Zöld fenyőtoboz kivonat

- Sose búsulj szép Hercegnő! – vigyorgott rá Robin számtalan első és másod unokatestvérei közül az egyik és megragadta a lány kezét. – Ti nők, nem látjátok ami a szemetek előtt van, de én…megmondom neked a jövendőt!


- Ne zaklasd fel a hölgyet! Vigyázz vagy Robin-nal kell megverekedned, ha egy ujjal is hozzá érsz! – intették többen is, ahogy visszahúzódtak a tűz mellé. Maria Robin tekintetét kereste, aki egy üveg sört kortyolgatott. Csak a vállát rántotta a fel nem tett kérdésre. Maria engedve az unszolásnak hagyta, hogy visszahúzza a de Noir fiú a tűzhöz. Maria kezébe nyomott egy fémlapátot és Maria kezét szorítva belemártotta a tűz körüli parázsba, majd a földre szórta a darabokat. Maria nevetve húzódott hátra, a háttérből csak a halk gitárdallam kísérte a csendes beszélgetéseket.

- A tűz parazsából jóslás bejegyzetlen jósa vagyok ifjú leány – fordította fel Maria tenyerét a fiú, miközben mesélős suttogásra váltott a hangja. Bozontos szemöldöke alatt mélyen ülő sötét szemek fürkészték Maria tenyérvonalait és érdes ujjaival végigsimította a vékony, apró tenyérvonalakat. A vörös izzás a hamuszürke apró fadarabok közt még meleget adott. A fiú belélegezte a tűz füstös illatát. Egy bottal megpiszkálta a tetejét és bámult mélyen a parazsakba.

- Csak egy piti kis szédítő vagy! – kiáltották nevetve a háttérből a többiek.

- Már látom a jövendőd Maria! Gyere, a parázs fényébe, had lássam az arcod – húzta közelebb a fiú és egymással szemben guggoltak ott az apró fényt adó parázsló morzsalékok fölött.

Robin hanyatt dőlve a könyökére ereszkedve figyelte a jelenetet. Mókásak voltak, mint két kis kobold, Maria haja a parázs fölé lengett, apró arcán komoly fontoskodó tekintet ült, a vele szemben ülő ellenben koboldos pimaszsággal vigyorgott rá, miközben hatalmas karmozdulatokkal az ég felé mutogatott. Szédíti Mariát ez egyértelmű. Robin fejét rázva kortyolt a sörből és élvezte, ahogy a hűvös selymes habzó ital végigsimítja a torkát. Már nagyon hiányzott egy közös sörözés a klánnal.

- Ó te szegény lány! Szörnyű jövendőt látok előtted! – kiáltott fel öregasszonyos jajveszékeléssel a jós, mire a többiek röhögve kíváncsian felé néztek a folytatást várva: - Kiáltozások és sírások, évről évre! Igen! Már látom is! Ezek mind csecsemősírások! Egyik gyerek a másik után! Tíz év, tíz gyermek! Ez a sors vár rád Robin mellett! – kiáltozta jajveszékelős hangon, majd szemében huncut villanással a klán felé pislantott. A klán hangos hahotában tört ki!

Maria zavartan sütötte le a szemét, sietve elhúzta a kezét és most nem mert Robinra nézni. Fogalma sem volt mit reagáljon erre. A klán jókat nevetett rajta, rajtuk! Nem érti és nem tudja hogyan kellene fogadnia ezt.

- Egy szavukat se hidd Maria! – kiáltott neki oda Robin, miközben nevetve rázta a fejét. A klán nem hazudtolta meg magát. Pajzának, pajkosak és féktelenül jókedvűek. Persze Maria nem értette, hogy a cukkolás nem neki, hanem Robinnak szól. Hogy őt akarják szívatni minden létező módon, a maguk módján. S nem kell mellre szívni azt amit mondanak. Robin nagyot húzott az üvegből és figyelte, ahogy a klántagok megszorongatják Maria kezét.

- Jól van, elég legyen már! – lépett közbe feltápászkodva Robin, és kimentette Mariát a kezük közül. Robin egy kupac összehúzott avarhoz kísérte Mariát, ami kicsit távolabb volt a tűztől, de még kellemesen elérte a tűz melege.

- A szerelmi fészkünk Hercegnőm! – mutatott rá Robin, s a sört letette a kezéből. Egy hatalmas szőrmét hajtott szét és ráterítette a kupacra.

- Tényleg ért a jósláshoz? – kérdezte még mindig megszeppenve Maria. Miközben megvárta, hogy Robin heveredjen le előbb a szőrmére. A fiú felé nyújtotta a kezét és várta, hogy Maria is elhelyezkedjen mellette. Maria csodálkozva állapította meg, hogy tényleg kényelmes az avarra terített szőrme, volt olyan puha, mint egy ágy.

- Dehogy ért! Csak szemtelenkedni akart! Nem veled! Hanem velem! Ezek a dolgok nekem szólnak Maria – simított ki egy vörös tincset a lány arcából Robin. – Hogy boldogulsz?

- Nem fáj úgy mint egy foghúzás – felelte Maria.

- Csodálatosan viseled őket ezt én mondhatom – mosolygott rá Robin, hogy felfutottak az apró ráncok a szeme körül . Maria lehajtotta a fejét, s Robin becéző ujjai cirógatták az arcélét.

- De ugye akkor ez azt jelenti, hogy nem lesz tíz gyerekünk? – játszott Robin vörös sáljának végével Maria, még mindig lehajtott fejjel Robin mellett térdelve, háttal a klánnak. Megszeppent hangja volt, akár egy lánynak. Robin lágyan cirógatta meg a lány haját.

- Kicsim, semmit sem ígérhetek, különösen ha velem vagy. Mert ha itt vagy csak arra tudok gondolni, ami a világon a legjobb dolog egy férfi és egy nő között – mormolta Robin és az ajkát Maria szájához szorította. Maria érezte a sör kesernyés ízét a fiú szájában, Robin tenyerének meleg cirógatását és egy pillanatra megszűnt a világ körülötte. De csak egy szemvillanásnyi ideig, mert a fülüket éles füttykoncert zaja ütötte meg. A klántagok természetesen észrevették az elgyengült érzelmes pillanatot. Robin zavartan szakította meg a csókot és odakiáltotta a tűz körül lakmározóknak.

- Viselkedjetek ott hátul! – Maria elvörösödve nézte a sötét rengeteget maga előtt.

- Ezt nem kellett volna, előttük – mondta megszidva Robint.

- Ugyan már, pontosan tudják, hogy együtt vagyunk. Értelmetlen lenne a szemérmes Hercegnőt játszanod!

- De most már mindenki tudja, hogy veled voltam? Azt is tudják…hogy…? Úgy is együtt voltunk?

- Maria szívem, szerinted nem egyértelmű, hogy nem hoznék eléjük egy nőt, ha nem volna komoly kettőnk közt a dolog?

- Miért mennyire komoly kettőnk közt a dolog Robin? – nézett fel rá Maria, s egy pillanatra a pirulásról is elfeledkezett, hogy az imént a klán előtt csókolódzott Robinnal. Illetve nem előttük, de akkor is rajtakapták őket. Robin válasz nélkül hagyva elnézett Maria mellett. Félig felhúzott térdére tette az alkarját és elnézett a távolba. Erre a kérdésre semmiképpen sem akart válaszolni. Mert maga sem tudta, mit válaszolhatna. Maria igent mondott. Eljött vele. S elfogadta a klánt. Sőt a klán is egy csapásra megkedvelte Mariát. Ez nem is kérdés. – Robin?

- Éhes vagy? – váltott témát Robin, Mariára nézve. Maria dacosan felvetette a fejét, de persze ,hogy megértette, Robin nem kívánja itt és most a kapcsolatukat elemezni. Maria hát csak némán bólintott. Mire Robin megragadta a lány kezét és felrántotta a szőrméről. Öles léptekkel a tűz körül ülőkhöz vezette, s leguggolt közéjük.

Maria ijedten követte a fiút, a klántagok széles vigyorral bámulták kettejüket. Lionel egy vasrudat tartott elé.

- Vízbe mártottuk nem forró a széle Hercegnő! – nyugtatta Lionel és Maria felé bökött a vasrúddal.

- Mi ez? – nézegette a pálcát bizonytalanul Maria.

- Rablóhús – vette el Lioneltől a nyársat Robin Maria helyett.

- Ez mit jelent?

- Hogy mindenféle húsokból és zöldségekből, gyümölcsökből összeállított tűzön sült nyársra húzott étel. Ami épp van, amit találunk az kerül rá. Most nyúlhús, gomba és hagyma van rajta ha jól látom – forgatta meg az étkezéshez előkészített rúd két végét Robin. – Kérsz vagy sem?

- Még sosem ettem ilyen módon – bizonytalankodott Maria.

- Átsült, tűz fölött sütött ne aggódj ehető – Robin lehúzott egy húsdarabot róla és megkóstolta. – Lionel fűszerezni is szokta, egészen jó az íze – rágta elégedetten Robin. Maria közelebb bújt Robinhoz és szürke szemét habozva a nyárson futtatta. Robin lehúzott egy húsdarabot és Maria szája elé tartotta. – Nos? Megkóstolod? – Maria hosszú másodpercekig bizonytalanul méregette a húsdarabot, de aztán döntött.

- Legyen! – bólintott Maria és hagyta, hogy Robin az ajkai közé csúsztassa a húsdarabot. Nem várt élmény fogadta. A körülmények, ahogy készült az étel inkább riasztó volt. Kint a bogarak, rovarok, tűzpernye és primitív körülmények közt arra számított, hogy élete legborzalmasabb ételét kell itt a szabad ég alatt elfogyasztania, amitől garantáltan gyomorrontást kap és Miss Heliotrope gyomorgyógyszereihez kell majd neki is fanyalodnia. De nem ez történt. A hús kellemes meleg volt és úgy omlott szét a szájában, mintha puha habot harapna, friss hús volt, érződött rajta, fiatal állat lehetett, szinte szétolvadt a szájában a hús és mennyei volt az íze. Egészen más mint amit valaha evett. A tűz felett pörkölt húsdarab egyedi íze, kellemesen sült és a fűszer rajta felülmúlhatatlan volt. Élete legjobb vacsoráját fogyasztja jelenleg, ebben biztos lehetett. Pedig a természet végtelen egyszerűsége adta az ételt. De a szabadban készült étel íze egyszerűen magával ragadta Mariát is. Robin valami olyan ízvilágba csöppentette, amibe még sohasem járt és amit sosem tapasztalt volna meg, ha nem ismeri a fiút. Robin megmutatta neki, hogy a városon, a szobán és a négy falon kívül is létezik élet és világ. S ő most itt volt, a szabad ég alatt lakmározott a klántagokkal. Kés és villa és tányér nélkül. Ő a városi piperkőc lány. Hogyan is létezhet, hogy mégis ennyire tetszik neki ez a mód, ahogy fogyasztják a vacsorát? Vagy csak az tetszik neki, hogy Robin mellett ülhet és Robin adogatja a szájába a falatokat? Bárhogy is volt, Maria maga is úgy érezte, hogy kiszakadt egykori önmagából, már egy más ember lett, Robin oldalán. Élvezte a szabad ég alatt szeretkezést, a szabadban meztelenkedést, a tüzet, és a szabadban fogyasztott ételeket. Lionel egy üvegtégelyt tartott elé.

- Kérsz? – emelte meg kissé. Maria lenézett a sötét tégelybe. Semmit sem látott, csak annyit tudott megállapítani, hogy a tégelyben sötét, és sűrű folyadékszerű dolog van, de ez akár cipőpaszta is lehet még.

- Zöld fenyőtoboz kivonat – mondta egy húsdarab rágcsálása közben Robin.

- Gyanta? – fintorgott Maria.

- Kérdezni is akartuk hercegnő, gyantázod ezeket a szép lábakat, vagy borotválod? – emelte meg Robin másik oldaláról valaki Maria szoknyáját. A lány lábszára enyhén megvillant a pislákoló tűzfényben. Robin az illetlen kérdezősködő bordái közé nyomta a könyökét, mire az fájdalmasan kacagva hátrahanyatlott.

- Harisnya nélkül hideg lesz az éjszaka az erdőben Hercegnő – tartotta a tégelyt még mindig Maria orra elé Lionel.

- Leszállnátok a témáról!? – mordult rá Robin. Maria már nem is számolta ezen az estén hányszor érezte azt, hogy ő maga fogja a fényt és a meleget szolgáltatni a klántagoknak, mert menten meggyullad előttük.



Persze Maria is tisztában volt vele, hogy zártabb szárú csizmában és harisnyában jobb az erdőt járni, és kisebb az esélye, hogy bármilyen növény vagy állat kárt tesz a bőrében, de...Robinnal minden egyszerűbb volt, harisnya és csizma nélkül. Nem tervezte, hogy ezen az estén az erdőben marad. S egy férfi tekintetét bizonyára nem kerüli el, a meglibbenő szoknya alól kikandikáló bokaszár. De micsoda éles szemük van ezeknek a de Noiroknak! Na persze vadászok! Maria igyekezett guggolása közben elrejteni a lábát a szoknyájával jól bebugyolálva.

Robin nem tulajdonított különösebb jelentőséget a megjegyzésnek. Ez csak nem azt jelentette, hogy a fiúnak is feltűnt, hogy gyantázza a lábát? Maria kivörösödve igyekezett az arcát a haja mögé rejteni, ahogy lehajtott fejjel a szoknyáját nézte. Robin ügyet sem vetve a lányra belemártotta kését a zöld fenyőtoboz szirupos tégelybe és megkente vele a húsokat.

- Ne duzzogj már! – nyomta a lány szájához unszolva a húsdarabot Robin. Maria bekapta a falatot, de a szirup egy cseppje az ajkán maradva fénylett. Maria lehunyt szemmel rágta a zöld fenyőtobozkivonatos húsdarabot. Olyan volt akár a méz. Nagyon hasonlított egy lekvár-méz keverékű édes nedűhöz és a hús sós fűszeres sült ízéhez remekül passzolt. Maria a falat minden ízét végigélvezte, míg Robin csak azt az egy csepp zöld fenyőtobozszirupot bámulta a lány ajkán, melyet még kívánatosabbá tett a tűz fénye a piros ajkakon. Semmiképp sem akarta itt a tűz körül, a fiúk orra előtt, de annyira izgató volt az az egy csepp édes méz a lány ajkán. Robin eltakarva a tűz fényét Maria elől ráhajolt, hogy lecsókolja a zöld fenyőtobozízt Maria ajkáról.

- Hé! Robin nem bírsz magaddal? – dobálták a kezükbe akadó vékony pálcákkal Robint. Robin beleszédült a lány szájának ízébe. Egyszerre volt édes Maria csókja és ezt fokozta a zöld fenyőtoboz íz: szirupos és mámorító volt. Robin beletúrt a lány vörös hajába és nyelve mélyen behatolt a lány szájüregébe. Egy percre megszűnt a világ körülöttük. A tűz fénye, a fejük felett a csillagok, a rablóhús illata, az éjszaka hűvöse- Fütyülések is kukorékolások váltották egymást, míg Robin ajka el nem vált a lány szájától.

- Mit kérsz inni? A fiúk sört isznak, de Solange-nek hoztak forrásvizet – nézett résnyire húzott szemmel a klánra Robin, ahogy elhúzódott Mariától.

