Corinne mezítláb lépkedett a napsütötte erőd kis verandáján. Csalódottan szemlélte díszítése csúfos kudarcát a napszárította fáról egyszerűen leperegte ka verandára a falevelek. Corinne a lábujjaivaltologatta a faleveleket a verandán. Ajakbiggyesztve nézett fel Armandra aki csak vállat vont. Hatalmas puffanással landolt egy fehérbe bugyolált csomag a verandán. Fabián fújtatva mászott utána. Corinne mezítláb végigcsattogott a kis faerődön és felemelte a csomagot.
- Ne dobáld a babám! – prüszkölt Fabianra. – Ha valami baja lett téged is megverlek!
- Miért kit vertél már ma meg? – nézett rá Fabian kissé meglökve a húgát.
- Senkit, de ma te lehetsz az első.
- Tudod Armand, azt hinnéd, ha húgod van az lány és nem harap, nem rúgdos és nem verekszik! Ehhez képest Corinne felér tíz másik unokatesómmal! Fárasztó!
- Bármikor bármiben legyőzlek – nyomta húga mellkasához a hátán cipelt babát Fabian. – Ha még egy babát felcipeltetsz velem idáig egyesével fogom őket ledobálni az ablakon.
- De ez kisbaba nem bánhatsz vele így – tiltakozott Corinne és vizsgálgatni kezdte babái épségét.
- Már megint nyávogsz! – hagyta ott testvérét Fabian. – Ma versenyzünk beszállsz vagy nem érdekel?
- Milyen verseny – simogatta babája haját Corinne magához szorítva a játékot.
- Csúzliversennyel kezdünk – nézett még hátra Fabian.
- Nem tudok csúzlizni – fordult sarkon corinne és két újabb babájával bevonult az erődbelső kis szobájába. A fiúk már sorban ültek a verandán lelógatva lábukat a levegőbe és a célpont felé méregették csúzlijukat. Fabian és Armand becsusszantak az unokatestvéreik mellé. Egyesével kezdték lőni a fára állított dobozt. Aki eltalálja és leveri az egy pontot nyert. Fabian húzogatta a csúzli gumiját, igazgatta, helyezkedett, méregette. Már készült a nagy lövésre. Armand ráérősen vett ki egy követ a mellette levő vödörből.
- Lekoptattuk Corinne-t ennek most örülök, azt hiszem mégiscsak megérte felcipelni a babáit – lőtte ki első kövét Fabian. Nem talált. Armand vette célba a dobozt. – Ja, amúgy Corinne szerelmes beléd! – fűzte hozzá Fabian mellékesen, éppen akkor, amikor Armand ellőtte a követ. Persze félrement. Az unokatesók meglepve kapták a fejüket Armandra. Köztük Armand volt a legjobb csúzlizó és célba lövő, hogyhogy nem ment neki? De már a sor kezdődött előlről. Armand oldalt nézett unokaöccsére.
- Tessék? – kérdezte élesen Armand.
- Mondom. Láttam a „ titkos naplóját” – mórikázta magát Fabian. – Ez olyan lányos dolog, tudod?
- Micsoda?
- Hát naplót írni!
- Corinne nem is tud írni! – vágta rá Armand.
- Azt mondta igenis tud és te tanítottad! – lőtte el a követ Fabian. – Talált! Ez az! Egyre jobb vagyok figyeled? – kérdezte Armandot, de Armand nem figyelt.
- Mit írt?
- Hát A + C és egy nagy szívbe rajzolta. Tele van az egész napló idétlen rajzokkal meg szívecskékkel. Belédzúgott! – vigyorgott rá Fabian komolytalankodva. Armand megint tévesztett. – Ma nagyon nem megy neked.
- Mert baromságokat beszélsz!
- Na jó, lehet, hogy az A betű nem is téged jelöl, ugyanis Corinne valami női logikával kihámozta, hogy Apa is A-val kezdődik. Jé erre nem is gondoltam! Akkor bocs. Lehet Apába zúgott bele! Mindig az ő ölében akar ülni. Igazad van – keresgélt egy laposabb követ a dézsában Fabian. – De hát apát Robinnak hívják! Látszik hogy lány! Nem ért semmihez – végre a doboz visszakerült a helyére. Fabian ismét méregethette, de hátulról félrelökték.
- Látszik, hogy lány? Rólam beszéltél? Engedj ide! – Corinne apró kis lábujjait sütötte a napfény. Armand aki legszélen ült tovább araszolt fenekével, hogy helyet hagyjon a lánynak. Corinne leguggolt majd lábait kinyújtotta, s a fiúkhoz hasonlóan lelógatta a levegőbe. A sok fekete nadrág közt Corinne hófehér pipaszár lábai lógáztak a levegőbe.
- De jó! A szél a lábujjaim közé fúj! – lengette lelkesen a lábait Corinne. Homlokát megtámasztotta a gerenda korlátjában és figyelte a többi fiút. Megint magatoknak játszotok! – állapította meg Corinne. – Add kölcsön a csúzlid Fabian!
- Miért én? Kérj mástól kölcsön! – tiltakozott hevesen Fabian.
- Megharapjalak? – nézett rá kegyetlenül Corinne.
- Rátapossak a lábadra? – vágot vissza Fabian és lökött egyet testvérén. Corinne Armandnak dőlt.
- Miért nem kéred az enyémet? – kérdezte Armand. Corinne felé fordult és elpirulva lesütötte a szemét. Nem is mert a fiúra nézni. Armand mogyoróbarna szemei olyan sok titkot rejtenek, és tudnak és láttak és Ő Armand.
- Corinne de Noir! Hahó! Napfürdőzől még órákig vagy elveszed a csúzlim? – kérdezte Armand incselkedve. Corinne felvetette a szempilláit és valóban Armand a csúzliját tartotta felé. Corinne félénken vette át. – Mióta lettél ilyen szégyenlős Corinne? – kérdezte némi provokálással a hangjában Armand. Corinne még jobban elvörösödött, s zavarában inkább követ kezdett keresgélni a dézsájukban. Corinne Fabianhoz hasonlóan leeresztette egyik szemhéját célzott és eldobta a csúzlit is meg a követ is. Landolt lent az avarban mindkettő.
- Attól tartok elejtettem. Upszi – emelte vékony kis szemöldökét a homlokára Corinne és pislogva Armandra nézett.
- Lemegyek érte! – húzta fel a térdét Armand.
- Megyek veled én is - szökkent fel utána Corinne is, s meztelen lábaival a magas fiú után csattogott. Armand keresgélt az avarban a csúzli után. Corinne meztelen lábait szűrkálták az apró tűlevelek. Mintha parázson táncolna szaladgált rajta. Armand egy ideig figyelte ténykedését. – Nincs cipőm – pirult el Corinne.
- Elvesztette a cipellőjét a hercegkisasszony? – kacsintott rá Armand. – Gyere a nyakamba veszlek.
- Komolyan? – ámult el Corinne, s még mielőtt igazán beleegyezhetett volna Armand derékon kapta és egyszerűen a nyakába ültette. – Hú de jó ilyen magasról! Egészen más az erdő! – sikoltozott Corinne, lábai Armand mellkasán lógtak le.
- Fabian nyerte a csúzliversenyt! Megyünk a forráshoz! – kiáltotta a mellettük elszaladó Cody.
- Menjünk mi is! Ilyen magasról elérem a fák ágait! – lelkesedett Corinne. Ahogy haladtak az erdőben Corinne nyújtózkodott, hogy elérje az alsó ágakat ás meg-megrántotta őket, Apró levelek hullottak rájuk. Corinne nézte az átszűrődő napfényt, élvezte a fáradtság nélküli utazást Armand vállán és szinte magához ölelhette a fákat ilyen magasból, ujjaival meg-megérintette a faleveleket. Átmelegítette a leveleket a napfény, erezetük kirajzolódott ezen a különös átvilágításon. – Gyertek velünk! – húzta maga után a leveleket Corinne belekapaszkdova, de csak azt érte el, hogy leszakította egy-egy levelet vagy levéldarabot.
- Engem bezzeg sosem vettél a nyakadba! Pedig nálam nincs jobb barátod – baktatott Armand mellett Fabian durcás képpel.
- Te nehezebb vagy!
- Egy fenét! Tudom miért, mert ő lány!
- Nem, hanem ő mezítláb van – magyarázta Armand.
- Én is levehetem a cipőm – jelentette be Fabian.
- Azt inkább ne tedd Fabian, elájulnánk és a fák is kidőlnének! – gúnyolódott Corinne.
- Te szoktál a cipődbe meg az ágyadba pisilni – vágott vissza Fabian.
- Nem is!
- Vigyázz mert a nyakadba pisil! – figyelmeztette Armandot Fabian.
- Értem. Tehát ha valami melegség önt el Corinne közelében az a pisije – nevetett Armand.
- Fiúk, olyan gonoszak vagytok! – nyafogta Corinne, s Armand fejére koppintott.
- Gyaloghintó megérkezett a helyszínre – Emelte le a nyakából Corinnet Armand, s Corinne vidáman futkározott a fiúkkal a forrás közelében. Corinne a forráshoz araszolt. Békésen csordogált a tiszta víz. Óvatosan belemártotta nagylábujját, majd gyorsan el is kapta. Armand elhaladt mögötte és futólag beleérintette az ujjait a vízbe. Langyos volt. Egyáltalán nem jéghideg.
- Jelöljük ki azt a két fát, húszszor kell megkerülni – jött-ment Fabian. – Az én vörös kendőm már odatettem jelzőkendőként. Add a tied! – tartotta a tenyerét Armand elé Fabian.
- Majd én visszaszámolok! – ugrándozott a forrásnál Corinne.
- Számolni se tudsz! – kiáltotta Fabian a háta mögé, s máris besorakoztatta az unokatesókat. – Vigyázz! Kész! Rajt! – rikkantotta el magát és nekiiramodtak a de Noir fiúk rohangálásától és kiabálásától volt hangos a forrás környéke. Corinne beletapisgált a forrásvízbe. Nézte két fehér lábfejét, ahogy átcsorog felette a forrás tiszta vize, s a vízen megcsillan a napfény, és a megtört fény, különös márványcsíkokat festve a lábfejére. Tapisgálta a vizet, pancsolta benne a lábait, először csak átlépett egyik partjáról a másikra, majd, átugrálta. Végül minél messzebbről igyekezett beleugrani. Nem maradt eredmény nélkül a ténykedése. Armand erős határozott mozdulatait érezte. Olyan volt, mint amikor az apja öltözteti. Armand megrántotta a szoknyája alját, felcsavarta, mint amikor mosásnál kicsavarják belőle a vizet és a kendőjével ügyesen a kislány derekához kötötte.
- Ez mi? – nézett fel rá értetlenül Corinne.
- Nem szeretném, ha összevizeznéd a szoknyád - hajolt le és egy könnyed merítéssel a tenyerével Corinne lábára lendített egy kis vizet. Corinne visítva ugrált és csalódva látta, Armand nem maradt vele a forrásnál vizeskedni. Visszament a fiúkhoz. Corinne leguggolt a forráshoz és nekilátott sárból süteménygolyókat formálni. Agyagos volt a talaj. Könnyen nedvesedett, s Corinne úgy belelendült a csokigolyógyártásba, hogy könyékig saras volt. Sorakoztak az agyaggalacsinok a forrás mentén mire a győztest kihirdették a fiúk.
- Armand nyert! Már megint! Ez nem fair! Nagyobb és erősebb nálunk – bosszankodott Fabian a húgához érve.
- Csináltam sütiket! Kérsz? – mutatott a golyókra Corinne. Fabian ránézett, és egyszerre felcsillant a szeme.
- Szupi! Corinne te néha ász tudsz lenni! – szorította magához a húgát Fabian és máris felkapott két golyót. – Srácok ezt kapjátok ki! – Hajított el egy sárbombát Fabian.
- Mi a csoda?! Fabian! – akit eltalált a sár az azonnal nekirontott Fabiannak.
- Mit csináltok a sütijeimmel?! – toporzékolt Corinne és a fiútombolás kellős közepébe keveredett.
- Ezt neked! Ezt! – Pillanatok alatt elfogytak a nedves földes agyaggolyók, és repültek szanaszét a forrás körül, Corinne egyik fiútól a másikig rohangált, saras lett mindenki.
- Normálisak vagytok? - kiáltotta el magát Armand. A döbbent csendben egy sárbomba Armandot találta el. Elszabadult a pokol. Corinne is beszállt és egymást kergetve dobálták a nedves földdel egymást. Elfogyott a kész sárbomba. Corinne a bátyjához lépett és saras kis ujjaival két csíkot húzott Fabian arcára.
- Tökéletes harci csíkok – jelentette ki Corinne.
- Neked is! – nyomta rá a tenyerét Corinne két arcára Fabian.
- Ne már! – Corinne elfutott a bátyja elől. S mivel nem nézett előre egyenesen Armand karjaiba rohant.
- Vége a játéknak! Gyere moss kezet és arcot! – tolta a lányt a forrás felé Armand. – Megy le a nap, haza kell mennünk – figyelmeztette a fiúkat Armand. Mintegy vezényszóra a fiúk is a forráshoz futottak és kezet és arcot mostak legalább. A ruhájukról így is sütött, hogy mivel töltötték a délutánjukat. Mindenki szánalmasan saras volt, a legrosszabbul Corinne festett, akinek a fehér ruhája olyan volt, mintha végighemperegte volna az utat a földön. Már nem volt egyetlen hófehér pontocska sem a ruháján.
Fenyvesek lordja
"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
2013. május 21., kedd
2013. május 20., hétfő
Mókuskaland
Corinne nagyságrendi sorrendbe ültette a babáit. Végignézett rajtuk, szemlét tartott. Charlotte a széles szekrényajtókat nyitogatta. Egy nagy sötétfekete szekrény előtt guggolt és lelkesen keresgélt benne. Csak mélykék szoknyája látszott ki a szekrény mögül. Fabian a földön hasalt és kukucskált a szekrény belsejébe, de Charlotte észre sem vette.
- Armand, kezd el a következő leckét tanulni! Felmondtad a tegnapit?
- Igen anya, ide sem figyeltél – kopogott a tollával idegesen az asztalon Armand. Corinne a válla fölött hátranézett rá. Armand sötéten viszonozta a pillantást.
- Jól van, akkor kezd el tanulni az új leckét – nyúlt a szekrény mélyébe Charlotte. Armand ingerülten lapozott a könyvében. Amióta magántanuló lett, így mennek a dolgok. Nincs házitanítója és anyja vállalta magára, hogy majd rendszeresen felkészíti a vizsgákra. Ennek az lett az eredménye, hogy bár Armand a dolgozószobában ülte végig a délelőttöket, Charlotte-nak mindig halaszhatatlan dolga akadt. Így vagy jelen sem volt, vagy mindig mást csinált. Charlotte becsapta a szekrényajtót és sóhajtva nézett körbe a dolgozószoba szekrényein. Végül csípőre tett kézzel távozott. Armand felpillantott a könyvből. Fabian azonnal felpattant, s a két unokatestvér gondolata azonnal találkozott.
- Pszt! Corinne! – sziszegte Fabian.
- Armand-ot ne zavard! – szólt rá Corinne a bátyjára.
- Szereztünk mókust – jelentette ki Fabian.
- Tényleg? – kapta fel a fejét Corinne egyik fiúról a másikra.
- Mehetünk? – csapta össze a könyvét Armand. A hátsó ajtón surrantak ki az erdő felé és végigfutottak az erdei ösvényen. A két fiú messze gyorsabb volt, mint Corinne.
- Gyere már Corinne! – kiáltott hátra Fabian. Armand füttyentett az erőd alatt, s a fiúk leengedték a létrát. Corinne kifulladva ért a fiúkhoz.
- Igazi mókus? – lihegte izgatottan.
- Igazi, persze, hogy igazi – kiáltott hátra a létrán felfelé haladva Fabian. A fiúk a mókus megszelidítésén fáradoztak elég reménytelenül. Egy kötélen tartották fogva a tehetetlen kis jószágot, aki menekülve próbált ugrálni ide-oda. Pici mókus volt, hosszú farkával hiába szökkent újra és újra, csak a falakra tudott felszökellni. Corinne az ajtóban állt és kezét a szájára tette. Mókus volt. Igazi, erdei, és végtelenül rémült.
- Hogy csináltátok? – pihegte Corinne.
- Kergettük jó darabig szegénykét, le a fáról fel a fára. Még szerencse, hogy ilyen sokan vagyunk, erre két-három üldöző kevés lett volna – magyarázta Fabian. Magához ragadta a kötelet és elkezdte feltekerni a karjára. A mókus tehetetlen vonszolása következtében csúszott egyre közelebb hozzájuk.
- Mókus, a tied! – tolta az állatot Corinne felé. Corinne beljebb lépett és bizonytalanul szemrevételezte a mókust. Kis testére szorosan kötötték a kötelet, nem tetszett az állatnak, kis mancsaival próbálta leügyeskedni magáról, kapkodott ide, oda ugrált volna, menekült volna ha tud. Corinne szoknyáját gyűrögetve fordult hátra. A magas fiú a faház gerendáinak dőlt, közvetlenül a farkasrajz mellett és Corinnet figyelte.
- Van nálad kés? – kérdezte Corinne halkan. Armand bólintott és előrelépett. A de Noir fiúk izgatottan figyelték vérfürdő lesz-e ma este. Náluk még nem volt kés, csak Armand kapott egyet az apjától a tizennegyedik születésnapjára. Armand ujjai közé fogta a madzagot és várakozón nézett fel Corinne-ra. Corinne csak bólintott, s Armand néhány éles rántással elvágta a madzagot. A mókus megérezte a gyengülő szorítást. Ijedten ugrált körbe, kereste a menekülést. Az ablaknál talált rá, s egy könnyed szökkenéssel már kint is volt az erdőben, a környezetében.
- Miért engedted szabadon!? – kiáltották a fiúk.
- Jobb neki az erdőben – játszadozott a hajfonatával Corinne. A fiúk felpattantak és a mókus után siettek, de az már messze járt, hiába nézték ajtón ablakon, a veranda kis korlátján át. Armand félmosollyal nézett fel a lányra.
- Megsajnáltad igaz? – kérdezte Armand. Corinne csak zavartan csípőből forgott ide-oda, hogy a szoknyája pörögjön körötte. Zavartan huzogatta a selyemszalagot a hajában, de bele volt fonva a hajtincsei közé így nem tudta kirántani.
- Buta dolog volt ezt kérnem?
- Én mondtam, hogy a nyulak kezesebbek – felelte Armand.
- Mókus elszaladt, és szakad az eső. Itt rekedtünk – csődültek be az ajtón az unokatestvérek.
- Itt vannak a csúzlik? – keresett mentő ötletet Fabian.
- Igen, de a köveket már mind ellőttük – nézték az üres kis fadézsát az ablak alatt.
- Ó! – rogyott az ablak alá Fabian. – Most mihez kezdjünk?
- Nekem van egy ötletem! – lelkesedett Corinne.
- Jaj ne! – kiáltottak fel egyszerre a fiúk.
- Feldíszíthetnénk a falat és az jobban is álcázná a házat. Kívül belül – folytatta Corinne rá sem hederítve, hogy a fiúk tiltakozón kiáltoznak.
- Milyen díszítés? nem tetszik ez a szó – jegyezte meg morcosan Fabian.
- Most nedvesek a falevelek, rátapaszthatnánk a ház oldalára és akkor olyan lenne mint egy nagy zöld lombkorona – ecsetelte Corinne rendületlenül. – Fabian, add azt a dézsát a sarokból, gyűjtök bele vizet.
- Corinne ez nem jó ötlet – lépett fel tiltakozón Armand, és elállta a lány útját.
- Ne állj az utamba! – toppantott Corinne és felkapta a dézsát. – Én megcsinálom egyedül is akár segítetek akár nem – szánta el magát Corinne.
- El fogsz ázni kint tisztára hülye vagy?! – kiáltott rá Armand.
- Igen, ha anyáék meglátják, hogy megáztál, engem is okolnak majd – pattant fel Fabian.
- Olyanok vagytok mint ők, mindig azt kell csinálni, amit ti akartok! – szaladt ki Corinne az esőbe.
- Nagyszerű! – morogta Fabian. – Most mihez kezdjünk vele? – kérdezte Fabian tanácstalanul.
- Segítsünk neki feltenni a nyamvadt faleveleket! Ostoba lány! – dünnyögte Armand és Corinne után futott. Corinne az avarban bóklászott, nedves leveleket gyűjtött csokorba. Vékony nyári ruhája egyre gyorsabban tapadt a testére, ahol több helyen is nedves volt az aláhulló esővíztől.
- Corinne! Menj vissza a faházba! – szólt rá Armand.
- Nem!
- Meg fogsz fázni így! – mérte végig a kislányt. Corinne köldökének sötét vonala is látszott az esőáztatta virágmintás kis nyári ruhában. Armand megfogta a kezét, ami vizes és jéghideg volt.
- Nem fázok! Nyár van és meleg van – tiltakozott Corinne.
- De vizes a ruhád te buta! – Armand tehetetlenül nézett végig magán. Ő is csak ingben volt, nem volt nála a bőrkabátja, hiszen a nyár meleg volt. Nem volt mit a lányra teríteni, a saját inge is vizes volt már. – Siess Fabian! – Armand és Fabian egymást előzve szedegették a faleveleket és Corinnet egyenesen visszavonszolták a faházba.
- Őrizzétek a foglyunk! – jelentette ki Fabian és Corinne kezébe nyomott egy marék falevelet.
- Senkinek nem vagyok a foglya! – vágott vissza Corinne. A két fiú kintről tapasztgatta a faleveleket a faház oldalára, Corinne átázott ruhácskájában a belső fagerendákra nyomkodta a faleveleket. Armand a feje fölött az ég foltját kereste. Meddig szakad még az eső? Esőben nem mehetnek haza, mind eláznak. Fabian vállán is kopogott az eső.
- Hogy találhat ki ilyeneket a húgom? – mérgelődött Fabian. – S főleg mi miért vagyunk ilyen bolondok, hogy teljesítjük is az ostobaságait? – jegyezte meg Fabian a falhoz dobva egy falevelet, ami lassan lecsúszott a verandáig.
- Nem tudom. Én talán azért, mert nem bírom, ha hisztizik. Kikészülök a bömbölésétől – jegyezte meg Armand.
- Igen, azt hiszem én is ezért próbálom minél hamarabb befogni a száját. Valami más módszer kéne rá. Van ötleted?
- Van. De nem a te fülednek való – jegyezte meg komoran Armand és ő is tovább tapasztgatta a nedves faleveleket.
- Armand – szólalt meg kis idő múlva Fabian. – Már csak csepereg, fussunk hazáig!
- Jó gondolat – értett egyet Armand. – Fiúk, Erődöt elhagyni, kvártélyba szállunk éjszakára!
- Igenis! – pattantak fel a fiúk és kirajzottak az erődből a szélrózsa minden irányába.
- Menjek veletek? – kérdezte Armand.
- Nem, akkor te sokára érsz haza, ismerem az utat – fogta kézen a húgát Fabian. – Gyere már ne kószálj mindenfelé! – kezdte maga után ráncigálni Corinnet.
- Átnézek majd hozzátok! – kiáltotta még távozóban Armand.
A gyerekszobából erős köhögés hallatszott. Maria becsukta maga mögött az ajtót és a szoba előtt várakozó két fiúra nézett. Fabian bűntudatos sötét szemekkel, Armand csak komoran.
- Szabad bemennünk? – kérdezte Armand.
- Lehetőleg ne keljen ki az ágyból! Armand több felelősséget vártam volna legalább tőled, te vagy a legidősebb köztük. Corinne még kicsi, nem tudja, felmérni a dolgok veszélyeit. Érted?
- Igen – bólogatott letörten Armand.
- Fabian! Ha még egyszer engedély nélkül elrángatod a húgodat az erdőbe, akkor te sem járkálhatsz most már ellenőrizetlenül! Megértetted? – szidta meg a fiát Maria, majd otthagyta őket a dorgálás után a folyosón.
- Ezt megkaptuk – nézett fel Armandra Fabian, ahogy benyitott húga szobájába. Armand Fabian feje felett nézett be a szobába. Még sosem látott lányszobát belülről. Corinne szobája kuckós volt. Kicsi, tetőtéri, és minden puha volt benne. Csipkeszegélyes párnák, rózsaszín függönyök és mindenfelé kosárkák, amikben kacatokat tárolt. Voltak gyöngyök, gombok, szárazvirágok, erdei termések, a falon rámában lapított kiszárított virágkompozíciók. Az ablak előtti pihe-puha ülőkén sorakoztak a babák. Corinne a vastag tollpaplan alatt, az ágyba süppedve feküdt. Furcsa csend volt, pedig a lány általában csicsergett valamit.
- Hali! – nyögte Armand, ahogy Fabiant követve Corinne másik oldalán leült az ágy szélére. Corinne bágyadtan, furcsa lázas csillogással nézett fel rájuk, és arcán természetellenes piros foltok a láztól ütköztek ki. – Hogy vagy kicsi Corinne? – súgta Armand.
- Nem, neked nem így kellene szólítanod – rázta a fejét lassan Corinne.
- Itt lakik hát a fenyvesek tündére? – vigyorgott rá Armand. Corinne óvatosan elmosolyodott.
