Városi élet

A szalonban az este romjait takarították el a nők. Charlotte fáradtan tette tálcákra a szanaszét hagyott borospoharakat. Lionel az asztalnál szivarozott és időnként hatalmasat ásított. Armand rosszkedvűen tűrte be nyakkendőjét a mellénye mögé és megállt a szalonajtóban.


- Kész a nagyfiú az iskolába? – mosolygott rá Charlotte a fiára.

- Semmi kedvem suliba menni. Mikor mehetek az erdőbe apa? – támadt vissza Armand.

- Majd ha vége a szemeszternek.

- Lehetnék magántanuló is, akkor csak vizsgázni kellene bejönnöm – méltatlankodott Armand.

- Kellően lökött vagy ahhoz, hogy jobb, ha mindig bejársz órákra, anyád nem ért a geometriához, és én sem – felelte Lionel kedvetlenül.

- Apa beszélhetnék veled négyszemközt? – sandított a két sertepertélő asszonyra Armand.

- Mi az amit anyád előtt nem tehetsz szóvá? – csattant rá Charlotte a fiára.

- Anya!

- Na mi van ennyire nagyfiú vagy már, csak apáddal akarsz szót váltani? – mérgelődött Charlotte. – Gyere Maria a férfiaknak megbeszélnivalójuk van! – szúrta oda gúnyosan Charlotte.

- Lehetek magántanuló? – kérdezte ismét Armand.

- Majd meglátjuk. Talán – biccentett Lionel, s kieresztette a füstöt a tüdejéből. – Tehát?

- Mond apa elképzelhető, hogy egy rosszakaró felnyomja a klánt, mint rablókat?

- Kinél, hol?

- Mondjuk a tartományi sheriffnél, a megyénél – jegyezte meg Armand.

- Hát, erre még sosem gondoltam.

- Akkor gondolj rá!

- Miért?

- Mert lehet, hogy nem de Noir módszerrel, de törvényesen is meg lehet oldani azt, hogy valakit eltávolítsunk onnan, ahol nem akarjuk látni. Robin de Noir birtoka volt, hogy vágyálmot jelentett más rokonnak, aki jól ismerte a törvényt.

- Julien de Montmarte megkapta a birtokot, a fenyvesek az ő tulajdonát képezik Coeur halála óta. Tehát mi mást akarna?

- Hogy ne legyenek jogos követelések sem. Kizártnak tartod, hogy Julien beköpje az egész klánt, csak hogy biztosítva lássa a saját területét?

- Kinézem belőle, mert vannak kapcsolatai.

- akkor talán ezen is el kellene gondolkodnotok egyszer apa, amikor rabolni indultok!

- Na mi van ezt tanulod a suliban?

- A suliban törvénytiszteletre tanítják az embert apa. Látszik, hogy te nem jártál iskolába soha!

- Milyen szemtelen egy kölyök voltál mindig is, most sem változtál gyere ide! – Lionel magához intette a fiát s lekevert neki egy pofont. Armand érezte, hogy elered az orra vére, de nem zavarta. A kézfejébe törölte a csöppenő vért és sarkon fordulva távozott.

- Charlotte! – ordította Lionel. Hangját még visszhangozta a fogadótér, s Armand mögött csapódott a bejárati ajtó.



- Mit ordítozol itt, hasogat az ember feje így is! – dörzsölte a homlokát Robin, ahogy belépett a szalonba.

- Ez a kölyök húz fel mindig!

- Örülj, hogy csak egy gyereked van, kettő sokkal fárasztóbb – legyintett Robin.

- Ez az egy is felér egy istencsapással – simította át lófarokba kötött haját Lionel.

- Most mi miatt?

- Szemtelen.

- Mindig az volt. Amíg kisebb volt akkor meg ordított mint a fába szorult féreg.

- Az ember idegeire ment világ életében.

- Na látod.

- Nem tudom, amióta Londonba jár iskolába, olyan másabb lett. Olyan…idegen lett. Érted mit mondok?

- Nem.

- Azt mondom, hogy soha ne engedd a gyerekeidet el magadtól, mert ellened fordulnak. Én és Armand. Mintha nem is a fiam lenne. Olyan mintha nem is ismerném már.

