Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2019. március 28., csütörtök

Plié

Mark

Amikor arcon puszilt arra gondoltam: “fogunk mi még kézen fogva járni.” Ezzel a vezérfonallal irányítom a lépteimet a balettiskola elé. Ha a saját házunktól nem is tudom elkísérni hazáig, végülis a balettiskolától hazáig már megtehetem. Tehát ismét minden az időzítésen múlik. Az iskola előtt szívok el lassan egy cigit, mire Lia kilép. Eléggé meghökken, amikor ráköszönök, amitől elgondolkodom, mennyiben fogja ezt zaklatásnak venni, hogy itt talál.
  • Hát te?
  • Erre jártam, éppen kiegészítőket viszek a vacsorához - emelem meg a szatyrot a kezemben.
  • Ez olyan mint egy indiai gyorsétterem csomagolása - pontosítja Lia a dobozokra pillantva.
  • Báránysült pitában - biccentek hozzá, és nehezen haladunk, mert sorra széles pocsolyák akasztanak meg út közben. Úgy lépkedünk, mint  egy csapóajtós labirintusban, én nem is ismerem esőben gyalog az utat.
  • Lehet beázik a cipőm. Nahát! - rázom meg a lábfejemet. Lia kacag rajtam.
  • Mark, te gyalogosan nagyon furcsa vagy. Gyere utánam, én behunyt szemmel is ismerem a pocsolyazónákat ezen az útszakaszon - néz rám hátra, ahogy megindul előttem.
  • Tudtam, hogy egy Poszeidón katasztrófában te lennél a megmentőm - vigyorgok rá. Lia ismét felnevet.
  • De az agytröszt te lennél, aki kitalálja, hogy menekülni kellene valamerre, csak haboznál irányt mutatni - mér fel Lia, majd nekiiramodik előttem. Annyira loholok utána, hogy rálépek a sarkára. Lia megtorpan és a válla felett felnéz rám. - Szóval ma indiait esztek?
  • Úgy néz ki - vágom rá. Ez az út nagyon rövid, már befordultunk a mi utcánkba. Mindjárt jön a parabolaív.
  • Sok indiait esztek?
  • Többnyire, de ez még nem számít kannibalizmusnak ugye? - bólogatok rá komolyan.
  • Csapnivaló a humorod - neveti Lia.
  • Csak rosszul veszed.
  • Én legalább kérdezek - érvel Lia.
  • Jól van - állok meg a parabolasarokban. - Mit kérdezzek?
  • Hát… mondjuk… elkérhetnéd, a számomat vagy ilyesmi. Egyszerűbb, mint avarral teli, sikátorokban cigit szívni és rám várni - Lia pimaszul néz fel rám. Hátborzongatóan magabiztos. De tetszik. Nagyon.
  • Miből veszed, hogy el akarom kérni a számodat? - ezt valami fölényes szemöldökhúzással akartam kivitelezni, de kétlem, hogy minőségében sikerült ennyire vagányul elsütnöm. - Nincs szükségem semmilyen számadatra tőled. Mindent tudok rólad!
  • Ó, milyen információmagabiztos lettél hirtelen. Szóval mindent tudsz - villan meg a mosolya.
  • Hát te páratlan, én páros szám - vigyorgok, a két szemközti ház számára utalva.
  • Mark! Pihenj le! - integet búcsúzóul Lia és könnyed léptekkel elillan. A zoknim is vizes lett. Kétségtelen.


A szüleink értekezleten. Vagyis bűntetlenül ehetünk a gép előtt, játék közben, mindenfélét. Wave már befejezte, én még mindig a zöldségeket tuszkolom a báránydarabok közé, hogy vegyesen ehessem. Éppen egy hatalmasat harapok, amikor vörös kis jelölésem csippan.  Megrágom a falatot, rákattintok a kis ikonra és hosszú egyenes haj, lendületes mosoly, és káprázatos zöld szemek mosolyognak rám. Ez…
  • Baszki! Wave! Wave! - megtörlöm a számat és a monitor felett a bátyámra nézek, miközben kábé kézzel-lábbal hadonászok izgalmamban.
  • Mit ugatsz? Mi van már megint? - mordul Wave.
  • Bejelölt! - ugrok egyet a székemben, és visszakattintom a jelölést.
  • Ki?
  • Ki! A szomszéd lány! Lia!
  • Húúú! Ez valami varázslat lehet tuti! Önszántából biztos nem tette volna - gúnyolódik Wave. - Na dumálj vele! És ne legyél gyökér! - teszi hozzá, mintegy jó tanácsként.