- Fáj valamid? – kérdezte Fabian. Corinne a torkára és a mellkasára mutatott. – Ó Corinne! Csak egyszer hallgatnál ránk! – rázta a fejét aggódón Fabian. Rosszallón nézte húgát az ágyban, aki csak köhögőrohamában összegörnyedt. – Képzeld! Még erődöset sem volt kedvünk játszani. Miattad! – meredt szemrehányón a betegre Fabian. – Elment a kedvünk mindentől és inkább hazajöttünk!
- És ezt neked hoztuk – húzott elő a zsebéből egy kis vadvirágcsokrot Armand.
- Szép! – csillant meg Corinne szeme, de azonnal köhögésbe fulladt a hangja. Fabian és Armand homlokráncolva néztek egymásra. Corinne olyan aprócskának és törékenynek tűnt ott az ágyban, olyan valószerűtlenül vékonyak a kis fehér karjai, s most olyan gyengének tűnt, hogy most lehetetlen volt nem szeretni és félteni. Fabian megérintette húga homlokát, ami meleg volt, betegesen meleg. Corinne kevésbé foglalkozott Fabiannal. Jobban érdekelte a virágcsokor, amit Armand hozott, s ő most kihúzta a fiú ujjai közül, és az orra elé tartotta.
- Jó az illata! Mintha behoztátok volna a természetet a szobámba, mintha kint lennék egy erdei tisztáson – köhécselte Corinne.
- Rémesen festessz Corinne – jelentette ki őszintén Fabian.
- Tudom – motyogta Corinne.
- Szeretetből befonom a hajad, hogy jobban nézz ki! Most olyan bozontos a hajad mint egy boszorkánynak – fintorgott Fabian, s próbált Corinne hajában a két oldalánál fonatokat keresni. Armand kihúzott egy szál virágot, s amíg várta, hogy díszíthesse a lány haját addig futólag játszadozott a virággal, megpödörte az ujjai közt és figyelte, ahogy a virág feje gyorsan forog.
- Ez jó! Csináld még! – suttogta lehunyt szemmel Corinne. Armand felpillantott a lány arcára. A virág bizonyára hozzáért Corinne alkarjához, miközben pödörte. Armand bizonytalanul végighúzta a virág szirmait Corinne karján.
- Ezt?
- Igen, annyira jó! - lehelte Corinne. Armand félig felhúzta térdét az ágyra és rendületlenül húzta végig újra és újra a virágszirmokat Corinne karján, akár egy borogatást. Corinne tűrte, hogy a bátyja a haját próbálta rendezgetni. Armand pedig a virággal cirógatta a bőrét. Különös borzongás futott végig rajta, minden ilyen simításra, ami olyan kellemesen hűvös volt és libabőrössé tette. Armandnak is feltűnt, hogy Corinne hófehér karján libabőrök futnak végig.
- Szeretem, ahogy cirógatsz – sóhajtott fel gyermeki őszinteséggel Corinne. Armand kezében megállt a virág a mozdulatban, ahogy ezt meghallotta. Ledermedt a döbbenettől. Micsoda?! Jézusom! Corinne még gyerek, Corinne nem is érti, hogy mit érez. Fogalma sincs róla, hogy amit kimondott az nem más, mint a gyermekkori szexualitás. Nem tudja miért ez a jó érzés, honnan is tudhatná, hiszen még gyerek. De úristen! Ő most itt szexuálisan izgat egy öt éves gyereket!? Armand elhúzta a kezét.
- Ne! – fogta meg Armand kezét Corinne, s visszahúzta. – Folytasd a cirógatást! Olyan jó! – kérlelte Corinne és Armand habozva, de eleget tett a kérésnek. Megismételte a virággal a cirógató mozdulatot. Corinne elégedetten sóhajtott fel. A paplan alatt fészkelődött a lány. Armand kellemetlenül érezte magát. Lehajtott fejjel tett eleget a kérésnek, de hiába kereste Fabian vagy Corinne tekintetét. A két gyereknek nem tűnt fel semmi. Csak Corinne borzongott elégedetten a paplan alatt, reszketett a cirógatástól és fogalma sem volt róla, hogy miért tetszik neki annyira ez az érzés. Armand, aki megsejtette, mi a lány részéről ez az öntudatlan mohó követelés zavarban volt és örült is, hogy csak ő ébredt rá, mi történik, így nem kellett magyarázkodnia. Fabian végre végzett a fonatok gyártásával és Armand elkezdhette virágokkal feldíszíteni Corinne haját.
- Aludnod kell nem is zavarunk tovább – állt fel menekülve Armand, ahogy az utolsó virágot is betűzte Corinne hajába.
- Úgy unatkozom itt egyedül, ti meg kint szaladgálhattok! Maradjatok még! – kérlelte őket Corinne. – Armand te tudsz olvasni, olvass nekem egy mesét! – nyaggatta Corinne az idősebb fiút. Fabian kérdőn figyelte Armand reakcióját.
- Felhozhatok egy könyvet a könyvespolcunkról – ajánlkozott Fabian, s két szökkenéssel el is tűnt a lányszobából. Armand egyedül maradt Corinne-al. Corinne szürke szemébe mélyedt a tekintete.
- Cirógass még egy kicsit! – suttogta kérlelő tekintettel.
- Corinne! – hunyta le a szemét Armand neheztelőn.
- De most a kezeddel! És ott ahol én mondom – nyújtotta ki vékony karjait Armandért.
- Fogalmad sincs mit akarsz! – szűrte a fogai közt nehézkesen Armand.
- Csak egy kis cirógatást! Mindenki haragszik rám, amiért kimentem az esőbe! Tudom! Csak te nem – szontyolodott el Corinne és belefúrta arcát a párnába. Armand várta Fabian érkezését, de sokára jön már! Corinne megrezzent az érintésére. Bőr ért bőrhöz. Armand száraz ujjperceivel végigsimította Corinne vállát, s ujjait úgy mozgatta mintha hárfázna. Finoman, könnyedén pergette végig az ujjait a lány bőrén. Corinne belesóhajtott a párnába.
- Most itt! – húzta a fiú kezét a nyaka és a kulcscsontjai felé. – Most a hasamat! – Armand keze végigsiklott Corinne kislányos előrepúposodó hasán. Armand érezte a lány remegését az ujjai alatt, a kislányos, puha bőrét. Corinne önkéntelen kislányos kuncogással rándult össze minden borzongásra. – Olyan jól csinálod! Egyszerre olyan mintha csiklandozna és borzongatna is! – Corinne tolta Armand kezét, aki ujjaival lágyan lépkedett a kislány testén. A hálóing szegélye felcsúszott, Corinne kislányosan sima szeméremajkain siklottak a fiú meleg ujjai. Armand aggódva pillantott fel az ajtóra, hol marad már Fabian.
- Corinne! – szólt rá a lányra, aki újra és újra combközéptől, egészen a nyakáig le-s fel tolta a cirógató fiúkezet.
- Csak még egy kicsit! – köszörülte a torkát köhintve Corinne. Armand széles tenyere ismét átsimította a lány testét, s bár ujjaival igyekezett kihagyni az intim területeket, Corinne határozottan rányomta Armand kezét. Váratlanul rándult össze a lány. Corinne kitágult szemekkel nézett Armandra, aki rémülten mogyoróbarna szemeit Corinne szürke tekintetébe kapta.
- mi az? – nyögte dörmögve Armand.
- Semmi, semmi…csak…ilyet még sosem éreztem – rebegte csodálkozva Corinne. Armand ujjai még mindig a kislányosan csupasz szeméremajkakon nyugodtak. Armand levette a kezét a lányról.
- Corinne, ilyesmit nem szabad csinálnod!
- De miért nem, hiszen jó?! – tiltakozott értetlenül Corinne. – Nem szeretsz cirógatni?
- Nem erről van szó, de ezt nem szabad! – lépett fel fegyelmező hangszínnel Armand. Kettejük közül ő az idősebb és ő nagyon is érti, hogy mi történt. Míg Corinne-nak fogalma sincs róla. De hát nem magyarázhat el ilyesmit egy öt éves gyereknek! Elég ha azt tudja, hogy állítsa le magát az ilyesmiről.
- Mást is kértél már ilyenre? – húzta résnyire a szemeit Armand.
- Nem. Csak téged – sütötte le a szemét zavartan Corinne. – Rosszat kértem? – bizonytalanodott el bűnösnek érezve magát a lány.
- Nézd Corinne! – Armand fújtatott. Micsoda egy lehetetlen helyzet! – Ez… - Armand beletúrt a hajába és idegesen mozgatta a lábait. – Nem arról van szó, hogy ez rossz dolog. Csak arról, hogy még kicsi vagy és ilyesmivel nem kell foglalkoznod és ne kérj ilyesmire senkit sem! Rendben? Megígéred nekem?
- Hümm… ez is a mi titkunk lesz? – váltott suttogásra Corinne. Armand megkönnyebbülve lélegzett fel.
- Igen. Legyen ez is a mi titkunk jó? Megígéred, hogy senkitől sem fogsz ilyesmit kérni? S csak én tudok erről a dologról?
- Megígérem. A mi titkunk – mosolygott rá Corinne, s kivillantotta tejfogacskáit a fiúra. – Tudod Armand, te vagy a leges legkedvencebb unokatesóm! – szorította meg a fiú kezét Corinne.
- Meghoztam a mesekönyvet! A kedvenced Corinne: Tündérmesék – robogott be Fabian.
- Jó sokáig tartott megtalálni! – mérgelődött Armand. Fabian jelenlétében Corinne sosem kérte volna, hogy kézzel cirógassa. Corinne számára nyilván újszerű élmény volt, hogy egy fiú érinti, ahogy bőr ért bőrhöz, ahogy egyre merészebb helyeken kérte a cirógatást. Ha Fabian nem megy el nincs itt.
- Ettem egy kis pitét a konyhában – vallotta be kivörösödve Fabian.
- Mindig csak a hasad! – vette el tőle a mesekönyvet Armand. – Ha még egyszer egyedül hagysz Corinne-al megverlek!
- Miért mi történt? Megharapott? Engem meg szokott harapni – húzta fel a karján az ingjét Fabian, ahol apró harapásnyomok vöröslöttek. – Nézd! Ez Corinne! Hozzá képest Shadow barátságos, még a legellenszenvesebb alakokkal is.
- Inkább harapott volna meg – dörmögte az orra alatt Armand, miközben lapozgatott a könyvben. – Melyiket akarod hallani? – nézett fel Corinne-ra.
- Nem is tudom, valami unikornisosat! – helyezkedett el alváshoz és mesehallgatáshoz Corinne.
- Találó választás – jegyezte meg Armand és a feltételeknek megfelelően választott egy mesét, s olvasni kezdte. Corinne édesen aludt el Armand különös zengésű már mélyülő hangjára.
- Armand, kezd el a következő leckét tanulni! Felmondtad a tegnapit?
- Igen anya, ide sem figyeltél – kopogott a tollával idegesen az asztalon Armand. Corinne a válla fölött hátranézett rá. Armand sötéten viszonozta a pillantást.
- Jól van, akkor kezd el tanulni az új leckét – nyúlt a szekrény mélyébe Charlotte. Armand ingerülten lapozott a könyvében. Amióta magántanuló lett, így mennek a dolgok. Nincs házitanítója és anyja vállalta magára, hogy majd rendszeresen felkészíti a vizsgákra. Ennek az lett az eredménye, hogy bár Armand a dolgozószobában ülte végig a délelőttöket, Charlotte-nak mindig halaszhatatlan dolga akadt. Így vagy jelen sem volt, vagy mindig mást csinált. Charlotte becsapta a szekrényajtót és sóhajtva nézett körbe a dolgozószoba szekrényein. Végül csípőre tett kézzel távozott. Armand felpillantott a könyvből. Fabian azonnal felpattant, s a két unokatestvér gondolata azonnal találkozott.
- Pszt! Corinne! – sziszegte Fabian.
- Armand-ot ne zavard! – szólt rá Corinne a bátyjára.
- Szereztünk mókust – jelentette ki Fabian.
- Tényleg? – kapta fel a fejét Corinne egyik fiúról a másikra.
- Mehetünk? – csapta össze a könyvét Armand. A hátsó ajtón surrantak ki az erdő felé és végigfutottak az erdei ösvényen. A két fiú messze gyorsabb volt, mint Corinne.
- Gyere már Corinne! – kiáltott hátra Fabian. Armand füttyentett az erőd alatt, s a fiúk leengedték a létrát. Corinne kifulladva ért a fiúkhoz.
- Igazi mókus? – lihegte izgatottan.
- Igazi, persze, hogy igazi – kiáltott hátra a létrán felfelé haladva Fabian. A fiúk a mókus megszelidítésén fáradoztak elég reménytelenül. Egy kötélen tartották fogva a tehetetlen kis jószágot, aki menekülve próbált ugrálni ide-oda. Pici mókus volt, hosszú farkával hiába szökkent újra és újra, csak a falakra tudott felszökellni. Corinne az ajtóban állt és kezét a szájára tette. Mókus volt. Igazi, erdei, és végtelenül rémült.
- Hogy csináltátok? – pihegte Corinne.
- Kergettük jó darabig szegénykét, le a fáról fel a fára. Még szerencse, hogy ilyen sokan vagyunk, erre két-három üldöző kevés lett volna – magyarázta Fabian. Magához ragadta a kötelet és elkezdte feltekerni a karjára. A mókus tehetetlen vonszolása következtében csúszott egyre közelebb hozzájuk.
- Mókus, a tied! – tolta az állatot Corinne felé. Corinne beljebb lépett és bizonytalanul szemrevételezte a mókust. Kis testére szorosan kötötték a kötelet, nem tetszett az állatnak, kis mancsaival próbálta leügyeskedni magáról, kapkodott ide, oda ugrált volna, menekült volna ha tud. Corinne szoknyáját gyűrögetve fordult hátra. A magas fiú a faház gerendáinak dőlt, közvetlenül a farkasrajz mellett és Corinnet figyelte.
- Van nálad kés? – kérdezte Corinne halkan. Armand bólintott és előrelépett. A de Noir fiúk izgatottan figyelték vérfürdő lesz-e ma este. Náluk még nem volt kés, csak Armand kapott egyet az apjától a tizennegyedik születésnapjára. Armand ujjai közé fogta a madzagot és várakozón nézett fel Corinne-ra. Corinne csak bólintott, s Armand néhány éles rántással elvágta a madzagot. A mókus megérezte a gyengülő szorítást. Ijedten ugrált körbe, kereste a menekülést. Az ablaknál talált rá, s egy könnyed szökkenéssel már kint is volt az erdőben, a környezetében.
- Miért engedted szabadon!? – kiáltották a fiúk.
- Jobb neki az erdőben – játszadozott a hajfonatával Corinne. A fiúk felpattantak és a mókus után siettek, de az már messze járt, hiába nézték ajtón ablakon, a veranda kis korlátján át. Armand félmosollyal nézett fel a lányra.
- Megsajnáltad igaz? – kérdezte Armand. Corinne csak zavartan csípőből forgott ide-oda, hogy a szoknyája pörögjön körötte. Zavartan huzogatta a selyemszalagot a hajában, de bele volt fonva a hajtincsei közé így nem tudta kirántani.
- Buta dolog volt ezt kérnem?
- Én mondtam, hogy a nyulak kezesebbek – felelte Armand.
- Mókus elszaladt, és szakad az eső. Itt rekedtünk – csődültek be az ajtón az unokatestvérek.
- Itt vannak a csúzlik? – keresett mentő ötletet Fabian.
- Igen, de a köveket már mind ellőttük – nézték az üres kis fadézsát az ablak alatt.
- Ó! – rogyott az ablak alá Fabian. – Most mihez kezdjünk?
- Nekem van egy ötletem! – lelkesedett Corinne.
- Jaj ne! – kiáltottak fel egyszerre a fiúk.
- Feldíszíthetnénk a falat és az jobban is álcázná a házat. Kívül belül – folytatta Corinne rá sem hederítve, hogy a fiúk tiltakozón kiáltoznak.
- Milyen díszítés? nem tetszik ez a szó – jegyezte meg morcosan Fabian.
- Most nedvesek a falevelek, rátapaszthatnánk a ház oldalára és akkor olyan lenne mint egy nagy zöld lombkorona – ecsetelte Corinne rendületlenül. – Fabian, add azt a dézsát a sarokból, gyűjtök bele vizet.
- Corinne ez nem jó ötlet – lépett fel tiltakozón Armand, és elállta a lány útját.
- Ne állj az utamba! – toppantott Corinne és felkapta a dézsát. – Én megcsinálom egyedül is akár segítetek akár nem – szánta el magát Corinne.
- El fogsz ázni kint tisztára hülye vagy?! – kiáltott rá Armand.
- Igen, ha anyáék meglátják, hogy megáztál, engem is okolnak majd – pattant fel Fabian.
- Olyanok vagytok mint ők, mindig azt kell csinálni, amit ti akartok! – szaladt ki Corinne az esőbe.
- Nagyszerű! – morogta Fabian. – Most mihez kezdjünk vele? – kérdezte Fabian tanácstalanul.
- Segítsünk neki feltenni a nyamvadt faleveleket! Ostoba lány! – dünnyögte Armand és Corinne után futott. Corinne az avarban bóklászott, nedves leveleket gyűjtött csokorba. Vékony nyári ruhája egyre gyorsabban tapadt a testére, ahol több helyen is nedves volt az aláhulló esővíztől.
- Corinne! Menj vissza a faházba! – szólt rá Armand.
- Nem!
- Meg fogsz fázni így! – mérte végig a kislányt. Corinne köldökének sötét vonala is látszott az esőáztatta virágmintás kis nyári ruhában. Armand megfogta a kezét, ami vizes és jéghideg volt.
- Nem fázok! Nyár van és meleg van – tiltakozott Corinne.
- De vizes a ruhád te buta! – Armand tehetetlenül nézett végig magán. Ő is csak ingben volt, nem volt nála a bőrkabátja, hiszen a nyár meleg volt. Nem volt mit a lányra teríteni, a saját inge is vizes volt már. – Siess Fabian! – Armand és Fabian egymást előzve szedegették a faleveleket és Corinnet egyenesen visszavonszolták a faházba.
- Őrizzétek a foglyunk! – jelentette ki Fabian és Corinne kezébe nyomott egy marék falevelet.
- Senkinek nem vagyok a foglya! – vágott vissza Corinne. A két fiú kintről tapasztgatta a faleveleket a faház oldalára, Corinne átázott ruhácskájában a belső fagerendákra nyomkodta a faleveleket. Armand a feje fölött az ég foltját kereste. Meddig szakad még az eső? Esőben nem mehetnek haza, mind eláznak. Fabian vállán is kopogott az eső.
- Hogy találhat ki ilyeneket a húgom? – mérgelődött Fabian. – S főleg mi miért vagyunk ilyen bolondok, hogy teljesítjük is az ostobaságait? – jegyezte meg Fabian a falhoz dobva egy falevelet, ami lassan lecsúszott a verandáig.
- Nem tudom. Én talán azért, mert nem bírom, ha hisztizik. Kikészülök a bömbölésétől – jegyezte meg Armand.
- Igen, azt hiszem én is ezért próbálom minél hamarabb befogni a száját. Valami más módszer kéne rá. Van ötleted?
- Van. De nem a te fülednek való – jegyezte meg komoran Armand és ő is tovább tapasztgatta a nedves faleveleket.
- Armand – szólalt meg kis idő múlva Fabian. – Már csak csepereg, fussunk hazáig!
- Jó gondolat – értett egyet Armand. – Fiúk, Erődöt elhagyni, kvártélyba szállunk éjszakára!
- Igenis! – pattantak fel a fiúk és kirajzottak az erődből a szélrózsa minden irányába.
- Menjek veletek? – kérdezte Armand.
- Nem, akkor te sokára érsz haza, ismerem az utat – fogta kézen a húgát Fabian. – Gyere már ne kószálj mindenfelé! – kezdte maga után ráncigálni Corinnet.
- Átnézek majd hozzátok! – kiáltotta még távozóban Armand.
A gyerekszobából erős köhögés hallatszott. Maria becsukta maga mögött az ajtót és a szoba előtt várakozó két fiúra nézett. Fabian bűntudatos sötét szemekkel, Armand csak komoran.
- Szabad bemennünk? – kérdezte Armand.
- Lehetőleg ne keljen ki az ágyból! Armand több felelősséget vártam volna legalább tőled, te vagy a legidősebb köztük. Corinne még kicsi, nem tudja, felmérni a dolgok veszélyeit. Érted?
- Igen – bólogatott letörten Armand.
- Fabian! Ha még egyszer engedély nélkül elrángatod a húgodat az erdőbe, akkor te sem járkálhatsz most már ellenőrizetlenül! Megértetted? – szidta meg a fiát Maria, majd otthagyta őket a dorgálás után a folyosón.
- Ezt megkaptuk – nézett fel Armandra Fabian, ahogy benyitott húga szobájába. Armand Fabian feje felett nézett be a szobába. Még sosem látott lányszobát belülről. Corinne szobája kuckós volt. Kicsi, tetőtéri, és minden puha volt benne. Csipkeszegélyes párnák, rózsaszín függönyök és mindenfelé kosárkák, amikben kacatokat tárolt. Voltak gyöngyök, gombok, szárazvirágok, erdei termések, a falon rámában lapított kiszárított virágkompozíciók. Az ablak előtti pihe-puha ülőkén sorakoztak a babák. Corinne a vastag tollpaplan alatt, az ágyba süppedve feküdt. Furcsa csend volt, pedig a lány általában csicsergett valamit.
- Hali! – nyögte Armand, ahogy Fabiant követve Corinne másik oldalán leült az ágy szélére. Corinne bágyadtan, furcsa lázas csillogással nézett fel rájuk, és arcán természetellenes piros foltok a láztól ütköztek ki. – Hogy vagy kicsi Corinne? – súgta Armand.
- Nem, neked nem így kellene szólítanod – rázta a fejét lassan Corinne.
- Itt lakik hát a fenyvesek tündére? – vigyorgott rá Armand. Corinne óvatosan elmosolyodott.
- Fáj valamid? – kérdezte Fabian. Corinne a torkára és a mellkasára mutatott. – Ó Corinne! Csak egyszer hallgatnál ránk! – rázta a fejét aggódón Fabian. Rosszallón nézte húgát az ágyban, aki csak köhögőrohamában összegörnyedt. – Képzeld! Még erődöset sem volt kedvünk játszani. Miattad! – meredt szemrehányón a betegre Fabian. – Elment a kedvünk mindentől és inkább hazajöttünk!
- És ezt neked hoztuk – húzott elő a zsebéből egy kis vadvirágcsokrot Armand.
- Szép! – csillant meg Corinne szeme, de azonnal köhögésbe fulladt a hangja. Fabian és Armand homlokráncolva néztek egymásra. Corinne olyan aprócskának és törékenynek tűnt ott az ágyban, olyan valószerűtlenül vékonyak a kis fehér karjai, s most olyan gyengének tűnt, hogy most lehetetlen volt nem szeretni és félteni. Fabian megérintette húga homlokát, ami meleg volt, betegesen meleg. Corinne kevésbé foglalkozott Fabiannal. Jobban érdekelte a virágcsokor, amit Armand hozott, s ő most kihúzta a fiú ujjai közül, és az orra elé tartotta.
- Jó az illata! Mintha behoztátok volna a természetet a szobámba, mintha kint lennék egy erdei tisztáson – köhécselte Corinne.
- Rémesen festessz Corinne – jelentette ki őszintén Fabian.
- Tudom – motyogta Corinne.
- Szeretetből befonom a hajad, hogy jobban nézz ki! Most olyan bozontos a hajad mint egy boszorkánynak – fintorgott Fabian, s próbált Corinne hajában a két oldalánál fonatokat keresni. Armand kihúzott egy szál virágot, s amíg várta, hogy díszíthesse a lány haját addig futólag játszadozott a virággal, megpödörte az ujjai közt és figyelte, ahogy a virág feje gyorsan forog.
- Ez jó! Csináld még! – suttogta lehunyt szemmel Corinne. Armand felpillantott a lány arcára. A virág bizonyára hozzáért Corinne alkarjához, miközben pödörte. Armand bizonytalanul végighúzta a virág szirmait Corinne karján.
- Ezt?
- Igen, annyira jó! - lehelte Corinne. Armand félig felhúzta térdét az ágyra és rendületlenül húzta végig újra és újra a virágszirmokat Corinne karján, akár egy borogatást. Corinne tűrte, hogy a bátyja a haját próbálta rendezgetni. Armand pedig a virággal cirógatta a bőrét. Különös borzongás futott végig rajta, minden ilyen simításra, ami olyan kellemesen hűvös volt és libabőrössé tette. Armandnak is feltűnt, hogy Corinne hófehér karján libabőrök futnak végig.
- Szeretem, ahogy cirógatsz – sóhajtott fel gyermeki őszinteséggel Corinne. Armand kezében megállt a virág a mozdulatban, ahogy ezt meghallotta. Ledermedt a döbbenettől. Micsoda?! Jézusom! Corinne még gyerek, Corinne nem is érti, hogy mit érez. Fogalma sincs róla, hogy amit kimondott az nem más, mint a gyermekkori szexualitás. Nem tudja miért ez a jó érzés, honnan is tudhatná, hiszen még gyerek. De úristen! Ő most itt szexuálisan izgat egy öt éves gyereket!? Armand elhúzta a kezét.
