Szerelemfa

A távcsöves kukkolás után Armand nem akart Corinne-nal találkozni. Kerülte minden módon, ahogy csak lehetett. Egyenest azzal, hogy nem ment el a faházba vacsorázni. Bele se mert gondolni milyen emlékeket idézne benne, ha abban az épületben lenne, aminek az emeletén látta Corinne-t fürödni. Jobb, most egy kicsit távol tartania magát a lánytól. Vacsoraidő. Corinne biztos furcsálja, hogy ma nem ment. Talán nem is érti. Nem baj a lánynak nem kell mindent értenie. Armand viszont kíváncsi volt, hogy áll-e még az a fa, amit már évek óta nem látott. Önkéntelen is arra vitte a lába. Utána meg ott bolyongott körbe körbe. Hol volt az a fa! Melyik oldalába véste? Armand végigsimította a fatörzseket, s végre megtalálta. Egészen jól látszott a véset. Jobban semmint gondolta volna ennyi év után. Ott volt, és milyen szép volt. Armand körbenézett a környéken. A tölgyfa árnyékában gyöngyvirágok nyíltak. Gyöngyvirágos tölgyes! Mintha még a természet is ide gyűjtötte volna ezeket a szépségeket. Armand lehajolt és egy gyöngyvirágot letört, hogy hazavigye. A fejére koppant valami. Armand fájón dörzsölgette a tarkóját, s felnézett a feje felé.


- Au! – mondta.

- Cseresznyemag – felelte Corinne. A fa egyik ágán ült. Mezítláb a lábát lóbálta.

- Mit keresel itt?

- Inkább te mit keresel itt? Nem jöttél vacsorázni!

- Nem volt kedvem – felelte Armand a fejét dörzsölgetve.

- A vacsorához étvágy kell és nem kedv – felelte Corinne.

- Akkor étvágyam nem volt – vágta rá Armand.

- Kerülsz engem igaz? – kérdezte egyenesen Corinne.

- Képzelődsz! – rázta a fejét Armand.

- Köszöntelek itt!

- Mármint?

- Ez a mi fánk! Rég jártál erre igaz? Láttam hogyan keresgélsz. Legalább kétszer elmentél a fa mellett. Nehezen találtad meg!

- Nem sűrűn szoktam a fákat figyelni, egy vadász szeme az állatokat keresi nem a fákat – felelte Armand.

- Szép a fa igaz? Még szebb rajta a véset – felelte Corinne a szájába csúsztatva egy szem cseresznyét. Armand még mindig csak bámult fel rá. – Ki fog állni a nyakad!

- Akkor gyere le! – mondta Armand.

- Nem-nem. Te jöttél erre, gyere fel te hozzám! – lóbálta a lábát Corinne. Armand megdörzsölte a nyakát, de végül engedett a kérésnek, s felmérte a fát, hogy hogyan tud a legkönnyebben felmászni rá. Ahogy haladt, rezegtek a faágak és a falevelek. Corinne figyelte a fiút. – Kezdesz kijönni a fáramászó gyakorlatból! – állapította meg Corinne.

- Jól van na! Ritkán mászok már fára – pihegte Armand, ahogy felért és felült Corinne mellé a faágra.

- A fákról mindig jobb a kilátás – magyarázta Corinne.

- Az már egyszer igaz – mormolta maga elé Armand, és igyekezett, hogy a hangja ne árulja el, a kukkolós esetre gondol.

- Szeretek ülni a fa tetején – lengette a lábait Corinne.

- Nincs rajtad harisnya – állapította meg a fiú, s finoman megérintette Corinne meztelen lábát. – Gyantázod – Corinne-nak válaszolnia sem kellett. Armand csak megállapításokat tett.

- Feljöttél, hogy listát készíts rólam? Azt is tudni akarod mostam-e fogat? – mérgelődött Corinne.

- Lényegtelen, hiszen épp itt cseresznyézel – emelt el egy szemet a lány kötényéből Armand. Corinne összerezzent az érintésre, hiszen a szem a combjai közt volt. – Bocs – nyögte zavartan Armand, s a szájába tolta a cseresznyeszemet.

