Mókuskaland

Corinne nagyságrendi sorrendbe ültette a babáit. Végignézett rajtuk, szemlét tartott. Charlotte a széles szekrényajtókat nyitogatta. Egy nagy sötétfekete szekrény előtt guggolt és lelkesen keresgélt benne. Csak mélykék szoknyája látszott ki a szekrény mögül. Fabian a földön hasalt és kukucskált a szekrény belsejébe, de Charlotte észre sem vette.


- Armand, kezd el a következő leckét tanulni! Felmondtad a tegnapit?

- Igen anya, ide sem figyeltél – kopogott a tollával idegesen az asztalon Armand. Corinne a válla fölött hátranézett rá. Armand sötéten viszonozta a pillantást.

- Jól van, akkor kezd el tanulni az új leckét – nyúlt a szekrény mélyébe Charlotte. Armand ingerülten lapozott a könyvében. Amióta magántanuló lett, így mennek a dolgok. Nincs házitanítója és anyja vállalta magára, hogy majd rendszeresen felkészíti a vizsgákra. Ennek az lett az eredménye, hogy bár Armand a dolgozószobában ülte végig a délelőttöket, Charlotte-nak mindig halaszhatatlan dolga akadt. Így vagy jelen sem volt, vagy mindig mást csinált. Charlotte becsapta a szekrényajtót és sóhajtva nézett körbe a dolgozószoba szekrényein. Végül csípőre tett kézzel távozott. Armand felpillantott a könyvből. Fabian azonnal felpattant, s a két unokatestvér gondolata azonnal találkozott.

- Pszt! Corinne! – sziszegte Fabian.

- Armand-ot ne zavard! – szólt rá Corinne a bátyjára.

- Szereztünk mókust – jelentette ki Fabian.

- Tényleg? – kapta fel a fejét Corinne egyik fiúról a másikra.

- Mehetünk? – csapta össze a könyvét Armand. A hátsó ajtón surrantak ki az erdő felé és végigfutottak az erdei ösvényen. A két fiú messze gyorsabb volt, mint Corinne.

- Gyere már Corinne! – kiáltott hátra Fabian. Armand füttyentett az erőd alatt, s a fiúk leengedték a létrát. Corinne kifulladva ért a fiúkhoz.

- Igazi mókus? – lihegte izgatottan.

- Igazi, persze, hogy igazi – kiáltott hátra a létrán felfelé haladva Fabian. A fiúk a mókus megszelidítésén fáradoztak elég reménytelenül. Egy kötélen tartották fogva a tehetetlen kis jószágot, aki menekülve próbált ugrálni ide-oda. Pici mókus volt, hosszú farkával hiába szökkent újra és újra, csak a falakra tudott felszökellni. Corinne az ajtóban állt és kezét a szájára tette. Mókus volt. Igazi, erdei, és végtelenül rémült.

- Hogy csináltátok? – pihegte Corinne.

- Kergettük jó darabig szegénykét, le a fáról fel a fára. Még szerencse, hogy ilyen sokan vagyunk, erre két-három üldöző kevés lett volna – magyarázta Fabian. Magához ragadta a kötelet és elkezdte feltekerni a karjára. A mókus tehetetlen vonszolása következtében csúszott egyre közelebb hozzájuk.

- Mókus, a tied! – tolta az állatot Corinne felé. Corinne beljebb lépett és bizonytalanul szemrevételezte a mókust. Kis testére szorosan kötötték a kötelet, nem tetszett az állatnak, kis mancsaival próbálta leügyeskedni magáról, kapkodott ide, oda ugrált volna, menekült volna ha tud. Corinne szoknyáját gyűrögetve fordult hátra. A magas fiú a faház gerendáinak dőlt, közvetlenül a farkasrajz mellett és Corinnet figyelte.