- Ne! – fogta meg Armand kezét Corinne, s visszahúzta. – Folytasd a cirógatást! Olyan jó! – kérlelte Corinne és Armand habozva, de eleget tett a kérésnek. Megismételte a virággal a cirógató mozdulatot. Corinne elégedetten sóhajtott fel. A paplan alatt fészkelődött a lány. Armand kellemetlenül érezte magát. Lehajtott fejjel tett eleget a kérésnek, de hiába kereste Fabian vagy Corinne tekintetét. A két gyereknek nem tűnt fel semmi. Csak Corinne borzongott elégedetten a paplan alatt, reszketett a cirógatástól és fogalma sem volt róla, hogy miért tetszik neki annyira ez az érzés. Armand, aki megsejtette, mi a lány részéről ez az öntudatlan mohó követelés zavarban volt és örült is, hogy csak ő ébredt rá, mi történik, így nem kellett magyarázkodnia. Fabian végre végzett a fonatok gyártásával és Armand elkezdhette virágokkal feldíszíteni Corinne haját.
- Aludnod kell nem is zavarunk tovább – állt fel menekülve Armand, ahogy az utolsó virágot is betűzte Corinne hajába.
- Úgy unatkozom itt egyedül, ti meg kint szaladgálhattok! Maradjatok még! – kérlelte őket Corinne. – Armand te tudsz olvasni, olvass nekem egy mesét! – nyaggatta Corinne az idősebb fiút. Fabian kérdőn figyelte Armand reakcióját.
- Felhozhatok egy könyvet a könyvespolcunkról – ajánlkozott Fabian, s két szökkenéssel el is tűnt a lányszobából. Armand egyedül maradt Corinne-al. Corinne szürke szemébe mélyedt a tekintete.
- Cirógass még egy kicsit! – suttogta kérlelő tekintettel.
- Corinne! – hunyta le a szemét Armand neheztelőn.
- De most a kezeddel! És ott ahol én mondom – nyújtotta ki vékony karjait Armandért.
- Fogalmad sincs mit akarsz! – szűrte a fogai közt nehézkesen Armand.
- Csak egy kis cirógatást! Mindenki haragszik rám, amiért kimentem az esőbe! Tudom! Csak te nem – szontyolodott el Corinne és belefúrta arcát a párnába. Armand várta Fabian érkezését, de sokára jön már! Corinne megrezzent az érintésére. Bőr ért bőrhöz. Armand száraz ujjperceivel végigsimította Corinne vállát, s ujjait úgy mozgatta mintha hárfázna. Finoman, könnyedén pergette végig az ujjait a lány bőrén. Corinne belesóhajtott a párnába.
- Most itt! – húzta a fiú kezét a nyaka és a kulcscsontjai felé. – Most a hasamat! – Armand keze végigsiklott Corinne kislányos előrepúposodó hasán. Armand érezte a lány remegését az ujjai alatt, a kislányos, puha bőrét. Corinne önkéntelen kislányos kuncogással rándult össze minden borzongásra. – Olyan jól csinálod! Egyszerre olyan mintha csiklandozna és borzongatna is! – Corinne tolta Armand kezét, aki ujjaival lágyan lépkedett a kislány testén. A hálóing szegélye felcsúszott, Corinne kislányosan sima szeméremajkain siklottak a fiú meleg ujjai. Armand aggódva pillantott fel az ajtóra, hol marad már Fabian.
- Corinne! – szólt rá a lányra, aki újra és újra combközéptől, egészen a nyakáig le-s fel tolta a cirógató fiúkezet.
- Csak még egy kicsit! – köszörülte a torkát köhintve Corinne. Armand széles tenyere ismét átsimította a lány testét, s bár ujjaival igyekezett kihagyni az intim területeket, Corinne határozottan rányomta Armand kezét. Váratlanul rándult össze a lány. Corinne kitágult szemekkel nézett Armandra, aki rémülten mogyoróbarna szemeit Corinne szürke tekintetébe kapta.
- mi az? – nyögte dörmögve Armand.
- Semmi, semmi…csak…ilyet még sosem éreztem – rebegte csodálkozva Corinne. Armand ujjai még mindig a kislányosan csupasz szeméremajkakon nyugodtak. Armand levette a kezét a lányról.
- Corinne, ilyesmit nem szabad csinálnod!
- De miért nem, hiszen jó?! – tiltakozott értetlenül Corinne. – Nem szeretsz cirógatni?
- Nem erről van szó, de ezt nem szabad! – lépett fel fegyelmező hangszínnel Armand. Kettejük közül ő az idősebb és ő nagyon is érti, hogy mi történt. Míg Corinne-nak fogalma sincs róla. De hát nem magyarázhat el ilyesmit egy öt éves gyereknek! Elég ha azt tudja, hogy állítsa le magát az ilyesmiről.
- Mást is kértél már ilyenre? – húzta résnyire a szemeit Armand.
- Nem. Csak téged – sütötte le a szemét zavartan Corinne. – Rosszat kértem? – bizonytalanodott el bűnösnek érezve magát a lány.
- Nézd Corinne! – Armand fújtatott. Micsoda egy lehetetlen helyzet! – Ez… - Armand beletúrt a hajába és idegesen mozgatta a lábait. – Nem arról van szó, hogy ez rossz dolog. Csak arról, hogy még kicsi vagy és ilyesmivel nem kell foglalkoznod és ne kérj ilyesmire senkit sem! Rendben? Megígéred nekem?
- Hümm… ez is a mi titkunk lesz? – váltott suttogásra Corinne. Armand megkönnyebbülve lélegzett fel.
- Igen. Legyen ez is a mi titkunk jó? Megígéred, hogy senkitől sem fogsz ilyesmit kérni? S csak én tudok erről a dologról?
- Megígérem. A mi titkunk – mosolygott rá Corinne, s kivillantotta tejfogacskáit a fiúra. – Tudod Armand, te vagy a leges legkedvencebb unokatesóm! – szorította meg a fiú kezét Corinne.
- Meghoztam a mesekönyvet! A kedvenced Corinne: Tündérmesék – robogott be Fabian.
- Jó sokáig tartott megtalálni! – mérgelődött Armand. Fabian jelenlétében Corinne sosem kérte volna, hogy kézzel cirógassa. Corinne számára nyilván újszerű élmény volt, hogy egy fiú érinti, ahogy bőr ért bőrhöz, ahogy egyre merészebb helyeken kérte a cirógatást. Ha Fabian nem megy el nincs itt.
- Ettem egy kis pitét a konyhában – vallotta be kivörösödve Fabian.
- Mindig csak a hasad! – vette el tőle a mesekönyvet Armand. – Ha még egyszer egyedül hagysz Corinne-al megverlek!
- Miért mi történt? Megharapott? Engem meg szokott harapni – húzta fel a karján az ingjét Fabian, ahol apró harapásnyomok vöröslöttek. – Nézd! Ez Corinne! Hozzá képest Shadow barátságos, még a legellenszenvesebb alakokkal is.
- Inkább harapott volna meg – dörmögte az orra alatt Armand, miközben lapozgatott a könyvben. – Melyiket akarod hallani? – nézett fel Corinne-ra.
- Nem is tudom, valami unikornisosat! – helyezkedett el alváshoz és mesehallgatáshoz Corinne.
- Találó választás – jegyezte meg Armand és a feltételeknek megfelelően választott egy mesét, s olvasni kezdte. Corinne édesen aludt el Armand különös zengésű már mélyülő hangjára.
Hold és Fenyő
Az unokatestvérek végigdübörögték a faházat. A szülők a nagyszalonban beszélgettek, a férfiak szivarfüstöt eregettek az előcsarnokba. Corinne selyemcukorkát szopogatott a fehér medve lábainál, és a medve szőreit fésülgette. Nem érdekelte a fiúk értelmetlen rohangálása. Az unokatestvérek két táborra oszlottak és egymást kergették az egész házban, hirtelen egymás elé ugráltak és a másikra kiáltottak.
- Fiúk! – rázta a fejét Corinne.
- Ismét egyedül? – Armand a lépcsőn ült, a fakorlátnak dőlve figyelte a fokok közt Corinne-t.
- Ez amit játszotok nem tetszik – rántotta meg a vállát Corinne és cuppogott egyet.
- Mit eszel?
- Cukorka.
- Mogyoróízű?
- Nem tudom. Kérsz? – tolta a tejfogai közé Corinne. Armand kivette a lány szájából és a saját szájába csúsztatta.
- Lehet a közepében lesz egy mogyoró – mérlegelte Armand a fogai közt roppantva.
- A maci szőrét szépítem, látod? – fésülgette a fehér tömött medve mancsait és közben a faragott fokok közt Armandra pillantott.
- De a szőre egyenes nem kell fésülnöd. A hajadra inkább ráfér a fésülés – nézte Corinne göndör haját Armand.
- Az én hajam ilyen – rántott vállat Corinne. – Te mit csinálsz? Miért nem játszol velük?
- Nincs most kedvem hozzá, olvasok – emelte fel a kötetet Armand.
- Ó – tette le a fésűt a medve két hátsó mancsa közé Corinne és megkerülve a korlátot felült a lépcsőre Armand mellé. – Mit?
- Kalandokat – felelte Armand.
- Akkor kalandra fel! – nézett várakozón Armandra. Armand homlokráncolva pillantott le Corinne-ra.
- Azt akarod hogy felolvassak neked? – kezdte kapizsgálni Armand.
- Persze, én nem tudok olvasni – nézett bele a könyvbe Corinne. – Nincsenek képek?
- Nincsenek. Csak az elején díszesek a betűk – lapozott előre Armand. Corinne lecsapott az aranyfestékes szép kezdőbetűre. Kis ujjával megsimogatta a díszítést.
- Szép – jelentette ki ítéletét.
- Te nem tudsz olvasni? – csodálkozott még mindig Armand.
- Nem.
- Akkor megtanítlak. Várj csak ez a betű itt nézd, ez a C, ezzel kezdődik a neved – mutatott rá egy mondatkezdő C betűre Armand.
- Szép! Olyan mint a hold – jelentette ki Corinne.
- Mint a hold? Ezt még sosem hallottam a C betűre – jegyezte meg Armand.
- Mint amikor olyan kis vékony kis keskeny tudod.
- Igen tudom milyen a hold – bólintott Armand.
- Mutasd meg azt a betűt, amivel a te neved kezdődik! – szólította fel Corinne. Armand rámutatott egy mondatkezdő A-ra.
- Ó de jó! Mint egy fenyő! – nézegette félrebillentett fejjel Corinne. Armand fejét ingatta, Corinne képzelete a rajzelemekből építkezett.
- Akkor ez a Corinne betű, ez az Armand betű – bólintott a kislány. – Van egy ötletem, rajzolok neked valamit és te is rajzolsz nekem valamit és aláírom Corinne-betűvel! Könnyű lesz, mert egy holdacskát fogok alá rajzolni! – pattant fel Corinne és már rohant is. Anyját rángatta szénceruzáért és Maria értetlenül kerülgette a fiúcsoportokat, akik teli torokból ordítoztak körülötte.
- …De anya… aláírom a rajzom és Armand-nak adom! Armand tanította nekem! – jelentette ki öntudatosan Corinne.
- Biztos szegény Armand idegeire mentél! Ne fáraszd kicsim a nagyobb fiúkat, nem érdekli Armandot a te kis világod – magyarázta Maria. Megállt a lépcső előtt és a korlátnak dőlő Armandot nézte.
- Fárasztóak az öt évesek igaz? – kérdezte Armandot kedvesen.
- Nem azok – lapozott egyet Armand a kötetben és nem akart Mariára nézni.
- Én is szerettem olvasni, amíg volt időm – jegyezte meg Maria.
- Nálunk nem igazán szeret senki – rántotta meg a vállát Armand.
- Küld be hozzám Corinne-t ha már nagyon zavar. Ő gyerek, még nem tudja, hogy fárasztó lehet a nyaggatása – mosolygott Maria, ahogy átadta a papírt. Armand felnézett és nem szólt semmit. Ez a nő nem sejti, hogy tudja a titkát. Hogy ez a nő mentette meg a de Noirokat. Hogy neki köszönhetik, hogy együtt a család, hogy nem megkeseredett senki. S Armand és Corinne is tudja. S mégsem beszélnek róla, soha senki előtt. Corinne örül, hogy itthon vannak. Corinne nem fogja még fel, hogy az évszakok változnak. Hogy most itthon van a fenyvesek fái közt, aztán télen megint elviszik a városba. Ő még nem is érti. Ő még csak tűri, hogy a feje felett intézkednek a felnőttek. Nem látja át a dolgok mozgatórugóit. Még gyermeki naivsággal a C betűben egy holdat lát.
- Hogy sikerültek a vizsgáid Londonban? – kérdezte Maria.
- Tűrhetően, de a francia nem megy túl jól. Nem vagyok valami méltó a de Noir-okhoz igaz? – nevetett Armand.
- Ki mondja meg, ki a méltó ehhez a névhez? – kérdezte elrévedve Maria. Armand nem válaszolt. – Milyen az iskola Londonban?
- Szigorúak – jegyezte meg Armand. – Hiányzik mindig az erdő. Jó itthon. Igaz itthon senki sem kérdezte még meg rajtad kívül, hogy hogy megy az iskola – jegyezte meg Armand.
- Nem vagy olyan mint az apád – állapította meg Maria.
- Dehogyisnem, ugyanolyan vagyok – biggyesztette le az ajkát Armand.
- Kész a rajzom! – nyújtotta át a munkát Corinne.
- Mi ez?
- Százszorszép, hát nem ismered fel? – kérdezte csodálkozva Corinne.
- De most, hogy mondod tényleg az – nézte a virágot a papír közepén Armand, s az alá görbített vékony sarlóformájú holdat a C betűt. Armand egy hegyi farkast rajzolt és enyhén dőlt tanult írással aláírta: Armand.
- Tessék! – adta át Corinne-nak.
- Ó de szép! Kiteszem a szobám falára! Nem is! Az erdei erőd falára! – csapott Armand karjára lelkesen Corinne. – Segítesz? Kiszögelni?
- Persze.
- Fiúk! – az elszaladók ingjét Corinne sorba megrántotta. – Az erődbe galériát nyitunk! Én és Armand – jelentette be a hírt Corinne.
- Miféle galériát? Te nagyon zizi vagy! – szólt rá Fabian. – Miért nem csatlakoztok, mit galériáztok itt, betegek vagytok?
- Játszunk olyat, amihez mi is csatlakozhatunk, az egymás elé ugrálás és a másik fülébe ordítás nem nagy móka Corinne-nak sem meg nekem sem – húzta el a száját Armand.
- Tudom, tudom mit játszunk! – tolta félre unokatesóit Fabian.
- Rablósat! – jelentette be Fabian. – Nézzétek mim van! – suttogta körbe Fabian és a zsebéből előhúzott egy fekete selyemkendőt.
- Elloptad apa kendőjét! – ugrott le hozzá a lépcsőről Corinne.
- Fogd be nyafogós! – szólt rá Fabian. – Figyeljetek! Most úgy fogjuk játszani, hogy úgy kötjük a szemünk elé, hogy ne lásson ki az, akinek a fején van a kendő. Az a lényeg, hogy valakit el kell rabolni! Akit elfogott arra kerül a kendő. Na hogy tetszik?
- Jó! – csapta össze a kötetet Armand. – De szabályok is kellenek. Csak egy teremben játszhatjuk és onnan nem lehet kimenni. És azért segítünk is annak, akinek be van kötve a szeme.
- Jól van! Ki kapja először a kendőt!
- Én, én, én! – az unokatestvérek egymás ellen ugrálgattak. Corinne dühösen toporzékolt.
- Miért te! – bosszankodott Fabian.
- Mert én lány vagyok!
- Na látod ezért utálunk lánnyal is játszani! – mutatott rá Fabian.
- Elég már fiúk! – szólt közbe Armand. – Van egy ötletem. Ha Corinne eltalálja, hogy melyik markomban tartok mogyorót akkor kezdhet ő, ha nem találja el, akkor Fabian kezd – ajánlotta fel Armand. A fiúk egyetértően bólogattak. Corinne habozva állt Armand elé. Armand két kézfejét nézte. Ökölbe volt szorítva mindkét keze. Corinne felnézett Armandra aki csak kacsintott neki egyet. Corinne rábökött az egyik kezére, s Armand felfordította. Mogyoró volt benne. Corinne sikongatva ugrált és elvette a mogyorót, s a szájába tolva ráharapott.
- Szupi! Én kezdek! – lelkendezett. A fiúk annyira bosszankodtak Corinne örömén, hogy észre sem vették, Armand a másik kezéből a saját szájába nyomott egy mogyorót. Mindkét kezében volt. Így Corinne mindenképpen nyert volna. Fabian kedvetlenül de bekötötte húga szemét.
- Oszoljunk! – kiáltotta el magát Fabian.
- Corinne? Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró – kiáltotta el magát Armand és rágcsálta fogai közt a mogyorót. Corinne nevetve visított és ide-oda szaladgált. A fiúk ügyesen kitértek előle.
- Úgyis megtalállak Fabian! – kiáltotta Corinne és nekiiramodott, de csak az asztal sarkának vágódott. Percekig ment a küzdelem addig a pontig, míg Corinne szája lefelé nem kezdett görbülni. Armand utat tört az unokatestvérek közt és a szoba közepén ijedten álldogáló lányhoz lépett. S sietve lerántotta róla a kendőt.
- Hé kislány! Nincs baj itt vagyunk! – nyugtatta Armand a lányt. Corinne lenyugodva pislogott körbe a hirtelen fényben. Armand átnyújtotta a kendőt Fabiannak, aki azonnal fel is kötötte apja kendőjét. Corinne egyik lábáról a másikra billegett, még mindig Armand előtt állt, aki az álla alá nyúlt és megemelte a kislány fejét, hogy az a szemébe nézzen.
- Minden rendben Tündérke? – kérdezte Armand. Corinne bájos gyerekmosollyal felvigyorgott rá és erősen bólintott. Sarkon fordult és lobogó szoknyával csatlakozott a Fabian elől menekülő csapathoz. A játék folytatódott.
- Fiúk! – rázta a fejét Corinne.
- Ismét egyedül? – Armand a lépcsőn ült, a fakorlátnak dőlve figyelte a fokok közt Corinne-t.
- Ez amit játszotok nem tetszik – rántotta meg a vállát Corinne és cuppogott egyet.
- Mit eszel?
- Cukorka.
- Mogyoróízű?
- Nem tudom. Kérsz? – tolta a tejfogai közé Corinne. Armand kivette a lány szájából és a saját szájába csúsztatta.
- Lehet a közepében lesz egy mogyoró – mérlegelte Armand a fogai közt roppantva.
- A maci szőrét szépítem, látod? – fésülgette a fehér tömött medve mancsait és közben a faragott fokok közt Armandra pillantott.
- De a szőre egyenes nem kell fésülnöd. A hajadra inkább ráfér a fésülés – nézte Corinne göndör haját Armand.
- Az én hajam ilyen – rántott vállat Corinne. – Te mit csinálsz? Miért nem játszol velük?
- Nincs most kedvem hozzá, olvasok – emelte fel a kötetet Armand.
- Ó – tette le a fésűt a medve két hátsó mancsa közé Corinne és megkerülve a korlátot felült a lépcsőre Armand mellé. – Mit?
- Kalandokat – felelte Armand.
- Akkor kalandra fel! – nézett várakozón Armandra. Armand homlokráncolva pillantott le Corinne-ra.
- Azt akarod hogy felolvassak neked? – kezdte kapizsgálni Armand.
- Persze, én nem tudok olvasni – nézett bele a könyvbe Corinne. – Nincsenek képek?
- Nincsenek. Csak az elején díszesek a betűk – lapozott előre Armand. Corinne lecsapott az aranyfestékes szép kezdőbetűre. Kis ujjával megsimogatta a díszítést.
- Szép – jelentette ki ítéletét.
- Te nem tudsz olvasni? – csodálkozott még mindig Armand.
- Nem.
- Akkor megtanítlak. Várj csak ez a betű itt nézd, ez a C, ezzel kezdődik a neved – mutatott rá egy mondatkezdő C betűre Armand.
- Szép! Olyan mint a hold – jelentette ki Corinne.
- Mint a hold? Ezt még sosem hallottam a C betűre – jegyezte meg Armand.
- Mint amikor olyan kis vékony kis keskeny tudod.
- Igen tudom milyen a hold – bólintott Armand.
- Mutasd meg azt a betűt, amivel a te neved kezdődik! – szólította fel Corinne. Armand rámutatott egy mondatkezdő A-ra.
- Ó de jó! Mint egy fenyő! – nézegette félrebillentett fejjel Corinne. Armand fejét ingatta, Corinne képzelete a rajzelemekből építkezett.
- Akkor ez a Corinne betű, ez az Armand betű – bólintott a kislány. – Van egy ötletem, rajzolok neked valamit és te is rajzolsz nekem valamit és aláírom Corinne-betűvel! Könnyű lesz, mert egy holdacskát fogok alá rajzolni! – pattant fel Corinne és már rohant is. Anyját rángatta szénceruzáért és Maria értetlenül kerülgette a fiúcsoportokat, akik teli torokból ordítoztak körülötte.
- …De anya… aláírom a rajzom és Armand-nak adom! Armand tanította nekem! – jelentette ki öntudatosan Corinne.
- Biztos szegény Armand idegeire mentél! Ne fáraszd kicsim a nagyobb fiúkat, nem érdekli Armandot a te kis világod – magyarázta Maria. Megállt a lépcső előtt és a korlátnak dőlő Armandot nézte.
- Fárasztóak az öt évesek igaz? – kérdezte Armandot kedvesen.
- Nem azok – lapozott egyet Armand a kötetben és nem akart Mariára nézni.
- Én is szerettem olvasni, amíg volt időm – jegyezte meg Maria.
- Nálunk nem igazán szeret senki – rántotta meg a vállát Armand.
- Küld be hozzám Corinne-t ha már nagyon zavar. Ő gyerek, még nem tudja, hogy fárasztó lehet a nyaggatása – mosolygott Maria, ahogy átadta a papírt. Armand felnézett és nem szólt semmit. Ez a nő nem sejti, hogy tudja a titkát. Hogy ez a nő mentette meg a de Noirokat. Hogy neki köszönhetik, hogy együtt a család, hogy nem megkeseredett senki. S Armand és Corinne is tudja. S mégsem beszélnek róla, soha senki előtt. Corinne örül, hogy itthon vannak. Corinne nem fogja még fel, hogy az évszakok változnak. Hogy most itthon van a fenyvesek fái közt, aztán télen megint elviszik a városba. Ő még nem is érti. Ő még csak tűri, hogy a feje felett intézkednek a felnőttek. Nem látja át a dolgok mozgatórugóit. Még gyermeki naivsággal a C betűben egy holdat lát.
- Hogy sikerültek a vizsgáid Londonban? – kérdezte Maria.
- Tűrhetően, de a francia nem megy túl jól. Nem vagyok valami méltó a de Noir-okhoz igaz? – nevetett Armand.
- Ki mondja meg, ki a méltó ehhez a névhez? – kérdezte elrévedve Maria. Armand nem válaszolt. – Milyen az iskola Londonban?
- Szigorúak – jegyezte meg Armand. – Hiányzik mindig az erdő. Jó itthon. Igaz itthon senki sem kérdezte még meg rajtad kívül, hogy hogy megy az iskola – jegyezte meg Armand.
- Nem vagy olyan mint az apád – állapította meg Maria.
- Dehogyisnem, ugyanolyan vagyok – biggyesztette le az ajkát Armand.
- Kész a rajzom! – nyújtotta át a munkát Corinne.
- Mi ez?
- Százszorszép, hát nem ismered fel? – kérdezte csodálkozva Corinne.
- De most, hogy mondod tényleg az – nézte a virágot a papír közepén Armand, s az alá görbített vékony sarlóformájú holdat a C betűt. Armand egy hegyi farkast rajzolt és enyhén dőlt tanult írással aláírta: Armand.
- Tessék! – adta át Corinne-nak.
- Ó de szép! Kiteszem a szobám falára! Nem is! Az erdei erőd falára! – csapott Armand karjára lelkesen Corinne. – Segítesz? Kiszögelni?
- Persze.
- Fiúk! – az elszaladók ingjét Corinne sorba megrántotta. – Az erődbe galériát nyitunk! Én és Armand – jelentette be a hírt Corinne.
- Miféle galériát? Te nagyon zizi vagy! – szólt rá Fabian. – Miért nem csatlakoztok, mit galériáztok itt, betegek vagytok?
- Játszunk olyat, amihez mi is csatlakozhatunk, az egymás elé ugrálás és a másik fülébe ordítás nem nagy móka Corinne-nak sem meg nekem sem – húzta el a száját Armand.
- Tudom, tudom mit játszunk! – tolta félre unokatesóit Fabian.
- Rablósat! – jelentette be Fabian. – Nézzétek mim van! – suttogta körbe Fabian és a zsebéből előhúzott egy fekete selyemkendőt.
- Elloptad apa kendőjét! – ugrott le hozzá a lépcsőről Corinne.
- Fogd be nyafogós! – szólt rá Fabian. – Figyeljetek! Most úgy fogjuk játszani, hogy úgy kötjük a szemünk elé, hogy ne lásson ki az, akinek a fején van a kendő. Az a lényeg, hogy valakit el kell rabolni! Akit elfogott arra kerül a kendő. Na hogy tetszik?
