Viszlát Chelsea_2

 

Corn (Max)

A Manchester fölött lógó esőfelhők pont olyanok voltak, mint London panaszkodó hangja: sötétek, terhesek, és azt ígérték, hogy a következő órákban sem fognak elcsendesedni.

– Corn, mozdulj már meg, vagy megfagyok! – hallatszott London mély, teátrális hangja a villamosmegállóban.

– Te fázol? – vontam fel a szemöldököm. – Az év felében bermudában jársz.

– Most november van! – háborgott.

– Manchesterben mindegy – mondtam, és igazam volt. Itt az évszakok inkább csak jelzésértékűek.

Átsétáltunk a sarkon, és London – nagyvonalú mozdulattal – kitárta előttem a William Hill ajtaját.
 Én ritkán járok ilyen helyekre, sőt tulajdonképpen soha. A szerencsejátékok közül én a William Hillnek nem a sportfogadási részét, hanem a kaszinóit részesítettem eddig előnyben, de London otthonosan navigál a monitorok, szelvények és kávéautomaták káoszában. Kényelmesen le is telepedett az egyik kanapéra, és én egyedül maradtam a bejárat mellett a pultnál. Valami jellegtelen fogadást vesztve London nyereménye az volt, hogy próbáljam ki a szerencsémet itt is ne csak a pókerasztalnál, tekintve, hogy Manchesterben nem szoktam pókerezni. Szóval a William Hill kaszinóit ismerem, felvetettem, hogy legyen a sportfogadás. Éppen ezért vagyok itt. 

Kigyógyulni a kaszinóktól megcsömörlött életemből. Manchesterben a lakásom bérbe van adva, így többnyire Londonnál töltöm az időmet. Ő a munkája miatt úgyis sokat utazik, nem zavarom különösebben egy sorházi lakás emeletén.

A kabátomról csöpög a víz.
 A neonok túl élesek.
 A háttérzaj túlságosan… élő.

Nem a kaszinók kifinomult, drága világa. Ez túl ipari, túl manchesteri, túl proli. S ettől nagyon életszagú. Nagyon más világ, mint amiben mostanában éltem. Mindenképpen új világ. Kilépve a saját komfortzónámból. Itt vagyok. Egy számomra idegen légkörben és helyen.

Már épp megfordultam volna, hogy visszamegyek Londonhoz, amikor a William Hill ajtaján belépett…

egy nő.

Ilyen helyeken nem sok nő fordul meg. Ez a nő…

Nem volt feltűnő.
 Nem volt hangos.
 Nem volt magabiztos.

Mint azok a nők, amilyeneket megszoktam a pókerasztal mellett.

Ez a nő…Csak megállt ott a pultnál, nedves hajjal, elázott kabátban, törékenyen, reszketőn…
 A mozdulatai tétovák…óvatosak… erre figyelek fel igazán.

 És akkor elejtette a tollat. Reszket. Talán csak fázik ezen az esős novemberi késő délutánon.

A toll egyenesen a cipőmig gurul a száraz fapadlón. Nem gondolkodtam. Felvettem.
 S ő felém fordult.

– Ezt elejtette – mondom, és próbálok udvarias tónust megütni, amitől nem tűnök idiótának, ezen a fura helyen, ahol még sosem jártam.

A nő rámnéz. Világos, szürkészöld a szeme, mint otthon anyám macskájának.
 Nem az a harsány szépség, inkább az a fajta, amit alig lehet észrevenni.

Nincs rajta festék. Nedves a bőre az esőtől.

Beszélgetünk pár szót.
 Többet, mint szándékozom.
 Kabát van rajta, ennek ellenére is látom, hogy fázik.
 A hangján hallani, hogy fáradt.
 A tekintetén, hogy valami darabokra tört benne, és még próbálja összerakni magát.

Aztán megpillantom a kulcstartóját a pulton.

