Hold és Fenyő

Az unokatestvérek végigdübörögték a faházat. A szülők a nagyszalonban beszélgettek, a férfiak szivarfüstöt eregettek az előcsarnokba. Corinne selyemcukorkát szopogatott a fehér medve lábainál, és a medve szőreit fésülgette. Nem érdekelte a fiúk értelmetlen rohangálása. Az unokatestvérek két táborra oszlottak és egymást kergették az egész házban, hirtelen egymás elé ugráltak és a másikra kiáltottak.


- Fiúk! – rázta a fejét Corinne.

- Ismét egyedül? – Armand a lépcsőn ült, a fakorlátnak dőlve figyelte a fokok közt Corinne-t.

- Ez amit játszotok nem tetszik – rántotta meg a vállát Corinne és cuppogott egyet.

- Mit eszel?

- Cukorka.

- Mogyoróízű?

- Nem tudom. Kérsz? – tolta a tejfogai közé Corinne. Armand kivette a lány szájából és a saját szájába csúsztatta.

- Lehet a közepében lesz egy mogyoró – mérlegelte Armand a fogai közt roppantva.

- A maci szőrét szépítem, látod? – fésülgette a fehér tömött medve mancsait és közben a faragott fokok közt Armandra pillantott.

- De a szőre egyenes nem kell fésülnöd. A hajadra inkább ráfér a fésülés – nézte Corinne göndör haját Armand.

- Az én hajam ilyen – rántott vállat Corinne. – Te mit csinálsz? Miért nem játszol velük?

- Nincs most kedvem hozzá, olvasok – emelte fel a kötetet Armand.

- Ó – tette le a fésűt a medve két hátsó mancsa közé Corinne és megkerülve a korlátot felült a lépcsőre Armand mellé. – Mit?

- Kalandokat – felelte Armand.

- Akkor kalandra fel! – nézett várakozón Armandra. Armand homlokráncolva pillantott le Corinne-ra.

- Azt akarod hogy felolvassak neked? – kezdte kapizsgálni Armand.

- Persze, én nem tudok olvasni – nézett bele a könyvbe Corinne. – Nincsenek képek?

- Nincsenek. Csak az elején díszesek a betűk – lapozott előre Armand. Corinne lecsapott az aranyfestékes szép kezdőbetűre. Kis ujjával megsimogatta a díszítést.

- Szép – jelentette ki ítéletét.

- Te nem tudsz olvasni? – csodálkozott még mindig Armand.

- Nem.

- Akkor megtanítlak. Várj csak ez a betű itt nézd, ez a C, ezzel kezdődik a neved – mutatott rá egy mondatkezdő C betűre Armand.

- Szép! Olyan mint a hold – jelentette ki Corinne.

- Mint a hold? Ezt még sosem hallottam a C betűre – jegyezte meg Armand.

- Mint amikor olyan kis vékony kis keskeny tudod.

- Igen tudom milyen a hold – bólintott Armand.

- Mutasd meg azt a betűt, amivel a te neved kezdődik! – szólította fel Corinne. Armand rámutatott egy mondatkezdő A-ra.

- Ó de jó! Mint egy fenyő! – nézegette félrebillentett fejjel Corinne. Armand fejét ingatta, Corinne képzelete a rajzelemekből építkezett.

- Akkor ez a Corinne betű, ez az Armand betű – bólintott a kislány. – Van egy ötletem, rajzolok neked valamit és te is rajzolsz nekem valamit és aláírom Corinne-betűvel! Könnyű lesz, mert egy holdacskát fogok alá rajzolni! – pattant fel Corinne és már rohant is. Anyját rángatta szénceruzáért és Maria értetlenül kerülgette a fiúcsoportokat, akik teli torokból ordítoztak körülötte.

- …De anya… aláírom a rajzom és Armand-nak adom! Armand tanította nekem! – jelentette ki öntudatosan Corinne.

- Biztos szegény Armand idegeire mentél! Ne fáraszd kicsim a nagyobb fiúkat, nem érdekli Armandot a te kis világod – magyarázta Maria. Megállt a lépcső előtt és a korlátnak dőlő Armandot nézte.

- Fárasztóak az öt évesek igaz? – kérdezte Armandot kedvesen.

- Nem azok – lapozott egyet Armand a kötetben és nem akart Mariára nézni.

- Én is szerettem olvasni, amíg volt időm – jegyezte meg Maria.

- Nálunk nem igazán szeret senki – rántotta meg a vállát Armand.

- Küld be hozzám Corinne-t ha már nagyon zavar. Ő gyerek, még nem tudja, hogy fárasztó lehet a nyaggatása – mosolygott Maria, ahogy átadta a papírt. Armand felnézett és nem szólt semmit. Ez a nő nem sejti, hogy tudja a titkát. Hogy ez a nő mentette meg a de Noirokat. Hogy neki köszönhetik, hogy együtt a család, hogy nem megkeseredett senki. S Armand és Corinne is tudja. S mégsem beszélnek róla, soha senki előtt. Corinne örül, hogy itthon vannak. Corinne nem fogja még fel, hogy az évszakok változnak. Hogy most itthon van a fenyvesek fái közt, aztán télen megint elviszik a városba. Ő még nem is érti. Ő még csak tűri, hogy a feje felett intézkednek a felnőttek. Nem látja át a dolgok mozgatórugóit. Még gyermeki naivsággal a C betűben egy holdat lát.

- Hogy sikerültek a vizsgáid Londonban? – kérdezte Maria.

