Erdei piknik

Fabian képtelen volt kivárni a hetet. Aggódott, hogy az ő ostobaságával azok ketten mit művelhetnek a vadászházban. Ezért a második éjszaka után bejelentette, hogy mégiscsak hazamegy. Szinte rohanta az utat végig a vadászházig és lihegve vágtatott be. Maria értetlenül nézte a fiát, aki nyitogatta az ajtókat, kutatott, keresett.


- Mi bajod Fabian? Azt hittem Lionel-nél vagy, és kimentek a tengerre!

- Meggondoltam magam anya! Hazajöttem. Corinne?

- Corinne? – Maria homlokráncolva nézte a fiát. – Armanddal az erdőbe mentek sétálni.

- Sétálni! – fújtatta Fabian. – Utánuk megyek.

- Jó menj csak! Jó játékot! – Maria a fejét ingatta. Sosem gondolta volna, hogy két gyereke ennyire nem tud egymás nélkül meglenni. Fabian is milyen kétségbeesetten keresi most a húgát. Jó testvérek lettek. Nagyon jók.



Armand a piknikkosarat cipelte a lány után. Corinne mezítláb futott előre, nekiiramodott a tisztáson aztán visszafordulva integetett Armandnak. Kacagása betöltötte a teret. Pillangók röpködték körül. Fehérek voltak, akárcsak a lány ruhája. Valóban olyan volt mint egy erdei tündér. Felszabadult, vidám, játékos.

- Gyere már ne maradj le! – kiáltotta a fiúnak.

- Corinne, három befőttesüveget is idepakoltál pedig elég lett volna egy is – emelte meg combjával a nehéz kosarat Armand. – Na találj már egy helyet, elég volt! – Corinne visszaszaladt hozzá, ügyesen ugrálgatva meztelen talpaival a szúrósabb növények közt. Corinne ismerte a növényeket, az állatokat a természetüket. Együtt nőtt fel az erdei fákkal, az állatokkal. Elállta Armand útját és felnézett rá. Megfogta a fiú szabad kezét és csak gyönyörködött Armand mogyorószín szemeiben.

- Itt, meguntad, akkor itt állunk meg – jelentette ki Corinne.

- Itt? – nézett körbe döbbenten Armand. – Corinne! – vett mély levegőt, s letette a kosarat a kezéből. – Ez nem egy szokványos piknikhely – állapította meg Armand.

- Nincs is a fenyvesekben piknikhely, hiszen itt nincs is piknik. Piknik csak parkokban lehet – érvelt Corinne.

- Ez nem igaz – Armand elkezdte a környező vadvilágot megszelidíteni, s a magas lágyszárúakat megtépkedte, hogy alkalmas hely legyen a terítésre. Corinne is segített, s ketten széthajtották a magukkal hozott szőrmét és leterítették a fűbe. Armand a szélére tette a piknikkosarat.

- Meg kellene keresnünk a fiúkat – jegyezte meg Corinne a szőrmére lépve.

- Ők fognak megtalálni minket. Egy tisztás közepén vagyunk – pillantott körbe Armand. – Apád vadászik.

- Tudom. Nem fog erre jönni, és ha erre is jön, akkor mi van? – nézett rá Corinne. – Gyere már ülj le! Piknik van – húzta le magához Armandot a szőrmére Corinne. Corinne belekukkantott a kosárba, amit Franciossal válogatott össze, amikor kiötölte ma reggel, hogy piknikezni mennek. Armand olyan meglepve nézett rá, hogy eszébe sem volt ellenvetést tenni.

- Milyen gyümölcsöt kérsz? – nézett fel rá Corinne.

- Erdőben termett, hamvas…vörös… szép…érett gyümölcsöt - sorolta Armand és figyelte, Corinne mozdulatait. Corinne leeresztette a karját és a sarkára ülve nézte Armandot.

- Te rólam beszélsz igaz? – nézett mosolyogva a fiúra.

- Engedd ki a hajad! – kérte rekedten Armand.