- A forrásvíz jó lesz – lehelte elhalón Maria. Robin szó nélkül felállt, hogy hozzon a lánynak is forrásvizes kulacsot, s csak azzal tért vissza. Közben a tűz lassan elcsendesedett. Már-már kialudni látszott, valamilyen oknál fogva a klántagok most nem táplálták a tüzet, hagyták, hogy szépen csendesedjen, s alacsonyabb lángokban égjen tovább. Maria nem tudta eldönteni, ez az éjszakai tábortűz végét jelenti-e vagy valami számára még ismeretlen dolog kezdetét itt az erdei éjszakában.

Tűzdallam

Kereste és kutatta a tekinteteket. Ezek az élveteg, mindent megélt fiúk ugyan mit gondolhatnak Mariáról. Robin a klánja szemével látva Mariát úgy vélte, szemérmetlenül fiatalnak tartják. Maria apró, törékeny, és kislányos volt. Félszeg, és félénk, ráadásul látszott rajta, hogy nem a természet gyermeke. Egy-egy elsuhanó madárzajtól megriadt, a fekete égen egy-egy nagyobb rovar zümmögte át a teret. Maria szinte porcelánbabának tűnt a hús-vér férfiklán között.


Egymás kezébe adták Maria apró törékeny kis ujjait, s Maria minden zsíros száj, sörbűzös lehelet és részeges tekintet után úgy érezte, Ezüstharmat kocsmatöltelékeihez van szerencséje ezen az estén. Persze mindegyik de Noir volt. A tipikus külső jegyekkel. Enyhén göndörödő hajtincsek, fekete tüzes szemek, karakteres arcél, szépen metszett száj. A hasonló vonások ott voltak mindegyik de Noirban. Maria minden kézfogással azzal tartotta magában a lelket, hogy ezek a fiúk itt mind Robin rokonai. Olyanok mint Robin. De egyik kézszorításában sem érezte azt, amit Robinnal, egyik szempár sem ragadta meg úgy, egyik arcélét sem találta olyan vonzónak mint Robinét, sem a hangjuk, sem az ajkuk nem adta vissza azt a hangzást, mint Robin, amikor a nevén szólította. Maria udvariasan fogadta az üdvözléseket, de minden percben azt a pillanatot várta, amikor ismét Robin mellett lehet, Robin oldalán, biztonságban, távol a klán többi tagjától. Nem bízott bennük, sőt mintha riadt félelem ült volna a szürke szemek mélyén. Mintha egy ritka vad kolóniába csöppent volna, és reménytelennek látná az esélyt a faj megszelídítésére. A de Noirok pont ilyennek látszottak.

Az utolsó klántag is visszatért eredeti helyére a tábortűz mellé. Maria megérezte a derekán Robin tenyerét. Megtámasztotta a hátát, s Robin csípőjének és combjának unszolására, nyomására előrébb lépett. Nem láthatta, hogy a feje felett, Robin a klántagokkal kérdőn összenézett. Maria zavartan csak a tűz fényét nézte maga előtt, a fahasábok köré dobált kődarabokat megvilágította a tűz játéka, saját szoknyáján is mintha játszott volna fény, nyalábok tűntek fel, és sötétedtek el ismét.

- Csatlakozhatunk? – rezzent össze Maria Robin felcsattanó hangjára, s Robin irányító nyomására enyhén megkerülve a kört, végül Lionel mellett álltak meg. Lionel felnézett a felette álló unokaöccsére, s felvigyorogott rá, majd guggolva ugrált oldalt, hogy helyet csináljon a két főnek, akik csatlakozni kívántak a tűz körül ülőkhöz. A klántagok mindegyike összébb húzódott, s általános mocorgás vette kezdetét, hogy helyet adjanak a klánvezetőnek és vendégének. Robin leguggolt és Maria kezét megragadva lehúzta maga mellé.

Maria egy fokkal jobban érezte magát, most hogy végre már nem magasodott a klántagok felé. Egy szintre ereszkedve Robin és Lionel között kuporgott a földön, s a feszült csendet egy gitárakkord lágy dallamhangja törte meg. Mintegy varázsütésre felengedett a feszült szemrevételezés, a klántagok a tűz felé fordulva ismét saját nyársukat forgatták a tűz fölött, mielőtt odaégne, újra a vacsorával kezdtek foglalatoskodni. Maria belsejében is csökkent a remegés és újra szabadabban tudta venni a levegőt. Felnézett a hatalmas tűz lángját követve. A füstje úgy tűnt felszáll az égig is, a tűz világában kisebb-nagyobb bogarak röpködtek valahol a fejük felett. Maria összekuporodva simította maga köré a szoknyáját. Jaj csak nehogy megcsípjen itt valamelyik! Robin követte a lány tekintetét.

- Ne aggódj, nem jönnek közelebb, félnek, hogy megég a szárnyacskájuk – nyúlt át Maria előtt a nyársért, amit Lionel nyújtott át neki. A fogója fekete kakasmintát formázott és látszott, hogy már a többi nyárssal együtt tartották a tűzben. – Biztonságban vagy tőlük – kapta elő a kését a combjához igazított bőrtokból Robin és beleszúrta a kését a húsba. Még nyers volt. Maria némán biccentett. Tekintetét körbehordozta a tűz körül ülőkön. A szemközt ülő Lucien pengette a gitárt, s ahogy jobb keze ujjai lágyan megpendítették a húrokat, Maria szeme kitágult a döbbenettől. A férfi gyűrűsujján arany karikagyűrűn csillant meg a tűz fénye. Tehát Lucien de Noir már házasember?



Maria meglepődve állapította meg, hogy egy házasember is a klántagok között van. Az ő szemében ezek a suhancok mind család nélküli széltolók, akik szórakozásból félemlítenek meg átutazóban erre járó idegeneket. Sem céljuk, sem esküjük nincs semmire. A klánról eddig kialakított képébe nem illett az, hogy egy nős ember ül a körükben. Maria a de Noirokat igazán nem is látta női társaságban, mindig együtt voltak, egy bandában csak férfiak. Ezzel szemben ez a karikagyűrű ellent akart mondani mindennek, amit Maria eddig valaha is feltételezett. Tévesen ítélné meg a klánt?

Nem gondolkodhatott sokáig, mert Robin a nyársat a parázs fölé igazítva, megtámasztva a kövek között letette kezéből a nyársat és Mariát a lábai közé vonva, átölelte a lány derekát. Maria szemlesütve dőlt hátával Robin mellkasának, s ő is elhelyezkedett a fűben Robin előtt. A bizalmas mozdulatra senki sem rikkantotta el magát a tűz körül, Maria pedig mivel szemlesütve ült nem láthatta a cinkos kacsintásokat, amiket Robin felé küldtek. Maria végre elengedhette kissé magát. Itt ült a tábortűznél Robin klánjával, de a fiú biztonságot adó karjai között megbújva. Maria kieresztve a tüdejéből a remegve visszatartott feszült levegőt Robin vállának támasztotta a fejét és a felettük tündöklő csillagokat csodálta. A tűz narancssárga színe, a füst zizegővé varázsolta a képet, s Maria csak ezen a különös üvegen át látta most a csillagok táncát.

Robin lágyan jobbra és balra dőlve ringatta Mariát a gitárdallam ütemére, Maria szinte elaludt a karjaiban, magnyugodott, felengedett. Érezte Robin minden levegővételét. Így Robin burkában a lábai és a karjai közt megbújva már egyáltalán nem tűnt ijesztőnek a klán. S belegondolva még sosem dőlt így Robinnak, ilyen meghitten, és bizalmasan mint most itt a klán előtt, ami olyan magától értetődőnek tűnt egyszerre. Csodálatosnak találta, hogy Robin védő ölelésében ringatódzik itt a késő éjszakában, a gitárdallam hangjaira a tűz csendes ropogása mellett. Messze ez volt a legszebb élménye eddig Robinnal és Robin térdére téve a tenyerét megszorította. El akarta mondani, hogy milyen sokat jelent neki, hogy Robin bemutatta a klánnak és elhozta ide, hogy mennyire tetszik neki, hogy itt ülnek a tűznél és Robin ringatja a gitárdallamra és a szabad ég alatt üldögélve, de sem ideje sem megfelelő alkalma nem maradt erre, mert Robin mellkasán átdübörögve megrezgett a fiú mély hangja:

- Milyen volt a mai fogás? – kérdezte Robin előrehajolva Lioneltől. Lionel most hogy megszabadult a nyárs feladataitól a zsebéből előkotort fémszerkezetet ütögette a térdéhez. Fél térdre ereszkedve csapkodta ki a szerkezetből a mogyorómorzsákat.

- Hah? Ja a fogás! A csapdákat néztük végig, főleg nyúlhús. A fenébe ezekkel a mogyorókkal! – ásított Lionel és a szájához emelve a fémszerkezetet néhányszor nagy levegőt véve erősen belefújt, hogy a legapróbb por és mogyorószemcsék is kiszálljanak a belsejéből. Mielőtt Maria rákérdezhetett volna, hogy mégis mit művel, Lionel marokra fogva a kis ezüstszerkentyűt a szája elé tartotta és csatlakozott a gitárszólóhoz. Maria kíváncsian figyelte, hogy a fiú hogyan játszik a hangszeren. Szájharmónika volt és a fiú nagyon ügyesen használta. A rögtönzött zenekarhoz az alapzöngét egy sámándob szerű mély öblös hangú hártya rezgése adta, amit Florian tenyerének és ujjainak váltakozó játéka szólaltatott meg.

- Mindenki ért valami hangszerhez? – kérdezett rá Maria elcsodálkozva, hogy a klántagok muzsikálásba kezdtek.

- Azt hiszem, de sosem vallanánk be, hogy igen – nevetett Robin.

- És te?

- Mondom, nem vallanám be – kacagta Robin és Maria további kérdezősködését egy puha kéz érintése törte meg. Maria meglepődve kapta fel a fejét. Egy asszonyi kéz ért a vállához, s leguggolva hozzá a fülébe súgta.

- Gyere, hagyd a fiúkat, had örüljenek a klánfőnöknek – ragadta meg a lány kezét az asszony. Maria vonakodva nézett hátra Robinhoz. Már úgy befészkelte magát Robin meleg ölelésébe, élvezte, hogy a fiú mellkasa melegíti a hátát, beteríti és mint egy kényelmes karosszák elpilledhet a fiú karjai közt. Nem akart megválni Robintól. De akárki is ez az ismeretlen feketébe öltözött nő, mégiscsak igaza lehet. Robin tekintetéből is ezt a bíztatást olvasta ki. Robin nyilván nem az ő babusgatásával akarja az estéjét tölteni, ha már eljött a klánhoz. Maria belátással és kissé elszontyolodva, de elhúzódott Robin biztonságos öleléséből.

- Menj csak, még szeretnék beszélni a fiúkkal! – engedte el maga mellől Robin is beleegyezően a lányt.

Maria megilletődve nézett a nőre. Nem látta még soha. Magas volt, sötét színű köpenyszerű kámzsás bársonyruhájában olyan fekete volt, hogy nem csoda, ha nem vette észre, szinte beleolvadt a háttérbe a fenyvesek oszlopszerű templomába. A nő nem ült a tűz körül, akkor rögtön észrevette volna, tehát hátrébb kellett, hogy álljon beolvasva a fák sűrűjébe. Ahogy felemelkedtek a tűz mellől, Maria szeme megakadt a nő gömbölyű hasán, ami egyértelműen jelezte, hogy terhessége előrehaladott állapotban van. Nem volt kérdés, hogy kicsoda a nő. Lucien felesége lehet és senki más. A többiek sokkal fiatalabbak.

- Solange de Noir. És pontosan tudom, hogy mit érzel most – húzta magával a lányt.

- Azt hittem a de Noir család csak férfiakból áll – jegyezte meg enyhe éllel a hangjában Maria.

- Többnyire igen. Mert nagyon ritkán születnek lányok – bólintott Solange. – De minden férfi megházasodik egyszer. Még a de Noirok is – kacagott lágyan. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott Loveday esküvőjén, de ilyen állapotban egy nőnek nem illik már nagy összejöveteleken mutatkoznia. Így mi még nem találkozhattunk, de már hallottam felőled. A jövendőbeli sógornőmet már ismered – vonta a lányt egy farönkökből eszkábált erdei padhoz.

- Charlotte, enyém a kagylófülbevalód, mibe nem fogadtam volna, hogy Robin el fogja hozni?! – nyomta le a padra Mariát Solange, miközben a szőke fürtös hajú nőhöz beszélt, aki a padon ülve figyelte őket.

- Pedig értékesebb ékszert is feltettem volna azért, hogy Robin távol tartja a klántól! Már bocsáss meg Maria. Az erdei élet nem városi lányoknak való – húzta el a száját Charlotte.

- Akkor miért mondtál igent Lionelnek? – nyelvelt vissza Solange.

- Mert nem csak a szájharmónikához ért remekül a szájával – feleselt vissza Charlotte. Maria belevörösödött a két nő mondandójába, de azok ketten csak nevettek a megjegyzésen. – Jól gondold meg Maria, ha egy de Noirral kezdesz! Fel kell hagynod a kényelmes élettel, én még most figyelmeztetlek! – nézett egyenesen Maria szürke szemeibe Charlotte.

- Robinnak semmi köze az életemhez… - próbált tiltakozni Maria olyan hevesen, ahogy csak telt tőle, de a két nő csak összemosolyogott a megjegyzésen.

- Ugyan kedvesem, a vak is látja, hogy mi zajlik köztetek, és ha Robin eltökélte magát valamire, akkor azt véghez viszi – magyarázta Charlotte fölényesen.

- Nem értem miről beszélsz! – ráncolta a homlokát Maria.

- Elhozott a klán elé! Szerinted ez mit jelent? – emelte meg hűvösen a szemöldökét Charlotte, s közben a klán felé sandított.

- Fogalmam sincs – mondta ki őszintén Maria.

- Én már hallom a harangok zúgását – kotyogott közbe melegen Solange.

- Tévedsz! – hárította Maria azonnal a feltételezést.

- Sosem, tévedek! Maria nekem hihetsz, a de Noiroknál nincs összetartóbb család. Náluk a család mindennél fontosabb – magyarázta Solange, hasára helyezve a tenyerét.

- Beszélsz te aki Lucien felesége vagy! – fortyogta Charlotte a fejét felkapva.

- Majd meglátod Maria, a de Noir család nagyon nagy, de egy valami közös, hogy gyökereik vannak, melyek mindig összetartják őket erősebben mint a kötelek. A de Noir fiúk egy életre választanak párt! – nyugtatta kedélyes mosollyal Solange a lányokat.

- Mi sosem fogunk egy párt alkotni…nincs is olyan, hogy mi. Van Robin és vagyok én.

- Persze. Nézz ránk Maria. Gondolod, hogy mi az esküvőnk napján ismertük meg a férjünket? – kérdezett rá Solange és méretes hasán futtatta ujjait.

- Érted miről beszél igaz? A De Noirok törvényeiről. Észre sem veszed és a csapdájukban vagy, behálóznak aztán felfalnak! – morogta Charlotte. – Én is beleszerettem Lionelbe pedig fogalmam sincs miért.

- Beszél az, aki egy egész tál mogyoróvajat készített a jegyesének!

- Zavart elgyengülés, és fel kellett használni a mogyorót!

- Ó te ostoba! Mondjon amit akar ne is foglalkozz vele Maria! Szerencsés lehetsz, olyan családba kerültél, ahol tényleg összetartanak. Robin sem kivétel. Majd meglátod minden de Noir fiú úgy kezdi, hogy sosem házasodik, aztán…valamiért mégis megteszik ezt a lépést!