- Amikor kicsi voltam, mindig rettegtem tőle, hogy ha lenyelek egy cseresznyemagot az kinő a hasamba. Apa mindig ezt mondta. Én meg rémüldöztem, hogy egy cseresznyefa gyökeredzik majd bennem! Hát hogy fogok kinézni? Egyáltalán, hogy nő majd az a fa? Felfelé a fejem felé, vagy így ki a hasamból? Féltem, nagyon – ingatta a fejét Corinne, s Armandra nevetett.

- Gyermeki félelmek igaz?

- Sok volt.

- S ma? Ma is sok mindentől félsz Corinne? – kérdezte Armand.

- Nem, nem igazán – bizonytalankodott Corinne. Armand felhúzta a bal lábát és hátát a fa törzsének vetette. Csak jobb lábát lógatta le a levegőbe. Hosszú fekete nadrág volt rajta, mint minden de Noiron az erdőben. Corinne ellenben fehér könnyű szövésű vászonruhában volt. Mezítláb, szoknyáját felgyűrve és a térde is szabadon ragyogott a szűrt napfényben. Ahogy fújta a szél a leveleket, Corinne lábán úgy játszadoztak a fekete-fehér árnyak. Elfogyott a cseresznyeszem. Corinne megtámaszkodott a faágon a combja két oldalán és Armandot nézte. Armand nem kapta el a tekintetét. Nézte a lány tigrisszemeit. Ma pont olyan volt, fekete kis pontokkal, szürkéskék vonalkákkal, különösen szépen. Az orra körül ellenállhatatlan szeplőkkel és Corinne-osan hátrakontyozott dús, hullámos bronzhajjal. Megváltozott az atmoszféra. Ezt olyan természetben felnőtt gyerekek mint ők, azonnal megérzik. Pedig semmi sem történt. Csak farkasszemet néztek töretlenül. Corinne mellkasán fátyol volt, mint minden vasárnap, amikor attól tartott, hogy Armandba botlik. Corinne mellkasa szinte zihált, majd kiugrott a helyéből, és most nagyon örült, hogy a sűrű fátyolanyag takarja keble hullámzását. Hogy Armand így nem látja, hogy ő milyen izgatott, hogy mennyire felkavarja már csak ez is, hogy itt ülnek pont ennek a fának a tetején. Armanddal együtt. Armand itt ül vele, annak a fának a tetején ,ahova mindig egyedül és mindig magányosan mászott fel és ahol Armandról álmodozott. Az, hogy ma a fiú eljött ide és felmászott ide hozzá, ez volt maga a beteljesült álom. Armand itt van és őt nézi. Azokkal a furcsán csillogó szemekkel. Pedig az egész testtartása laza. Armand alkarját felhúzott térdén pihentette, kézfeje is renyhén hanyatlott alá a levegőbe, enyhén szétterpesztett lábai így viszont egyenesen Corinne felé nyitottak. Corinne tudta, hogyan feszül a nadrág Armand lába között, hogyan domborodik a fekete ruhahalom. Hogyan feszül a nadrág a csípőjén.

- Ez az Armand és Corinne fa – köszörülte a torkát Corinne. – Szeretsz a fával dolgozni igaz? A láda, a favéset, sok mindent készítettél már fából?

- Pár dolgot igen – biccentett Armand. Elhallgattak ismét. De nem volt kínos a hallgatás. Inkább békés. Várakozástól izgalmas. Corinne a füle mögé simított egy kósza vörös tincset, s ismét csak nézte Armand kifürkészhetetlen tekintetét.

- Corinne, ha… ha ez megtörténik azzal minden megváltozik közöttünk, ezt akarod? – súgta rekedtes elfúló hangon Armand. Corinne mellkasában végigfutott a borzongás., s egészen a karjában a csuklójáig gyűlő vénákig rezgett a remegése. Armand hangjától, attól, amit mondott, amire utalt, amit felajánlott.

- Téged akarlak Armand, ezt már elmondtam ott nálad is – pihegte elhalón Corinne. Armand leengedte és lelógatta a lábát a faág másik oldalán, most lovaglóülésben ülte már meg az ágat a hátát még mindig a fatörzsnek vetve.