- Nem – pakolt ki a kosárból Corinne.

- Miért nem? – ért az egyik kontytűhöz Armand.

- Mert, ha kontyban van komolyan veszel, nélküle nem – fogta le Armand kezét Corinne. Armand ujjai Corinne nyakára csúsztak, majd a vállaira.

- Ez nem igaz. Mindig komolyan vettelek Corinne – Armand ajkával követte a keze érintését. Corinne a fiú napfénytől felforrósodott fekete ingjébe fúrta az arcát. Armand ujjai ügyesen túrtak a lány vörös hullámoktól kócos hajába, s lassan kezdte leoldani a haját. Egyik hajtű a másik után került a szőrmére. Armand lehelete csiklandozta a fülét, Corinne összehúzta magát az érzésre. Armand elhúzódott és nézte, ahogy a vörös tincsek Corinne vállára omlanak. Nem beszélt bolondságot a lány. Leengedett hajjal sokkal kislányosabb volt. Olyan volt, mint Corinne az erődben a babáival, az avarban, megszeppenve, Corinne volt, aki mindig őrajta csüngött, mindig kíváncsiskodott, mindig kérdezett s eközben mindig valószerűtlenül bölcs tudott lenni, a maga gyermeki módján. Corinne elfordította a fejét és szempillái a szeplőire vetettek árnyékot, ahogy lesütötte a szemét.

- Mondtam – sóhajtott lemondóan Corinne.

- Hé! Egy szót sem szóltam kislány – simította tenyerét Corinne arcára Armand, s finoman szembefordította, s ajkát a lány szájára nyomta. Corinne ajka megremegett a csókban. Még mindig olyan hihetetlen volt, egy csók. Még mindig úgy meglepődtek mindketten, ha megtörtént. Armand is szinte félve fogta ajkai közt a lány ajkát, szinte reszkettek az ajkai a lányén, mintha először csinálná, és olyan szomjasan tudta birtokba venni azokat az édes apró lányajkakat. Corinne nem mert mozdulni, karjai erőtlenül, bizonytalanul emelkedtek a fiú széles vállára. S végül félve, de belekapaszkodott, Armand tarkóján kulcsolta össze ujjait. Hideglelés volt rajta. A forró nyári melegben is párásodott a bőre és didergett és libabőrös lett és egyszerre öntötte el forróság és hideg és csak gyűlt és gyűlt az a furcsa görcs a gyomra alatt, az ölében és érthetetlen feszültség generálódott benne, ettől a kis könnyed semmi csóktól is, ahogy Armand lassan, édesen felkutatta szája rejtekeit. Méhecskék döngicséltek a távolban, jöttek, mentek rendszertelen röptükkel. Corinne haja szétterült a fehér szőrmén és ahogy Armand felemelte a fejét nézte a kék eget, s ahogy kitakarja a fiú feje a világoskék égboltot a fejük felett. Corinne kutatva nézte Armand arcát. Olyan sok év van közöttük. Olyan felfoghatatlan ez az egész. Miért foglalkozik Armand vele? Miért van itt? Játéknak tekinti csupán? Unaloműzőnek? Az nem lehet, hiszen Armand mindig olyan elfoglalt, mindig a parton van, mérleg mellett áll, súlyt mér, halakat fog, elad, és számol, mérleget készít. S most mégis időt szán rá?

- Mi történik velünk Armand? – kérdezte Corinne csendesen, a hangját keresgélve.

- Erre a kérdésre én sem tudom a választ – felelte a lány fölé könyökölve Armand. Játszadozott a lány vörös tincseivel, ujjaival fésülgette a lány haját. Corinne belenézett a borostyánszín szép szemekbe és nem bírt betelni vele. Armand is Corinne most egészen világos szürkéskék szemeit nézte. Ma kékebb volt, ha Corinne boldog mindig kékebb a szeme, ha szomorú mindig szürkésebb. Most már tudta, már ismerte Corinne szeme színének változásait. Ma gyönyörű volt. Vörös kibontott hajával, az ajka körüli mosollyal. Corinne kézfejét csiklandozta valami, s le akarta dörzsölni. Armand lefogta a kezét.

