Maradék színek

 

19.

Maradék színek

Már majdnem sötét van, amikor befejezem a fal utolsó ívét.
A festék még nedves, de a színek élnek. Mintha lélegeznének a falon. Lágy akvarelltónusok, hullámvonalak, néhány mélytengerből felkúszó árnyalat, a plafon szélén halvány csillagokkal – a kicsinek. De benne vagyok én is. Én, és az a Kim, aki megérkezett ide, a Cola House-ba. És az is, aki most indulni készül.

A folyosóról halk léptek hangja szűrődik be.

Ace.

Nem szól. Nem kérdez. Csak megáll az ajtóban, és végignézi a falat.

A fények hátulról világítják meg – a mennyezeti lámpa tompa, meleg derengést ad a vállának, mintha festménybe lépne ő maga is.

Ace az árnyékból lép elő, olyan hangtalanul, mintha mindig is ott állt volna, és csak rám várt volna, hogy észrevegyem.

A tekintete rajtam pihen – nem tolakodó, de nem is közömbös. Mint egy reflektor a színpadon, amiről nem tudod eldönteni, melegít vagy éget. Magához vonz, akár az elektrosztatikus vonzás a reflektorlámpához a porszemeket. Ez elemi vonzás. A fizika törvénye.

Nem szabad.
De ez most nem egyszerű tiltás. Inkább olyan, mint a parton a dagály: először csak bokáig ér, aztán combig, majd hirtelen már minden mozdulatodat a víz sodrása diktálja. Tudom, hogy ha egy lépéssel közelebb engedem, elragad. És azt is, hogy egy részem valahol ezt akarja.

Ahogy mellém ér, véletlenül – vagy éppen nem – súrolja a kezét az enyémhez. Tiltott érintés. Ez most olyan, mint mikor hóesésben parázs hull a tenyeredbe: először hideg, aztán éget. Nem tudom, melyik érzés maradna meg bennem örökre.

A szeme sötét, mély, mint egy kút, amibe ha belenézel, nem látod a feneket, csak magadat tükrözve, torzan, veszélyesen közel. Ő nem mond semmit, és én sem. Csak tudom, hogy ebben a csendben több minden van, mint amit szavak elbírnának.

A mi vonzalmunk olyan, mint az elektromosság. Egyszerre mulatságos és kellemetlen. Mókás, ha égnek áll tőle a hajad, de kellemetlen, ha megráz. Most talán áramütés ért minket.

Aztán beljebb jön.

Szeme végigpásztázza a falat. A tenyerét lassan végighúzza egy vízszintes kék csíkon, mintha tapintani akarná a festék mögötti történetet.

– Ezt nem lehetett rendelni az Ikeában – szólal meg halkan.

– Nem – felelem, félig mosolyogva. – Ez most a saját készítésű fájdalmunk, örömünk és bizonytalanságunk.

Ace egy pillanatra rám néz. A tekintete tiszta. Nincs benne bujaság, se vágy. Csak... megértés.

– Tudod – mondja –, sok mindent építettem ebben a házban. Hangszigetelést, stúdiót, beépített sávokat, rejtett szobákat... De ez az első tér itt, amiben tényleg otthon van valaki más.

Hallgatok. Nem merek megszólalni.

Ace lassan végigsétál a szobán. A sarka nyikordul a padlón. Megáll a kicsi kiságyának helyénél, és mély levegőt vesz.
Ace odalép mellém, az arcát alig egy arasznyira az enyémtől tartja, mégsem ér hozzám.

– Amikor majd nem leszel itt... – mondja, és a szeme a falra téved – … akkor is itt maradsz.

És ez most nem egy flört. Nem egy újabb játszma. Ez egy beismerés.

Beismeri, hogy hatással vagyok rá. Hogy elveszített valamit, amit talán soha nem is birtokolt igazán.
Beismeri, hogy ez a szoba nem csak a születendő gyereküknek szól, hanem rólam is szól.

És ez elég.

Nem csókol meg.
Nem kér semmit.
Csak ott áll. A csendben.
És én tudom, hogy ennél közelebb már nem is lehetne.

 

 

A búcsúestünkön a kocsma meleg. Melegebb, mint odakint.
Az üvegek mögötti fények aranyba hajlanak, a falak sötétek, öregek, a bútorok kopottak, de ismerős érzést adnak. Mintha valakihez tartoznának.

Egy hosszú asztalt foglaltak le nekünk. Liv ötlete volt: egy búcsúsör Kimnek.
„Mert te megérdemled, hogy egyszer valaki elbúcsúzzon tőled rendesen” – mondta félig viccelődve, félig komolyan.
És itt most mindenki eljött.

Alex mellett ülök. Keze a székem támláján pihen, nem ér hozzám. De nem is húzódik el.

Ace a másik oldalon ül, a korsója előtte. Ujjaival finoman dobol a poháralátéten, tekintete a pulton túl időzik, de néha visszanéz rám. Olyankor nem történik semmi – és mégis minden történik.
A dalok a háttérből szólnak. Nem tolakodóan. Csak kísérnek minket.

Liv vidám, talán kissé túl vidám. Túl sokat nevet, de ismerem őt már annyira, hogy észrevegyem: a nevetése mögött valami kapaszkodik. Valami marasztalna.

– Mikor is indultok pontosan? – kérdezi Colleen, aki a túlsó végéről hajol felém.
Mostanra megenyhült velem. Nem barátként, inkább… egyfajta elismeréssel. A csendes nők közti tisztelettel, amit nem kell kimondani.