- Jó! – csapta össze a kötetet Armand. – De szabályok is kellenek. Csak egy teremben játszhatjuk és onnan nem lehet kimenni. És azért segítünk is annak, akinek be van kötve a szeme.
- Jól van! Ki kapja először a kendőt!
- Én, én, én! – az unokatestvérek egymás ellen ugrálgattak. Corinne dühösen toporzékolt.
- Miért te! – bosszankodott Fabian.
- Mert én lány vagyok!
- Na látod ezért utálunk lánnyal is játszani! – mutatott rá Fabian.
- Elég már fiúk! – szólt közbe Armand. – Van egy ötletem. Ha Corinne eltalálja, hogy melyik markomban tartok mogyorót akkor kezdhet ő, ha nem találja el, akkor Fabian kezd – ajánlotta fel Armand. A fiúk egyetértően bólogattak. Corinne habozva állt Armand elé. Armand két kézfejét nézte. Ökölbe volt szorítva mindkét keze. Corinne felnézett Armandra aki csak kacsintott neki egyet. Corinne rábökött az egyik kezére, s Armand felfordította. Mogyoró volt benne. Corinne sikongatva ugrált és elvette a mogyorót, s a szájába tolva ráharapott.
- Szupi! Én kezdek! – lelkendezett. A fiúk annyira bosszankodtak Corinne örömén, hogy észre sem vették, Armand a másik kezéből a saját szájába nyomott egy mogyorót. Mindkét kezében volt. Így Corinne mindenképpen nyert volna. Fabian kedvetlenül de bekötötte húga szemét.
- Oszoljunk! – kiáltotta el magát Fabian.
- Corinne? Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró – kiáltotta el magát Armand és rágcsálta fogai közt a mogyorót. Corinne nevetve visított és ide-oda szaladgált. A fiúk ügyesen kitértek előle.
- Úgyis megtalállak Fabian! – kiáltotta Corinne és nekiiramodott, de csak az asztal sarkának vágódott. Percekig ment a küzdelem addig a pontig, míg Corinne szája lefelé nem kezdett görbülni. Armand utat tört az unokatestvérek közt és a szoba közepén ijedten álldogáló lányhoz lépett. S sietve lerántotta róla a kendőt.
- Hé kislány! Nincs baj itt vagyunk! – nyugtatta Armand a lányt. Corinne lenyugodva pislogott körbe a hirtelen fényben. Armand átnyújtotta a kendőt Fabiannak, aki azonnal fel is kötötte apja kendőjét. Corinne egyik lábáról a másikra billegett, még mindig Armand előtt állt, aki az álla alá nyúlt és megemelte a kislány fejét, hogy az a szemébe nézzen.
- Minden rendben Tündérke? – kérdezte Armand. Corinne bájos gyerekmosollyal felvigyorgott rá és erősen bólintott. Sarkon fordult és lobogó szoknyával csatlakozott a Fabian elől menekülő csapathoz. A játék folytatódott.
2013. május 19., vasárnap
Fenyvesek tündére
Az erdei tisztáson végigsütött a napfény, ahogy előbukkant a felhők közül. Tavaszi szél borzolgatta a magasra nőtt vadvirágokat. Fűrészelés ütemes hangja szűrődött a fák közt. Épült a fák ágai közé a gyerekház. Egyetlen faterem lesz, ahova az unokatestvérek kényelmesen beférnek. Pici ablakrésekkel és apró verandával. Corinne egyszerűen babaháznak nevezte, amit a fiúk egyenesen sértésnek találtak erdei erődjük ilyen fajta leminősítésére. Armand a verandán ütötte a szögeket a lécbe. Könnyedén csomózta a felhúzható kis létraszerkezet kötelét, s újabb létrafokot kalapált bele. Robin és Lionel a tetőszerkezethez fűrészelték a gerendaformákat. Armand átnézett a fakorláton és a fiúkat kereste a szemével. Unokatestvérei egy farönkön ültek sorba, a csomózást gyakorolták, csapnivaló teljesítménnyel.
- Nézd Armand így már jó lesz? – kérdezte a feje felé bámulva Fabian.
- Rémes – húzta el a száját Armand. A réten Corinne egyedül bóklászott, időnként lehajolt. De többségében csípőmagasságáig értek neki a szállingózó lágyszárúak. Egyedül volt. A fiúk kijelentették, hogy lány nem ért az erődépítéshez és elzavarták. Corinne meglátott egy fehér kis pillangót és most kergetve igyekezett elkapni. Hullámos vörös haja ruggózott a hátán, ahogy szökkent kis markával újra és újra a levegőbe kapott, de nem érte el a pillangót. Egy ideig még űzte, végül feladta és ismét keresgélni kezdett. Armand leeresztette a létrafokokat és kipróbálta, hogy elbírja-e a súlyát.
- Kész a feljárónk! – mászott le az unokatestvéreihez Armand.
- Szuper! – ugrottak fel a de Noir srácok és Fabian vezérletével nekiálltak felmászni egymás után a faházba. Armand a rét felé vette az irányt. Corinne ide-oda nézett a gazdag aljnövényzetben.
- Mit csinálsz? – nézett rá értetlenül Armand.
- Virágot szedek – jelentette ki meglepődve Corinne, mintha ez nem lenne magától értetődő. Armand körbenézett, majd a Corinne kezében szorongatott vadvirágokat bámulta.
- Te nagyon lány vagy – állapította meg Armand.
- Miért?
- Mert nekem soha eszembe sem jutott, hogy itt virágok is vannak – jegyezte meg Armand.
- Mi van a kezedben? – kérdezte kíváncsian előredugva orrocskáját Corinne.
- Gyere nézd meg! – tartotta összekulcsolt kezeit Corinne elé Armand.
- Nem gonosz tréfa? – bizonytalankodott Corinne.
- Nem – nevetett Armand, majd felső kezét elhúzta. A tenyerében ott rebegtette pille szárnyait a pillangó.
- Ó! – formálta Corinne s hatalmas csodáló tekintettel Armandot nézte. – Te meg tudtad fogni?
- Meg ám!
- Hogy?
- Titok! – vigyorogta Armand. Mindketten a pillangót nézték, ahogy Armand szutykos hüvelykujjára száll, s onnan ismét a szabadba röppent.
- A csokrot a babaházba szedtem. Felvihetem a babáimat?
- Nem, de a csokrot talán – bizonytalankodott Armand.
- Felmászhatok?
- Csak fizetség ellenében – fogta meg a lengedező létrát Armand.
- Ó, már megint? – csücsörített Corinne toppantva, de megnyalta szájacskáját és várakozón nézett fel Armandra, hogy lehajoljon hozzá. Armand lehajtotta a fejét és száját a kislány apró kis ajkaira nyomta.
- Jegy beszedve, mehetsz! – engedte át a létrát a lánynak.
- Armand! Vigyázz Corinne-ra nehogy leessen! – szólt Robin a gyerekekre.
- Jó! – kiáltott fel Armand és figyelte Corinne-t, amint csokrot tartó kezével is egyik fokot a másik után veszi és ügyesen araszolgat felfelé.
- Megérkeztem! – kiáltotta be a fiúknak Corinne.
- Csak te hiányoztál! – sóhajtotta Fabian és kimászott a külső kis verandára. – Felengedted? – nézett szemrehányón Armandra.
- Volt jegye és adott is – rántott vállat Armand. Corinne magasságának tökéletes volt a faház, nem kellett lehajtania a fejét, mint Armandnak, aki az ajtófélfánál bizony meg kellett már, hogy biccentse a fejét.
- Ez egy igazi babaház! Az ablakok elé hozok virágos függönyöket. Itt lesz a sarokban a bölcső a babáimmal, ide hozom a teáscsészéket – sorolta Corinne s ide-oda szaladgált a hajópadlón.
- Rossz ötlet itt lesznek a csúzlik, ide tesszük a kőhajító szerkezetet, itt a sárbomba lesz – sorolta Fabian.
- De nem! – toporzékolt Corinne. – Apa! Ugye nekem is építetted ezt a faházat?! – szaladt a verandán apjához Corinne. A nyomában Fabián futott és Robin nézett egyik gyerekről a másikra. Fabian hevesen tiltakozott részéről egyértelmű, nem hajlandó lányt megtűrni az erődben. Corinne dühösen próbálta kiharcolni saját jogait. Robin a feje tetejét vakargatta. Corinne az egyedüli lány a klánba, ha mindenből kirekesztik a fiúk…
- Nem is tudom, Tudod mit Corinne, neked építek otthonra egy kicsi babaházat a szobába!
- De abba nem férnek be a nagy babáim – dacoskodott Corinne.
- Hagyd a fiúkat az erdőben játszani!
- Én is akarok velük játszani! Miért nem játszanak velem?! – nézett durcásan a de Noir unokatestvéreire.
- Ők fiúk, nekik más játékaik vannak – magyarázta nyugtatóan Robin.
- Ez nem igazság! - maszatolta el a könnyeit Corinne és dühösen földhöz vágta a virágcsokrát és a lengőlétra felé tartott.
- Corinne! Egyedül nem mehetsz le túl veszélyes! Armand menj utána! – szólt a legidősebbnek Robin. Armand beverte a fejét az ajtófélfába. Egy pillanatig semmit sem látott. – Corinne! El ne merészelj szaladni! Nem ismered az erdőt! Hallottad kisasszony?! – nézett a lánya után Robin. Armand felkapta a csokrot a verandáról és a létrát nem is mászva végig könnyedén leugrott az avarba, majd Corinne után szaladt.
- Corinne! – kiáltotta utána. Fabian a nyomában botorkált. Ketten kergették a lányt az erdőben, míg végül Fabian karjaiba futott Corinne.
- Mi van hisztigép?! – szorította meg húga karját Fabian.
- Nem vagyok hisztigép – szipogta Corinne. – Játszol velem?
- Nem!
- De miért nem?
- Mert mindig csak babázol, unalmas vagy! – morogta Fabian. – A fiúkkal akarok lenni az erdőben!
- Akkor had jöjjek veled én is – rántotta ki a karját bátyja szorításából Corinne.
- De ne hozd a babáidat, fölöslegesek és útban vannak – jelentette ki Fabian. Corinne dacosan nézett farkasszemet a testvérével. Armand sóhajtva maradt a háttérben.
- Jöhet? – kérdezte Fabian Armandot. Unokabátyja csak vállat rántott.
- De baba nincs! – szögezte le Armand.
- Akkor fogjatok nekem mókust! – nézett rá hátra a válla fölött Corinne.
- Mókust? – rökönyödött meg Armand. – miért nem nyulat akarsz? Az sokkal egyszerűbb.
- Nem, nekem mókus kell! – adta ki az ultimátumot Corinne. A két fiú magában eldöntötte, hogy Corinne bolond és lehetetlent kíván, de csak a szemükkel jelezték. Fabian megfordította a húgát.
- Gyere ne nyávogj, befonom a hajad, na? – morogta engesztelőn húgának.
- Jó! – térdepelt le az avarba belenyugvón Corinne és Fabian mellé térdelt, aki szakértő módon elkezdte három felé szétválasztani húga haját a füle felett. Armand érdeklődve figyelte a fonás keletkezését.
- Corinne olyan mint egy kis állatka, ha simogatod a szőrét akkor megnyugszik, Shadow is ilyen – magyarázta szakértőként Armandnak.
- Nem is igaz! – nyújtotta ki a nyelvét bátyjára Corinne, de aztán lehajtott fejjel tűrte, hogy Fabian babráljon a fején. Armand is leült a testvérek mellé és a hajfonat közé szúrt egy-egy virágot. Amikor elkészültek a művükkel Fabian elégedetten bólintott.
- Ugye nem csúnya? – tapogatta meg a haját óvatosan ujjaival Corinne.
- Nem. Olyan vagy mint egy erdei tündér – jegyezte meg Armand. – a fenyvesek tündére.
- Szerintem inkább manó – felelte Fabian, tiltakozón a túl szép jelzőre. Corinne most megsértődni sem tudott annyira meglepte, hogy Armand tündérnek titulálta. Ennyi elég volt, a fiú belopta magát a szívébe. Még mindig hatalmasra kerekedett szürke szemekkel nézte a fiú mogyoróbarna tekintetét. Armand az avarban könyökölve nézett rá vissza. Corinne egyszerre gyönyörűnek látott mindent az erdőben. A fák zöldjét, a rétet, a lágy, szűrt napfényt, a finom nedves, párás, derűs tavaszi erdőillatot, és az avarban könyöklő Armandot is. Pedig a fiú arca tele volt pattanásokkal, a kezére horzsolások nyoma karcolódott, a körme alatt barna erdőtalaj sötétlett, a szája azonban mindig mogyoróízű volt. S ez a száj a fenyvesek tündére jelzőt ragasztotta rá. Itt és most. Corinne, aki tündérmesékre aludt el, számára ez maga volt a megvalósult álom. Ő is lehet tündér? A vörös hajával, a szeplőivel, a mindig földes, poros piszkos szoknyájával?
- Ó fiúk! Szeretlek titeket! – fakadt ki túlcsorduló lelkesedéssel Corinne, s előbb bátyja nyakába borulva nyomott puszikat Fabian maszatos arcára, aki hevesen tiltakozott húga érzelemnyilvánításától, utána Armand nyakát karolta át kis kezeivel, s mivel Armand pattanásos arcát sosem puszilta, most is a szájára nyomta ajkait. Armand szája megrebbent, Corinne ökleivel Armand hosszú haját markolta, s ennek a furcsa önkéntelen találkozásnak Fabian vetett véget, aki egy marék földet dobott hozzájuk. Corinne prüszkölve pattant fel, s most állva nézett vissza a fiúkra. Armand kérdőn nézett fel rá, változatlanul félig az avarban könyökölve hevert, hajába apró földdarabok, amiket Fabian dobott hozzájuk.
- Szóljatok ha megszereztétek a mókust! – futott vissza a kis erődítményhez Corinne.
- Nézd Armand így már jó lesz? – kérdezte a feje felé bámulva Fabian.
- Rémes – húzta el a száját Armand. A réten Corinne egyedül bóklászott, időnként lehajolt. De többségében csípőmagasságáig értek neki a szállingózó lágyszárúak. Egyedül volt. A fiúk kijelentették, hogy lány nem ért az erődépítéshez és elzavarták. Corinne meglátott egy fehér kis pillangót és most kergetve igyekezett elkapni. Hullámos vörös haja ruggózott a hátán, ahogy szökkent kis markával újra és újra a levegőbe kapott, de nem érte el a pillangót. Egy ideig még űzte, végül feladta és ismét keresgélni kezdett. Armand leeresztette a létrafokokat és kipróbálta, hogy elbírja-e a súlyát.
- Kész a feljárónk! – mászott le az unokatestvéreihez Armand.
- Szuper! – ugrottak fel a de Noir srácok és Fabian vezérletével nekiálltak felmászni egymás után a faházba. Armand a rét felé vette az irányt. Corinne ide-oda nézett a gazdag aljnövényzetben.
- Mit csinálsz? – nézett rá értetlenül Armand.
- Virágot szedek – jelentette ki meglepődve Corinne, mintha ez nem lenne magától értetődő. Armand körbenézett, majd a Corinne kezében szorongatott vadvirágokat bámulta.
- Te nagyon lány vagy – állapította meg Armand.
- Miért?
- Mert nekem soha eszembe sem jutott, hogy itt virágok is vannak – jegyezte meg Armand.
- Mi van a kezedben? – kérdezte kíváncsian előredugva orrocskáját Corinne.
- Gyere nézd meg! – tartotta összekulcsolt kezeit Corinne elé Armand.
- Nem gonosz tréfa? – bizonytalankodott Corinne.
- Nem – nevetett Armand, majd felső kezét elhúzta. A tenyerében ott rebegtette pille szárnyait a pillangó.
- Ó! – formálta Corinne s hatalmas csodáló tekintettel Armandot nézte. – Te meg tudtad fogni?
- Meg ám!
- Hogy?
- Titok! – vigyorogta Armand. Mindketten a pillangót nézték, ahogy Armand szutykos hüvelykujjára száll, s onnan ismét a szabadba röppent.
- A csokrot a babaházba szedtem. Felvihetem a babáimat?
- Nem, de a csokrot talán – bizonytalankodott Armand.
- Felmászhatok?
- Csak fizetség ellenében – fogta meg a lengedező létrát Armand.
- Ó, már megint? – csücsörített Corinne toppantva, de megnyalta szájacskáját és várakozón nézett fel Armandra, hogy lehajoljon hozzá. Armand lehajtotta a fejét és száját a kislány apró kis ajkaira nyomta.
- Jegy beszedve, mehetsz! – engedte át a létrát a lánynak.
- Armand! Vigyázz Corinne-ra nehogy leessen! – szólt Robin a gyerekekre.
- Jó! – kiáltott fel Armand és figyelte Corinne-t, amint csokrot tartó kezével is egyik fokot a másik után veszi és ügyesen araszolgat felfelé.
- Megérkeztem! – kiáltotta be a fiúknak Corinne.
- Csak te hiányoztál! – sóhajtotta Fabian és kimászott a külső kis verandára. – Felengedted? – nézett szemrehányón Armandra.
- Volt jegye és adott is – rántott vállat Armand. Corinne magasságának tökéletes volt a faház, nem kellett lehajtania a fejét, mint Armandnak, aki az ajtófélfánál bizony meg kellett már, hogy biccentse a fejét.
- Ez egy igazi babaház! Az ablakok elé hozok virágos függönyöket. Itt lesz a sarokban a bölcső a babáimmal, ide hozom a teáscsészéket – sorolta Corinne s ide-oda szaladgált a hajópadlón.
- Rossz ötlet itt lesznek a csúzlik, ide tesszük a kőhajító szerkezetet, itt a sárbomba lesz – sorolta Fabian.
- De nem! – toporzékolt Corinne. – Apa! Ugye nekem is építetted ezt a faházat?! – szaladt a verandán apjához Corinne. A nyomában Fabián futott és Robin nézett egyik gyerekről a másikra. Fabian hevesen tiltakozott részéről egyértelmű, nem hajlandó lányt megtűrni az erődben. Corinne dühösen próbálta kiharcolni saját jogait. Robin a feje tetejét vakargatta. Corinne az egyedüli lány a klánba, ha mindenből kirekesztik a fiúk…
- Nem is tudom, Tudod mit Corinne, neked építek otthonra egy kicsi babaházat a szobába!
- De abba nem férnek be a nagy babáim – dacoskodott Corinne.
- Hagyd a fiúkat az erdőben játszani!
- Én is akarok velük játszani! Miért nem játszanak velem?! – nézett durcásan a de Noir unokatestvéreire.
- Ők fiúk, nekik más játékaik vannak – magyarázta nyugtatóan Robin.
- Ez nem igazság! - maszatolta el a könnyeit Corinne és dühösen földhöz vágta a virágcsokrát és a lengőlétra felé tartott.
- Corinne! Egyedül nem mehetsz le túl veszélyes! Armand menj utána! – szólt a legidősebbnek Robin. Armand beverte a fejét az ajtófélfába. Egy pillanatig semmit sem látott. – Corinne! El ne merészelj szaladni! Nem ismered az erdőt! Hallottad kisasszony?! – nézett a lánya után Robin. Armand felkapta a csokrot a verandáról és a létrát nem is mászva végig könnyedén leugrott az avarba, majd Corinne után szaladt.
- Corinne! – kiáltotta utána. Fabian a nyomában botorkált. Ketten kergették a lányt az erdőben, míg végül Fabian karjaiba futott Corinne.
- Mi van hisztigép?! – szorította meg húga karját Fabian.
- Nem vagyok hisztigép – szipogta Corinne. – Játszol velem?
- Nem!
- De miért nem?
- Mert mindig csak babázol, unalmas vagy! – morogta Fabian. – A fiúkkal akarok lenni az erdőben!
- Akkor had jöjjek veled én is – rántotta ki a karját bátyja szorításából Corinne.
- De ne hozd a babáidat, fölöslegesek és útban vannak – jelentette ki Fabian. Corinne dacosan nézett farkasszemet a testvérével. Armand sóhajtva maradt a háttérben.
- Jöhet? – kérdezte Fabian Armandot. Unokabátyja csak vállat rántott.
- De baba nincs! – szögezte le Armand.
- Akkor fogjatok nekem mókust! – nézett rá hátra a válla fölött Corinne.
- Mókust? – rökönyödött meg Armand. – miért nem nyulat akarsz? Az sokkal egyszerűbb.
- Nem, nekem mókus kell! – adta ki az ultimátumot Corinne. A két fiú magában eldöntötte, hogy Corinne bolond és lehetetlent kíván, de csak a szemükkel jelezték. Fabian megfordította a húgát.
- Gyere ne nyávogj, befonom a hajad, na? – morogta engesztelőn húgának.
- Jó! – térdepelt le az avarba belenyugvón Corinne és Fabian mellé térdelt, aki szakértő módon elkezdte három felé szétválasztani húga haját a füle felett. Armand érdeklődve figyelte a fonás keletkezését.
- Corinne olyan mint egy kis állatka, ha simogatod a szőrét akkor megnyugszik, Shadow is ilyen – magyarázta szakértőként Armandnak.
- Nem is igaz! – nyújtotta ki a nyelvét bátyjára Corinne, de aztán lehajtott fejjel tűrte, hogy Fabian babráljon a fején. Armand is leült a testvérek mellé és a hajfonat közé szúrt egy-egy virágot. Amikor elkészültek a művükkel Fabian elégedetten bólintott.
- Ugye nem csúnya? – tapogatta meg a haját óvatosan ujjaival Corinne.
- Nem. Olyan vagy mint egy erdei tündér – jegyezte meg Armand. – a fenyvesek tündére.
- Szerintem inkább manó – felelte Fabian, tiltakozón a túl szép jelzőre. Corinne most megsértődni sem tudott annyira meglepte, hogy Armand tündérnek titulálta. Ennyi elég volt, a fiú belopta magát a szívébe. Még mindig hatalmasra kerekedett szürke szemekkel nézte a fiú mogyoróbarna tekintetét. Armand az avarban könyökölve nézett rá vissza. Corinne egyszerre gyönyörűnek látott mindent az erdőben. A fák zöldjét, a rétet, a lágy, szűrt napfényt, a finom nedves, párás, derűs tavaszi erdőillatot, és az avarban könyöklő Armandot is. Pedig a fiú arca tele volt pattanásokkal, a kezére horzsolások nyoma karcolódott, a körme alatt barna erdőtalaj sötétlett, a szája azonban mindig mogyoróízű volt. S ez a száj a fenyvesek tündére jelzőt ragasztotta rá. Itt és most. Corinne, aki tündérmesékre aludt el, számára ez maga volt a megvalósult álom. Ő is lehet tündér? A vörös hajával, a szeplőivel, a mindig földes, poros piszkos szoknyájával?
- Ó fiúk! Szeretlek titeket! – fakadt ki túlcsorduló lelkesedéssel Corinne, s előbb bátyja nyakába borulva nyomott puszikat Fabian maszatos arcára, aki hevesen tiltakozott húga érzelemnyilvánításától, utána Armand nyakát karolta át kis kezeivel, s mivel Armand pattanásos arcát sosem puszilta, most is a szájára nyomta ajkait. Armand szája megrebbent, Corinne ökleivel Armand hosszú haját markolta, s ennek a furcsa önkéntelen találkozásnak Fabian vetett véget, aki egy marék földet dobott hozzájuk. Corinne prüszkölve pattant fel, s most állva nézett vissza a fiúkra. Armand kérdőn nézett fel rá, változatlanul félig az avarban könyökölve hevert, hajába apró földdarabok, amiket Fabian dobott hozzájuk.
- Szóljatok ha megszereztétek a mókust! – futott vissza a kis erődítményhez Corinne.
2013. május 17., péntek
Városi élet
A szalonban az este romjait takarították el a nők. Charlotte fáradtan tette tálcákra a szanaszét hagyott borospoharakat. Lionel az asztalnál szivarozott és időnként hatalmasat ásított. Armand rosszkedvűen tűrte be nyakkendőjét a mellénye mögé és megállt a szalonajtóban.
- Kész a nagyfiú az iskolába? – mosolygott rá Charlotte a fiára.
- Semmi kedvem suliba menni. Mikor mehetek az erdőbe apa? – támadt vissza Armand.
- Majd ha vége a szemeszternek.
- Lehetnék magántanuló is, akkor csak vizsgázni kellene bejönnöm – méltatlankodott Armand.
- Kellően lökött vagy ahhoz, hogy jobb, ha mindig bejársz órákra, anyád nem ért a geometriához, és én sem – felelte Lionel kedvetlenül.
- Apa beszélhetnék veled négyszemközt? – sandított a két sertepertélő asszonyra Armand.
- Mi az amit anyád előtt nem tehetsz szóvá? – csattant rá Charlotte a fiára.
- Anya!
- Na mi van ennyire nagyfiú vagy már, csak apáddal akarsz szót váltani? – mérgelődött Charlotte. – Gyere Maria a férfiaknak megbeszélnivalójuk van! – szúrta oda gúnyosan Charlotte.
- Lehetek magántanuló? – kérdezte ismét Armand.
- Majd meglátjuk. Talán – biccentett Lionel, s kieresztette a füstöt a tüdejéből. – Tehát?
