házunk felé néz. Hova nézne? Mi lakunk vele szemben.  Sokszor mentem el ott, éveken át. Most egyszer csak rámköszönt.

Igazán sosem tudtam miért nem vagyunk jóban a családjukkal. Ők kicsit magasabban laknak mint mi, egy emelkedőn. Néhány sor fa van a két ház közt és az út. Ők végülis már az erdőben laknak. Csak ők. Egy hatalmas ház az a szemközti épület. Tudom, hogy nagyon gazdagok. És ezért kicsit különcök is. Ők nem szálltak ki sosem a kocsiból. Mindig csak annyira, hogy bemenjenek a házba. Nem barátkoztak a környékkel. A fiúkat pedig nagyon féltették. A házba voltak parancsolva szinte mindig. Sőt mindig úgy voltak irányítva, hogy minket is elkerüljenek. Emlékszem sokat voltam itt a két ház közt. De amíg nem jöttem be, ők nem jöttek ki. Ez talán valami közös területhasználati megegyezés volt itt. Mert mindig mindenki megvárta, hogy a másik bemenjen a házba. Ha véletlen egy időben voltunk kint, akkor ők mentek be.

Az első emlékem Markról itt a rét közepén volt, fekete nadrágban szaladt hozzám,  és áfonyaillata volt, mint a gabonapehelybe szórt cukrozott áfonyának. Lehet reggelire ő is cukrozott áfonyát evett, de engem kifejezetten erre emlékeztetett. Megfogta a kezem, a szüleim felidézése szerint még homlokon is csókolt. Én csak arra emlékszem, hogy kerestem, adott-e áfonyát, s a kezemet szagolgattam. Kíváncsi lennék vajon most is áfonyaillata van-e.

Nem is értem mi lelte, hogy most egyszerre rám köszönt. Eddig sose köszönt. Persze nem is nagyon volt lehetősége. Nem keresztezik az útjaink egymást. De most köszönt. A családból még senki nem köszönt nekünk. Csak most ő, nekem. Ez fura. Nem gondoltam volna, hogy a családjukból ő a leginkább barátkozós típus, de végülis szomszéd.  

Ezt az eseményt mindenképpen fel kell jegyeznem a naplómba. Talán később még fontos lesz. Tehát zárómondatként a mai napra talán elég is lesz ennyi:

A szomszéd srác, ma először, köszönt nekem.

Entrée

Vízgyöngyök

1. Entrée

Itt jön ő. Lia Edmondson. A vállán egy szürke-rózsaszín sporttáska. A léptei könnyedek, szinte légiesek. A testkultúra magasiskolája. Senkit nem láttam, aki ennyire tudatában lenne a mozgásának, mégis ennyire harmóniában legyen önmagával. Az ő mozdulataiban semmi darabosság, és semmi erőltetettség nincs. Mindene olyan, mint egy csendes örökmozgó ide-oda ringása, halk, könnyed, észrevétlen. A léptei is. Az egész lány olyan, mint egy látomás. Egy hajnali könnyű álom. A haja mindig kontyban van. Az iskolába is így megy. Balettkonty.

Liát az első percben kiszúrtam. Amikor ideköltöztek a fenyvesek alá, a szemközti sorház legszélső házába. Pontosan emlékszem rá. Pillangókat kergetett, a fák alatt. Ott a házuk szélénél. Anyám hiába kiabált utánam. Átszaladtam hozzá. Rohantam a fák közt, az úttesten, és ott voltam, az útszéli vadvirágok és pillangók közt. Lia fürtös szőke haja az ujjaim tapintása alatt. Meleg, puha, kisbabahaja volt. A smaragdzöld szemek óvatosan néztek rám, de nyugodtan állt, csendben, meghökkenten. Kezem a fején, s lágyan megsimogattam. Az anyukája mellettünk állt, és kérdőn engem nézett.

• Mark! Gyere, megyünk be! - anyám kiáltott utánam. Talán félt, hogy bántani fogom, az új szomszéd gyerekét.
• Marknak hívnak? - kérdezte Lia anyukája. Lehajtott fejjel Liát néztem és bólintottam.
• Mark de Noir vagyok - sarkon fordultam, és visszafutottam a házunkhoz. Anyámék után. Akkor négy éves voltam.