– Holnap hajnalban – felelem. – Alex ragaszkodik hozzá, hogy még a reggeli forgalom előtt elinduljunk.

– Jól teszitek – szólal meg Ace halkan. A hangja semleges, de túl gyorsan kapja el a tekintetét, mikor találkozik az enyémmel.

Koccintunk. Valaki újabb kört hoz. A poharak csörögnek, a nevetések felszabadultak, de én csak figyelek. Mindegyikükre. Emlékeket vésnék a fejembe.

Liv hozzám hajol.

– Azt akartam, hogy gyere, mert nem bírtam tovább nélküled – mondja őszintén. – De most, hogy mész… nem tudom, mit kezdek majd magammal.
– Eljössz hozzánk. Bármikor. És nem csak te – nézek végig rajtuk. – Mindannyian jöhettek. A Cola House vendégszeretete Franciaországba költözik.

Nevetnek. Ace nem.

Colleen ekkor megemeli a poharát.

– Kim – mondja. – Te nem betolakodtál. Te kibírtad. Ami ritkaság. Amit kevés ember tud itt megtenni.
Felelek neki a poharam emelésével.
– Talán, mert nem akartam semmit elvenni. Csak hozzá tenni valamit.

Egy pillanatra elcsendesedik minden. Liv meghatottan pislog, Alex rám mosolyog, de a szeme mögött fáradtság ül.
Ace csak néz. Az asztalon túlról.
Hosszú ideig.
Aztán halkan mondja:

– A szoba, amit festettél… még sosem volt ilyen otthonos ez a ház.

– Köszi – nyögöm ki. – Ott hagytam magam benne.

Ace bólint. Akar valamit mondani, de nem mondja. Talán csak annyit, hogy „maradj”, talán mást.
De most minden szó nehéz lenne. És felesleges.

A poharunkat emeljük. Az utolsó koccintásra.

A háttérből halkan felcsendül Isabel LaRosa – I’m Yours című száma.
Nem tudni, ki kérte.
De Ace rám néz.
És én visszanézek.

És ennyi elég.

Holnap indulunk.
De ez a pillanat, ez itt marad.

 

 

A ház alszik.

Vagy csak úgy tesz, mint én.
Mintha maradna belőlem valami.
A kezem nyomán.
A szívem nyomán.
Talán ír.
Talán csak ül a gépnél, és egyetlen hangot pörget újra és újra.
Talán azt a sort:
„You know I’m yours.”
Liv áll ott.
Arcán fáradt, de őszinte mosoly. Csak bólintunk egymásnak. Nincs szükség szavakra.
Egy nő, aki tudja, mit jelent valakit elengedni… és mégis megtartani.
Nem sírunk. Már nincs mit. Ez most nem a könnyek ideje, hanem a csendes érésé.
– És te is. Aztán majd eljössz. A fiúkkal. A lányoddal. Aztán együtt punnyadunk a francia kanapén.
Visszamosolygok rá.
A Cola House, ez a vibráló, lüktető, sötét és mégis fényekkel teli ház…
Most nem a múlt, hanem egy közös jelen maradványa.
És bár nem látom, érzem:
Ace az emeleten áll, és figyel.
A zárt ablak mögül néz utánunk.
Nem integet. Nem hív vissza.

A bőrönd már az ajtó mellett vár. Fekete, kopott sarkain egy-egy fehér festéknyom – mint én: kicsit elhasznált, de most újraindulásra készen.

A konyhában narancsos félhomály van. Csak a pult alatti világítás ég. Az utolsó reggeli csészém a Cola House-ban. Gőzölög a kávé, a levegőben a friss presszó és a padlófűtés illata.

Axel még alszik. Alex halkan öltözik a vendégszobában. Minden mozdulatunk halk, visszafogott, mintha nem akarnánk felzavarni a ház emlékeit. Vagy a saját lelkiismeretünket.

A festett gyerekszoba ajtaja nyitva van. Belesek. A falfestés színei most, a hajnali szórt fényben még élőbbnek tűnnek. A tengerparti árnyalatok, a naplemente-narancs és mélykék egymásba hajlása...

Lépek még egyet. A stúdió ajtaja zárva. Tudom, hogy Ace odabent van. Nem aludt. Ő sosem alszik, ha érzelmek dolgoznak benne.

Nem kopogok. Ez most nem az a pillanat.

Felveszem a sálamat. Az egyik, amit Livtől kaptam. Valami selymes, világoskék – a szemem színéhez hasonló. Ahogy a nyakamba csavarom, érzem: nemcsak elmegyek. Viszek is valamit magamból.

A folyosón halk ajtónyitódás.

Odajön. Átölel.

– Vigyázz magadra, Kim – súgja.

Nevet. Halkan, de igazi a hangja.

Alex szól, indulni kell.

A ház ajtaját lassan csukom be magam mögött. Egy utolsó pillantás.

Beszállok az autóba. Axel szuszogása kitölti a csendet. Alex indít. A motor felmorajlik, a ház elhalványul mögöttem.

A kocsiban még visszanézek.

Az autópályán a fények hosszú, aranyszínű csíkokban húzódnak el mellettünk. A kocsi belsejében meleg van, a fűtés lágyan fújja a lábunkhoz a levegőt, és csak a motor egyenletes moraja tölti ki a csendet.

