Váramat egy pergamenért

Robin becsörtetett a de Noir várba és végigrohant a falépcsőkön, berúgta a lovagterem súlyos ajtaját, s előhúzta övéből a coltját.


- Julien! – coltját egyenesen a pedáns férfira szegezte, s közben a puskatussal irányt mutatva elhessegette apja közeléből a férfit.

- Robin! Ez aztán a meleg családi üdvözlés! – vigyorgott rá kedélyesen Julien.

- Tűnj az apám mellől! – sziszegte rá Robin, miközben megtörölte a homlokát.

- Adtam rá okot, hogy így lássuk egymást újra? – kérdezte ártatlanul széttárt karokkal.

- Szerintem igen! – bökött még mindig duzzadt homlokára Robin. A mozdulatot kihasználva Julien is előrántotta aranyozott markolatú pisztolyát és Robinra szegezte. Robin kibiztosította és elsütötte a fegyvert, mely súrolta Julien ingvállát, de a testét nem. – A következő találni is fog – figyelmeztette Robin és elintette Julient.

- Csak egy kis csevegésre jöttem, rokonlátogatásra – lépdelt oldalt Julien.

- Nagyszerű, én is – mormolta Robin. – Ezért hoztam pisztolyt is. Hogy egyenlőek legyenek a tárgyalási alapjaink. De előbb az apámmal akarok beszélni. Nélküled! – tartotta szemmel a férfit Robin, miközben apja felé araszolt.

- Tíz percet kapsz, hogy elsírd a bánatod, aztán visszajövök – biccentett beleegyezően, hidegen Julien, s meghajtva magát távozott. Robin intett a fejével Lioneléknek, hogy kövessék s az ajtó bezárult. Robin kettesben maradt a hatalmas lovagteremben apjával.

- Hallgatlak istenadta! – dörmögte rosszkedvűen Coeur de Noir. – Mit akarsz?

- Azt, ami az enyém! Írd a nevemre a fenyveseket! – legyintette meg a coltját Robin.

- Miközben fegyvert szegezel rám, fiam? – kérdezte öblös nevetéssel az öreg de Noir. – Hát így kell beszélni egy fiúnak az apjával?

- Ha csak így lehet? – felelte ridegen Robin.

- Kitagadtalak! Mariát választottad! Hátat fordítottál nekem és a de Noir klánnak nincs mit mondanom számodra és nem fogom egy árulónak adni a birtokomat. Se Loveday sem te nem részesülhettek belőle, mert nem érdemlitek meg! – ordította Coeur de Noir magából kikelve.

- Én nem is tőled várok könyörületet apám – fröcsögte Robin a hatalmas faasztalhoz lépve. – Hanem az örökségemért jöttem.

- Miféle örökséged? Te semmirekellő! Itt nincs semmi, amiért kinyithatod még a szádat! – emelte ivásra boroskupáját de Noir.

- De igen! Követelem az anyai örökségemet, azt, ami jár nekem! Ahhoz neked semmi közöd, a partmenti területeket anyámra írtad, és anyám a birtokrészét ránk hagyta. Lovedayre s rám! Az a rész jogosan az enyém és kérem a birtokpapírokat! – nyújtotta ki a karját Robin tenyérrel felfelé.

- Milyen jogon ugatsz te itt nekem, kölyökképű kis eb vagy te, hogy így beszélj az apáddal!

- A tulajdonos jogán beszélek! – sziszegte Robin kíméletlenül. – Nem fogom megvárni, amíg Julien mindent magának harácsol össze itt. Téged már megnyert magának és az erdőt is. Ha boldog vagy, hogy a véredet tagadod ki a várból és az erdőből hát élvezd e sanyarú boldogságot, ami jár neked! De követelem az anyai örökségemet, ami viszont nekem jár!

- Mit nem merészelsz! – csapta le a kupát de Noir és a fia felé lépett.

- Adod önként vagy erővel veszem el! – emelte meg a colt csövét de Noirra.

- Fegyvert szegezel a tulajdon apádra? – hörögte de Noir.

- Én legalább a szemed közé lövök majd, nem hátba támadlak, mint ahogy a kegyenced teszi – vágta rá Robin. – Tagadod, hogy az anyai örökségem az enyém?

- Nem – mordult fel dühösen de Noir. – Vigyed, ha annyira akarod! – legyintett mérgesen de Noir.

- Tudom merre a levéltárunk, Isten veled apám! Remélem elégedett vagy: úgy borul örök sötétség majd szívtelen életedre, hogy sosem láttad a tulajdon szemeddel az unokád! – vágta de Noir szemébe Robin és elviharzott, végigfutott az emeletre a deákok szobája mellé és berontott a vár levéltárába. Nem bíbelődött a lakatok felnyitásával, két lövéssel feltépte a bőrszíjakat a ládán és előkereste a birtokpapírokat, melyek igazolták, hogy anyai öröksége az ő tulajdonát illetik. Négyrét hajtotta és a mellkasához rejtette bőrmellényébe, s visszafutott a vár udvarára. Lionel és Florian még mindig fogva tartották Julient.

- Megszerezted? – kérdezte Lionel rá sem nézve Robinra.

- Igen! Indulhatunk! – szelte át a szülői vár udvarát, s még egyszer utoljára felnézett a várfokon lobogó de Noir zászlóra. – Többé nincs itt keresni valónk. Nyertél Julien! De szállj le a családomról! Világos? - nézett le a lováról Robin. – Ha még egyszer meglátlak Maria közelében tudd, hogy egy lövésnyi időd van, mert nem fogok célt téveszteni.

- Úgy látszik kettőnk közül én vagyok a tökösebb de Noir – húzta elégedett mosolyra a száját Julien. – Elég könnyen meg lehet félemlíteni téged Robin! Harc nélkül átadod a fenyvesed? Nem fáj a szíved, hogy elhagyod a de Noir várat? Ahol felnőttél? Milyen érzés, hogy a fiad nem a várban fog megszületni? – provokálta Robint Julien. Lionel aki szintén lóra kapott már, most egy határozott mozdulattal Julient tarkón vágta a puskája markolatával. Julien összecsuklott a vár udvarára rogyva.

- Bocs, nem bírtam már tovább hallgatni – rántotta meg a vállát Lionel és Robin mellé érve együtt ügettek ki a várkapun.





- Milyen érzés?

- Mi milyen érzés – fogta lépésre a lovát Robin.

- Utoljára voltál a várban igaz? – kérdezte csendesen Lionel.

- Úgy van – felelte szűkszavúan Robin.

- Nem nézel vissza? – nézte vallató tekintettel Robint.

- Nem – fordította a tekintetét a távolba Robin, s megigazította fején a kalapját.

- Jól meggondoltad? Mindent feladtál…egy nőért – ejtette ki az utolsó szót becsmérlően Lionel. Robin közelebb irányította Lionel lovához a sajátját és megrántotta unokatestvére lófarokba kötött haját.

- Az a nő a feleségem – emlékeztette Robin.

- Ha Maria nincs, akkor ma te vagy a de Noir vár ura – emlékeztette Lionel.

- De Maria van – fordult Lionel felé a nyeregben Robin.

- Ez akkor sem válasz. Megérte? Biztos vagy benne, hogy megérte?

- Igen! –vágta rá gondolkodás nélkül Robin.

- Csak tudnám, hogy mi olyan egetverő ebben a Mariában, hogy mindent eldobtál érte. Én semmi különöset nem találok benne.

- Szerintem ezen nincs mit magyaráznom – közölte hűvösen Lionellel Robin. – Semmi közöd hozzá.

- Hát pedig…valahol mégiscsak van. Veled együtt buktam én is a várat. Most aztán nézhetünk – fújtatott Lionel.

- Mehetsz Julien klánjába, bizonyára átveszi apám helyét a klánban és a várban és az erdőben is. Szabadon engedlek titeket.

- Te megőrültél? Hülye leszek Julienhez csatlakozni, akkor már inkább elmegyek a faluba sírásónak – morogta Lionel.

- Florian, eredj, kürtöld szét a klánban, hogy kiváltunk a de Noir erdőből! – szólt hátra Robin a mögöttük poroszkáló lovasnak. – Üzenem a klántagoknak, hogy választhatnak, mehetnek apám és Julien klánjába, vagy maradnak velem. Aki velem tart, azt várom vasárnap istentisztelet után a tengernél a világítótorony előtt.

- Igen, Robin! – sarkantyúzta meg a lovát sietve Florian s elvágtatott mellettük az úton előre.

- Lionel, a faluba megyünk – fordította a lova zabláját a falu irányába Robin. – Ideje egy kiadós vacsorának.

- Na ne hülyülj egy peták sincs nálam – rántotta meg a vállát Lionel.

- De nálam van – csapott a combjára Robin, s hallatszott hogy aranytallérok csengtek benne.

- De hát honnan? – hüledezett Lionel.

- Mh milyen rabló az, aki az utolsó alkalommal nem szedi meg igazán magát az aranytojást tojó tyúk almából – nevetett fel Robin.

- Te megloptad apádat? – tört ki hahotában Lionel.

- Naná, ennyi igazán jár nekem – vigyorgott rá Robin. – Nos ki ér elsőként a faluba? – invitálta versenyre pajkosan Lionelt.

- Benne vagyok! - kapott az alkalmon Lionel és vágtára fogta a lovát. A két unokatestvér vállvetve hajszolta a lovát, mindketten szédítően jól és vakmerően lovagoltak.





- Én nyertem – helyezkedett el a háttámlás lócán Lionel kényelmesen.

- Csak szerettél volna nyerni! Két sült csülköt és két korsó csapolt sört a fáradt vándoroknak szép leány! – vigyorgott a szakácsnőre Robin, s az asztalra koppantott néhány aranytallért. A hatás nem maradt el, szempillantás alatt az asztaluknál termett az étel, szép karéj szelet kenyerekkel.

- Charlotte meg fog ölni, ha ma kimaradok éjszaka – vágott a zsebéből előhúzott késsel Lionel egy darabot a csülökből.

- Ugyan, hagyd már! Asszonyok! – csámcsogta Robin.

- Te ezt nem értheted Robin! Charlotte olyan mint egy tábornok – kortyolta a hűsítő italt Lionel.

- Igazad van Lionel – bámulta a korsójába mélabúsan Robin.

- Charlotte-tal kapcsolatban? – bámult rá bambán Lionel.

- Nem, hanem a de Noir várat illetően – szúrt a kése hegyére egy vastag húsdarabot Robin. – Úgy érzem, mintha az egész erdőt feltettem volna egy royal flössre és vesztettem volna – csúsztatta ajkai közé a húst Robin.

- Feladtuk az egészet harc nélkül – törölgette sörhabos szája szélét Lionel. – Megszakad érte a szívem cseszd meg!

- Tudom, én is ezt érzem – vágdosta erőszakosan a csülköt Robin. – de ugyanakkor…nem mertem kockáztatni. Ezerszer inkább a biztos, mint a bizonytalan.

- Jesszus milyen óvatos és unalmas lettél Robin. Megállapítom nem tesz jót neked a házasság – dünnyögte az orra alatt Lionel.

- Igazad van, Mariára gondoltam – bólogatott komoran Robin. – Nem akartam kitenni egy családi háborúnak, nem akartam veszélybe sodorni, nem lennék nyugodt, ha nyílt fegyveres harcba keverednénk és közben fogalmam sem lenne, Maria hol van és mit csinál, és nem e találta már el valaki! Ismerem, hogy mindenbe beleavatkozik, hogy mindig mindennek a sűrűjébe csöppen és egyszerűen kiráz a hideg a gondolatra is, hogy elveszíthetem…

- Hát jah! – nyögte Lionel. – Maria nem olyan mint Charlotte. Ha azt mondom otthon, hogy megyek és kardomba dőlök, Charlotte csak nyugodtan annyit kiált ki a szalonból: Jól van szívem, de estére érj haza, és ne koszold össze magad! – vihogta Lionel. – Mariában mindig is ott volt a tenni akarás. Állandóan nyüzsög! Borzasztóan idegesítő! Egyfolytában okoskodik és mindent ő akar elintézni!