- Van nálad kés? – kérdezte Corinne halkan. Armand bólintott és előrelépett. A de Noir fiúk izgatottan figyelték vérfürdő lesz-e ma este. Náluk még nem volt kés, csak Armand kapott egyet az apjától a tizennegyedik születésnapjára. Armand ujjai közé fogta a madzagot és várakozón nézett fel Corinne-ra. Corinne csak bólintott, s Armand néhány éles rántással elvágta a madzagot. A mókus megérezte a gyengülő szorítást. Ijedten ugrált körbe, kereste a menekülést. Az ablaknál talált rá, s egy könnyed szökkenéssel már kint is volt az erdőben, a környezetében.

- Miért engedted szabadon!? – kiáltották a fiúk.

- Jobb neki az erdőben – játszadozott a hajfonatával Corinne. A fiúk felpattantak és a mókus után siettek, de az már messze járt, hiába nézték ajtón ablakon, a veranda kis korlátján át. Armand félmosollyal nézett fel a lányra.

- Megsajnáltad igaz? – kérdezte Armand. Corinne csak zavartan csípőből forgott ide-oda, hogy a szoknyája pörögjön körötte. Zavartan huzogatta a selyemszalagot a hajában, de bele volt fonva a hajtincsei közé így nem tudta kirántani.

- Buta dolog volt ezt kérnem?

- Én mondtam, hogy a nyulak kezesebbek – felelte Armand.

- Mókus elszaladt, és szakad az eső. Itt rekedtünk – csődültek be az ajtón az unokatestvérek.

- Itt vannak a csúzlik? – keresett mentő ötletet Fabian.

- Igen, de a köveket már mind ellőttük – nézték az üres kis fadézsát az ablak alatt.

- Ó! – rogyott az ablak alá Fabian. – Most mihez kezdjünk?

- Nekem van egy ötletem! – lelkesedett Corinne.

- Jaj ne! – kiáltottak fel egyszerre a fiúk.

- Feldíszíthetnénk a falat és az jobban is álcázná a házat. Kívül belül – folytatta Corinne rá sem hederítve, hogy a fiúk tiltakozón kiáltoznak.

- Milyen díszítés? nem tetszik ez a szó – jegyezte meg morcosan Fabian.

- Most nedvesek a falevelek, rátapaszthatnánk a ház oldalára és akkor olyan lenne mint egy nagy zöld lombkorona – ecsetelte Corinne rendületlenül. – Fabian, add azt a dézsát a sarokból, gyűjtök bele vizet.

- Corinne ez nem jó ötlet – lépett fel tiltakozón Armand, és elállta a lány útját.

- Ne állj az utamba! – toppantott Corinne és felkapta a dézsát. – Én megcsinálom egyedül is akár segítetek akár nem – szánta el magát Corinne.

- El fogsz ázni kint tisztára hülye vagy?! – kiáltott rá Armand.

- Igen, ha anyáék meglátják, hogy megáztál, engem is okolnak majd – pattant fel Fabian.

- Olyanok vagytok mint ők, mindig azt kell csinálni, amit ti akartok! – szaladt ki Corinne az esőbe.

- Nagyszerű! – morogta Fabian. – Most mihez kezdjünk vele? – kérdezte Fabian tanácstalanul.

- Segítsünk neki feltenni a nyamvadt faleveleket! Ostoba lány! – dünnyögte Armand és Corinne után futott. Corinne az avarban bóklászott, nedves leveleket gyűjtött csokorba. Vékony nyári ruhája egyre gyorsabban tapadt a testére, ahol több helyen is nedves volt az aláhulló esővíztől.

- Corinne! Menj vissza a faházba! – szólt rá Armand.

- Nem!

- Meg fogsz fázni így! – mérte végig a kislányt. Corinne köldökének sötét vonala is látszott az esőáztatta virágmintás kis nyári ruhában. Armand megfogta a kezét, ami vizes és jéghideg volt.

- Nem fázok! Nyár van és meleg van – tiltakozott Corinne.