- Tudom. De képes leszel-e elfogadni ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy elképzelted? – kérdezte Armand komolyan.

- Armand… én nem akarok veled mindig a jövőről beszélni. Gyerekként sem akartam. Én a jelent akarom, s hogy azt ne rontsuk el – felelte Corinne.

- S ha éppen ezzel rontjuk el a jelent és a jövőt is? – vonta fel a szemöldökét Armand.

- Armand…ne tégy minden terhet egyetlen momentumra. Ne gördíts mindig újabb és újabb köveket közénk kérlek – zihálta Corinne. Egyszerre döbbenetesen közelinek tűnt Armand. A térde a feneke alját súrolta, ahogy a combja lelógott a faágról. Armand már nem dőlt hanyagul a fatörzsnek, hanem előre dőlt és tenyerével a faágra támaszkodott, s őt nézte, fürkészőn, már-már aggódón és mégis lágyan.

- Jézusom Corinne, mi lesz ebből…? – suttogta inkább magának Armand, s tenyerével Corinne kontya alá nyúlt. Forró tenyere Corinne tarkójára simult, s ajkát szinte félve érintette a lányéhoz. Úgy indult, mint megannyi unokatestvéri csók köztük. Aztán minden megváltozott. Mint ahogy a virágok bontják ki szirmaikat a napfényre. Armand bizonytalanul hatolt át a lány ajkaiba, s puhatolódzó körtáncot lejtett Corinne cseresznyeízű nyelvével. Vörös volt minden. Corinne haja, amibe az ujjai markoltak, Corinne szája, a cseresznye íze a szájában, amit most próbált kiszívni a lány ajkairól, s a fény, ami lehunyt szempilláin áthatolt megfestve a mámoros pillanatot. Annyira törékeny volt a lány és annyira fiatal. S mégis őrjítő. Szinte dübörgött a vére, ahogy megérintette, ahogy elsőként igazán férfiként ért hozzá. Ebben nem volt már semmi gyermeki, semmi ártatlan és semmi szűzies. Akarta a lányt, s egyre mohóbb és vadabb csókja is ezt fejezte ki. Képtelen volt leállni. Először csak egy könnyed, csókot akart, egy igazán lebbenésnyit. De Corinne íze megrészegítette, a lány ártatlan mégis ösztönös reagálása. Jó volt Corinne-t csókolni, jobb semmint remélte. A zsigereiben volt a mozdulat, hogy Corinne feneke alá nyúl és az ölére rántja, így a könnyű nyári ruhájában, a lüktető, forró ölére, de Corinne levegő után kapkodó nyögései visszatértítették, hogy egy fa tetején ülnek ők ketten.



Armand egyszer azt mondta neki, szeretné úgy csókolni, ahogy egy férfi csókol egy nőt. S tudta, hogy most is erről beszélt a fiú. S megtette. Itt ennek a fának a tetején. Madarat lehetett volna Corinne-al fogatni. Az ő szerelemfájuknak a tetején csókolta meg először férfiként Armand. Látta, leeresztett pilláin keresztül is, ahogy közelebb hajol, s ahogy ajkaival megérintette, olyan magabiztosan, erősen, fölényes gyakorlottsággal, és mégis gyengéden. Hogy ha Armand nem fogja a tarkójánál fogva, akkor bizonyos, hogy hátravágódva leájul a fa tetejéről, mert annyira részegítő és szédítő volt a csókja. Soha senki nem csókolta még meg így, s most Armand tette ezt, úgy, hogy azt lehetetlenség lesz elfelejteni. Nyelve követelődzőn és vadul fedezte fel magának a cseresznyeízbe rejtett zugot, Corinne szája tele volt Armanddal és jó íze volt és felkavaró volt és döbbenetes és nem akarta, hogy véget érjen, örökre így akart maradni Armanddal, így hogy érzi a fiú tényleg akarja, tényleg kívánja és tényleg őt csókolja ilyen fékevesztetten. Corinne maga sem ébredt rá, hogy nyöszörög, csak amikor Armand elhúzta ajkait a csókból. Corinne levegő után kapkodott, s szeretett volna felsikítani örömében, hogy Armand nem húzódott el, nem szólt semmit. Csak kifulladva, a homlokának döntötte a homlokát. Nem vette le tenyerét a tarkójáról, hanem hüvelykujjával lassú köröket rajzolt rá, amitől Corinne egész testében remegni kezdett. Armand mindig is ezt a hatást érte el nála. Úgy ért hozzá, ahogy senki más. S olyan remegést tudott rá hozni, ahogy a legnagyobb hideg sem.

