Augusztus

Tele volt a hasuk a citromos sült hallal. Pillanatok alatt lemegy ez a teltség érzet. A hal gyorsan telít és hamar ürül. Armand már ismerte ezt az érzést. Lefekvés előtt már újra éhes lesz. De most még a citrommártás íze itt van a szájában, a nagy melegben üdítő íz. Vajon honnan volt citromuk a ma esti vacsorához? Inkább nem is akarta tudni. Semmit sem akart tudni, apja és Robin munkásságából. Nem érdekelte egyik sem. Csak a lány, aki itt feküdt mellette. Corinne a sirályokat nézte. Galambszürke ünneplőruhájának csipkefodrait fújkálta Armand. Hanyatt feküdtek a széles mahagóni ágyban és örültek a néhány perces nyugalomnak kettesben.


- Egész héten nem láttalak – szólalt meg Corinne.

- Tudom. Sok volt a dolog a halászatban – fordult hanyatt ismét Armand és a haját hátratúrta.

- Átjöhettél volna – vádaskodott Corinne.

- Mikor? Este?

- Ha kell akkor este.

- Corinne gondolkozz egy kicsit. Nem állíthatok be hozzátok sötétedés után csak úgy! – emlékeztette Armand.

- Kereshettél volna valami kifogást, akármit – nézett rá elfordítva figyelmét a sirályokról Corinne.

- Majd legközelebb találékony leszek és lejáratom magam apád előtt jó lesz? – nézett rá feszülten Armand.

- Most mi bajod velem?

- Semmi!

- Ideges vagy! – figyelte a fiút Corinne, ahogy zsírosodásig túrja hátra újra és újra a haját.

- Frusztrált vagyok Corinne, itt fekszel mellettem és ez eléggé feszélyez – nézett rá ingerülten Armand.

- Mikor tesszük már meg Armand? – csapott a matracra Corinne.

- Hát ez az, mikor! – fakadt ki Armand is. Lerúgta a cipőit és felhúzta lábát az ágyra. Corinne kérdő tekintettel nézte, ahogy Armand valami vad elszántsággal felé hajolt és mohón lecsapott rá ajkaival. Corinne ujjai beletúrtak Armand sötét hajába. A sirályok hangja most vijjogóra váltott, élesebben csapott, köröztek a világítótorony felé, majd vissza. Armand súlya alatt lenyomódott a matrac, Corinne feneke lejjebb süppedt a puha matracba, s Armand fekete nadrágjának öle a lábai közé nyomult. Corinne zihálva feszítette hátra a nyakát. Lábai közé feszült Armand kemény férfiassága, érezte, ahogy újra és újra nekidörzsölődik a nadrág fekete anyagán keresztül. Jó érzés volt, borzongatóan gyönyörű érzés. Armand kívánja. S ennek fizikai kifejeződése csak még jobban ingerelte.

- Armand! – suttogta remegve Corinne. Armand orrát belefúrta Corinne hajába, végighúzta a lány nyaki ütőerén, s ajkát Corinne vállára nyomta.

- Szúrnak a borostáid! – hallotta Armand Corinne panaszát. Corinne érzékeny bőrére vörös foltokat dörzsölt Armand álla.

- Bocs – mormolta Armand, s legördülve hanyatt vágta magát. Levegő után kapkodott. Kimelegedett, a vére őrült tempóban dübörgött az ereiben. Corinne felhúzott térdeit összezárta és csak nyalta az ajkát újra és újra, izgatott volt, Armand most először fejezte ki előtte, hogy mennyire türelmetlen, hogy mennyire akarja már ő is. S ettől egy villanásra úgy érezte, hogy közelebb vannak egymáshoz korban is, mint gondolta. Mindketten ugyanazt akarták. – Kívánlak Corinne, és ez már kevés. Ó, mikor lesz már augusztus? – állt fel az ágyról Armand. Fabian kopogás nélkül rontott be, ahogy most már rendszeresen ez volt a szokása. Corinne és Armand két különböző irányba néztek, a beszélgetésnek vége.