- Mond apa elképzelhető, hogy egy rosszakaró felnyomja a klánt, mint rablókat?
- Kinél, hol?
- Mondjuk a tartományi sheriffnél, a megyénél – jegyezte meg Armand.
- Hát, erre még sosem gondoltam.
- Akkor gondolj rá!
- Miért?
- Mert lehet, hogy nem de Noir módszerrel, de törvényesen is meg lehet oldani azt, hogy valakit eltávolítsunk onnan, ahol nem akarjuk látni. Robin de Noir birtoka volt, hogy vágyálmot jelentett más rokonnak, aki jól ismerte a törvényt.
- Julien de Montmarte megkapta a birtokot, a fenyvesek az ő tulajdonát képezik Coeur halála óta. Tehát mi mást akarna?
- Hogy ne legyenek jogos követelések sem. Kizártnak tartod, hogy Julien beköpje az egész klánt, csak hogy biztosítva lássa a saját területét?
- Kinézem belőle, mert vannak kapcsolatai.
- akkor talán ezen is el kellene gondolkodnotok egyszer apa, amikor rabolni indultok!
- Na mi van ezt tanulod a suliban?
- A suliban törvénytiszteletre tanítják az embert apa. Látszik, hogy te nem jártál iskolába soha!
- Milyen szemtelen egy kölyök voltál mindig is, most sem változtál gyere ide! – Lionel magához intette a fiát s lekevert neki egy pofont. Armand érezte, hogy elered az orra vére, de nem zavarta. A kézfejébe törölte a csöppenő vért és sarkon fordulva távozott.
- Charlotte! – ordította Lionel. Hangját még visszhangozta a fogadótér, s Armand mögött csapódott a bejárati ajtó.
- Mit ordítozol itt, hasogat az ember feje így is! – dörzsölte a homlokát Robin, ahogy belépett a szalonba.
- Ez a kölyök húz fel mindig!
- Örülj, hogy csak egy gyereked van, kettő sokkal fárasztóbb – legyintett Robin.
- Ez az egy is felér egy istencsapással – simította át lófarokba kötött haját Lionel.
- Most mi miatt?
- Szemtelen.
- Mindig az volt. Amíg kisebb volt akkor meg ordított mint a fába szorult féreg.
- Az ember idegeire ment világ életében.
- Na látod.
- Nem tudom, amióta Londonba jár iskolába, olyan másabb lett. Olyan…idegen lett. Érted mit mondok?
- Nem.
- Azt mondom, hogy soha ne engedd a gyerekeidet el magadtól, mert ellened fordulnak. Én és Armand. Mintha nem is a fiam lenne. Olyan mintha nem is ismerném már.
- Képzelődsz.
- Nem. Azt hiszem kiveszem a londoni iskolából. Nincs értelme ide járatni, mert csak elhidegül a klántól, a családtól, tőlünk. Ezt tették a városi nők velünk Robin! Ezt! a saját fiam fordul ellenem.
- Én is az apám ellen fordultam, te sem voltál éppen jóban az apáddal. Ez természetes lázadás!
- Nem ez nem lázadás volt, számonkérés, úgy beszélt mint az anyja! Úgy beszélt mint egy városi! Én nem akarom, hogy a fiamból egy városi ficsúr legyen! Én férfinak akarom nevelni nálunk az erdőben, nem úgy mint ahogy itt nevelik ilyen jellemtelen alakokká, mint amilyenekké itt válnak a városban érted Robin? Láttad ezeket az üres embereket itt akik a szalonunkban ették a yorkshire pudingot? Láttad milyenek voltak? Nem a családjukról beszéltek, csak az új vásárlásaikról! Robin a mi családunk Holdföldén él a fenyvesekben, az az otthonunk, Ezüstharmat kocsmájával, az a mi világunk és nem ez. Nem tetszik nekem ez az egész.
- Igen értelek, de a fenyvesekből képtelenek leszünk fenntartani a klánt, te is tudod. Megélhetési gondjaink vannak, amióta Juliené a fenyvesek területe… csökkentek a lehetőségeink.
- Armand azt vetette a szememre, hogy azok akik tudnak a tevékenységünkről bármikor felnyomhatnak minket, köztük Julien. S akkor mi lesz?
- Nem tudom. Nem is érdekel. Julient ki kell füstölni a de Noir várból, csak az a kérdés már, hogy hogyan – fintorgott Robin.
- Apa! – Corinne ibolyakék pelerinszerű kabátkájában akár egy kis angyal szökdécselt be a férfiak szivarfüstjébe. – Eljössz velünk sétálni?
- Angyalkám, most apa nem ér rá sétálgatni, majd máskor – simogatta meg Corinne arcocskáját Robin.
- Jó! – nyomott Robin borostás arcára cuppanós puszit Corinne és utána orrát összehúzta a szúrásokra.
- Corinne! Gyere kicsim! – hívta Maria a kislányt. – Robin! A parkban leszünk! – integetett be finom fehér bőrkesztyűjével Maria, s kézen fogva a kislányt lesiettek a villa lépcsőin a sétálóutcára. Corinne elégedetten ugrálgatott, szökdécselt a sétálóutca kövein, egyikről a másikra. Fabian a kirakatokat bámulta komoran, zsebre tett kézzel.
- Anya! – rázta meg anyja karját Corinne.
- Tessék kincsem?
- Szépek voltak a ruhák tegnap, te is sokat táncoltál?
- Igen, sokat táncoltunk, megismertünk sok embert, és mind gyönyörű ruhákban voltak, képzeld volt egy ruha, amin olyan sok gyöngy volt, hogy… - Corinne már nem figyelte anyja részletes beszámolóját szemével bátyját kereste, aki komoran rúgott maga előtt egy kavicsot. Fabian megérezte húga pillantását és oldalt nézett rá. Corinne széles tejfogmosollyal vigyorgott rá, s Fabian foghíjas kis vigyorával viszonozta azt. Mindketten a tegnap esti baldachin mögötti titkos összejövetelre gondoltak, s a két testvér közös titka összekötötte őket.
- Anya, fogócskázhatok Corinne-al? – kérdezte Fabian.
- Mióta kérsz erre engedélyt? – lepődött meg Maria, s elengedte a parkban lánya kezét. Corinne és Fabian egymást kergetve futottak előre a pázsiton. – Megváltoztak – jegyezte meg Maria.
- De vidéken visszavedlenek kis vadócokká – húzta el a száját Charlotte. – Armand négyszemközt akart beszélni az apjával. Sosem kért még ilyet. Olyan komoly lett.
- Talán csak a leckét akarta felmondani neki.
- Lionelnek? Maria ne nevettess! Lionel két összefüggő mondat után ásítozni kezd, mert unalmasnak találja – tiltakozott Charlotte. – Nem, Maria másról van szó.
- Szerintem kezd egyszerűen kinőni a kisgyerekkorból – nyugtatta Maria.
- Lehet. De mindezek ellenére nem vágyom vissza a fenyvesekbe. Te?
- Nem is tudom. Hiányzik az erdő. Hiányoznak a csendes csillagos éjszakák. Itt éjszaka mindig világos van az utcai fények, a sétálóutca miatt. Olyan különös…
- De minden kényelem adott, végre lehet menni valamerre Maria, végre nem csak fák mindenütt, unalmas, egyforma fák, és legfeljebb a halászok kiáltozásait hallani ott a világítótoronynál.
- Szerettem azt a békességet, amit a fenyvesek adott.
- De mindennapi gondjaink voltak Maria.
- Most is vannak, csak nem tudunk róla.
- Nem, Lionel szerint jobban élünk, mint a fenyvesekben, ennek ellenére látom rajta, hogy állandóan menne valahova, csak a városban nem érzi jól magát.
- Charlotte, én nem is tudom. Tudod most, hogy teljesült a vágyam és ismét itt élek, városban, egyszerre hiányozni kezdett az a régi élet, az a kiegyensúlyozottság, amit a fenyvesekben éreztem, és amit most elvesztettem. Bár nem ismertem az erdőt, néha jól esett kicsit sétálni, Robinnal, közelebb voltunk egymáshoz, bízhattam a tudásában, a természetismeretében. Itt, itt Robin olyan mint egy ketrecbe zárt állat az állatkertben. S mégis mohón ragaszkodik, hogy itt legyünk, hogy rabolhasson esténként. De ez nem az ő terepe, itt nehezebb dolga van. Állandóan olyan hajszolt.
- Badarság!
- Nem tudom, hogyan érezhetik magukat a fiúk. De már várom, hogy visszatérjünk a fenyvesekbe.
- Anya, maradhatunk lent ugróiskolát játszani? – rángatta meg Maria szoknyáját Corinne.
- Persze! De ne szaladjatok az útra.
- Nem fogunk – ugrált egy lábon Fabian. A zsebéből már kezdte is előkotorni a krétát és felrajzolta az ugróiskolát. A rugdosott kavicsot felkapta és beledobta az első négyzetbe. A két gyerek úgy belemerült az ugróiskolába, hogy csak azt vették észre, Armand fordult be a sarkon a villa felé. Corinne letette a lábát.
- Hiba! Én jövök, kiestél! – pattant fel a lépcső kövezetéről Fabian lelkesen.
- Szia! – intett Armandnak Corinne és elészaladva körbeugrálta pároslábbal. – Játszol velünk ugróiskolát?
- Igen
- Haragszol még rám? – kérdezte Corinne.
- Nem.
- Még mindig utálod a lányokat?
- Nem, már nem.
- Az jó. Akkor tessék a kövem – nyomta Armand kezébe a sajátját Corinne és lekuporodott a lépcső aljába, hogy nézze a fiúkat ugrálás közben. Armand a lépcsőre dobta Corinne mellé a jegyzetfüzetét és célzott a kővel. Két fordulót se játszhattak, mikor Charlotte szólt ki rájuk.
- Gyertek már ebédelni, nem vagytok éhesek? Máskor felkerget titeket a gyomrotok, ugye Armand?
- Igen anya! – forgatta meg a szemét Armand, s háta mögé dobva a követ indult meg a lépcsőn felfelé. Az asztalnál már csak Robin és Lionel családja ült, a többi de Noir elutazott még a hajnali órákban. Különös szótlanság ült a társaságon. A gyerekek levesestányérjaik felé hajoltak. Corinne a harisnyáján csipkedte a virágmintákat.
- Délután alvás lesz Corinne! Mindjárt lefordulsz a székről – szólt rá Maria a kislányra. Corinne durcásan vállat rándított. Elnyomott egy ásítást és tovább csipkedte a fehér harisnyán a pici mintákat.
- Corinne! Miért nem eszed a levest?
- Nem ízlik, azt szeretem amit Francios főz nekünk – duzzogta Corinne. A fiúk szótlanul kanalaztak tovább. Nyomták magukba a levest, bár az ízét nem érezték. Corinne mindenből csak csipegetett. Hamar elment a kedve minden ételtől. Maria újra szedett a fiúknak. Fabian bekebelezte a második adag főételt is. Armand hallgatagon kerülte a felnőttek pillantását. Robin bontott asztalt. Feszülten gyújtott szivarra, s Lionel némán csatlakozott hozzá.
- Megyek tanulni – dörmögte az orra alatt Armand és eltűnt az étkezőasztaltól.
- Corinne, gyere alvás – nyújtotta lánya felé a kezét engesztelhetetlenül Maria. – Fabian maradsz vagy alszol a húgoddal? – Fabian habozott. – Maradok.
- Ahogy akarod – Fabian figyelte ahogy a női szobákban eltűntek, s Armand tanulószobája felé sietett. Lenyomta a kilincset és belépett. Armand a földgömböt forgatta maga előtt elrévedve. Fabian megkerülte az íróasztalt és rákönyökölt. Armand nem nézett fel rá. Csak figyelte, ahogy a földgömb egyetlen barna maszlaggá változik a pörgés következtében. Még az óceánok is bebarnultak a portól. Nem volt kék, minden barna volt. Antik darab. Fabian nem vette le a szemét Armandról.
- Mit bámulsz nem láttál még fehér embert? – szűrte a fogai közt Armand.
- De láttam már, csak nem olyat, aki megkedvelte Corinne-t.
- Mi van?
- Tegnap még azt mondtad rá, hogy levakarhatatlan kis piszok.
- Na és aztán?
- Ma meg leállsz vele ugróiskolázni? Én azért játszom vele mert a tesóm és anya megszid ha megrígatom. De te?
- Ilyen kedvem volt. Ennyi.
- Azt hittem csak fiúcsapat vagyunk!
- Corinne semleges.
- Mi bajod
- Semmi.
- De valami van.
- Rossz a kedvem.
- Nekem is. Hagyjalak?
- Igen.
Kopogott az eső az ablakpárkányon. Maria a hálószoba ablakából kipillantott az utcára. Hol lehetnek már? Miért mindig ez a szívbe markoló rettegés? Hogy vajon minden rendben ment-e? Hogy nem buktak-e le a de Noirok? Hogy épségben hazatérnek-e? Londonban minden rosszabb. A fenyvesekben már nyugodt volt, már nem volt titok, amire Robin azt hitte még mindig, hogy titok. Robin nyugodtan rabolhatott. Maria nyugodt lehetett, mert tudta a sheriff tudja, s megkapja a részesedését és csendben lesz. Mariának csak arra volt gondja, hogy ha Robin kellően beitalozik, ne felejtse el a raktárkulcsot elcsenni, s a sheriffnek eljuttatni a részét. Minden gördülékeny volt, békesség volt, nyugalom volt. Julien nem zaklatta a családot, várta az igazságszolgáltatást. Maria is biztos lehetett abban, az igazságszolgáltatást kijátszotta. Olyan édes és boldog volt az az élet, a maga rendszerével, a maga fogaskerekeivel. Erre jött ez az egész londoni villa dolog. Maria már hónapok óta szóvá sem tette, de Charlotte nyilván azóta is újra és újra felhozta a témát. S Robin azt hitte ettől lesz boldog? Nem neki ez már nem boldogság. De mit tehet? Azon kívül, hogy itt aggódik fél éjszaka az ablaknál, rettegve kapja fel a fejét minden neszre, minden zajra, minden zörgésre azt hiszi a londoni igazságügyi bíró zörget talán be hozzájuk. Hiába a nemesi adománylevél, ha mást nem jelent egy darab papírnál. Maria nagy sóhajjal engedte el a függönyt és áttörölgette a szemeit. Már megint ez a buta sírás. Mi értelme ennek? Semmi. Nem old meg semmit. De mégis jól esik legalább ez a meleg sirdogálás itt a hitvesi ágy sarkában. Kopog az eső az ereszen, a csatorna gyűjti össze, észre sem vette Maria, hogy kattant az ajtógomb, ahogy Robin betette maga mögött a hálószoba ajtaját.
- Te fent vagy? – tolta fel a homlokán a fekete selyemkendőt Robin. Nedves volt a kendő, ahogy a férfi göndör haja is. Csak a bőrnadrág és a bőrkabát védte az esőtől, lepergette a nedvességet, most is kis patakokban csöpögött a finom szőnyegre.
- Nem tudtam elaludni, biztos nagyon bevacsoráztam – gyűrte sietve a párna alá a zsebkendőt Maria. Hazugságok. A pici apró hazugságok, amik gyűlnek a házasságukban. Amiket a családi étkezéseknél egyre jobban kell elnyomni. Most már a gyerekek miatt is. A némaság a ki nem mondott dolgok elhallgatása. Robin elkezdett vetkőzni. Maria összefogta magán a pongyolát és figyelte a férfi mozdulatait. Mit kérdezhetne? Sikerrel járt-e? Szép ékszereket talált vagy fontokat? Esetleg mást? Kinél volt nőnél? Idősnél, fiatalnál? Mit kérdezhetne édes Istenem? Hát semmit! Nincs más csak ez a gyötrődő hallgatás. Ahogy szemével követi a férfi mozdulatait. Robin érzi a rászegeződő tekintetet mégsem szól semmit. Ugyanaz a ruganyos macskamozgás? Nem, már nem az a huszonhárom éves fiú, akit megismert ott az erdőben. Robin sem a régi.
- Nyugtalan vagy, érzem a levegőben – túrta át a haját Robin. – Gyere aludjunk.
- Nem tudok elaludni – suttogta Maria.
- Én sem mindig, de ez segít – mosolygott rá a sötétben Robin, s az ablak előtti kancsóból két pohár bort töltött. – Tessék! – nyomta az asszony kezébe. – Fenékig, és öt perc és alszol – kacsintott hozzá Robin.
- Az életet nem veheted ennyire könnyelműen Robin.
- De, muszáj – bólintott Robin. – mert máshogy nem megy – Maria átvette a poharat és belekortyolt.
- Mindig így volt?
- Mindig.
- Nem igaz Robin. Nem ilyen voltál, amikor megismertelek. Csak éltél bele a világba, a saját törvényeid szerint. De…
- De megházasodtunk, két gyerekünk van, és most már nem mehet minden úgy, mint amikor senki sem várt haza Maria.
- Szeretném visszakapni a régi Robint.
- Ugyanaz vagyok, néhány kiegészítővel. Elsőként például ezzel! – emelte fel a kezét Robin és a sötétben megcsillant a karikagyűrűje.
- Elbeszélünk egymás mellett – tette le a poharakat Maria. – Amióta Londonban élünk ez megy Robin. Nem tudom miről beszélsz, és te sem tudod, hogy én miről beszélek.
- Fáradt vagyok Maria.
- Látod erről beszélek. Mondok valamit erre te is mondasz valamit, de mintha nem is ugyanabban a szobában lennénk és nem is egymással beszélnénk. Elhidegültünk. Ezt érzem. És ez hiba.
- Ha nem vagy álmos mindent szebbnek látsz, garantálom – Robin megérintette az asszony pongyolájának megkötőjét. Maria értetlenül figyelte a férfi mozdulatát.
- Mit csinálsz?
- Azt mondtad, elhidegültünk – tolta le az asszony válláról a hálóköntöst Robin. – Szeretném bebizonyítani neked, hogy ez mennyire nem igaz – nyomott futó csókokat Maria ajkára.
- Robin ez nem válasz, és nem megoldás arra, amit felvetettem.
- De igen. Hidd el a szex a legjobb megoldás mindkettőnknek, én érzem – simította át Maria selyemhálóingjének domborulatait Robin. Maria teste hozzásimult az övéhez. Beletúrt Robin hajába.
- Csupa víz a hajad – suttogta Maria, ahogy hátrahanyatlott a párnáira.
- Esik kint – felelte Robin futólag. – Húzd fel a térded – zihálta, s mámoros sóhajaik belevesztek az eresz kopogásának ritmusába.
- Kész a nagyfiú az iskolába? – mosolygott rá Charlotte a fiára.
- Semmi kedvem suliba menni. Mikor mehetek az erdőbe apa? – támadt vissza Armand.
- Majd ha vége a szemeszternek.
- Lehetnék magántanuló is, akkor csak vizsgázni kellene bejönnöm – méltatlankodott Armand.
- Kellően lökött vagy ahhoz, hogy jobb, ha mindig bejársz órákra, anyád nem ért a geometriához, és én sem – felelte Lionel kedvetlenül.
- Apa beszélhetnék veled négyszemközt? – sandított a két sertepertélő asszonyra Armand.
- Mi az amit anyád előtt nem tehetsz szóvá? – csattant rá Charlotte a fiára.
- Anya!
- Na mi van ennyire nagyfiú vagy már, csak apáddal akarsz szót váltani? – mérgelődött Charlotte. – Gyere Maria a férfiaknak megbeszélnivalójuk van! – szúrta oda gúnyosan Charlotte.
- Lehetek magántanuló? – kérdezte ismét Armand.
- Majd meglátjuk. Talán – biccentett Lionel, s kieresztette a füstöt a tüdejéből. – Tehát?
- Mond apa elképzelhető, hogy egy rosszakaró felnyomja a klánt, mint rablókat?
- Kinél, hol?
- Mondjuk a tartományi sheriffnél, a megyénél – jegyezte meg Armand.
- Hát, erre még sosem gondoltam.
- Akkor gondolj rá!
- Miért?
- Mert lehet, hogy nem de Noir módszerrel, de törvényesen is meg lehet oldani azt, hogy valakit eltávolítsunk onnan, ahol nem akarjuk látni. Robin de Noir birtoka volt, hogy vágyálmot jelentett más rokonnak, aki jól ismerte a törvényt.
- Julien de Montmarte megkapta a birtokot, a fenyvesek az ő tulajdonát képezik Coeur halála óta. Tehát mi mást akarna?
- Hogy ne legyenek jogos követelések sem. Kizártnak tartod, hogy Julien beköpje az egész klánt, csak hogy biztosítva lássa a saját területét?
- Kinézem belőle, mert vannak kapcsolatai.
- akkor talán ezen is el kellene gondolkodnotok egyszer apa, amikor rabolni indultok!
- Na mi van ezt tanulod a suliban?
- A suliban törvénytiszteletre tanítják az embert apa. Látszik, hogy te nem jártál iskolába soha!
- Milyen szemtelen egy kölyök voltál mindig is, most sem változtál gyere ide! – Lionel magához intette a fiát s lekevert neki egy pofont. Armand érezte, hogy elered az orra vére, de nem zavarta. A kézfejébe törölte a csöppenő vért és sarkon fordulva távozott.
- Charlotte! – ordította Lionel. Hangját még visszhangozta a fogadótér, s Armand mögött csapódott a bejárati ajtó.
- Mit ordítozol itt, hasogat az ember feje így is! – dörzsölte a homlokát Robin, ahogy belépett a szalonba.
- Ez a kölyök húz fel mindig!
- Örülj, hogy csak egy gyereked van, kettő sokkal fárasztóbb – legyintett Robin.
- Ez az egy is felér egy istencsapással – simította át lófarokba kötött haját Lionel.
- Most mi miatt?
- Szemtelen.
- Mindig az volt. Amíg kisebb volt akkor meg ordított mint a fába szorult féreg.
- Az ember idegeire ment világ életében.
- Na látod.
- Nem tudom, amióta Londonba jár iskolába, olyan másabb lett. Olyan…idegen lett. Érted mit mondok?
- Nem.
- Azt mondom, hogy soha ne engedd a gyerekeidet el magadtól, mert ellened fordulnak. Én és Armand. Mintha nem is a fiam lenne. Olyan mintha nem is ismerném már.
- Képzelődsz.
- Nem. Azt hiszem kiveszem a londoni iskolából. Nincs értelme ide járatni, mert csak elhidegül a klántól, a családtól, tőlünk. Ezt tették a városi nők velünk Robin! Ezt! a saját fiam fordul ellenem.
- Én is az apám ellen fordultam, te sem voltál éppen jóban az apáddal. Ez természetes lázadás!
- Nem ez nem lázadás volt, számonkérés, úgy beszélt mint az anyja! Úgy beszélt mint egy városi! Én nem akarom, hogy a fiamból egy városi ficsúr legyen! Én férfinak akarom nevelni nálunk az erdőben, nem úgy mint ahogy itt nevelik ilyen jellemtelen alakokká, mint amilyenekké itt válnak a városban érted Robin? Láttad ezeket az üres embereket itt akik a szalonunkban ették a yorkshire pudingot? Láttad milyenek voltak? Nem a családjukról beszéltek, csak az új vásárlásaikról! Robin a mi családunk Holdföldén él a fenyvesekben, az az otthonunk, Ezüstharmat kocsmájával, az a mi világunk és nem ez. Nem tetszik nekem ez az egész.
- Igen értelek, de a fenyvesekből képtelenek leszünk fenntartani a klánt, te is tudod. Megélhetési gondjaink vannak, amióta Juliené a fenyvesek területe… csökkentek a lehetőségeink.
- Armand azt vetette a szememre, hogy azok akik tudnak a tevékenységünkről bármikor felnyomhatnak minket, köztük Julien. S akkor mi lesz?
- Nem tudom. Nem is érdekel. Julient ki kell füstölni a de Noir várból, csak az a kérdés már, hogy hogyan – fintorgott Robin.
- Apa! – Corinne ibolyakék pelerinszerű kabátkájában akár egy kis angyal szökdécselt be a férfiak szivarfüstjébe. – Eljössz velünk sétálni?
- Angyalkám, most apa nem ér rá sétálgatni, majd máskor – simogatta meg Corinne arcocskáját Robin.
- Jó! – nyomott Robin borostás arcára cuppanós puszit Corinne és utána orrát összehúzta a szúrásokra.
- Corinne! Gyere kicsim! – hívta Maria a kislányt. – Robin! A parkban leszünk! – integetett be finom fehér bőrkesztyűjével Maria, s kézen fogva a kislányt lesiettek a villa lépcsőin a sétálóutcára. Corinne elégedetten ugrálgatott, szökdécselt a sétálóutca kövein, egyikről a másikra. Fabian a kirakatokat bámulta komoran, zsebre tett kézzel.
- Anya! – rázta meg anyja karját Corinne.
- Tessék kincsem?
- Szépek voltak a ruhák tegnap, te is sokat táncoltál?
- Igen, sokat táncoltunk, megismertünk sok embert, és mind gyönyörű ruhákban voltak, képzeld volt egy ruha, amin olyan sok gyöngy volt, hogy… - Corinne már nem figyelte anyja részletes beszámolóját szemével bátyját kereste, aki komoran rúgott maga előtt egy kavicsot. Fabian megérezte húga pillantását és oldalt nézett rá. Corinne széles tejfogmosollyal vigyorgott rá, s Fabian foghíjas kis vigyorával viszonozta azt. Mindketten a tegnap esti baldachin mögötti titkos összejövetelre gondoltak, s a két testvér közös titka összekötötte őket.
