Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

2015. március 5., csütörtök

A madáretető

Charlotte kibontott hajjal ült az az ablaknál a világítótoronyból a fenyvesek mélyébe bámult álmodozó szemekkel. Selyem köntöse lágyan borult a kézfejére, és a térdén szétnyitott üres bőrkötéses könyvet tartott. Lionel egy ideig elgondolkodva figyelte az asszonyt, a csendes éjszakai merengését. végül megkerülte a karosszéket és az ablakpárkányra helyezte a borospoharat a nő elé. Charlotte felnézett a whiskyszín ragyogó szempárba.
-          Elgondolkodtál – kortyolt a whiskyből röviden Lionel és az ablakkeretnek feszítve tenyerét kibámult ő is az éjszakába.
-          Hogy miről is írjak – emelte fel a párkányról a borospoharat Charlotte, s belekortyolt.
-          Nincs témád? – nézett le rá borostyános fénnyel a szemében Lionel.
-          Kifogytam az ötletekből, téma nélkül és szavak nélkül maradtam – csukta össze a bőrkötéses könyvet Charlotte és a párkányra csúsztatta.
-          Hiányzik London Charlotte? – kérdezte aggódón Lionel.
-          Nem tudom – kortyolgatta a bort töprengve Charlotte.
-          Menj vásárolj! Utazz el Londonba, ha szeretnél! Vásárolj könyveket, ruhákat, ékszereket, bármit, hiszen… megvan hozzá a vagyonod – kortyolt az erős italból Lionel.
-          Talán nem is ezek a dolgok hiányoznak… talán csak a társasági élet hiányzik.
-          Itt az egyetlen társasági élet az, ha meglátogatjuk a rokonaimat – vigyorgott rá Lionel.
-          Rokonlátogatás? – ingatta a fejét kétkedve Charlotte.
-          Nem hangzik túl jól? – vonta fel a szemöldökét Lionel.
-          Még több de Noirral találkozni?
-          Bizarr? – nevetett fel Lionel.
-          Inkább egyhangú – mosolygott rá Charlotte. – De lehet a semminél ez is jobb.
-          Átmehetünk apámhoz – vont vállat Lionel.
Lord Vicar a vidéki kúria előtti kis tisztáson állt. Lovaglóostorával a magasszárú csizmáját csapkodta. A karám mentén lovak rázták sörényüket. Lionel fütyüléssel dőlt a fagerendának és egymásba kulcsolta ujjait a levegőben, ahogy a gerendára támasztotta az alkarját. A lovak az éles füttyre felkapták fejüket. Lord Vicar dühösen csettintette meg az ostort, a lovak pedig ügetésre fogták. Hosszú akadálypályán ugratta a lovakat. Lord Vicar morcos képpel közeledett a fia felé.
-          Lionel! Mondjad mit akarsz? – vakkantotta oda, s közben a lovakat nézte. – A bal szélsőt nézd meg, húzza a lábát, talán a patkóval van valami! – adta ki az utasítás a lovászfiúnak Lord Vicar. Néhány jámborabb jószág az érkezők felé oldalazott, s Charlotte-ot szimatolták körbe. Charlotte mosolyogva simogatta meg a lovakat.
-          Vigyázz harapnak! – szólt rá Lord Vicar, majd ahogy Charlotte erre meglepetten elhúzta a kezét öblösen felnevetett. – Csak vicc volt! Ne higgy sose az ilyen öreg lókötőknek mint jómagam – nevetett Lord Vicar és fia vállára csapott. – Ló kell?
-          Nem kell – nézett el a fák közt megbújó kúria felé Lionel.
-          Hát? Az asszony akar lovagolni? – biccentett a fejével Lord Vicar. Charlotte felé nézett, aki meghitten simogatta a lovat.
-          Csak meglátogattunk.
-          Ismered? – kérdezte Lord Vicar gyanakodva.
-          Azt hiszem igen. Egy váltott ló volt. Gyors, könnyű, szinte suhant a tájon – biccentette oldalt a fejét Charlotte, ahogy apósára nézet.
-          Jó pénzért, adok váltott lovakat, kérdések nélkül. Sokan szöktek már ezeken a lovakon sok felé – dörmögte Lord Vicar.
-          A közelben van… egy fakápolna? – húzta résnyire a szemét Charlotte.
-          Igen – bólintott Lord Vicar.
-          Akkor jó üzletet kötöttünk mindketten – mosolygott rá Charlotte, s ellépett a lótól.