- De vizes a ruhád te buta! – Armand tehetetlenül nézett végig magán. Ő is csak ingben volt, nem volt nála a bőrkabátja, hiszen a nyár meleg volt. Nem volt mit a lányra teríteni, a saját inge is vizes volt már. – Siess Fabian! – Armand és Fabian egymást előzve szedegették a faleveleket és Corinnet egyenesen visszavonszolták a faházba.

- Őrizzétek a foglyunk! – jelentette ki Fabian és Corinne kezébe nyomott egy marék falevelet.

- Senkinek nem vagyok a foglya! – vágott vissza Corinne. A két fiú kintről tapasztgatta a faleveleket a faház oldalára, Corinne átázott ruhácskájában a belső fagerendákra nyomkodta a faleveleket. Armand a feje fölött az ég foltját kereste. Meddig szakad még az eső? Esőben nem mehetnek haza, mind eláznak. Fabian vállán is kopogott az eső.

- Hogy találhat ki ilyeneket a húgom? – mérgelődött Fabian. – S főleg mi miért vagyunk ilyen bolondok, hogy teljesítjük is az ostobaságait? – jegyezte meg Fabian a falhoz dobva egy falevelet, ami lassan lecsúszott a verandáig.

- Nem tudom. Én talán azért, mert nem bírom, ha hisztizik. Kikészülök a bömbölésétől – jegyezte meg Armand.

- Igen, azt hiszem én is ezért próbálom minél hamarabb befogni a száját. Valami más módszer kéne rá. Van ötleted?

- Van. De nem a te fülednek való – jegyezte meg komoran Armand és ő is tovább tapasztgatta a nedves faleveleket.

- Armand – szólalt meg kis idő múlva Fabian. – Már csak csepereg, fussunk hazáig!

- Jó gondolat – értett egyet Armand. – Fiúk, Erődöt elhagyni, kvártélyba szállunk éjszakára!

- Igenis! – pattantak fel a fiúk és kirajzottak az erődből a szélrózsa minden irányába.

- Menjek veletek? – kérdezte Armand.

- Nem, akkor te sokára érsz haza, ismerem az utat – fogta kézen a húgát Fabian. – Gyere már ne kószálj mindenfelé! – kezdte maga után ráncigálni Corinnet.

- Átnézek majd hozzátok! – kiáltotta még távozóban Armand.





A gyerekszobából erős köhögés hallatszott. Maria becsukta maga mögött az ajtót és a szoba előtt várakozó két fiúra nézett. Fabian bűntudatos sötét szemekkel, Armand csak komoran.

- Szabad bemennünk? – kérdezte Armand.

- Lehetőleg ne keljen ki az ágyból! Armand több felelősséget vártam volna legalább tőled, te vagy a legidősebb köztük. Corinne még kicsi, nem tudja, felmérni a dolgok veszélyeit. Érted?

- Igen – bólogatott letörten Armand.

- Fabian! Ha még egyszer engedély nélkül elrángatod a húgodat az erdőbe, akkor te sem járkálhatsz most már ellenőrizetlenül! Megértetted? – szidta meg a fiát Maria, majd otthagyta őket a dorgálás után a folyosón.

- Ezt megkaptuk – nézett fel Armandra Fabian, ahogy benyitott húga szobájába. Armand Fabian feje felett nézett be a szobába. Még sosem látott lányszobát belülről. Corinne szobája kuckós volt. Kicsi, tetőtéri, és minden puha volt benne. Csipkeszegélyes párnák, rózsaszín függönyök és mindenfelé kosárkák, amikben kacatokat tárolt. Voltak gyöngyök, gombok, szárazvirágok, erdei termések, a falon rámában lapított kiszárított virágkompozíciók. Az ablak előtti pihe-puha ülőkén sorakoztak a babák. Corinne a vastag tollpaplan alatt, az ágyba süppedve feküdt. Furcsa csend volt, pedig a lány általában csicsergett valamit.