Maria nem figyelt már a két nő vitájára. Helyette némán követte a tekintetével a de Noirokat. Mind a tűz körül táncoltak, egymás karját átkarolva, Lionel éppen most dobta Florian ölébe a szájharmónikáját és Robin mellé bekéredzkedett a körbe. A tánc gyorsult, az éneküket már érthetetlen kukorékolásba fúló kurjongatás váltotta fel, és hirtelen szétváltak, hogy tapssal felváltott körtáncuk újra kezdetét vegye. Valami ősi rituáléhoz hasonlított a mozgásuk a tűz körül, de valami szabályszerűség alapján, mert egyszerre dobbantottak, fekete csizmájuk megrezgette a földet a tűz körül a fahasábok megremegtek, mintha a tűz élőlényei laknának benne és azok mocorognának a farakás mélyén. Majd újra egymás vállát átkarolva meghatározottt tánclépésekkel járták körbe egyre gyorsuló irammal a tüzet. Mind erős lábbal, vastag izmos combjukra feszülő bőrnadrágban, erőteljesen és férfiasan. Az ének elhalt és Lionel és Robin átölelték egymást s megcsapkodták a másik vállát a tenyerükkel.

Maria lehunyt szemmel mosolygott a jeleneten. Látszott a klánon, hogy mennyire megörültek Robin megjelenésének és egyértelműen kifejezték, hogy mennyire hiányzott nekik Robin. Tényleg lehetetlen elválasztani a fiút a klántól és a klánt Robintól. Együvé tartoznak. Ez Robin élete. S Maria egyszerre megértette, hogy Robin sohasem fog lemondani erről az életről. A tűz körüli zenélésről, beszélgetésről, eszegetésről és táncról, arról, hogy az unokatestvéreivel legyen, hogy itt a saját erdejében a rokonaival töltse az idejét. Hogy a klánhoz tartozzon.

Robin nem fog beköltözni egy London környéki sorházba vele, hogy kényelmesen éljék a kisvárosi életüket, minden reggel a napi híreket olvasva reggelizzenek, és minden délután ötkor pontban teázzanak. Robin az erdő gyermeke és sosem lesz olyan mint egy szokványos angol férfi. Vagy így fogadja el a fiút, vagy sehogy. Maria egyszerre távoli ködös ábrándképnek találta, hogy visszatér Londonba, szép szalonja lesz, ahol elegáns teadélutánokat tarthat, bridgezni hívja a szomszédjait és ott élhet, ahol felnőtt. S egyszerre ez az ábránd már nem is volt fontos. Amióta Loveday hozzájuk költözött egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a jövőjéről elmélkedik. S pontosan tudta nem azt az életet várja, hogy Holdszálláson marad kegyelemkenyéren és aszott nagynéniként a nagybátyja gyerekeit nevelgeti. Sem a völgy, sem az élet nem ezt tartogatta számára. S most már belépett a képbe, az életébe: Robin is.

Robin és a klán

Egy egész lavinát indított el a tolldíszekről feltett kérdésével. Ebben egyre biztosabb volt, ahogy Robin elszánt haladási sebességével próbált lépést tartani a sötét erdőben. Az ő szeme nem volt úgy hozzászokva a holdvilághoz, mint Robiné, és Robin otthoni terepen mozgott. Helyzetelőnyben volt, hiszen ő ismerte az erdőt, Maria viszont elképzelni sem tudta, hogy merre tartanak már. Abban biztos volt, hogy kevés közös erdei sétáik során ezt a területet még sosem érintették. Megváltozott az erdő is. A fák sűrűbben zártak, soraik között nehezebb volt az átláthatóság, az átvágási útvonalakat csak Robin ismerte. Maria botladozott Robin mögött, de a fiú nem engedte el a kezét, csak vonszolta maga után a lányt és észre sem vette, hogy Maria csetlik-botlik az ismeretlen környezetben. Ráadásul Maria szemének ez sötétség volt. Robin kifejezetten világosnak tartotta az éjszakát, hiszen a teljes telihold ragyogó fénye világította az utat. Egy lámpás sem adhatott volna több fényt. Ez a halvány derengés átszűrődött a fák között. S Robin már tudta, hogy közel járnak a táborhelyhez. Megtorpant. S Maria szinte felbotlott benne.


- Semmit sem látok – sopánkodott Maria, s riadtan nézett körbe. – Erre felé ugye nincsenek vadállatok? – bújt közelebb Robinhoz félősen.

- Az állatok nagy része alszik éjszaka – karolta át Mariát Robin.

- És a baglyok? – tiltakozott szerény tudása martalékaival Maria.

- Ne aggódj a baglyok nagy vadászok, de nem rád vadásznak kedvesem – vigyorodott el Robin.



El kellett ismernie egy olyan kis védtelen virágszál mint Maria okkal fél az ismeretlen és nagy erdő kellős közepén. Mariának szokatlanok az éjszakai erdő neszei és zajai. Számára minden félelmetes itt. A hangok, a sötétség, az árnyak, az ismeretlen. Maria még sosem tartózkodott sötétben az erdőben. Persze, hogy számára ez az új élmény inkább ijesztő semmint barátságos. Tekintettel lehetne a lány riadalmára. Elvégre Maria most csak rá támaszkodhat. Csak hozzá fordulhat. Robin áttette Maria kezét a bal tenyerébe átvezetve a lány karját maga előtt és mellkasával és alkarjával támasztotta meg a lány karját és hátát, míg másik kezét Maria derekára csúsztatta, hogy ha megbotlana elkaphassa. Így félig egymás mellett haladtak tovább.



Maria ettől a fogástól nagyobb biztonságban érezte magát. Végre nem érezte azt minden lépésnél, hogy sünre, vagy gyíkokra lép, hogy felbotlik egy kiálló gyökérben, hogy bokrokba gabalyodik, vagy észre sem veszi és egy kiálló faág vágja homlokon, vagy szúrja ki a szemét. Borzalmas ez az erdő! Minden össze-vissza nő, mindent elborít a természet, az állatok kiszámíthatatlanok. De most, hogy Robin biztonságos mellkasának dőlhetett, hogy érezte Robin kezének tartását, és a fiú időnként figyelmeztette az útjukba kerülő egy-egy akadályra, egyszeriben sokkal könnyebbnek bizonyult a haladás. Így volt ideje elgondolkodni azon, hogy valójában mit is csinálnak itt az erdőben és hova is tartanak. Fokozatosan lassult a járása, majd hirtelen megállt.

- Mi a baj? – nézett Maria elé a gyér ösvénynek nevezhető útvonalra Robin. De gyakorlott szeme semmi különöset nem talált, ami megállásra késztethette a lányt. Maria homlokráncolva fordult kissé hátra, hogy szembenézhessen Robinnal.

- Mond Robin…most a klánodhoz viszel? – kérdezett rá sejtelmeire Maria.

- Pontosan – bólintott Robin és enyhén előbbre tolta a lányt, hogy haladásra ösztökélje. Marai Robin emelkedő és süllyedő mellkasához préselte a hátát, s a Robin testéből áradó meleg szinte átforrósította a fiú fekete ingjének anyagát, Maria szerette ezt az érzést, de most nem tudta értékelni.

- De…de – hebegte Maria tehetetlenül téve egy lépést előre és ahogy tett néhány lépést, már látta az enyhén lejtő oldalban, a fényeket. Nem volt visszafordulási lehetősége, Robin a klán elé fogja citálni és esélye sincs elmenekülni. A fiú szorosan tartja, mellkasa egyszerre bosszantóan széles falnak tűnt, amely elzárta a hazamenekülés útvonalát. Maria megrémült akár egy csapdába esett kis állat és úgy érezte a vegrődése még csak most fog elkezdődni. Egész testében megremegett, egy klán elé kell kiállnia, számtalan férfi elé, ismeretlenek elé, akik mind rablók, kegyetlen bűnözők, jobban belegondolva, nem is akarta már annyira megismerni őket, most hogy itt volt alig néhány lépésnyire tőlük. Félelmetesek voltak.



Tábortűz körül ültek, tucatnyian, vagy még többen. Maria képtelen volt még csak megszámolni is őket. De érezte, hogy megizzad a tenyere Robin kézszorításában és olyan erővel markolta meg a fiú kezét, hogy körmei belemélyedtek a fiú bőrébe. A de Noirok, mind feketében voltak, úgy gyülekeztek ott a tűz körül mint a varjúk a zsákmányon. Nem is kakasok ezek, hanem károgó ijesztő dögmadarak. Kuporogtak ott és kivörösödött arcukat megvilágította a tűz fénye. De a tűzben a harsány nevető arcuk groteszknek és félelmetesnek tűnt. Mind zilált hajúak, rendezetlen fekete bőrruhában, össze-vissza álló tollakkal, akár ördögök madárfészekkel a vállukon. Maria ismerte ezeket a gunyoros nevetéshangokat. Még régről, amikor vele játszadoztak, az egyedüli védtelen lánnyal. S Robin is tagja ennek a csapatnak. De ha Robin egyedül van nem olyan félelmetes, mint most ezek itt egy kupacban. Túl sokan voltak és túl ijesztőek. Túl felnőttek, csupa férfi, mind legalább tíz évvel idősebb nála. Ugyanazt a félelmet érezte, mint amikor először találkozott a klánnal, pedig most Robin vele van. Nem egyedül csöppen közéjük. De mégis, ugyanazok az érzések törtek benne felszínre. Megijedt, s még közelebb bújt Robin oldalához.

- Félek tőlük – vallotta be suttogva Maria. S hangja reszketésén érződött, hogy vallomása őszinte volt. Robin megállította a lányt és megemelte az állát.

- Velem vagy Hercegnő, nem eshet bántódásod. S amúgy is nagyfiúk ők, nem kell megijedned, nem bántanak. S még ékszer sincs rajtad – vigyorgott rá könnyedén Robin és futó csókot hintett Maria kétségbeesetten legörbülő ajkaira.



Nem mutatta ki, de valójában ő is kétes érzésekkel közeledett a klán felé. Fogalma sem volt a fiúk hogyan fognak reagálni, és hogy egyáltalán mit szólnak. Egy lányt visz eléjük. Ilyet még sohasem tett azelőtt. De a klántagok bosszankodása is jogos volt. Már hetek óta nem tartott velük a tábortűznél, már hetek óta hulla fáradtan mászott be az ágyába a de Noir kastélyban, mert nem volt ereje, még éjszakai ébrenlétre a klántagokkal. Túlságosan kimerítette a készenlét, amit Maria okozott. Márpedig Mariával kellően el lehetett fáradni. Hát akkor tessék itt vannak. Ezt akarta a klán nem? Hogy itt legyen velük. Csak Mariát féltette. Maria érzékeny és a klántagok néha olyan tuskók tudnak lenni. Ezt Robin is beismerte, mert hát közéjük tartozott és ő is ilyen volt. De most már nem fordulhattak vissza. Robin megpróbálta elnyomni magában a kétségeit és a félelmeit. A fellépésével Mariát is meg kell nyugtatnia. Hogyan mutathatná azt, hogy minden rendben, ha nem ezt sugározza? Megcsináljuk ezt is, mint eddig mindent. Nem lesz gond! - Bíztatta magát Robin.



Robin kézenfogta Mariát és megelőzve a lányt, kilépett vele a fénybe. A tűz fénye most már rájuk is vetődött és ezzel megvilágításba kerülve a klántagok is észrevették az érkezőket. A zajok lassan elhaltak a nevetés bennrekedt a beszélgetésfoszlányok elültek. Néma csend fogadta az érkezőket. S minden tekintet rájuk szegeződött.



Fogalmuk sem volt, hogyan nézhettek ki. Ahogy Robin határozottan fogva a háta mögött megbújó Mariát, elszántan kiállt a klán elé, a háttal ülők is megfordultak ültükben, hogy Robinra nézzenek. Maria mélybordó hímzéses ruhában, félénken simult Robin oldalához és látszott rajta, hogy szíve szerint elfutna innen valahova nagyon messzire. Mindketten sápadtak voltak,

- Csak nem friss húst hoztál a körünkbe Robin?! – csattant egy gúnyos pajzán megjegyzés, megtörve a dermedt csendet és a férfitársaság harsányan felröhögött. – Hozd csak közelebb, hagyd, hogy eljátszadozzunk vele egy kicsit!

- Milyen riadt kis szűzpecsenye lesz ebből? Roston sütve! – kontrázott rá valaki a tömegből mire féktelen vihogás csattant. Hatalmas öblös nevetések csattantak.

- Ugyan, hagyjátok már! Robint ismerve nem szűz már a kicsike! – ugratta Robint valamelyik, mire hasukat fogva nevettek, s mind széles ragadozó fogaikat Mariára villogtatták. Zsíros ujjukkal a lányra mutogatva. Maria megremegett. Ocsmány gúnyos és obszcén megjegyzések váltották egymást. Mariának egyszerre melege lett a tűz fényében, és érezte, hogy elvörösödik akár a tűz fölött forgó húsdarabok. Férfiak egymás közt. Milyen más fogadtatásra is várt volna közöttük? Hát ez Robin klánja!

Robin csak még erősebben szorította az ujjait és Maria úgy érezte, hogy összeroppan a szorítás keménysége alatt. De nem láthatta, hogy a fiú osztozik-e a többiek jókedvében, vagy hogy mit reagál az aranyköpésekre, mert előtte állt a fiú.

- Fiúk! Elég legyen!– harsant fel Robin kiáltása túlharsogva a féktelen vihorászást. A klán végre elcsendesedett és pajkos kacsintásokkal Robin szavát várták. – A hölgy a vendégünk ma éjszakára. Maria – húzta maga elé a lányt, aki földbe gyökeredzett lábakkal nem igazán akart előbbre lépni, pláne nem kilépni Robin védő takarásából. – Holdfölde és az én szívem Hercegnője! Ennek kijáró tisztelettel fogadjátok körünkben! – mondta komoran Robin, ahogy közelebb lépett Mariával a tűzhöz. Bejelentését, füttykoncert kísérte, és most még alaposabban mérték végig Mariát.

- Az igen! Csinos pipi a kicsike azt meg kell hagyni Robin! – füttyentett elismerően valaki a háttérből. Robin tisztázni akarta a helyzetet és egyben egyértelművé tenni a klán előtt: Maria hozzátartozik. Ezzel pedig a védelmet kívánta megadni Mariának a többiekkel szemben. A tűz mellől ekkor felemelkedett egy robosztus sötét alak. Szeme alatt szarkalábak futottak már és látszott, hogy ő a legidősebb az egész klánból. Egy kendőbe törölgette zsíros ujjait, miközben közelebb lépett a két érkező vendéghez.

- Üdvözöljük körünkben Holdfölde Hercegnőjét. Lucien de Noir, szolgálatára, Hercegnő – lépett a lányhoz elsőként a férfi és Maria félénken nézett fel rá. Legalább húsz évvel idősebb lehetett Mariánál. Ő már kész férfi. Ez látszott rajta. És nem is tartozott az útonállók csapatához, ezt Maria rögtön kiszúrta. Nem suhanc volt már. Hanem férfi. A férfi a szájához emelte a lány apró kezét és futó kézcsókot hintett rá. Maria zavartan Robinra pillantott, de Robin csak apró fejbiccentéssel jelezte, hogy minden rendben van.

- Gyere öcsém, ne tartsd a szádat! Kért valamit a vezetőd vagy nem!? – mordult hátra Lucien, mire a tömegből valaki kivált és felkecmergett elgémberedett guggolásából. Maria felismerte az alakot, ő volt, az aki először meglátta őket az erdőben, avartól zizegős szoknyájában, rajtakapva őket.