-          Sosem kötök rossz üzleteket – kacsintott rá Lord Vicar. Charlotte zavartan húzódott Lionelhez. – Na eredjetek befelé, bátyád is itt van – suhintott a lovaglóostorral néhányat Lord Vicar.
-          Lucien te itt? – karolta át a bátyját Lionel, ahogy a kúria hűvös verandájára lépett.
-          Apánknak segítek be. Most már többet lovagolok én mint ő – Lucien Charlotte felé fordult. – Örülök, hogy eljöttél Charlotte. A feleségem, Solange! – húzott magához egy törékeny csendes lányt. A két szőke nő futólag összemosolygott.
-          Miért te töröd be a lovakat? – ráncolta a homlokát Lionel.
-          Át akarja adni a teljes lovardát – rántotta meg a vállát Lucien. – És tudod mit mond apánk. A nemest az különbözteti meg a nemtelentől, hogy lovat tart.
-          Ő egy katona – tette karba a kezét Lionel, ahogy a verandán helyet foglalt.
-          Lovag – pontosította Lucien. – Egy lord. S a lótartáshoz pénz kell.
-          A faluban is van egy-két ló – legyintett Lionel.
-          De nem ilyenek és nem ennyi – magyarázta Lucien.
-          Nem fogunk egyet érteni – sóhajtotta Lionel. Szemével követte a két nőt, akik egy párnázott padra ültek kicsit távolabb a veranda végében.
-          Igaz, hogy te Londonból jöttél? – kérdezte Solange izgatottan.
-          Igen – ült le mellé egyenes derékkal Charlotte.
-          Még sosem jártam Londonban – vallotta be Solange. – Én mindig vidéki lány voltam. Egy vidéki nemes lánya.
-          Ezen a vidéken? – kérdezte Charlotte.
-          Ó nem, itt csak két nagy család él. Én távolabbról érkeztem, a szomszédos megyéből – magyarázta Solange. – Sosem éltem nagyvárosban. Milyen?
-          Mozgalmas. Mindig történik valami, sokan vannak, sok esemény. A vidék… olyan csendes – keresgélte a szót Charlotte.
-          Biztos nagyon unalmas neked itt – bólintott Solange. – Tudod mivel telika legjobban az idő? A kézimunkával?
-          Értem. Nos én jobb szeretem megvásárolni a szép kézimunkákat – mosolygott rá Charlotte, s közben megigazgatta a gyűrűket az ujjain.
-          Hát persze… ha megteheted – hebegte zavartan Solange és végignézte Charlotte nem hivalkodó, de kétségkívül drága ékszereit. – Istenkém, ennyi ékszerrel én nem is mernék közlekedni – pihegte szendén.
-          Ó, én úgy tudtam, a legnagyobb tolvaj bandával már találkoztam és beházasodtam, tehát számomra már nem jelentenek veszélyt. Ráadásul mindig van nálam fegyver – nyúlt a szoknyája rejtett zsebébe Charlotte és magabiztosan kihúzta a coltot.
-          Hűha! – kerekedett el Solange szeme.
-          Minden eshetőségre fel kell készülni – mosolygott magabiztosan Charlotte.
-          Igen, azt látom
-          Könnyen leterítenék egy grizzlyt is – méregette a pisztolycsövet Charlotte.
-          Erre nincsenek grizzlyk. Már régen kihaltak ezen a tájon, kipusztították – magyarázta Solange.
-          Igazán? Értem… hát akkor másra kell vadásznom – mosolygott szélesen Charlotte.
-          Attól tartok – motyogta Solange.
-          Nem tartod túl nőiesnek, hogy fegyvert hordok igaz? – kérdezte Charlotte közönyösen.
-          Én nem is tudom, sosem ítélkeznék – suttogta Solange.
-          Ha veszélyben vagy, csak fuss a világítótoronyig míg a lábad bírja és én lepuffantom akármi üldöz is – mondta Charlotte megszorítva Solange kezét.
-          Jó, nem felejtem el – bólintott rá bizonytalanul pislogva Solange.
-          Azt hiszem, még barátnők is lehetnénk – méregette Charlotte a félénk Solange-t.
-          Az jó lenne – mosolygott bátortalanul Solange. Charlotte elégedetten kihúzva magát nézett át férjére, aki homlokráncolva dőlt az egyik oszlopfőnek. A férfiak halk beszédfoszlányából alig kapott el Charlotte egy-egy szót.
-          … nem akarok erről beszélni – mondta halkan Lionel.
-          Charlotte? Hogy viselte?