- Hali! – nyögte Armand, ahogy Fabiant követve Corinne másik oldalán leült az ágy szélére. Corinne bágyadtan, furcsa lázas csillogással nézett fel rájuk, és arcán természetellenes piros foltok a láztól ütköztek ki. – Hogy vagy kicsi Corinne? – súgta Armand.

- Nem, neked nem így kellene szólítanod – rázta a fejét lassan Corinne.

- Itt lakik hát a fenyvesek tündére? – vigyorgott rá Armand. Corinne óvatosan elmosolyodott.

- Fáj valamid? – kérdezte Fabian. Corinne a torkára és a mellkasára mutatott. – Ó Corinne! Csak egyszer hallgatnál ránk! – rázta a fejét aggódón Fabian. Rosszallón nézte húgát az ágyban, aki csak köhögőrohamában összegörnyedt. – Képzeld! Még erődöset sem volt kedvünk játszani. Miattad! – meredt szemrehányón a betegre Fabian. – Elment a kedvünk mindentől és inkább hazajöttünk!

- És ezt neked hoztuk – húzott elő a zsebéből egy kis vadvirágcsokrot Armand.

- Szép! – csillant meg Corinne szeme, de azonnal köhögésbe fulladt a hangja. Fabian és Armand homlokráncolva néztek egymásra. Corinne olyan aprócskának és törékenynek tűnt ott az ágyban, olyan valószerűtlenül vékonyak a kis fehér karjai, s most olyan gyengének tűnt, hogy most lehetetlen volt nem szeretni és félteni. Fabian megérintette húga homlokát, ami meleg volt, betegesen meleg. Corinne kevésbé foglalkozott Fabiannal. Jobban érdekelte a virágcsokor, amit Armand hozott, s ő most kihúzta a fiú ujjai közül, és az orra elé tartotta.

- Jó az illata! Mintha behoztátok volna a természetet a szobámba, mintha kint lennék egy erdei tisztáson – köhécselte Corinne.

- Rémesen festessz Corinne – jelentette ki őszintén Fabian.

- Tudom – motyogta Corinne.

- Szeretetből befonom a hajad, hogy jobban nézz ki! Most olyan bozontos a hajad mint egy boszorkánynak – fintorgott Fabian, s próbált Corinne hajában a két oldalánál fonatokat keresni. Armand kihúzott egy szál virágot, s amíg várta, hogy díszíthesse a lány haját addig futólag játszadozott a virággal, megpödörte az ujjai közt és figyelte, ahogy a virág feje gyorsan forog.

- Ez jó! Csináld még! – suttogta lehunyt szemmel Corinne. Armand felpillantott a lány arcára. A virág bizonyára hozzáért Corinne alkarjához, miközben pödörte. Armand bizonytalanul végighúzta a virág szirmait Corinne karján.

- Ezt?

- Igen, annyira jó! - lehelte Corinne. Armand félig felhúzta térdét az ágyra és rendületlenül húzta végig újra és újra a virágszirmokat Corinne karján, akár egy borogatást. Corinne tűrte, hogy a bátyja a haját próbálta rendezgetni. Armand pedig a virággal cirógatta a bőrét. Különös borzongás futott végig rajta, minden ilyen simításra, ami olyan kellemesen hűvös volt és libabőrössé tette. Armandnak is feltűnt, hogy Corinne hófehér karján libabőrök futnak végig.

- Szeretem, ahogy cirógatsz – sóhajtott fel gyermeki őszinteséggel Corinne. Armand kezében megállt a virág a mozdulatban, ahogy ezt meghallotta. Ledermedt a döbbenettől. Micsoda?! Jézusom! Corinne még gyerek, Corinne nem is érti, hogy mit érez. Fogalma sincs róla, hogy amit kimondott az nem más, mint a gyermekkori szexualitás. Nem tudja miért ez a jó érzés, honnan is tudhatná, hiszen még gyerek. De úristen! Ő most itt szexuálisan izgat egy öt éves gyereket!? Armand elhúzta a kezét.