Liát alig láttam. Nekünk folyton programjaink voltak, hoztak-vittek, a szüleim elfoglalt emberek. Lia bizonyára kint bóklászott ott a városszéli házuk oldalában, cseperedett. Aztán egy nap. Emlékszem, a nyári iskola előtti hétvégén. Újra láttam. Akkor tudtam meg, hogy balettozik. Rózsaszín balett fátyolszoknyában volt, rózsaszín harisnyában és tornadresszben ugrált. Záróelőadás után voltak. S nem tudtam megállítani a lábaimat. Hozzá szaladtam.

• Szia! - csak ennyit mondtam, megfogtam a kezét, és a számat a homlokára szorítottam. Hintőporillata volt. Párás meleg volt aznap. Lia keze puha és meleg volt. És szerettem. A puha kezét, a fehér bőr balettcipőjét, a kérdő zöld szemét, a szép, szoros kontyos haját. Liát. Ő négy volt, én hat. De a mai napig emlékszem, minden másodpercre.

Azóta eltelt tizenhárom év. De a Lia iránti gondolataim semmit nem változtak. Tudtam, hogy ott él, az úttest másik oldalán. Tudtam, hogy heti háromszor itt halad el a balettiskola felé a két ház közt az úttesten a fák alatt. Tudtam, hogy csak otthon hordja kiengedve a haját, és szép egyenesszálú szőke haja van. Mindent tudtam róla… és semmit.

Magamról fele ennyit se tudok. Tudom, hogy valamiért foglalkoztat ez a lány. Már tizenöt éve. Valamiért soha nem felejtettem el. Az agyamban egy kis zug fenn van tartva Lia számára. Talán nem csak a fejemben. Talán… a szívemben is. Tudom, hogy tetszik nekem. Csak azt nem tudom, mit kezdjek ezzel a nagy tudással.

Tudom, hogy Lia miatt kezdtem el cigizni is. Apám kocsijában jöttünk haza. Péntek este volt, és a balettiskola előtt lépésben haladtunk a sok kocsi miatti torlódásban. A kivilágított üvegteremben ilyenkor fény van. Az utcáról pedig be lehetett látni. S megláttam. Liát. Először igazi előadási nagy tütüben, spiccen. Olyan szép volt, mint egy menyasszony. Térd alattig érő sűrű ekrü tüllszoknyában. Tizennégy éves volt. És gyönyörű. Hetekig azon rágtam magam, hogyan érhetném el. Aztán beugrott. Egyetlen ponton találkozhatnánk. Itt a két ház közt, amikor ő hazafelé tart balettről. Onnantól már csak a terv járt az agyamban. Hosszas előkészítő munka volt. Ki az, aki a ház előtt a legváratlanabb időpontokban is csak úgy… ácsoroghat? Aki éppen elszív egy cigit. Kész. Ennyi. Időzítés kell és megvan minden. Nem vagyok egyáltalán nagy dohányos. Akár ebben az órában letehetném a cigit, mert nem szoktam rá. A cigi nekem csak eszköz. Liához.

Kellett egy indok, hogy ma este itt álljak, kint a házunk előtt, az egyetlen ponton, ahol Liával esély lehet összefutni. Minden kész volt az előadáshoz. Az entreé-hez, a mi kettősünk nyitányához. Tehát

Lia feltűnik a sarkon. Szinte óramű pontossággal. Én rágyújtok, mint az elmúlt időszak minden keddjén, pontban negyed nyolckor. Tökéletes időzítés. Lia hangtalan léptekkel halad a fák különös fényei alatt. Ezerszer elbaltáztam a pillanatot. A házunk sarkához érve kanyarodik le az ő házuk felé, tehát tíz métert át kell hatolnia a hangomnak. Ezerszer elterveztem. Mindig a bátorságomon, vagy egy kis hajszálon múlt. Már minden ki van centizve. A helyem itt, az összesepert avar mellett, nem a lámpafényben, de nem is az árnyékban. A levegővételeim száma, és hossza. Nézem Lia közeledő alakját. Beszívom a füstöt, majd lassan kiengedem. Lia lépéseinek szöge lassan parabolapályára áll, a tőlem elkanyarodó íven.