: Köszi a jelölést!
Lia: Így jobb, mint hogy este a sötétben ólálkodsz a balettiskola előtt. Megrémiszted a kislányokat!
:Megijedtél?
Lia: :D nem annyira!
: Tanulsz?
Lia: Kellene!
: akkor mit csinálsz?
Lia: Veled dumálok?
: Ráérsz?
Lia: Mire?
: Eljönni velem valahova.
Lia: Esik kint és minden nedves...Brrr…
: ismerek egy egész jó száraz helyet…
Lia: Ha beülünk bárhova mindenki tudni fogja, és este is van.
: nem ülünk be sehova. Nyilvános, biztonságos hely, rendszeresen gyerekek látogatják.
Lia: Este is?
: Nem, este nem. Max. sötétedésig. Na?
Lia: Kíváncsivá tettél!
: Lent várlak!

Cigire gyújtok, amíg Liát várom. Feszes kontyban van a haja. A kabátja zsebébe dugja a kezét, ahogy átsiet az úttesten hozzám. Olyan csendes ez az utca. Ha elfingod magad azt is hallja mindenki. A kisvárosok nagyon leleplezőek.

  • Merre? - suttogja Lia. Ő is érzékelte az utca csendjét. Mintha tilosban járnánk. Pedig még csak fél kilenc. Annyira nincs is késő.
  • A szüleid kiengedtek?
  • Persze azt mondtam nagy segítségre van szükségem a tanulásban - vigyorog rám Lia.
  • Lehet, hogy veszélyes hazudozó vagy?
  • Bármi lehetséges Mark - magam után intem és megindulok keresztben a legközelebbi park felé. Csak kicsit szemetel az eső. Nem áztat, de esik. Egyikünknél sincs esernyő. Lia szinte egyszerre lép velem. Éjszakai árnyakként suhanunk a fák alatt. Ahogy kinyitom Lia előtt a kerítésajtót meglepődve néz rám.
  • Azt mondtad száraz hely! - suttogja a játszótér bejáratánál. A szemetesnél elnyomom a cigit és kézen fogva magam után húzom. A sima felületeken hatalmas tavak keletkeztek, mint a tóvidék többi része kicsinyített mása. Megállok a derékig érő csőalagútnál.
  • Ez komoly? - Lia a hasát fogva nevet. De látom, hogy tetszik neki. Felhúzódzkodik és bemászik az alagút közepére. A zsebéből jegyzetlapokat és egy csomag gumicukrot vesz elő. - Tanuláshoz elengedhetetlen. Trenírozni az agyat!
  • Szénhidrátokkal? - én csak az egyik lábamat húzom fel az alagútba ülve, a másik lábamat kilógatom és újabb cigire gyújtok.
  • Nagy dohányos vagy?
  • Nem - felelek rá és kinézek az esőbe.
  • Pedig folyton rágyújtasz! Vegyél! - tolja felém a gumicukrokat. - Szerintem szükséged lenne… szénhidrátokra - ismétel Lia nevetve. Egészen bekuckózott ide a játszótér csőalagútjába. Nézi a másik oldalt az esőt. Olyan igazi csendes eső, nyugtató eső. Lehet csak a nikotin használ, mert egészen jól relaxálok itt, Lia mellett. Lia színek szerint válogatja a gumicukrot, én csak egyet-egyet a számba tolok és küzdök velük a fogaim közt.
  • Te igazi macigyilkos vagy! - állapítom meg. Lia minden gumimacit kettéharap, és következetesen a fejüket harapja le, körülbelül nyaknál. Azok a fogak igazi guillotine-ok.
  • Így tovább tart az íze. Két részletben - tüntet el egy újabb színt a fogai közt.
  • Szegény macik - rázom a fejem és elfordulva szívok néhány slukkot. Lia helyezkedik az alagút mélyében, a lábait a szemközti oldalnak próbálja vetni. - Minden két részletben végzi a szádban? - kérdezek rá futólag. Lia nevetése furán fojtott és öblös a csőalagút aluminiumanyagában.
  • Próbáld ki! - suttogja Lia és ahogy néz, az felhívás egy keringőre. Azt hiszem egy pillanatra ledermedtem. Mármint felfogtam, hogy mire cukkol fel. Nem vagyok ennyire értetlen. Csak valahogy nem akarom elhinni. A fülemben a csendes eső halk nesze, Lia pihegése, a gumicukor illata és íze. Csak az utcai világítás szűrődik ide. Nem igazán gondolkodom, vagy habozok sokat. Az incselkedő szájához nyomom a számat.