Fenyvesek tündére

Az erdei tisztáson végigsütött a napfény, ahogy előbukkant a felhők közül. Tavaszi szél borzolgatta a magasra nőtt vadvirágokat. Fűrészelés ütemes hangja szűrődött a fák közt. Épült a fák ágai közé a gyerekház. Egyetlen faterem lesz, ahova az unokatestvérek kényelmesen beférnek. Pici ablakrésekkel és apró verandával. Corinne egyszerűen babaháznak nevezte, amit a fiúk egyenesen sértésnek találtak erdei erődjük ilyen fajta leminősítésére. Armand a verandán ütötte a szögeket a lécbe. Könnyedén csomózta a felhúzható kis létraszerkezet kötelét, s újabb létrafokot kalapált bele. Robin és Lionel a tetőszerkezethez fűrészelték a gerendaformákat. Armand átnézett a fakorláton és a fiúkat kereste a szemével. Unokatestvérei egy farönkön ültek sorba, a csomózást gyakorolták, csapnivaló teljesítménnyel.


- Nézd Armand így már jó lesz? – kérdezte a feje felé bámulva Fabian.

- Rémes – húzta el a száját Armand. A réten Corinne egyedül bóklászott, időnként lehajolt. De többségében csípőmagasságáig értek neki a szállingózó lágyszárúak. Egyedül volt. A fiúk kijelentették, hogy lány nem ért az erődépítéshez és elzavarták. Corinne meglátott egy fehér kis pillangót és most kergetve igyekezett elkapni. Hullámos vörös haja ruggózott a hátán, ahogy szökkent kis markával újra és újra a levegőbe kapott, de nem érte el a pillangót. Egy ideig még űzte, végül feladta és ismét keresgélni kezdett. Armand leeresztette a létrafokokat és kipróbálta, hogy elbírja-e a súlyát.

- Kész a feljárónk! – mászott le az unokatestvéreihez Armand.

- Szuper! – ugrottak fel a de Noir srácok és Fabian vezérletével nekiálltak felmászni egymás után a faházba. Armand a rét felé vette az irányt. Corinne ide-oda nézett a gazdag aljnövényzetben.

- Mit csinálsz? – nézett rá értetlenül Armand.

- Virágot szedek – jelentette ki meglepődve Corinne, mintha ez nem lenne magától értetődő. Armand körbenézett, majd a Corinne kezében szorongatott vadvirágokat bámulta.

- Te nagyon lány vagy – állapította meg Armand.

- Miért?

- Mert nekem soha eszembe sem jutott, hogy itt virágok is vannak – jegyezte meg Armand.

- Mi van a kezedben? – kérdezte kíváncsian előredugva orrocskáját Corinne.

- Gyere nézd meg! – tartotta összekulcsolt kezeit Corinne elé Armand.

- Nem gonosz tréfa? – bizonytalankodott Corinne.

- Nem – nevetett Armand, majd felső kezét elhúzta. A tenyerében ott rebegtette pille szárnyait a pillangó.

- Ó! – formálta Corinne s hatalmas csodáló tekintettel Armandot nézte. – Te meg tudtad fogni?

- Meg ám!

- Hogy?

- Titok! – vigyorogta Armand. Mindketten a pillangót nézték, ahogy Armand szutykos hüvelykujjára száll, s onnan ismét a szabadba röppent.

- A csokrot a babaházba szedtem. Felvihetem a babáimat?

- Nem, de a csokrot talán – bizonytalankodott Armand.

- Felmászhatok?

- Csak fizetség ellenében – fogta meg a lengedező létrát Armand.

- Ó, már megint? – csücsörített Corinne toppantva, de megnyalta szájacskáját és várakozón nézett fel Armandra, hogy lehajoljon hozzá. Armand lehajtotta a fejét és száját a kislány apró kis ajkaira nyomta.

- Jegy beszedve, mehetsz! – engedte át a létrát a lánynak.

- Armand! Vigyázz Corinne-ra nehogy leessen! – szólt Robin a gyerekekre.

- Jó! – kiáltott fel Armand és figyelte Corinne-t, amint csokrot tartó kezével is egyik fokot a másik után veszi és ügyesen araszolgat felfelé.

- Megérkeztem! – kiáltotta be a fiúknak Corinne.

- Csak te hiányoztál! – sóhajtotta Fabian és kimászott a külső kis verandára. – Felengedted? – nézett szemrehányón Armandra.

- Volt jegye és adott is – rántott vállat Armand. Corinne magasságának tökéletes volt a faház, nem kellett lehajtania a fejét, mint Armandnak, aki az ajtófélfánál bizony meg kellett már, hogy biccentse a fejét.

- Ez egy igazi babaház! Az ablakok elé hozok virágos függönyöket. Itt lesz a sarokban a bölcső a babáimmal, ide hozom a teáscsészéket – sorolta Corinne s ide-oda szaladgált a hajópadlón.

- Rossz ötlet itt lesznek a csúzlik, ide tesszük a kőhajító szerkezetet, itt a sárbomba lesz – sorolta Fabian.

- De nem! – toporzékolt Corinne. – Apa! Ugye nekem is építetted ezt a faházat?! – szaladt a verandán apjához Corinne. A nyomában Fabián futott és Robin nézett egyik gyerekről a másikra. Fabian hevesen tiltakozott részéről egyértelmű, nem hajlandó lányt megtűrni az erődben. Corinne dühösen próbálta kiharcolni saját jogait. Robin a feje tetejét vakargatta. Corinne az egyedüli lány a klánba, ha mindenből kirekesztik a fiúk…

- Nem is tudom, Tudod mit Corinne, neked építek otthonra egy kicsi babaházat a szobába!