-          Nem tudom. Nem igazán beszéltünk erről. Azt hiszem jól. Szinte túl nyugodt. Zavarba ejt, amikor ennyire… erre nincs is szó Lucien. Ő Charlotte. Sosem esik kétségbe, sosem sír. mindig ura önmagának. Mindig olyan megfontolt. Nem esik kétségbe, nem omlik össze.  Ő Charlotte.  Erre nincs más szavam.
-          Szinte irigyellek. Semmi hisztérika?
-          semmi.
-          Azt hiszem, nagyon jó házasságod van Lionel – mosolyodott el futólag Lucien.
-          Igen, én is azt hiszem – vett nagy, megkönnyebbült levegőt Lionel, s  farzsebébe csúsztatta tenyerét, ahogy futólag Charlotte felé pillantott. Elkapta a nő tekintetét. Csak egy szemrebbenés volt köztük, s Lionel kezét nyújtotta Luciennek.
-          Jó volt találkozni. Majd nézzetek be, ha arra jártok – búcsúzott el Lionel.
-          Hát persze – felelte felületesen Lucien. Charlotte felemelkedett Solange mellől a párnákról és elindult Lionel mellett lelépkedve a veranda falépcsőin. Lionel összefűzte az ujjaikat ahogy egymás mellett lépkedtek.
-          Kitaláltam neked miről írhatnál a naplódba – sandított Charlotte-ra Lionel.
-          Tényleg? – kapta fel a fejét Charlotte és belenézett a meleg borostyánszín szemekbe. Lionel tekintete olyan megnyugtató. Mindig az. Bármi történik is.
-          Ühüm. Készítek neked egy madáretetőt – biccentette Lionel.
-          S erről írjak? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Charlotte.
-          Igen. Amikor gyerek voltam. A szobám ablakához erősítettem egy madáretetőt. És figyeltem milyen madarak érkeznek a madáretetőhöz. S erről naplóztam. Melyik madár mikor érkezett.
-          Ismered a madarakat nem?
-          Az összeset, van egy madártanos könyvem – bólintott Charlotte. – Tehát minden nap feljegyzem mikor milyen madár látogatott el?
-          Igen. Tudtad, hogy bizonyos magokat csak bizonyos madarak szeretnek? – kérdezte Lionel.
-          Komolyan?
-          Aham. Egész hónapos és éves megfigyeléseim bizonyítják, hogy bizonyos magokat csak bizonyos madarak fogyasztanak, és ha elfogy akkor elpártolnak azok a madarak. Igazi kísérlet. És nagyon jó megfigyelés minden nap. És erről aztán szinte kutatói pontossággal lehet madárles-megfigyelést írni, jegyzeteléssel, napi feljegyzéssel és ténymegállapítással.  Nos?
-          Tetszik az ötlet. Szeretném kipróbálni. Lionel! – torpant meg Charlotte.
-          Igen? – állt meg Lionel és szembefordult a nővel.
-          Építesz nekem egy madáretetőt? – mosolygott fel rá pajkosan Charlotte.

-          Ezer örömmel – vigyorgott le rá Lionel, s közelebb húzva Charlotte-tot pihekönnyű csókot hintett a nő ajkaira.


2015. március 1., vasárnap

Ezüsterdő

Lionel lihegve dőlt  hanyatt a párnájára. Charlotte mellkasa emelkedett és süllyedt. Mindketten kimelegedtek. Charlotte összezárta a combjait és oldalt fordította a fejét, hogy Lionelre nézzen. Mindketten elszenderedtek egy kicsit. Lionel csak a matrac mozgásából érezte, hogy a nő megmozdult mellette és kiszállt az ágyból, aztán meztelen talpakkal végig fut a folyosón. Lionel felkönyökölt és Charlotte után nézett. A lepedőn megakadt a tekintete. Tenyérnyi vörös folt  a patyolatfehér lepedőn. Lionel magára kapta a köntösét és Charlotte után sietett. Charlotte a kád közepén guggolt és a fehér márványon lassan csordogált a vérvörös  csík. Charlotte  hiába próbálta lemosni, a víz csak rózsaszínre hígította a vér erős színét.
-          Mi történt? – kérdezte hebegve Lionel.
-          Nem tudom – nézett fel rá rémült szemekkel Charlotte.
-          Öltözz! Bemegyünk Ezüstharmatra az orvoshoz – fordult ki Lionel sietve a szobából. Charlotte hangtalanul bólintott. Lionel idegesen túrta át a haját. A vár felé közeledve lovakra válthatnak, azzal gyorsabban beérnek.
-          Tudsz gyalogolni? – kérdezte az előtérbe érkező Charlotte-ot.
