Madártejes ötletek

Kedden Corinne a fiúkat várta, hogy befejezzék a politizálást. A parton sétált le-fel és köveket dobált vissza a tengerbe. Megértette, hogy Armand miért hagyja Fabiant túl sokáig beszélni, nem akarta, hogy bárkinek bármi is feltűnjön. Armand remekül tudott titkot tartani. S azt is tudták mindketten, hogy amíg nem készíti el Charlotte a madártejet, addig várhatják, hogy Fabiant lekösse bármi is. Corinne megfordult és a világítótorony felé nézett. Meglepődött, hogy Armand jön felé.


- Fabian?

- Elidőzik egy nagy tál madártej felett – mosolygott Armand. Corinne felszegte az állát és várakozón nézett Armandra.

- Csókolj meg! – zihálta Corinne.

- Itt nem lehet – nézett körbe Armand.

- Miért nem? – a part üres volt.

- Mert a világítótoronyból az egész partot be lehet látni, bárki megláthat – magyarázta Armand.

- De annyira akarom! Két napja másra sem tudok gondolni – rugdosta a kavicsokat Corinne.

- Hát látod ez az amiről beszéltem. Hogy minden meg fog változni. Ha megnyugtat, én is rád gondoltam – mosolygott rá Armand, s leguggolt, hogy felemeljen egy méretes tengeri csigát.

- Komolyan? – Corinne már ettől is repülni tudott volna. Armand rá gondolt. Egyedül rá. A fiúhoz akart dőlni, és neki dőlve akarta nézni a tengert. De nem lehet. Korlátok, mindig mindenütt, korlátok.

- Hallgasd csak?! – Armand tenyerével befogta Corinne egyik fülét, a másikhoz a tengeri csigát tartotta. Süvített a szél, tengermorajlás hallatszott, ahogy itt a parton.

- De jó! – nézett fel rá Corinne ámulva. Armand karja védte a tenger felől érkező széltől, közel állt hozzá, két tenyere közé fogva a lány fejét és Corinne nagy szürkéskék szemekkel bizalommal nézett fel rá. Corinne az ő kezébe tette a sorsukat, az ő belátására. Ez a különös vörös hajú lány, akinek hullámos hajszálai most a kézfejét csiklandozták, ahogy fújta a szél.

- Vidd haza, így otthon is hallhatod a tengert, amit én – felelte félmosollyal Armand. – Persze csak ha tetszik.

- Nagyon tetszik! – lelkendezett Corinne, s a karjában megvolt a mozdulat, hogy Armand nyakába boruljon.

- Ne! – fogta le Armand. – Menjünk be – Corinne követte a lépcsőn felfelé. Már csaknem beléptek Armand hálószobájába, amikor Fabian hangja csendült a hátuk mögött.

- Madártej, mennyei Armand, sose tudnám megunni! – jelentette be Fabian.

- Fogalmam sincs, miért nem születtünk a másik családjába. Sokkal jobban bírod azt, amik nálunk vannak – állapította meg Armand.

- Ó de jó is lenne, egy hét csere! – villanyozódott fel Fabian.

- Ez tényleg jó ötlet, új bátyám lenne! – kapott mohón az alkalmon Corinne.

- Meg is kérdem Charlotte-ot – fordult sarkon Fabian.

- Fabian, rólam már nem a szüleim döntenek – jegyezte meg Armand, de Corinne leintette.

- Hagyd, addig sincs itt – húzta be az ajtót Corinne. A tengeri csigát Armand ágyára dobta és várakozón a fiúra nézett.

- Corinne! – lépett közelebb Armand zavart mosollyal. Corinne reszkető ujjakkal engedte le a fátylat, s Armand tekintete a mellei előbukkanó fehér ívére tapadtak, amiket a ruhakivágás szabadon hagyott.

- Érints meg! – zihálta fuldoklón Corinne.