- Igaz – mosolyodott el Robin. – Azt hiszem, pont ezért szerettem bele – súgta érzelmektől elfúló hangon.

- Majdcsak lesz valahogy öcskös – bökte meg Lionel.

- Lionel! Oda a vár a francba is! – döfte a húsba a kését tehetetlen dühében Robin.

- Jaja! Elsőszülött jogomat egy tál lencséért mi? – hozakodott elő a bibliai részlettel Lionel.

- Azt hiszem ordítani volna kedvem – túrt borzas hajába Robin.

- Akkor ordíts – kapott be egy újabb falatot Lionel.

- Csak azzal semmit sem érek – legyintett Robin.

- Hogyan tovább?

- Nincs ötletem – támasztotta meg a homlokát fáradtan Robin.

- Ugyan öcskös, ne kamuzz – hadonászott felé a késével Lionel.

- Enyém a part, a tenger, azt hiszem ideje komolyan beszélnem a halászokkal, ahogy azt Maria javasolta – bólogatott komoran Robin.

A gombászás rejtelmei

A vadászkastély szalonjában kalapban, Charlotte várta a hazaérkezőket. Ahogy meghallotta a férfihangokat, eléjük sietett.


- Hol voltatok, már mindenütt kerestetlek titeket! – mérte végig a három férfit az öles kosarakkal.

- Mi az mi történt? – tette le az étkezőben rakományát Robin.

- A lesállásból jelentették, hogy ismét az erdőben van – emelte nagy kék szemeit Robinra.

- Francios! Nyergeld a lovakat! – ordította át a kastélyt Robin, s kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant az emeletre otthagyva a társaságot.

- Ki érkezett? – kereste a tekinteteket Maria. Úgy tűnt mindenki tisztában van vele, hogy ki érkezett, csak éppen ő nem.

- Julien – adta meg neki a választ Charlotte, s hangjában különös mellékzönge csengett. Maria szótlanul figyelte a néma társaságot. Lionel makacsul hallgatott, Florian lehajtott fejjel a cipője orrát bámulta, Charlotte csak neheztelőn viszonozta Maria pillantását. Maria végül sarkon fordult és Robin után sietett az emeletre. Benyitott férje szobájába.

- Mit jelentsen ez az egész? – vonta felelősségre Maria, Robin göndör fürtjeiből csöpögött a víz, ahogy sietve mosakodott.

- Adj egy tiszta inget a szekrényből! – szólt rá Robin figyelmen kívül hagyva Maria kérdését. Maria szótlanul a gardróbhoz lépett és kiemelt egy fekete inget, s a férfinak nyújtotta.

- Itt van Julien? – emelte meg a hangját Maria remegve.

- Igen. Figyeltettem az erdőbe vezető utakat, tudtam, hogy hamarosan viszont látjuk – gombolta sietősen a fekete ingjét Robin, s egy bőrmellényt kapott magára. – Maradj a házban, Hercegnőm! – lépett Mariához, s átsimította a nő puha kerek állát. Maria nagy szürke szemekkel nézett fel rá. Robin a komódhoz lépett és előhúzta coltját, és sietve öt töltényt helyezett a forgótárba.

- És minek neked revolver? – kapkodott levegő után Maria, ahogy látta Robin a nadrágja övébe csúsztatja a fegyvert.

- Te csak számold a csillagokat az égen Hercegnőm! Mire felkel a nap itthon leszek – nyugtatta Robin és kilépett a szobából.

- Robin! Fegyver van nálad! – kiáltott utána Maria s próbálta megállítani a férjét.

- Valóban, ha elfelejtetted volna én rabló bandita és útonálló vagyok – fintorgott rá gúnyosan Robin. – Vagy már elfelejtetted, hogy miből keressük a betevőnket itt az erdőben?

- Mit akarsz tenni? – kapaszkodott belé Maria rémülten.

- Meglátogatom apámat és Julient, mindketten a de Noir várban vannak. A várban, ami engem illetne! – fröcsögte Robin.

- És a fegyver? – markolta erősebben Robin karját Maria.

- Nem fogom használni…csak ha muszáj – szabadította ki magát Maria szorításából Robin és átvágott az előtéren.

- Lionel! Florian! Lóra! – kiáltotta be a szalonba Robin és ő maga már fel is lökte magát szürke telivére hátára. Futva követte a két unokatestvér és mindketten felugrottak egy-egy ló hátára, az udvarra érő Maria már csak a felkavart porba érkezett és a távolodó vágtázó lovasokat láthatta. Charlotte a kapuból figyelte Mariát.

- Nem tehetsz értük semmit – mondta mély sóhajjal. – Gyere megmutatom, hogy csinálhatod a fenyvesek legjobb gombaraguját erdész módra – intette be Mariát és közben kihúzta a kalapot tartó tűket a hajából.

- Aggódom, Robin sokszor meggondolatlan – nézte ahogy Charlotte a konyhából kitessékeli Francios Dijont és maga teszi a tűzre a serpenyőket.

- Ne féltsd te Robint! Ez az ő otthona, hidd el ismeri a járást – mosolygott rá Charlotte. – Segíts megmosni a gombákat – adta ki az utasítást Mariának.

- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Miközben a férjed talán párviadalba keveredik egy pisztolyos alakkal? – csóválta a fejét rosszallóan Maria.

- Edződj szívem! Egy de Noirhoz mentél feleségül – kacagott fel szívból Charlotte. – Az életed sosem lesz mostantól unalmas! De hát éppen ezért szeretjük őket nem igaz? – vette el az edényben ázó gombákat Mariától Charlotte.

- Hogy tudtad megszokni? Te is városi lány vagy! Sosem félted Lionelt?

- Ha szüntelen a körmömet rágnám, hogy életben visszatér-e akkor mehetnék is vissza Londonba mert az idegeim felmondanák a szolgálatot. Egyszerűen túl kell lépni ezen. Lionelnek megmondtam: nem érdekel mit csinál és hol csinálja, de estére legyen otthon és mindig legyen étel az asztalunkon, a többibe én nem szólok bele – legyintette Charlotte és elkezdte a gombafejeket leválasztani a törzsükről.

- Csodálom a lélekjelenlétedet – rogyott le az asztal mellé Maria is. – Bele kellene már törődnöm, csak valahogy, még nem sikerült – kezdte utánozni Charlotte mozdulatait Maria. Charlotte egy tiszta tálba szórta a megtisztított gombákat.

- Észrevettem, hogy gombászni mentetek. A fiúk ritkán szoktak ilyesmivel foglalkozni – kuncogott Charlotte. – De ha tudom, hogy ezzel foglalatoskodnak szívesen veletek tartok, mert mindig halálra nevetem magam rajtuk. Ők és a gombászás olyan mulatságos!

- Nem volt vicces – mondta komoran maga elé meredve Maria.

- Fogadjunk, hogy nem mutatott meg neked minden gombát Robin – pillantott fel Mariára cinkosan Charlotte.

- Mit akarsz ezzel mondani? – viszonozta a kék szemek pillantását gyanakvóan Maria.

- Az erdőben nem csak ehető és mérgező gombák vannak, hanem akadnak másféle gombák is – Charlotte kutatón mérte végig Mariát. – Robin néha roppant szemérmes tud lenni, de hát nem is az ő dolga beavatni téged az ilyesmibe, ez egy nő feladata – kacsintott Charlotte és előhúzott a szoknyája zsebéből egy kis papírcsomagot, s az asztalra téve széthajtotta.

- Mi ez? – Maria szárított gombafejeket látott a papíron heverni.

- Gomba természetesen. Amikor néha rámjön a gombászhatnék természetesen nem elsősorban az étrendünk változtatása a fő célom – dúlt hátra a széken Charlotte és fejével a szárított gombákra bökött. – Hanem ezeket akarom beszerezni.

- Miért mi ez? – ráncolta a homlokát Maria.

- Az erdő egyik legcsodásabb ajándéka – súgta bizalmasan Charlotte és egy ujjnyi darabot a bekapott és fogai között rágcsálni kezdte. – Amíg ezt eszed, nem eshetsz teherbe. – Maria nagyokat pislogva bámult Charlottera.

- Létezik ilyen gomba? – nyögte zavarodottan.

- Persze, hogy igen, szerinted Armandnak miért nincs kistestvére – felelte magabiztosan Charlotte.

- S erről tudnak…? – Maria elpirult és elharapta a mondat végét.

- A fiúk? Persze hogy tudják. Mindent ismernek az erdőben, előttük nincs titok. Lionel is pontosan tudja, hogy ezért szoktam az erdőben gombát szedni – nyugtatta Charlotte. – Na persze erről sosem beszélünk otthon. De mint nők egymás közt, mi megbeszélhetjük.

- Én nem szeretnék erről beszélgetni – sütötte le a szemét zavartan Maria. – Robin nem mutatta meg ezeket a gombákat, tehát…

- Jaj Maria ne légy már ennyire prűd! Természetes, hogy Robin nem fog veled a fogamzásgátlásról beszélni, de évszázadok óta létezik ez a módszer! Erről egy nőnek kell gondoskodnia! Tessék a mintapéldányok – tolta Maria elé a csomagot.

- De én…

- Tudod, hogy létezik olyan gomba is, amely megöli a benned növekvő magzatot? – támadt rá Charlotte. Maria megdermedt a mozdulatban.

- Tessék? – suttogta ijedten Maria, s egyszerre fázni kezdett a konyha melegében. Charlotte felállt és a megtisztított gombákat a tűzre állított serpenyőbe szórta.

- Igen-igen – biccentett Charlotte. – Legyen akármilyen előrehaladott is a terhesség. A klánban ez egy elég kínos és kellemetlen incidens, soha nem beszélnek erről.

- Mire célozgatsz? – pattant fel Maria és megkerülve az asztalt Charlotte mellé állt a tűzhelyhez.

- Robin anyja is így halt meg – kavargatta a gombákat a serpenyőben Charlotte, s a gőz felett futólag Maria döbbent arcába pillantott. – Loveday és Robin születése után évekkel később az anyjuk ismét teherbe esett. De akkor Cour de Noir házassága már zátonyra futott. Az asszony nem akarta a gyereket, s ismert egy javasasszonyt, aki megmutatta neki a gombát, amit a kellő keverékben el is készített számára. A szer hatásos volt. Alig három napra rá, iszonytató fájások közepette Robin anyja belehalt a szülésbe. A hét hónapos magzat fiú volt. S már valóban halott.

- Ez borzasztó! – torzult el Maria arca.

- Nos a klánban ezért sem beszélnek véletlenül sem gombákról, főleg bizonyos gombákról – magyarázta Charlotte. – És a sors iróniája, hogy Robinra és örökségére nem a meg sem született öccse jelentett veszélyt, hanem egy teljesen jelentéktelen kis oldalági, ráadásul nőági rokon: Julien.

- S Loveday és Robin tudták?

- Persze, az egész erdő visszhangzott Cour de Noir haragjától. Kiűzetett minden boszorkányt, javasasszonyt, vagy bárkit, aki az erdőben húzódott meg a nincstelenség elől. Talán az egyetlen dolgot veszítette el, amit tényleg szeretett: a feleségét. Azóta Loveday és Robin csak kolonc volt a nyakán, ráadásul mindkét gyereke megtagadta őt, mert fontosabbnak tartották a szerelmet, ami egy Merryweatherhöz köti őket – pillantott végig Marián Charlotte. – Furcsállod, hogy a sors viszontagságai után Cour de Noir döntésein nem lehet eligazodni?