Ellazulok a jaguár kényelmes ülésen. Mintha eddig minden izmom megfeszült volna és most végre kiengedhetek. Végre lazulhatok, újra csak Alex-el. Ezt imádtuk a legjobban: együtt lógni. Délre tartunk. A mi Devonunkba.

A rádió halkan szól, valami könnyű jazz – nem Ace, nem a Cola House, nem Manchester.

Alex a kormányra könyököl, egyik kezével lazán fogja, a másik a sebváltón pihen.
– Jó lesz újra a kastélyban – szólal meg Alex könnyedén, mintha saját magát is meglepné a kijelentéssel.
– Jó – felelem, és figyelem, ahogy a szélvédőn túl elmosódnak a fák. – Már hiányzott, hogy újra csak mi legyünk, a mi saját világunkban. Hiányzik a műterem. Meg a reggeli francia bagettem és a kávé a saját konyhámban. Ahol senki nem fakad ki, hogy miért nincs rajtam nadrág.

Nem nézünk egymásra, de érzem, hogy Alex mosolyog.
– Meg a csend – teszi hozzá. – Otthon nem kell… folyamatosan figyelni.
Tudom, mire gondol. Nem a munkára. Nem is a vendégekre. Hanem arra a feszültségre, ami Manchesterben körülöttünk vibrált, minden szoba sarkában, minden félmondat mögött.

Állandó feszültség volt. Félmondatok. Titkos szavak. Titkos üzenetek. A társaság, az emberek.

– Húzós volt – mondom végül.
– Húzós – ismételi meg Alex, és a szélvédőn túl messzire néz.

Hallgatunk. A levegőben ott van minden, amiről nem beszéltünk, és talán nem is fogunk. Nem volt szükség kimondani: mindketten átléptünk határokat. Máskor, mással.

– Azért… voltak jó pillanatok is – mondja óvatosan.
– Voltak – felelem, és érzem, hogy a szám sarkában valami keserédes mosoly bujkál. – Csak most jó lesz visszatérni az apróságokhoz.

Alex bólint.
– Apróságok. Mint hogy beázik a tető a saját vendégeinknek fenntartott vendégszobában.
– És hogy hideg a kőpadló reggel.
– És hogy Axel mindig lever valamit a műteremben.

Nevetünk. Nem hangosan, csak halkan, mint akik hosszú ideje először engednek ki egy kicsit a szorításból.

A kastély felé vezető út végén, amikor a fák fölött megpillantom a tornyot, valami lassan kisimul bennem. Mintha tényleg itt lenne vége egy túlfűtött, túlsűrített fejezetnek. És bár tudtam, hogy a Manchesterben történt dolgok nem tűnnek el, egy darabig talán… elcsendesednek.

Dirty little secret

 17.

Dirty little secret

Az „I’m Yours”  dallama és az Ace  szája sarkában  bujkáló mosoly. Ez van a fejemben, amikor festővásznat keresek. Muszáj alkotnom. Muszáj valamiben kiöntenem azt, amit érzek. Ami történt velem. Mert belül beleremegek. Ő is én is értem az üzenetet. A zenében tudunk együtt lenni és beszélni szavak nélkül. Nyíltan. Egymással.

Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. De a csend közénk feszül, mint egy frissen feszített vászon, amin ott a tegnap sziluettje. Fejemben ezerszer is felcsendül a dallam. Én csak ülök, próbálok nem túl erősen lélegezni. A kezem a combomon. A pillanat nehezebb, mint kellene. Ki kell festenem magamból.

A zene és a festés – ez lett a titkos nyelvünk.

A nap fénye átfordul a ház felett, mire befejezem a festést. Kész mindaz az érzelem vászonra öntve, amit érzek. Kibeszélve a vászonnak, nyomot hagytam rajta, mint Ace bennem.

A ház csendes. Alex a kocsiban altatja Axelt, nincs itt a jaguár a kocsifelhajtón. Csak egy ismeretlen kocsi.

Ace stúdiójának ajtaját nyomom be. Ahogy belépek Ace hangját hallom.

-        … egy ízléses, de kicsit szemérmetlen számot akarok… mint amilyen Kim.

Ariel ül mellette a laptopjával babrál, de már felnéz rám.

-        …A múzsa….

-        Ja, mint Kim.

-        Mármint itt van, a stúdiódban – néz rám Ariel.

-        Ó. Kim – fordul felém Ace, hangja megtorpan egy pillanatra. – Csatlakozol?

Bólintok. Leülök a stúdió sarkában a kanapéra. Csak figyelem őket. Ace mozdulatai céltudatosak, mégis valahogy nyugtalanok. Mintha keresne valamit – talán a hangokban, talán a saját gondolatai között.

-        Valahányszor átjössz… szemérmetlen vagy – énekli bele a mikrofonba.

 

A hangja mély. Szinte forró.

 

-        Ma a magángépemen ülsz, a lábad az égben, hajnalig nem fejezzük be, mutasd hová, és odaviszlek…

 

A sorok olyanok, mint egy kódolt vallomás. Hallgatom, és közben érzem: nemcsak egy dalt ír. Ez rólunk szól.

 

Ariel elismerően nevet. Ace rám néz, és ahogy megmozdul a szája sarka, tudom, mit akar mondani.

-        – Ez a szám… csak a tiéd – mondja nekem Ace.

Annyira forró a pillantása.