- Lionel de Noir, Robin unokabátyja vagyok, de mi már találkoztunk – kacsintott rá csibészes vigyorral Lionel, de megszorította ő is a lány kezét. S ellépett, hogy átadja a helyét a következő klántagnak. Maria megismerte hát a de Noirok fiatal férfitagjait, Robin klánját. Mindenki alaposan végigmérte őt, és Maria úgy érezte, valamilyen szinten vizsgáztatják is. Zavarta a de Noirok átható pillantása. Vajon mit néznek? Hogy megfelelek-e Robinnak? Hogy elég jó vagyok-e neki? Vagy egyáltalán miket gondolhatnak róla?



Robin a háttérbe húzódva figyelte, ahogy a klántagok lassan egyesével a Hold hercegnője elé járulnak. Nem rohanták le banditákként egyszerre, nem lepték el, mint varjak a zsákmányt. Aki üdvözölte, az vissza is húzódott, s ez megnyugtatta Mariát is. De Robin látta, hogy Maria időnként a tekintetét keresi, hogy tőle merítsen erőt, vagy magabiztosságot. Maria olyan volt, mint amilyennek ismerte mindig is. Szerény, csendes, halk szavú, és komoly. Enyhén kipirult az arca, de hősiesen állta a klántagok tekintetét. S egyszerre nagyon büszke volt erre a lányra. Nem riadt meg, nem futott el, hanem megfeszítve a hátát, végigállta, hogy mindenki végignézze, úgy, hogy közben a legkevésbé sem gondolhatnak róla tisztességes dolgokat. Hiszen vele jött. Úgy, hogy mindenki tudja, napokat töltöttek már el együtt, kettesben, az erdőben. Az egész klán előtt kinyílvánította, hogy Maria az övé, csakis az övé és minden tekintetben. Maria mégis olyan tartást mutatott, ami méltán adott egyenességet az egész helyzetüknek. Több tisztesség volt a lányban, ezt mindig is tudta és ahogy viselte a helyzetet bebizonyosodott, hogy még mindig ugyanannyi van benne. Maria itt maradt, már nem sütötte le a szemét, minden klántagot megnézett magának most szemtől szembe. S a klán megemberelte magát. Nem szemtelenkedtek Mariával. Nem is mertek volna, Robin átható pillantásától fogva tartva. Mert Robin bár karba tett kézzel oldalt húzódva állt, látszólag nyugodtan és fesztelenül, mégis minden közeledő klántagra vetett egy megsemmisítő, de éber és figyelmezető pillantást, hogy rendesen viselkedjenek. Nem is mertek volna Robin előtt bármi rosszat tenni, akár egy ujjal a lányhoz érni, vagy egy rossz megjegyzést tenni Mariára. Robinnál mindig van kés és tudják mit jelent ez. Látták már Robint egyetlen késsel vadkant ölni. Ha a helyzet hozta Robin küzdő szellem volt. Márpedig nem volt kérdés, ha eléjük hozta ezt a lányt, akkor képes érte küzdeni, úgy ahogy egy vadkannal szemben az életéért küzd.

Tolldíszek

Egymásba folytak a napok. A nap fénypontját az a néhány lopott óra jelentette. Mariával. Robin ideje nagy részét a lányra várva töltötte és ezért minden más teendőjét elhanyagolta. Főként a vadászatokat. A klántagok morgolódása nem maradt el. Robin bár nem közölte a klánnal, hogy mivel tölti a napjait, egyre inkább megsejtették, hogy csakis nő lehet a dologban, és az elégedetlen felhangok nem maradtak el. Nehezteltek rá, kevés időt tölt a klánnal, pontosabban: semmit. Mégiscsak ő a vezetőjük és ez jár bizonyos kötöttségekkel, legalább annyival, hogy néhanapján lássák. Ehelyett naphosszat a tisztáson téblábol és vár egy lányra. De Maria nem akármilyen lány! Fontosabb lett bármi másnál.




Maria gurgulázón nevetett, ahogy Robin lágyan végigsimította a nyakát egy szép ezüsttollal, amit a kabátjából húzott ki. Megborzongott a csiklandozó, de bizsergető érzéstől és végigfutott a hideg a testén. Robin nem ért hozzá csak a tollal és a legváratlanabb pontokon. Maria lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést. Teljesen rábízta magát a fiúra, tegyen, amit csak akar. Robin pedig nem volt rest. A tollat végighúzta Maria keblei közötti völgyben és közben figyelte, hogy a lány bőre libabőrössé válik, ahogy a toll végighalad a területen. A lány fölé könyökölve pörgette ujjai közt a madártollat. Maria zihálva csapta le Robin kezét.

- Hagyd abba! – tolta el Robin karját és felnézett a föléjük tornyosuló fa sötét komor sziluettjére. Kihúzta a fiú ujjai közül a szép hosszú tollat és megforgatta az ujjai között.

- Mit jelentenek a tollak? – kérdezett rá váratlanul Maria érdeklődéssel a hangjában. Természetes kérdés volt, s egyben mindkettejüket meglepte. Hiszen semmit sem tudnak egymásról. Maria mindig is kíváncsi volt, hogy ugyan miért vannak ezek a tollak Robin ruhájára tűzve és mi lehet a tartalmuk. Most itt volt a lehetőség. A fiú vele van, ennyit igazán tudhat róla. Robin kihúzott a válla feletti rendezett káoszkompozícióból egy másik tollat és néhányszor végigsimította az ujjaival, hogy a hártyák szépen szálirányba fussanak.



Felmosolygott Mariára. Már hetek óta együtt vannak, de…alig beszélgettek. A találkozásaiknak egyetlen célja volt. S ettől képtelen volt visszafojtani egy kis kaján mosolyt. Igaza van a lánynak. Néha beszélgetniük sem ártana. Megtudni egymásról dolgokat. Hiszen szinte nem is ismerik egymást. Ő sem tud semmit Mariáról, a lány sem róla.

- A tollak jelentését kérdezed? – suhintotta meg a levegőben a madártollat Robin.

- Igen. Talán nem szabad? – nézett rá Maria meglepetten.

- Minden toll, egy megszerzett nő – hunyorított rá Robin. Maria elvörösödött, de közben el is sötétedett a tekintete és haragosan nézegette Robin vállához tűzött peckes tollakat, hiszen legalább két-három tucat toll van Robin vállán! Ez szégyenteljes! - Neked valami vörösbegy tollra gondoltam – tett rá egy lapáttal, miközben igazgatta Robin is nagy komolysággal a tollakat a vállán és közben huncutul Mariát figyelte a szeme sarkából.

- Nem beszélek veled többet! – pattant fel Maria és Robinhoz vágta a kezében tartott madártollat. Robin nevetve kapott a lány keze után és visszarántotta. Maria elvesztette az egyensúlyát és Robinra zuhant.

- Imádom amikor felháborodsz! – nevetett hasból a fiú. – Semmi köze sincs nőkhöz a tollaknak Hercegnőm!

- Inkább azt imádod, ha gúnyt űzhetsz belőlem! – nézett rá dacos sértettséggel Maria. – Jól esik, hogy ilyen naivnak és hiszékenynek tartasz? Muszáj ezt kihasználnod?

- Édes ártatlanságnak nevezném ezt nálad és egyáltalán nem gúnyolódom, de olyan bájos vagy, amikor kislányos felháborodásodban az első adott szónak is hiszel. Ismerj meg Maria! Komolyan ezt gondoltad rólam? Légy egy kicsit józan belátással!



Maria homlokráncolva viszonozta Robin komoly tekintetét. Nem tudta mit higgyen a fiú felől. Robin a szemében olyan férfi volt, aki minden esztelenségbe beleugrott az első gondolatra, és bátran véghez is vitte képtelen terveit. Különben hogyan valósíthatnák meg ezt a titkos kapcsolatot? Robin szavainak tényleg olyan könnyen és gyorsan bedőlt, akár egy gyerek és ezen nem győzte restellni magát.

- De valami jelentésük csak van, igaz? – kérdezett rá újból Maria.

- Igen. Rangjelzés – magyarázta Robin. Futólag oldalt lepillantva a vállánál ékeskedő tollak bokrétájára. Maria is követte a tekintetét. Halvány emlékeiben derengett, hogy valóban a többi klántagnak nem volt ilyen sűrű a tolldísze mint Robiné. Vagyis…

- A tollak mennyisége jelzi, hogy te vagy a klán vezetője? – lepődött meg Maria.

- Ez sokkal összetettebb dolog, mint ahogy ezt te gondolod Maria – felelte Robin az ujjai közt simogatva a viaszos tollhegyet és a finom vízhatlan hártyát. – A klánvezetőség nem születési előjog. Illetve nem csak az. Nem elég az, hogy az apám fia vagyok. Rátermettség is kell. Ha nem lennének vadász-sikereim sosem vehetném át a klán vezetését.



Maria megbűvölten hallgatta a fiút. S egyben szívdobogva is. El is felejtette, hogy választottja elsősorban vadász. Nem csak rablóvezér és útonálló. Az inkább rosszfiús kilengés volt részükről. De valójában Robin a fenyvesekben vadász volt. Fogalma sem volt milyen egy vadászat és hogyan zajlik, de kevés ismerete alapján is úgy ítélte meg, hogy meglehetősen veszélyes tevékenység. Robin talán mindennapi veszélyben van?

- Mond Robin a vadászatok igaz nem csak csapdaállításból állnak? – kérdezett rá gyanakvóan Maria.

- A csapdaállítás nem vadászat Maria. Az igazi vadászat több órás időtöltés és általában nagyon fárasztó is. Rengeteget kell menni, amíg egy vadat találunk, állandó figyelem és természetismeret, úgy kell ismerni az állatokat, mint magadat. S egy állat általában menekül, ha megneszeli, hogy vadásznak rá.

- És megölitek? – szeppent meg Maria ajkai elé kapva ujjait.

- Maria édes ártatlanságom, hát a vadászat erről szól! – szorította meg az ölében a lányt, ahogy könnyedén felnevetett.

- Ó de borzasztó! – sopánkodott Maria. – És…fegyvert is használtok?

- Magától értetődik, valahogy le kell lőni a vadat – felelte rá a maga természetességével Robin.

- Te is! – hördült fel Maria. Robin csak bólintott rá. Maria magába roskadva ült Robin ölében. Egy felől az állatokat sajnálta, másik oldalról viszont Robinért aggódott. Robin amint éles lőfegyverekkel vadászik, hiszen Maria is olvasott már vadászbalesetekről. S ettől halálra váltak remegett a fiú ölében. – És ez nem veszélyes?

- Nem lennék a fenyvesek legjobb vadásza, ha nem tudnék célozni Maria – nyugtatta meg Robin és visszaigazgatta a tollakat a többi közé. – A tollak egy-egy nemes és igazán nehezen becserkészhető madártól származnak. Amelyeket elejtettem, de egyben vadász-szimbólumok is. A legsikeresebben kivitelezett vadászatok, a legbátrabb vadásznak van a legtöbb ilyen tolla. A klánban ez jelzi, hogy a többiek fölött állok és vadászati tapasztalataim alapján az én szavam előbbre való bárki másénál. Egy vadászat kimenetele az én irányításom alatt zajlik. De tény, hogy mindezen érdemeimet nagyrészt annak köszönhetem, hogy az apám fia vagyok, az apám mellett nőttem fel és úgy ismerem az erdőt és a vadászat csínját ahogy a klán többi tagjának esélye sincs. Rátermettség és tapasztalat. De ez elvárás is Maria. Nekem kell a legjobban ismernem a saját erdőmet és nekem kell a legjobb vadásznak is lennem a saját erdőmben. Érted amit mondok? Ezt is várják el tőlem, és ezen elvárásoknak kell megfelelnem. Szégyen lenne, ha erre képtelen volnék. A tollak azt jelzik, hogy rangban a többiek felett állok, minden egyes toll kiérdemelt, egy különösen veszélyes vagy sikeres vadászati érdem fizikai megjelenése. Szimbólum és rangjelzés.

- Akkor te egy igen nagy vadász lehetsz Robin – állapította meg Maria s arckifejezésének komoly mégis félénk rezgései Robint megmosolyogtatták. Maria figyelmesen hallgatta a beszámolóját és látszott rajta, hogy szeretné megérteni őt. Megérteni azt, ami motiválja, ami az erdőhöz köti. Egy kicsit talán szeretett volna jobban belelátni Robin életébe és mindennapjaiba. S Robin kész volt megadni neki a válaszokat. Megnyílni a lány előtt. Úgy ahogy még egy nő előtt sem. Igen, Mariát szerette volna megismertetni a saját világával, a fenyvesekkel, úgy, ahogy még egy nővel sem tette. Maria más volt, mindenben más. És Maria tényleg érdeklődött az ő ügyei iránt. Pedig a lány éppen eléggé városi volt ahhoz, hogy érdektelen legyen az erdő és Robin dolgai felől. Most mégis rákérdezett. Mert tudni akarta, mert meg akarta ismerni.



De Robinnak be kellett látnia, hogy azt, amit Maria oly nagyon szeretne azt ő maga nem tudja megadni a lánynak. Robint akarta megismerni a maga közegében és a maga valójában. És ehhez csak egy kiskapu volt a tollak jelentése a vállán. Robin mélyet sóhajtott és fürkészte a lány komoly arcát. Maria feltűzött hajjal olyan tiszta, szép és komoly tudott lenni. Eléggé ahhoz hogy az érdeklődését komolyan is vegye. Márpedig Robin pontosan tudta, hogy ha igazán meg akarja ismerni, ahhoz nem elég, ha az erdőben látja. Nem a saját környezetében kell, hogy bemutatkozzon, hogy beavassa a lányt. S hogy ezáltal Maria is megismerje egy kicsit jobban őt és a klánt. Ehhez pedig az kell, hogy a klán is megismerje Mariát.



Robin felállt és megigazította csípőjén a nadrágja övét. Maria meglepődve meredt a fiúra, ahogy felállította. Robin tekintetében elszántság tükröződött. De ezt a fajta elszánt tekintetet még nem ismerte tőle. Robin szembogara alig volt kivehető a rájuk ereszkedő sötétségben. Maria bizonytalanul nézett fel a feléjük boruló égboltra, már feltűntek az első csillagok az égen. Rájuk ereszkedett az este. Haza kellene már mennie. De Robin mozdulatain egyáltalán nem az látszott, hogy kész a sötétben végigbotorkálni vele Holdszállásig. Pedig sötétedésre minden este hazakísérte a fiú. Igaz az utóbbi időben ez egyre inkább áttolódott az éjszakába. Az elválás egyre nehezebben ment, Robinnak nem akaródzott elengedni a lányt és Maria sem igazán vágyott vissza Holdszállás unalmas mindennapjaiba. Robinnal lenni sokkal izgalmasabb volt. S még nem is tudta, hogy milyen ajánlat vár ma rá.



Robin magában mindent végiggondolt, majd eltökélt arccal Mariára nézett. Csak a telihold fénye sütött rájuk, megvilágítva és ezüstös fénybe vonva arcvonásaikat.

- Nos? Kész vagy megismerni az erdei éjszakai életet? – nyújtotta a tenyerét Maria felé Robin.