Lassan nyerték vissza a rendes légzésritmusukat. Armand belélegezte Corinne hajának vadvirágillatát, s próbált nem a lány fülébe zihálni. Ez a Corinne-hatás. Túl a józan ész határain. Hogy lehet az, hogy senki más nem érzi ezt a közelében csak ő? Hogy lehet, hogy elég volt egyetlen csók is hogy megbizonyosodjon nem csak a képzelete játszik vele? Tényleg Corinne-nal más. Elhúzta a fejét és lenézett a lányra. Corinne hatalmas kék szemei most zafírként ragyogtak rá.

- Tetszik nekem ez a fa! – jegyezte meg Armand torokköszörülve.

- Szép fa, ugye? – mosolygott rá Corinne. Nem akarta egyikük sem szóvá tenni, hogy bizony minden megváltozott. Ahogy azt Armand előre megjósolta. S Corinne már azt is tudta, mire értette Armand. Mert már most érezte. Már most, hogy véget ért, most hogy elhúzódott Armand. Méghozzá az történt, hogy újra akarta! Újra azt az érzést akarta és még többet és többet és újból és elölről és mértéktelenül. Újra érezni akarta az ajkán Armand ajkát, érezni, az elakadó légvételét, a fuldokló kapkodását, a keze melegét, az arcvize illatát. Ismét azt akarta, hogy tele legyen a szája Armanddal, hogy újra magával ragadja az az örvény. Hogy szinte két kézzel kapaszkodott volna a fiúba, hogy folytassa és ne hagyja abba, csak ölelje és csókolja, míg csak élnek.

- Már bizonyára végeztek a vacsorával. Menjünk - intett a fejével lefelé Armand. Előre mászott és leugrott az avarba. Corinne utána mászott, de Armand csak a tenyerével intett, hogy ugorjon, s elkapja. Corinne puhán elengedte a faágat és Armand testén csúszva végig ért talajt könnyedén az avarban. A kendő szétnyílt Corinne mellkasánál, s Armand mielőtt tudatában is volt, mit csinál, Corinne dekoltázsát nézte. A ruha húzásában még teltebbnek tűntek a lány keblei. S mint minden nőnek Corinne-nak is megemelte a mellét a ruha. Izgató volt.

- Ejha kislány, megnőttél rendesen – zihálta Armand, s a gyöngyvirágot, amit haza akart vinni elővette a zsebéből és lágyan a két mell közötti völgy vonalába csúsztatta. – Itt jobb helye lesz – mormolta. Tenyere egy pillanatra érintette Corinne kebleit, s Corinne zihálásától még jobban a fiú tenyerének simultak a halmok. – Menjünk haza! – préselte ki magából Armand. Corinne mezítláb volt, mint akkor, amikor először jártak ennél a fánál kettesben. Corinne bizonyára ismerte mezítláb is a járást az avarban, de Armand még sosem járt cipő nélkül, így rábízta Corinne-ra a hazavezető utat. Corinne zavartan nézett Armandra. Megváltozott kettejük viszonya és egyszerre nem tudta mit kezdjen ezzel az Armanddal. Aki férfiként csókolta meg. Aki az érzékiségbe vezette be. Végül úgy érintette meg, ahogy Fabiant szokta, ha a legbizalmasabb információkat cserélték ki egymás közt. Átkarolta Armand derekát és a nadrágja övébe süllyesztette hüvelykujját. Armand meglepődve nézett rá, de ő is átkarolta a lány derekát, s tenyere Corinne csípőcsontjára simult. Corinne lábujjaival játszott a puha süppedős erdőtalajban miközben lépkedett. Szoknyája alját most is kissé feltartotta, s lehajtott fejjel lépkedett Armand féficipője mellett. Armand a lányéhoz igazította a lépteit, így lassabban haladtak, de ahogy megtalálták a megfelelő lépésritmust összehangoltan tudtak haladni az erdei ösvényen. Corinne elégedetten simult a fiú oldalához, a kettős derékon öleléstől olyan bizalmas volt az egymás mellett lépkedésük mint két testvéré. De hát ők testvérek is. Még ha csak másodunokatestvérek is. Milyen különös. Ha Armand valaha is feleségül kérné, az ő neve akkor sem változna. De Noir maradna! Corinne felnézett a fiúra olyan meglepődötten és elgondolkodón, hogy Armand visszanézett rá.

