Viszlát Chelsea_15

 Chelsea

Ma nyomasztóan szürke az ég Manchester felett. Mintha egész nap nem akarna felkelni a nap. Nehéz, borús esőfelhők árnya tükröződik a szemközti ablaküvegeken.

Egyedül ülök a William Hill fogadóirodában. Senkinek nem tűnik fel.

Vagy talán mindenkinek, de nem mernek rákérdezni annyira látszik rajtam, hogy elsírnám magam.

Ahogy sosem kellett volna ránéznem férjem számlaszámára, úgy talán sosem kellett volna impulzus-fogadást tennem.

Corn mindig óvva intett attól, hogy vaktában fogadjak. Ha tudom, hogy ez a vége, sosem ajánlom fel a megérzésem, hogy nyer a Truro City.

A boríték… felért egy csodás karácsonyi ajándékkal.

S kegyetlen fájdalommal mutatta meg, hogy az életben nem minden a pénz. Hogy inkább buktam volna be ezt a Truro meccset, csak ülne ma is itt mellettem Corn és korholna meg minden egyes hülyeségemért.

Szipogva fújom ki az orrom.

Minden reggel tízre lejövök a William Hillbe.

De a Black Sheep-be már nem megyek el megnézni, hogy ott van-e a foglalt tábla az asztalunkon. Fájna a szívem benézni arra az asztalra.

Nem gondoltam, hogy így is lehet dobni. Kapcsolat nélkül.

Rájövök, hogy mennyi költségtől megkímélt Corn. A rendszeres Black Sheep fogyasztásainkat ő állta.

Soha nem tanultam még férfitól annyit, mint tőle.

S erre most, hogy egyedül vagyok, most ébredtem rá igazán. Ahogy egyedül válogatom az odds-okat az iránymutatásai alapján, a projekt füzetbe két bejegyzés van tőle.

A telefonszáma.

S a validálva bejegyzése.

Az ujjaimmal átsimítom az írását.

Ha nem lenne itt, azt hinném, csak álmodtam az egészet.

És különös, még így is tanít. Hogy nincs itt. Mert ezzel pontosan azt tanítja, hogy az odds a változó. Eddig azt hittem az odds a győzelemről szól. Hogy mennyit nyerhetek. Most döbbentem rá…

az odds csak azt mutatja meg, hogy mennyire bizonytalan a világ…

Folyton változik. Van hogy nyerek vele, van, hogy nem.

 

A szerencse forgandó.

 

Persze tudtam, hogy Corn nem lesz örökké az életem része. Hogy két ismeretlen vagyunk. Hogy nem tartozik nekem semmivel.

Amilyen észrevétlen csöppent be az életembe, olyan észrevétlen távozott.

Sírhatnékom van. Ma hamar zár a William Hill. Túl korán.

Az ágyban ülve a laptopommal az ölemben ötletelek a tippjeimen. Mellettem a telefonom kihangosítva.

-        Még mindig nincs munkád – rögzíti a tényt anyám.

-        Nincs – válaszolok egyre feszültebben.

-        Karácsony van, gyere haza, ne legyél ott abban a nagyvárosban egyedül – anyám sopánkodó, aggódó hangja inkább csak idegesebbé tesz.

-        Nem szeretnék vele összefutni sehol, az utcán, vagy bárhol. Inkább nem – az exférjem gondolatára is kiráz a hideg.

-        Te tudod… - mondja végül lehangoltan anyám. A projektfüzetembe felírt jegyzeteimet lapozgatom. Már nem figyelek oda a beszélgetésünkre. Csak futólag révedek fel az elköszönéshez is.

-        Boldog karácsonyt anya! – Visszacsúsztatom a fülemre a fejhallgatót.

 

Volt rosszabb karácsonyom. Bár legalább nem volt ilyen… magányos.

 

A projektfüzetemet lapozgatom. Újra és újra Corn bejegyzéseihez lapozgatok. Inkább tenném keretbe, mint itt lapozgatom folyton.

 

Otthagyom az ágy közepén és a medálomat a nyakamba kötve kabátot veszek és csizmát húzok.

 

Karácsony este van. Az utcán nem lesz ennyire magányos.

 

 Kilépek a lépcsőházból és a lábaim a William Hill elé visznek.

 

Nézek be a sötét fogadóirodába. Emlékképek. Ahogy Corn-nal ott ülünk. Nevetünk a két öregen. Figyeljük a V-sportoló fiúkat. Veszekszünk a tippeken. Corn korlátoz, szabályoz, kontrollál, érvel. Türelemre int. Fegyelmez. Én pedig hevesen, kétségbeesve, makacsul erősködöm… amíg igazat nem adok neki.

 

Mennyi emlék!

Alig néhány hét alatt…

 

S a tetőpont. A Corn Exchange-ben ahogy rám vár, elegánsan, fekete szövetnadrágban, a finom bőrcipőjében, jól fésülten. Magas, karcsú pasas. Abban a környezetben még vonzóbb mint egyébként, pedig a William Hillben sem nézett ki rosszul.

 

Nem gondoltam, hogy az utolsó vacsoránk. Az utolsó találkozásunk.

 

Vajon hol karácsonyozik?

 

Biztos otthon. A szüleivel, a rokonaival…

 

Azóta nem találkoztunk, nem üzent, nem hívott. Én meg… nem mertem… nem úgy köszönt el… nem akarom terhelni magammal…

 

Elfutja a szemem a könny. Leseprem a kesztyűs kezemmel. Elfordulok a William Hill elől és nekiindulok a karácsonyi fényekkel kivilágított Deansgate-nek…

 

Megcsörren a telefon a zsebemben.

 

Kihúzom, s másodpercekig nézem a nevet a kijelzőn:

 

Corn.

 

Eszébe jutottam... Karácsony este. Felhívott. Mégis... van szíve ennek a statisztikaalapú közgazdásznak.

 

Feldobog a szívem, miközben fogadom a hívást.

-        Igen – lihegem bele izgatottan.

-        Fordulj meg – szól a telefonba Corn lágy hangja. Én pedig ámultan fordulok hátra.

 

A William Hill előtt halad el, a sötét szövetkabátban, elegáns bőrcipőben a magas Corn, a telefont a füléhez szorítva.

 

Nem hiszek a szememnek. Nem utazott el. Nem ment sehova. Végig… Manchesterben volt. S ma este… ő is a William Hill elé jött. Karácsony éjjelén.

 

Fel sem fogom, de potyognak a könnyeim, ahogy csak állok lefagyva és nézem, ahogy Corn az utolsó métereket is lelépi közöttünk.

 

Csak egyetlen mondat: „Fordulj meg!”

 

De velem az egész világegyetem megfordult.

 

Hogy ő itt van. Mögöttem lépdel. Mert ugyanoda vitt minket a lábunk karácsony éjjelén.

 

A fülemben ott cseng a hangja. A bársonyos, meleg férfias hangtónus, amin mindig és örökké és imádottan vártam, hogy elhangozzon a rutinos elköszönése:

 

-        Viszlát Chelsea!