Maria kitágult szemekkel, döbbenten nézett Robinra. Pontosan tudta, hogy milyen súlyú a kérdés és milyen súlyú lenne a visszautasítása. Robin felajánlotta neki, hogy megismerteti valamivel, amivel még soha senkit és amivel Maria még életében nem találkozott. Új és izgalmas ismeretekkel bővülhetne az élete Robin oldalán. De ez azt is jelenti, hogy ma éjszakára egyértelműen, végérvényesen kimarad otthonról. A döntése súlya több volt egy egyszerű igennél vagy nemnél. Ha igent mond, felejthetetlen éjszakának néz elébe, és Robin tudtára adja, hogy történjen bármi vele tart, és igenis meg akarja ismerni a fiút és mindazt, ami Robinnal jár, és otthon alapos fejmosást kap az éjszakai kimaradásért. Ha nemet mond, akkor Holdszálláson a nyugalmas, unott békés élet várja, de Robin talán eléggé megbántva érzi majd magát, hogy soha többet ne tegye fel ezt a kérdést. Robin ultimátumot nyújtott elé egy egyszerű, mégis kettejük kapcsolatában világrengető kérdéssel. És a döntés Marián volt. Vállalja Robint és az éjszakai ajánlatát, vagy lemond mindkettőről és ezzel valami csodálatos és különleges dologról is az életében.

Robin nem sürgette a válaszadással. Türelmesen, kinyújtott kézzel, de acélos keménységgel nézte a lányt, és arcvonásaiból semmilyen érzelmet nem lehetett leszűrni. A lány nem láthatta a hátának megfeszült izmait, ahogy pattanásig feszült idegekkel várta a lány válaszát. A kérdés feltétetett. De ezzel kész tények elé is állította a lányt. Vagy vele jön, vagy…talán itt véget ér a kapcsolatuk is, ha Maria nem találja érdekesnek az erdőt és fontosabb számára a biztonság Holdszálláson. Ugyanakkor valamit olyasmit ajánlott a lánynak, amit még tényleg senki másnak. Egy lányt visz a klán elé. S maga sem tudta, hogy miért határozott ilyen hirtelen erről és miért érezte ennyire magabiztosan azt, hogy jól döntött. Ismerje meg a klán Mariát ahogy Maria is a klánt. Ha igazán akarja. De ezzel kitárta Maria előtt a szívét, hogy beledöfje a tőrét. Mert ha Maria visszautasítja az invitálását az Robin életében is törés lesz. Az első és talán az egyetlen nő, akit a klán elé akart vinni: az Maria volt és lesz örökké. A kérdés, hogy elfogadja-e ezt az invitálást.



Komoran bámulták egymást. Anélkül, hogy egyetlen szót vagy érzelmet is mutattak volna kétségeikből és bizonytalanságaikból egymás felé. Mert Robin kérdése válaszút elé helyezte őket, Maria válasza pedig mintegy ítélet lebegett a fejük felett a kapcsolatukat illetően. S éppen ez volt a legmélyebb érzés közöttük, hogy mindketten tudták bármi is lesz a válasz, azzal közöttük is minden eldöntetett. Átérezték mindketten a jelentőségét a pillanatnak. Maria hatalmas levegőt vett, olyan mélyet, mely tele volt a fekete erdő minden fenyőjének illatával, és melybe minden gondot és minden bajt szeretett volna felszippantani, hogy aztán hosszan kifújva el is fújhassa őket kettejüktől, s szóra nyitotta ajkait.

- Igen, Robin. Kész vagyok megismerni, az éjszakai életet itt az erdőben – mondta ki tisztán csengő komoly hangján Maria, s apró kezét Robin széles tenyerébe helyezte.

Őszi falevelek

- Hová mégy Maria?! – csattant Loveday hangja Maria háta mögött.


- Csak sétálok egyet az erdőben – viszonozta a lány nyugodtan a tekintetét.

- Nem lesz túl sok a sétából Maria? – kérdezte zavarba ejtő hangsúllyal Loveday.

- A séta egészséges – emelte fel a fejét Maria csökönyösen és lesietett a lépcsőn. Széles léptekkel vetette magát az erdőbe és a közeli tisztás felé haladt. Ragyogón sütött a nap, az erdei talajszint növényei már térdig értek, ahogy az ösvényről letért, hogy a tölgyfa árnyékába húzódjon. Maria nem várta meg az ebédet, reggeli után átöltözött és sietve hagyta el Holdszállást. Gondolkodni akart, és ez Holdszálláson lehetetlen. Leseperte a szoknyáját és a tölgyfa egyik gyökerére kuporodott, s felhúzott térdeire könyökölt. Robin erdejében van. Minden ami körülveszi, az Robiné. S a fiú szó nélkül engedte, hogy itt tartózkodjon. Elképzelni sem tudta, hogy fog a fiú szemébe nézni a történtek után. Hogy egyáltalán mit gondol róla Robin. Hogyan viszonyul egy férfihoz egy nő, miután odaadta magát neki? Úgy ismeri, olyan intim helyzetben volt vele, mint még senki mással. S Robin? Hogyan érez iránta most, és mit gondol felőle?



Egy csokor mezei virág hullott az ölébe. Maria meghökkenten nézte a szép körbe rendezett virágokat, s lágyan kezébe vette, s felemelte a fejét. Robin állt felette. Aki az imént az ölébe dobta a virágcsokrot. Ahogy találkozott a tekintetük Maria semmit nem vett ki a fiú tekintetéből. Ugyanolyan volt, mint mindig. Kissé elutasító, kissé komor, de lendületes, provokatív és magával ragadó. Robint mindig ilyennek látta, voltaképpen mindenkivel. Egy kiálló gyökérre tette fel egyik lábát, s most a combjára támaszkodva egyik alkarjával nézett le Maria ölébe. Robin állta egy ideig Maria tekintetét, végül leemelte a fejéről a kalapját és meglegyezte magát vele. A zivatar után rekkenő hőség köszöntött a völgyre. Párás, és nehéz volt az erdő levegője, Robinnak is melege volt.

Én ugyan nem fogok megszólalni. Nem is tudom mit mondhatnék neki? Ő a férfi kezdeményezzen csak ő, ahogy eddig is tette! Hát tessék!

- Neked szedtem! – legyintett a virág felé Robin. – Hozzád indultam…Holdszállásra…

- Úgy tűnik nem számítottál már rám az erdőben – pörgette meg ujjai közt könnyedén a virágokat Maria.

- Megbántad? – kérdezett rá kertelés nélkül Robin. Maria felemelkedett és hogy kikerülje Robin tekintetét előre lépett néhányat.

- Nem – hajtotta el a fejét Maria és a virágcsokorra nézett.

- Helyes, mert én sem – felelte rá Robin még mindig a tölgyfa alól.

- Azonban nem mondom azt, hogy nem voltak még kellemesebb perceim. Nem is értem ki az, aki túlértékeli a testi szerelmet, én nem találtam benne semmi említésre érdemeset – folytatta útját Maria. Nem jutott sokáig, mert két kar fonódott szorosan fűzött derekára. A ruha vastag selyemanyagán is érezte, Robin erős kezének súlyát a csípőjén.

- Én sem állítottam, hogy jó volt. De be tudom bizonyítani, hogy lehet az, ha te is akarod – hajolt előre, s a Maria kezében tartott csokorból kihúzott egy fehér, apró bimbós margarétát, s finoman a lány füle fölött a vörös tincsek közé szúrta. – Akarod? – búgta a lány fülébe érzékien Robin.

- Nem, soha többet – lehelte Maria elgyengülve.

- Hazudsz! – sziszegte a fülébe Robin, és ölelése egyszerre vált gyengéddé, de érzékivé is. Maria lehunyta a szemét és érezte, hogy elgyengült karjai tehetetlenül hullanak az oldalára, miközben Robin tenyere szorosan tartotta, végigtapintotta a ruha fűzős anyagát. Tenyere mohón rátapadt Maria keblére, melyet beragyogott a déli napfény arany sugára. Ahogy ráhajolt ajkaival Maria nyakára és vállára, láthatta Maria keblei hogy emelkednek meg tenyere szorításától. Maria torkán elfojtott kiáltás tompa hangja szakadt fel. Maria úgy simult a karjaiba, mint egy kényelmes fotelbe. Karjait a fiú erős karján pihentette, feneke Robin feszes csípőjének nyomódott, combjai megremegtek Robin erős, széles combjainak nyomódva. Vágy ereszkedett a szemükre, fátyolos, napsugaras, fényes érzékiség. Robin tapasztalt tenyere lágyan dörzsölte át Maria érzékeny mellbimbóit.

- Ó Robin! – hajtotta hátra Robin vállára a fejét Maria. Robin türelmetlenül húzta elő oldalzsebéből a kését, és Maria hátán a selyemzsinór legalsó húzása alá csúsztatta a hegyét. Egy erős rántással a zsinórt elvágta és Maria kéjes sóhajjal érzékelte, hogy enyhül a fűzés szorítása. Robin a füle mögötti érzékeny részt csókolgatta, miközben, újabb és újabb bújtatásnál vágta el a zsineget. Nem lett volna idegzete, ebből a szoros fűzőből kihámozni a lányt. S Maria sem tiltakozott, hogy Robin most néhány vágással szétrombolja a ruháját. Ezt a zsinórt többet már biztos, hogy nem használhatja. Sőt szinte izgató volt, ahogy újabb és újabb feszítő, szorító húzás oldódott fel és mellei felszabadultak a fűzésből. Maria feje hátrabukott, ernyedten dőlt Robinnak, aki mohón nyúlt be a ruha megernyedt kivágása alá, s ujjai közé vette a lány vörös mellbimbóit, s becézni kezdte. Maria felnyögött az élvezettől és érezte, hogy a nap melege simítja át lemeztelenített mellkasát és vállait. Lágyan simogatta a napfény és a meleg szellő meztelen bőrét. A természetben minden olyan egyszerű és egyértelmű volt. Csak Robin érintése és csókjai számítottak. S Robin nem váratta sokáig. Bőrkabátját a fűre dobta és nem csak Mariáról, de magáról is ráncigálta a ruhadarabokat. Látni akarta a Hold hercegnőjét a Nap fényében. És gyönyörű volt a látvány. Robin áhítattal nézte a lány apró rezgő melleit, vékony, mégis lágy vonalú nőies csípőjét, az alsószoknya megkötőjét kioldva leomlott Maria bokájához a selyemanyag, s feltárta a vörös háromszög igéző domborulatát. Maria fehér combjai szoborszerű szépségben ragyogtak. Vörös hullámos haja a keblei közé borult, ahogy lehajtotta a fejét. Robin ajkai rátapadtak a lány mellbimbójára és megszívta a az egyik, majd a másik bimbót. Maria megborzongott, s Robin hajába túrva lelökte a fiú fejéről a kalapot. Belemarkolt a göndör fürtökbe és kéjes nyögdécselés hagyta el ajkait. Vörös haja az előtte térdelő Robin fejére omlott. Robin tenyere végigdörzsölte a csípőjét, marokra fogta melleit, végigsimított a hasán és ujjai belemélyedtek Maria nőies formás fenekébe. Maria érezte, hogy elönti a nedvesség az ölét, s ahogy Robin ujjai a női szirmok közé siklottak, Maria nedve lassan végigcsorgott a combja belső ívén. Maria felsikoltott a behatoló ujjak okozta gyönyörtől és reszketve kapaszkodott Robin vállába, miközben Robin Maria hasába fúrta az arcát és nyelve a lány köldöke körül játszott. Robin ujjai a csiklóján és a megnyíló szűk járatban futottak, s Maria karjai ernyedten hullottak Robinra.

- Ne Robin! Nem bírom tovább! – pihegte egész testében remegve a vágytól. Robin a kabátjára nyomta a lány vállát és Maria testén szinte táncot járt a napfény a falevelek közt áthatolva. Robin kitágult szemekkel itta a látványt, s behatolt a lány felkínálkozó combjai közé. Maria felsikoltott a behatolást érezve, de most nem a fájdalomtól.

- Ó Robin! Azt nem mondtad, hogy ez ennyire jó! – sikítozta önkívületében, ahogy Robin lassan a szerelem keringőjét kezdte járni vele. Robin mellkasszőrzetébe fúrta vékony, hűvös ujjait, s Robin hozzábújva, Maria melleihez dörzsölte férfias mellszőrzetét. Maria fejét hátrahajtva kiáltozott a kéj hangjain, s megfeszülő nyakának ívére hajolt Robin, hogy nedves csókokat hintsen a feszes bőrre. Bár majd eszét vette a sodró lendületű szeretkezés, mégis Maria reakcióit figyelte. Most minden idegszálával azt akarta, hogy Mariának okozzon örömöt az együttlétük, ehhez azonban nem feledkezhet meg magáról. Maria hanyatt fekve felhúzott térdekkel vergődött alatta.

- Kérlek Robin! Nem tudom mire, de kérlek! Még! Ó nem bírom tovább, annyira jó! – sikította Maria újabb és újabb nyögések közepette, s Robin küzdve a szemére ereszkedő köd és bódulat ellen, homályosan de Maria virágok közt szétterülő vörös tincseit érzékelte, a lány alabástrom testén a fények játékát, fehér combjai a csípőjét szorították, térdén árnyékok és fények váltották egymást. Maria kivetkőzve önmagávól az önkívület határán nyöszörgött alatta, s Robin erősen megmarkolva a lány fenekét megemelte, hogy még mélyebben belé hatolhasson. A minden eddiginél mélyebb lökésektől Maria elérte a csúcspontot és erőteljes kielégülés kiáltása szakadt az ég felé. Robin néhány lökéssel Maria után érte el a beteljesülést.



Robin leheveredett Maria mellé a tisztás virágaira és zihálva szorította alkarját a homlokára, hogy eltakarja szeme elől a napot, mely a dél minden erejével sütötte őket. Maria öle csatakos volt, még mindig szivárgott belőle a kielégülés édes nedve, áztatva Robin kabátját, s lábai remegtek a gyönyör okozta elgyengüléstől. Maria mellkasa is szédült tempóban emelkedett és süllyed és másodpercekig úgy érezte, hogy megszűnt körülötte a világ csak ez a mámorító lebegés maradt, a kielégülés boldog teljességének érzése, ahova Robin juttatta el.

Robin nagyokat fújtatva próbált visszatalálni a földre a csillagok közül, ahova Mariával tettek nagy utat. Mellkasán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Teljesen kiszívta az erejét a szeretkezés koncentráltsága, és az erőteljes fizikai mozgás. Maria ernyedten pihent mellette, szinte elaludt ott a fűben Robin oldalán. De rovarok, méhecskék és legyek döngicséltek a közelben. Ami egyből kijózanította. Hogy is tudott így elfeledkezni a külvilágról, ami tele van veszélyes állatokkal. Mindjárt a fenekébe csípnek ezek a kis állatkák! Maria elgyengült karral tapogatódzott ruhái után, de ezzel csak Robin vesszejét találta meg.

- Még egy menet Hercegnőm? – fordította a fejét Maria felé Robin, megérezve a lány kutató ujjait hímvesszőjén.

- Én nem… - Maria kivörösödve eresztette el a puha testrészt az ujjai közül, de Robin visszahúzta rá a lány kezét.

- Kimerítetted Hercegnő! Ma nagyon sokat követeltél. Megdolgoztattál rendesen – mosolygott a lányra halványan Robin.

- Fel kell öltöznöm, bárki megláthat és…ez az erdő tele van…állatokkal – nézett körbe ijedten Maria, ahogy rovarok bizonytalan röppályája hol közeledett, hol távolodott tőle.

- Csodálatos voltál Hercegnőm! – könyökölt fel Robin és Maria ajkára nyomott egy hosszú, forró csókot.

- Szeretlek Robin! – nézett fel a csók után kábultan Maria a fiú sötét szemeire.