- Ne! – fogta meg Armand kezét Corinne, s visszahúzta. – Folytasd a cirógatást! Olyan jó! – kérlelte Corinne és Armand habozva, de eleget tett a kérésnek. Megismételte a virággal a cirógató mozdulatot. Corinne elégedetten sóhajtott fel. A paplan alatt fészkelődött a lány. Armand kellemetlenül érezte magát. Lehajtott fejjel tett eleget a kérésnek, de hiába kereste Fabian vagy Corinne tekintetét. A két gyereknek nem tűnt fel semmi. Csak Corinne borzongott elégedetten a paplan alatt, reszketett a cirógatástól és fogalma sem volt róla, hogy miért tetszik neki annyira ez az érzés. Armand, aki megsejtette, mi a lány részéről ez az öntudatlan mohó követelés zavarban volt és örült is, hogy csak ő ébredt rá, mi történik, így nem kellett magyarázkodnia. Fabian végre végzett a fonatok gyártásával és Armand elkezdhette virágokkal feldíszíteni Corinne haját.

- Aludnod kell nem is zavarunk tovább – állt fel menekülve Armand, ahogy az utolsó virágot is betűzte Corinne hajába.

- Úgy unatkozom itt egyedül, ti meg kint szaladgálhattok! Maradjatok még! – kérlelte őket Corinne. – Armand te tudsz olvasni, olvass nekem egy mesét! – nyaggatta Corinne az idősebb fiút. Fabian kérdőn figyelte Armand reakcióját.

- Felhozhatok egy könyvet a könyvespolcunkról – ajánlkozott Fabian, s két szökkenéssel el is tűnt a lányszobából. Armand egyedül maradt Corinne-al. Corinne szürke szemébe mélyedt a tekintete.

- Cirógass még egy kicsit! – suttogta kérlelő tekintettel.

- Corinne! – hunyta le a szemét Armand neheztelőn.

- De most a kezeddel! És ott ahol én mondom – nyújtotta ki vékony karjait Armandért.

- Fogalmad sincs mit akarsz! – szűrte a fogai közt nehézkesen Armand.

- Csak egy kis cirógatást! Mindenki haragszik rám, amiért kimentem az esőbe! Tudom! Csak te nem – szontyolodott el Corinne és belefúrta arcát a párnába. Armand várta Fabian érkezését, de sokára jön már! Corinne megrezzent az érintésére. Bőr ért bőrhöz. Armand száraz ujjperceivel végigsimította Corinne vállát, s ujjait úgy mozgatta mintha hárfázna. Finoman, könnyedén pergette végig az ujjait a lány bőrén. Corinne belesóhajtott a párnába.

- Most itt! – húzta a fiú kezét a nyaka és a kulcscsontjai felé. – Most a hasamat! – Armand keze végigsiklott Corinne kislányos előrepúposodó hasán. Armand érezte a lány remegését az ujjai alatt, a kislányos, puha bőrét. Corinne önkéntelen kislányos kuncogással rándult össze minden borzongásra. – Olyan jól csinálod! Egyszerre olyan mintha csiklandozna és borzongatna is! – Corinne tolta Armand kezét, aki ujjaival lágyan lépkedett a kislány testén. A hálóing szegélye felcsúszott, Corinne kislányosan sima szeméremajkain siklottak a fiú meleg ujjai. Armand aggódva pillantott fel az ajtóra, hol marad már Fabian.

- Corinne! – szólt rá a lányra, aki újra és újra combközéptől, egészen a nyakáig le-s fel tolta a cirógató fiúkezet.