- Ne, egy katicabogár tisztelt meg. Gyere nézd meg! – Armand óvatosan Corinne látóterébe emelte a lány karját. Valóban a katica lassú sétába kezdett Corinne kézfején a csuklója irányába.

- Hány pettyes? – figyelte Corinne a kis piros színű bogarat.

- Szerintem kettő – méregette az állatot Armand.

- Szerintem meg négy – vetette ellen Corinne.

- Az ott a farka – tiltakozott Armand.

- Esetleg a szárnya – nevetett Corinne. A rázkódás megijesztette a katicát és azzal el is repült. Armand Corinne apró szép gyöngyszín fogait nézte.

- Mindig nevetned kellene Corinne. Olyan szépek a fogaid – mormolta Armand. – Állandóan simogatni akarom őket a nyelvemmel.

- Elijesztettük a katicát – komolyodott el Corinne. Armand a fejét támasztva könyökölt Corinne mellett.

- Vagy csak másik virágot keresett magának – lebbent meg Armand szempillája.

- Miket nem mondasz! – nézett el a tisztás felé Corinne. Figyelte a természet csendjét. Apró kis tücsökciripelés, rovarok szárnyainak röpte, madárcsiripelés. A nap sütötte a tisztás minden virágát, a szél fújta a fák lombjait. A nyár hangjai, az erdő hangjai. Olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy Armand testmelege a derekához simult, hallotta a fiú légzését, érezte, ahogy a hasa emelkedik és süllyed minden légvételre. A fiúk hasból lélegeznek, ezt még Fabian mutatta neki.

- Mindig ezt szeretném érezni Armand – mondta csendesen Corinne.

- Mit? – nézett abba az irányba Armand is, amerre Corinne.

- Ezt a békességet. Amit most érzek. Ezt a békés boldogságot. Azt hiszem szeretlek Armand – suttogta elhalón Corinne.

- Corinne… - Armand nyelni próbált, s ráébredt, hogy kiszáradt a szája. Csak szárazon nyeldekelt.

- Mármint…szerelmes vagyok beléd, érted? – fordult a fiú felé ismét Corinne, s felnézett Armandra, aki fölötte könyökölt.

- Igen, értem…

- Mihez kezdünk ezzel a helyzettel? – kérdezte bizonytalanul Corinne.

- Hát… én azt tanultam, hogy minden helyzetből ki kell hozni a legjobbat – mosolygott rá Armand.

- Te nem mondasz semmit igaz? – Corinne nyirkos kis tenyerét Armand arcára tette. – Helyes. Szeretem benned, hogy sosem beszélsz az érzéseidről. De én kiönthetem neked mindig a szívemet. Nekem adtad azt a ládát, de az én titkaim ládája te vagy Armand. Én nem egy személytelen és élettelen tárgynak akarok vallani. Hanem neked. A vallomásaim neked szólnak.

- Nem akarok gondolkodni Corinne. Itt vagyunk és kész. Ne cifrázzuk a dolgokat – tekergette az ujja köré játékosan a lány vörös tincseit Armand.

- Abban semmi cifraság nincs, hogy szeretlek. Ez nagyon is egyszerű – simogatta meg Armand combját maga mellett Corinne. – Szeretem, ahogy simogatod a hajam. Olyan megnyugtató, szinte elalszok tőle. Igen azt hiszem mindig elálmosít, ha simogatod a hajam. Talán gyerekként is így altattak? – mélázott el Corinne. Nem akart gondolkodni ő sem. Lehunyta a szemét és élvezte, hogy Armand becézgeti. Simogatja a haját és közben olyan gyengéden néz rá, amitől megremegnek a lábai, így is ahogy felhúzza a térdeit és hallgatja a természet dallamait.



