Viszlát Chelsea_3

 

Chelsea

Még reggeli előtt lezuhanyozom.  Nehezen aludtam el, nehéz a fejem is. Kint még mindig, töretlenül esik az eső. Mielőtt a maradék életkedvem is elmegy, a reggeli meleg zuhanytól átmelegedve nadrágot húzok, hogy átmenjek a fogadóirodába kideríteni mi lett a tippem eredménye. Kellemetlenül csap a hideg novemberi szél az arcomba. Hiába van plusz fok, ha itt az eső és a szél miatt tíz fokkal hűvösebbnek érzi az időjárást az ember.

 

Úgy tapasztalom, Manchester egy ilyen város.

 

Átsietek az úttesten és már sokkal magabiztosabban lépek be a William Hill kék fogadóterébe. Egyenesen a pénztárhoz veszem a lépteim. Átnyújtom a szelvényem és miközben várom a kiértékelést, a kivetítőn nézem a meccset.

 

-        A szelvény nyerő, száz font a nyereménye – fizeti ki a William Hill alkalmazottja és leszámolja nekem a pénzt, visszaadja a nyerő szelvényem. Ámultan bámulom az összeget és sietve felmarkolom, s szinte kimenekülök a fogadóirodából.

 

Nyertem! Nem hiszem el! A nyerő szelvényt bámulom a kezemben. Tízszeres szorzót csinált nekem a tegnapi pasas! És nyert! Hogy is hívták? A nagy szál kukorica-fiú igen, Corn!

 

És még csak meg sem köszöntem neki! Annyira izgatott vagyok, rögtön a közeli élelmiszerboltba sietek.

 

Száz font… napokig elég lesz!

 

Rögtön veszek is két liter tejet, egy nagy tégla ír vajat, cheddar sajtot és tizenkét darab tojást.

 

Mi is kell még? Hirtelen azt sem tudom mi nincs otthon és mi van? A tésztán kívül semmi másra nem emlékszem, ami még lett volna a konyhaszekrényemben.

 

Veszek még almát és banánt is, egy csomag rizst és egy nagy dobozos teafiltert, hozzá cukrot, néhány babkonzervet és fagyasztott pizzát is bedobok a kosaramba.

 

Ennyi egyelőre elég is lesz. A maradék pénzből lehet, hogy ismét tippelni kellene valahogy… ó de egyedül hogyan?

 

A pénztárnál fizetek és két megrakott szatyorral felmegyek az emeleti lakásba.

 

Erősen töröm a fejem, hogy hány óra körül járhatott az idő, amikor találkoztam Corn-nal a William Hillben. Már sötétedett ebben biztos vagyok.

 

Miközben ezen gondolkodom megmelegítem az egyik babkonzervet és miközben kanalazom az ablaknál ülve a szerencsémen gondolkodom.

 

Nem ülhetek egész nap az ablakban, hogy bámuljam a William Hill fogadóiroda ajtaját, hogy kik járkálnak ki-be rajta. Igazán lehetetlen helyzet.

 

A mosogatóba teszem a tányéromat, s nyakamba veszem Manchester leghosszabb belvárosi utcáját, a Deansgate-t. Innen tíz perc séta a St. Peter’s tér és megnyílt a karácsonyi vásár is. Ahogy kilépek az utcára a vastag sálamat a nyakam köré tekerve összehúzott szemekkel nézem a William Hill ajtaját, de dacosan észak felé fordulok. Kisebb boltok, kávézók és irodaházak előtt haladok el, miközben csípős hideg szél fúj az arcomba.

 

A Deansgate hosszú, egyenes szalagként húzódik előttem. A William Hill kék fénye mögöttem maradt, és ahogy a Peter Street felé kanyarodok, már látom magam előtt a St. Peter’s Square nyitott terét olyan, mintha Manchester végre helyet csinált volna a gondolataimnak.

 

A tér felé haladva a karácsonyi bódésornál meglepve állok meg egy kis kitelepült William Hill bódé előtt. Hát ez nem létezik! Habozva, toporgok a vásári forgatagban, hogy akarok-e egyedül tippelni. Végül csak odalépek. Az előttem fogadó egy napi focimix ajánlót tesz meg. Hirtelen felindulásból döntök, hogy én is megteszem az előttem fogadó tippjét.

-        Én is egy napi focimix ajánlóra teszek – fizetem ki a zsebemben lévő fontokból. Ahogy a szelvényt a zsebembe gyűröm, férfihang üti meg a fülem.

-        Chelsea… Ön még a karácsonyi vásárban is csak a fogadásra tud gondolni? – ahogy felnézek ott áll előttem, sötét szövetkabátjában Corn, aki körül egész nap jártak a gondolataim. A szavai csipkelődőek, de kedvesek. Valahogy annyira jólesik hallani ezt a hangot újra, ezzel a finom dorgáló élcelődéssel, annyira emberi, hogy önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra. Annyira meggyötört vagyok napok óta. Olyan kiégett, megtört, kimerült. Néha a napi zuhanyzás is megterhelő volt.

 

De most mintha ez a kegyetlen, kíméletlen, csontig hatoló hideg manchesteri szél kifújná belőlem ezeket az érzéseket. Helyette csak állok itt döbbenten és nézek fel erre a magas férfira.

-        A szerencsejáték függőséget okoz – mutat a kiírásra Corn. Szemmel láthatóan nem tud felhagyni a finom élcelődéssel. De megmosolyogtat. S nekem már ez is üdítő változatosság, a válásom utáni nyomoromban.