- Akkor is igazságtalan a gyerekeivel! S mindazt, amit a sors rá mért, valahol megérdemelte, mindenkit maga kergetett el a szívtelenségével! – érvelt Maria. A de Noir kastély és az erdő felett nem véletlenül volt sötét az ég. Nemcsak egy átok ült ezen a vidéken, mely alól évekkel korábban feloldozták, de több is. Úgy tűnik Holdföldén és a fenyvesekben ez a de Noirok és a Merryweatherek sorsa. Minél jobban e táj részesévé vált annál jobban érezte, ő maga is belekeveredett ebbe a világba, Merryweatherként s később de Noirként. A völgy része lett, s ezzel mindent megkapott, ami az itt élőknek jár. Örömöt és gondot egyaránt.

Gombakaland

Robin kócos göndör fürtjeibe túrt, ahogy felkönyökölve az ágyban Maria pocakját figyelte. A takaró emelkedett és süllyedt az apró mozgolódásoktól. Maria mosolyogva figyelte Robin csodálkozó tekintetét.


- Már ő is felébredt – nevetett Maria.

- Vettem észre – simította végig Maria lábát a takaró alatt Robin.

- Későre jár, fel kellene kelnünk – tiltakozott nevetve Maria.

- Még van időnk – morogta vágytól fűtötten Robin, s amikor csókot lehelt Maria vörös ajkaira, már Maria sem tiltakozott. Két órával később ébredtek újra, s közeledett a délidő is, mire mindketten kimásztak az ágyból. Az étkezőben Lionel és Florian ültek és kártyáztak.

- Felébredtetek végre? – morogta Lionel. – Csodás! – állt fel az asztaltól Lionel.

- Miért nem mondtad, hogy várnak rád!? – kapta el Robin karját Maria mérgesen, miközben füle tövéig elvörösödött.

- Én vagyok a vezető várhatnak rám – rántotta meg a vállát Robin, s az asztalon fekvő fatálban tálalt sajtból letört egy darabot.

- Mehetünk? – harapott a sajtba Robin, s kérdezés nélkül kézen fogva Mariát is magával húzta.

- Ő is velünk jön? – állta útját Lionel fekete szemével Mariát méregetve.

- Igen – csámcsogta mohón Robin, s kikerülte Lionelt. Florian is felemelkedett ültéből és csatlakozott az erdőbe vonuló társasághoz. Lionel felkapta az udvarra készített kosarakat és a vállára dobva cipelte Maria és Robin kettőse után.

- Mondhattad volna, mert akkor lelépünk – dörmögte rosszkedvűen Lionel. Maria lobogó szoknyával próbált lépést tartani Robinnal.

- Ha terhetekre vagyok… - kezdte Maria zavartan, de Robin a szavába vágott.

- Nem vagy terhünkre – szakította félbe nyersen Robin.

- Már dehogy nincs! – csattant vissza Lionel. – Úgy volt hajnalban indulunk és ebédidőre már végzünk is. Erre tessék!

- Változott a program – felelte rá Robin hátra sem nézve. Kézen fogva húzta Mariát az erdőbe, akinek szoknyája minduntalan beleakadt egy-egy ágba.

- Robin várj! Beakadt a szoknyám! Így elszakítod! – szabadította ki a kezét Robin szorításából Maria. Robin visszalépett és egyetlen rántással letépte az ágról az anyagot.

- Mehetünk? – kérdezte komoran Robin.

- Így tönkreteszed a ruhámat, te vadállat! – sopánkodott Maria a lyukas anyagot vizsgálva.

- Szokj hozzá Maria! Tíz éve élsz mellettem, az erdő a birtokunk ehhez képest még mindig úgy öltözködsz mintha csak egy kis sétára indulnál a város utcáin – fordult szembe vele Robin.

- Nem öltözködhetek úgy mint egy férfi! Nő vagyok ha nem vetted volna észre – bosszankodott Maria.

- De észrevettem – szűrte a fogai közt Robin és megmarkolva a szoknyarészt maga felé húzta az anyagot, hogy lássa a szakadást. – Hagyd a fenébe! Veszek neked másikat – engedte le az anyagot és megindulva Mariát maga után vonszolta.

- És mégis miből? Tudtommal egy kis anyagi gondod támadt épp a minap! – emlékeztette Maria Robin után sietve.

- GRrrr! – morgott Robin. – Hogy lehetsz ilyen kiállhatatlan? Miért kell mindent a fejemhez vágnod? Anélkül is van épp elég gondom, hogy te a fejemre olvasnád!– csattant rá Mariára.

- Talán mert a feleséged vagyok? Nem tehetem meg? Csak tűrjek csendesen? Ezt akarod? – vitatkozott tovább Maria a környező cserjéssel hadakozva maga és ruhája körül.

- Te és a csendesség? Maria! Ha valamiben biztos voltam veled kapcsolatban már a megismerkedésünk pillanatában, hát éppen az, hogy nálad harciasabb virágszállal még nem találkoztam! – nézett a lomkoronák felett kéklő ég felé.

- Ezt dicséretnek kellene vennem?! Várj már be ne loholj! – fulladt ki Maria és egy fatörzsnek dőlve megállt, hogy kifújja magát.

- Persze, hogy nem dicséret – torpant meg Robin is és visszafordult.

- Vadászni akartok? – pihegte Maria fejével a másik két de Noir felé biccentve, akik most lassítottak, látva, hogy a házaspár megállt.

- Szerinted magammal hoználak egy vadászatra? – hunyorított gúnyosan Robin.

- Had találjam ki: Nem? – gúnyolódott Maria.

- Nem, naná hogy nem!

- Akkor most miért vonszoltál magaddal? – tette karba a kezét sértetten Maria. Robin hátrasétált és a Lionel által a földre dobott kosárból kiemelt egy apró bőrkötéses könyvet.

- Mert ebből sosem tanulod meg, amit kell – felelte Robin és Maria felé hajította a könyvet. Maria elkapta röptében a kötetet és belelapozott. A Charlotte-nál keresett gomba és növényhatározó volt. Meglepve pillantott fel Robinra.

- Úgy van Hercegnő – gúnyolódott Robin. – Megtanítalak gombászni, mert az ilyesmit nem könyvekből kell elsajátítani, hanem a természetből.

- Ó Robin! – eresztette le a kötetet Maria meghatottan.

- Ó Robin! – utánozta gúnyolódva Lionel és rosszkedvűen szétdobta a négy kosarat négyük lábai elé. – Tudod Maria nélküled sokkal egyszerűbb volt az élet a fenyvesekben. Amióta betetted a lábad szüntelen vagy téged kell megmentenünk, vagy hajkurásznunk, vagy egyszerűen csak hátráltatsz minket!

- Mindig is gyűlöltél igaz? – kapta rá szürke szemét Maria.

- Elleneztem, hogy házasságra lépjetek, ha erre vagy kíváncsi – morogta Lionel.

- Nem Lionel volt az egyetlen – túrt a hajába Robin. – De hát ezt tudjuk nem igaz? - viszonozta Maria pillantását Robin. – Azért tartunk ott ahol.

- Kérlek ne beszélj így Robin! – törölte megizzadt tenyerét a szoknyájába Maria.

- Mindig mondtam, nőnek semmi keresnivalója az erdőben – vette karba saját kosarát Lionel.

- És Loveday? – kérdezett vissza támadóan Robin.

- Ő más, ő közülünk való – felelte nyakasan Lionel.

- Maria is hozzánk tartozik – védte meg feleségét Robin.

- Sosem fogja úgy ismerni az erdőt mint mi! Soha! Mert nem itt született! – sziszegte Lionel, miközben átvágott a fák között.

- Nem is kell, hogy úgy ismerje! – kiáltotta utána Robin. – Elég ha én ismerem – morogta az orra alatt Robin. – Eredj te is, egy óra múlva itt találkozunk! – szólt rá Florianra Robin. Maria egy kidőlt fatörzsre telepedett és hangtalan kérdéssel figyelte férjét.

- Miért? – kérdezte végül csendesen. Robin odament hozzá és leereszkedett mellé a farönkre.

- Mit miért? – nézett el a fák sűrűjébe Robin. Beszivárgott rájuk a déli napfény vidám sárga színe és játszadozott Maria bordó ruháján.

- A nagy vadász gombászásra adja a fejét? – sandított rá Maria hitetlenkedve.

- A természet, természet. Az erdő is erdő. Minden benne élő fajjal. Legyen az növény, állat, gomba: élőlények. Tulajdonképpen mindent ismerek. Miért ne mutathatnám meg neked? Még akkor is, ha engem csak a vadak érdekelnek igazán az erdőben – vette le a kalapját Robin és maga mellé tette a farönkre.

- Tudom, hogy úgy ismered ezt az erdőt, ahogy rajtad kívül senkise. A klán más tagja sem ismeri úgy mint te. S te most itt vagy és gombaszakértői leckéket akarsz adni a tulajdon feleségednek? Miért akarsz te magad megismertetni a gombákkal? – játszadoztak Maria ujjai a fatörzs háncsának mélyedései között. Ahogy megszívta a nap most szárazabb volt a sötétbarna felszín, de a mélyedéseiben még nedves volt a fa, az elmúlt napok esőzéseitől. Robin is követte tekintetével Maria finom kis nőies ujjait, ahogy játszadoznak a háncs vonalai között. Maria mutatóujja végigkövette a szabálytalan barázdákat, s közben a napfényben felragyogott arany karikagyűrűje a gyűrűsujján. Robin rátette a kezét az asszony sápadt fényű kézfejére, s Maria ráemelte komoly szürke szemeit.

- Hogy miért segítek neked? – ismételte meg a kérdést rekedt hangon Robin. – Mert tudom, hogy fontos neked. Hogy mennyire fontos ez neked.

- Honnan tudod te azt? – mosolygott rá félszegen Maria.

- Tíz év házasság után azért feltételezhetnéd már rólam, hogy legalább egy kicsikét ismerlek – hunyorított rá Robin, s az ajka elé emelte Maria kezét, s puha csókokat nyomott az asszony ujjbegyeire. Maria lehunyta a szemét a gyengéd érintések alatt. Érezte Robin meleg telt ajkait az ujjbegye alatt, s lágyan átsimította a férfi száját. Robin felvetette rá a tekintetét. Maria vörös tincsei szinte lángoltak a napfényben, a hullámok a mellkasára omlottak. Csupa szeretett illat vette körül, a fák, az avar, Maria szappanillata, a háttérben a fák sűrűje, s Maria mellette várandósan. Ha tehetsége lenne megfestené ezt az idilli képet, ha elég pénze lenne rá, akkor biztos hogy megfestetné. De egyik sem áll rendelkezésére, úgyhogy…

- Lássunk munkához! – pattant fel hirtelen a farönkről Robin. – Első számú szabály: csak akkor szedj gombát, ha már teljes biztonsággal felismered a mérgező fajtákat. S meg tudod különböztetni az ehetőt a mérgezőtől.

- És mégis hol kezdjük a gombaszedést? – meredt a férfi hátára Maria.

- Itt, most, rögtön – Robin lehajolt a fa gyökereihez és szedett néhány gombát. Maria megadóan sóhajtott és követve a férfit megnézte a vékony törzsű csinos kalapú gombákat Robin tenyerében. Két órán át bóklásztak az erdőben, miközben Robin végigmutatta az ehető gombafajokat a fenyvesek területén.