-          Persze – biccentett Charlotte. Lionel kézen fogta és maga után húzta az erdőbe.  A várnál egyenesen az istálló felé igyekezett, nem is akart felmenni a várba. Robin szalmaszálakat húzogatva göndör fürtjei közül vigyorgott fel rájuk, de ahogy meglátta az arckifejezésüket elkomorodott.
-          Mi a baj? – tért rá a lényegre Robin.
-          Csak két lovat kérünk! – Robin elordította magát és csettintésére, nyergelték is a lovakat. Lionel idegesen toporogva várta a két lovat. Charlotte sápadtan állt a várfalnál. Csendben várt. Robin félrevonta az unokabátyját.
-          Mi van? – morogta Robin fejével Charlotte felé bökve.
-          Nem tudom. Azt hiszem… spontán vetélés – harapott az ajkába Lionel feszülten.
-          A kocsi be van fogva, az nem jó? – kérdezte idegesen Robin.
-          De! – Robin előresietett és a kocsiszínben felült a hintóra.
-          Veletek megyek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Lionel megrántotta a vállát, Charlotte pedig nem szólt semmit, amikor Robin a keze után nyúlt és behúzta a hintó belsejébe. Szó nélkül tették meg az utat Ezüstharmatig. Charlotte egyedül lépett be az orvos házába a két férfi pedig a hintó bársonyhuzatán várakozott.
-          Az első hajtás nem mindig hoz gyümölcsöt Lionel – szólalt meg rekedtes hangon Robin.
-          Ne akarj vigasztalni – vakkantotta vissza Lionel.
-          Tudom nem férfias lelkizni, de…
-          A gomba az oka! Annyit beszedett belőle! S nekem fel se tűnt!
-          Gondolod?
-          Mi van, ha örökre meddővé tette magát? – csattant Lionel.
-          Remélem, ezzel nem fogod letámadni – ráncolta a homlokát bizonytalanul Robin. Lionel elnézett a hintó ablakán át a semmibe. Robin az orvos házának ajtaját bámulta, amíg ki nem lépett rajta Charlotte. Meg se kellett kérdezni. Charlotte szeme vörös volt a sírástól. Robin leugrott, kinyitotta az ajtót és várta, hogy a nő beüljön Lionel mellé.
-          elment a baba igaz? – kérdezte Lionel halkan.
-          El – válaszolta megtörten Charlotte. Robin elhelyezkedett velük szemközt a hintóban és a lovak megrántották a hintót. A selyemfüggönyök meglibbentek, előre-hátra hintáztak. A házaspár a két ellentétes ablakon nézett ki, de a kezüket összekulcsolták. Robin egyikről a másikra pislantott. A tenger illatát hozta a szél. Megérkeztek a világítótoronyhoz.
-          Megyek iszom valamit – jelentette ki Lionel.
-          Én is – sóhajtotta Charlotte.
-          Én is – csatlakozott a nyomukba Robin. Mire beértek, már besötétedett. Lionel gyertyákat gyújtott az étkezőben és borospoharakat tett az asztalra. Charlotte leereszkedett az egyikre, s diót ropogtatva kortyolta a pohár bort.
-          Vegyél! – tolta Robin felé a kosarat, amiben a megtört diók voltak. Lionel teletöltötte a poharakat. Robin határozottan markolta meg, s beleivott. Charlotte ráérősen kortyolgatta. Lionel sietve itta ki a borát.
-          Mire iszunk? A halálra?
-          Az életre – nézett sötét szembogarával a házaspárra Robin.
-          Vagy… az újrakezdésre – ingatta a fejét Charlotte.
-          Hümm – Lionel meghúzta a selyemszalagot a hajában, s nem szólt semmit. Charlotte két pohár bor után bejelentette, hogy álmos és lefekszik aludni. Lionel és Robin a borosüveget nézték kettejük közt.
-          S most mi lesz? – kérdezte Robin.
-          Semmi… - kortyolt a borból Lionel.
-          Majdnem volt egy zsákmányunk – felelte Robin.
-          Tényleg? – nézett fel rá Lionel.
-          Aham. Azt hittem gazdag örökösnő jön. Feketében. De csak egy vézna kis árva. Nem is volt ékszere igazán – grimaszolt Robin.
-          Akkor még jó, hogy kihagytam.
-          Igen, kár volt még az időt is pazarolni rá – forgatta a bort a pohárban Robin.
-          Nagyon elgondolkodtál mi az?
-          én? Nem dehogy.