-        Tegnap nyertünk – nyögöm ki teljesen erőtlenül és egyszerűen olyan esetlennek és bambának érzem magam. Egy ormótlan kabát, szedett-vetett sál és lapos, kényelmes, de nem igazán csinos csizma van rajtam. A hogyan legyünk télen is csinosak cikkírói zokognának az öltözékemen, ami minden csak nem divatos, vagy csinos, főleg nem nőies.

-        Gratulálok – feleli szárazon Corn. Mintha őt kevésbé hatná meg, vagy járná át az az eufória, mint amit én éreztem reggel, amikor kiderült, van egy nyertes szelvényem. - Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz.  – folytatja Corn, nyugodtan, és racionálisan. - Különösen egy ajánlott napi mix-el. Ha sok mindennek kell összejönnie, azt valamelyik elbukja.

-        Te hogy csináltad? Mi a biztos tipp titka?

-        Nincsen biztos tipp Chelsea. A fogadás szerencse kérdése – feleli megfontolt lassúsággal kiejtve a szavakat.

-        De neked sikerült.

-        Szerencsém volt – száraz, kontrollált a hangja.

-        Annyira magabiztosnak tűntél – érvelek homlokráncolva.

-        Vak szerencse. Pont beletrafáltam. ennyi.

-        De mégis…úgy tűnt értesz ehhez.

-        A szerencsejátékhoz? – Corn hosszan elnéz a város felé a fejem felett. Mély levegőt vesz.

-        Igen.

-        A szerencsejátékhoz valóban értek. De nem a fogadáshoz – egy pillanatra elhallgat, aztán mégis folytatja: - Régen sokat… fogadtam.

-        Mi a titka?

 

Hosszan fürkészem Corn melegbarna szemeit. Olyan… kedves mégis titokzatos ez a férfi. Olyan a szeme, mintha csillagokat néznék. Sokat kell merőn fürkészni a világűr mélyét, mire észreveszel benne valami változást, mozgást, ahogy felbukkan a sötétből egy csillag.

 

Corn félmosollyal néz vissza rám.

 

-        A matematika. Ezek számok. Ha pontosan ismered a szorzókat, a statisztikát, akkor… nagyobb az esélyed, hogy nyerj. De akkor sem biztos a tipp. Érted? – magyarázza. Hihetetlenül okosnak és bizalomgerjesztőnek találom. Nem tudom miért, de első perctől ezt éreztem. Amikor az utolsó tíz fontomat feltettem a tippjére akkor is ezt éreztem. Nem tudom miért, de megbízom benne.

 

Lassan, bólintok. Értem, amit mondani akar, azt is, amit mindez jelent. Ezeket nem lehet néhány perc alatt megtudni.

 

-        Értem. Szeretnék újra nyerni.

 

Jelentem ki határozottan és makacsul ránézek. Tudom, hogy tudja ezeknek a nyitját. Még ha ő maga nem is fogad. Tudom, hogy érti a szerencsejáték lényegét, nem csinált volna nyertes szelvényt elsőre. Kizárt. Valamit tud. Nálam már ezzel a tudásával is többet tud.

 

-        Akkor ne így csináld! – jelenti ki végül Corn.

-        Hogy?

-        Hogy vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.

 

Corn reálisan oktat. Ez tényleg ésszerűtlen lépés tőlem. Mint a házasságom. Mint a választott pályám. Minden, ami eddig vesztes meccs az életemben. Vaktában döntöttem és fogalmam sem volt róla, hogy bejön-e. Ez a pasi itt előttem. Tutira nem így él. Tutira nem egy ilyen ösztönlény, mint én. Aki megérzésre, intuícióra hallgatva tesz dolgokat. Aki ráérez, hogy ott egy bolygónak kell lenni. Ő kiszámolja, hogy valóban bolygóra jellemző pályát ír-e le a mozgása. Corn ezért lenne jobb csillagász, mint amilyen én voltam.

 

Az én kutatásaim megérzésen alapultak. Az ő állításai számításon alapulnak.

 

Tetszik nekem a gondolkodása. Tanulhatnék tőle. Márpedig abban, jó vagyok.

 

OK. Legyen.  Felvetem a fejem és felnézek rá, ezzel megfogalmazva azt, amit nem gondoltam volna két napja, hogy hozzászegezek egy vadidegen pasinak:

-        Megmutatod, hogy csinálhatnám jól?

-        Semmi esetre sem a karácsonyi vásár kellős közepén – mosolyodik el Corn. De nem elutasító. - Ehhez itt hideg is van és ehhez internet is kell.

-        Egy kávézó? Meghívlak.

 

Corn hosszan néz rám. Talán elemez. Mit akarhatok. Én biztos, hogy nem akarok vele randizni. Az én életembe pasik nem hiányoznak. Olyan szinten megbántódtam, hogy gondolni sem tudok férfiakra. Nemekre. Érzelmekre.

S ő talán éppen ezt olvassa ki a szememből, az arcomból, a vérző megtört szívemből.

 

Nem akarok én tőle semmit, csak jó tippeket, hogy legyen pénzem.

 

-        Ok, de nem kell, hogy meghívj – mondja kimérten Corn. -  Tartalékold a nyereményed. Holnap délután háromkor a Black Sheep Coffe-ban.

-        Szuper, kösz!

 

Corn biccent és elköszön.

 

-        Viszlát, Chelsea!