- Képzelődsz.

- Nem. Azt hiszem kiveszem a londoni iskolából. Nincs értelme ide járatni, mert csak elhidegül a klántól, a családtól, tőlünk. Ezt tették a városi nők velünk Robin! Ezt! a saját fiam fordul ellenem.

- Én is az apám ellen fordultam, te sem voltál éppen jóban az apáddal. Ez természetes lázadás!

- Nem ez nem lázadás volt, számonkérés, úgy beszélt mint az anyja! Úgy beszélt mint egy városi! Én nem akarom, hogy a fiamból egy városi ficsúr legyen! Én férfinak akarom nevelni nálunk az erdőben, nem úgy mint ahogy itt nevelik ilyen jellemtelen alakokká, mint amilyenekké itt válnak a városban érted Robin? Láttad ezeket az üres embereket itt akik a szalonunkban ették a yorkshire pudingot? Láttad milyenek voltak? Nem a családjukról beszéltek, csak az új vásárlásaikról! Robin a mi családunk Holdföldén él a fenyvesekben, az az otthonunk, Ezüstharmat kocsmájával, az a mi világunk és nem ez. Nem tetszik nekem ez az egész.

- Igen értelek, de a fenyvesekből képtelenek leszünk fenntartani a klánt, te is tudod. Megélhetési gondjaink vannak, amióta Juliené a fenyvesek területe… csökkentek a lehetőségeink.

- Armand azt vetette a szememre, hogy azok akik tudnak a tevékenységünkről bármikor felnyomhatnak minket, köztük Julien. S akkor mi lesz?

- Nem tudom. Nem is érdekel. Julient ki kell füstölni a de Noir várból, csak az a kérdés már, hogy hogyan – fintorgott Robin.

- Apa! – Corinne ibolyakék pelerinszerű kabátkájában akár egy kis angyal szökdécselt be a férfiak szivarfüstjébe. – Eljössz velünk sétálni?

- Angyalkám, most apa nem ér rá sétálgatni, majd máskor – simogatta meg Corinne arcocskáját Robin.

- Jó! – nyomott Robin borostás arcára cuppanós puszit Corinne és utána orrát összehúzta a szúrásokra.

- Corinne! Gyere kicsim! – hívta Maria a kislányt. – Robin! A parkban leszünk! – integetett be finom fehér bőrkesztyűjével Maria, s kézen fogva a kislányt lesiettek a villa lépcsőin a sétálóutcára. Corinne elégedetten ugrálgatott, szökdécselt a sétálóutca kövein, egyikről a másikra. Fabian a kirakatokat bámulta komoran, zsebre tett kézzel.

- Anya! – rázta meg anyja karját Corinne.

- Tessék kincsem?

- Szépek voltak a ruhák tegnap, te is sokat táncoltál?

- Igen, sokat táncoltunk, megismertünk sok embert, és mind gyönyörű ruhákban voltak, képzeld volt egy ruha, amin olyan sok gyöngy volt, hogy… - Corinne már nem figyelte anyja részletes beszámolóját szemével bátyját kereste, aki komoran rúgott maga előtt egy kavicsot. Fabian megérezte húga pillantását és oldalt nézett rá. Corinne széles tejfogmosollyal vigyorgott rá, s Fabian foghíjas kis vigyorával viszonozta azt. Mindketten a tegnap esti baldachin mögötti titkos összejövetelre gondoltak, s a két testvér közös titka összekötötte őket.

- Anya, fogócskázhatok Corinne-al? – kérdezte Fabian.

- Mióta kérsz erre engedélyt? – lepődött meg Maria, s elengedte a parkban lánya kezét. Corinne és Fabian egymást kergetve futottak előre a pázsiton. – Megváltoztak – jegyezte meg Maria.

- De vidéken visszavedlenek kis vadócokká – húzta el a száját Charlotte. – Armand négyszemközt akart beszélni az apjával. Sosem kért még ilyet. Olyan komoly lett.

- Talán csak a leckét akarta felmondani neki.

