Villanézőben

Ezzel a fejezettel kívánok boldog névnapot a kedves olvasómnak, Zsófiának, aki olyan szívhez szóló kommentet írt, hogy klaviatúrát kellett ragadnom, hogy egy fejezetnyi ajándékot én is adjak neki.  Így a fejezetet elsősorban Zsófinak lehet most köszönni :) Callie

A két asszony egymás mellett járkált körbe a Londoni villa hatalmas termeiben. Charlotte belekarolt Mariába és úgy sétált vele tovább. A fényesre csiszolt parketten suhogott a szoknyájuk uszálya. Új bársonycipőjük koppanása kongott az üres termeken. Robin és Lionel az ablakpárkányon gubbasztottak mint két fekete varjú, rekedt károgásukat csak suttogták, nehogy az asszonyok meghallják. Robin kitépett egy tollat dús nyakdíszéről és ingerülten tépkedni kezdte a pici pelyheket a végéről.


- Annyira világos az egész ház!

- És az ablakok a sétálóutcára nyílnak! – pillantott ki a hatalmas ablaküvegeken Maria. A sétálóutca tölgyfasora gazdag lombkoronája visszaidézte gyermekkorát és a fenyvesek tölgyelegyes fenyőerdeit. Egyszerre a városközpont és mégis békés az utca. Robin kereste felesége tekintetét és a szürke szemek csillogása hamarabb elárult bármit.

- Tetszik? – kérdezte Robin rekedt hangon.

- Persze, hogy tetszik neki! Pazar az egész ház! Méltó reprezentálása lesz a de Noir családnak, ki kell venni a házat Robin, neked mint klánvezetőnek kötelességed! – szólalt meg hamarabb Charlotte és szinte erőszakos rikácsolása kétszeresen kongott vissza a termekből. Robin nem is figyelt rá. Csak Mariát nézte. Maria összekulcsolta ujjait maga előtt. Hajában az ezüst tű apró gyöngyei csilingeltek, ahogy lehajtotta a fejét és végül picit de sűrűn bólogatott. Ideges is volt és örült is és nem tudta elrejteni, mennyire lenyűgözte a lehetőség, hogy tényleg saját londoni villájuk lehet. Még ha nem is örökre. Még ha csak havi bérletben. Szeme sarkából felkukucskált Robinra.

- S mennyibe kerül ez a villa?

- Négyszáz font – felelte Robin.

- Évente? – kérdezte Maria enyhe homlokráncolással, ahogy felvetette a fejét és számolni kezdett.

- Havonta! Hercegnő! Havonta! Mégis mint gondolsz, hogy elegendő ide egy Francios? Ide állandó fogat kell, kocsissal, legalább egy komornyikkal és két inassal! Vagy ha már Londoni villánk van, magunk takarítsunk? Egy ilyen villához már megjelenés is kell! Vagyis fizetni is kell!

- Havonta négyszáz font?! – sikkantott Maria. – Honnan lesz nekünk ennyi pénzünk? – rémüldözött Maria.

- Te azzal ne foglalkozz! – mordult rá Robin.

- Már, hogy ne foglalkoznék, hiszen ez rengeteg pénz és két házat egyszerre fenntartani?

- A londoni villát az egész klán bérli Maria nem csak mi ketten. Tehát kiszorítunk ennyit a költségvetésből. A másik, hogy úgy döntöttünk, a londoni villát csak a báli szezonra béreljük ki, vagyis januártól márciusig, minden évben három hónapra. Azaz évente 1200 fontunkba fog fájni ez a kis londoni kiruccanás – magyarázta Robin. Maria elbizonytalanodva nézte Robint, aki már beletörődött megroggyant vállakkal ült ott az ablakpárkányon. Az, hogy Londonban villát bérelnek az már egyet jelentett azzal is, hogy nemességüket egy magasabb szinten kívánták kifejezni. Kevesen tehették meg a vidéki nemesek közül, hogy Londonban legyen villájuk. Maria alsó ajkára harapott. Hogyan is lennének képesek minderre? Ők vidéki nemesek, nem is igazán módosak. Robin hogyan is tudna helytállni egy teljesen más környezetben, mint amit megszokott.

- Nem tartom ezt az egészet jó ötletnek – felelte Maria végül.

- Azt hittem szeretnél egy villát Londonban – húzta résnyire a szemeit Robin.

- Meggondoltam magam.