-        …megkaphatod amire vágysz… mutasd hová és odaviszlek, amint a hátadra fektetlek, nem fejezzük be napkeltéig, mert megduglak…húzd félre a bugyid s dőlj hátra mert ma este messzire megyünk… együtt messzire megyünk…”

Nem jutok szóhoz. A dal... amit nekem írt. Ace írt nekem egy dalt. Írt rólam egy dalt. Igazi művész. Az érzelmei ott vannak a dalban.

-        Bakker ez iszonyat jó Ace! Szabadszájú, szemérmetlen, szexi! Ace mindig ilyeneket kellene írnod! – vigyorog Ariel kikerekedett szemekkel.

-        Ő hozza ki belőlem! – mutat rám nevetve Ace. – Nem bírok magammal.

-        Kim jót teszel ennek a stúdiónak. Ace megspékelte a dalt, nem kicsit pajzán lett. Az a bugyis rész! Állatira jó! – áradozik Ariel

-        Figyelj, ha nincs idő levenni, hát félrehúzzuk – mutatja Ace. – A csajom pajzán – egy pillanatra mind ledermedünk. Ace zavartan a kóláspohara után nyúl – Mármint a verzében. Érted, a versszakban…

-        Ez rólam szól – teszem hozzá pontosítva.

-        Rossz vagy, te is tudod – sandít rám Ace.

-        Rossz vagyok és nem is titkolom – bólintok rá magabiztosan. – Iszok valamit!

-        Kész vagyok ettől a számtól Ace – vigyorog Ariel. – Imádom.

-        Vágjam én, amit feléneklek? – kérdezi Ace, miközben alkoholt keresgélek, margaritát hozok magamnak. – Ma iszonyatosan pörgök – hallom Ace hangját. S tudom is mi történik. Én is kifestettem magamból, most Ace is alkot. Mindketten művészek vagyunk. Én festek, ő szerez egy dalt. Így tudjuk a legjobban kifejezni magunkat.

-        Kim bele fog szeretni – mondja Ariel.

-        Vagy belém – vigyorog vissza Ace, miközben fülessel a fülén hangsávokat húz.

-        Bejátszhatok közben egy dalt? – kérdezem a srácoktól. Üzenetet küldök Ace-nek. The Weeknd: One of the girls számát játszom be. Ace figyel, tudom és választ kapok rá. Artemistől játssza be a Dirty little secret számot és feláll a székéből és magához húzva táncol velem rá. Karjai átölelnek. A homlokomat a mellkasára döntöm, mert szédülök. Tőle, a margaritától, mindattól ami árad bennem itt Ace stúdiójában. Ace tetovált karjaival simogatja a hajamat. A vörösesszőke tincseimbe túrja az ujjait. Ariel sunyi mosollyal néz minket.

-        A te hibád! – mutat rá Ace.

-        Én?

-        Ja, az a csók. Colleen-ék tetőteraszán.

-        Bedobtam a gyújtóst. ez vagyok én: Ariel Acid. AA+

Megfordulok, és Ace öléhez twerkelek. Ace a tenyerét a csípőmre feszíti és magához ránt. Lihegek, ahogy az érintése megborzongat. Lehelete a fülemnél libabőrössé tesz.

-        A piszkos kis titkod leszek, Kim – leheli.

-        Hogy tetszik a dal? – morogja Ace a fülembe, miközben keze bizalmasan jár a testemen.

-        Imádom, mocskos, szókimondó, szexi. Mint te és én! Együtt…

-        Ez a szám csak a tiéd. Soha senkinek nem adom. Az én hangommal. Neked.

-        Mi a dal címe? – lehelem a hajamba túrva.

-        Már nem is kérdés. Nem valami túlgondolt. Nem kell megfejteni.„Aranyvörös” – mondja Ace halkan. – A hajad után… de valójában… a tűz után, amit hozol ide. Mindig, amikor bejössz ebbe a stúdióba.

 

Axel álmodik a kiságyban, a babamonitor visszafogottan villog a konyhapulton. A Cola House-nak van egy sajátos éjszakai ritmusa.

Lefelé menet meglátom, hogy Liv már a nappaliban ül. A sarokfotelben kuporodik, egy szürke kötött takaróba burkolózva. A lámpafény aranyszínű glóriát von a vállai köré, de az arca feszült. Egy pohár bor van a kezében. A borostyánszín folyadék a pohár oldalán billeg, ahogy megmozdul.

Nem kérdezem, csatlakozhatok-e. Csak leülök a kanapéra. Egy darabig nem szólunk.

Aztán Liv halkan megszólal:

– Néha az az érzésem, hogy minden nő, aki megfordul ebben a házban… - visszafojtom a lélegzetem. Tudom mit akar mondani. Hogy Ace csaja volt, vagy lesz. De végül Liv csak ennyit mond: - … jobban tudja, mit akar, mint én.

A tekintete a poharába süllyed, de tudom, hogy nem kifejezetten rám célzott. Vagyis... nem csak rám.

– Vagy csak jobban eljátsszák – mondom csendesen.

– Lehet – bólint. – De én már nem tudom, mit játszom. Egy boldog feleség szerepét? Mikor játszom már egy fiatal anya szerepét? Vagy csak... próbálom kitalálni, hogyan legyek újra az, aki régen voltam. – Liv fáradtan kifújja a levegőt: -  Már azt sem tudom ki voltam.

