Viszlát Chelsea_5

 Chelsea

Ma reggel köd ül Manchester felett. Eddig azt hittem, a Deansgate forgalmas utcájában a forgalom hamar oszlatja a ködöt, de most makacsul ráereszkedett a Deansgate-re is. Alig látni a William Hill kék ablakait.

 

A pult túloldalán pittyen a terminál.

-        Nem nyert! – nyújtja vissza az alkalmazott a szelvényt.

 

Két férfi ül az asztalnál és a jegyzeteikből felnéznek.

-        Akkor mi sem cserélünk kódot! – szól hozzám az egyik. Kedélyes a hangja. Megenyhülök  feszült tartásomból.

-        Jó napot! Maguk sem nyertek ma? – kérdezem vissza.

-        Áh, ma nem! – legyint az idősebb, a szemüvegét megigazgatja. – Én Arthur vagyok, ő meg Ed. Magácska?

-        Chelsea, örvendek – eresztek el egy félmosolyt.

-        Ha adhatunk egy tanácsot! Mixre sose rakjon nagy összeget, az egyik elviszi.

-        Ó, én egyszer, még a Brentford meccsel nyertem egy jót – igazgatja Ed, elöl végig gombos, régi szvetterét. -  Emlékszel?  - böki meg a társát. – Vesztesnek hozták ki a bukmékerek, de ezt mondtam: azt a Wolves-t simán leverik. Négyes oddsom volt! Tettem rá ezer fontot! Micsoda nyeremény volt az!

-        Ed, minden nap ilyet kellene kifogni, minden nap!

-        Úgy-úgy minden nap!

-        Legyen szerencséjük ma! – mosolygok rájuk.

-        Azon vagyunk, azon vagyunk – mélyednek vissza a kis gyűrött papírkájukba.

 

Ma senkinek sincs szerencséje.

 

A köd nem csak a városra ült, de a szememre is, ahogy szembesülök vele, ma nem nyertem.

 

S persze, hogy ott cseng a fülemben Corn élcelődő megjegyzése: „vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.”

 

Milyen igaza volt!

 

Ökölbe szorul a kezem, olyan rosszul esik, hogy nem nyertem.

 

A fenébe is!

 

Olyan sietve keltem fel, hogy nyitásra a William Hill-nél legyek. Izgatottan vártam, hogy ugyan nyertem-e?

 

S most csak a csalódás maradt. Sóhajtva hagyom magam mögött a Deansgate-i fogadóirodát és visszasétálok az utca túloldalára.

 

A lépcsőfordulóban megállok. S Corn megjegyzésére gondolok: „Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz!”

 

Milyen bosszantó, hogy igaza lett!

Felsóhajtok és tovább megyek. Ahogy kulcsolom az ajtót a kezemben forognak a kulcstartó lóhere mintái. Nem hoztak ma szerencsét.

 

Beteszem magam mögött az ajtót és körbenézek a nappaliban. Ma délután Corn megtanít az alapokra. Szükségem lesz egy jegyzetfüzetre. Oldalt a bőröndöm, a sarokban a száradó cserepes virágom, búcsúajándék az egyetemi kollégáktól.

 

Ők maradtak, nekem jönnöm kellett.

 

Valahol errefelé kell legyen még az egyetemről jegyzetfüzetem.

 

-        Miért nem találok soha semmit? – motyogom magam elé.

 

Leülök a jegyzetpapír és könyvtornyok elé, amik szanaszét vannak a földön és keresgélni kezdek köztük.

-        Hova tehettem? – nézek körbe a házban.

Már kezdtek itt megporosodni a használaton kívüli könyvek, folyóiratok, jegyzetek.

 

Minden más a kezembe akad, az éjszakai csillagtúra programjai.

 

Átsuhan a kezem közt a kinyomtatott elutasított szerelemi vallomásom és a válaszlevél is Max Clovertől. Félreseprem őket.

 

Sehol egy üres jegyzetfüzet.

 

Megunom a fölösleges keresgélést és az Online csillagászati szakkörfüzetet veszem vissza az ölembe. Mivel Max nem csinálta végig a projektet csak négy teleírt oldal van benne.

 

Kitépem a használt oldalakat. Van üres projektfüzetem. Helyzet megoldva.

 

Pénzt fogok szerezni!

 

Az elszántságom ernyedtségbe zuhan. Lerogyok a székre és az asztalon maradt kinyomtatott levelet olvasom:

 

„Szia,

megleptél. Egy kicsit. De bocs, én sajnos nem érzem ugyanezt.

Max”

 

Felsóhajtok és lehangoltam nézem azt az egy sort: Nem érzem ugyanezt.

 

Jaj, minek is vallottam szerelmet? Egyetlen biztos pont volt akkoriban az életemben. Levelet írni Maxnak, és levelet kapni tőle.

 

A vallomásom után, minden megromlott…

 

Összehajtom a levelet és kidobom a kukába. Rendet kellene már tegyek!

 

Nem csak a lakásban, a gondolataimban is!

Össze kell szednem magam. Mennyi az idő?

 

Egy gyors zuhany után nincs időm rendesen megszárítani a hajam. Sapkát húzok és a lépcsőn lefelé sietősen tekerem a nyakam köré a sálam.

 

Vajon hány perc innen a Black Sheep? Manchesterben térképen minden olyan közelinek tűnik, gyalog viszont örökkévalóság odaérni.

 

Nem tudom felmérni a távolságokat és a hozzájuk szükséges időt. Lehet csillagéveket jobban tudok számolni, mint helyi mértékegységeket.

 

Az óratorony már üti a három órát.

Jaj ne! Ez a Corn olyannak tűnt, aki szereti a pontos embereket, aki mindig rendezett, aki mindig időben ott van minden megbeszélt időpontban.

 

Rám meg sosem várt még senki. Egyszer egy buszos úton konkrétan ott hagyott a busz Írországban. Akkor vettem a kulcstartómat unalmamban, mert a kiránduló busz elment nélkülem.

 

Azóta nem megyek szervezett útra.

 

A Black Sheep kávézó ablakán bekukkantva már látom, hogy Corn ott ül az asztal mellett. Nyugodtan. Kiegyensúlyozottan.

 

Franc, hogy olyan rendezett mintha szalonból jött volna. Az ablak tükröződésében meg akartam igazítani magamon a ruhákat, de semmi sem lett belőle, mert a tekintetem az üvegen át találkozik Corn-éval.

 

Francba! Csak egy erőltetett intésre változtatom az eredetileg ruhaigazításra szánt mozdulatomat és benyitok a kávézóba.

 

Kellemes meleg és friss kávéillat terjeng a levegőben.

 

Corn a bársonyhúzott székben ül, pont elé rakják a kávéját. Nem emlékszem, tegeződünk? Vagy magázódunk?

 

Lehet, hogy magázódunk, úgy köszön nekem mindig ez a pasi, hogy:

-        Viszlát Chelsea!