- Nem szoktál ilyen szeszélyes lenni Maria – Robin az ablakpárkányon egyedül hagyta Lionelt és döngő csizmájával súlyos férfiléptekkel közeledett. – Mi a bizonytalanság oka?

- Nem is tudom, ez az egész… - tárta szét a karját Maria. – Úgy érzem nem való nekünk – nézte a közeledő férfit rebbenő szempillával Maria.

- Vagy a Hercegnő attól fél, hogy az otromba vidéki férje lejáratja az előkelő társaság előtt igazam van? – sziszegte Robin.

- Én…nem – nyögte Maria, s ösztönösen hátrált egy lépést.

- Azt mondtad villát akarsz! – csattant Robin.

- Menjünk haza! – hebegte Maria.

- Hazamenekülne Hercegnő?

- Robin!

- válaszoljon Madame de Noir!

- Veszélyes vagy!

- Valamit forgat a fejében asszonyom mi az? – kérdezte széles vigyorral az arcán Robin. Maria egyik férfiről a másikra nézett. Lionel szemében már túl jól ismerte azt az aranyló fényt, a csibészes rosszaság egyértelmű villanását. Maria elszörnyülködve nézett vissza Robin fekete szemébe.

- Jézusom! Ti Londonban akartok rabolni! És netán… a vendégeinket meglopni! Robin! – sikkantotta Maria. – Ebből akarjátok előteremteni a bérleti díjat?!

- Maria, nyugodj le! – fogta meg a nő vállát Robin és finoman megrázta.

- Nem, ebbe nem megyek bele! Londonban, a hatóságok szeme előtt, teljesen megőrültetek?! – támadt a férfiakra Maria.

- Ez csak egy kis szórakozás, nekem és a fiúknak, ahogy ti is szórakozhattok kedvetekre! – bazsalygott az orra alatt Robin.

- Nem, nem akarom! Így nem! Ha nem tisztességes, ha megint csak a mocskos fekete, de Noir módszerrel vagytok erre is képesek akkor inkább nemet mondok az egészre! – hadarta gyorsan, indulattal Maria.

- Én tudtam, hogy Maria le fogja fújni az egész mókát! – nevetett a háttérből jókedvűen Lionel. – A Hercegnő túl finnyás! A Hercegnő túl anglikán! Igaz kicsi Maria? A főbűnök egyikét sem szabad véghezvinni!? Ne Lopj? Heh? – kacarászott Lionel, élesen, gúnyosan, mogyorót rágcsálva a fogai közt. Robin belefúrta szemeit Maria szürkéskék, vizenyős, rémült szemeibe.

- Bármit megadok az én Hercegnőmnek, londoni villát kértél, megkapod – lehelte halkan Robin.

- De milyen áron? Robin ez nem helyes!

- Maria ez csak a te szemedben nem helyes! Ezeknek a londoniaknak annyi a pénzük, hogy azt se tudják hova tegyék, nekünk meg nincs, ez a természetes vagyoneloszlás! Megoldom a gondjukat, hogy hova kerüljön a pénzük – mosolygott csábítóan Robin.

- Ne nézz így, nem tudod elterelni a figyelmem, amikor ilyen szörnyű terveid vannak. Azt hittem több benned a jó szándék!

- Bennem csak jó szándék van!

- Ez nem jó szándék hanem közönséges rablás!

- Túl drámaian fogalmazol!

- Te meg túl könnyelműen fogod fel az életet!

- Azzal, hogy szeretnék gondoskodni a családomról, és mindent megadni a gyerekeimnek?

- De nem ilyen formában kellene ezt megoldanod!

- Én csak ezt az utat ismerem!

- Muszáj már megint veszekednetek?! – sápítozott közbe Charlotte. – Annyira unalmasak vagytok! Maria ne akadékoskodj annyit, gondolj arra, hogy élvezhetnénk a kényelmet ebben a villában! – igazgatta ruhaujjait elégedetten Charlotte. – Mind tudjuk, hogy a környékben a fiainknak komoly gondjaik lesznek a házasodás idején, nincsenek rangjukhoz méltó korabeliek, a mi dolgunk megfelelő feleséget találni számukra. Mi városiak ezt jobban tudjuk, mint ezek a vidékiek. Úgyhogy Maria légy szíves és gondolj a gyerekeidre te is mert én is azt teszem.

- Megyek megkeresem a gyerekeket – fordult sarkon Maria és otthagyta a társaságot.