Félrebiccentem a fejem. A hangja fáradt, de nem törött. Olyan, mint egy nő, aki még remél.

– És ki voltál régen? – kérdezem halkan.

–  Azt hiszem… Egy csaj, aki szeretett merészen öltözködni, túlságosan erősen sminkelni, és minden új zenét meghallgatott kétszer, mielőtt ítélkezett volna. Aki őrülten tudott szerelmes lenni. Aztán jött Ace, és hirtelen... már nem volt fontos, hogy ki vagyok. Csak az, hogy ő mit lát bennem.

– És most?

Liv szusszan egyet. A szeme sarkában fénypontok gyűlnek.

– Most... próbálom kitalálni, hogy még mindig lát-e valamit bennem.

Csend. A ház lélegzik körülöttünk.

– Ace… bonyolult – mondom végül.

Liv felnéz. Tudja, hogy többet tudok, mint amit mondok. De nem kérdez rá. Csak biccent.

– És te, Kim? Te ki vagy? És miért jöttél ide?

Egy pillanatig nem válaszolok. A kanapé kárpitjába mélyesztem az ujjaimat.

– Lássuk csak… mindenki bajkeverőnek tart. Pedig… Nem keresem a bajt. De ha már rám talál, nem fogok elbújni előle. S miért vagyok itt? Mert hívtál.

– De Angliában mehettél volna máshova – jegyzi meg halkan. – Mondjuk..., Kendalba vagy Északra... a szüleidhez.

– Talán... nem akartam, hogy ott lássanak – felelem. – Talán itt akartam látni magam. Veletek.

Liv bólint. A poharat leteszi a dohányzóasztalra. Most először tűnik úgy, hogy valóban rám néz.

– Jó, hogy itt vagy – mondja csendesen. – Tudod... nem is tudom, mit várok ettől az egésztől. Ettől a háztól, Acetől. Csak... valahogy úgy érzem, hogy ha most nem találom meg magam, akkor el fogok veszni benne örökre.

Odasétálok hozzá. Letérdelek mellé és megfogom a kezét.

– Nem fogsz elveszni, Liv. Mert én itt vagyok. És nem hagylak.

A szemében könny ül. De nem sír. Csak hátradől és a vállamra hajtja a fejét.

– Képzeld – kezdem, mintha teljesen természetes beszélgetés lenne –, egyszer, amikor először használtam a kastélyban a mosogatógépet, betettem Alex tusfürdőjét a gépbe. Azt hittem, koncentrált bio mosószer.  Franciául volt írva. És nem értettem. Fél órán belül minden edény grapefruitillatban úszott. A poharakban is. A villák is. Aztán amikor Alex ivott egy korty vizet, azt mondta: „Kim, ez most vagy pezsgő, vagy halál.”

Liv pislog. A szemében valami megvillan.

– Ne… – sóhajtja. – Tényleg?

– Tényleg – bólintok vigyorogva. – Aztán ráírt egy cetlit a mosogatógépre: „Figyelem: nem wellnessközpont.” Alex túlélte. Azóta csak olyan terméket veszünk, amire angolul is rá van írva, hogy micsoda.

Liv felnevet. Nem sokáig, de őszintén. A hangja megreszket, ahogy a nevetésből egy pillanatra könny lesz, aztán újra mosoly.

– Kim… te mindig így csinálod. Mondasz valamit, és valahogy… nem vagyok annyira egyedül.

– Azért jöttem – mondom halkan.

Liv keze a pohárra fonódik. A szeme rám mosolyog. Ott van benne minden hála, amit nem tud kimondani. De nem is kell.

Így maradunk. Egy ideig. A pohárban lassan felmelegszik a bor, a házban sűrűsödik az éjszaka. Két nő, akik egy férfit osztanak meg – másképp, más szándékkal, más időben.

De most csak együtt léteznek. Egy lélegzetben.

Liv szuszogása ritmikusan emelkedik a vállamon. Az arca kisimult, mint egy altatásba merült gyereké. Mintha a fájdalom is csak álom lenne benne, nem valóság. De én tudom, hogy az. Csak most pihen.

Nem mozdulok. Nem akarom felébreszteni. De bennem nincsen nyugalom. Bennem egyre csak forog valami. Egy kékszürke spirál, mint festékszál a vízben, ami nem oldódik, csak örvénylik, egyre mélyebbre.

Ace illata még mindig él itt a Cola Houseban mindenütt érzem. Magamon is. A karomon. A hajamban. A reggel egy lopott dimenzió volt. Egy másik világ. Ahol nem volt Liv. Nem volt Alex. Nem volt következmény. Csak egy dal… és két test, ami azt hitte, tudja, mit csinál.

De nem tudjuk. Vagy ha tudjuk is, nem biztos, hogy akarjuk tudni.

Liv itt alszik rajtam. És én… Én egyszerre akarom őt védeni, és meg sem érdemlem. A bűntudat, mint egy puha, szép párna — nem lehet tőle aludni, bármilyen kényelmes is.

Mégis: ő hívott ide. Ő mondta, hogy „gyere”. Hogy „vidíts fel”. De vajon tudja, hogy a nevetés mögött néha könnyek is vannak?

És vajon… ha tudná, amit én tudok… akkor is itt feküdne a vállamon?

Nem tudom.

És félek megtudni.

Elvesztett lojalitás

 

13.