- Lionelnek? Maria ne nevettess! Lionel két összefüggő mondat után ásítozni kezd, mert unalmasnak találja – tiltakozott Charlotte. – Nem, Maria másról van szó.

- Szerintem kezd egyszerűen kinőni a kisgyerekkorból – nyugtatta Maria.

- Lehet. De mindezek ellenére nem vágyom vissza a fenyvesekbe. Te?

- Nem is tudom. Hiányzik az erdő. Hiányoznak a csendes csillagos éjszakák. Itt éjszaka mindig világos van az utcai fények, a sétálóutca miatt. Olyan különös…

- De minden kényelem adott, végre lehet menni valamerre Maria, végre nem csak fák mindenütt, unalmas, egyforma fák, és legfeljebb a halászok kiáltozásait hallani ott a világítótoronynál.

- Szerettem azt a békességet, amit a fenyvesek adott.

- De mindennapi gondjaink voltak Maria.

- Most is vannak, csak nem tudunk róla.

- Nem, Lionel szerint jobban élünk, mint a fenyvesekben, ennek ellenére látom rajta, hogy állandóan menne valahova, csak a városban nem érzi jól magát.

- Charlotte, én nem is tudom. Tudod most, hogy teljesült a vágyam és ismét itt élek, városban, egyszerre hiányozni kezdett az a régi élet, az a kiegyensúlyozottság, amit a fenyvesekben éreztem, és amit most elvesztettem. Bár nem ismertem az erdőt, néha jól esett kicsit sétálni, Robinnal, közelebb voltunk egymáshoz, bízhattam a tudásában, a természetismeretében. Itt, itt Robin olyan mint egy ketrecbe zárt állat az állatkertben. S mégis mohón ragaszkodik, hogy itt legyünk, hogy rabolhasson esténként. De ez nem az ő terepe, itt nehezebb dolga van. Állandóan olyan hajszolt.

- Badarság!

- Nem tudom, hogyan érezhetik magukat a fiúk. De már várom, hogy visszatérjünk a fenyvesekbe.

- Anya, maradhatunk lent ugróiskolát játszani? – rángatta meg Maria szoknyáját Corinne.

- Persze! De ne szaladjatok az útra.

- Nem fogunk – ugrált egy lábon Fabian. A zsebéből már kezdte is előkotorni a krétát és felrajzolta az ugróiskolát. A rugdosott kavicsot felkapta és beledobta az első négyzetbe. A két gyerek úgy belemerült az ugróiskolába, hogy csak azt vették észre, Armand fordult be a sarkon a villa felé. Corinne letette a lábát.

- Hiba! Én jövök, kiestél! – pattant fel a lépcső kövezetéről Fabian lelkesen.

- Szia! – intett Armandnak Corinne és elészaladva körbeugrálta pároslábbal. – Játszol velünk ugróiskolát?

- Igen

- Haragszol még rám? – kérdezte Corinne.

- Nem.

- Még mindig utálod a lányokat?

- Nem, már nem.

- Az jó. Akkor tessék a kövem – nyomta Armand kezébe a sajátját Corinne és lekuporodott a lépcső aljába, hogy nézze a fiúkat ugrálás közben. Armand a lépcsőre dobta Corinne mellé a jegyzetfüzetét és célzott a kővel. Két fordulót se játszhattak, mikor Charlotte szólt ki rájuk.

- Gyertek már ebédelni, nem vagytok éhesek? Máskor felkerget titeket a gyomrotok, ugye Armand?

- Igen anya! – forgatta meg a szemét Armand, s háta mögé dobva a követ indult meg a lépcsőn felfelé. Az asztalnál már csak Robin és Lionel családja ült, a többi de Noir elutazott még a hajnali órákban. Különös szótlanság ült a társaságon. A gyerekek levesestányérjaik felé hajoltak. Corinne a harisnyáján csipkedte a virágmintákat.

- Délután alvás lesz Corinne! Mindjárt lefordulsz a székről – szólt rá Maria a kislányra. Corinne durcásan vállat rándított. Elnyomott egy ásítást és tovább csipkedte a fehér harisnyán a pici mintákat.

- Corinne! Miért nem eszed a levest?