Az emeleti gardróbszekrénynél játszottak az unokatestvérek. A hatalmas szekrények ajtaját- ki-be lehetett húzni, és így hol az egyik ajtó nyílt ki, hol a másik. A gyerekeknek nagyon tetszett a móka. Ráadásul a szekrénybe kényelmesen le is lehetett feküdni, és szaladgálni is benne. Fabian kézen fogva állt az öltözőszoba közepén a testvérével. Armand felnézett. Meleg mogyoróbarna szemei végigmérték Corinne-t.

- Ő meg ki? – bökött a fejével a lány felé Armand.

- A húgom. Anyám azt mondta játszunk együtt – szorította meg ösztönösen húga kezét Fabian.

- Lányok nem lehetnek klántagok – tette keresztbe a karját Armand. Erre a két másik de Noir fiú is megállt Armand mellett.

- Nem is akarok klántag lenni – felelte durcásan Corinne.

- Maradj! – szólt rá Fabian a húgára, amikor érezte az ki akarja csúsztatni ujjait a kezei közül. – Csak most az egyszer, hova tegyem addig? – nézett le húga vörösesszőke hajára Fabian. Armand elhúzta a száját, de biccentett, hogy jöjjenek.

- Közlöm nem szeretek kis pisisekkel játszani – morogta Armand.

- Nem vagyok pisis! – nézett morcosan a nagy magas fiúra Corinne, miközben bátyjába kapaszkodott.

- Bőgősekkel se!

- Nem bőgök! – rúgta bokán a sértegetőt Corinne. Armand meghökkenve nézett vissza a kis vékony lányra, aki fekete lakkcipőjében tipegett a bátyja oldalán és igen erőset tudott rúgni kicsi kora ellenére is. Ha fiú lenne már visszarúgott volna, de most tehetetlen volt. Mit kezdjen egy lánnyal?

- Hagyd, ne sértegesd, a lányok ilyenek! – legyintett Fabian.

- Mind? – morogta egyre rosszabb kedvvel Armand.

- Mind – rántotta meg a vállát Fabian.

- Utálom a lányokat! – jelentette ki Armand, ahogy a gardrób titkos rejtekébe beengedte a két unokatestvért.

- Nem is ismersz egyet sem – jegyezte meg Richard de Noir aki a legközelebb volt korban Armandhoz.

- Ez az egy bőven elég lesz, megrúgott a kis szemét! – dörzsölte meg a bokáját Armand, ahogy leguggolt a fiúkhoz.

- Szóval ő lány! – mérte végig a búvóhelyen tartózkodó Cody az érkezőt, aki közvetlenül mellé guggolt.

- Igen az. Mi a játék? – helyezkedett el Fabian és várakozón Armandra nézett.

- Új játék! Postakocsisat játszunk. Én vagyok a kalauz, majd Corinne lesz az utas és jegyet kell váltania – jelentette ki Armand, kérdést sem tűrve.

- S mi lesz a jegy? – tapogatta a zsebeit Fabian.

- Egy csók! – vigyorgott Armand. – Kezdhetjük a játékot! – Fabian meglepődve nézett egyet, de részéről tárgytalan, Corinne-t bevették a játékba, kezdődhet a móka. A fiúk voltak elől a kocsit húzó lovak futkároztak össze, vissza a gardróbban. Armand az ajtó másik oldalán felrántva az ajtókat igyekezett elkapni a lovak tartózkodási helyét, ahol elkapta őket, ott megállította a meneteté és Corinne-nak hol ki, hol be kellett szállnia. Armand lehajolt a lányhoz és Corinne lelkesen nyomta apró rózsaszín kis száját a fiú telt, mogyoróízű szájára, majd beszökkent testvéréhez és együtt szaladgáltak a gardrób belsejében. Az unokatestvérek egymást kerülgették, Corinne nevetve sikongatott a lovak nyerítése közt, Armand volt egyedül, aki nem feledkezett el a jegy beváltásáról, igazán becsületes kis kalauz válna belőle, Corinne-t se szó se beszéd megállította és vagy lehajolt hozzá, vagy felemelte, hogy beszedje a jegyeket. Corinne ficánkolva menekült a kalauztól és már ugrott is vissza a gardrób meleg rejtekébe, ahol a félhomályban kedvükre visíthattak, nevetgélhettek, szaladgálhattak és kerülgethették egymást a kisebb fiúkkal.