- Anya, fogócskázhatok Corinne-al? – kérdezte Fabian.
- Mióta kérsz erre engedélyt? – lepődött meg Maria, s elengedte a parkban lánya kezét. Corinne és Fabian egymást kergetve futottak előre a pázsiton. – Megváltoztak – jegyezte meg Maria.
- De vidéken visszavedlenek kis vadócokká – húzta el a száját Charlotte. – Armand négyszemközt akart beszélni az apjával. Sosem kért még ilyet. Olyan komoly lett.
- Talán csak a leckét akarta felmondani neki.
- Lionelnek? Maria ne nevettess! Lionel két összefüggő mondat után ásítozni kezd, mert unalmasnak találja – tiltakozott Charlotte. – Nem, Maria másról van szó.
- Szerintem kezd egyszerűen kinőni a kisgyerekkorból – nyugtatta Maria.
- Lehet. De mindezek ellenére nem vágyom vissza a fenyvesekbe. Te?
- Nem is tudom. Hiányzik az erdő. Hiányoznak a csendes csillagos éjszakák. Itt éjszaka mindig világos van az utcai fények, a sétálóutca miatt. Olyan különös…
- De minden kényelem adott, végre lehet menni valamerre Maria, végre nem csak fák mindenütt, unalmas, egyforma fák, és legfeljebb a halászok kiáltozásait hallani ott a világítótoronynál.
- Szerettem azt a békességet, amit a fenyvesek adott.
- De mindennapi gondjaink voltak Maria.
- Most is vannak, csak nem tudunk róla.
- Nem, Lionel szerint jobban élünk, mint a fenyvesekben, ennek ellenére látom rajta, hogy állandóan menne valahova, csak a városban nem érzi jól magát.
- Charlotte, én nem is tudom. Tudod most, hogy teljesült a vágyam és ismét itt élek, városban, egyszerre hiányozni kezdett az a régi élet, az a kiegyensúlyozottság, amit a fenyvesekben éreztem, és amit most elvesztettem. Bár nem ismertem az erdőt, néha jól esett kicsit sétálni, Robinnal, közelebb voltunk egymáshoz, bízhattam a tudásában, a természetismeretében. Itt, itt Robin olyan mint egy ketrecbe zárt állat az állatkertben. S mégis mohón ragaszkodik, hogy itt legyünk, hogy rabolhasson esténként. De ez nem az ő terepe, itt nehezebb dolga van. Állandóan olyan hajszolt.
- Badarság!
- Nem tudom, hogyan érezhetik magukat a fiúk. De már várom, hogy visszatérjünk a fenyvesekbe.
- Anya, maradhatunk lent ugróiskolát játszani? – rángatta meg Maria szoknyáját Corinne.
- Persze! De ne szaladjatok az útra.
- Nem fogunk – ugrált egy lábon Fabian. A zsebéből már kezdte is előkotorni a krétát és felrajzolta az ugróiskolát. A rugdosott kavicsot felkapta és beledobta az első négyzetbe. A két gyerek úgy belemerült az ugróiskolába, hogy csak azt vették észre, Armand fordult be a sarkon a villa felé. Corinne letette a lábát.
- Hiba! Én jövök, kiestél! – pattant fel a lépcső kövezetéről Fabian lelkesen.
- Szia! – intett Armandnak Corinne és elészaladva körbeugrálta pároslábbal. – Játszol velünk ugróiskolát?
- Igen
- Haragszol még rám? – kérdezte Corinne.
- Nem.
- Még mindig utálod a lányokat?
- Nem, már nem.
- Az jó. Akkor tessék a kövem – nyomta Armand kezébe a sajátját Corinne és lekuporodott a lépcső aljába, hogy nézze a fiúkat ugrálás közben. Armand a lépcsőre dobta Corinne mellé a jegyzetfüzetét és célzott a kővel. Két fordulót se játszhattak, mikor Charlotte szólt ki rájuk.
- Gyertek már ebédelni, nem vagytok éhesek? Máskor felkerget titeket a gyomrotok, ugye Armand?
- Igen anya! – forgatta meg a szemét Armand, s háta mögé dobva a követ indult meg a lépcsőn felfelé. Az asztalnál már csak Robin és Lionel családja ült, a többi de Noir elutazott még a hajnali órákban. Különös szótlanság ült a társaságon. A gyerekek levesestányérjaik felé hajoltak. Corinne a harisnyáján csipkedte a virágmintákat.
- Délután alvás lesz Corinne! Mindjárt lefordulsz a székről – szólt rá Maria a kislányra. Corinne durcásan vállat rándított. Elnyomott egy ásítást és tovább csipkedte a fehér harisnyán a pici mintákat.
- Corinne! Miért nem eszed a levest?
- Nem ízlik, azt szeretem amit Francios főz nekünk – duzzogta Corinne. A fiúk szótlanul kanalaztak tovább. Nyomták magukba a levest, bár az ízét nem érezték. Corinne mindenből csak csipegetett. Hamar elment a kedve minden ételtől. Maria újra szedett a fiúknak. Fabian bekebelezte a második adag főételt is. Armand hallgatagon kerülte a felnőttek pillantását. Robin bontott asztalt. Feszülten gyújtott szivarra, s Lionel némán csatlakozott hozzá.
- Megyek tanulni – dörmögte az orra alatt Armand és eltűnt az étkezőasztaltól.
- Corinne, gyere alvás – nyújtotta lánya felé a kezét engesztelhetetlenül Maria. – Fabian maradsz vagy alszol a húgoddal? – Fabian habozott. – Maradok.
- Ahogy akarod – Fabian figyelte ahogy a női szobákban eltűntek, s Armand tanulószobája felé sietett. Lenyomta a kilincset és belépett. Armand a földgömböt forgatta maga előtt elrévedve. Fabian megkerülte az íróasztalt és rákönyökölt. Armand nem nézett fel rá. Csak figyelte, ahogy a földgömb egyetlen barna maszlaggá változik a pörgés következtében. Még az óceánok is bebarnultak a portól. Nem volt kék, minden barna volt. Antik darab. Fabian nem vette le a szemét Armandról.
- Mit bámulsz nem láttál még fehér embert? – szűrte a fogai közt Armand.
- De láttam már, csak nem olyat, aki megkedvelte Corinne-t.
- Mi van?
- Tegnap még azt mondtad rá, hogy levakarhatatlan kis piszok.
- Na és aztán?
- Ma meg leállsz vele ugróiskolázni? Én azért játszom vele mert a tesóm és anya megszid ha megrígatom. De te?
- Ilyen kedvem volt. Ennyi.
- Azt hittem csak fiúcsapat vagyunk!
- Corinne semleges.
- Mi bajod
- Semmi.
- De valami van.
- Rossz a kedvem.
- Nekem is. Hagyjalak?
- Igen.
Kopogott az eső az ablakpárkányon. Maria a hálószoba ablakából kipillantott az utcára. Hol lehetnek már? Miért mindig ez a szívbe markoló rettegés? Hogy vajon minden rendben ment-e? Hogy nem buktak-e le a de Noirok? Hogy épségben hazatérnek-e? Londonban minden rosszabb. A fenyvesekben már nyugodt volt, már nem volt titok, amire Robin azt hitte még mindig, hogy titok. Robin nyugodtan rabolhatott. Maria nyugodt lehetett, mert tudta a sheriff tudja, s megkapja a részesedését és csendben lesz. Mariának csak arra volt gondja, hogy ha Robin kellően beitalozik, ne felejtse el a raktárkulcsot elcsenni, s a sheriffnek eljuttatni a részét. Minden gördülékeny volt, békesség volt, nyugalom volt. Julien nem zaklatta a családot, várta az igazságszolgáltatást. Maria is biztos lehetett abban, az igazságszolgáltatást kijátszotta. Olyan édes és boldog volt az az élet, a maga rendszerével, a maga fogaskerekeivel. Erre jött ez az egész londoni villa dolog. Maria már hónapok óta szóvá sem tette, de Charlotte nyilván azóta is újra és újra felhozta a témát. S Robin azt hitte ettől lesz boldog? Nem neki ez már nem boldogság. De mit tehet? Azon kívül, hogy itt aggódik fél éjszaka az ablaknál, rettegve kapja fel a fejét minden neszre, minden zajra, minden zörgésre azt hiszi a londoni igazságügyi bíró zörget talán be hozzájuk. Hiába a nemesi adománylevél, ha mást nem jelent egy darab papírnál. Maria nagy sóhajjal engedte el a függönyt és áttörölgette a szemeit. Már megint ez a buta sírás. Mi értelme ennek? Semmi. Nem old meg semmit. De mégis jól esik legalább ez a meleg sirdogálás itt a hitvesi ágy sarkában. Kopog az eső az ereszen, a csatorna gyűjti össze, észre sem vette Maria, hogy kattant az ajtógomb, ahogy Robin betette maga mögött a hálószoba ajtaját.
- Te fent vagy? – tolta fel a homlokán a fekete selyemkendőt Robin. Nedves volt a kendő, ahogy a férfi göndör haja is. Csak a bőrnadrág és a bőrkabát védte az esőtől, lepergette a nedvességet, most is kis patakokban csöpögött a finom szőnyegre.
- Nem tudtam elaludni, biztos nagyon bevacsoráztam – gyűrte sietve a párna alá a zsebkendőt Maria. Hazugságok. A pici apró hazugságok, amik gyűlnek a házasságukban. Amiket a családi étkezéseknél egyre jobban kell elnyomni. Most már a gyerekek miatt is. A némaság a ki nem mondott dolgok elhallgatása. Robin elkezdett vetkőzni. Maria összefogta magán a pongyolát és figyelte a férfi mozdulatait. Mit kérdezhetne? Sikerrel járt-e? Szép ékszereket talált vagy fontokat? Esetleg mást? Kinél volt nőnél? Idősnél, fiatalnál? Mit kérdezhetne édes Istenem? Hát semmit! Nincs más csak ez a gyötrődő hallgatás. Ahogy szemével követi a férfi mozdulatait. Robin érzi a rászegeződő tekintetet mégsem szól semmit. Ugyanaz a ruganyos macskamozgás? Nem, már nem az a huszonhárom éves fiú, akit megismert ott az erdőben. Robin sem a régi.
- Nyugtalan vagy, érzem a levegőben – túrta át a haját Robin. – Gyere aludjunk.
- Nem tudok elaludni – suttogta Maria.
- Én sem mindig, de ez segít – mosolygott rá a sötétben Robin, s az ablak előtti kancsóból két pohár bort töltött. – Tessék! – nyomta az asszony kezébe. – Fenékig, és öt perc és alszol – kacsintott hozzá Robin.
- Az életet nem veheted ennyire könnyelműen Robin.
- De, muszáj – bólintott Robin. – mert máshogy nem megy – Maria átvette a poharat és belekortyolt.
- Mindig így volt?
- Mindig.
- Nem igaz Robin. Nem ilyen voltál, amikor megismertelek. Csak éltél bele a világba, a saját törvényeid szerint. De…
- De megházasodtunk, két gyerekünk van, és most már nem mehet minden úgy, mint amikor senki sem várt haza Maria.
- Szeretném visszakapni a régi Robint.
- Ugyanaz vagyok, néhány kiegészítővel. Elsőként például ezzel! – emelte fel a kezét Robin és a sötétben megcsillant a karikagyűrűje.
- Elbeszélünk egymás mellett – tette le a poharakat Maria. – Amióta Londonban élünk ez megy Robin. Nem tudom miről beszélsz, és te sem tudod, hogy én miről beszélek.
- Fáradt vagyok Maria.
- Látod erről beszélek. Mondok valamit erre te is mondasz valamit, de mintha nem is ugyanabban a szobában lennénk és nem is egymással beszélnénk. Elhidegültünk. Ezt érzem. És ez hiba.
- Ha nem vagy álmos mindent szebbnek látsz, garantálom – Robin megérintette az asszony pongyolájának megkötőjét. Maria értetlenül figyelte a férfi mozdulatát.
- Mit csinálsz?
- Azt mondtad, elhidegültünk – tolta le az asszony válláról a hálóköntöst Robin. – Szeretném bebizonyítani neked, hogy ez mennyire nem igaz – nyomott futó csókokat Maria ajkára.
- Robin ez nem válasz, és nem megoldás arra, amit felvetettem.
- De igen. Hidd el a szex a legjobb megoldás mindkettőnknek, én érzem – simította át Maria selyemhálóingjének domborulatait Robin. Maria teste hozzásimult az övéhez. Beletúrt Robin hajába.
- Csupa víz a hajad – suttogta Maria, ahogy hátrahanyatlott a párnáira.
- Esik kint – felelte Robin futólag. – Húzd fel a térded – zihálta, s mámoros sóhajaik belevesztek az eresz kopogásának ritmusába.
2013. május 16., csütörtök
Éjszakai titkok
Az ebédlő kristálycsillára alatt fényesen ékes tiarák fénye ragyogott. Suhogtak a szoknyák a francianégyest járó párok lágy mozgására. Robin az ékszereket figyelte az asszonyokon, már ismerte a londoni vendégek címét, a klán kezdte kiismerni szokásaikat. Az első sikeres rablásuk még idefelé érte a vendéget. Robin csak a kopaszodó angol úriember homlokára a két szeme közé helyezte a coltját s dús keblű partnernője sűrűn kapkodta le magáról az ékszereket. Ilyen könnyű és gyors rablásban ritkán lehetett részük. Maria mit sem tudott az esti rablóakciójukról. Ő azzal volt elfoglalva, hogy a virágok a vázákba kerüljenek. Télvíz idején virágokkal telehinteni a szalont, micsoda lehetetlenség? Robin értetlenül csóválta a fejét ezen a természetellenes akción. De a két nő elégedett volt. A de Noir-nagyasszonyok élvezettel sürögtek forogtak az általuk adott estélyen. Élvezzék kedvükre.
A gyerekeket már ágyba dugták a díszvacsora kezdete előtt. Az unokatestvérek azonban jobban tervezték az idő eltöltését, most, hogy a szüleik a villa szalonjában és ebédlőjében tartózkodva mással voltak elfoglalva. Armand ágyában gyűltek össze a fiúk. Ugyanis Armandnak, a rangidősnek köztük már széles ágy dukált. Nem úgy mint a fiatalabb de Noiroknak. Armandnak baldachinos ágya volt és összehúzta a függönyt. Furcsa kukorékoló hangja a suttogástól még természetellenesebb volt. Hol élesen magas, hol ijszetően mély kettős kontrasztjában játszott a hangja a mutálás biztos jeleként. Corinne a női lakosztályrészben kapott elhelyezést, de ő, aki megszokta, hogy bátyja után kutasson most is résen volt. Korán tették ágyba. Nyolc óra volt, sötét, de mégis éberen hallotta a vonósok dallamát. Eredetileg a hang irányába akart menni, amikor a fiúk hálórésze felől fényeket látott. Mezítláb hangtalan lépkedett a szőnyegen és benyitott az ajtón ahonnan a fényeket látta. Az árnyak egy vörös kárpit mögül szűrődtek ki. Corinne közelebb merészkedett és elhúzta a függönyt.
- Ti meg mit csináltok itt? – kerekedett el álmos kis szeme, ahogy az ágyban törökülésben körbe ülő unokatestvérekre nézett. Cody, annyira megijedt a háta mögül érkező hangtól, hogy csuklani kezdett. A vékony kis kíváncsi hangra mindenki Corinne felé kapta a fejét.
- Corinne! – sziszegte Fabian és átmászott unokatestvérein és az ágy szélén könyöklő húgára nézett. – Hogy kerülsz ide? Ágyban kellene lenned!
- Ahogy nektek is! – vágott vissza Corinne.
- Menj vissza a szobádba! – suttogta neki Fabian.
- Csak, ha te is jössz!
- Én most nem megyek!
- Akkor beárullak anyáéknak! – vágta rá Corinne leghatásosabb fegyverét. Fabian hezitált egy ideig. Végül segített húgának felmászni az ágyra.
- Fiúk, ő Corinne, a húgom!
- Már ismerjük – méret végig a rózsaszín hálóinges zilált vörös hajú lányt Armand. - Kijelentem, hogy az ágyamba nem tartózkodhat lány! – mérte végig Corinne pimasz kis szeplős orrát ellenségesen.
- Ha elküldöm lebukunk, mert elnyávogja a szüleinknek, hogy fent voltunk – érvelte Fabian tehetetlenül.
- Hogy tettél szert ilyen idegesítő testvérre Fabian? – szegezte a kérdést egyenesen legközelebbi unokatestvérének Armand.
- magam sem tudom – sopánkodott Fabian. Corinne elégedetten helyezkedett el Armand puha párnáján, kis fenekével kényelmesen befészkelve magát a puha tollak közé, s hálóingjének alját egészen a bokájáig húzta, ahogy a térdét a hálóing rejtekében felhúzta az álláig és karjával átölelve lábait, állát megtámasztva a térdén nagy szemekkel Armandra pislogott. Fabian a húga mellett hason fekve felkönyökölt és figyelte a fiúkat.
- Tehát mit csináltok itt?
- Beszélgettünk – morogta Armand.
- Miről?
- Most hogy itt vagy már semmiről – támasztotta meg a hátát a baldachin tartóoszlopánál Armand.
- Titkok? – suttogta izgatottan Corinne és halkan tapsikolva körbenézett, s a választ bátyjától várta. Cody és Richard lehajtott fejjel ültek. Fabian lesütötte a szemét.
- Igen – felelte közönyösen Armand.
- Juj! Miféle titkok? – szorította meg Armand párnájának csücskét Corinne.
- Olyanok, amiktől az ilyen kislányok mint te ágybapisilnek! – vágta rá Armand. – Szóval mivel az én ágyamba pisilnél, tűnj el! – csattant rá a lányra Armand.
- Nem is! – vicsorgott rá tejfogaival Corinne és az ágy rugóit kihasználva a fiúra támadt. Armand nem számított a támadásra és aki csak fél lapockával tartotta magát a baldachin fáján egyszerűen eldőlt a nekiugró kislány teljes súlyától. Corinne az ölében tapisgált, s a baldachin függönyén borultak le a szőnyegre.
- Corinne! – kapott a húga után Fabian és sietve próbálta szétválasztani testvérét és Armandot. Armand Corinne vörös haját rángatta, Corinne visított.
- Kuss! – sziszegte neki Armand. S riadtan nyomta tenyerét a lány szájára. – Ne hangoskodj vagy betömöm a szádat világos? – Corinne megszeppenten nézte a fiút, aki a kezében az ő vörös hajszálait nézte. Jó néhányat kitépett. Fabian elhúzta a húgát Armandtól és védekezőn kettejük közé lépett.
- Armand arról volt szó, hogy megbeszélést tartunk nem? – kérdezte morcosan Fabian.
- Hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, ha idehozol egy lányt, aki mindent tovább ad majd a szüleinknek? – morogta Armand.
- Nem kotyogja el! Ugye Corinne? – kérdezte Fabian.
- Nem – felelte rá elszántan rázva a fejét corinne és még mindig kitépett hajszálai helyét dörzsölgette. Armand a pizsamanadrágjába törölve söpörte le a vörös hajszálakat s visszamászott. Corinne a bátyjának dőlve ült és hallgatta a fiúk beszélgetését.
- Milyen a londoni iskola? – kérdezte Richard.
- Pocsék. Unalmas. Hiányzik az erdő, örüljetek, amíg otthon lehettek. Anyám mániája, hogy ide járjak. De Apának nem tetszik.
- Járnak oda lányok is? – csipogta közbe két ásítás közt Corinne.
- Ez egy fiúiskola te lökött. Lányok nem járnak iskolába! – morogta Armand.
- Miért nem?
- Mert a lányok buták! – vágta rá Armand.
- Anya is okos – tiltakozott Fabian. Corinne elégedetten bújt bátyja ölébe, s lehunyta szempilláit. Fabian megmondta, és igaza van.
- Ha most hazamegyek építünk egy házat a fákra – sorolta Armand.
- Már apa elkezdte építeni – rántott vállat Fabian.
- Vihetnénk oda csúzlikat! – éledt fel Cody.
- Az nem is elég több faház kellene, lesfigyelők! – suttogta Armand.
- Ühüm!
- Elaludt már végre? – kérdezte hosszú csend után Armand. Fabian figyelte húga egyenletes szuszogását.
- El – bólintotta, s nézte húga lehunyt szempilláit.
- Mik az észrevételek?
- Hallottam, hogy egyik este anya és apa beszélgettek. Halkan, csendesen, s amikor észrevettek elhallgattak. Apa ideges volt. Járkált le-fel és egyértelműen pénzről volt szó. S apa kifakadt, hogy semmit sem érdemes az erdőben lopni, mert meglopják őt is. Ezért akarta a villát, mert amit itt szerez azt nem veszik el tőle. Az erdőben nagy a katyvasz Armand! – suttogta Fabian.
- Apánk egész ünnepek alatt az ágyat nyomta. Anya azt mondta csak fáradt, de akkor miért volt bekötve a válla? Apát meglőtték, ez nem is kérdés, amíg a raktárakat őrizte! – suttogta Cody.
- S mivel a raktárakban is sokszor lopott holmi van, ezért nem fordulhatnak a hatóságokhoz ez világos – bólintott Armand. – Fabian te mikor láttad azt a lovast?
- Talán egy hónapja. S tudod mi a furcsa? Mindig akkor van ez a különös lélekjárás, amikor apa nincs otthon. Figyelnek minket Armand! – Armand végigsimította az állát. Nézte Corinne előre bukó vörös hajtincseit. A lány békésen szendergett az ágyában a bátyja ölében. Tekintete találkozott Fabian várakozó pillantásával.
- Ugyanazok a fekete lovasok, akik akkor voltak ott a forrásnál? – kérdezte Fabian erőszakosan.
- Talán.
- Mi az?
- Ezek a lovasok hangtalanul járnak. A Lovak patáira rongyokat kötnek, hogy ne lehessen hallani a lépteiket. Ne maradjon nyomuk az erdőben. Ha Julien Montmartre a házatok közelében vadászik, akkor Fabian te vagy veszélyben és nem az anyád!
- Én anyámat jobban féltem! Ő megijed, ő nem ismeri az erdőt, ő fél!
- Neked is kellene! Amikor apád nincs otthon, védtelen a ház, és ezt tudják, csak a kedvező alkalomra várnak, és talán megölnek.
- Miért tennének ilyet, mi hasznuk ebből?
- Hát a fenyvesek, melynek jogos örököse te vagy apád jogán!
- Nem tudom Armand, de visszajöhetnél már, nélküled nem tudunk úgy barangolni az erdőben. Anyám nem is enged el! Egész nap a szoknyája mellett kell ülni, ha apa nem visz magával vadászni, akkor otthon kell lennem! – sóhajtotta Fabian.
- EZ az átkozott suli ne lenne! – morogta Armand. – Már én is mehetnék.
- Ijesztőek az éjszakai árnyak az erdőben Armand, és apám nem tudott megbirkózni velük akkor sem amikor megütközött velük. Ebből baj lesz!
- Nem lesz baj, legyetek résen! Apáink ismerik az erdőt, az erdőben mások a szabályok mint a városban ezt mind tudjuk! Tűnés aludni az ágyamból! – hessintette el őket Armand. Fabian zsibbadt lábát próbálta kihúzni húga feje alól. Armand csendre intette.
- Vissza kell vinnünk az ágyába! – súgta Fabian.
- Vezess! – morogta Armand, s felnyalábolta a lányt az ágyáról, s követte a folyosón Fabiant. Fabian húga szobájához vezette unokabátyját és benyitott. Armand halkan lépett a szobába a holdfényben jól látszott a lány vetett ágya, hajlott derékkal tette le, s mielőtt a lány súlya az ágyra nehezedett volna a lány lehunyt szempillákkal megszólalt. Olyan halk suttogó hangon, hogy Armand azt hitte csak álmában beszél a lány.
- Fabian nem tud mindent – motyogta a lány.
- Te fent voltál? – hőkölt hátra Armand, de ő is suttogott, s a lányra nézett. Corinne szeme nyitva volt, álmosságnak nyoma sem volt rajta, inkább riadtnak tűnt. Sötétszürke szeme most feketén csillogott a fényben ahogy némán bólintott. – Végig? – Corinne ismét csak bólintott. – Miért nem jelezted?
- Tudtam, hogy Fabian arról fog beszélni. De Fabian apával vadászni volt, amikor… jött a sheriff apáért és anya sírva zokogott, hogy az apánk nem bűnöző. Hogy nemes ember és ne vigye sehova, és befizetjük az adót és nem rablunk és nem bántunk senkit, csak vadászik, mint nemes kinek az erdő vadja jár.
- Az erdő vadai a királyé nemde? El akarták vinni Robint? – Corinne csak vizenyős szemmel riadtan bólogatott, s megreszketett a fiú karjaiban. – Tud róla bárki?
- Senki…csak anya és Francios. Nem látták, hogy a konyhaajtó kulcslyukán néztem őket és hallgatóztam. Anya megeskette Franciost, hogy nem beszélnek erről soha senkinek. Anyám lefizette a sheriffet, hogy ne vigye el apánkat. Anyám az apánk háta mögött rimánkodva elérte a sheriffnél, hogy bizonyos részesedés fejében de szemet huny apánk rablásai felett – Armand leült terhével az ágyra és nézte a megszeppent lányt az ágyban, akinek a szemét elöntötte a könnyek patakja. Corinne kisírta a bánatát.