- Gombát szedni mindig meleg és csapadékos időszak után érdemes. Ha egyedül szedsz gombát, és bizonytalan vagy, esetleg nem ismered, akkor előbb mutasd meg nekem, vagy legalább valamelyik klántagnak. Világos?

- Jól van, nem kell megint elmondanod! – sóhajtotta Maria, és megforgatta a szemét, amikor Robin tüzetesen átvizsgálta a gombát, amit Maria akart a kosárba tenni. Robin már egy kosárnyi gombát szedett, és most az ölében hozta.

- Jó, ez ehető – biccentett rá Robin és a többi közé tette. – Még egy szabály!

- Robin, elég volt a szabályokból, már zsong a fejem – szorította a mutatóujját a halántékára Maria és finoman megmasszírozta.

- Még egy szabály: csak annyit szedj le, amennyit tényleg el is fogunk fogyasztani. Minden fölösleges gomba pazarlás és nem bánhatunk ilyen kizsákmányolóan az erdővel – magyarázta csökönyösen Robin.

- Mondja ezt éppen a vadász!

- A vadállományt is karban kell tartani. A túlszaporodás veszélyes is lehet, domináns fajok jelenhetnek meg, melyek kipusztítják a gyengébbeket, ezért a legfontosabb a mértékletesség… - kezdett hosszas okfejtésbe Robin.

- Jézusom Robin! Te és a mértékletesség? – nevetett gúnyosan Maria.

- Tudom Hercegnőm, számodra ez összeférhetetlen velem, de képzeld, bizonyos dolgok fontosabbak. Még az én értékrendem szerint is.

- Azt hiszem, minél jobban megismerem az erdődet annál jobban ismerlek meg téged is – állapította meg Maria nagy bölcsen.

- Lehet benne valami – kacsintott rá Robin.

- Befejeztétek a turbékolást? – hallották meg Lionel türelmetlen kiáltását. Persze, hiszen a fiúk már egy órát vártak rájuk. Késtek egy órát, akárcsak reggel. Lionel bosszankodva nyalábolta fel a teleszedett kosarát.

- Indulhatunk! – kiáltotta nekik előre Robin, és karján a vesszőkosárral az oldalán Mariával ő is a vadászkastély felé vette az irányt.

Este az erdő felett

Maria kikönyökölt az emeleti erkély fakorlátjára, s közben mélyen tüdejébe szívta a friss erdei levegőt. Semmihez sem fogható ez az illat. Sem London levegőjéhez, de még Holdszálláson sem érezte sosem ezt a különös erdei szellőt. Az erkély a fák lombjai felé nyúlt ki, szinte lebegett a fák felett, olyan érzés volt, mintha karnyújtásnyira lenne egy-egy lombkorona és akár végig lehetne lépkedni egyik lombról a másikra. Csak a koronaszintből lehetett következtetni a talaj hullámzásaira, a domb lefelé ívelő lejtőire. A vadászkastélyból csodás kilátás nyílt a fenyvesekre. A lágy lankákra. Pedig igazán magasan voltak, nem lehetett ellátni a faluig, csak keletre nézve lehet tudni, hogy ott a domb mögött valamerre, ott van Ezüstharmat. De itt fent, teljes a nyugalom. Mintha az erdő felett, ebben a hegyi vadászkastélyban el lehetne felejteni a világ összes gondját és minden bánatát. Ahogy újra és újra beszippantotta a finom, tiszta levegőt, úgy érezte a béke és a nyugalom kábító illatát szívja magába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valójában ez az egész erdő családi viták színhelye, ahol a nyugodt mozdulatlan dombokon egyre nyíltabb szembenállás, sőt harc folyik. S hogy mindez a szépség, nem is az övék. Maria könnyedén végigsimította a lakkozott fakorlátot. Nézte ahogy a napfény bágyadt sugára könnyed fényjátékot játszik sápadt bőrén, bearanyozta a kézfejét, és melegítette, de csupán néhány pillanatig, amíg kitűnt a fák levelei mögül, majd végleg alábukott. Az ég szürkéskéken tündöklött a fenyvesek felett. Olyan mély itt a csend és közben mégis olyan beszédes. Madárcsicsergés derengett a távolból, és hallani lehetett a szél suhogását a fák felett, megsimogatta Maria arcát is a könnyed szellő. Ilyenkor a legszebb az erdő, ahogy csendesen, észrevétlenül meglepi a sötétség. De most még a halvány fényekben kivehetők a közeli ágak, az ágakon a levelek. Maria csak most döbbent rá, milyen sokat is jelent neki ez a vadászkastély és ez az erdő. Most, hogy Robin közölte vele: talán már nem is az övék. Fátyolos szemmel meredt a távoli erdőség horizontjára, s sajgó szívvel ébredt rá: nem csak Robint szereti már évek óta, hanem az erdőt is. Alkarjára támaszkodva nézelődött. Neszezést hallott a háta mögött? Vagy csak megérezte, hogy már nincs egyedül az erkélyen?


- Szeretem az erdőt! – mondta ki halkan Maria, mintegy a lába alatt elterülő fáknak beszélve.

- Utálod! – jött a válasz rá. Robin az erkélyajtónak dőlve figyelte Mariát. Próbálta az ő szemével látni a kilátást. S hogy mit nézhet a nő, hogy mire gondolhat, miközben magányosan, csendben nézelődik itt az erkélyen.

- Most ezt miért mondod? – kérdezte gyenge tiltakozásként Maria. Robin mellé lépett és két tenyérrel a fakorlátra támaszkodva ő is lenézett a fenyvesek tetejére. Mariát megcsapta a friss fenyőillat. Robin fürdésből érkezett hozzá, csak egy fekete nadrágot húzott magára, s most félmeztelenül állt mellette.

- Utálod, hogy állandóan büdös avarszagot áraszt, folyton nedves és párás a levegője, ráadásul hatalmas rovarok döngicsélnek a fák közt, ijesztő és kiszámíthatatlan helyekről neszek érkeznek, továbbá túl nagynak tűnnek a távolságok, és egyik fa unalmasabb mint a másik. Szerinted egy erdő unalmas, félelmetes és igazán haszna sincs – foglalta össze Maria számtalanszor tett megállapításait röviden Robin.

- Tudom…ezt mondtam, de most mégis, valahogy másként látom – sandított rá Maria könnyed mosollyal. – …amikor itt állok, és gyönyörködöm a tájban…akkor mégis ráébredek, hogy szeretek itt élni. Tetszik a kilátás, amelyre minden nap ébredek, amit a nap bármely szakaszában láthatok, és harapnivalóan finom a levegő.

- Tehát távolról szereted az erdőt, de közelről utálod – vonta le a következtetést Robin.

- Nem mindegy már az? – mondta fásultan Maria, s sajnálkozva nézte a rengeteget.

- De, végülis mindegy – lökte el magát a korláttól Robin.

- Mi lesz velünk Robin? – kérdezte tőle csendesen Maria, s közben fürkészve Robin tekintetét kereste.

- Bárcsak tudnám – fújtatta Robin, de még mindig a feketébe boruló erdőn pihentette a szemét.

- Amit ma mondtál…a válásunk…- kezdte bizonytalanul Maria.

- Hagyd a francba azt a válást! – morogta bosszúsan Robin, s Maria mögé lépve két karjával közrefogta a feleségét, ahogy a korlátra támaszkodott Maria karja mellett. – Feszült vagyok, nem tudom már miket beszélek. Szeretném mindazt nyújtani neked, amire úgy látszik képtelen vagyok. És ettől a gondolattól mindig kilátástalannak érzem a helyzetünket. Egyáltalán nem is értem miért vagy velem – nyomott futó csókokat Maria fedetlen vállára Robin.

- Milyen ostobaságokat tudsz néha mondani! – nevetett Maria, s Robin mellkasának dőlt.

- Ostobaság az, hogy jelenleg úgy néz ki se örökségem, se egzisztenciám, az erdőben leütnek mint egy liszteszsákot? Éhezünk, anyagilag a csőd szélén állunk, és a teljes káoszban és bizonytalanságban még gyerekünk is lesz! Normálisak vagyunk mi? Maria azt sem tudom holnap mi lesz velünk! És erre igazán nem vagyok büszke – mormolta Maria lángvörös hajába Robin. Belefúrta az orrát a felesége lágy hullámos hajába és tenyerét rácsúsztatta a gömbölyödő pocakjára. – Megmutatod a fiunknak az erdőt? – kérdezte rekedten Robin. Maria befészkelte magát Robin karjai közé és érezte, ahoyg a férfi forró tenyere szinte süti a bőrét és átmelegíti, hogy még a baba is érezte, s apró mocorgásával reagált a meleg férfitenyérre.

- Miből gondolod, hogy fiú lesz? – súgta lágy mosollyal Maria.

- Ilyen lábakkal és erővel csak egy fiú lehet – simogatta meg a kerek domborulatot Robin.

- Szép az erdőd Robin! – csodálta komoly szürke szemeivel a tájat Maria. – A legszebb, amit valaha láttam életemben. S most megoszthatom veled.

- Hagyjuk most az erdőt! – mormolta Robin Maria nyakára hintve forró csókjait. – Szerintem te vagy a legszebb, akit valaha láttam Hercegnőm! – zihálta szédülve Robin, s beljebb húzta a hálószobába Mariát. Maria engedelmesen követte, s hagyta, hogy Robin kioldja a ruhája megkötőit, az anyag tompán hullott a padlóra, Robin fekete szemei áhitatosan gyönyörködtek az állapotos nő vonásain. – Ó Hercegnőm! Vesszen minden örökség, mert megérte ezért a szépségért – lehelte felindultan Robin.

- Ne mondj ilyet Robin! Éppen most, amikor annyit változtam… - sütötte le zavartan a szemét Maria a férfi leplezetlen vágyakozó tekintetének súlya alatt.

- Sosem láttalak még ilyen szépnek – érintette meg a megduzzadt melleket Robin. Tenyerébe simultak az érzékeny mellbimbók és máris felágaskodtak. Maria térde megroggyant az érintéstől és Robin a karjába vonva az ágyra húzta az asszonyt.

- Nem érzem magam szebbnek, ellenkezőleg – tiltakozott Maria a párnára dőlve.

- Ez eszmei szépség Hercegnőm! – duruzsolta Robin, ujjait végigpergetve a nő domborulatain. – Belülről fakad és a tükör nem adja teljességében vissza. Látni akarlak – futottak rövid ujjai a vörös göndör szőrzet felé.

- Ne! – tiltakozott Maria lefogva a férfi kezét. – Nem szeretem ha nézed, ott is vörös – pirult el Maria. Robinból halk férfias nevetés tört fel felesége szemérmes megjegyzésére még most ennyi év házasság után is, s nevetésének hangja felborzolta Maria érzékeit.

- Ugyan Hercegnő! Nem először látom már én azt a helyet és amúgyis…én imádom, hogy ott is vörös – villant meg a vágy sötét lobbanása Robin szemében, s ujjaival hozzáért a női szirmokhoz. Maria a párnának feszítve a fejét felnyögött az élvezettől, s Robin göndör hullámos hajába túrt.

- Ó Robin! – zihálta Maria lehunyt szemekkel. Forró testével teljesen ellentétes volt a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös szellő, mely a fenyvesek felől fújt. Besüppedt az ágy, ahogy Robin a lábai közé helyezkedett, s kezei és ujjai felfedezőútra indultak az asszony testén. Maria teljesen átadta magát a kényeztetésnek, s ajkairól halk sóhajok szakadtak az éjszakába. Micsoda ellentétek lakoznak ebben a férfiban. Aki rablóhadjáratokat indít, egyetlen puskával és késsel rettegésben tartja az erdőt és közben ilyen végtelenül gyengéd hozzá az ágyban. Éppen ez a kettősség vonzotta a férfihoz mindig is. Az erőteljes férfikarok, melyek most mégis oly lágyan simogatják.