Az este leszállt a fenyvesekre. Corinne áthaladt egy csöndes választóvonalon. Betöltötte a tizenharmadik életévét. Armand a héten minden nap rákérdezett újra és újra, hogy tényleg ezt akarja-e Corinne és tényleg ott akarja-e. De végül Corinne meggyőzte. Igen az erőd az ő erődjük. Amit titkon mindig is úgy érzett, hogy neki építettek. Frissen mosdott, erős arcvizes illata volt Armandnak, ahogy az erőd alatt Corinne-ra várt. A lány úgy szökkent a tisztás felől, mint egy holdtündér. Meleg volt az éjszaka. Kellemesen langyos a szél, Corinne-t megvilágította a hold fénye, ezüstös kontúrba rajzolva a vörös tincseket. Sötét volt, Armand a lengő létrát tartotta, s mielőtt Corinne fellépett volna, megállította a lányt, hogy újra megkérdezze: Biztos? De Corinne csak ideges, izgatott mosollyal felnézett rá, s megindult a létrán felfelé. Fent a kis erődházban Armand kezdte meggyújtani a mécseseket, Corinne mellett haladva. A mécseseket a földre helyezte, s Armand is leült a párnákkal dús szőrmékre.

- Hát itt volnánk…

- Itt – simítgatta a ruhája pántját zavartan Corinne.

- Még sosem láttam az erődöt gyertyafényben – jegyezte meg Armand körbenézve.

- Én már sokszor láttam – állapodott meg Corinne tekintete a fiún. – hogyan… hogyan csináljuk? – kérdezte idegesen Corinne.

- Nem kell izgulnod, olyan lesz, mint mindig csak… egy ponton túl nem – felelte Armand, s kezével jól ismert cirógató mozdulatokba kezdett. Corinne hátradőlt a párnákra. Armand ujjai a hajába túrtak, de Corinne lefogta.

- Ne, szeretném, ha így maradna, feltűzve…ma igazán felnőttnek és komolynak akarok tűnni – mormolta Corinne.

- Jól van – simultak le Armand ujjai Corinne vállára. A pántok könnyedén csúsztak le a lány vékony vállain. Corinne kulcscsontján fényesen tükröződött a gyertyafény. Bizonytalan volt. Egyszerre akarta is és nem is. – Lazulj el! Ha ennyire tiltakozol, akkor nem tesszük meg – nézett rá Armand gondterhelten.

- Nem erről van szó, csak egyszerűen szokatlan ez a helyzet, nem tudom hogyan kellene viselkednem, hogy mit vársz tőlem. Félek, hogy csalódást fogok okozni neked. És nem akarom, hogy ezzel véget érjen közöttünk bármi is.

- Semminek sem fog ez véget vetni Corinne. Szeretlek, hiszen tudod. Csodállak, vonzónak talállak és gyönyörűnek. Amiket mondtam, nem úgy értettem akkor sem. Bármit is gondoltál, mindig is elragadónak találtalak. Gyerekként is szerettelek Corinne. Mert nem a testedbe szerettem bele! Érted? Bár, most hogy már minden porcikáját ismerem, azt hiszem a testedbe is beleszerettem – mosolygott le rá Armand a párnákon könyökölve. – Ez a legszebb takaró, amit ide hímeztél – igazgatta feljebb kettejükön a finom szövésű pamutanyagot Armand. Apró zöld levélkék és virágszálak borították, mintha petrezselyemmintás lett volna a fehér anyag. Szép volt a hímzés és szép a fehér anyag és a zöld minta benne.

- Ezt csakis kettőnknek varrtam. Senki sem használta – felelte Corinne a hímzést nézve.

- Hoztál törülközőt is? – nézett fel Armand.

- Igen, majd hajnalban kimosom a forrásnál – bólintott Corinne, s a fülénél lebukó tincsek megfeszültek, ahogy ingatta a fejét.

- Fura, de én is ideges vagyok – mosolygott rá Armand.

- Tényleg? Te? Miért? – nézett rá csodálkozva Corinne.