- Miért nekem mondtad ezt el? – súgta rekedten Armand. Aztán rájött, hogy fölösleges a kérdése. Corinne a családnak nem beszélhet erről. Fabian előtt nem akarta az apja nimbuszát letörni, ráadásul Fabian talán elmondja az apjának. Corinne inkább csak félelmében fogta fel, hogy erről a titokról senkinek sem beszélhet. A de Noir rablások tehát tudott dolog. Amit a fiúk látnak, az pedig nem rablás, hanem egy titkos szövetség része. Amit Maria de Noir kötött a helyi sheriffel. Micsoda bonyodalmak! S mindezt tetézi, hogy most Londonra is kiterjesztette Robin de Noir a tevékenységét. Már érthető Maria de Noir miért nem akarta a londoni rablást. Vajon megsejti-e valaha is Robin, hogy a felesége sírta ki neki a szabadságot, s hogy ezek a kegyes kis rablások biztosítják az ő szabadságát? Mi lesz, ha új sheriff lesz? És mi lesz, ha a részesedés már nem lesz elég, vagy ha Robin fegyveresen lép fel a titkos rablói ellen?
Igen, Corinne ezért mondta el egy fiúnak, aki a legidősebb a fiatal nemzedékből. A felnőttekhez nem mert fordulni. Csak hordozta magában a tudást ki tudja már mióta. Armand homlokráncolva figyelte a lányt.
- Tévedtem Corinne. A lányok nem is olyan buták – jegyezte meg csendesen magába zuhanva.
- Ugye nem árulsz el senkinek? – kapaszkodott belé Corinne.
- Nem. De most már aludj! Biztonságban lesz nálam a titkod – emelkedett fel az ágyról Armand. Betette maga mögött a lány hálószobájának ajtaját, s meglepve látta, hogy Fabian még mindig a falat támasztja a folyosón.
- Mi tartott eddig? – kérdezett rá harapósan Fabian.
- Semmi, csak betakartam.
- Aztán jól betakargattad? – morogta Fabian.
- Jól.
- Jó éjt puszit is váltottatok? – dünnyögte mérgesen Fabian.
- Persze. És meg is dugtam!
- Mi? – Fabian értetlenül bambán nézett rá. – Ez mit jelent?
- Semmit. Azt hogy kicsi vagy még! Na eredj aludni! Sokat beszéltünk már ma és fáradt vagyok! Nekem holnap tanulnom kell.
A gyerekeket már ágyba dugták a díszvacsora kezdete előtt. Az unokatestvérek azonban jobban tervezték az idő eltöltését, most, hogy a szüleik a villa szalonjában és ebédlőjében tartózkodva mással voltak elfoglalva. Armand ágyában gyűltek össze a fiúk. Ugyanis Armandnak, a rangidősnek köztük már széles ágy dukált. Nem úgy mint a fiatalabb de Noiroknak. Armandnak baldachinos ágya volt és összehúzta a függönyt. Furcsa kukorékoló hangja a suttogástól még természetellenesebb volt. Hol élesen magas, hol ijszetően mély kettős kontrasztjában játszott a hangja a mutálás biztos jeleként. Corinne a női lakosztályrészben kapott elhelyezést, de ő, aki megszokta, hogy bátyja után kutasson most is résen volt. Korán tették ágyba. Nyolc óra volt, sötét, de mégis éberen hallotta a vonósok dallamát. Eredetileg a hang irányába akart menni, amikor a fiúk hálórésze felől fényeket látott. Mezítláb hangtalan lépkedett a szőnyegen és benyitott az ajtón ahonnan a fényeket látta. Az árnyak egy vörös kárpit mögül szűrődtek ki. Corinne közelebb merészkedett és elhúzta a függönyt.
- Ti meg mit csináltok itt? – kerekedett el álmos kis szeme, ahogy az ágyban törökülésben körbe ülő unokatestvérekre nézett. Cody, annyira megijedt a háta mögül érkező hangtól, hogy csuklani kezdett. A vékony kis kíváncsi hangra mindenki Corinne felé kapta a fejét.
- Corinne! – sziszegte Fabian és átmászott unokatestvérein és az ágy szélén könyöklő húgára nézett. – Hogy kerülsz ide? Ágyban kellene lenned!
- Ahogy nektek is! – vágott vissza Corinne.
- Menj vissza a szobádba! – suttogta neki Fabian.
- Csak, ha te is jössz!
- Én most nem megyek!
- Akkor beárullak anyáéknak! – vágta rá Corinne leghatásosabb fegyverét. Fabian hezitált egy ideig. Végül segített húgának felmászni az ágyra.
- Fiúk, ő Corinne, a húgom!
- Már ismerjük – méret végig a rózsaszín hálóinges zilált vörös hajú lányt Armand. - Kijelentem, hogy az ágyamba nem tartózkodhat lány! – mérte végig Corinne pimasz kis szeplős orrát ellenségesen.
- Ha elküldöm lebukunk, mert elnyávogja a szüleinknek, hogy fent voltunk – érvelte Fabian tehetetlenül.
- Hogy tettél szert ilyen idegesítő testvérre Fabian? – szegezte a kérdést egyenesen legközelebbi unokatestvérének Armand.
- magam sem tudom – sopánkodott Fabian. Corinne elégedetten helyezkedett el Armand puha párnáján, kis fenekével kényelmesen befészkelve magát a puha tollak közé, s hálóingjének alját egészen a bokájáig húzta, ahogy a térdét a hálóing rejtekében felhúzta az álláig és karjával átölelve lábait, állát megtámasztva a térdén nagy szemekkel Armandra pislogott. Fabian a húga mellett hason fekve felkönyökölt és figyelte a fiúkat.
- Tehát mit csináltok itt?
- Beszélgettünk – morogta Armand.
- Miről?
- Most hogy itt vagy már semmiről – támasztotta meg a hátát a baldachin tartóoszlopánál Armand.
- Titkok? – suttogta izgatottan Corinne és halkan tapsikolva körbenézett, s a választ bátyjától várta. Cody és Richard lehajtott fejjel ültek. Fabian lesütötte a szemét.
- Igen – felelte közönyösen Armand.
- Juj! Miféle titkok? – szorította meg Armand párnájának csücskét Corinne.
- Olyanok, amiktől az ilyen kislányok mint te ágybapisilnek! – vágta rá Armand. – Szóval mivel az én ágyamba pisilnél, tűnj el! – csattant rá a lányra Armand.
- Nem is! – vicsorgott rá tejfogaival Corinne és az ágy rugóit kihasználva a fiúra támadt. Armand nem számított a támadásra és aki csak fél lapockával tartotta magát a baldachin fáján egyszerűen eldőlt a nekiugró kislány teljes súlyától. Corinne az ölében tapisgált, s a baldachin függönyén borultak le a szőnyegre.
- Corinne! – kapott a húga után Fabian és sietve próbálta szétválasztani testvérét és Armandot. Armand Corinne vörös haját rángatta, Corinne visított.
- Kuss! – sziszegte neki Armand. S riadtan nyomta tenyerét a lány szájára. – Ne hangoskodj vagy betömöm a szádat világos? – Corinne megszeppenten nézte a fiút, aki a kezében az ő vörös hajszálait nézte. Jó néhányat kitépett. Fabian elhúzta a húgát Armandtól és védekezőn kettejük közé lépett.
- Armand arról volt szó, hogy megbeszélést tartunk nem? – kérdezte morcosan Fabian.
- Hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, ha idehozol egy lányt, aki mindent tovább ad majd a szüleinknek? – morogta Armand.
- Nem kotyogja el! Ugye Corinne? – kérdezte Fabian.
- Nem – felelte rá elszántan rázva a fejét corinne és még mindig kitépett hajszálai helyét dörzsölgette. Armand a pizsamanadrágjába törölve söpörte le a vörös hajszálakat s visszamászott. Corinne a bátyjának dőlve ült és hallgatta a fiúk beszélgetését.
- Milyen a londoni iskola? – kérdezte Richard.
- Pocsék. Unalmas. Hiányzik az erdő, örüljetek, amíg otthon lehettek. Anyám mániája, hogy ide járjak. De Apának nem tetszik.
- Járnak oda lányok is? – csipogta közbe két ásítás közt Corinne.
- Ez egy fiúiskola te lökött. Lányok nem járnak iskolába! – morogta Armand.
- Miért nem?
- Mert a lányok buták! – vágta rá Armand.
- Anya is okos – tiltakozott Fabian. Corinne elégedetten bújt bátyja ölébe, s lehunyta szempilláit. Fabian megmondta, és igaza van.
- Ha most hazamegyek építünk egy házat a fákra – sorolta Armand.
- Már apa elkezdte építeni – rántott vállat Fabian.
- Vihetnénk oda csúzlikat! – éledt fel Cody.
- Az nem is elég több faház kellene, lesfigyelők! – suttogta Armand.
- Ühüm!
- Elaludt már végre? – kérdezte hosszú csend után Armand. Fabian figyelte húga egyenletes szuszogását.
- El – bólintotta, s nézte húga lehunyt szempilláit.
- Mik az észrevételek?
- Hallottam, hogy egyik este anya és apa beszélgettek. Halkan, csendesen, s amikor észrevettek elhallgattak. Apa ideges volt. Járkált le-fel és egyértelműen pénzről volt szó. S apa kifakadt, hogy semmit sem érdemes az erdőben lopni, mert meglopják őt is. Ezért akarta a villát, mert amit itt szerez azt nem veszik el tőle. Az erdőben nagy a katyvasz Armand! – suttogta Fabian.
- Apánk egész ünnepek alatt az ágyat nyomta. Anya azt mondta csak fáradt, de akkor miért volt bekötve a válla? Apát meglőtték, ez nem is kérdés, amíg a raktárakat őrizte! – suttogta Cody.
- S mivel a raktárakban is sokszor lopott holmi van, ezért nem fordulhatnak a hatóságokhoz ez világos – bólintott Armand. – Fabian te mikor láttad azt a lovast?
- Talán egy hónapja. S tudod mi a furcsa? Mindig akkor van ez a különös lélekjárás, amikor apa nincs otthon. Figyelnek minket Armand! – Armand végigsimította az állát. Nézte Corinne előre bukó vörös hajtincseit. A lány békésen szendergett az ágyában a bátyja ölében. Tekintete találkozott Fabian várakozó pillantásával.
- Ugyanazok a fekete lovasok, akik akkor voltak ott a forrásnál? – kérdezte Fabian erőszakosan.
- Talán.
- Mi az?
- Ezek a lovasok hangtalanul járnak. A Lovak patáira rongyokat kötnek, hogy ne lehessen hallani a lépteiket. Ne maradjon nyomuk az erdőben. Ha Julien Montmartre a házatok közelében vadászik, akkor Fabian te vagy veszélyben és nem az anyád!
- Én anyámat jobban féltem! Ő megijed, ő nem ismeri az erdőt, ő fél!
- Neked is kellene! Amikor apád nincs otthon, védtelen a ház, és ezt tudják, csak a kedvező alkalomra várnak, és talán megölnek.
- Miért tennének ilyet, mi hasznuk ebből?
- Hát a fenyvesek, melynek jogos örököse te vagy apád jogán!
- Nem tudom Armand, de visszajöhetnél már, nélküled nem tudunk úgy barangolni az erdőben. Anyám nem is enged el! Egész nap a szoknyája mellett kell ülni, ha apa nem visz magával vadászni, akkor otthon kell lennem! – sóhajtotta Fabian.
- EZ az átkozott suli ne lenne! – morogta Armand. – Már én is mehetnék.
- Ijesztőek az éjszakai árnyak az erdőben Armand, és apám nem tudott megbirkózni velük akkor sem amikor megütközött velük. Ebből baj lesz!
- Nem lesz baj, legyetek résen! Apáink ismerik az erdőt, az erdőben mások a szabályok mint a városban ezt mind tudjuk! Tűnés aludni az ágyamból! – hessintette el őket Armand. Fabian zsibbadt lábát próbálta kihúzni húga feje alól. Armand csendre intette.
- Vissza kell vinnünk az ágyába! – súgta Fabian.
- Vezess! – morogta Armand, s felnyalábolta a lányt az ágyáról, s követte a folyosón Fabiant. Fabian húga szobájához vezette unokabátyját és benyitott. Armand halkan lépett a szobába a holdfényben jól látszott a lány vetett ágya, hajlott derékkal tette le, s mielőtt a lány súlya az ágyra nehezedett volna a lány lehunyt szempillákkal megszólalt. Olyan halk suttogó hangon, hogy Armand azt hitte csak álmában beszél a lány.
- Fabian nem tud mindent – motyogta a lány.
- Te fent voltál? – hőkölt hátra Armand, de ő is suttogott, s a lányra nézett. Corinne szeme nyitva volt, álmosságnak nyoma sem volt rajta, inkább riadtnak tűnt. Sötétszürke szeme most feketén csillogott a fényben ahogy némán bólintott. – Végig? – Corinne ismét csak bólintott. – Miért nem jelezted?
- Tudtam, hogy Fabian arról fog beszélni. De Fabian apával vadászni volt, amikor… jött a sheriff apáért és anya sírva zokogott, hogy az apánk nem bűnöző. Hogy nemes ember és ne vigye sehova, és befizetjük az adót és nem rablunk és nem bántunk senkit, csak vadászik, mint nemes kinek az erdő vadja jár.
- Az erdő vadai a királyé nemde? El akarták vinni Robint? – Corinne csak vizenyős szemmel riadtan bólogatott, s megreszketett a fiú karjaiban. – Tud róla bárki?
- Senki…csak anya és Francios. Nem látták, hogy a konyhaajtó kulcslyukán néztem őket és hallgatóztam. Anya megeskette Franciost, hogy nem beszélnek erről soha senkinek. Anyám lefizette a sheriffet, hogy ne vigye el apánkat. Anyám az apánk háta mögött rimánkodva elérte a sheriffnél, hogy bizonyos részesedés fejében de szemet huny apánk rablásai felett – Armand leült terhével az ágyra és nézte a megszeppent lányt az ágyban, akinek a szemét elöntötte a könnyek patakja. Corinne kisírta a bánatát.
- Miért nekem mondtad ezt el? – súgta rekedten Armand. Aztán rájött, hogy fölösleges a kérdése. Corinne a családnak nem beszélhet erről. Fabian előtt nem akarta az apja nimbuszát letörni, ráadásul Fabian talán elmondja az apjának. Corinne inkább csak félelmében fogta fel, hogy erről a titokról senkinek sem beszélhet. A de Noir rablások tehát tudott dolog. Amit a fiúk látnak, az pedig nem rablás, hanem egy titkos szövetség része. Amit Maria de Noir kötött a helyi sheriffel. Micsoda bonyodalmak! S mindezt tetézi, hogy most Londonra is kiterjesztette Robin de Noir a tevékenységét. Már érthető Maria de Noir miért nem akarta a londoni rablást. Vajon megsejti-e valaha is Robin, hogy a felesége sírta ki neki a szabadságot, s hogy ezek a kegyes kis rablások biztosítják az ő szabadságát? Mi lesz, ha új sheriff lesz? És mi lesz, ha a részesedés már nem lesz elég, vagy ha Robin fegyveresen lép fel a titkos rablói ellen?
Igen, Corinne ezért mondta el egy fiúnak, aki a legidősebb a fiatal nemzedékből. A felnőttekhez nem mert fordulni. Csak hordozta magában a tudást ki tudja már mióta. Armand homlokráncolva figyelte a lányt.
- Tévedtem Corinne. A lányok nem is olyan buták – jegyezte meg csendesen magába zuhanva.
- Ugye nem árulsz el senkinek? – kapaszkodott belé Corinne.
- Nem. De most már aludj! Biztonságban lesz nálam a titkod – emelkedett fel az ágyról Armand. Betette maga mögött a lány hálószobájának ajtaját, s meglepve látta, hogy Fabian még mindig a falat támasztja a folyosón.
- Mi tartott eddig? – kérdezett rá harapósan Fabian.
- Semmi, csak betakartam.
- Aztán jól betakargattad? – morogta Fabian.
- Jól.
- Jó éjt puszit is váltottatok? – dünnyögte mérgesen Fabian.
- Persze. És meg is dugtam!
- Mi? – Fabian értetlenül bambán nézett rá. – Ez mit jelent?
- Semmit. Azt hogy kicsi vagy még! Na eredj aludni! Sokat beszéltünk már ma és fáradt vagyok! Nekem holnap tanulnom kell.
2013. május 15., szerda
Villanézőben
Ezzel a fejezettel kívánok boldog névnapot a kedves olvasómnak, Zsófiának, aki olyan szívhez szóló kommentet írt, hogy klaviatúrát kellett ragadnom, hogy egy fejezetnyi ajándékot én is adjak neki. Így a fejezetet elsősorban Zsófinak lehet most köszönni :) Callie
A két asszony egymás mellett járkált körbe a Londoni villa hatalmas termeiben. Charlotte belekarolt Mariába és úgy sétált vele tovább. A fényesre csiszolt parketten suhogott a szoknyájuk uszálya. Új bársonycipőjük koppanása kongott az üres termeken. Robin és Lionel az ablakpárkányon gubbasztottak mint két fekete varjú, rekedt károgásukat csak suttogták, nehogy az asszonyok meghallják. Robin kitépett egy tollat dús nyakdíszéről és ingerülten tépkedni kezdte a pici pelyheket a végéről.
- Annyira világos az egész ház!
- És az ablakok a sétálóutcára nyílnak! – pillantott ki a hatalmas ablaküvegeken Maria. A sétálóutca tölgyfasora gazdag lombkoronája visszaidézte gyermekkorát és a fenyvesek tölgyelegyes fenyőerdeit. Egyszerre a városközpont és mégis békés az utca. Robin kereste felesége tekintetét és a szürke szemek csillogása hamarabb elárult bármit.
- Tetszik? – kérdezte Robin rekedt hangon.
- Persze, hogy tetszik neki! Pazar az egész ház! Méltó reprezentálása lesz a de Noir családnak, ki kell venni a házat Robin, neked mint klánvezetőnek kötelességed! – szólalt meg hamarabb Charlotte és szinte erőszakos rikácsolása kétszeresen kongott vissza a termekből. Robin nem is figyelt rá. Csak Mariát nézte. Maria összekulcsolta ujjait maga előtt. Hajában az ezüst tű apró gyöngyei csilingeltek, ahogy lehajtotta a fejét és végül picit de sűrűn bólogatott. Ideges is volt és örült is és nem tudta elrejteni, mennyire lenyűgözte a lehetőség, hogy tényleg saját londoni villájuk lehet. Még ha nem is örökre. Még ha csak havi bérletben. Szeme sarkából felkukucskált Robinra.
- S mennyibe kerül ez a villa?
- Négyszáz font – felelte Robin.
- Évente? – kérdezte Maria enyhe homlokráncolással, ahogy felvetette a fejét és számolni kezdett.
- Havonta! Hercegnő! Havonta! Mégis mint gondolsz, hogy elegendő ide egy Francios? Ide állandó fogat kell, kocsissal, legalább egy komornyikkal és két inassal! Vagy ha már Londoni villánk van, magunk takarítsunk? Egy ilyen villához már megjelenés is kell! Vagyis fizetni is kell!
- Havonta négyszáz font?! – sikkantott Maria. – Honnan lesz nekünk ennyi pénzünk? – rémüldözött Maria.
- Te azzal ne foglalkozz! – mordult rá Robin.
- Már, hogy ne foglalkoznék, hiszen ez rengeteg pénz és két házat egyszerre fenntartani?
- A londoni villát az egész klán bérli Maria nem csak mi ketten. Tehát kiszorítunk ennyit a költségvetésből. A másik, hogy úgy döntöttünk, a londoni villát csak a báli szezonra béreljük ki, vagyis januártól márciusig, minden évben három hónapra. Azaz évente 1200 fontunkba fog fájni ez a kis londoni kiruccanás – magyarázta Robin. Maria elbizonytalanodva nézte Robint, aki már beletörődött megroggyant vállakkal ült ott az ablakpárkányon. Az, hogy Londonban villát bérelnek az már egyet jelentett azzal is, hogy nemességüket egy magasabb szinten kívánták kifejezni. Kevesen tehették meg a vidéki nemesek közül, hogy Londonban legyen villájuk. Maria alsó ajkára harapott. Hogyan is lennének képesek minderre? Ők vidéki nemesek, nem is igazán módosak. Robin hogyan is tudna helytállni egy teljesen más környezetben, mint amit megszokott.
- Nem tartom ezt az egészet jó ötletnek – felelte Maria végül.
- Azt hittem szeretnél egy villát Londonban – húzta résnyire a szemeit Robin.
- Meggondoltam magam.
- Nem szoktál ilyen szeszélyes lenni Maria – Robin az ablakpárkányon egyedül hagyta Lionelt és döngő csizmájával súlyos férfiléptekkel közeledett. – Mi a bizonytalanság oka?
- Nem is tudom, ez az egész… - tárta szét a karját Maria. – Úgy érzem nem való nekünk – nézte a közeledő férfit rebbenő szempillával Maria.
- Vagy a Hercegnő attól fél, hogy az otromba vidéki férje lejáratja az előkelő társaság előtt igazam van? – sziszegte Robin.
- Én…nem – nyögte Maria, s ösztönösen hátrált egy lépést.
- Azt mondtad villát akarsz! – csattant Robin.
- Menjünk haza! – hebegte Maria.
- Hazamenekülne Hercegnő?
- Robin!
- válaszoljon Madame de Noir!
- Veszélyes vagy!
- Valamit forgat a fejében asszonyom mi az? – kérdezte széles vigyorral az arcán Robin. Maria egyik férfiről a másikra nézett. Lionel szemében már túl jól ismerte azt az aranyló fényt, a csibészes rosszaság egyértelmű villanását. Maria elszörnyülködve nézett vissza Robin fekete szemébe.
- Jézusom! Ti Londonban akartok rabolni! És netán… a vendégeinket meglopni! Robin! – sikkantotta Maria. – Ebből akarjátok előteremteni a bérleti díjat?!
- Maria, nyugodj le! – fogta meg a nő vállát Robin és finoman megrázta.
- Nem, ebbe nem megyek bele! Londonban, a hatóságok szeme előtt, teljesen megőrültetek?! – támadt a férfiakra Maria.
- Ez csak egy kis szórakozás, nekem és a fiúknak, ahogy ti is szórakozhattok kedvetekre! – bazsalygott az orra alatt Robin.
- Nem, nem akarom! Így nem! Ha nem tisztességes, ha megint csak a mocskos fekete, de Noir módszerrel vagytok erre is képesek akkor inkább nemet mondok az egészre! – hadarta gyorsan, indulattal Maria.
- Én tudtam, hogy Maria le fogja fújni az egész mókát! – nevetett a háttérből jókedvűen Lionel. – A Hercegnő túl finnyás! A Hercegnő túl anglikán! Igaz kicsi Maria? A főbűnök egyikét sem szabad véghezvinni!? Ne Lopj? Heh? – kacarászott Lionel, élesen, gúnyosan, mogyorót rágcsálva a fogai közt. Robin belefúrta szemeit Maria szürkéskék, vizenyős, rémült szemeibe.
- Bármit megadok az én Hercegnőmnek, londoni villát kértél, megkapod – lehelte halkan Robin.
- De milyen áron? Robin ez nem helyes!
- Maria ez csak a te szemedben nem helyes! Ezeknek a londoniaknak annyi a pénzük, hogy azt se tudják hova tegyék, nekünk meg nincs, ez a természetes vagyoneloszlás! Megoldom a gondjukat, hogy hova kerüljön a pénzük – mosolygott csábítóan Robin.
- Ne nézz így, nem tudod elterelni a figyelmem, amikor ilyen szörnyű terveid vannak. Azt hittem több benned a jó szándék!
- Bennem csak jó szándék van!
- Ez nem jó szándék hanem közönséges rablás!
- Túl drámaian fogalmazol!
- Te meg túl könnyelműen fogod fel az életet!
- Azzal, hogy szeretnék gondoskodni a családomról, és mindent megadni a gyerekeimnek?
- De nem ilyen formában kellene ezt megoldanod!
- Én csak ezt az utat ismerem!
- Muszáj már megint veszekednetek?! – sápítozott közbe Charlotte. – Annyira unalmasak vagytok! Maria ne akadékoskodj annyit, gondolj arra, hogy élvezhetnénk a kényelmet ebben a villában! – igazgatta ruhaujjait elégedetten Charlotte. – Mind tudjuk, hogy a környékben a fiainknak komoly gondjaik lesznek a házasodás idején, nincsenek rangjukhoz méltó korabeliek, a mi dolgunk megfelelő feleséget találni számukra. Mi városiak ezt jobban tudjuk, mint ezek a vidékiek. Úgyhogy Maria légy szíves és gondolj a gyerekeidre te is mert én is azt teszem.
- Megyek megkeresem a gyerekeket – fordult sarkon Maria és otthagyta a társaságot.