- Hercegnőm! – pihegte Robin. – Most szólj ha azt akarod hogy álljunk le, mert néhány perc és már nincs visszaút – kereste Maria tekintetét a nő fölé könyökölve Robin.

- Én is akarom, Robin! – vetette rá fátyolos szürke tekintetét Maria és hívogatón széttárta combjait a férfi előtt.

- Szólj ha fájdalmat okozok, neked, vagy nyomom a babát, de igyekszem nagyon óvatos lenni! – hatolt belé mélyen Robin. Mindketten felnyögtek az élvezettől.

- Ó Robin! Annyira szeretlek! – nyöszörögte Maria a férfiba kapaszkodva és elmerülve a szerelem újabb és újabb hullámain.

- Vigyázok rátok Hercegnő! – fogta vissza magát Robin. Maria belemélyesztette a karjaiba a körmét.

- De ne ennyire! – tolta elébe a csípőjét Maria. – Robin kérlek! – nyöszörögte a vágytól reszketve Maria, s Robin finoman de gyorsított a tempón. Maria sikoltva fogadta a férfi vágyát és Robin is felnyögött a gyorsan közeledő gyönyör pillanatában:

- Ó Hercegnőm! Csodálatos vagy annyira csodálatos! – nyögte a kielégülés pillanatában, majd legördült Maria oldalára a párnára zuhanva. Maria pihegve simult Robin mellkasához. Szíve a fülében dübörgött, teste lassan csillapodott a mámor rezgéseiből. Ó hányszor hallotta már Robintól e titulust, hogy Hercegnő. Gúnyosan, haragosan, de máskor szerelmesen, mámorosan és azt is ahogy Robin a csúcson kiáltja. Sokszor elgondolkodott már Maria azon, hogy Robin mint Holdhercegnő voltát nevezi így vagy sokkal inkább átértékelődött benne egy idealizált becézéssé, melyben Mariát mint saját szíve hercegnőjének tekintve szólítja így.

- Aludjunk Hercegnőm! – húzta magukra a takarót Robin, s észrevétlenül nyomta el mindkettejüket az álom egymás karjaiban.

Birtokjog

Francios hozott egy másik fekete inget Robinnak. Maria pedig sajttal, sült hússal és borral kínálta a vendégeket. Lionel és Florian nem is tiltakoztak az elmaradt vacsorát pótló ételek ellen. Robin megnyugodva látta, hogy Maria épségben hazaért és úgy tűnt elegendő támpont volt Mariának az irány megmutatása.


- S most már beszámolsz az erdőben történtekről? – nézte Robint Maria. A férfi még mindig fájós szemöldökét tapogatta.

- Mit mondhatnék? Megfenyegettek és levertek a saját erdőmben és még a bosszú édes ízét sem érezhetem soha, mert nem lesz visszavágás – csattant Robin.

- Hogyhogy? Azt hittem összecsapásra készülünk – kapta fel a fejét a sült hús mellől Lionel.

- Nem harcolunk – intette le őket Robin. A bejelentését néma döbbenet követte. Robin érzékelte az értetlenséget, amit kiolvasott a tekintetekből, de megerősítően csak újra bólintott hozzá.

- Harc nélkül hagyod az erdődet!? – pattant fel hevesen Florian.

- Nem az én erdőm – hajtotta a tenyerébe a fejét Robin, ahogy felült, és egész tartásán érződött, hogy súlyos gondok nehezednek a vállára.

- Mi? Mit jelent az, hogy nem a te erdőd? – fordult felé Maria csípőre tett kézzel.

- Azt, hogy a tulajdonjog nem engem illet – takarta el a szemét a tenyerével Robin, s a halk vallomásra Mariában rekedt a levegő. Tanácstalanul pislogott a férjére.

- Tessék? Én…én ezt nem értem – hebegte Maria s szemét végighordozta a társaságon. Florian eltátott szájjal bámulta Robint, de Lionel mintha nem tűnt volna meglepettnek. – De…de hát te vagy az örökös. Apád elsőszülött fia vagy, a fenyvesek lordja, a fekete erdő örököse, te vagy! – erősködött Maria. Robin sorra csak a fejét rázta, az összes titulusnál.

- Nem Maria – Robin felnézett rá, és végre kimondta azt, amit éveken át titkolt Maria előtt. – Nem érted? Még mindig nem érted? A fenyvesek hivatalosan apám birtokában vannak, s hogy ki örökli az csakis apám végrendeletén múlik. Amikor veled szövetkeztem, amikor megkértem a kezed és amikor feleségül vettelek, apám kitagadott, a vadászkastélyt a kézfogó előtt építtettem, minden amink van csak a saját klánomé. Sem én sem Loveday semmit sem öröklünk, mert Merryweathert választottunk házastársnak.

- Én…én ezt nem értem… - hebegte Maria.

- Az egy dolog, hogy egy család vagyunk, s az egy másik dolog, hogy a birtokból nem részesülünk. Ha apám nem változtatja meg a véleményét, akkor minden a család legidősebb férfitagjára száll, apám kedvencére: Julienre – nézte merőn komor tekintettel Mariát. – Jelenleg az a helyzet, hogy nem én és nem is a nővérem az örökös. Megtűrtek vagyunk a fenyvesekben Maria, ez az igazság.

- S mindez miattam igaz? Miattam? – szorította a kezét a mellkasára Maria.

- Figyelmeztetett apám, ha téged választalak, megváltoztatja a végrendeletet – mondta lehangoltan Robin.

- Ezek csak szavak, üres szavak Robin! – kiáltotta hevesen Maria.

- Láttam a végrendeletet Maria! – csattant rá erélyesen Robin.

- De hát apád még évekig él! – bizonygatta Maria.

- Apám megteheti, hogy átruházza a tulajdonjogot még életében, és Julien ezért járt a várban most ebben az évben is!

- Julien? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria.

- Ébredj már fel Maria a hercegnős álmaidból. Itt pénzről van szó! Az egész birtokról! S apámnak én fordítottam hátat! Ugyanúgy, ahogy Loveday! Apámnak a szemében mi már nem számítunk. Coeur de Noir az életrevalóbbat választja örökösnek, és Benjamint és téged is gyűlöl apám! Sem nekem sem a gyerekeinknek semmi esélyük a fenyvesek megszerzésére. Ez az igazság Maria! – Robin csalódottan nézett Lionelre. Miért titkolódza tovább? Idő kérdése és minden kiderül. Lionel tudja, Charlotte is. Florian, akaratlanul fültanúja lett az igazságnak.

- De…- próbált tiltakozni Maria.

- Nem tudom biztosítani sem az anyagi, sem a fizikai biztonságodat többé Maria. Szeretném ha ezt tudnád a jövőre való tekintettel. – Kemény szavak voltak. Maria magába roskadva nézte a zilált, gondterhelt, sápadt arcú férfit. A másik kettő csendben hallgatott, nem akartak a házastársak beszélgetésébe szólni. Robin mély levegőt vett. Tekintetét végighordozta a hallgatóságon, végül Marián állapodott meg a tekintete, s valami kifürkészhetetlen sötétség borult a szemére. Rekedt hangon szólalt meg újra, s kijelentése lesujtó végítéletnek tűnt: - Ha akarod… kérvényezhetjük a …válást… - jelentette ki végső lehangoltságában Robin.

- TESSÉK?! – sípolta magából Maria tehetetlenül. - Miattam vagy ebben a helyzetben Robin. Ha nem engem választasz, még ma is te vagy az örökös. Veled maradok ez nem kérdés! – mondta határozottan Maria. – S ha már végre tisztázzuk a helyzetünket, mi volt ma?

- Változás lesz Maria. Talán hamarabb mint várjuk, ha személyesen Julien nem tudja elérni, hogy apám ráirassa a birtokot, akkor megteszi majd erővel. De értelmetlen az ellenállás.

- Ne de mi miatt?

- Ha ellenállunk, megölnek mind engem mind titeket. Megéri ezt?

- Mi miatt?! – erősködött Maria.

- Még mindig nem érted? A fenyvesek jelenlegi örököse Julien. Szerinted, hogy fogadja, hogy én vadászom a vadakat az ő vadasparkjában? – fröcsögte kíméletlenül Robin. – Lionel pontosan tudja ezt. Ha Julien az aki, a támadások és a rablások mögött van, voltaképpen semmit sem tehetünk. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy jogosan szerezte vissza azt, ami az övé.

- De az emberek, a klán melletted van Robin! – nézett segélykérőn a szobormerev csendbe dermedt de Noirokra Maria. – Vagy nem?

- Őket hagyd ki ebből Maria! – állt fel Robin imbolyogva és a klántagok és Maria közé állt. – Menj, pihenj le egy kicsit!

- Hogy pihenhetnék le, amikor az egész világ összeomlott körülöttem? Miért nem mondtad el korábban Robin? Miért? – támadt a férfinak az ökleivel Maria. De Robin elkapva a vékony csuklókat, könnyűszerrel hárította a támadást.

- Menj a szobádba, a fiúkkal még beszédem van – nyomatékosította Robin.

- De én… még nem beszéltük…

- Engedelmeskedj, az Isten verjen meg, hát olyan nehéz ezt megértened!? – kiáltott rá Robin. – Eredj fel, és hagyj végre gondokodni és beszélni a fiúkkal! Neked is adok feladatot, gondolkodhatsz az ajánlatomon, amíg nem megyek!

- Miféle ajánlatodon? – nézett rá a válla fölött Maria kikerekedett szemekkel.

- A váláson – tolta ki az előtérbe a nőt Robin és bevágta mögötte a nehéz vasalt ajtót.





Robin megszédülve nyomta homlokát a hűvös faajtónak. Érezte, ahogy a verejték lassan végigcsorog a halántékán. Miért ilyen nehéz most egyszerre minden? Tenyerével teljes erőből a falapra csapott, s az ajtókeret is belerezgett az ütés erejébe. A két unokatestvére csendben hallgattak a háttérben. Robin szembefordult velük és hátát az ajtónak vetette.

- Na most mi lesz? – kérdezte Robin hetykén.

- Hogy áll apádnál a szénád? – kérdezett vissza Lionel.

- Szerinted? A legjobb lapok Juliennél vannak. Befolyásos ember, kitűnő életpályával, ami jót tesz a birtoknak is. Számos terve van az erdővel: fakitermelés, flottaépítés a királynőnek, és persze vadászatokat rendezne az arisztokráciának.

- Jó kilátások – hümmögte Lionel.

- S ezzel vége a rablóvadászatnak – jegyezte meg Florian.

- Pontosan – biccentett rá Robin.

- Mi a terved? – tette karba a kezét Lionel, miközben rezzenéstelen arccal Robint figyelte.

- Honnan veszed, hogy van bármi tervem? – nézett rá flegmán Robin, s egyik lábát felhúzva talpát az ajtónak vetette.

- Ismerlek kölyökkorunk óta. Neked Robin mindig van terved – mondta fanyarul Lionel.

- Tényleg van tervem most is – bólogatott türelmetlenül Robin.

- Éspedig?

- Kihasítom a részem a birtokból – mondta komoran Robin. – Követelem apámtól, hogy francia módra örököljünk.

- Vagyis birtokaprózás – sóhajtott nagyot Lionel.

- Nincs jobb ötletem. Julien a birtokot akarja, de én akkor sem adom az egészet. Akkor legyen enyém a part menti sáv a vadászkastélyig, a ti világítótoronyrészetekkel és kész – rántotta meg a vállát Robin.