Elvesztett lojalitás

Nem tudok aludni. Egész éjjel csak Ace szavai visszhangzanak bennem:
 „Ez meg fog történni.”
Mintha Ace a bőröm alá írta volna, hogy hűtlen leszek.

Az egész testem válaszolt rá. A vágy, amit eddig próbáltam tagadni, most minden idegszálamban ott lüktetett. A whiskykóla sem segített. Csak még élesebbé tette a tudatot: nem tudok nyugodni. Nem bírok aludni.

Feladom. Csendben kimászom az ágyból, lelépkedek a lépcsőn. A nappali sötét. Csak az Irwell felől beszűrődő fények vetnek puha kontúrt a bútorokra. Ace stúdiója nyitva, de sötét. Ő is felment. Egyedül akartam lenni a csenddel, de lépteket hallok mögöttem. Halkak, mégis biztosak.

Liv az. Fényes, puha pongyolában áll, selyem, ami lágyan omlik köré, olyan anyag, amit csak Ace világa engedhet meg. A haja kibomlott, a bőre meleg fényben dereng. Ő itt is kifinomult, rendezett, méltóságteljes. Én pedig… csapongó, lázas, törvénytelen.

– Felébresztettelek? – kérdezem halkan. – Nem akartam.
– Nem… – rázza meg a fejét. – Én sem tudok aludni.

Megnyomja a rejtett fénykapcsolót a konyhánál. Tompa, borostyánszín fény dereng, a pult mellett ülök le, ő pedig velem szemben.

– Nem semmi buli volt – szólalok meg könnyedén, mintha tényleg csak erről lenne szó.
– Valóban – bólint. – Még soha nem voltam ilyenben.

Megáll, elgondolkodik, majd kis szünet után hozzáteszi:
– Ez most más volt. Miattad.

Felé fordítom a tekintetem.
– Miattam?

– Az a szám, Kim… amit énekeltél. Nem tudom… érteni kéne a zenei üzeneteket, ugye? Ace mindig azt mondja, hogy „hallani kell, amit nem mondanak ki”. Én ebben sosem voltam jó. De ma este… valamit megéreztem.

Leteszi a poharát, és a pultnak dől. A mozdulatában ott van a fáradtság és az őszinteség.
– Colleent legyőzted ma este. De… úgy érzem, engem is.

Megdermedek. Ez nem az a mondat, amit hallani akartam. Ez az, amitől menekültem.
– Ugyan, Liv – próbálom elütni, de már tudom, nem fog működni.

– Ne játszd meg magad. Láttam, hogyan néz rád. És te sem vagy ugyanaz, ha ő ott van.

A hangja nem szemrehányó, inkább fájdalmasan tiszta. És éppen ettől vág belém.

– Kérlek, Liv… ne kezdjük ezt – felelem halkan, kerülve a tekintetét.

Nem akarom kimondani. Nem akarok fájdalmat okozni. De érzem, hogy már régen nem tudunk úgy tenni, mintha semmi nem történne.

– Nem akarlak elveszíteni sem téged, sem őt – mondja lassan. – De… valami van köztetek. És nem tudom, hogy vége lesz-e. Vagy hogy mikor. Csak azt érzem, hogy… valami átalakult.

Az igazság súlya ott lüktet köztünk, mint egy elfojtott basszus. Nem válaszolok. Nem tudok. A hallgatás önmagában is beismerés.

Liv szeme sötét, mégis puha, mintha egyszerre kérne és engedne el.
Én pedig érzem: mindig is versenyeztettem másokat magam körül. Most már Livet is.

Szeretem Livet. Valahol mélyen, tisztán, igazán. De a köztünk lévő lojalitást lassan felzabálja az a másik érzés, amit Ace iránt érzek.

És talán szeretem Ace-t is. Vagy csak azt szeretem, ahogyan Ace által önmagam lehetek.

De bárhogy is van… valakit el fogok veszíteni.

 

Reggel szokatlanul halkan ébred a ház. Nem a szokásos másnapos zsivaj szűrődik át a falakon, hanem valami visszafogott, óvatos némaság, mintha mindenki igyekezne elrejteni magát a másik elől.

Liv már a konyhában volt, amikor lementem. Hosszú, sötét zakót visel a ruha fölött, amit még az előbb dobott magára, és gyors mozdulatokkal pakolja a táskáját. A pulton egyetlen csésze kávé gőzölög, de alig ivott belőle.

– Korán indulsz? – kérdezem halkan, mintha félnék, hogy a hangom megtöri a csendet.
– Sok a meló bent – feleli röviden, és az órájára pillant. – Nem tudom, mikor jövök.

Ennyiben hagyja. Egy pillanatra sem néz a szemembe. Csak megigazítja a kabátját, és már kint is van az ajtón.

A csönd újra visszaköltözik.

Alex az étkezőasztalnál ül, előtte egy újság. Lapozgatja, de látszik rajta, hogy egyetlen sort sem olvas el. A tekintete időnként megakad rajtam, majd gyorsan visszapillant a betűkre.

– Rosszul aludtál? – szólalok meg végül.
– Te is. – Nem kérdés, hanem ténymegállapítás. Kis szünet után hozzáteszi: – A buli… elég kemény volt.
– Igen – sóhajtom, és a pohár vizem szélén futtatom végig az ujjam. – Talán túlságosan is.
Alex lehajtja a fejét, de a hangja élesen hasít belém:
– Egy ideje minden túlzás ebben a házban.

