Este az erdő felett

Maria kikönyökölt az emeleti erkély fakorlátjára, s közben mélyen tüdejébe szívta a friss erdei levegőt. Semmihez sem fogható ez az illat. Sem London levegőjéhez, de még Holdszálláson sem érezte sosem ezt a különös erdei szellőt. Az erkély a fák lombjai felé nyúlt ki, szinte lebegett a fák felett, olyan érzés volt, mintha karnyújtásnyira lenne egy-egy lombkorona és akár végig lehetne lépkedni egyik lombról a másikra. Csak a koronaszintből lehetett következtetni a talaj hullámzásaira, a domb lefelé ívelő lejtőire. A vadászkastélyból csodás kilátás nyílt a fenyvesekre. A lágy lankákra. Pedig igazán magasan voltak, nem lehetett ellátni a faluig, csak keletre nézve lehet tudni, hogy ott a domb mögött valamerre, ott van Ezüstharmat. De itt fent, teljes a nyugalom. Mintha az erdő felett, ebben a hegyi vadászkastélyban el lehetne felejteni a világ összes gondját és minden bánatát. Ahogy újra és újra beszippantotta a finom, tiszta levegőt, úgy érezte a béke és a nyugalom kábító illatát szívja magába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valójában ez az egész erdő családi viták színhelye, ahol a nyugodt mozdulatlan dombokon egyre nyíltabb szembenállás, sőt harc folyik. S hogy mindez a szépség, nem is az övék. Maria könnyedén végigsimította a lakkozott fakorlátot. Nézte ahogy a napfény bágyadt sugára könnyed fényjátékot játszik sápadt bőrén, bearanyozta a kézfejét, és melegítette, de csupán néhány pillanatig, amíg kitűnt a fák levelei mögül, majd végleg alábukott. Az ég szürkéskéken tündöklött a fenyvesek felett. Olyan mély itt a csend és közben mégis olyan beszédes. Madárcsicsergés derengett a távolból, és hallani lehetett a szél suhogását a fák felett, megsimogatta Maria arcát is a könnyed szellő. Ilyenkor a legszebb az erdő, ahogy csendesen, észrevétlenül meglepi a sötétség. De most még a halvány fényekben kivehetők a közeli ágak, az ágakon a levelek. Maria csak most döbbent rá, milyen sokat is jelent neki ez a vadászkastély és ez az erdő. Most, hogy Robin közölte vele: talán már nem is az övék. Fátyolos szemmel meredt a távoli erdőség horizontjára, s sajgó szívvel ébredt rá: nem csak Robint szereti már évek óta, hanem az erdőt is. Alkarjára támaszkodva nézelődött. Neszezést hallott a háta mögött? Vagy csak megérezte, hogy már nincs egyedül az erkélyen?


- Szeretem az erdőt! – mondta ki halkan Maria, mintegy a lába alatt elterülő fáknak beszélve.

- Utálod! – jött a válasz rá. Robin az erkélyajtónak dőlve figyelte Mariát. Próbálta az ő szemével látni a kilátást. S hogy mit nézhet a nő, hogy mire gondolhat, miközben magányosan, csendben nézelődik itt az erkélyen.

- Most ezt miért mondod? – kérdezte gyenge tiltakozásként Maria. Robin mellé lépett és két tenyérrel a fakorlátra támaszkodva ő is lenézett a fenyvesek tetejére. Mariát megcsapta a friss fenyőillat. Robin fürdésből érkezett hozzá, csak egy fekete nadrágot húzott magára, s most félmeztelenül állt mellette.

- Utálod, hogy állandóan büdös avarszagot áraszt, folyton nedves és párás a levegője, ráadásul hatalmas rovarok döngicsélnek a fák közt, ijesztő és kiszámíthatatlan helyekről neszek érkeznek, továbbá túl nagynak tűnnek a távolságok, és egyik fa unalmasabb mint a másik. Szerinted egy erdő unalmas, félelmetes és igazán haszna sincs – foglalta össze Maria számtalanszor tett megállapításait röviden Robin.