- De ezzel elismered Julien követelését – emlékeztette Lionel.

- A kérdés most már nem az, hogy Julien vagy én. Hanem az, hogy mi az amit még kimenthetek magamnak és a családomnak. Évekig vártam, hogy apám megenyhüljön, de mai napig eredménytelenül. Ha továbbra is ugyanígy állok hozzá, Julien kiforgat a teljes örökségemből. Amíg még tehetek valamit, beszélek apámmal, hogy igenis követelem a részem a birtokból és hasítsa ki a birtoktestből az én részemet, legyen az akármennyire is kicsi! Valóban igaz két kakas nem fér meg egy ólban. Mit léptek?

- Nem tudom – ingatta a fejét Lionel.

- Nem köt hozzám semmi…

- Kivéve, hogy a te birtokrészedre esne a mi házunk – emlékeztette nevetve Lionel.

- Az csak egy ház – vigyorgott rá vissza Robin.

- Robin, ki volt a legjobb unokatestvéred? A többiek nem tudom, hogy döntenek, hogy apád, vagy Julien…de én biztos, hogy veled maradok. – Lionel kérdőn Robinra sandított. – És Maria? Tényleg válni akartok?

- Amíg a kicsi nem születik meg, addig valószínű, hogy nem válunk el, de…persze Maria dönt. Lehet tényleg Julien megkéri a kezét?

- Robin! – csattant rá a két másik.

- Meg kell ezt beszélnünk, fogalmam sincs, hogy mi legyen…

A faluban

Ezüstharmat kocsmájában vágni lehetett a füstöt. William Jones a kocsmáros konyharuhájával törölgette fényesre a poharakat, s fél szemét mindig a bejáraton tartotta. Azonnal felismerte a de Noir fiúkat, ahogy beléptek a nyikorgó faajtón. Sötétek és vadak voltak. Nem olyan szutykosak mint a falubéliek, fekete szemükkel mint a hiúz figyeltek minden rezdülést. Ők voltak Ezüstharmat fenegyerekei. De rendszeres vendégek, így jó pénzt hoztak a kasszába. Vágni lehetett a füstöt a kocsma alkoholillatú levegőjében. A helybéliek csak Billynek hívták a kocsmárost, a lánya, egy telt keblű dús alsószoknyákkal sürgölődő talpraesett hajadon volt, a kocsmáros az egyik de Noirnak szánta volna, de hát jól sejtette, nem keverednek azok akárkivel.
- Lizzy, hozzál két korsó hideg sört az uraknak! – kiáltotta öblös hangján a lányának, s amíg várta a két fiú közeledtét, a ragacsos pultot törölgette. – Mi járatban fiúk!? Régen ittátok az én sörömet!
- Üdv, Billy – csúsztatott egy aranypénzt az asztalra Robin. – Házasemberként több a gond, te már csak tudod.
- Hogy milyen igaz! – igazgatta pocakja elé a konyharuhát az övébe Billy.
- Milyen hír jár a faluban?
- Idén tavasszal két esküvő is lesz a templomban – újságolta Billy.
- Nem az ilyen ügyek érdekelnek minket, te is tudod – hajolt a pult fölött a férfihoz Robin.
- Ha ezek érdekelnének akkor a templomba megyünk bátyám – könyökölt Lionel is közelebb.
- Derék lány, vagy Lizzy! Szólj a fiúknak, hogy húzzák egy kicsit a vonót – hessintette le a lányát Billy. Ahogy a zene tompította a beszéd zsivalyát, Billy a két de Noir elé tolta a söröskorsót.
- Az a hír járja, hogy a falu határában láttak két csuklyás alakot ólálkodni – törölgette a kezét a kötényébe a férfi, s közben szeme minduntalan járt a kocsmában ülőkön.
- Mikor? – meredt sötét szemeivel a férfi tokás arcába Robin, s újabb aranyat csúsztatott a pultra.
- Azt mondják, minden héten erre hozza őket a szél járása, az öreg Johnny látta őket, mert állandóan vizelési gondjai vannak és fent járkál éjszaka. Azt mondja az árokban sunnyognak a dögök! Egyszer le is vizelte az egyiket! – nevetett öblösen, hogy rázkódtak vastag hájai.
- Látta őket más? – kérdezte Robin.
- Nem, de több éjszaka panaszkodtak már arra, hogy erős patkódobogásra ébredtek, de amikor kimentek a kapuhoz, már senkit sem láttak, és ami még különösebb… - Billy közelebb hajolt, s közben köténye zsebébe süllyesztette az aranyérmét. - …patkónyomokat sem találtak – suttogta titokzatosan Billy. Lionel és Robin összenéztek, s belekortyoltak a sörükbe.
- Hát eltűnt-e valami a faluból? – tette le a söröskorsót a ragadós tölgyfa pultra Lionel.
- Áh, semmi a világon, az öreg Mrs. Thompson állítja, hogy elrabolták és megerőszakolták, de inkább csak a vágyálmaival rémisztgeti a falubeli asszonyokat – legyintett kacagva a kocsmáros.
- Na és a lovas és az ólálkodók, ugyanazok? – dobolt az ujjaival a falapon Robin.
- Nem egy időben volt a kettő – ingatta a fejét ajakbiggyesztve a férfi.
- Nem a parasztok járnak lovon – hümmögte Lionel.
- Hacsak a postamester fia nem szédíti ezzel a lányokat – támaszkodott a kocsmapultra Billy.
- Vagy katona vagy nemesember az – tette a poharakkal és korsókkal megrakott tálcát a pultra Lizzy, s sörtől csatakos fehér ujjait szoknyájába törölgette. – Betévedhetne már egyszer a kocsmánkba is! - sóhajtotta álmodozva, s a kocsmapultra helyezte mindkét alkarját, s ezzel mély dekoltázsát és hatalmas szoptatós melleit a de Noirok képébe tolta. Lionel nagyot húzott a korsóból, miközben szemét a formás halmokon legeltette.
- Az efféle útonállók ritkán szomjaznak meg, nem úgy mint a helybeli útonállók! – csapta meg Robin arcát kedvesen a kocsmáros. – Olyanok azok mint az árnyak, se arcuk, se nyomuk – bizonygatta Billy. Meglepődve kapta fel a fejét, mert a zene és a zsivaly is megszakadt. Billy a kocsmaajtóra látott, a két de Noir azonban nem.
- Ehh, Robin – bökte meg a fiú mellkasát a kocsmáros. Robin hátrafordult a bárszéken s másodpercek kellettek, mire szeme hozzászokott a füsthöz és a felszálló füstfellegen át meglátta az ajtóban álló alakot. Ezüstöskék selyemruhában, hajában hetyke kis kalappal felvetett büszke fejtartással Maria állt ott. Robin elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy milyen kép fogadta Mariát. Robin a kocsmapultnál és a képébe nyomott Lizzy-féle hatalmas keblekkel, sört iszogatva kétes alakok között. Robin leugrott a bárszékről és komótosan a nő elé sétált.
- Na, mi van Hercegnő? – kérdezte gunyoros hangon Robin, s könyökénél fogva kitolta a nőt a kocsmából.
- Végeztem mára!
- Megvárhattál volna kint is! – ment előre Robin.
- És mégis meddig?
- Tisztességes úrinő nem teszi a lábát egy kocsmába Maria! Hogy képzelted ezt? – dörrent rá Robin. – Mondtam, hogy mindjárt jövök!
- Nekem a szavad semmit sem ér! Megtudtál valamit? – ment utána határozott léptekkel Maria.
- Igen, hogy kár volt megemlítenem a kocsmát neked. Menjünk haza! – rontott az erdőbe Robin. Maria alig tudott lépést tartani vele. Csak csetlett-botlott Robin mögött. Nem ismeri ezeket a járatokat és ösvényeket, Robin pedig úgy ment előtte, mint egy eszelős, neki a kisujjában van az erdő. Ő könnyen kiismeri magát benne.
- Robin várj már! – kiáltott utána Maria.
- Szedd a lábad, ránk sötétedett! – bosszankodott Robin.
- S erről is én tehetek igaz? – hadakozott a cserlyékkel Maria.
- Igen! Te tehetsz! Annyi ideig voltál a ruhavarrásnál, hogy elment az egész napunk! – mérgelődött Robin.
- Igaz, hogy én vártam rád a kocsmánál, mert neked jól esett iszogatnod a kocsmáros társaságában! – szidta Maria.
- Tíz perc sem volt!
- Több mint egy órát voltál ott! És nem tetszettek azok az alakok! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe…
- Fogd be! – szólt hátrafordulva Robin.
- Mi? Te nekem ne mond meg… - Robin egyetlen ugrással előtte termett és Maria szájára tapasztotta a tenyerét, s másik kezének mutatóujját a szája elé emelte. Maria ijedten lélegzett, s kitágult szemekkel hatalmas ezüst szemeit Robinra függesztette. Avarzizegés hallatszott. Robin kimeresztett szemekkel hallgatódzott, majd lassan előhúzta övéből apró kését. Maria rémülten kapott levegő után.
- Eredj előre! – bökött Robin az állát megemelve a megfelelő hazavezető irányba.
- Te is jössz? – hebegte Maria halálra váltan. Robin csak a fejét rázta és Mariát a megfelelő irányba rántva taszította rajta egyet, s ő maga a zizenés irányába vetette magát a csermely sötét sűrűje elnyelte fekete alakját. Maria dermedten állt az erdő közepén. Se kitaposott járat, se ösvény, csak a fölé magasodó fenyvesek. Robin itt hagyta az erdő közepén teljesen egyedül? Édes Istenem segíts! – fohászkodott Maria, s bizonytalan léptekkel megindult előre. Robin toronyirányba állította ebben az egyben biztos volt. Tehát csak nem szabad letérnie a helyes irányról. De hogyan, amikor mindenütt bozótos van, meg fák, meg fenyvesek, hogy fog hazajutni a vadászkastélyhoz? Miért nincs nála legalább egy gázlámpás, vagy petróleumlámpa vagy legalább csak egy gyertya, olyan nagyon sötét van! – Maria rémülten tántorgott előre. Robint követve mindig olyan egyszerűnek tűnik a közlekedés az erdőben. Robin, aki magabiztosan halad, pontosan tudja, hogy merre tart, úgy ismeri a fekete fenyvest, mint Maria London utcáit. Robinnak egy-egy fa volt az utcasarok, egy-egy ösvény a sugárút. De Mariának semmit sem mondott a természet. Egyik fa ugyanolyan volt mint a másik, és most ahogy magányosan a sötétben haladt előre, úgy tűnt már időtlen idők óta halad előre, és vajon még mindig toronyirányba tart-e? Ahogy Robin irányította? Istenem, Robin egyedül az erdőben a sötétben? Miért nem adott választási lehetőséget, hogy vele tartson? Mi lesz most?