- Nem szeretnék csalódást okozni neked – felelte Armand is szomorkás mosollyal. – Ha nem fog tetszeni nem akarod majd többet.

- Le akarok feküdni veled Armand. Ezen nem változtat semmi sem. Veled akarom – mondta komolyan Corinne, s lesütött szempillái alól az egymással játszó ujjaikat nézte. Armand rákulcsolta az ujjait, majd elengedte, átsimította Corinne kézfejét, tenyerét végigcirógatta minden egyes ujjával, aztán ismét összekulcsolták az ujjaikat. Ezt csinálták egész beszélgetés alatt.

- Egyikünk sem akar csalódást okozni a másiknak – mosolyodott el Corinne. Lágy volt az arca, így hanyatt fekve még fiatalosabb. A kósza kis vörös tincsekkel olyan érzéki volt a vörös mécsesek megvilágításában. A nyár végén még erősebbek lettek a szeplői a napsütéstől. Corinne nem volt tipikus arisztokrata, nem féltette a bőrét a napfénytől. Ellenkezőleg, nem is törődött vele. Ha süt a nap hát süssön, az a természet rendje. Orra körül ellenállhatatlan kedves kis pöttyök voltak a szeplői, szép volt vele, aranyos, kedves. Ahogy a le-fel rebbenő szempilláival is. A sötétedő szürkéskék szemeivel, amivel mindig olyan őszintén tudott nézni, nagyra nyílt szemekkel. Várakozón, kérdőn, csodálkozón és egyben mélyen és komolyan. Armand látta a mélyülő árnyat Corinne tekintetén. A lány a hasára vonta a kezét. Armand feljebb csúsztatta ujjait és a ruha mellrészénél a megkötőket kezdte kioldozni. Egyszerű nyári ruha volt, semmi bonyolultság, Corinne nem akart sokat vesződni a ruhákkal. Derékig lemeztelenítette a lányt és csak itta a szemével a lány bársonyos, fiatal bőrének látványát. Corinne őt figyelte. Figyelte a mozdulatait, a tekintetét. Nem szólt csak feküdt csendesen. Ajkán néha halk sóhaj tört fel, de éber volt és józan.

- Semmi szenvedély? – kérdezte halkan Corinne.

- Hogy?

- Sokszor volt rajtad az a furcsa vadság, amikor ruhában csináltuk. Amikor másabb voltál, nem ilyen, mint most – jegyezte meg halkan a lány. Armand ujjai finoman csúsztak Corinne lába közé.

- Igen, de akkor tudtam, hogy nem fog komolyabbá válni. Ma teljesen tudatomnál akarok lenni. Ha elvesztem a fejem, nagy az esély rá, hogy a tiltakozásodra is fittyet hánynék. Nem, ma rád akarok koncentrálni Corinne – mondta rekedtes hangon Armand. – Nekem ez nem az első. De neked igen. Kettőnk közül te vagy a fontosabb.

- Ne emlékeztess a különbségeinkre, ma ne – fordította el a fejét Corinne, s a mécseseket nézte a fal mentén, az ablakpárkányon. Armand ujjai magabiztosan és kérlelőn becézték. Könnyedén siklottak az ujjai a nedvességen. Corinne olyan hangtalan volt ma. Olyan békés, olyan türelmes. Akárcsak Armand. Aki figyelt, minden rezdülést. Corinne szeme lassan csukódott le. Sokáig nézte a vörös fényeket, aztán mintha elálmosodott volna, leereszkedtek a pillái. Csak a teste remegett jólesőn. S zárt ajkai mögül tompa nyögés hallatszott, amikor Armand ujja beléhatolt.

- Ilyen lesz? – suttogta lehunyt szemmel Corinne.