- Tűrhetően, de a francia nem megy túl jól. Nem vagyok valami méltó a de Noir-okhoz igaz? – nevetett Armand.

- Ki mondja meg, ki a méltó ehhez a névhez? – kérdezte elrévedve Maria. Armand nem válaszolt. – Milyen az iskola Londonban?

- Szigorúak – jegyezte meg Armand. – Hiányzik mindig az erdő. Jó itthon. Igaz itthon senki sem kérdezte még meg rajtad kívül, hogy hogy megy az iskola – jegyezte meg Armand.

- Nem vagy olyan mint az apád – állapította meg Maria.

- Dehogyisnem, ugyanolyan vagyok – biggyesztette le az ajkát Armand.

- Kész a rajzom! – nyújtotta át a munkát Corinne.

- Mi ez?

- Százszorszép, hát nem ismered fel? – kérdezte csodálkozva Corinne.

- De most, hogy mondod tényleg az – nézte a virágot a papír közepén Armand, s az alá görbített vékony sarlóformájú holdat a C betűt. Armand egy hegyi farkast rajzolt és enyhén dőlt tanult írással aláírta: Armand.

- Tessék! – adta át Corinne-nak.

- Ó de szép! Kiteszem a szobám falára! Nem is! Az erdei erőd falára! – csapott Armand karjára lelkesen Corinne. – Segítesz? Kiszögelni?

- Persze.

- Fiúk! – az elszaladók ingjét Corinne sorba megrántotta. – Az erődbe galériát nyitunk! Én és Armand – jelentette be a hírt Corinne.

- Miféle galériát? Te nagyon zizi vagy! – szólt rá Fabian. – Miért nem csatlakoztok, mit galériáztok itt, betegek vagytok?

- Játszunk olyat, amihez mi is csatlakozhatunk, az egymás elé ugrálás és a másik fülébe ordítás nem nagy móka Corinne-nak sem meg nekem sem – húzta el a száját Armand.

- Tudom, tudom mit játszunk! – tolta félre unokatesóit Fabian.

- Rablósat! – jelentette be Fabian. – Nézzétek mim van! – suttogta körbe Fabian és a zsebéből előhúzott egy fekete selyemkendőt.

- Elloptad apa kendőjét! – ugrott le hozzá a lépcsőről Corinne.

- Fogd be nyafogós! – szólt rá Fabian. – Figyeljetek! Most úgy fogjuk játszani, hogy úgy kötjük a szemünk elé, hogy ne lásson ki az, akinek a fején van a kendő. Az a lényeg, hogy valakit el kell rabolni! Akit elfogott arra kerül a kendő. Na hogy tetszik?

- Jó! – csapta össze a kötetet Armand. – De szabályok is kellenek. Csak egy teremben játszhatjuk és onnan nem lehet kimenni. És azért segítünk is annak, akinek be van kötve a szeme.

- Jól van! Ki kapja először a kendőt!

- Én, én, én! – az unokatestvérek egymás ellen ugrálgattak. Corinne dühösen toporzékolt.

- Miért te! – bosszankodott Fabian.

- Mert én lány vagyok!

- Na látod ezért utálunk lánnyal is játszani! – mutatott rá Fabian.

- Elég már fiúk! – szólt közbe Armand. – Van egy ötletem. Ha Corinne eltalálja, hogy melyik markomban tartok mogyorót akkor kezdhet ő, ha nem találja el, akkor Fabian kezd – ajánlotta fel Armand. A fiúk egyetértően bólogattak. Corinne habozva állt Armand elé. Armand két kézfejét nézte. Ökölbe volt szorítva mindkét keze. Corinne felnézett Armandra aki csak kacsintott neki egyet. Corinne rábökött az egyik kezére, s Armand felfordította. Mogyoró volt benne. Corinne sikongatva ugrált és elvette a mogyorót, s a szájába tolva ráharapott.

- Szupi! Én kezdek! – lelkendezett. A fiúk annyira bosszankodtak Corinne örömén, hogy észre sem vették, Armand a másik kezéből a saját szájába nyomott egy mogyorót. Mindkét kezében volt. Így Corinne mindenképpen nyert volna. Fabian kedvetlenül de bekötötte húga szemét.

- Oszoljunk! – kiáltotta el magát Fabian.

- Corinne? Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró – kiáltotta el magát Armand és rágcsálta fogai közt a mogyorót. Corinne nevetve visított és ide-oda szaladgált. A fiúk ügyesen kitértek előle.

- Úgyis megtalállak Fabian! – kiáltotta Corinne és nekiiramodott, de csak az asztal sarkának vágódott. Percekig ment a küzdelem addig a pontig, míg Corinne szája lefelé nem kezdett görbülni. Armand utat tört az unokatestvérek közt és a szoba közepén ijedten álldogáló lányhoz lépett. S sietve lerántotta róla a kendőt.

- Hé kislány! Nincs baj itt vagyunk! – nyugtatta Armand a lányt. Corinne lenyugodva pislogott körbe a hirtelen fényben. Armand átnyújtotta a kendőt Fabiannak, aki azonnal fel is kötötte apja kendőjét. Corinne egyik lábáról a másikra billegett, még mindig Armand előtt állt, aki az álla alá nyúlt és megemelte a kislány fejét, hogy az a szemébe nézzen.

- Minden rendben Tündérke? – kérdezte Armand. Corinne bájos gyerekmosollyal felvigyorgott rá és erősen bólintott. Sarkon fordult és lobogó szoknyával csatlakozott a Fabian elől menekülő csapathoz. A játék folytatódott.