Robin hangtalanul osont a fák között, s közben fohászkodott, hogy Maria ne tévessze el az irányt. Elvégre városi lány. Tudja mi az, hogy egyetlen pontot kiszúrva eljusson egyik helyről a másikra. A városban is így közlekednek nem? Legalábbis egy ismeretlen városban biztosan. Robin is mindig toronyirányban járta London utcáit. Westmister apátság vagy Big Ben vagy akármi. Nem volt ideje Maria tévelygésén gondokodnia, ha el is téved a nő, majd rátalál később. De nem akarja szaladni hagyni az erdőjében lopakodó behatolókat. Elvégre a fenyvesek területén senki sem tartózkodhat engedély nélkül. A fenyves a de Noiroké. Maria elméletileg biztonságban van. Robin az egyetlen behatolót követte. Legalábbis bízott benne. A közelben reccsent egy ág. Robin megtorpant és körbenézve hallgatódzott. A fenébe is! Miért nem várta be Lionelt? Persze, mert már megint Maria, aki csak úgy belibbent egy kocsmába, dámaruhában, azért az egyetlen ruháért képes lett volna bármelyik kocsmabeli rátámadni és leszaggatni róla. Elvégre a legértékesebb anyagok, tudják, hogy micsoda értéke van egy női öltözéknek. S a faluban nem gazdagok élnek. Ekkor megfordult és még időben vette észre támadóját, nagy testes fekete alak volt, legalább kétszer akkora mint Robin. Jól sejtette az ellenfele erősebb nála.
- Ki vagy, te mocsadék? – rontott rá Robin, s heves dulakodásba kezdtek. Robin az ellenfele hasába vágta a könyökét, s kését a másik torkának akarta szegezni, de az alak egyetlen rántással kifacsarta a csuklóját. Robin fájdalmasan felnyögött, s lábával próbálta leverni a másikat a lábáról, de későn vette észre, hogy az ellenfelének is van fegyvere. Fájdalmat nem is érzett, csak valami meleget, ahogy a vére kiserkent nyitott ingje kivágásánál. Robin feldöntötte az alakot és az avarban vergődtek még percekig. Robin a kése után tapogatódzott, s zihálva, s kimelegedve a közelharctól, belevágta kését a férfi combjába.
- ÁH! Az anyádat! – ordított fel a támadója. – Jobb ha nem kapálódzól Robin de Noir, vagy különben sem te sem az ivadékaid nem élik meg a jövő évet! Törődj bele a sorsodba, s életben maradtok! – sziszegte a férfi, s azzal egy határozott mozdulattal leütötte Robint. Sötétség ereszkedett a szemére. Fogalma sem volt mennyi ideig hevert eszméletlenül az avarban, amikor gyengéd pofozgatásra ébredt.
- Ébredj már Robin! Jesszusom, hogy vérzel! – Lionel próbálta kicsomózni Robin nyakából vörös kendőjét, s azt rászorítani a Robin nyakén ás mellkasán végighúzódó sebre. Robin erőtlenül emelte fel a karját, s sajgó homlokához szorította. Ragadt a bőre, s sokáig tartott amíg ráébredt, hogy saját alvadt vérében tocsognak az ujjai.
- Szétrobban a fejem – hörögte halkan Robin.
- Mi a fene történt? Azt ne mond, hogy Maria bánt így el veled – vihogta Lionel, de hangjában őszinte aggódás hallatszott.
- Egyáltalán nem vicces! De tudom, kik a lopakodóink – hanyatlott az avarba némi erőlködés után Robin.
- Itt járt?
- Mariával nem a kerülő úton mentem, hanem csak át akartam vágni az erdőn, hogy minél gyorsabban hazaérjünk, és pont meghallottam, ahogy az árok mentén ólálkodik az a szemét! Tudtam, hogy nem szabad hagynom, utána kell mennem, vagy sosem derül fény arra, hogy ki mesterkedik a közelben.
- ÉS? – sürgette Lionel.
- Egy sólyom, ezüst koronával a fején. Megismertem a kése hologramjában! Julien jele! Itt van, az erdőmben és úgy ismeri, akárcsak mi! Te vagy én! Megfenyegetett!
- Hát fenyegesd vissza! A fenébe is! Gyere már nem feküdhetsz egész éjszaka itt az erdőben. Kicseszettül hideg van – rángatta fel Lionel, s átvetette Robin karját a vállán, hogy vonszolni tudja. Madárfütty röppent az erdőben. A vészriadó hangja. Lionel fütyült vissza. Néhány másodperccel később Florian ért hozzájuk.
- Srácok láttam, láttam valakit!
- Tudjuk – szólt erőtlenül Robin. – Lovat láttál-e?
- Nem, de a fickó húzta a jobb lábát – felelte Florian. – Számozatlan fiákerbe ült, sem a kocsis sem ő nem látszott, járjam körbe a fenyvest? – kérdezte sürgetve.
- Nem, gyere inkább segíts hazacipelni Robint! – Florien készségesen fogta közre Robint a karját saját vállára dobva. S együtt vonszolták az unokatestvérüket a vadászkastély felé.
- Mi történt Robin? Te találkoztál vele? – kérdezte Florian kíváncsian.
- Én, bár most azt kívánom bárcsak ne találkoztam volna vele. Hatalmas súlyú fickó és veszélyes is. Ha akar, megöl. De gondolom erre nem volt parancsa – jegyezte meg komoran Robin.
- Borúlátó vagy! A mi erdőnk és meg is tudjuk védeni. Most már legalább biztosak elhetünk benne, hogy Julien keze van a dologban – nyugtatta Lionel. – Van arca az ellenségnek.
- De árnyék, igazán árnyék, mert sosem fogjuk szembeszállni vele. Lionel! Legalább ketten járják az erdőt, soha senki ne közlekedjen egyedül – adta ki az utasításokat Robin. – Nem a fő csapásvonalakat használják, a sűrű és átláthatatlan helyeket figyeljétek, ami biztos, most már nem a tenger felől fognak érkezni – Robin kifulladva erejét elhagyva esett össze a két unokatestvére karjában. Lionel leizzadva ért a vadászkastélyhoz. Francios lámpással kezében várta az érkezőket. Tehát már várták őket. Eléjük sietett a kiürített tisztáson át. Robin küzdve a szemére ereszkedő sötétséggel felnézett a vadászkastély faborítású homlokzatára.
- Maria! Maria hazaért? – motyogta erőtlenül.
- Nyugodjon meg uram, asszonyom hazaért, egy haja szála se görbült. De hát mi történt? A Madame is olyan riadt volt, akár egy kis őzike…és hát mégis mi történt uram? – kérdezte Francios döbbenten látva, hogy milyen állapotban hozzák haza a ház urát.
- Robin! – sikoltott fel Maria, ahogy meglátta ketten vonszolják a férjét a ház felé, s előreszaladt.
- Ne sikíts, beszakad a dobhártyám és épp elég már ennyi vérveszteség is mára – mormogta Robin, s átvetve a karját Florian feje felett az elébe siető Maria arcát simította végig. – Hazajöttem Hercegnő!
- Inkább haza hoztak – sírta Maria, s Robin mellkasára borult, mire Robin felszisszent. Maria a sötétben nem látta, hogy Robin mellkasa csatakos a vértől, csak ahogy elhúzódott és Francios lámpásának fénye a férfira esett akkor látta meg azt, amit a sötétben nem láthatott. – Jesszusom te vérzel! – kiáltotta Maria, s maga karolta át a férjét, hogy Lionellel besegítse a kastélyba. – Francios! Forró vizet azonnal – utasította a férfit Maria.
- És whiksyt! – kiáltott utána erőtlenül Robin.
- Na azt nem, épp eleget ittál már! – tiltakozott Maria.
- A sebhez kell kicsim! – vigyorgott rá Robin, s végignyúlt a szalon kanapéján. Maria, Florian és Lionel egy emberként néztek aggódva a klánvezérre. Robin sápadt volt, mint a hold, erőtlen, akár egy tavaszi hóvirág és meggyötört, szeme alatt mély karikák, s sötét szemében valami kilátástalan üresség honolt.
- Vedd ezeket le! – ült le mellé Maria, s elkezdte lehúzni a férfiről a bőrkabátot és a fekete inget.
- De mégse mások előtt kedvesem – dohogta nevetve Robin.
- Robin! – szólt rá figyelmeztetőn Maria, s végre megérkezett Francios a fehér rongyokkal és a whiskyvel. Maria gyengéden töltött egy keveset az anyagra, s óvatosan a sebhez érintette. Robin összerándult.
- Ne kínozz hercegnő, így órákig elnyújtod és tudom, hogy imádod ha szenvedek, de nekem ehhez nincs lelkierőm ma – Robin elrántotta a whiskysüveget Maria kezéből és egy határozott mozdulattal magára locsolta az égető, csípő italt. Robin lehunyta a szemhéját a fájdalomtól és fogai közt szívta a levegőt, nehogy felordítson. Maria ijedten pislogva nézte Robin reakcióit, Florian és Lionel elhelyezkedtek egy-egy karosszékben. – NE bámuljatok már így! Nem fogok előttetek elpatkolni! – mordult rájuk Robin, s hagyta, hogy Maria átkösse a nyakánál és a hóna alatt a sebet. Egy pohárba whiskyt töltött, s belemártott egy újabb fehér anyagot az italba, s a homlokához szorította. – A francba is, felcsattant a szemöldököm – morgolódott Robin.