- Hasonló, de másabb – jött Armand rekedt felelete. Csak ruhasuhogás hallatszott. Armand a finom tökéletesre mosott állati belet vesszejére simította. Corinne szeme fellebbent, s látta, hogy Armand a lábánál térdel. Ajkaival végigcsókolta a bokája keskeny ívét. Nem utasítgatta Corinnet. Csak lassan várta, hogy a lány magától engedjen a becézésnek, s engedje közelebb az öléhez. Corinne felhúzta a térdeit, s mély levegőt véve Armandra nézett. Armand Corinne feneke alá igazította a törülközőt, majd a szőrmén Corinne két oldalánál az alkarjára nehezedett. Corinne őt nézte, Armand pedig lágyan végigcsókolta Corinne arcát, a szeplőit az orra körül, az orrán, a lány ajkait, Corinne füle alatt az érzékeny részt. Corinne tenyere Armand csípőjére simult. A fiú ujjai a nedves szirmok közt matattak. Corinne úgy vett levegőt, mint amikor merülni készül a tengerben. Armand kérdőn nézett rá, s Corinne elszántan bólintott. Egyetlen csobbanásnyi idő volt az egész. Corinneból a visszatartott levegővel együtt tört ki a fájdalmas halk kis kiáltás. Armand keze nyugtatón és bíztatón simogatta Corinne derekát, melleit, a csípőjét. Ajkával apró csókokat hintett a lány nyakára, de amikor újra mozogni kezdett Corinne felszisszenve harapott az ajkába. Armand aggódó tekintettel nézett Corinne fájdalomtól elsötétedő szemeibe. Teljesen leállt. Enyhén felemelkedett Corinne-ról, hogy arra a helyre nézzen, ahol egyesültek.

- Vérzel. Abbahagyjam? – szólt elfojtott, felindultsággal a hangjában.

- Ez szörnyen fáj – préselte magából halkan Corinne. Armand kihúzódott, s nézte, ahogy Corinne felhajtja a törülköző szélét a szeméremdombjára. Lehunyta a szemét, s lágyan szuszogott. Armand hanyatt feküdt mellé, s ajkához emelte Corinne tejfehér kézfejét, s a kékes folyókként ágazó érhálózatra hintett csókokat.

- Még mindig fáj? – kérdezte Armand rekedtes hangon.

- Nem. Még egy kicsit tompán sajog, de már alig érzem – rázta a fejét Corinne, s felpillantott a mellette fekvő fiúra. – Sajnálom.

- Legközelebb jobb lesz ígérem – mosolygott rá Armand bíztatón.

- Lesz legközelebb? Mindezen borzalmak ellenére? – nevetett Corinne.

- Csak ha te is akarod – felelte rá Armand.

- Persze, hogy igen – Corinne Armand mellkasára hajtotta a szívét. – Nem kellett volna ilyen fiatallal kezdened, egy szűz lánnyal erre gondolsz igaz?

- Corinne, elképzelni sem tudod, hogy mire gondolok – simította meg a lány meztelen hátát Armand.

- Nincs nálam pennys – hallgatta Armand szívverését Corinne.

- Arra gondoltam, hogy soha ilyen szép nem volt, pedig nem ért egyikünk se a csúcsra, még el sem kezdtük igazán. Köszönöm Corinne.

- Mit?

- A szüzességed adtad nekem, ez…

- Ez is egy titok, ami összeköt minket. Neked adtam, mert nálad senki sem fogja sohasem jobban megérdemelni, és örülök, hogy veled vesztettem el – nézett fel rá Corinne, ahogy megtámasztotta az állát Armand mellkasán.

- Jézusom Corinne, annyira fiatal vagy. Nem lenne szabad ennyire belezúgnom az unokahúgomba – fúrta az ujjait Corinne feltűzött hajába Armand. Corinne kuncogva nyomta a száját Armand ajkaira.

- Nagyon féken kellett tartanod magad, hogy ennyire gyengéd legyél hozzám igaz? – kérdezte bizonytalanul Corinne.

- Nem szoktam ilyen visszafogott lenni, de te alaposan átnevelsz – mosolygott rá Armand.

- Charlotte nem nevelt meg?