- Én is szeretlek Maria – szorította magához egy pillanatra a lányt Robin, de aztán segített neki felöltözni. Maria tanácstalanul nézte szétrongált ruháját. Mivel a fűzőt nem tudta megkötni hátul, így szinte nyitott hátú ruhával állt Robin előtt.

- Mindjárt megoldjuk a helyzetet – nézett körbe Robin és egy virágindát keresve igaz nem végig, de néhány lyukon átbújtatva összehúzta a lányon a ruhát. – Átmenetileg megteszi – nézte a művét Robin. – De még maradsz Hercegnőm! – tartotta fogva Mariát a derekánál fogva. Maria rátette tenyerét a fiú kézfejére.

- Ne! Robin – nevetett fel tiltakozva Maria.

- De igen! – húzta le magához a lányt Robin és mellkasára vonta Maria fejét és karját. Maria le-lebukó szemhéjjal Robin fekete ingének kivágását nézte. Most nem voltak tollak, csak a fekete ing, Robin nyers férfias illata, ami gyantaszagot árasztott. Behúzódtak az árnyékba és szinte álmosító volt ez a békés kielégültség, ami eluralkodott rajtuk. Robin a mellkasára boruló vörös tincsekkel játszott. A napfénybe emelt egy tincset és figyelte hogyan színezi át élénk, lángoló tűzvörössé a fény. Maria elpilledt a mellkasán, lágyan, egyenletesen szuszogott. Robin átkarolva a derekát a hátát simogatta, majd megcsiklandozta a lány orrát a vörös tinccsel. Maria grimaszolva húzódott el, majd újra Robinhoz bújt.

- Olyan a hajad színe, mint az őszi faleveleké – mormolta Robin Maria hajába túrva. – Most már biztos vagyok benne, őszi falevél színű a hajad – szorította az orra és a szája elé a vörös tincset Robin és miközben csókot lehelt a tincsre, belélegezte illatát.

Cseppek az erdőben

Szürke esőfelhők úsztak az égen. Maria és Robin a tisztás nagy tölgyfája alatt ült egymás mellett, hátukat a fatörzsnek vetve. Robin Maria ujjaival játszott. Az ölébe húzta a lány kezét és újra és újra átsimította az érzékeny ujjbegyeket sajátjával. Maria karján remegés futott végig és az öle felé futott minden rezgés. Lehunyt szemmel döntötte fejét a fatörzsnek. Robin csendesen nézte a lány tenyérvonalait, majd ujjai végigfutottak a lány ereit követve egészen a könyökéig. Milyen áttetsző és puha a bőre! Olyan mint egy elefántcsonttorony. Törékeny, szép. Maria megérezte a fiú leheletét a csuklóján, majd nedves ajkai lassan elkezdtek felfelé vándorolni a karján.


- Mindjárt elered az eső! – suttogta Maria még mindig lehunyt szemmel.

- Valóban. De az erdőben még nyerünk legalább két órát – morogta Robin.

- Ezt hogy érted? – nézett le rá meglepetten Maria.

- Úgy, hogy a fák koronái még megtartják a vizet, úgyhogy, ha a fák alatt maradunk akkor nyertünk akár két órát is az elázásig – mosolygott rá Robin.

- Két óra zuhogó esőben az erdőben… - ismételte elgondolkodva Maria, s már hallotta is, ahogy körülötte elcsendesedik az erdő. Dörgés csattant az égen, s halk szemerkélő hangok távoli moraja hangzott. De valóban a fa alatt szárazon maradtak, s Robin felbátorodva merészebben kezdte csókolgatni Maria nyakát és mellkasát. Maria levegő után kapkodva túrt Robin göndör fürtjeibe. Tiltakozni akart, el akarta tolni a fiú fejét, mert vészesen közeledett mellei domborulatához, de végül mégsem tette. Csak vágyakozva beletúrt a fiú hajába, a kalapját még a korábbi csókolózásuk alatt lökte le valamikor a fejéről. Egyikük sem foglalkozott igazán vele, hogy hova került. Robin Maria elől eltakarta a fényt s kezét a lány lábszárára tette.



Maria lehunyt szemmel találgatta, hogy mit csinálhat a fiú, mert ziháló leheletén kívül és matató ujjaiból nem érkezett más utalás tetteire. Aztán megérezte a fiú forró tenyerét meztelen lábszárán.

- Mit művelsz Robin? – kérdezte Maria a fiú vállára döntve a fejét.

- Tetszeni fog ígérem – mormolta Robin vágytól remegő hangon.

- Ez illetlenség – emlékeztette Maria.

- Láttalak már bugyogóban ne aggódj! – viccelődött Robin.

- Már nem hordok bugyogót – tiltakozott Maria.

- Jól van, akkor alsószoknyában – csúsztatta fel a tenyerét merészen Maria combjára. Mariának elakadt a lélegzete, s összeszorította a combjait satuba zárva Robin kezét.

- Megígérem, hogy jó lesz! – hajolt fölé Robin és Maria ajkát birtokba véve kedves kérlelő körökkel dörzsölni kezdte Maria combjának belső ívét. Maria a csók alatt elernyedve elfelejtette, hogy a fiú keze még mindig a combjára tapad és engedett a szorítása, mire Robin fürge mozdulattal feljebb csúsztatta kezét Maria combján.



Lassíts Robin! Nyugalom… - mormolta magában Robin, ahogy érezte megint magával ragadja a szenvedély. Tudatosan igyekezett visszafogni magát Maria közelében. Szem előtt tartotta, hogy a lány mennyire fiatal és tapasztalatlan, legalábbis ez volt a terv. De ahogy megérintette a lány nedves nőies szirmait, végisöpört rajta a vágy.

- Hercegnőm! Hiszen te kívánsz engem – húzta végig lágyan az ujját Maria legérzékenyebb pontján. A lány megremegett az érintésétől, de nem tiltakozott, hanem enyhén széttárva combját csípőjét közelebb tolta. Ösztönös mozdulat volt, mégis annyi felkínálkozás volt benne, ami Robinban végleg felszakította a gátakat. Képtelen húzni ezt a kielégülést. Akarta a lányt, az első pillanattól, egyszerűen nem megy a lassú egymásra találás hosszú folyamata. Itt és most akarta. Robin lerántotta magáról a kabátját és a földre dobta az avarba.

- Robin?! – kérdezte felrévedve Maria, amikor Robin egyszerűen a kabátjára nyomta.

- Bármennyire is szeretném késleltetni ezt a pillanatot, nem bírom tovább. Kívánlak Hercegnőm! – döntötte hanyatt a lányt, ahogy fölé mászott. Maria riadtan meredt a fiú elszánt arcába, ahogy meglazította a nadrágövét, s felhajtva Maria szoknyáját a lába közé helyezkedett. – Utolsó lehetőség Maria! Biztos, hogy nekem akarod adni a szüzességed itt az erdő közepén? – nézett le a lányra komolyan Robin. – Egyszeri és megismételhetetlen Maria! Ha most elveszíted a szüzességed, azt vissza már senki sem adja!

- Veled akarom Robin! – bólintott rá elszántan Maria s idegesen megnyalta a száját. Robin a farzsebébe nyúlt és előhúzott egy hártyaszerű vékony anyagot.

- Vigyáznom kell rád Hercegnőm! – búgta Robin, ahogy hímvesszőjére húzta az átmosott állati bélből készült védekező szert.



Maria lehunyta a szemét és érezte az avar zizegését a feneke alatt. Robin kabátja igaz sokkal nagyobb volt rá, így szinte kényelmesen elhelyezkedhetett rajta, haja szétterült a fekete bőrön, vörös hullámokban omlott az avarra. Robin szeme éhesen itta a lány lemeztelenített combjainak látványát. Fehéren vakítottak az alsószoknya selyme alól. Marián nem volt harisnya, meztelen lába olyan izgató volt, hogy Robin érezte elönti egész testét a forróság. Ránehezedett a lányra, s Maria fölé könyökölve két alkarján megtámaszkodva behatolt a lány szűzies forró, nedves ölébe. Maria nem akarta, a váratlan behatolástól és fájdalomtól mégis felsikoltott. Úgy érezte szétszakad az egész belsője a feszítő fájdalomtól. Robin megállt és figyelte Maria eltorzult arckifejezését. Puha csókokat hintett a lány arcára, nyakára, miközben lüktető duzzadó férfiasságának megálljt parancsolva várta, hogy Maria fájdalma enyhüljön. Teljesen leállt, csak várta, hogy enyhüljön a szorítás a nedves forróságban. Maria Robin karjába kapaszkodva ráncolta a homlokát.

- Most már nem fog fájni – lehelte a lány összepréselt ajkaira Robin, s követelően csókolózásra kényszerítette a lányt. Nyelve szétfeszítette a lány ajkait és behatoltak a lány nedves nyelvéhez. Ezzel egy időben lassú csípőmozgásba kezdett és mélyebben benyomult Maria ölébe. Maria torkából tompa nyögés hallatszott, de Robin nem törődött vele. Beszívta a lány hajának virágillatát, megrészegedett a vörös haj tapintásától és látványától. Semmit sem tudott tovább húzni és úgy tűnt mindent csak elkapkodott, de képtelen volt fékentartani az eddig visszafojtott szenvedélyt. Egész testében megfeszült és a kielégülés pillanatában felkiáltott: - Szeretlek Hercegnőm!



Nem érkezett válasz. Az erdő csendes volt körülöttük. Robin szinte beájult Maria mellkasára rogyva. Csak akkor eszmélt, amikor hatalmas hűvös cseppek vágták tarkón. Maria megmozdult alatta. Megpróbálta összecsukni széttárt combjait, s fájdalmas öléről legalább egy kicsit elterelni a figyelmet. Robin pulzáló férfiassága kilökődött a testéből, s vörös vércseppek éktelenkedtek selyem alsószoknyájának anyagán. Maria leseperte a lábára a szoknyát, hogy eltakarja szüzessége elvesztésének bizonyítékát. Összezavarodtak az érzései. Olyan hirtelen és gyorsan történt és valahogy nem érezte a naturalitásában azt, amit várt volna ettől a pillanattól. Csalódott volt és nem tudta igazán miben csalódott. Robinban, magában, vagy a testi szerelemben? Úgy érezte magát, mint amikor elveszít valaki valamit. De hiszen ő tényleg elvesztett valamit! Itt a tölgyfa alatt a körülöttük dübörgő viharban, a szüzességét vesztette el.



Istenemre! Tényleg szűz volt! Hát persze, hogy az volt, ennyire fiatalon. Lehettem volna gyengédebb? Lassabb, finomabb? De hát meddig várjak már? Nem bírom ezt a gyötrődést! Annyira kellett ez a lány! Érezni akartam, olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehetséges! Én legcsodálatosabb Hercegnőm! Robin kereste Maria pillantását, de Maria kerülte a tekintetét. Bár még mindig sajgott az öle felhúzódott Robin mellől, Robin kabátjáról, s Robin átható pillantása elől.

- Maria! – kapott a lány keze után Robin, de a lány ellépett az érintése elől.

- Te csináltad már ezt igaz? – kérdezte halkan Maria, s szürke szemét az égre emelte. Olyan vizenyősen szürke volt most a szeme, mint maga az égbolt. Robin felemelte a földről a kabátját s magára kapta.

- Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam, többet nem fordul elő – törölte át nedves tarkóját Robin.

- Nincs miért megbocsájtanom – nézett rá vissza különös tekintettel Maria.



Mekkora hibát követtem el! Jézusom! Most mi lesz? Robin sohasem fogja megkérni a kezem. Belegondolva semmim sem maradt. Az apám elkártyázta az örökségem! A nagybátyám könyörületkenyerén élek, és oda a szüzességem is! Nincsenek bátyáim, unokatestvéreim, sem szüleim, akik bármit is tehetnének értem. Az egyetlent, ami talán értéket jelenthet, egy nőnél, már azt is eljátszottam. Robinnak adtam! S hogyan tovább? Komolyan úgy érzem, hogy Robint érdekleni fogom még mindezek után? Robint az örököst? Egy vagyontalan nő, aki már nem is szűz! Hogy lehet egy nő ennyire ostoba, mint én? Robin ezt akarta, és megkapta. Neki nem is világrengető esemény, hiszen egyértelmű, hogy van már tapasztalata a testi szerelem terén. Neki én talán csak egy voltam a sok közül.

- Indulnom kell, ha nem akarok teljesen elázni mire hazaérek – szólalt meg újra Maria.

- Hazakísérlek! – állt mellé keményen Robin.

- Semmi szükség rá, hazatalálok innen – felelte Maria elutasítóan.

- Azt mondtam együtt megyünk! Gyere! – ragadta meg a lány kezét Robin és maga után vonszolta a lányt az erdőben. Patakokban ömlött rájuk az eső. Robin már a zivatar intenzitásából tudta, hogy legfeljebb háromnegyed óra nyereségük lehetett, nem két óra ahogy eredetileg gondolta. Szakadt rájuk az eső. Maria ruhája teljesen elázott, a szoknyáját csak vonszolta maga után, hajából patakokban csorgott a víz. Robin álláról is csöpögött, kalapja karimája összegyűjtött egy kisebb vizesároknyi vizet és most teljes egészében a nyakába zúdult ahogy hátranézett Mariára. Sarasak, avardarabosak és esővizesek voltak mindketten. Kutyául eláztak, mire elérték Holdszállást.

- Nem jöhetsz be velem, mindenki tudni fogja, hogy veled voltam – vörösödött el Maria, s elrántotta a kezét Robinéból.

- Nem gondolod, hogy épp itt az ideje, hogy megtudják? – támadt vissza Robin.

- Nem! Ellenkezőleg! Ez egyáltalán nem dicséretes, sőt megrovást kapnánk érte mindketten!

- Most mondod már ezt? Miután lefeküdtem veled?! – kiáltott rá a szakadó esőben dühösen Robin. Maria riadtan nézett körbe, hogy nem hallotta-e valaki. Természetesen az ajtó előtt zajló ordibálás zajára kinyitották a kaput. Robin és Maria ügyet sem vetve az ajtónyitóra berontottak az eső elől az előcsarnokba.

- Pompás! A tékozló lány hazatért! – hallatszott Sir Benjamin hangja a szalonból. – Már egy órája esik! És látható volt, hogy esni fog akkor is, mikor elindultál itthonról. Hol voltál? Merre jártál? Hogy nézel ki? És EZ mit keres itt veled?! – csattant végigmérve a két fiatalt.

- Bácsikám! Az úgy volt, hogy… - Maria zavartan Robinra nézett és gyorsan a fiú elé lépett. – Sétáltam az erdőben és…és…eltévedtem…

- Úgy! Nem először Maria! – vakkantotta közbe Benjamin.

- …éppen arra vetődtem és kötelességemnek éreztem, hogy Mariát épségben hazaszállítsam! – szólt közbe Robin.

- Épségben? – mordult Benjamin végigmérve a két fiatalt. – Azt kétlem – jegyezte meg rosszmájúan. – Eredj a szobádba Maria és öltözz át! – Benjamin ezzel elintézettnek tekintve az ügyet rosszkedvűen a dolgozószobája felé indult. Robin levette fejéről a kalapját és áttúrta a haját ,hogy ujjai közt kifacsarja sötét tincseiből a vizet. Loveday elkapta az öccse karját és megrázta.

- Mit művelsz vele te kis hülye! – sziszegte Robin arcába Loveday.

- Miről beszélsz? – tette az ártatlan Robin.