Ezüstharmat

Kopogott az ablakpárkányon a megállíthatatlanul szakadó eső. Tavaszi záporok érkeztek a fenyvesek felé, túl közel a tenger. S a lehető legváratlanabb pillanatokban is már lecsapott egy kis záporeső. A lombhullatók rügyezni kezdtek, de Maria alig szánt figyelmet a természetre. Robinnal ellentétben. A férfi a kandalló előtt gubbasztott és mogyorót hámozott. A mogyoróhéjak bőrnadrágjára potyogtak, s néhány már nyitott ingjénél a mellkasára hullott. Maria felpillantott rá a kézimunkájából. Shadow nagyot szusszantott Robin lábánál, mintha ő is unná már a céltalan heverészést a meleg kandalló előtt. Maria megrángatta a cérnát a hímzésen, s leengedte a hímzőrámát az ölébe. Kezdenek a legbővebb ruhái is szűknek bizonyulni. Már néhány ruhájának a varrását meglazította, de tudta, jól ez csak átmeneti megoldás, a kicsi napról napra növekszik a pocakjában. Ami tegnap jó volt rá, az holnap már lehet, hogy szűk lesz. Ideje, hogy az állapotának megfelelő ruhákat szerezzen be.
- Ha holnap nem esik az eső, akkor bemegyek Ezüstharmatra – Robin erre felkapta a fejét. Ezüstharmat a legközelebbi falu volt Holdszálláshoz és a De Noir várhoz egyaránt. De miért akar Maria bemenni a faluba?
- Mi a csudának? – hangjában egyéretlmű elutasítás és tiltakozás hallatszott.
- Szükségem van új ruhákra!
- És mégis miből akarod megvenni? – húzta el a száját Robin.
- Nem is tudom. Eladom a karikagyűrűmet? – jegyezte meg szarkazmussal Maria.
- Csak azt próbáld meg! – ült feljebb a fotelban Robin. – Minek neked új ruha?
- Ha elfelejtetted volna terhes vagyok! Hamarosan akkora lesz a hasam mint egy hordó és mégsem hordhatom a lányruháimat! – mérgelődött Maria. – Erre nem gondoltál? Hogy lehetsz ennyire értetlen?
- Nincs értelme útnak indulni, teljesen járhatatlanok az utak. Legalábbis szekéren. Lóra pedig nem ülhetsz! – jelentette ki parancsoló hangnemben Robin.
- Akkor menj el te és hozz nekem való ruhákat – nézett rá dacos kihívással a szemében Maria.
- Fogalmam sincs milyen ruha kell egy állapotos nőnek – jelentette ki morcosan Robin és ismét magába zuhant.
- Talán nem ártana beszélnem a falu orvosával sem vagy egy bábaasszonnyal, hogy kijönne-e hozzánk a szüléskor – jegyezte meg elgondolkodva Maria. Robin csak mormogott rá valami érthetetlent az orra alatt. Maria elkedvetlenedve nézett ki az ablakon. Mindenhol minden csupa sár. Vajon jót tesz-e a kerti növényeknek a sok esőzés? Robin napról napra szótlanabb lett, ahogy Shadow úgy ő is inkább vonyított volna, hogy végre ismét az erdőt járhassa. De helyette csak ült a kandallónál az asztalra helyezett lábakkal és bort iszogatott. Shadow egy kis nyüsszentéssel felemelte a fejét és füleit hegyezte. A kutya jelzésére Robin is felfigyelt, Maria hallotta meg legutolsóként a közeledő patkók zaját. Robin feltápászkodott a karosszékből és lesöpörte mellkasáról és nadrágjáról a morzsákat.
- Hercegnőm!? – Robin Maria székére támaszkodva a nő arcához hajolt. – Társaságunk érkezett! – nyomta egy pillanatra Maria ajkához a száját. Maria meglepődött, de nem szólhatott semmit, mert mire magához tért már Robin elhagyta a szalont.
- Úgy esik, mint a Bibliai Noé idejében! – szitkozódott az érkező, ahogy belépett az előtérbe. – Gondoltam, hogy magatok alatt vagytok, öcskös! – csapkodta meg Robin vállát Lionel, s bőrkabátjáról patakokban csorgott a víz. – Átjöttem egy kicsit hozzátok.
- Minek? – kérdezte barátságtalanul Robin.
- Megzavartam valamit? – érdeklődött kacsintva Lionel, s végignézte Robin borzas haját és ingjének felső gombjait, melyek ki voltak gombolva.
- Csak elodáztad Robin lerészegedését! Mást ugyan nem zavartál meg! Szervusz Lionel! – ért az előtérbe Maria.
- Ejha! Kigömbölyödtél sógorasszony! – bökte meg a kalapját Lionel. Maria elpirult, Robin ellenben meglepetten mérte végig Mariát.
- Tényleg? Én észre sem vettem – tette csípőre a kezét Robin. Igaz Maria már nem használ fűzőt és ez látszik az alakján, a szoknyáit pedig arasznyira feljebb igazította a derekánál, hogy a hasát szabadon hagyja,
- Most így jobban megnézve tényleg olyan mintha egy kisebbfajta ágyúgolyót tartana a szoknyája alatt. Eddig csak a mondandója volt robbanásveszélyes – vigyorgott szemtelenül Robin. – Na mit akarsz itt Lionel?
- Charlotte-tól menekülök. Egész héten mást sem hallok csak hogy mennyire fáj a feje és hogy elege van ebből az időjárásból. Meg küldött az asszony gombakrémlevest! – emelte meg az agyagedényt amit a kezében tartott. – A klán kérdezteti, hogy mikor rúgunk ki a hámból?
- A hétvégén ejthetnénk egy kis vadászatot. Most még nincs kedvem bőrig ázni egy fa tetején gubbasztva – vette ki Lionel karjai közül az edényt Robin.
- Nem kegyelmezel a klánnak Robin!
- Az élet sem kegyelmez nekem! – vágott vissza Robin, s közben egy szúró pillantást vetett Maria felé, mintha a feleségét tenné felelőssé a sorsáért.
- Robinnal holnap bemegyünk Ezüstharmatra – mondta negédes mosollyal Maria.
- Na az jó, öcskös az jó! – biccentett Lionel.
- Nem ,egyáltalán nem jó! – szúrta közbe Robin.
- Ja, hát akkor nem jó – vakarta meg a füle tövét Lionel, s egyikről a másikra nézett.
- Maria vásárolni akar – magyarázta Lionelnek Robin - … és gondolom akkor már be akarsz nézni a templomba is, a nevelőnődhöz mégy bánatsírásra, Fontenelle atyához meg gyónogatni, van is mit – fűzte hozzá Robin Mariához fordulva.
- Amíg Maria ájtatoskodik, benézhetnél a kocsmába, mindig ott szereztük a legjobb információkat az átutazó érkező kocsikról – emlékeztette Lionel.
- Ezt ne előtte! – sziszegte Robin Lionelnek s fejével Maria felé bökött, sötét szemével rendre intő merő tekintettel figyelmeztetve a férfit.
- Mi? Milyen kocsmába? – kapott a szón Maria és közelebb lépett.
- Semmi, Lionel nem mondott semmit – vágta rá gyorsan Robin. – Csak kocsonyahúst akar Charlotte, igaz Lionel?
- Úgy van, igen, a gyerek…kocsonyát akar enni – vágta rá kényszeredetten Lionel.
- Robin! Te kocsmázni szoktál?
- Én soha! – mentegetődzött Robin, de tudta ő is és Lionel is, hogy már lebuktak és elkéstek a mentő szövegekkel.
- Minden rablásodról a kocsmában értesülsz? Hiszen állandóan raboltatok! – háborodott fel Maria.
- Ugyan! Esküszöm neked sose voltam kocsmába! Lionel ment csak! – Robin megbökte az unokafivérét, aki fáziskéséssel de kapcsolt és falazni kezdett Robinnak.
- Jaj, hát igen. Én vagyok a kocsma felelős, meg a kocsonya felelős is a klánban, tudod hogy van ez. Van aki a raktárt őrzi, van aki a puskaporra vigyáz, aki az erdőt járja és aki a kocsmát – heherészett kínosan Lionel.
- Hogy lehetsz ilyen hazudós! – csattant Robinra Maria. – A házasságunk alatt is kocsmázgattál éjszaka? Azért nem voltál itthon?
- Dehogy is miket képzelsz rólam! – tettette a felháborodottat Robin és nagyra meresztett szemekkel próbálta az ártatlant játszani.
- Nem most jöttem az óperencián túlról Robin! Én városi vagyok, pontosan tudom, hogy mi folyik a kocsmákban! Nem lehet különb egy falusi kocsma sem! Hány kurvát fizettél már le? – sziszegte Maria. Lionel félrenyelte a saját nyálát és olyan hevesen kezdett köhécselni, hogy félő volt megfullad. Robin ügyet sem vetett a mellette fuldokló unokafivérére, ledermedve bámulta a feleségét.
- Huha Hercegnő! Ööö…én azt hittem nem is ismered ezt a szót…nemhogy ki merd mondani is – nyögte kényszeredetten Robin. Lionel elvörösödött, de a köhögés nélkül saját levében fővő Robin is.
- Nos attól, hogy nem alacsonyodom egy de Noir szintjére, attól még tökéletesen tisztában vagyok a dolgok járásával. Tehát? Hallgatom a magyarázatodat! – tette csípőre a kezét Maria, s szürke szemeit kíméletlenül Robinon tartotta.
- Álljunk le! Én egyáltalán nem szoktam… - emelte fel a kezét védekezőn Robin.
- Azt ne állítsd, hogy sosem mentél ezért egy kocsmába – jegyezte meg csípősen Maria.
- Azt nem mondtam – húzta el a száját bosszúsan Robin.
- Nahát, végre egyszer nem hazudsz – nézett fel a mennyezetre sértetten Maria.
- Félreérted, ez elsősorban tényleg csak információszerzés. A falusi pletykák a legjobbak, pontosan tudod, hogy mi a helyzet.
- Azt hittem erre vannak az őr és lesállások az erdőben – fintorgott Maria.
- Igen, de az csak részleges megoldás, jobb ha fel tudunk készülni egy támadásra ezt megértheted.
- Megértem, de attól még tudom miféle buja nők vannak egy kocsmában! Vagy tagadod?
- Nem – préselte össze az ajkait Robin. – De eltértünk a tárgytól. Ezüstharmatra akartál menni. De én nem járulok hozzá.
- El tudok jutni a faluba egymagam is – emelte meg az állát határozottan Maria.
- Maria! – szólt közbe Lionel is végre. – Házasemberek vagyunk. A hálószoba dolgait meg tudjuk oldani otthon is, ehhez nem kell kocsmába menni, ezt beláthatod. A De Noir klán egy családot alkot, a család a legfontosabb számunkra. Egy klánhoz tartozunk.
- A patkányok is klánokba rendeződnek – sziszegte Maria, s egy lesújtó pillantást mérve Robinra felkapta a szoknyáját és futva vette a lépcsőfokokat az emeletre.
- Na kösz, jól elintézted nekem – nézett Lionelre sötéten Robin, s az étkezőben letette az asztalra a leveses edényt.
- A nők szeszélyesek, nem tudhatod mire hogy reagálnak. Ettől függetlenül érdemes lenne elnéznünk a kocsmába – Robin morogva szedett magának egy levesestányérba és kanalazni kezdte a gombalevest. Ahogy Maria végre hallótávolságon kívülre került rátérhetett a fontosabb beszédtémára is. – Friss hírek?
- Semmi. Csendes a tenger. És beindult a parlamenti munka is – jegyezte meg Lionel. – Talán a nyáron várhatunk akciót. Akkor szünetel a parlament.
- Vajon maga vezeti az akciót, vagy megint nem meri idedugni a képét az a görény – sziszegte teli szájjal Robin.
- Julien nyíltan egy közelharcban? Na ne viccelj! – gúnyolódott Lionel.
- Sokára jöttél Lionel! Már majd szétvetett az ideg! – jegyezte meg Robin rosszallóan.
- Szerinted olyan egyszerű világítótornyosat játszani? – mérgelődött Lionel. – Mégsem bámulhatom egész nap a tengert! Charlotte meg nem is hagy!
- Nem is tudom, mostanában egyfolytában azt érzem seholsem vagyunk biztonságban. Egy vadászkastély nem védhető. Kellene az a vár, nagyon kellene. De hát amíg az apám a tulajdonos addig…kiszorultam ide.
- S talán még utána is – ingatta a fejét Lionel. – Ez van öcskös. Sokan vagyunk fiúk, de kevés a konc amin osztozkodhatnánk.
- Én ismerem Julien módszereit. Alattomos, kiszámíthatatlan és váratlan. S ami a legrosszabb: gyors. Észre sem veszem és kilopta a szememet – Robin arcára kiült a nyugtalanság.
- Résen vagyunk. Megkettőztük az őrséget, minden zsákmányt azonnal hazaviszünk, nincs raktárazás. Mit akarsz még? – sóhajtotta Lionel hátradőlve a széken.
- Nem tudom – Robin megtörölgette a száját, s megvakarta Shadow fültövét. A kutya elégedetten dörgölődzött gazdája lábához. Robin gondterhelten dörzsölgette a homlokát. – Maria, most meg már a gyerek is. Egyre több dolog amiér aggódhatok. S közben szorul a hurok. Körülöttünk Lionel. Ismerem Julient. Puhítja az apámat, tervez valamit. Mintha egy láthatatlan kéz osztaná a fejem felett a lapokat és én semmit sem tehetek, csak nézem, hogy mit dobtak ki nekem a játszmában.
- Talán fel kellene menned Londonba. Nyílt lapokkal játszani – javasolta Lionel.
- És? Mit mondjak? Vádoljam meg Julient? Bizonyítékok nélkül? Hamis tanúvallomásnak minősítené még a rabok szövegeit is. Julien védve van. Ráadásul mellette a törvény. Ha beállítok Londonba a nyakamba varrhatja a legkisebb lopásunkat is és akkor a kezére játszottam saját magam. Irány a Tower és Julien el is intézi ne aggódj! Alig várja, hogy rács mögé tehessen, ez lenne a legkényelmesebb módja, hogy eltegyen az útjából. S még be sem kellett piszkítania a kezét.
- Itthonülő lettél Robin. Sosem voltál ilyen.
- Igazad van. Nem merem egyedül hagyni Mariát – bólogatott komoran Robin.
- De ezzel nem oldasz meg semmit! Hogy itthon ülsz ezzel nekik sem segítesz – bizonygatta Lionel.
- Jó, jó, én is tudom. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Kártyázzunk – tolta félre az edényeket Robin, s két pakli kártyát helyezett az asztalra. Kezdődhetett az estig és éjszakába nyúló kártyaparti, kettesben.