Egy apró zöldre festett fém lóhere.
 Rajta egy kobold figurája, zöld sapkával.
 olyan szuvenír, mint amivel tele van Írország.

Ír lehet? – villan át az agyamon.
 Vagy csak egy turistaboltban vett ajándék.
 De valahogy… illik hozzá.
 A színe, a finom kopottsága.
 Ahogy ösztönösen mellé tette a fogadási lapot.

A lóhere ikon tipikusan szerencsét jelöl.

– Ha most éppen tippelni készül, akkor vagy éppen megszorult…– kérdezem végül óvatosan. – Vagy…talán egy elvesztett munkahely?

Megfeszül.
S ezzel elárulja magát, még mielőtt beszélt volna.
 A hangja remeg.
 A szavai olyanok, mintha mázsás kövek alól húzná ki őket.

És akkor kimondta a nevét.

-        Chelsea - lesüti a szemét.- Igen, mint a klub. De nem, nem vagyok szurkoló.

Nem nevetek. Nem reagálok semmit. Ez a név…

Megérint.

Csak egy szívdobbanásnyira. De érzem, hogy üt.

Emléke… egy levélben kapott szerelmi vallomásnak… azóta ez a név… nem is tudom… talán irritál? Az bizonyos, hogy nem hagy hidegen. Feszült leszek tőle. Kicsit ideges is.

Kicsit furcsa név itt Manchesterben.
 Nem is illik ide.
 Jobban illik a hegyekhez, a csillagokhoz, a tiszta éjszakákhoz…egy Vénusz-Szaturnusz együttálláshoz.

A gondolat olyan gyorsan suhant át rajtam, hogy esélyem sincs felfogni.
 Mint egy félreütött zongorabillentyű.
 A felismerés árnyéka… leveleztem egy Chelsea-vel. Volt valami… együttállás. Csillagévnyi távolságban.

Az a nő…szerelmes lett belém… néhány levélváltástól.

Nem is értettem… talán… nem is akartam érteni.

London hirtelen mellénk toppan.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm, kidoblak az esőbe! – mondja, és ezzel megtöri a pillanatot.

Ez a manchesteri Chelsea elmosolyodik.
 Nekem pedig megremeg a gyomrom.
 Nem a mosoly miatt. Az emlék miatt. Azt a Chelsea-t hidegen elutasítottam. Olyan Max Cloveresen. Ez a nő itt segítségre szorul. Látszik rajta.

Segítek neki kitölteni az első szelvényét.
 Nem kellett volna ennyire koncentrálnom a számokra, de a kezem valahogy biztosabban mozdult, mint máskor.

A kulcstartó felé pillantok – a lóhere fémje a neonfényben megcsillant.

Őszintén…Ez a nő túl… törékenynek tűnt ahhoz, hogy szerencsés legyen. A játékban.
 És túl messze áll tőlem ahhoz, hogy én legyek az. A szerelemben.

Átnyújtom neki a kitöltött szelvényt. Az én kezem és megfigyelőképességem már biztosabban mozog minden téren, ha szerencsejátékról van szó. Bár nem ebben, de van rutinom. Nem a fogadásban. De abban igen, hogy figyeljem a jeleket. A kiugró nem odaillő számokat, a statisztikákat. 

Bár először csinálom, a fogadóiroda közegében én magabiztos vagyok. Magabiztosabb, mint ez a nő. Mert én ismerem, hogyan működik a szerencse, a matematika, a valószínűségszámítás. Itt csak számok vannak, statisztika, kockázat, döntés. Otthonos terepen mozgok.

Talán ez sugárzik belőlem, amikor  Chelsea úgy néz rám, mintha egy pillanatra… rám bízta volna magát. Vagy a pénzét. Mi az értékesebb? Mintha ettől a tipptől az élete függne, vagy a megélhetése.

Amikor ellépek mellette, a kulcstartóra pillantva azt érzem:

…ez a találkozás… nem volt véletlen.

-        Viszlát Chelsea! - suttogom rekedten.