- Corinne olyan mély hatással senki sem volt rám, mint te. Bátor lány vagy. Olyan, akivel még nem találkoztam. Meg sem érdemellek… általában ezt érzem – vallotta be Armand.

- Megérdemelsz, ahogy én is téged – bújt Armandhoz Corinne elégedetten. Armand magukra húzta a takarót, s Corinne meztelen vállait is betakarta. Lágyan cirógatta Corinne hátának ívét, és csípőjének vonalát, mindaddig míg könnyed álomba nem merültek.



A hajnali madárcsiripelés ébresztette őket. Corinne álmosan pislogott. Már nem szivárgott a vére. Kivette a törülközőt a lábai közül, s figyelte a hajnali pirkadat fényében a vörös foltokat a fehér törülközőn. Elvesztett szüzessége színei. Armand is nézte a vércseppeket az anyagon. Ha le kellene valaha is festenie Corinnet, és a szerelmüket hát akkor semmi más színt nem is tudna használni, mint a vöröset. Corinne maga volt a vörös. Bronzvörös, vérvörös, bíborvörös. Corinne kicsusszant a takaró alól, s amikor vissza akart nézni az alvó Armandra, akkor látta, hogy az is fent van.

- A forrás felé menjünk. Kimosom – hajtotta össze zavartan a törülközőt Corinne. Armand magára húzta a nadrágját, felvette a cipőjét, s mielőtt kiléptek az erődből, Corinne füle mögé simította az elszabadult vörös tincseket.

- Jó reggelt Tündérke! – búgta lágyan, s Corinnet az erőd falának nyomva csókolta. Corinne átvetette a karjait a fiú vállán és a korareggeli hidegben megborzongott a hirtelen rátörő melegségtől. Testét a fiúéhoz préselte, fázós mellbimbói keményen nyomódtak Armand mellkasának. Armand pedig szorosan ölelte a lány derekát magához.

- Visszamenjünk? – turbékolta Corinne a leégett mécsesekre pillantva.

- Nem, haza kell érned, reggel vár a friss sütésű kalács az asztalon – mosolygott rá Armand, bár zihált és legszívesebben bevágta volna Corinne-t a párnákra és magáévá tette volna, úgy hogy az erőd összes cölöpe beleremegett volna. Leértek az avarszintbe. Corinne előrefutott, a hűvös fűszálak meztelen bokáját csiklandozták. A forrás hideg volt. Dermesztően hideg ezen a reggelen. Armand nézte, ahogy a lány leguggolt a kis forrás partján és belemártja a törülközőt a vízbe. Gyorsan dörzsölte ki belőle a vérfoltokat. Lassan halványodtak a színek. Rózsaszínes árnyalatba csaptak át, végül már csak a kontúrvonalai látszottak a foltoknak, aztán semmi. Corinne lögybölte még egy kicsit a vízben, aztán sietve kicsavarta.

- Kész is – mosolygott fel Armandra. – Mehetünk – hajtotta négyrét a törülközőt Corinne.

- Add, lefagy rajta a kezed! – vette át a törülközőt Armand, s Corinne jéggé merevedett ujjait a keze közé fogva melengette. Nedvesek voltak a forrásvíztől a lány ujjai. Még álmos a szeme a lánynak. Kicsit gyűrött az arca az alvástól. Haja zilált, csak most nem az a kócos rendetlenség uralkodott, a tincsek össze-vissza hullámzásától, hanem a szétalvós haja volt.

- Armand! – állította meg hirtelen a lány.

- Igen? – biccentette le hozzá várakozón a fejét Armand.

- Vasárnap megismételjük – mondta bizakodón Corinne.

- Hol?

- Nálad, a mahagóni ágyadban.

- S Fabian?

- Nem tudom, szereld le valamivel, intézd el, hogy kettesben legyünk – sorolta Corinne.

- Corinne! – sóhajtott Armand.

- Akarod vagy sem? – csattant rá Corinne.

- Persze, hogy akarom – felelte ingerülten Armand.

- Akkor megoldod. Kész – indult meg újból Corinne. Armand a fejét ingatta, de követte a lányt.