Nem válaszolok. Csak a pohár peremét nézem, mintha onnan várnám a feloldozást.

Délutánig mindenki a maga világába húzódik. Alex a nappaliban maradt, látszólag filmet nézett, de valójában a telefonját nyomkodta. Én a szobámban pakoltam össze a vásznakat, bár pontosan tudtam, hogy úgysem nyúlok hozzájuk. Livről nem jött hír, és a ház mintha Ace nélkül maradt volna.

Aztán, amikor a nap már ferdén sütött be a nappali üvegfalán, megjelent. Mintha semmi sem történt volna. Farmer, fekete póló, a kezében kóla. Egyetlen rezdülés sem árulta el, mit gondol.

– Este klub, saját estem lesz– mondja egyszerűen, és a tekintetét futólag rajtam felejti.

A szívem kihagy egy ütemet. Alex felnéz az újságból, és bólint.

– Jól van, menjetek. Én most kihagyom.  Rátok fér egy kis zene.

Ace megemeli a poharát, és már megy is tovább, fel az emeletre. Egyetlen pillantás. Csak ennyi. De nekem ez több volt, mint bármilyen vallomás.

Alex visszafordítja a tekintetét a lapokra, de a hangja halkan utolér:
– Készülődj Kim… de vigyázz magadra.

Félrebillentett fejjel nézek rá, de nem válaszolok. Tudta, hogy nem is fogok.

Az estére készülve érzem: valami elkerülhetetlen vár ránk. Nem program. Nem szórakozás. Hanem végzet.

A szobám félhomályában állok a tükör előtt. A hajam szétterül a vállamon, mintha önálló életet élne, szabadabban, mint én. A rúzs piros színe vakítóan fénylik a szám vonalán, de a kezem alig bírja végigvezetni a mozdulatot – remeg, akár a szívem.

A csipkeruha, amit magamra húzok, sötét árnyalatban simul rám. A bőrömön végigfut a hideg szövet érintése, a minták áttörése alatt mintha minden érzékenyebbé vált volna. A testem tudja, amit az eszem még próbál tagadni: ez az este más lesz. Nem csak buli. Nem csak zene. Valami végérvényesen el fog mozdulni.

Felnézek a tükörbe, és egy idegen lányt látok. Veszélyesebbet, nyersebbet, szebbet. Egy lányt, aki már nem akar menekülni attól, amit érez.

Ace képe villan be. A szeme, ahogy rám tapadt, amikor énekeltem. A hangja, ahogy suttogta: „Ez meg fog történni.” A szavak, amelyek még most is égnek bennem.

Próbálom elterelni a gondolataimat, de minden mozdulatom visszavisz hozzá. A rúzs a számra, a csipke a bőrömön, a szívem dobbanása – mind őt idézi.

Amikor kilépek a szobából, a ház furcsán elnémul. Alex a kanapén ül, félig a telefonját nézi, de ahogy leérek a lépcsőn megszólal:

-        Jól nézel ki. Túl jól!

-        Csak egy buli – ütöm el a megjegyzését.

-        Nem annak tűnik.

-        Akkor minek? – Nem válaszol. Csak a tekintetéből látom, hogy mindent ért, amit elhallgatok. Liv hazaért, de fáradt. Ace pedig vár rám.

A Ford kulcsa a kezében.

A pillanat, amikor a hideg éjszakába kilépek Ace oldalán, olyan, mint borotvaélen egyensúlyozni. Az utcán fények vibrálnak, de bennem minden sötétség és fény egyszerre kavarog.

Ace kinyitja nekem az ajtót, anélkül, hogy rám nézne. A gesztusban van valami rémisztően természetes, mintha mindig is így lett volna.

Beülök az anyósülésre. A kárpit hűvös, a motor halkan felmorajlik. Ace a volán mögött, egyik keze a sebváltón, a másik a kormányon. Egyetlen pillanatra rám néz...  és nem kellett több.

Tudtam.

Amikor visszatérünk a Cola House-ba, már nem leszünk ugyanazok.

 

Whiskeycola

 

12.

Whiskeycola

Miután lemegy Ace feldolgozása a Déjà Vu-ról, nem bírok tovább maradni a házibuliban. Túlságosan sok ez az este. Érzelmileg telített, vibráló, nyers… már Liv is visszavonult. Én is. De aludni képtelen lennék. Két ilyen nyílt, zenei vallomás után lehetetlen csak úgy békésen álomba merülni. Valami bennem feszülten élni kezdett.

Minden porcikámban ott zúg még a Déjà Vu – az enyém és az övé is. Két vallomás, két sebből szivárgó igazság. Bármit is iszom, nem oldja fel bennem a feszültséget.

Az egyetlen szoba a házban, ahol csend van, Ace stúdiója. Ide húzódom vissza, egy pohár whiskyvel, abban bízva, hogy egy kis lélegzethez jutok. A gondolataim kuszák, a szívem zúg, mint a dagály előtti part. Próbálok rendet rakni. De a zene, az este, a szavai… mind Ace körül kavarognak.

Aztán halk nesz. Az ajtó kattan. Ace lép be. Nem meglepetés. Tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy egyedül maradjak ezekkel a szavakkal, amiket egymásnak dontunk zenében. A kulcs elfordul a zárban. Egy pillanat alatt kizárja a külvilágot. Csak mi ketten vagyunk.

– Szia… csak egy kis csendre vágytam – mondom halkan.