Sokáig nem jött rá, hogy valószínűleg elaludt. Csak azt, hogy a mély zengésű férfihang még itt van mellette. Armand tüdejéből ilyen közelről olyan más volt a hangja. Tetszett, hogy szinte a tüdejében is hallotta a szavakat, és a fülével is. Beszélgetett valakivel. Tehát már nincsenek kettesben.

- Mit műveltél vele? – szegezte Fabian nyersen a kérdést Armandnak.

- Semmit.

- Kikészíted?

- Egyáltalán nem.

- Érzelmileg biztosan.

- Nem kellett volna idegeskedned és nem kellene a feltűnő viselkedéseddel gyanúba keverned minket – felelte Armand.

- Nem kellett volna rákattanod a húgomra! – csattant fel Fabian.

- Ne hangoskodj! Felébred – szólt rá Armand visszafogott hangon.

- Corinne mindig csak tetteti az alvást, ez volt gyerekként is a szórakozása. Aztán mindent kihallgatott. Ezért tudott annyi mindent mindig. Fogadok, hogy most is fent van. Hidd el Corinne az én húgom és én ismerem – felelte Fabian, s a lábával meglökte Corinne lábát. – Corinne! Fent vagy igaz?

- Hagyd! Fabian kedvelt szórakozása mindig is az volt, hogy senkit sem hagyott sosem nyugton, mindig rá kell figyelni. Minek jöttél utánunk? – simította le a szoknyáját Corinne, s felnézett a bátyjára.

- Mit csináltok?

- Piknikezünk nem látod? – nézett mérgesen a bátyjára Corinne.

- Én csak azt látom, hogy egymás mellett fekszetek – jelentette ki Fabian kíméletlenül és végignézett a pároson.

- Csatlakozol? – ült fel Corinne rosszkedvűen.

- Igen – vágta le magát a szőrmére Fabian.

- Udvarias kérdés volt, amit udvariasan vissza kellett volna utasítanod és nem zavarnod minket – szidta le Corinne.

- Távol áll tőlem az udvariasság, ha a húgom védelméről van szó – felelte Fabian és kiemelt egy dzsemmes üveget a kosárból. – Eper?

- Az, tömjed magad – nézett rá morcosan Corinne ,s a hátát Armandnak vetette. Armand fejét ingatva figyelte a két civakodó testvért.

- Tömöm is, miattatok lemaradtam az ebédről – keresett egy kiskanalat Fabian és a kalácsra egy jó adagot kanalazott. – Corinne főzte – jegyezte meg Armandnak futólag Fabian.

- Tényleg? – nézett Armand a lányra.

- Igen – Corinne zavartan elpirult és a hajtűit kezdte keresni.

- Akkor meg kell nekem is kóstolnom, adj egy keveset – figyelte az unokaöccsét ,ahogy bekebelez egy nagy adag lekvárt magába.

- Mit csináltatok, amihez ki kellett engedned a hajad? – figyelte szemfülesen Fabian Corinne hajtűző technikáját.

- Szerinted? Megtéptük egymást! Egyél azzal foglalkozz! – szólt rá durcásan Corinne a bátyjára. Fabian egy adag lekvárt kanalazott Armandnak is egy szelet kalácsra és átnyújtotta. Fabian sötéten nézett egyikről a másikra. Nemtetszéssel figyelte, ahogy Corinne ismét feltűzi a haját. Dús vörös haja ismét hátra púposodott, elöl néhány rövidebb tincs maradt szabadon, amit a füle mögé simított.

- Jó íze van – állapította meg Armand. – Tényleg te készítetted?

- Olyan hihetetlen? – nézett rá oldalt Corinne sértetten.

- Nem, nem az – Armand engesztelőn simogatta meg Corinne hátát. Fabian árgus szemekkel figyelte kettejüket.

- Nem tetszik ez nekem – rázta a fejét rágcsálva a kalácsot Fabian.

- Tudod az a hihetetlen Fabian, hogy annyit eszel és mégsem hízol el – figyelte a bátyját Corinne.