- Jézusom Corinne! – remegett meg Armand, de a lány fölé hajolt, tenyerét a lány mellére simította, s ajkával bele-belekapott Corinne hamvas puha ajkaiba. Corinne ernyedten dőlt a tapétázott falnak, tenyerével Armand övét tapogatta ki és belekapaszkodott. Armand alig mert hozzáérni, lebegő, futó, könnyed érintései voltak, ahogy a csókja is csak kapkodó és futó volt. Hüvelykujjával ösztönösen tapintotta ki a lány meredező mellbimbóját, s körkörösen dörzsölte meg az anyagon keresztül. Corinne torkából furcsa elfojtott hang bukott elő.

- Szuper, Charlotte beleegyezett! – tört be a hálószobába elégedetten Fabian. Armand hiába lökte el magát a faltól, a zihálásuk egyértelmű volt.

- Mit csináltok ti meg? – nézett egyikről a másikra Fabian. Corinne megigazította a fátylát és felvetett fejjel Armand ágyára ült a tengericsigához. Armand nyelt egyet és Fabianra nézett.

- Szóval anyám beleegyezett, hogy te itt aludj?

- Pontosan. És te a faházban! Nálunk!

- És ez nekem miért is jó pontosan?

- Kipróbáljuk egymás szüleinél! Ez miért nem jutott soha hamarabb eszünkbe? Máskor is játszhattunk volna ilyet!

- Nekem ez nem játék Fabian – jegyezte meg Armand.

- Corinne játszol velem te is ilyet? – rázta le magáról Armand megjegyzését Fabian.

- Nem, nekem jó a faházban – jelentette ki görcsösen Corinne.

- Armand, neked jót tesz a pihenés azt mondta anyád. Szerintem nem tudja megbocsátani magának azóta sem, hogy megfosztott téged a londoni villa kényelmeitől.

- Szerintem azt sajnálja, hogy magát fosztotta meg tőle – jegyezte meg marón Armand. – Szóval dekkoljak nálatok egy hétig?

- Pihenés! Az erdőben úgyis ott leszünk!

- Bátyus! Néha eszméletlen jó ötleteid vannak – állapította meg Corinne s lapos tekintettel Armandra nézett.

- Várjunk Corinne te a vadászházban maradsz? Akkor, amikor Armand is ott van? Nem ez mégsem tetszik – nézett egyikről a másikra Fabian.

- Az előbb még lelkesedtél – dobálta egyik tenyeréből a másikba a tengericsigát Corinne.

- Ha Armand nálunk volt mindig az ágyában kötöttél ki Corinne – emlékezett vissza Fabian. – Nem tetszene, ha most is ott kötnél ki.

- Nem vagyok hajó, hogy kikötőt kelljen keresnem – feleselt rá Corinne és hanyatt dőlt Armand ágyában.

- Nem vagy már gyerek, szóval nem. Ha most egy ágyban vagytok az túl… veszélyes – rázta a fejét tiltakozva Fabian. Armand futólag Corinne-ra nézett. Corinne a párnájáról viszonozta a pillantást. Fabian elkapta a titkos összevillanást. – Ó ne! Ó nem, ugye nem?! – fogta a fejét Fabian ahogy egyikről a másikra nézett. Corinne ártatlanul pislogott fel rá. – ne nézz így Corinne! Ismerlek, jobban mint a tenyerem vonásait! Ugye nem, nem jöttetek össze? – kérdezte Armandtól vádlón Fabian.

- Nem, hát persze hogy nem – vágta rá meglepettnek játszott arckifejezéssel Armand.

- Hazudsz! – csapott le Fabian. – mikor, és miért? És ó ne csináljátok már a francba is! – nézett egyikről a másikra kapkodva Fabian.

- Fabian, ez nem… - ült fel Corinne. – Ez egyáltalán nem így van – próbálta Corinne javítani a helyzetet. – Ugye Armand?

- Igen, mi egyáltalán nem vagyunk együtt…semmilyen tekintetben – bólintott rá meggyőződés nélkül Armand.