- Csak még egy kicsit! – köszörülte a torkát köhintve Corinne. Armand széles tenyere ismét átsimította a lány testét, s bár ujjaival igyekezett kihagyni az intim területeket, Corinne határozottan rányomta Armand kezét. Váratlanul rándult össze a lány. Corinne kitágult szemekkel nézett Armandra, aki rémülten mogyoróbarna szemeit Corinne szürke tekintetébe kapta.

- mi az? – nyögte dörmögve Armand.

- Semmi, semmi…csak…ilyet még sosem éreztem – rebegte csodálkozva Corinne. Armand ujjai még mindig a kislányosan csupasz szeméremajkakon nyugodtak. Armand levette a kezét a lányról.

- Corinne, ilyesmit nem szabad csinálnod!

- De miért nem, hiszen jó?! – tiltakozott értetlenül Corinne. – Nem szeretsz cirógatni?

- Nem erről van szó, de ezt nem szabad! – lépett fel fegyelmező hangszínnel Armand. Kettejük közül ő az idősebb és ő nagyon is érti, hogy mi történt. Míg Corinne-nak fogalma sincs róla. De hát nem magyarázhat el ilyesmit egy öt éves gyereknek! Elég ha azt tudja, hogy állítsa le magát az ilyesmiről.

- Mást is kértél már ilyenre? – húzta résnyire a szemeit Armand.

- Nem. Csak téged – sütötte le a szemét zavartan Corinne. – Rosszat kértem? – bizonytalanodott el bűnösnek érezve magát a lány.

- Nézd Corinne! – Armand fújtatott. Micsoda egy lehetetlen helyzet! – Ez… - Armand beletúrt a hajába és idegesen mozgatta a lábait. – Nem arról van szó, hogy ez rossz dolog. Csak arról, hogy még kicsi vagy és ilyesmivel nem kell foglalkoznod és ne kérj ilyesmire senkit sem! Rendben? Megígéred nekem?

- Hümm… ez is a mi titkunk lesz? – váltott suttogásra Corinne. Armand megkönnyebbülve lélegzett fel.

- Igen. Legyen ez is a mi titkunk jó? Megígéred, hogy senkitől sem fogsz ilyesmit kérni? S csak én tudok erről a dologról?

- Megígérem. A mi titkunk – mosolygott rá Corinne, s kivillantotta tejfogacskáit a fiúra. – Tudod Armand, te vagy a leges legkedvencebb unokatesóm! – szorította meg a fiú kezét Corinne.

- Meghoztam a mesekönyvet! A kedvenced Corinne: Tündérmesék – robogott be Fabian.

- Jó sokáig tartott megtalálni! – mérgelődött Armand. Fabian jelenlétében Corinne sosem kérte volna, hogy kézzel cirógassa. Corinne számára nyilván újszerű élmény volt, hogy egy fiú érinti, ahogy bőr ért bőrhöz, ahogy egyre merészebb helyeken kérte a cirógatást. Ha Fabian nem megy el nincs itt.

- Ettem egy kis pitét a konyhában – vallotta be kivörösödve Fabian.

- Mindig csak a hasad! – vette el tőle a mesekönyvet Armand. – Ha még egyszer egyedül hagysz Corinne-al megverlek!

- Miért mi történt? Megharapott? Engem meg szokott harapni – húzta fel a karján az ingjét Fabian, ahol apró harapásnyomok vöröslöttek. – Nézd! Ez Corinne! Hozzá képest Shadow barátságos, még a legellenszenvesebb alakokkal is.

- Inkább harapott volna meg – dörmögte az orra alatt Armand, miközben lapozgatott a könyvben. – Melyiket akarod hallani? – nézett fel Corinne-ra.

- Nem is tudom, valami unikornisosat! – helyezkedett el alváshoz és mesehallgatáshoz Corinne.

- Találó választás – jegyezte meg Armand és a feltételeknek megfelelően választott egy mesét, s olvasni kezdte. Corinne édesen aludt el Armand különös zengésű már mélyülő hangjára.