- Anya szerint csak növésben vagyok ez lehet az oka – nyammogta Fabian. Corinne is csatlakozott a fiúkhoz a piknikhez. Egy egész üveg lekvárt eltüntettek hárman. Fabian jóllakottan és elégedetten tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

- Mint egy borjú olyan vagy – jegyezte meg Corinne nevetve.

- Inkább ti vagytok olyanok mint két antilop. Ahogy Armand lopva simogat. Azt hiszitek nem veszem észre? Úgy bökögeted mint a hím a nőstényt, aztán már meg is hágod – rázta a fejét nemtetszőn Fabian. Corinne arca égett ahogy a bátyját hallgatta és örült, hogy már a nap állása miatt árnyék vetődött rájuk a szőrmére, mert félt volna, hogy meggyullad a napon. Lezárta a befőttesüveget a tetejével is visszatette a kosárba. – Na ki vele? Csináltátok már?

- Fabian! – Corinne-nak már nem csak a haja volt vörös, de a mellkasa, sőt a karja is. Armand meglepve figyelte, mennyire érzékeny a lány bőre és mennyire vérbővé tud válni.

- Csak ugrat Corinne! – simította rá tenyerét a lány tarkójára Armand. – Szándékosan hozod zavarba?

- Igen, hogy ráébredjen milyen abnormális amit csináltok! – vakargatta a lábát Fabian.

- Megzavartad a békés piknikünket – simította át homlokát Corinne zavarában.

- Meg mást is megzavartam gondolom – húzta el a száját Fabian. – A sarkatokban leszek és vigyázok, hogy rajtad maradjon a bugyid Corinne.

- Fabian nincs rád szükségünk – dühöngött Corinne.

- Rokonok vagytok! Egy család érted?

- Fabian, nem kell prédikálnod még ha papnak is készültél állítólag – fintorgott Corinne.

- Ez az egész egy nagy fúj!

- Senki sem hívott, úgyhogy mehetsz – legyintette el Corinne.

- Csak, ha ti is jöttök – állt fel Fabian a szőrméről.

- Menjünk mi is Corinne, még van egy kis dolgom – szólalt meg Armand is. Elhúzódott Corinne háta mögül és felállt, majd felhúzta a lányt is a szőrméről. Corinne belátta, hogy vége a pikniknek, ez sem tarthat örökké, ahogy egyetlen csók sem.

- Fabian vidd te a kosarat! – nyomta bátyja kezébe a piknikkellékeket Corinne és Armand mellé csatlakozott. Armand és Corinne nézték egymást az árnyas fák alatt az ösvényen. Fabian előttük vitte a kosarat. Corinne félmosollyal Armandot nézte. A fiú is elmosolyodott. Zavartan lépkedtek Fabian háta mögött, hol közelebb, hol távolabb lépve, imbolyogtak egymás mellett. Végül Armand futólag súrolta ujjaival Corinne kezét. Corinne előre pislantott a bátyjára, Fabian ment elöl töretlenül, most nem nézett hátra. Corinne rákulcsolta ujjait Armand kezére. Egymásra szorultak ujjaik. Fabian kikerült egy útjukba álló fát. Corinne hasonlóan akart tenni, de Armand a falnak támasztva a kezét elállta Corinne útját. Corinne a fa és Armand közé szorult és csintalan kékes szemekkel felnézett rá. Armand figyelte, ahogy felborul Corinne légzése, szétnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt, Armand pedig lassan lehajtotta a fejét. Corinne a fának dőlt és sűrű kontya puha párnaként védte a fejét a fatörzs kérgétől. Könnyed, játékos csók volt. Armand megemelte a fejét és maga után húzta a lányt. Fabian hátranézett a lemaradókra. Corinne kinyújtott kézzel még mindig a fa alatt állt és vágyakozó csillogó szemekkel nézte az unokabátyját.

- Ne maradjatok le! Gyertek! – kiáltott vissza Fabian. Armand és Corinne halkan nevetgéltek. Corinne a fiú vállához bújt és beszívta Armand ingjének illatát.