- Nem ízlik, azt szeretem amit Francios főz nekünk – duzzogta Corinne. A fiúk szótlanul kanalaztak tovább. Nyomták magukba a levest, bár az ízét nem érezték. Corinne mindenből csak csipegetett. Hamar elment a kedve minden ételtől. Maria újra szedett a fiúknak. Fabian bekebelezte a második adag főételt is. Armand hallgatagon kerülte a felnőttek pillantását. Robin bontott asztalt. Feszülten gyújtott szivarra, s Lionel némán csatlakozott hozzá.

- Megyek tanulni – dörmögte az orra alatt Armand és eltűnt az étkezőasztaltól.

- Corinne, gyere alvás – nyújtotta lánya felé a kezét engesztelhetetlenül Maria. – Fabian maradsz vagy alszol a húgoddal? – Fabian habozott. – Maradok.

- Ahogy akarod – Fabian figyelte ahogy a női szobákban eltűntek, s Armand tanulószobája felé sietett. Lenyomta a kilincset és belépett. Armand a földgömböt forgatta maga előtt elrévedve. Fabian megkerülte az íróasztalt és rákönyökölt. Armand nem nézett fel rá. Csak figyelte, ahogy a földgömb egyetlen barna maszlaggá változik a pörgés következtében. Még az óceánok is bebarnultak a portól. Nem volt kék, minden barna volt. Antik darab. Fabian nem vette le a szemét Armandról.

- Mit bámulsz nem láttál még fehér embert? – szűrte a fogai közt Armand.

- De láttam már, csak nem olyat, aki megkedvelte Corinne-t.

- Mi van?

- Tegnap még azt mondtad rá, hogy levakarhatatlan kis piszok.

- Na és aztán?

- Ma meg leállsz vele ugróiskolázni? Én azért játszom vele mert a tesóm és anya megszid ha megrígatom. De te?

- Ilyen kedvem volt. Ennyi.

- Azt hittem csak fiúcsapat vagyunk!

- Corinne semleges.

- Mi bajod

- Semmi.

- De valami van.

- Rossz a kedvem.

- Nekem is. Hagyjalak?

- Igen.



Kopogott az eső az ablakpárkányon. Maria a hálószoba ablakából kipillantott az utcára. Hol lehetnek már? Miért mindig ez a szívbe markoló rettegés? Hogy vajon minden rendben ment-e? Hogy nem buktak-e le a de Noirok? Hogy épségben hazatérnek-e? Londonban minden rosszabb. A fenyvesekben már nyugodt volt, már nem volt titok, amire Robin azt hitte még mindig, hogy titok. Robin nyugodtan rabolhatott. Maria nyugodt lehetett, mert tudta a sheriff tudja, s megkapja a részesedését és csendben lesz. Mariának csak arra volt gondja, hogy ha Robin kellően beitalozik, ne felejtse el a raktárkulcsot elcsenni, s a sheriffnek eljuttatni a részét. Minden gördülékeny volt, békesség volt, nyugalom volt. Julien nem zaklatta a családot, várta az igazságszolgáltatást. Maria is biztos lehetett abban, az igazságszolgáltatást kijátszotta. Olyan édes és boldog volt az az élet, a maga rendszerével, a maga fogaskerekeivel. Erre jött ez az egész londoni villa dolog. Maria már hónapok óta szóvá sem tette, de Charlotte nyilván azóta is újra és újra felhozta a témát. S Robin azt hitte ettől lesz boldog? Nem neki ez már nem boldogság. De mit tehet? Azon kívül, hogy itt aggódik fél éjszaka az ablaknál, rettegve kapja fel a fejét minden neszre, minden zajra, minden zörgésre azt hiszi a londoni igazságügyi bíró zörget talán be hozzájuk. Hiába a nemesi adománylevél, ha mást nem jelent egy darab papírnál. Maria nagy sóhajjal engedte el a függönyt és áttörölgette a szemeit. Már megint ez a buta sírás. Mi értelme ennek? Semmi. Nem old meg semmit. De mégis jól esik legalább ez a meleg sirdogálás itt a hitvesi ágy sarkában. Kopog az eső az ereszen, a csatorna gyűjti össze, észre sem vette Maria, hogy kattant az ajtógomb, ahogy Robin betette maga mögött a hálószoba ajtaját.