- Csesszétek meg, most mi lesz! – rogyott az ágyra Fabian is, s a fejét fogta.

- Nem hisz nekünk – nézett Corinne Armandra. – Most mit csináljunk?

- Legalább ne akarjatok átverni jó? – fogta a fejét gondterhelten Fabian. – Látom rajtatok! Ahogy egymásra néztek!

- Mi, nem nézünk sehogy sem egymásra! – nevetett fel Armand és tekintete végigsiklott Corinne-on.

- Oké Armand, tagadhatjátok, ha ettől jobb nektek. De látom ahogy ránézel! Érted? Látom! És csak Corinne-ra kell nézni, minden mozdulatodat lesi! Istenem! Ha anyáék rájönnek abból nagyon nagy bajok lesznek! – sopánkodott Fabian.

- De anyáék nem jönnek rá soha! – mondta határozottan Corinne.

- Jaj Corinne! Mindig tudtam a lányok csupa bajt okoznak! – nézte a húgát fejrázva Fabian.

- Fabian! Legyen, ahogy akartad. Te itt alszol, Armand a te szobádba. Kérlek! Adj egy kis örömöt nekem – bújt hízelgőn a bátyjához Corinne.

- Corinne! Apáékkal kellene közölnöm, hogy butaságokat művelsz – nézett fel Armandra sötéten Fabian.

- De nem teszed igaz?

- Nem, persze hogy nem. A húgom vagy. Armand meg… a barátom. Bár ezek után lehet jobban el kellene azon gondolkodnom, hogy kit nevezek barátomnak.

- Szeretlek Fabian! – nyomott puszit a bátyja arcára Corinne.





Corinne hálóruhájának csipkefodraival babrált Armand. Már éjfél is elmúlt, mikor át mertek merészkedni egymáshoz. A szülők már mélyen aludtak. A lány ágyában ült törökülésben és Corinne hanyatfekve nézett fel rá.

- Olyan komoly vagy!

- Mert Fabian lehetetlen helyzetbe hozott és nem tudom, hogy ezen bosszankodjak vagy örüljek.

- Örülj!

- Ha apád megtalál az ágyadban képes és belém állítja a kését – figyelmeztette Armand.

- Apám meggyőződése, hogy mi testvérként nőttünk fel, szerintem fel sem vetődik benne, hogy testvéries érzéseken kívül mást is érezhetnénk egymás iránt – érintette meg Armand ujjait Corinne, s maga is játszadozni kezdett a fiú ujjaival.

- Még megvan a láda, amit tőlem kaptál – pillantott a fésülködőasztalra Armand.

- Most ne a ládával foglalkozz. Napokig alig látlak. Velem foglalkozz. Cirógatsz egy kicsit? – nézett fel rá, sötéten villanó szemekkel Corinne. Armand megakadt a lélegzetvételben. De végül engedett. Lassan simította át a tenyerét Corinne testén. Corinne lehunyta a szemét és mélyről jövő sóhajjal válaszolt az érintésre.

- Corinne, ez már nem ugyanaz, mint amikor gyerek voltál. Ha ilyeneket kérsz, annak…következményei vannak – figyelmeztette Armand.

- Nem baj. Én is akarom Armand – suttogta reszkető hangon Corinne. – A következményeket… csókolj meg! – nyúlt fel Armandhoz Corinne, s a fiú hajába fúrta ujjait. Armand ráhajolt a lány ajkaira, s folytatta a simogatását. Megremegett a lány a kezei között. Tenyerét Corinne derekára csúsztatta, s közelebb húzta magához a lányt. Maga is a lány mellé helyezkedett, s birtokba vette ajkait. Keze ugyanúgy seperte a hálóinget egyre feljebb és feljebb, mint amikor az gyerek volt. De szeméremajkai már nem voltak gyermekien simák és csupaszok, apró göndör kis pihék fedték, s ahogy Armand ujjai rátévedtek érezte a lány nedvességét.