- Láttam, hogy néztél rá Robin! És nem tetszett, amit a szemedben láttam! Szállj le Mariáról ő szebb, tisztességesebb és nemesebb nálad! Nem vagy méltó hozzá! Csak beszennyeznéd a becsületét! Ér neked ennyit? És ezt érdemli Maria? – szidta az öccsét Loveday, aki ügyet sem vetve rá a kandallóhoz lépett és töltött magának egy pohár brandyt.

- Már késő a sápítozásodból. Megtettem! – nézett Lovedayre a pohara felett Robin és egy hajtásra kiitta az italt. Érezte, ahogy végigmarja az ital a torkát és közben felmelegíti. Nincs értelme Loveday előtt bármit is titkolnia. Loveday a nővére. Jobban ismeri mindenkinél. A természetét, a vágyait, a féktelenségét. Színlelhetnének talán még egy vagy két hétig, de mit számít már az.

- Nem! Nem tetted meg! – hebegte halálra váltan Loveday. – Mariával nem!

- De igen! Lefeküdtem vele, akár tetszik a tiszta lelkű Holdhercegnőknek akár nem! -dünnyögte Robin.

- Hogy tehetted?! – támadt rá vad indulattal Loveday.

- Nem erőszakoltam meg, ha ez izgat! – morogta Robin.

- Lefeküdtél vele te barom! De attól még nem beszélhetsz így sem róla, sem erről az egészről. Kötelességed elvenni feleségül! – csattant rá Loveday.

- Ne légy ennyire szentimentális az égre is Loveday!

- Hogy nézzek így Benjamin szemébe? Mégis mond! Hogyan? Hogy tudom az öcsém okozta az unokahúga vesztét! Ez a te hibád Robin! Te erőltetted, biztos hogy nem Maria csábítgatott téged! Hogy tehetted ezt? Maria még szinte gyerek!

- Egyáltalán nem gyerek már! Észrevehetnéd, hogy igenis felnőtt nő és én tettem asszonnyá!

- Legfeljebb a szajháddá a te erkölcseiddel! – sziszegte neki Loveday. – Maria érzéseivel kétlem hogy foglalkoznál, hogy ő hogyan éli meg, hogy mit érez, mit gondol közben rólad és magáról! Egy életre tönkre akarod tenni?

- Túlzol mint mindig!

- Egyáltalán nem! Nem ronthatsz meg egy ártatlan lányt! Naiv éretlen és valószínűleg szerelemes! És mi lesz, ha teherbe ejted? – halkította le a hangját dühösen Loveday.

- Vigyázok, hogy ez ne történjen meg! – túrta át a haját Robin. Elege volt a nővére sápítozásából. Beszélni akart még nyugodt körülmények között Mariával, de úgy tűnt lehetetlenség Holdszálláson Mariával négyszemközt két szót váltani. Ez nem a legmegfelelőbb alkalom.

- Ez minden? Vigyázol?! Inkább szállj le Mariáról és hagyd békében élni a völgyben!

- Ez az egyetlen dolog amit nem tehetek Loveday. Mert képtelenség. Nem tudom békén hagyni, mert kell nekem! Szóval tartsd a szád!

Fekete selyemkendő

Az erdőn áthaladva kellemes hűvös fogadta, friss, üdítő illatot hozott a könnyed szellő a fák között. Maria szoknyájába is bele-belekapott a szél és csípőjére simította a vékony nyári anyagot. Kirajzolódott a combja vonala és csípője ringását felerősítette a légáramlat. A haja most egyenesen kiengedve omlott a hátára, az első tincseket tűzte csak hátra, amitől komoly külsőt nyert megjelenése. Nem éppen egy erdei randevúra érkező lány benyomását keltette.




Robin hangtalanul figyelte a közeledő lányt. Olyan a járása akár egy kecses őzgidáé. Vagy gazelláé. Ahogy megemelte a lány a szoknyáját kivillant fekete, ezüstcsattos nyári cipője, és apró kis lábfeje a szoknya alól. Ma semmi csábító nem volt a lány öltözékében. Visszafogott, zárt nappali ruhában volt, gyöngyházfényű kék selyemruha, könyékig érő szűk ruhaujjal, mely arasznyi fodros csipkeszegéllyel zárult. A ruha tökéletes volt egy könnyed erdei ösvényen tett sétához, de semmiképpen sem avarban hempergéshez találták ki. Vétek a lány komoly megjelenését elcsúfítani. Robin fanyar mosolyra húzta telt férfias ajkait és ellökte magát megfigyelőhelyétől. A neszezésre a lány felkapta a fejét.

- Azt hittem a tisztásnál vársz – nézett a fiúra csodálkozó szemekkel. Szürke szemei tisztán ragyogtak akár egy simára csiszolt kő. Elengedte eddig szorosan emelt szoknyáját és várakozó tartással Robint mérte végig. A fiú szeme előtt még selyemkendő volt. Olyan sötéten magasodott előtte, mint egy obeliszk szobor, szemei egy ragadozó tekintetével vetekedtek. Tartásában feszült figyelem sugárzott. A lesben álló vadász…

- Eléd jöttem, tudtam, hogy ezen az úton érkezel – nézett Maria háta mögötti az erdei ösvényre Robin. Maria ellenben az innen már látható tisztás felé tévedt. Robin türelmetlenkedett volna?

- És? Fogtatok ma valamit? – kérdezte mintegy mellékesen Maria, jelezve, hogy észrevette Robin teljes harci díszben áll előtte, selyemkendővel, tollakkal feldíszítve.

- Én már igen. A legnagyobb fogás itt áll előttem. A többieket…nem tudom – tette karba a kezét fölényesen Robin. Most, hogy kihúzta magát még magasabbnak tűnt, és a fekete selyemkendőben nem lehetet úgy látni szeme villanásainak rezzenésnyi változásait sem. Sajnos.

Maria tett egy bátortalan lépést előre, s kinyújtva a karját vékony karjai közé zárva a fiút a vékony ujjaival a fiú fekete kalapjának karimáját kereste. Robinnak elakadt a lélegzete, ahogy Maria karjai szinte súrolták a vállát, finom virágillatú ruhájának csipkefodrai a vállára borultak és a tollak fölött a nyakát csiklandozták. Borzongató volt ilyen közelről érzékelni a lányt. Maria nem figyelte, hogy Robin teste megfeszül a közeledésétől, csak félszegen mosolygott, hogy végre megtalálta a fekete selyemkendő csomójét és ügyes ujjaival kibogozta a selymet, a lágy anyag szétfutott ujjai között, ahogy a szoros kötés enyhült selyme átsimította a lány tenyerét és Maria elhúzta a kendőt Robin szeme elől. Most már teljes egészében láthatta a fiú mélyreható tekintetét. Kendőzetlenül.

A fekete selyem leomlott kettejük tekintete közül, s Robin még mindig karba tett kézzel nézett le az előtte pipiskedő lányra. Maria vörös haja hátraomlott ahogy felnézett rá, és Robin viszonozta a tekintetét. Bele kell szédülni ezekbe a szürke szemekbe, annyira leírhatatlanul szépek.

- Így jobb. Látni szeretném az arcodat – szólalt meg Maria, s vigyázva nehogy hozzáérjen a fiúhoz, leengedte a karját. De mielőtt hátraléphetett volna, Robin lecsapott, s elkapta a fekete selyemkendőt tartó kezét. Maria megakadt a mozdulatban, és zihálva kapta szemét a fiúra. Ökölbe szorult kezében ott lapult a fekete selyemanyag, s öklét Robin szorította marokra. Másodpercekig álltak így, Maria reszkető szívvel, Robin várakozón. Nem tudta kiengedni az öklét, és nem tudta elszakítani kézfejét a fiú szorításából, így tehetetlenül lesütve a szemét kissé elfordította az arcát.

- Ma nagyon komoly vagy Hercegnő – állapította meg kissé gunyoros hangsúllyal Robin, és szeme végigfutott az előtte álló lány lehajtott fején, vörös haján, mely gondosan kifésülve, félig feltűzve olyan komoly külsőt kölcsönzött Mariának. Kezével fogva tartva a lányt, felemelte másik karját és mutatóujját a lány álla alá helyezte, hogy könnyed unszolással megemelje a lány fejét. Maria apró sóhajjal engedelmeskedett a gyengéd kérlelésnek, és ahogy Robin felé fordult az arca, olyan volt, akár a napraforgó virág, mely a napfény felé fordulva kivirágzik. Szemhéja laposan felrebbent, és így elkapta Robin várakozó-kérdő tekintetét. Ahogy Maria tekintete végre rátévedt Robin elmosolyodott és közelebb hajolt a lány ajkaira.

- Robin! – suttogta Maria, megsejtve, hogy mire készül a fiú. Robin nem tudta eldönteni, hogy tiltakozás, meglepődés, izgatottság vagy csak a szokásos ijedelem hallatszott a lány hangjában, nem is érdekelte már. Még ma meg sem ízlelte ezeket a cseresznyepiros ajkakat. Ennyi igazán kijár neki, a napi várakozás után. Igenis meg akarta csókolni a lányt. Ha ellenkezik, ha sípcsonton rúgja, ha elhordja mindennek utána akkor is. A lány jött ide, ennyi igazán dukál.

Maria ajka beleremegett a könnyed érintésbe. Robin ajkai úgy szálltak rá a lány szétnyíló rózsakehely ajkaira, mint a pillangók. Mindketten felsóhajtottak a csóktól. Napok óta erre vártak. Erre a belefeledkezésbe és kábulatra. Erre a különös érzéki varázslatra. Robin mutatóujja felcsúszott a lány arcára és tenyerének melege beterítette a lány arcát. Széles férfias tenyerével puhán simogatta a lány bársonyos arcbőrét, majd ujjai könnyedén átfutották kecses ívű hosszú nyakát, s beletúrtak a vörös hajzuhatagba. A lányon minden olyan hamvas, bársonyos és hűvös volt. A haj a tapintása, az arca bársonya, a nyaka íve. Ez a komoly, fiatal, intelligens lány, aki mégis a legelemibb csapdába sétált bele. A szerelem csapdájába. Robin belemarkolt a vörös tincsek sűrűjébe és ezzel egyidőben vált vadabbá és erőszakosabbá a csókja.

Maria remegő testtel érezte, ahogy ölét elönti a forróság a fiú szenvedélyét tapasztalva. Robin gyengéd csókja váratlan hevességgel csapott át vad izzó követelésbe. S a lendülete Mariát is magával sodorta. Robin birtoklón és keményen csókolta. Mohó vággyal, mely úgy tűnt csillapíthatatlan. Maria mellbimbói megkeményedtek és kínálkozva meredtek Robin felé. Robin hátracsavarva a lány selyemkendőt szorongató kezét öklét Maria fenekéhez nyomva közelebb vonta magához a lányt. Összesimult a testük és szinte lángolva feszültek egymásnak, amikor erős, haragos csörtetés közben fülsértő zaj zavarta meg őket. Robin és Maria szétrebbent és másodpercekbe került míg ráébredtek mi ez a zavaró éktelen hang, ami félbeszakította őket. Maria lábánál Wrolf csaholt vad dühvel és vörös szemeit Robinra meresztette. Robin hátrált néhány lépést és kifulladva tenyerelt a térdére. Maria is igyekezett ismét levegőhiányát pótolni.

- Hallgattasd már el azt a dögöt! – szólt rá Robin, mivel Wrolf megállás nélküli hangos ugatásával félő volt, hogy az egész erdőt odacsődíti a nyakukra. Márpedig Robinnak nem hiányzott olyan társaság, amely beszélni is tud.

- Semmi baj Wrolf! – simogatta meg a kutya fejét Maria. Wrolf azonban haragosan még mindig Robint ugatta.

- Mond neki, hogy nem bántottalak! – utasította Robin.

- Robin, nem akart bántani, ne aggódj! Menj szépen haza! – mondta engedelmesen a kutyának Maria. Wrolf még mindig elégedetlenül morgott a fiúra. Úgy tűnt nem békélt meg a látottakkal és egyáltalán nem tetszett neki, hogy Maria a fiú közelében van. Nem tágított. Nagyobb veszélyben érezte védencét, mint amilyenben Maria érezte magát. Jogos ítélet. A kutya mégiscsak veszélyesebbnek tartja, mint Maria. Robin egy ideig bámulta a kutyát, végül kiegyenesedve ráparancsolt:

- Elhallgass! Ülsz Wrolf! – csattant rá keményen az állatra és Maria maga is meglepődött, de a kutya nyüszítve bár, de engedelmeskedett az utasításnak és lekuporodott az ösvényen. – Jó kutya! – biccentett Robin, s kinyújtott karral elkapta a fekete selyemkendő másik végét, amit Maria szorongatott. – Gyere Maria! – húzta maga után selyemkendőt fogva.

- Ezt hogy csináltad? – nézett rá meglepetten Maria a fiú után sietve néhány méterrel később.

- Jól nevelt kutya, egy erőteljes parancsnak engedelmeskednie kell. Legalábbis bíztam benne – mosolyodott el Robin. Maria visszamosolygott rá az ösvény másik oldaláról. Még mindig csak a selyemkendő két végét szorongatták. Ez volt a kapocs közöttük. Maria elgondolkodva nézelődött az erdőben. Már nem kell félnie. Hiszen az akitől a leginkább féltették az erdőben, az itt sétál mellette. Istenem! Hiszen én tényleg Robin oldalán sétálgatok az erdőben! Maria félénken a fiúra pillantott. Robin maga elé meredve bandukolt mellette, időnként egy-egy fenyőtobozt rugdosott félre az útból. Makacs ajkait összezárva, némán sétált a lány mellett. Csak a fekete kendőt ringatták egy ütemre előre-hátra, ahogy ráérősen haladtak az ösvényen. Maria szemében Robin magas volt, erőteljes és nagyon férfias, ahogy ott lépkedett mellette. Szinte ijesztően férfias és vonzó. S ez a férfi vele van. Itt az erdőben. Mert igenis ő érdekli. Madarat lehetett volna fogatni vele. Maria úgy érezte egyszerre neki süt a nap a fenyvesekre, a fényjáték megszínezte a ruhájukat a hajuk színét, játszott Robin tollaival és kalapjának karimáján, a fekete bőr magába szippantott a nap melegét, időnként megcsillant a napfény Robin övcsatján, a vállán lévő apró kapcsokon. Robin is elgondolkodva haladt. Maria erősebben meglengette a kendőt, s a ritmus ezzel megakadt közöttük. Robin oldalt Mariára nézett, hogy miért szakította meg a kendőmozgatást.

- Hümm? – emelte meg a szemöldökét artikulátlan hangot kiadva Robin.

- Annyira szép ez a nap és ez az erdő! – fakadt ki Maria túlcsorduló boldogsága hangján. Egyszerre megnyugodott és nagyon boldog volt. Itt van Robinnal, anélkül, hogy a fiú erőszakoskodna, akaratoskodna, vagy egyfolytában csak a testi együttléttel lenne elfoglalva. S valahogy ezt Robin tudtára is akarta hozni, hogy milyen nagyon boldog is ettől.

- Csak te vagy szép benne Maria! – köszörülte a torkát hangját keresgélve Robin és ő is lelassított, s megálltak. Csak bámultak egymásra, kezükben a selyemkendő két végével.