– Ide én is azért szoktam jönni – feleli –, de most… ha már itt vagy. – A hangja alig halkabb a csendnél. – Az a variáció… a te hangoddal. Elképesztő volt. Felénekelnéd nekem?

Nem kérdés, melyik számról beszél. A Déjà Vu már nem az enyém. Közös lett.

– A Déjà Vu-t? – a poharamat a konzolasztalra teszem, nem tudom eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült vagyok.

– Inspirált. Igen. – A poharát mellém teszi. Egy egyszerű gesztus. Mégis azonnal összeköt bennünket.

– Ha valóban akarod… felénekelem.

– Menj be. Beállítom neked a sávokat.

Felállok, a mikrofonhoz lépek. Ő beállítja a sávokat, mozdulatai precízek, otthonosak, mintha a keze tudná, hogy ma este nem egyszerűen zenét, hanem vallomást kever.

Felkapcsolja a ledfényeket. A stúdió finom fényben úszik, a kontrollszoba elcsendesül, csak az intro lüktet lassan. Elindul a zenei alap. Ismerős. Mégis új. Ez a dal… az én vallomásom volt. Neki.

Ace egy pillanatra megállítja az alapot. Rám néz.

– Nem énekelsz?

– Csak… be tudsz számolni nekem?

– Mindenről, bébi – mosolyog, és mutatja a visszaszámlálást.

Énekelek. Talán háromszor. Néha elcsuklik a hangom, megremeg, de ő figyelmes, nem kommentál. Aztán leállítja a sávot, és maga elé húz egy mikrofont. Nem számítok rá. De ő is elkezd énekelni. És halkan, rekedten válaszol rám.

„Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem… Amikor ilyen közel vagy, nincs értelme elmennem… Kívánlak tetőtől talpig… beléd szerettem.”

A hangja rekedten tiszta. A szavai hozzám szólnak. Hozzám születtek. A hangzás puha, mégis erős. A képernyőre mered, precíz mozdulatokkal keveri a hangokat. Látom, hogy elmerül benne, mint én a festésben. Művészi transz.

– Szép hangod van – szólalok meg halkan. – Miért nem énekelsz sosem?

– Ez csak demó. A vokálos miatt. Én nem vagyok az a típus, aki kiáll a színpadra. Én a háttérből dolgozom. Onnan tudom, mi működik.

– De ezt… ezt neked kellene énekelni – suttogom.

– Rengeteg ilyen dalom van, egyik sem az én hangommal. Ez a rendszer így működik. Nekem ez a helyem benne.

Felnézek rá. Mint egy alkotóra. Mint arra, aki megért. Aki lát. Az én hangomat keveri. Az én érzelmeimet építi újra.

Figyelem, ahogy összeilleszti a kettőnk sávjait. Képpé formálja a pillanatot.

Ace: „Ahogy a hullámnak kell a part, úgy kellesz nekem.”

Én: „Ahh… ahh… igazán akarom…”

Ace: „Most kellesz nekem.”

Én: „Ohhh igen… ohhh igen…”

Egy új szám születik. Nem az enyém. Nem az övé. A miénk.

Megáll a levegő. Az ő szavai most először szólnak nyíltan hozzám, nem rejtve, nem zenébe burkolva. Csak tisztán. Fájdalmasan tisztán.
A hangunk lassan összeolvad, ő a sávokat igazítja, én a szívemet. Mire a felvételnek vége, nem tudom, hol kezdődök én, és hol végződik ő.

– Nagyon leppegsz – mondja, miközben újra és újra vág. – Szomjas vagy?

– Te küldtél be a mikrofon mögé – nevetek lágyan. Kortyolok a whiskyből.

– Mit iszol?

– Whiskyt, tisztán. Te? Kólát?

– A kóla ízét vétek elrontani.

– Pedig már próbáltad. Colleen teraszán. Akkor nem volt baj az ízével – nézek rá csendesen, de a tekintetemben ott a kérdés.

Milyen volt… az a csók?

Ace felém fordul. A szeme sötét, mély. A szavai rekedten jönnek.

– Kurva jó íze volt. Újra és újra akarnám… most is…

A levegő megdermed. A vágy ott izzik köztünk. Ace a hajam alá nyúl, ujjai finoman a tarkómon pihennek, aztán a vállamon siklanak végig. Cirógató, lassú mozdulat. Libabőrös leszek. És ő is érzi.

De aztán elhúzódik. A pillanat még tart. De nem lépjük át.

– Ace… ezt nem lehet… – súgom.

– Tudom. De, Kim… valljuk be. Ez… meg fog történni.

A hangja remegésnyi, mégis határozott. A poharainkra nézek. Félmosollyal nyúlok a poharáért. A sajátomhoz nyúlok, és beleöntöm a whiskyt Ace kólájába. Aztán vissza a felét. Az ital sötétbe hajló barnás tónusa elmosódik. A sötét ital összekeveredik, a határok elmosódnak. Whiskykóla.
– Most már nem tiszta – mondom.
– Mint mi – feleli csendesen.

A szavai belém égnek, pecsétként. Nem fenyegetés. Nem ígéret. Tény.
Két világ vagyunk: a whisky és a kóla.

Whiskykóla.

Óceán és tenger.

Én és Ace.

Két világ, aminek sosem lenne szabad összeérnie. De már elkeveredtek. Összeoldódtak.

És most… már csak idő kérdése.