- Corinne! – Armand a könyökhajlatába hajtotta a fejét, hogy próbáljon uralkodni magán. – Álljunk le!

- Még ne! – mormolta Corinne, s enyhén szétnyitotta a combjait. Armand ujjai ösztönösen végigsimítottak Corinne nedves szirmain.

- Mennyire nedves vagy! – nyögte Armand ámulva.

- Igen, mindig ez van, ha megcsókolsz – suttogta Corinne, s bár elpirult szürkéskék szemeivel Armand tekintetét kereste. Armand olyan zavarban tudott lenni és mégis olyan jólesőn bizalmas volt a pillantása.

- Komolyan? Egyetlen csók és…

- Igen – nevetett fel hasból Corinne. – Ez az Armand-jelenség – biccentett rá és torokhangon kuncogott.

- Nem is gondoltam, hogy ennyire… kívánsz – harapott az ajkára zavartan Armand.

- Folytasd még, csak egy kicsit! - szinte könyörögte a lány és Armand ujjai újra mocorogni kezdtek a nedvességen. Ajkát a lányéra szorította, s Corinne készségesen nyitotta szét ajkait Armand behatolásának. Corinne teste forrósodott. S a legmelegebb az öle volt, ahogy Armand olyan intenzíven simogatta. – Istenem sosem hittem, hogy ez lehet ennyire jó Armand! – pihegte Corinne és a fiú arcát nézte, aki óvatosan begörbítette középső ujját és lágyan behatolt Corinne forró ölébe. Corinne-ból valami elemi erejű sóhaj tört elő.

- Milyen? – kérdezte Armand aggódva.

- Jó – mormolta Corinne és Armand tenyerének feszítette magát. – Csináld még! – a kérés már utasítás volt inkább, az ösztönök legyőztek minden gátlást és Armand megadta az újabb lökést a kezével. Corinne ívbe feszült az ágyba, s hörögve zihált alatta. Belemarkolt Armand karjába, és kitágult szemekkel nézett Armand várakozó, aggódó arcába. – Még! – paszírozta magából Corinne.

- Sss! Corinne az Istenért csendesebben! – mormolta Armand, s inkább rátapasztotta száját a lány ajkára, hogy az ne hangoskodjon a faház emeletén. Corinne csípője bátortalanul mozdult rá a kezére. Armand hüvelykujjával a lány csiklóját ingerelte, míg középső ujját mélyen a forró, lüktető ölébe tolta. Corinne sikolya beleveszett a csókjukba. Corinne ernyedten pihegett a párnáin, s érezte, ahogy Armand ujja kisiklik belőle.

- Ó Armand!

- Csodálatos vagy Corinne! Egyszerűen csodállak! – dőlt hanyatt Armand a lány mellett. Égett a saját öle. Erekciója a nadrágjának feszült, követelte volna dühösen a maga jussát ebből az éjszakából. S Armand nehezen tudta lecsillapítani magát. Armand tenyere teljesen aszottá ázott Corinne ölétől, S Corinne nedvessége most a lepedőre csorgott.

- Armand?

- Igen? – kérdezte halkan a fiú.

- Ugye… ugye megmutatod majd, hogy mi van a csókokon és a simogatásokon túl? – kérdezte bizonytalanul Corinne.

- Ezt nem kellene siettettned Corinne. Semmit sem – simogatta meg a lány kezét maga mellett Armand.

- De én szeretném ha neked is jó lenne. Mindig csak rám gondolsz, mindig csak… visszafogod magad. Már észrevettem korábban is. Miattam igaz? Fiatalnak gondolsz ehhez?

- Bevallom egy kicsit igen Corinne. De ezt ne vedd sértésnek. Csak… félek, hogy fájdalmat okozok neked és nem akarok több fájdalmat okozni neked érted?

- Annyira fájni fog? – ráncolta a homlokát hitetlenkedve Corinne. Hiszen minden, amit Armand csinált jó volt, nem lehet, hogy az a valami fájjon.