-          Ránk gondolsz? Ne sajnálj oké? Attól szánalmasabbnak érezném az egészet.
-          Nem sajnállak – rántotta meg a vállát Robin.
-          akkor is gondolkodsz valamin – figyelte Lionel a pohara fölött.
-          Csak…
-          csak mi? – figyelte fürkészve Lionel.
-          Mindegy, hagyjuk. Nem akarlak most ezzel terhelni. Van most elég gondod.
-          Ez nem a világ vége. Mondjad ki vele!
-          Észrevettem néhány furcsa dolgot.
-          Például? – dőlt hátra a székében Lionel.
-          A Hold. Különös mostanában. Egyre nagyobb. Mintha napról napra nőne.
-          Mert telihold közeleg – magyarázta Lionel.
-          De mintha, közelebb is lenne – fészkelődött idegesen a székében Robin.
-          És még?
-          Öhm…
-          Van még valami egyéb?
-          A harmatcseppek.
-          Mi van velük?
-          Másabb az erdő Lionel. Esküszöm olyan, mintha ezüstben fürdene minden éjszaka. Mintha folyékony ezüsttel vonnák be a fákat, mintha minden fenyő ezüstfenyő lenne, az avar ezüstszőnyeg… De csak éjszaka. Nappal sosem látom ezt.
-          Érzéki csalódás. Beittál?
-          Nem… Lionel… valami történik az erdőben. De még nem jövök rá az okára – tologatta a poharat zavartan az asztalon Robin.
-          Mióta látsz ilyesmit?
-          Talán egy hete. Amióta volt az a sikertelen támadásunk. Nem is tudom… lehet, hogy egy boszorkány volt – gondolkodott Robin.
-          Hová utazott?
-          Hát éppen ez az, itt van. A Merryweather birtokon. Biztos, hogy egy kis boszorkány… - bólogatott hevesen Robin. – Megbabonázta az erdőmet!
-          Egy Merryweather? – Lionel szemében most érdeklődés fénye villant. – Mit láttál még?
-          Mást nem. Legalábbis eddig. Más nem tűnt még fel. Csak furcsa… szerinted nem volna az, ha ezüstben fürdene az erdő?
-          Nem tudom… a Hold fénye ezüstös színt vethet. Az a Merryweather egy lány volt? – kérdezte elgondolkodva Lionel.
-          Igen. Kifejezetten lánynak tűnt – biccentett hamiskás vigyorral Robin.
-          Te Robin! Nem gondoltál még arra, hogy talán ez az a lány? – dőlt előre hirtelen minden gondját feledve Lionel.
-          Milyen lány?
-          Hát tudod! – nézett farkasszemet unokaöccsével Lionel. – A Holdhercegnő!
-          Akire az egész völgy várt? – vonta össze a szemöldökét kételkedve Robin. Aztán egy darabig elgondolkodott. – Kizárt! – bökte ki eltökélten. – Az a lány nem tűnt hercegnőnek.
-          Miért milyennek kell lennie egy hercegnőnek? – kérdezte futó mosollyal Lionel.
-          Mit tudom én?! – rántotta meg a vállát Robin. – De tuti nem ilyennek mint ez. Vörös a haja!
-          Nem vagy te egy kicsit előítéletes Robin? – hunyorgott rá gonoszkásan Lionel.
-          Nem. De majd kiderítem én, hogy ki az a boszorkány. Mert hidd el, inkább annak néz ki, mint hercegnőnek!
-          Szerintem Robin, te meg kifejezetten egy olyan balfácán vagy, aki akkor sem ismerne fel egy hercegnőt, ha előtte állna – jelentette ki Lionel.
-          Csak húzol!
-          Nem húzlak.
-          tudod mit! Megmutatom neked! És majd meglátjuk te minek tartod őt! – vágta rá Robin.

-          Megegyeztünk! De most megyek és megnézem tényleg alszik-e Charlotte, vagy csak telesírja a párnáinkat – emelkedett fel Lionel az asztaltól. – Az ajtót tedd be magad után – szólt még vissza a válla fölött. Robin elgondolkodva biccentett. Még jó, hogy hintóval jött. Nem mert volna az ezüstszín erdőben egyedül végigsétálni. Biztos, hogy gonosz varázslat. Biztos az! Robin elnézett a sötétlő erdő felé, ahogy kilépett a világítótoronyból. A fenyvesek csúcsain már derengett az ezüstös fátyol. Különös az erdeje. Idegenszerű dolgokat lát benne. Pedig úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. De most… mintha változások történnének, amiket nem tud irányítani. De vajon jók-e ezek a változások?