- Úgy találod? – kérdezte kacéran Maria, s figyelte, ahogy furcsa torz elnyomott arcjátékok futnak keresztül a fiú arcán. Végül Robin a pajkos vigyor mellett döntött és egy erőteljes rántással kitépte a selyemkendőt a lány kezéből. Maria nem várt támadásként élte meg, így a lazán tartott kendő kisiklott az ujjai közül. Robin elégedett arckifejezéssel zsebre vágta a kendőjét és maga ragadta meg Maria kezét. Maria elvörösödött az érintéstől. Hogy kéz a kézben Robinnal az erdőben? Maria pironkodva nézett el az erdő fái felé. Istenem! Ezt már nem lehet felülmúlni, nincs több kívánság, mert a legnagyobb teljesült. De hát…soha nem sétált még egy fiúval kézenfogva! S ez olyan…új és különleges és izgalmas egyszerre! És csodálatos! Robinnal kettesben az erdőben! Maria legszívesebben ugrált volna a boldogságtól, de helyette csak dobogó szívvel lépkedett Robin mellett. Semmi más nem kellett. Képtelen lett volna beszélgetni, vagy csak megszólalni. Megbénult a nyelve. Csak Robin meleg tenyerét érezte. Kezét a kezén, a férfias fogást. Ahogy Robin lépteinek mozgása magával ragadja. Robin hajtotta félre az út mentén kiálló gallyakat. Egy-egy szűkebb résznél, Robin kikerülő manővere alatt válluk és combjuk összesimult. Robin lépése tolta előre Maria szoknyáját is, és ez olyan szokatlan érzés volt, hogy Maria nem tudott hova lenni gyönyörűségében.



Így észre sem vette, hogy szótlan csendes erdei andalgásuk végére értek. Csak arra eszmélt, hogy Robin megállt és felé fordulva Maria izgalomtól nedves, tenyerét maga felé húzza és a lány tenyerébe csókol.

- Mára búcsúzom Hercegnő! - súgta rekedten Robin. Maria ijedten kapta fel a fejét és körbenézett. Igen a fák közt már derengett Holdszállás épülete. Ó ne! Máris vége! Maria úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit idő előtt ágyba parancsoltak. Még nem akarta, hogy vége legyen, hogy kimaradjon valamiből. Még a felnőttek életének részese akart lenni, még élvezni akarta a mai napot!

- Máris?! De hiszen még süt a nap! – ejtette ki csalódottan Maria.

- Ideje visszatérned a vacsorához Maria lassan hét óra már így is egy órával tovább maradtál el. Nem akarom, hogy miattam nézeteltéréseid legyenek otthon – magyarázta Robin.

- Már annyira elszaladt az idő? – Maria zavartan állapította meg, hogy az erdőben egyáltalán nem érzi az idő múlását, neki még mindig úgy tűnt, alig egy fél órája tartózkodik a fenyvesek területén. Komolyan négy órája Robinnal van? – Kár! – ejtette ki lehangoltan Maria.

- Holnap, ugyanott? – kérdezte halkan Robin. Maria szeme felcsillant és közben el is pirult.

- Jó, úgy lesz! – húzódott el, s sietve elindult Holdszállás felé.

- De Wrolfot hagyd otthon legközelebb! – kiáltott utána Robin. Maria visszafordult és egy pillanatig habozott. Bizonytalanul nézett vissza Robinra, de végülis legyőzte magában a félszegséget s visszalépett Robinhoz.

- Nekem adod? – súgta halkan Maria, s közben érezte, hogy ismét halványrózsaszínbe borul az arca.

- Micsodát? – nézett le rá értetlenül Robin.

- A selyemkendőt – lehelte olyan halkan Maria, hogy Robinnak le kellett hajtania hozzá a fejét, hogy hallja, amit mond.

- Minek az neked? – nézett rá meglepetten Robin.

- Hát…emlékbe! – sütötte le a szemét zavarában Maria. Robin elmosolyodott, de a zsebébe nyúlt a fekete selyemkendőért és átnyújtotta a lánynak.

Megválaszolatlan kérdés

A nevelőnő szerepét mintha Loveday vette volna át Maria életében, legalábbis Maria úgy érezte, hogy Loveday valahol az anyja szerepét szeretné elfoglalni az életében és ez korábban kielégítette, most viszont szinte az idegeire ment vele. Gardedámot kapott, ami felettébb bosszantó és idegesítő volt. Loveday sokszor kapta Mariát álmodozáson és ez egyre kínosabb volt. Holdszállás szalonjában Loveday a zongoránál ült és fel-felpillantott Mariára, aki az ablakpárkányon ülve francia kézimunkázással ütötte agyon az idejét. Maria mindig azt tanulta a hűvös nő nyugalma a kézimunkából árad. Megnyugtat, kikapcsol, ráadásul minden meggondolatlanságtól megóv. Mekkora hazugság! Most itt hímez, de közben görcsösen csak a hímzőrámát babrálja, már kétszer le kellett bontania az aranyszálat, mert a minta mellett hímzett és egyáltalán, képtelenség odafigyelni, amikor most is Robin csókjának emlékétől remeg.




Maria most már semmit sem értett. Elment az erdőbe. Készen, hogy a fiú megérintse, úgy, ahogy még senki. De nem tette meg! Miért nem tette meg? Miért visszakozott? Senki sem volt aki megállíthatta, megzavarhatta volna őket, vagy megtilthatta volna. De Robin döntött. S Mariának nem volt beleszólása a fiú cselekedeteibe. Egyszerre könnyebbült meg és vált kifejezetten mérgessé is. Robin olyan kiszámíthatatlan! Persze mindig is az volt! Ó a csudába ezzel a virágmintával! Eddig olyan jól ment a hímzés és nyugalom, de most egyik sem! Ennek is Robin az oka!Vajon mit csinálhat a fiú? – eresztette le az ölébe a hímzést elábrándozva Maria.

- Minden rendben Maria? – nézett fel rá a zongora mögül Loveday. – Olyan nyugtalan vagy!

- Talán csak az időjárás teszi, vagy a kiadós ebéd! - mosolygott rá Maria vörös tincseit megrázva. Mi van vele, hogy ennyire meglátszik rajta minden? Ez cseppet sem kedvező, itt Holdszálláson a nagybátyja szeme előtt. Hogyan rejthetné el az érzéseit?

- Pihenj le egy kicsit, ha szeretnél, bár ma uzsonnára meghívtam Robint, - Maria kezéből kiesett a hímzőráma, és sietve lehajolt érte, még jó is, mert úgy elpirult, hogy azt jobb, ha senki sem látja. Robin ide jön! Még ma? Miért nem tudja ezt Loveday előre közölni! Akkor hajat moshatott volna, és felvehetett volna egy mutatósabb ruhát. Ez a sápadtarany taft olyan nagyon sápítja és olyan idétlen a szabása is. Ó! -… jó lett volna ha találkoztok, szeretném, ha egy család lennénk és ti is jobban kijönnétek egymással – Kedves Loveday! Ennél jobban talán már mégsem kellene kijönnöm Robinnal! – jegyezte meg magában gúnyosan Maria, de hangosan csak ennyit válaszolt:

- Hát ha valóban azt szeretnéd Loveday, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egy nagy család legyünk – jegyezte meg Maria, s csak ő tudta, hogy szavai mennyire kétértelműen csengenek. – A kedvedért megvárom, amíg Robin megérkezik.

- De hallgasd csak, mintha lódobogást hallanék, ez ő lesz! – pattant fel a zongoraszékről Loveday, s kisietett a fogadócsarnokba. Maria kipirult arcára szorította a tenyerét és a hatalmas ablakon kikukkantott a bejárati kapu felé. Valóban fekete bőrszerelésben, saras csizmával Robin érkezett egy fekete deresen. Már leugrott a lóról, és épp az elébe siető Loveday felé fordult. Maria szíve majd kiugrott a helyéből. Ó Istenem! Most hogyan viselkedjem? Mennyire kellemetlen dolog is ez! Maria idegesen tette egyik kezéből a másikba a hímzőanyagot. Mi a csudát csináljak ezzel? Maria izgatottan toporgott az ablak előtt, végül ledobta a keretet az ablakpárkányra és épp a hajfonatához nyúlt, hogy legalább azt kioldja, mert befont hajjal akár egy tízévessel is vetekedhetett volna, tudta, hogy mennyire gyerekes vele, csak hát arra nem gondolt, hogy Robin ma beállít hozzájuk. A haja már elviselt volna egy mosást és hát egyszerűbb volt befonni ma reggel. Erre tessék! Maria a masnit ráncigálta, ami teljesen becsomósodott, mikor Robin Loveday oldalán belépett a szalonba.



Maria megakadt a mozdulatban, és idegesen nyelt egyet a belépő magas fiúra nézve. Aj, milyen bosszantóan jól néz ki! Ő bezzeg felkészülhetett a találkozásra! Színes madártollai peckesen álltak, a kalapja sem volt olyan poros, mint szokott, és most le is vette és a kanapéra dobta. Olyan ruganyosan és háziasan mozgott itt a szalonban, mintha minden délutánját Holdszálláson töltené.





Már el is felejtettem milyen édesen ártatlan! Aranyszínben van, akár egy igazi Hercegnő! Szemében az izgatott csillogás csak nekem szól és az arcán a kedves kis pír! Üde lett tőle a lány és élettel teli, pedig csak Robinra nézett! Hogy lehet ilyen hatással erre a lányra? Olyan döbbenetes! És egyben olyan ellenállhatatlan! A napsugár beragyogta az ablakok kereszttüzében álló Mariát, arany ruhája visszaverte a fényeket. Szinte vakító volt, Robin szeme is káprázott a látványától. Szótlanul bámultak egymásra, ami kívülről akár méregetésnek tűnhetett.



Loveday zavartan pillantott egyikről a másikra. Robin sötéttel kihúzott szemhéja még komorabb volt, mint szokott. Maria arcán pedig haragos lángrózsák nyíltak. Remélhetőleg nem gyűlölték meg egymást néhány hét alatt!

- Nem is üdvözlitek egymást? Remélem nem miattunk vagytok ilyen mérgesek egymásra? – tördelte a kezét megszeppenten Loveday.

- Dehogyis Loveday! – szelte át a szalont Robin és fellépkedett Mariához a zongora mellé. Maria mozdulatlanul állt és csak várta a közeledő fiút. Robin fölé magasodott és arcán furcsa grimaszba torzult mosoly jelent meg. - Örülök, hogy újra látlak…húgom – frissen borotvált arca súrolta Mariáét, ahogy ajkát a lány puha kipirosodott arcára szorította. Maria mélyen magába szívta a pillanatot, a napfény vörösre festette enyhén leeresztett szemhéját, érezte a madarak énekét, a fák suhogását, Robin bőrét a bőrén. Az egyetlen mozdulat, amit bárki előtt felvállalhatnak. Robin arccsókja volt.

- Bátyám – rebegte vissza Maria megilletődötten és szinte fájt elhúzódnia a fiútól. Az arccsók véget ért és ő ott állt csalódottan, lehangoltan, de mosolyt erőltetve magára, s nézte ahogy a fiú ismét Loveday felé fordul.

- Elégedett vagy Loveday? – kérdezte lelépkedve a lépcsőről nővérére meresztve szemeit.

- Öcsém! Te sosem változol! – nevetett kedvesen Loveday és Digwid behozta az uzsonnához felszolgált szendvicseket és aprósüteményeket a friss teával. – Hol marad Benjamin!

- A könyvtárszobában láttam utoljára, szóljak neki, hogy az uzsonna tálalva? – hajolt meg az inasuk szolgálatkészen.

- Mindenképpen szeretném, ha ő is részt venne az uzsonnán, de ne fáradjon, magam szólok neki, nem szeretném, ha utasításnak vélné az invitálást – pattant fel Loveday.

- Addig töltsetek magatoknak máris itt vagyunk – mosolygott a két fiatalra Loveday.



A szalonajtó bezáródott Loveday mögött. Maria leeresztve vállait kimerülten hátradőlt a székén, Robin kendőzetlenül Mariát nézte.

- Mikor tudsz elszabadulni Holdszállásról? – kérdezte lényegre törő türelmetlenséggel Robin.

- Csak nem hiányoztam Robin? – kérdezett vissza Maria.

- Vártalak, a tisztásnál – morogta komoran Robin és látszott milyen ingerült, hogy napok óta, hiába tette.

- Hazakísértél – emlékeztette Maria és a teáskanna után nyúlt, s előbb Robinnak, majd magának töltött.

- Nem akartam, hogy feltűnjön nem vagy a kastélyban – húzta el a száját Robin.

- De tudom hogy nap közben vadásztok és nem akarom, hogy mások is… - Maria megforgatta a szemét.

- Nem lesznek a közelben, ha én azt mondom nekik – csattant rá a birtokos magabiztosságával Robin. – Mikor?

- Akkor csak délelőtt reggeli után délig, vagy délután három és hat között – gondolta végig a lehetőségeket Maria.

- Akkor holnap háromkor, a kedvenc helyeden a tisztáson várni fogok rád – bólintott Robin. Maria szárazon nyeldekelt. Robin tehát találkára hívta, az erdőbe. Mindjárt menten leájul a székről! Érezte, ahogy combjai összeszorulnak, ahogy idegesen egymáshoz préselte térdeit. Lehajtott fejjel kavargatta a cukrot a teájában. Robin várt rá! Már napok óta! Ő erre nem is gondolt, annyira összezavarta a fiú, akkor este, hogy hazahozta. Hogy nem ért hozzá. Hogy? – Robin elkapta a csuklóját és ültében maga felé rántva megrázta.

- Nem hallod? Tehát? Várhatok rád? – sziszegte Maria arcába fenyegetően Robin.

- Várj csak! És engedj el! – nézett sértetten a fiúra Maria.

- Maria! Velem ne játszadozz! Én nem vagyok a városi ficsúrok egyike, hogy eljátszhatod velem ezeket a meneteket! Nem fogok bolondot csinálni magamból miattad! Ott leszel vagy sem? – Robin már szinte ordított és megragadta Maria karját, amit Maria ki akart rántani a kezéből.

Ezt a dulakodást választotta Loveday és Sir Benjamin, hogy belépjenek a szalonba. Robin olyan hirtelen engedte el a lány karját, hogy az majdnem az asztalra koppant. Maria ártatlan mosollyal igyekezett a nagybátyjára nézni. Robin csak haragosan a szájába tömött egy szendvicset. Sem Mariának sem Robinnak fogalma sem volt már utólag, hogy miről is folyt a társalgás az uzsonna alatt. Loveday maga pedig teljes kudarcként élte meg, hogy a két fiatal között hidat építsen, mert egyikük sem lelkesedett azért, hogy a másikkal akár egyetlen szót is váltson. Meg kellett elégednie azzal, hogy legalább egy teremben tartózkodnak és inkább kerülik egymás tekintetét.



Robin már búcsúzkodott, a haragja nem szűnt meg, és a félbemaradt beszélgetést nem tudták folytatni, nem adódott rá több lehetőség. De nem vittek volna véghez már egy kalandot, ha most sem tudják megoldani a helyzetet. Robin szándékosan hátrahagyta a kalapját, amit a lelkesen fecsegő Loveday nem vett észre de Robin sötét szemvillanással még visszanézett az ajtóból Mariára jelezve, hogy várja a válaszát a feltett és még megválaszolatlan kérdésre. Maria nagy levegőt véve elszánta magát és a fiú után vitte a fekete kalapot.

- Robin! – kiáltotta odaszaladva a lóra szökkenő fiúhoz. Most kellő távolban voltak a kapuban egymásba karoló Loveday és Benjamin kettősétől. Maria feltartotta a kalapot a fiúnak. – Ezt majdnem itt felejtetted! – Robin lehajolt a nyeregből a kalapért és közben kérdőn a lányra nézett. S Maria olyan halkan rebegte a választ, hogy senki más nem hallhatta meg, csak Robin: - Ott leszek!