- Azt nem tudom Corinne, hogy mennyire, de úgy gondolom, hogy fáj majd. – Armand oldalt nézett a lányra. Szegény Corinne. Nincs senki akivel ezekről a dolgokról beszélhetne. Az egyedüli lány itt az erdőben ő. S neki csak Armand van, akivel valaha is értelmesen beszélt, felnőttesebb témákról.

- Nem válaszoltál, megmutatod, hogy mi van a csókokon túl? – kérdezte Corinne csökönyösen.

- Igen. Majd megmutatom Corinne. De még várjunk ezzel egy kicsit – felelte Armand.

- Mesélsz róla, hogy milyen? – kérlelte Corinne.

- Hát… - Armand a hajába túrt. – Biztos, hogy ezt akarod?

- Ühüm…

- Teljesen más mint az eddigiek. Olyan, mintha eggyé olvadnánk. Olyan mint amikor nem tudod, hogy hol kezdődök én és hol végződsz te. Mert amikor benned vagyok akkor a részed leszek, furcsa nem igaz?

- De, az – bólogatott Corinne. – De jól hangzik.

- Ha már nem szokatlan és nem fáj akkor nagyon jó. Tényleg semmihez sem mérhető. Valahogy minden lényegtelenné válik abban a pillanatban, csak az számít, ami akkor történik és amit akkor érzel és azok a legszebb és legjobb pillanatok az életben.

- Szeretném már érezni. Szeretnék eggyé válni veled Armand. Veled akarom átélni! – nézett rá Corinne. Aztán bizonytalanul Armandra nézett. – S te? Kivel csináltad már? Jane-el igaz?

- Corinne!

- Rajta kívül? Másokkal is?

- Corinne, ne foglalkozz ezzel.

- Féltékeny vagyok rájuk. Mert velük átélted ezt, de velem még nem akarod!

- Senkire sem kell féltékenynek lenned Corinne, mert senki sem varázsolt el úgy mint te. Én is szeretném már veled átélni, de nem akarom siettetni a dolgokat érted? – suttogta csendesen Armand.

- Kérhetem ezt születésnapi ajándékként tőled? – suttogta Corinne a sötétben is csillogó szemekkel.

- Talán – felelte vontatottan Armand. Augusztus első hétvégéje. Az már mindjárt itt van.

- Illetve nem is, aznap nem lesz jó, mert akkor… - Corinne elvörösödött és sietve hátat fordított Armandnak. A fiú így is értette, hogy miért nem lesz alkalmas az időpont.

- Nem baj, jobb is így – mormolta álmosan Armand.

- S előtte egy héttel? – súgta Corinne.

- Inkább utána – próbálta tolni az időt Armand amennyire lehet.

- Jó mindegy, de ígérd meg, hogy megmutatod milyen – nézett a sötét fenyvesek felé az ablakon át Corinne.

- Megígérem! – sóhajtott nagyot Armand. – Akaratos vagy Corinne.

- Tudom. Hozzám bújsz? – csipogta Corinne.

- Vissza kellene mennem a szobámba, reggel semmi esetre sem találhatnak az ágyadban, ugye érted?

- Jó, csak aludj velem egy kicsit – csipogta Corinne. Armand sóhajtott, s tenyerét Corinne csípőjére csúsztatta. Közelebb csúszott hozzá az ágyban és átölelte. Corinne nagyot nyelt, ahogy megérezte Armand kemény férfiasságát, ahogy a fenekének nyomódott. Jesszus mekkora és, meleg és lüktet. Beleremegett az érintésbe.

- Jó éjt tündérke! – szívta be a levegőt Armand mélyen. Corinne összegömbölyödött az oldalán mint egy kiscica. Armand legyűrte a vágyat, hogy ajkait a lány tarkójára nyomja és addig izgassa, míg Corinne újból fel nem sikolt az élvezettől. Nem, aludni kell, még ha nehéz is lesz ez az éjszaka, Corinne mellett.