- De abba nem férnek be a nagy babáim – dacoskodott Corinne.

- Hagyd a fiúkat az erdőben játszani!

- Én is akarok velük játszani! Miért nem játszanak velem?! – nézett durcásan a de Noir unokatestvéreire.

- Ők fiúk, nekik más játékaik vannak – magyarázta nyugtatóan Robin.

- Ez nem igazság! - maszatolta el a könnyeit Corinne és dühösen földhöz vágta a virágcsokrát és a lengőlétra felé tartott.

- Corinne! Egyedül nem mehetsz le túl veszélyes! Armand menj utána! – szólt a legidősebbnek Robin. Armand beverte a fejét az ajtófélfába. Egy pillanatig semmit sem látott. – Corinne! El ne merészelj szaladni! Nem ismered az erdőt! Hallottad kisasszony?! – nézett a lánya után Robin. Armand felkapta a csokrot a verandáról és a létrát nem is mászva végig könnyedén leugrott az avarba, majd Corinne után szaladt.

- Corinne! – kiáltotta utána. Fabian a nyomában botorkált. Ketten kergették a lányt az erdőben, míg végül Fabian karjaiba futott Corinne.

- Mi van hisztigép?! – szorította meg húga karját Fabian.

- Nem vagyok hisztigép – szipogta Corinne. – Játszol velem?

- Nem!

- De miért nem?

- Mert mindig csak babázol, unalmas vagy! – morogta Fabian. – A fiúkkal akarok lenni az erdőben!

- Akkor had jöjjek veled én is – rántotta ki a karját bátyja szorításából Corinne.

- De ne hozd a babáidat, fölöslegesek és útban vannak – jelentette ki Fabian. Corinne dacosan nézett farkasszemet a testvérével. Armand sóhajtva maradt a háttérben.

- Jöhet? – kérdezte Fabian Armandot. Unokabátyja csak vállat rántott.

- De baba nincs! – szögezte le Armand.

- Akkor fogjatok nekem mókust! – nézett rá hátra a válla fölött Corinne.

- Mókust? – rökönyödött meg Armand. – miért nem nyulat akarsz? Az sokkal egyszerűbb.

- Nem, nekem mókus kell! – adta ki az ultimátumot Corinne. A két fiú magában eldöntötte, hogy Corinne bolond és lehetetlent kíván, de csak a szemükkel jelezték. Fabian megfordította a húgát.

- Gyere ne nyávogj, befonom a hajad, na? – morogta engesztelőn húgának.

- Jó! – térdepelt le az avarba belenyugvón Corinne és Fabian mellé térdelt, aki szakértő módon elkezdte három felé szétválasztani húga haját a füle felett. Armand érdeklődve figyelte a fonás keletkezését.

- Corinne olyan mint egy kis állatka, ha simogatod a szőrét akkor megnyugszik, Shadow is ilyen – magyarázta szakértőként Armandnak.

- Nem is igaz! – nyújtotta ki a nyelvét bátyjára Corinne, de aztán lehajtott fejjel tűrte, hogy Fabian babráljon a fején. Armand is leült a testvérek mellé és a hajfonat közé szúrt egy-egy virágot. Amikor elkészültek a művükkel Fabian elégedetten bólintott.

- Ugye nem csúnya? – tapogatta meg a haját óvatosan ujjaival Corinne.

- Nem. Olyan vagy mint egy erdei tündér – jegyezte meg Armand. – a fenyvesek tündére.

- Szerintem inkább manó – felelte Fabian, tiltakozón a túl szép jelzőre. Corinne most megsértődni sem tudott annyira meglepte, hogy Armand tündérnek titulálta. Ennyi elég volt, a fiú belopta magát a szívébe. Még mindig hatalmasra kerekedett szürke szemekkel nézte a fiú mogyoróbarna tekintetét. Armand az avarban könyökölve nézett rá vissza. Corinne egyszerre gyönyörűnek látott mindent az erdőben. A fák zöldjét, a rétet, a lágy, szűrt napfényt, a finom nedves, párás, derűs tavaszi erdőillatot, és az avarban könyöklő Armandot is. Pedig a fiú arca tele volt pattanásokkal, a kezére horzsolások nyoma karcolódott, a körme alatt barna erdőtalaj sötétlett, a szája azonban mindig mogyoróízű volt. S ez a száj a fenyvesek tündére jelzőt ragasztotta rá. Itt és most. Corinne, aki tündérmesékre aludt el, számára ez maga volt a megvalósult álom. Ő is lehet tündér? A vörös hajával, a szeplőivel, a mindig földes, poros piszkos szoknyájával?

- Ó fiúk! Szeretlek titeket! – fakadt ki túlcsorduló lelkesedéssel Corinne, s előbb bátyja nyakába borulva nyomott puszikat Fabian maszatos arcára, aki hevesen tiltakozott húga érzelemnyilvánításától, utána Armand nyakát karolta át kis kezeivel, s mivel Armand pattanásos arcát sosem puszilta, most is a szájára nyomta ajkait. Armand szája megrebbent, Corinne ökleivel Armand hosszú haját markolta, s ennek a furcsa önkéntelen találkozásnak Fabian vetett véget, aki egy marék földet dobott hozzájuk. Corinne prüszkölve pattant fel, s most állva nézett vissza a fiúkra. Armand kérdőn nézett fel rá, változatlanul félig az avarban könyökölve hevert, hajába apró földdarabok, amiket Fabian dobott hozzájuk.

- Szóljatok ha megszereztétek a mókust! – futott vissza a kis erődítményhez Corinne.