- Te fent vagy? – tolta fel a homlokán a fekete selyemkendőt Robin. Nedves volt a kendő, ahogy a férfi göndör haja is. Csak a bőrnadrág és a bőrkabát védte az esőtől, lepergette a nedvességet, most is kis patakokban csöpögött a finom szőnyegre.

- Nem tudtam elaludni, biztos nagyon bevacsoráztam – gyűrte sietve a párna alá a zsebkendőt Maria. Hazugságok. A pici apró hazugságok, amik gyűlnek a házasságukban. Amiket a családi étkezéseknél egyre jobban kell elnyomni. Most már a gyerekek miatt is. A némaság a ki nem mondott dolgok elhallgatása. Robin elkezdett vetkőzni. Maria összefogta magán a pongyolát és figyelte a férfi mozdulatait. Mit kérdezhetne? Sikerrel járt-e? Szép ékszereket talált vagy fontokat? Esetleg mást? Kinél volt nőnél? Idősnél, fiatalnál? Mit kérdezhetne édes Istenem? Hát semmit! Nincs más csak ez a gyötrődő hallgatás. Ahogy szemével követi a férfi mozdulatait. Robin érzi a rászegeződő tekintetet mégsem szól semmit. Ugyanaz a ruganyos macskamozgás? Nem, már nem az a huszonhárom éves fiú, akit megismert ott az erdőben. Robin sem a régi.

- Nyugtalan vagy, érzem a levegőben – túrta át a haját Robin. – Gyere aludjunk.

- Nem tudok elaludni – suttogta Maria.

- Én sem mindig, de ez segít – mosolygott rá a sötétben Robin, s az ablak előtti kancsóból két pohár bort töltött. – Tessék! – nyomta az asszony kezébe. – Fenékig, és öt perc és alszol – kacsintott hozzá Robin.

- Az életet nem veheted ennyire könnyelműen Robin.

- De, muszáj – bólintott Robin. – mert máshogy nem megy – Maria átvette a poharat és belekortyolt.

- Mindig így volt?

- Mindig.

- Nem igaz Robin. Nem ilyen voltál, amikor megismertelek. Csak éltél bele a világba, a saját törvényeid szerint. De…

- De megházasodtunk, két gyerekünk van, és most már nem mehet minden úgy, mint amikor senki sem várt haza Maria.

- Szeretném visszakapni a régi Robint.

- Ugyanaz vagyok, néhány kiegészítővel. Elsőként például ezzel! – emelte fel a kezét Robin és a sötétben megcsillant a karikagyűrűje.

- Elbeszélünk egymás mellett – tette le a poharakat Maria. – Amióta Londonban élünk ez megy Robin. Nem tudom miről beszélsz, és te sem tudod, hogy én miről beszélek.

- Fáradt vagyok Maria.

- Látod erről beszélek. Mondok valamit erre te is mondasz valamit, de mintha nem is ugyanabban a szobában lennénk és nem is egymással beszélnénk. Elhidegültünk. Ezt érzem. És ez hiba.

- Ha nem vagy álmos mindent szebbnek látsz, garantálom – Robin megérintette az asszony pongyolájának megkötőjét. Maria értetlenül figyelte a férfi mozdulatát.

- Mit csinálsz?

- Azt mondtad, elhidegültünk – tolta le az asszony válláról a hálóköntöst Robin. – Szeretném bebizonyítani neked, hogy ez mennyire nem igaz – nyomott futó csókokat Maria ajkára.

- Robin ez nem válasz, és nem megoldás arra, amit felvetettem.

- De igen. Hidd el a szex a legjobb megoldás mindkettőnknek, én érzem – simította át Maria selyemhálóingjének domborulatait Robin. Maria teste hozzásimult az övéhez. Beletúrt Robin hajába.

- Csupa víz a hajad – suttogta Maria, ahogy hátrahanyatlott a párnáira.

- Esik kint – felelte Robin futólag. – Húzd fel a térded – zihálta, s mámoros sóhajaik belevesztek az eresz kopogásának ritmusába.