• Helo! - köszönök rá, kicsit rekedtes a hangom. Megtettem! Talán kicsit belepirultam, de a sötét jótékonyan eltakarja a buzgó igyekvésem vörös foltjait. Lia felém fordítja a fejét. Arcán futó meghökkenés. A smaragd szemek most egészen sötétek.
• Szia! - köszön vissza egy könnyű mosollyal,  majd lesüti a szemét, s már halad is tovább. Talán kicsit szaporábban veszi a lépteit. Talán zavarba hoztam. Nem tudom. De azt igen, hogy most a szobájába megy. Innen is látom az emeleti ablaknál. Az ablak mellett áll a fésülködőasztala, mert a felkattintott asztali lámpánál kezdi leengedni a haját, s már el is húzta a sötételőfüggönyt. Elpöccintem a cigit, amire csak eddig volt szükségem, s visszamegyek a házba.

Az anyám festő. Itt a környékben elég híres. Ha fizető megrendelő volnék, akkor egy festményt kérnék anyámtól, ami Liát ábrázolja, balettruhában. De nem vagyok fizető megrendelő. Csak a fia. Idén már elhangzott a szokásos kérdéskör az étkezőasztalnál. Mit kérünk karácsonyra? A válaszom az volt: egy festményt kérek, a szemközti szomszéd lányról. Anyám kék szemében a nemtetszés metsző fénye villant. Pedig esküszöm nem aktra gondoltam. Hanem egy igazi balettruhás képre. Olyan Edgar Degas féle balett festményre. Én tényleg megértem a pasast. Ha festő lennék, Lia lenne a múzsám. Őt festeném, újra és újra. Degas igazán ismerte, és értette a balett világát. Én… csak Liát akarom megismerni, és megérteni.

Beteszem magam mögött az ajtót. A bátyám, Wave csak futólag pillant fel rám, kékes fény vetül rá a monitorról. Visszazökkenek mellé a forgószékbe. Nem egy szobában alszunk, még csak az kellene, de van egy közös szobánk. A szüleink nagyon szeretnék tanulószobának, de legalábbis társalgónak nevezni, de valójában ez egy játszószoba lett. Mindkettőnknek, gamer széke, egere, és gépe van. Sokat játszunk, egy csapatban.

• Elszívtad? - kérdezi, ahogy vége a játékmenetnek.
• El - az asztalomon a kémiakönyvet lapozgatom. Azt se tudom, hol járunk. Végzős vagyok a suliban. Pech, de nem egy középiskolába járok Liával. Ezerszer könnyebb lenne összejönni vele. Mert hiába szépítek, már úgyis lesír rólam, hogy ezt akarom.
• És? - Wave már tucatszor feltette ezt a kérdéssort. Amióta kábé elkapta a fonalat, hogy mire készülök.
• Entreé! -  mutatok be egy parádés karmozgást, ami inkább színpadi humornak felel meg, s rávigyorgok.
• Azta! Az öcsém ráköszönt egy lányra, mindjárt pezsgőt bontok, és házibulit tartok a megünneplésére! - Wave fikázó stílusa. Utálom érte. Kár, hogy nem én lettem az idősebb. Így folyton én vagyok az ő kisöccse. Kettőnk közül nekem jut a nyomi szerep. Még külsőre is. Wave izmosabb és erősebb is nálam. Én inkább vékony vagyok, és alacsonyabb is. Mintha minden szépet ő kapott volna a de Noir vérből, én meg minden lírikus Moon vonást.
• Kösz.
• Legalább visszaköszönt? - sandít rám Wave.
• Persze.
• Na, hát akkor még tíz év, és csak lesz belőle valami. Kikérdezzem a leckét? - vigyorog Wave.
• Húzz a faszba! - morgok rá, és a fejébe húzom a kémiakönyvem, ahogy elhaladok mögötte. A saját szobámban az ágyamra rogyok, és felkattintom az olvasólámpát. Wave csak vizsgaidőszakban tanul, mert ő már egyetemista, én meg az utolsó évet gyűröm a középsuliban, és már nagyon unok középsulis lenni. Ugyanakkor… egészen biztos, hogy véletlen se fogok egy egyetemre járni Liával, sőt onnantól már egy városban se fogunk élni, ami eléggé elveszi a kedvem attól, hogy egyáltalán valaha is megcsináljam az érettségim. Vajon meddig vagyok képes elmenni Liáért? Mondjuk megbukni az érettségin? Remélem azért eddig nem kell elmennem. A szüleim tutira kinyírnának, ha ezt megteszem. A telefonomban a naptárfunkcióra megyek, és az ujjaimmal tologatom a hónapokat előre-hátra. Végülis… még van pár hét és hónap ebből a tanévből… csak kihozok belőle valamit. Végre ráköszöntem, és ő visszaköszönt. Azt hiszem ezzel elindítottam valamit.