- Ismét egy tüske? – állt meg Armand azonnal.

- Nem, nincs baj – mosolygott rá Corinne, s tovább lépett. – Csak elgondolkodtam.

- Corinne, a te gondolataid mindkettőnkre veszélyesek ezt ma délután óta már bizonyosan tudom – jelentette ki Armand. Jólesőn karolta át a lány karcsú derekát. Corinne játszadozott az avarral, hol lábujjhegyen lépkedett rajta, hogy teljes talppal, fürge lábujjakkal, Tényleg olyan volt, mint a fenyvesek tündére. Mezítláb, fehér ruhában, csak a haját kellett volna még kibontani. Sebaj, majd legközelebb. Armand megtorpant és Corinne is megállt.

- Közeledünk – sóhajtotta Corinne, s leeresztette karját Armand derekáról, s mellkasa elé tekerte a fátyolanyagot. – Előreszaladok jó? – nézett fel bizonytalanul Armandra.

- Oké – biccentett Armand. S a lány után nézett, ahogy beszaladt a faházba.

- Hahó! Megjöttünk! – kiáltotta Corinne maga természetes módján.

- Mi az hogy megjöttetek? Kivel jöttél meg kisasszony és hol jártál? Se vacsora semmi? – dünnyögte Robin.

- Az erdőben futottunk össze – lépett be Armand is. – Lekéstem a whiskyt is? – nézett a két férfira Armand.

- Le, fiam – csóválta a fejét Lionel. – Mondtam, hogy hagyd a fenébe azokat az alkudozó kupeceket.

- Mindegy most már – legyintett Armand. – A csónakokat behúztam a tengerről, lehet vihar lesz – túrta át a haját Armand.

- Késtél, pedig szereztem londoni újságokat – lobogtatta meg a Times címlapját Fabian.

- Nem érdekel a politika – zárkózott el Armand.

- Mi van, hol szedted fel? Egy fán lógott mi? Aztán meg rajtad csüngött! – intett a fejével a húga felé Fabian.

- Sajátos megfogalmazás, de valahogy így történt – pislantott Corinne felé Armand, aki a tenyere mögé rejtette kuncogását.

- Mindig mondtam, örülj, hogy nincs testvéred és főleg, hogy nincs húgod – jegyezte meg Fabian. – Na mikor érsz rá Times-ozni velem?

- Holnap hétfő, akkor jönnek átvenni a halat. Legyen kedd, akkor ráérek! – felelte Armand.

- Mehetek én is? – kotyogta közbe Corinne és Fabiant átkarolva nézett le a lépcsőről Armandra.

- Corinne, te senkinek sem hiányzol, amúgyis politizálunk, nőnek ahhoz semmi köze. Maradj itthon a hímzőrámáddal! – grimaszolt rá Fabian.

- Hogy te milyen konzervatív vagy! Biztos a torykra szavazol majd – húzta meg bátyja fültövét Corinne.

- Te ismered a torykat? – lepődött meg Fabian.

- Tudom hogy az egy párt igen. Képzeld bátyuskám tudom! Mellesleg azt is tudom, hogy te meg egy nagy tuskó vagy, amiből apánk faragott gyereket – vágta rá Corinne. – Szia Armand! Akkor kedden! – hagyta ott a két fiút Corinne, s kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az emeletre. Armand csak magában nevetett, Fabian előtt fapofát vágott.

- Látod milyen? Mindig cikiz, nem értem miért csinálja, sose bántom – rázta a fejét Fabian.