- Gyerekek mit csináltok itt! – hallották meg Maria hangját, aki a féktelen futkározásban és ajtócsapkodásban semmi értelmet nem látott. Fabian és Corinne riadtan szaladtak előre. Maria szigorú tekintettel végignézte a két gyereket. Mindketten csapzott hajjal, kipirulva és alaposan megizzadva álltak előtte. – Nem az erdőben vagytok, ne legyetek vadállatok! – mérgelődött Maria, miközben ujjaival igyekezett gyerekei hajtincseit rendbe szedni, fésülgette Corinne kis szöszke, most izzadságtól összetapadó haját.

- Apa azt mondta az erdőben nem az állatok vadállatok, hanem az emberek vademberek, akik nem értenek az állatokhoz – vágta ki magát Fabian.

- Na szépen vagyunk mondhatom! – rázta gatyába a fiát Maria. Fabian tehetetlenül tűrte az anyai gondoskodás jeleit. Charlotte, aki Maria után sietett végigmérte a fiát.

- Mit vigyorogsz olyan elégedetten? – suhintotta meg fia tarkóját Charlotte. – Ismerem ezt a vigyort! Hogy nézel ki, tiszta csoki a szád! Mit ettél?

- Mogyorós csokit – felelt Armand elégedetten.

- Honnan van nálad mogyorós csokoládé? Loptad? – legyintette meg a fiát újból Charlotte. – Olyan barom vagy mint az apád! Na tűnés lefelé az emeletről, mielőtt szétvered a villát! – Az unokatestvérek mulatsága gyorsan véget ért a szülői felügyelet alatt. Armand a tarkóját dörzsölgette még mindig csípte anyja ügyes ütése, az aranygyűrűi mindig jól tudnak koppanni a csigolyáin.

- Látod Maria! Ezt mondom neked! Az erdőben nőjenek fel? Mi lesz belőlük? Az ami az apjuk? Rabló-tolvaj-bandita? Ezt akarod? Mert én nem ezt akarom a fiamból!

- Én sem…de

- Londonban tisztes iskolába járathatjuk őket, hivatali pályára is állhatnának, nem csak ez a fekete bandavezérség lenne nekik! Változnak az idők, komolyan veszik most már a bűnösök felkeresését is Maria! Légy észnél! Kell a villa a klánnak, szóval jobb ha nem beszéled le Robint!

- Majd még meglátom!

- Legyen, de jusson eszedbe, neked lányod is van! Milyen lehetőségei vannak neki vidéken?

- Majd átgondoljuk Charlotte! Szeretnék már hazamenni! Túl sok volt ez nekem egyszerre! – sóhajtotta Maria, ahogy a gyerekeket beterelte a fogatba. Robin úgy nézett akár a fia. Mintha őt is túl hirtelen fosztották volna meg a játékától. Fabian felnézett az apjára és a két sötét szempár mindent értőn villant össze.

- Hogy tetszett az emelet fiúk?

- Corinne lány! – csattant közbe Maria.

- Ja, persze, szóval fiúk lányok – fintorgott Robin.

- Apa! Szuper ez a ház! Hatalmas, jókat lehet fogócskázni és sokan elférünk! Ugye Corinne?!

- És mogyoróscsoki ízű! – vágta rá Corinne kis lábait lóbálva anyja mellett az ülésen. Maria elővett egy hímzett zsebkendőt és törölgetni kezdte Corinne csokoládémaszatos száját és arcocskáját.

- Armand azt mondta egy hatalmas bolt is van, tele bonbonokkal és édességekkel és finomságokkal! – áradozott Fabian.

- Francios készít nektek süteményeket – érvelt Maria.

- Az nem olyan – tiltakozott a két gyerek egyszerre. Robin felnézett a szemközt ülő Mariára. A szemében ott volt a kérdés, na mi legyen? Egyértelmű a gyerekeknek tetszett London, a villa és az utazás izgalma. A kétlakiság. Ami társadalmilag is előnyt jelentene. Csak Maria félelmei nem enyhültek mi lesz, ha beköltöznek még ha csak néhány hónapra is Londonba? Robin és a klán magatartása mit sem változna, sőt nekik London új felfedezésre váró terep lenne, igazi aranybánya, kincseskamra.

- Érdekes Maria! Eddig mindent megtettél volna, hogy legyen egy londoni villánk, most hogy felkínálom neked, egyszerre mégsem kell, te vagy az egyetlen és legnagyobb ellenzője? Különös asszony vagy te Maria! – ingatta a fejét Robin és tenyerét fia kezére tette, s megborzolta fia hullámos tincseit.