- Tudom…ezt mondtam, de most mégis, valahogy másként látom – sandított rá Maria könnyed mosollyal. – …amikor itt állok, és gyönyörködöm a tájban…akkor mégis ráébredek, hogy szeretek itt élni. Tetszik a kilátás, amelyre minden nap ébredek, amit a nap bármely szakaszában láthatok, és harapnivalóan finom a levegő.

- Tehát távolról szereted az erdőt, de közelről utálod – vonta le a következtetést Robin.

- Nem mindegy már az? – mondta fásultan Maria, s sajnálkozva nézte a rengeteget.

- De, végülis mindegy – lökte el magát a korláttól Robin.

- Mi lesz velünk Robin? – kérdezte tőle csendesen Maria, s közben fürkészve Robin tekintetét kereste.

- Bárcsak tudnám – fújtatta Robin, de még mindig a feketébe boruló erdőn pihentette a szemét.

- Amit ma mondtál…a válásunk…- kezdte bizonytalanul Maria.

- Hagyd a francba azt a válást! – morogta bosszúsan Robin, s Maria mögé lépve két karjával közrefogta a feleségét, ahogy a korlátra támaszkodott Maria karja mellett. – Feszült vagyok, nem tudom már miket beszélek. Szeretném mindazt nyújtani neked, amire úgy látszik képtelen vagyok. És ettől a gondolattól mindig kilátástalannak érzem a helyzetünket. Egyáltalán nem is értem miért vagy velem – nyomott futó csókokat Maria fedetlen vállára Robin.

- Milyen ostobaságokat tudsz néha mondani! – nevetett Maria, s Robin mellkasának dőlt.

- Ostobaság az, hogy jelenleg úgy néz ki se örökségem, se egzisztenciám, az erdőben leütnek mint egy liszteszsákot? Éhezünk, anyagilag a csőd szélén állunk, és a teljes káoszban és bizonytalanságban még gyerekünk is lesz! Normálisak vagyunk mi? Maria azt sem tudom holnap mi lesz velünk! És erre igazán nem vagyok büszke – mormolta Maria lángvörös hajába Robin. Belefúrta az orrát a felesége lágy hullámos hajába és tenyerét rácsúsztatta a gömbölyödő pocakjára. – Megmutatod a fiunknak az erdőt? – kérdezte rekedten Robin. Maria befészkelte magát Robin karjai közé és érezte, ahoyg a férfi forró tenyere szinte süti a bőrét és átmelegíti, hogy még a baba is érezte, s apró mocorgásával reagált a meleg férfitenyérre.

- Miből gondolod, hogy fiú lesz? – súgta lágy mosollyal Maria.

- Ilyen lábakkal és erővel csak egy fiú lehet – simogatta meg a kerek domborulatot Robin.

- Szép az erdőd Robin! – csodálta komoly szürke szemeivel a tájat Maria. – A legszebb, amit valaha láttam életemben. S most megoszthatom veled.

- Hagyjuk most az erdőt! – mormolta Robin Maria nyakára hintve forró csókjait. – Szerintem te vagy a legszebb, akit valaha láttam Hercegnőm! – zihálta szédülve Robin, s beljebb húzta a hálószobába Mariát. Maria engedelmesen követte, s hagyta, hogy Robin kioldja a ruhája megkötőit, az anyag tompán hullott a padlóra, Robin fekete szemei áhitatosan gyönyörködtek az állapotos nő vonásain. – Ó Hercegnőm! Vesszen minden örökség, mert megérte ezért a szépségért – lehelte felindultan Robin.

- Ne mondj ilyet Robin! Éppen most, amikor annyit változtam… - sütötte le zavartan a szemét Maria a férfi leplezetlen vágyakozó tekintetének súlya alatt.

- Sosem láttalak még ilyen szépnek – érintette meg a megduzzadt melleket Robin. Tenyerébe simultak az érzékeny mellbimbók és máris felágaskodtak. Maria térde megroggyant az érintéstől és Robin a karjába vonva az ágyra húzta az asszonyt.