Az emeleti gardróbszekrénynél játszottak az unokatestvérek. A hatalmas szekrények ajtaját- ki-be lehetett húzni, és így hol az egyik ajtó nyílt ki, hol a másik. A gyerekeknek nagyon tetszett a móka. Ráadásul a szekrénybe kényelmesen le is lehetett feküdni, és szaladgálni is benne. Fabian kézen fogva állt az öltözőszoba közepén a testvérével. Armand felnézett. Meleg mogyoróbarna szemei végigmérték Corinne-t.
- Ő meg ki? – bökött a fejével a lány felé Armand.
- A húgom. Anyám azt mondta játszunk együtt – szorította meg ösztönösen húga kezét Fabian.
- Lányok nem lehetnek klántagok – tette keresztbe a karját Armand. Erre a két másik de Noir fiú is megállt Armand mellett.
- Nem is akarok klántag lenni – felelte durcásan Corinne.
- Maradj! – szólt rá Fabian a húgára, amikor érezte az ki akarja csúsztatni ujjait a kezei közül. – Csak most az egyszer, hova tegyem addig? – nézett le húga vörösesszőke hajára Fabian. Armand elhúzta a száját, de biccentett, hogy jöjjenek.
- Közlöm nem szeretek kis pisisekkel játszani – morogta Armand.
- Nem vagyok pisis! – nézett morcosan a nagy magas fiúra Corinne, miközben bátyjába kapaszkodott.
- Bőgősekkel se!
- Nem bőgök! – rúgta bokán a sértegetőt Corinne. Armand meghökkenve nézett vissza a kis vékony lányra, aki fekete lakkcipőjében tipegett a bátyja oldalán és igen erőset tudott rúgni kicsi kora ellenére is. Ha fiú lenne már visszarúgott volna, de most tehetetlen volt. Mit kezdjen egy lánnyal?
- Hagyd, ne sértegesd, a lányok ilyenek! – legyintett Fabian.
- Mind? – morogta egyre rosszabb kedvvel Armand.
- Mind – rántotta meg a vállát Fabian.
- Utálom a lányokat! – jelentette ki Armand, ahogy a gardrób titkos rejtekébe beengedte a két unokatestvért.
- Nem is ismersz egyet sem – jegyezte meg Richard de Noir aki a legközelebb volt korban Armandhoz.
- Ez az egy bőven elég lesz, megrúgott a kis szemét! – dörzsölte meg a bokáját Armand, ahogy leguggolt a fiúkhoz.
- Szóval ő lány! – mérte végig a búvóhelyen tartózkodó Cody az érkezőt, aki közvetlenül mellé guggolt.
- Igen az. Mi a játék? – helyezkedett el Fabian és várakozón Armandra nézett.
- Új játék! Postakocsisat játszunk. Én vagyok a kalauz, majd Corinne lesz az utas és jegyet kell váltania – jelentette ki Armand, kérdést sem tűrve.
- S mi lesz a jegy? – tapogatta a zsebeit Fabian.
- Egy csók! – vigyorgott Armand. – Kezdhetjük a játékot! – Fabian meglepődve nézett egyet, de részéről tárgytalan, Corinne-t bevették a játékba, kezdődhet a móka. A fiúk voltak elől a kocsit húzó lovak futkároztak össze, vissza a gardróbban. Armand az ajtó másik oldalán felrántva az ajtókat igyekezett elkapni a lovak tartózkodási helyét, ahol elkapta őket, ott megállította a meneteté és Corinne-nak hol ki, hol be kellett szállnia. Armand lehajolt a lányhoz és Corinne lelkesen nyomta apró rózsaszín kis száját a fiú telt, mogyoróízű szájára, majd beszökkent testvéréhez és együtt szaladgáltak a gardrób belsejében. Az unokatestvérek egymást kerülgették, Corinne nevetve sikongatott a lovak nyerítése közt, Armand volt egyedül, aki nem feledkezett el a jegy beváltásáról, igazán becsületes kis kalauz válna belőle, Corinne-t se szó se beszéd megállította és vagy lehajolt hozzá, vagy felemelte, hogy beszedje a jegyeket. Corinne ficánkolva menekült a kalauztól és már ugrott is vissza a gardrób meleg rejtekébe, ahol a félhomályban kedvükre visíthattak, nevetgélhettek, szaladgálhattak és kerülgethették egymást a kisebb fiúkkal.
- Gyerekek mit csináltok itt! – hallották meg Maria hangját, aki a féktelen futkározásban és ajtócsapkodásban semmi értelmet nem látott. Fabian és Corinne riadtan szaladtak előre. Maria szigorú tekintettel végignézte a két gyereket. Mindketten csapzott hajjal, kipirulva és alaposan megizzadva álltak előtte. – Nem az erdőben vagytok, ne legyetek vadállatok! – mérgelődött Maria, miközben ujjaival igyekezett gyerekei hajtincseit rendbe szedni, fésülgette Corinne kis szöszke, most izzadságtól összetapadó haját.
- Apa azt mondta az erdőben nem az állatok vadállatok, hanem az emberek vademberek, akik nem értenek az állatokhoz – vágta ki magát Fabian.
- Na szépen vagyunk mondhatom! – rázta gatyába a fiát Maria. Fabian tehetetlenül tűrte az anyai gondoskodás jeleit. Charlotte, aki Maria után sietett végigmérte a fiát.
- Mit vigyorogsz olyan elégedetten? – suhintotta meg fia tarkóját Charlotte. – Ismerem ezt a vigyort! Hogy nézel ki, tiszta csoki a szád! Mit ettél?
- Mogyorós csokit – felelt Armand elégedetten.
- Honnan van nálad mogyorós csokoládé? Loptad? – legyintette meg a fiát újból Charlotte. – Olyan barom vagy mint az apád! Na tűnés lefelé az emeletről, mielőtt szétvered a villát! – Az unokatestvérek mulatsága gyorsan véget ért a szülői felügyelet alatt. Armand a tarkóját dörzsölgette még mindig csípte anyja ügyes ütése, az aranygyűrűi mindig jól tudnak koppanni a csigolyáin.
- Látod Maria! Ezt mondom neked! Az erdőben nőjenek fel? Mi lesz belőlük? Az ami az apjuk? Rabló-tolvaj-bandita? Ezt akarod? Mert én nem ezt akarom a fiamból!
- Én sem…de
- Londonban tisztes iskolába járathatjuk őket, hivatali pályára is állhatnának, nem csak ez a fekete bandavezérség lenne nekik! Változnak az idők, komolyan veszik most már a bűnösök felkeresését is Maria! Légy észnél! Kell a villa a klánnak, szóval jobb ha nem beszéled le Robint!
- Majd még meglátom!
- Legyen, de jusson eszedbe, neked lányod is van! Milyen lehetőségei vannak neki vidéken?
- Majd átgondoljuk Charlotte! Szeretnék már hazamenni! Túl sok volt ez nekem egyszerre! – sóhajtotta Maria, ahogy a gyerekeket beterelte a fogatba. Robin úgy nézett akár a fia. Mintha őt is túl hirtelen fosztották volna meg a játékától. Fabian felnézett az apjára és a két sötét szempár mindent értőn villant össze.
- Hogy tetszett az emelet fiúk?
- Corinne lány! – csattant közbe Maria.
- Ja, persze, szóval fiúk lányok – fintorgott Robin.
- Apa! Szuper ez a ház! Hatalmas, jókat lehet fogócskázni és sokan elférünk! Ugye Corinne?!
- És mogyoróscsoki ízű! – vágta rá Corinne kis lábait lóbálva anyja mellett az ülésen. Maria elővett egy hímzett zsebkendőt és törölgetni kezdte Corinne csokoládémaszatos száját és arcocskáját.
- Armand azt mondta egy hatalmas bolt is van, tele bonbonokkal és édességekkel és finomságokkal! – áradozott Fabian.
- Francios készít nektek süteményeket – érvelt Maria.
- Az nem olyan – tiltakozott a két gyerek egyszerre. Robin felnézett a szemközt ülő Mariára. A szemében ott volt a kérdés, na mi legyen? Egyértelmű a gyerekeknek tetszett London, a villa és az utazás izgalma. A kétlakiság. Ami társadalmilag is előnyt jelentene. Csak Maria félelmei nem enyhültek mi lesz, ha beköltöznek még ha csak néhány hónapra is Londonba? Robin és a klán magatartása mit sem változna, sőt nekik London új felfedezésre váró terep lenne, igazi aranybánya, kincseskamra.
- Érdekes Maria! Eddig mindent megtettél volna, hogy legyen egy londoni villánk, most hogy felkínálom neked, egyszerre mégsem kell, te vagy az egyetlen és legnagyobb ellenzője? Különös asszony vagy te Maria! – ingatta a fejét Robin és tenyerét fia kezére tette, s megborzolta fia hullámos tincseit.
A két asszony egymás mellett járkált körbe a Londoni villa hatalmas termeiben. Charlotte belekarolt Mariába és úgy sétált vele tovább. A fényesre csiszolt parketten suhogott a szoknyájuk uszálya. Új bársonycipőjük koppanása kongott az üres termeken. Robin és Lionel az ablakpárkányon gubbasztottak mint két fekete varjú, rekedt károgásukat csak suttogták, nehogy az asszonyok meghallják. Robin kitépett egy tollat dús nyakdíszéről és ingerülten tépkedni kezdte a pici pelyheket a végéről.
- Annyira világos az egész ház!
- És az ablakok a sétálóutcára nyílnak! – pillantott ki a hatalmas ablaküvegeken Maria. A sétálóutca tölgyfasora gazdag lombkoronája visszaidézte gyermekkorát és a fenyvesek tölgyelegyes fenyőerdeit. Egyszerre a városközpont és mégis békés az utca. Robin kereste felesége tekintetét és a szürke szemek csillogása hamarabb elárult bármit.
- Tetszik? – kérdezte Robin rekedt hangon.
- Persze, hogy tetszik neki! Pazar az egész ház! Méltó reprezentálása lesz a de Noir családnak, ki kell venni a házat Robin, neked mint klánvezetőnek kötelességed! – szólalt meg hamarabb Charlotte és szinte erőszakos rikácsolása kétszeresen kongott vissza a termekből. Robin nem is figyelt rá. Csak Mariát nézte. Maria összekulcsolta ujjait maga előtt. Hajában az ezüst tű apró gyöngyei csilingeltek, ahogy lehajtotta a fejét és végül picit de sűrűn bólogatott. Ideges is volt és örült is és nem tudta elrejteni, mennyire lenyűgözte a lehetőség, hogy tényleg saját londoni villájuk lehet. Még ha nem is örökre. Még ha csak havi bérletben. Szeme sarkából felkukucskált Robinra.
- S mennyibe kerül ez a villa?
- Négyszáz font – felelte Robin.
- Évente? – kérdezte Maria enyhe homlokráncolással, ahogy felvetette a fejét és számolni kezdett.
- Havonta! Hercegnő! Havonta! Mégis mint gondolsz, hogy elegendő ide egy Francios? Ide állandó fogat kell, kocsissal, legalább egy komornyikkal és két inassal! Vagy ha már Londoni villánk van, magunk takarítsunk? Egy ilyen villához már megjelenés is kell! Vagyis fizetni is kell!
- Havonta négyszáz font?! – sikkantott Maria. – Honnan lesz nekünk ennyi pénzünk? – rémüldözött Maria.
- Te azzal ne foglalkozz! – mordult rá Robin.
- Már, hogy ne foglalkoznék, hiszen ez rengeteg pénz és két házat egyszerre fenntartani?
- A londoni villát az egész klán bérli Maria nem csak mi ketten. Tehát kiszorítunk ennyit a költségvetésből. A másik, hogy úgy döntöttünk, a londoni villát csak a báli szezonra béreljük ki, vagyis januártól márciusig, minden évben három hónapra. Azaz évente 1200 fontunkba fog fájni ez a kis londoni kiruccanás – magyarázta Robin. Maria elbizonytalanodva nézte Robint, aki már beletörődött megroggyant vállakkal ült ott az ablakpárkányon. Az, hogy Londonban villát bérelnek az már egyet jelentett azzal is, hogy nemességüket egy magasabb szinten kívánták kifejezni. Kevesen tehették meg a vidéki nemesek közül, hogy Londonban legyen villájuk. Maria alsó ajkára harapott. Hogyan is lennének képesek minderre? Ők vidéki nemesek, nem is igazán módosak. Robin hogyan is tudna helytállni egy teljesen más környezetben, mint amit megszokott.
- Nem tartom ezt az egészet jó ötletnek – felelte Maria végül.
- Azt hittem szeretnél egy villát Londonban – húzta résnyire a szemeit Robin.
- Meggondoltam magam.
- Nem szoktál ilyen szeszélyes lenni Maria – Robin az ablakpárkányon egyedül hagyta Lionelt és döngő csizmájával súlyos férfiléptekkel közeledett. – Mi a bizonytalanság oka?
- Nem is tudom, ez az egész… - tárta szét a karját Maria. – Úgy érzem nem való nekünk – nézte a közeledő férfit rebbenő szempillával Maria.
- Vagy a Hercegnő attól fél, hogy az otromba vidéki férje lejáratja az előkelő társaság előtt igazam van? – sziszegte Robin.
- Én…nem – nyögte Maria, s ösztönösen hátrált egy lépést.
- Azt mondtad villát akarsz! – csattant Robin.
- Menjünk haza! – hebegte Maria.
- Hazamenekülne Hercegnő?
- Robin!
- válaszoljon Madame de Noir!
- Veszélyes vagy!
- Valamit forgat a fejében asszonyom mi az? – kérdezte széles vigyorral az arcán Robin. Maria egyik férfiről a másikra nézett. Lionel szemében már túl jól ismerte azt az aranyló fényt, a csibészes rosszaság egyértelmű villanását. Maria elszörnyülködve nézett vissza Robin fekete szemébe.
- Jézusom! Ti Londonban akartok rabolni! És netán… a vendégeinket meglopni! Robin! – sikkantotta Maria. – Ebből akarjátok előteremteni a bérleti díjat?!
- Maria, nyugodj le! – fogta meg a nő vállát Robin és finoman megrázta.
- Nem, ebbe nem megyek bele! Londonban, a hatóságok szeme előtt, teljesen megőrültetek?! – támadt a férfiakra Maria.
- Ez csak egy kis szórakozás, nekem és a fiúknak, ahogy ti is szórakozhattok kedvetekre! – bazsalygott az orra alatt Robin.
- Nem, nem akarom! Így nem! Ha nem tisztességes, ha megint csak a mocskos fekete, de Noir módszerrel vagytok erre is képesek akkor inkább nemet mondok az egészre! – hadarta gyorsan, indulattal Maria.
- Én tudtam, hogy Maria le fogja fújni az egész mókát! – nevetett a háttérből jókedvűen Lionel. – A Hercegnő túl finnyás! A Hercegnő túl anglikán! Igaz kicsi Maria? A főbűnök egyikét sem szabad véghezvinni!? Ne Lopj? Heh? – kacarászott Lionel, élesen, gúnyosan, mogyorót rágcsálva a fogai közt. Robin belefúrta szemeit Maria szürkéskék, vizenyős, rémült szemeibe.
- Bármit megadok az én Hercegnőmnek, londoni villát kértél, megkapod – lehelte halkan Robin.
- De milyen áron? Robin ez nem helyes!
- Maria ez csak a te szemedben nem helyes! Ezeknek a londoniaknak annyi a pénzük, hogy azt se tudják hova tegyék, nekünk meg nincs, ez a természetes vagyoneloszlás! Megoldom a gondjukat, hogy hova kerüljön a pénzük – mosolygott csábítóan Robin.
- Ne nézz így, nem tudod elterelni a figyelmem, amikor ilyen szörnyű terveid vannak. Azt hittem több benned a jó szándék!
- Bennem csak jó szándék van!
- Ez nem jó szándék hanem közönséges rablás!
- Túl drámaian fogalmazol!
- Te meg túl könnyelműen fogod fel az életet!
- Azzal, hogy szeretnék gondoskodni a családomról, és mindent megadni a gyerekeimnek?
- De nem ilyen formában kellene ezt megoldanod!
- Én csak ezt az utat ismerem!
- Muszáj már megint veszekednetek?! – sápítozott közbe Charlotte. – Annyira unalmasak vagytok! Maria ne akadékoskodj annyit, gondolj arra, hogy élvezhetnénk a kényelmet ebben a villában! – igazgatta ruhaujjait elégedetten Charlotte. – Mind tudjuk, hogy a környékben a fiainknak komoly gondjaik lesznek a házasodás idején, nincsenek rangjukhoz méltó korabeliek, a mi dolgunk megfelelő feleséget találni számukra. Mi városiak ezt jobban tudjuk, mint ezek a vidékiek. Úgyhogy Maria légy szíves és gondolj a gyerekeidre te is mert én is azt teszem.
- Megyek megkeresem a gyerekeket – fordult sarkon Maria és otthagyta a társaságot.
Az emeleti gardróbszekrénynél játszottak az unokatestvérek. A hatalmas szekrények ajtaját- ki-be lehetett húzni, és így hol az egyik ajtó nyílt ki, hol a másik. A gyerekeknek nagyon tetszett a móka. Ráadásul a szekrénybe kényelmesen le is lehetett feküdni, és szaladgálni is benne. Fabian kézen fogva állt az öltözőszoba közepén a testvérével. Armand felnézett. Meleg mogyoróbarna szemei végigmérték Corinne-t.
- Ő meg ki? – bökött a fejével a lány felé Armand.
- A húgom. Anyám azt mondta játszunk együtt – szorította meg ösztönösen húga kezét Fabian.
- Lányok nem lehetnek klántagok – tette keresztbe a karját Armand. Erre a két másik de Noir fiú is megállt Armand mellett.
- Nem is akarok klántag lenni – felelte durcásan Corinne.
- Maradj! – szólt rá Fabian a húgára, amikor érezte az ki akarja csúsztatni ujjait a kezei közül. – Csak most az egyszer, hova tegyem addig? – nézett le húga vörösesszőke hajára Fabian. Armand elhúzta a száját, de biccentett, hogy jöjjenek.
- Közlöm nem szeretek kis pisisekkel játszani – morogta Armand.
- Nem vagyok pisis! – nézett morcosan a nagy magas fiúra Corinne, miközben bátyjába kapaszkodott.
- Bőgősekkel se!
- Nem bőgök! – rúgta bokán a sértegetőt Corinne. Armand meghökkenve nézett vissza a kis vékony lányra, aki fekete lakkcipőjében tipegett a bátyja oldalán és igen erőset tudott rúgni kicsi kora ellenére is. Ha fiú lenne már visszarúgott volna, de most tehetetlen volt. Mit kezdjen egy lánnyal?
- Hagyd, ne sértegesd, a lányok ilyenek! – legyintett Fabian.
- Mind? – morogta egyre rosszabb kedvvel Armand.
- Mind – rántotta meg a vállát Fabian.
- Utálom a lányokat! – jelentette ki Armand, ahogy a gardrób titkos rejtekébe beengedte a két unokatestvért.
- Nem is ismersz egyet sem – jegyezte meg Richard de Noir aki a legközelebb volt korban Armandhoz.
- Ez az egy bőven elég lesz, megrúgott a kis szemét! – dörzsölte meg a bokáját Armand, ahogy leguggolt a fiúkhoz.
- Szóval ő lány! – mérte végig a búvóhelyen tartózkodó Cody az érkezőt, aki közvetlenül mellé guggolt.
- Igen az. Mi a játék? – helyezkedett el Fabian és várakozón Armandra nézett.
- Új játék! Postakocsisat játszunk. Én vagyok a kalauz, majd Corinne lesz az utas és jegyet kell váltania – jelentette ki Armand, kérdést sem tűrve.
- S mi lesz a jegy? – tapogatta a zsebeit Fabian.
- Egy csók! – vigyorgott Armand. – Kezdhetjük a játékot! – Fabian meglepődve nézett egyet, de részéről tárgytalan, Corinne-t bevették a játékba, kezdődhet a móka. A fiúk voltak elől a kocsit húzó lovak futkároztak össze, vissza a gardróbban. Armand az ajtó másik oldalán felrántva az ajtókat igyekezett elkapni a lovak tartózkodási helyét, ahol elkapta őket, ott megállította a meneteté és Corinne-nak hol ki, hol be kellett szállnia. Armand lehajolt a lányhoz és Corinne lelkesen nyomta apró rózsaszín kis száját a fiú telt, mogyoróízű szájára, majd beszökkent testvéréhez és együtt szaladgáltak a gardrób belsejében. Az unokatestvérek egymást kerülgették, Corinne nevetve sikongatott a lovak nyerítése közt, Armand volt egyedül, aki nem feledkezett el a jegy beváltásáról, igazán becsületes kis kalauz válna belőle, Corinne-t se szó se beszéd megállította és vagy lehajolt hozzá, vagy felemelte, hogy beszedje a jegyeket. Corinne ficánkolva menekült a kalauztól és már ugrott is vissza a gardrób meleg rejtekébe, ahol a félhomályban kedvükre visíthattak, nevetgélhettek, szaladgálhattak és kerülgethették egymást a kisebb fiúkkal.
- Gyerekek mit csináltok itt! – hallották meg Maria hangját, aki a féktelen futkározásban és ajtócsapkodásban semmi értelmet nem látott. Fabian és Corinne riadtan szaladtak előre. Maria szigorú tekintettel végignézte a két gyereket. Mindketten csapzott hajjal, kipirulva és alaposan megizzadva álltak előtte. – Nem az erdőben vagytok, ne legyetek vadállatok! – mérgelődött Maria, miközben ujjaival igyekezett gyerekei hajtincseit rendbe szedni, fésülgette Corinne kis szöszke, most izzadságtól összetapadó haját.
- Apa azt mondta az erdőben nem az állatok vadállatok, hanem az emberek vademberek, akik nem értenek az állatokhoz – vágta ki magát Fabian.
- Na szépen vagyunk mondhatom! – rázta gatyába a fiát Maria. Fabian tehetetlenül tűrte az anyai gondoskodás jeleit. Charlotte, aki Maria után sietett végigmérte a fiát.
- Mit vigyorogsz olyan elégedetten? – suhintotta meg fia tarkóját Charlotte. – Ismerem ezt a vigyort! Hogy nézel ki, tiszta csoki a szád! Mit ettél?
- Mogyorós csokit – felelt Armand elégedetten.
- Honnan van nálad mogyorós csokoládé? Loptad? – legyintette meg a fiát újból Charlotte. – Olyan barom vagy mint az apád! Na tűnés lefelé az emeletről, mielőtt szétvered a villát! – Az unokatestvérek mulatsága gyorsan véget ért a szülői felügyelet alatt. Armand a tarkóját dörzsölgette még mindig csípte anyja ügyes ütése, az aranygyűrűi mindig jól tudnak koppanni a csigolyáin.
- Látod Maria! Ezt mondom neked! Az erdőben nőjenek fel? Mi lesz belőlük? Az ami az apjuk? Rabló-tolvaj-bandita? Ezt akarod? Mert én nem ezt akarom a fiamból!
- Én sem…de
- Londonban tisztes iskolába járathatjuk őket, hivatali pályára is állhatnának, nem csak ez a fekete bandavezérség lenne nekik! Változnak az idők, komolyan veszik most már a bűnösök felkeresését is Maria! Légy észnél! Kell a villa a klánnak, szóval jobb ha nem beszéled le Robint!
- Majd még meglátom!
- Legyen, de jusson eszedbe, neked lányod is van! Milyen lehetőségei vannak neki vidéken?
- Majd átgondoljuk Charlotte! Szeretnék már hazamenni! Túl sok volt ez nekem egyszerre! – sóhajtotta Maria, ahogy a gyerekeket beterelte a fogatba. Robin úgy nézett akár a fia. Mintha őt is túl hirtelen fosztották volna meg a játékától. Fabian felnézett az apjára és a két sötét szempár mindent értőn villant össze.
- Hogy tetszett az emelet fiúk?
- Corinne lány! – csattant közbe Maria.
- Ja, persze, szóval fiúk lányok – fintorgott Robin.
- Apa! Szuper ez a ház! Hatalmas, jókat lehet fogócskázni és sokan elférünk! Ugye Corinne?!
- És mogyoróscsoki ízű! – vágta rá Corinne kis lábait lóbálva anyja mellett az ülésen. Maria elővett egy hímzett zsebkendőt és törölgetni kezdte Corinne csokoládémaszatos száját és arcocskáját.
- Armand azt mondta egy hatalmas bolt is van, tele bonbonokkal és édességekkel és finomságokkal! – áradozott Fabian.
- Francios készít nektek süteményeket – érvelt Maria.
- Az nem olyan – tiltakozott a két gyerek egyszerre. Robin felnézett a szemközt ülő Mariára. A szemében ott volt a kérdés, na mi legyen? Egyértelmű a gyerekeknek tetszett London, a villa és az utazás izgalma. A kétlakiság. Ami társadalmilag is előnyt jelentene. Csak Maria félelmei nem enyhültek mi lesz, ha beköltöznek még ha csak néhány hónapra is Londonba? Robin és a klán magatartása mit sem változna, sőt nekik London új felfedezésre váró terep lenne, igazi aranybánya, kincseskamra.
- Érdekes Maria! Eddig mindent megtettél volna, hogy legyen egy londoni villánk, most hogy felkínálom neked, egyszerre mégsem kell, te vagy az egyetlen és legnagyobb ellenzője? Különös asszony vagy te Maria! – ingatta a fejét Robin és tenyerét fia kezére tette, s megborzolta fia hullámos tincseit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)