- Nem érzem magam szebbnek, ellenkezőleg – tiltakozott Maria a párnára dőlve.

- Ez eszmei szépség Hercegnőm! – duruzsolta Robin, ujjait végigpergetve a nő domborulatain. – Belülről fakad és a tükör nem adja teljességében vissza. Látni akarlak – futottak rövid ujjai a vörös göndör szőrzet felé.

- Ne! – tiltakozott Maria lefogva a férfi kezét. – Nem szeretem ha nézed, ott is vörös – pirult el Maria. Robinból halk férfias nevetés tört fel felesége szemérmes megjegyzésére még most ennyi év házasság után is, s nevetésének hangja felborzolta Maria érzékeit.

- Ugyan Hercegnő! Nem először látom már én azt a helyet és amúgyis…én imádom, hogy ott is vörös – villant meg a vágy sötét lobbanása Robin szemében, s ujjaival hozzáért a női szirmokhoz. Maria a párnának feszítve a fejét felnyögött az élvezettől, s Robin göndör hullámos hajába túrt.

- Ó Robin! – zihálta Maria lehunyt szemekkel. Forró testével teljesen ellentétes volt a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös szellő, mely a fenyvesek felől fújt. Besüppedt az ágy, ahogy Robin a lábai közé helyezkedett, s kezei és ujjai felfedezőútra indultak az asszony testén. Maria teljesen átadta magát a kényeztetésnek, s ajkairól halk sóhajok szakadtak az éjszakába. Micsoda ellentétek lakoznak ebben a férfiban. Aki rablóhadjáratokat indít, egyetlen puskával és késsel rettegésben tartja az erdőt és közben ilyen végtelenül gyengéd hozzá az ágyban. Éppen ez a kettősség vonzotta a férfihoz mindig is. Az erőteljes férfikarok, melyek most mégis oly lágyan simogatják.

- Hercegnőm! – pihegte Robin. – Most szólj ha azt akarod hogy álljunk le, mert néhány perc és már nincs visszaút – kereste Maria tekintetét a nő fölé könyökölve Robin.

- Én is akarom, Robin! – vetette rá fátyolos szürke tekintetét Maria és hívogatón széttárta combjait a férfi előtt.

- Szólj ha fájdalmat okozok, neked, vagy nyomom a babát, de igyekszem nagyon óvatos lenni! – hatolt belé mélyen Robin. Mindketten felnyögtek az élvezettől.

- Ó Robin! Annyira szeretlek! – nyöszörögte Maria a férfiba kapaszkodva és elmerülve a szerelem újabb és újabb hullámain.

- Vigyázok rátok Hercegnő! – fogta vissza magát Robin. Maria belemélyesztette a karjaiba a körmét.

- De ne ennyire! – tolta elébe a csípőjét Maria. – Robin kérlek! – nyöszörögte a vágytól reszketve Maria, s Robin finoman de gyorsított a tempón. Maria sikoltva fogadta a férfi vágyát és Robin is felnyögött a gyorsan közeledő gyönyör pillanatában:

- Ó Hercegnőm! Csodálatos vagy annyira csodálatos! – nyögte a kielégülés pillanatában, majd legördült Maria oldalára a párnára zuhanva. Maria pihegve simult Robin mellkasához. Szíve a fülében dübörgött, teste lassan csillapodott a mámor rezgéseiből. Ó hányszor hallotta már Robintól e titulust, hogy Hercegnő. Gúnyosan, haragosan, de máskor szerelmesen, mámorosan és azt is ahogy Robin a csúcson kiáltja. Sokszor elgondolkodott már Maria azon, hogy Robin mint Holdhercegnő voltát nevezi így vagy sokkal inkább átértékelődött benne egy idealizált becézéssé, melyben Mariát mint saját szíve hercegnőjének tekintve szólítja így.

- Aludjunk Hercegnőm! – húzta magukra a takarót Robin, s észrevétlenül nyomta el mindkettejüket az álom egymás karjaiban.