Váramat egy pergamenért

Robin becsörtetett a de Noir várba és végigrohant a falépcsőkön, berúgta a lovagterem súlyos ajtaját, s előhúzta övéből a coltját.


- Julien! – coltját egyenesen a pedáns férfira szegezte, s közben a puskatussal irányt mutatva elhessegette apja közeléből a férfit.

- Robin! Ez aztán a meleg családi üdvözlés! – vigyorgott rá kedélyesen Julien.

- Tűnj az apám mellől! – sziszegte rá Robin, miközben megtörölte a homlokát.

- Adtam rá okot, hogy így lássuk egymást újra? – kérdezte ártatlanul széttárt karokkal.

- Szerintem igen! – bökött még mindig duzzadt homlokára Robin. A mozdulatot kihasználva Julien is előrántotta aranyozott markolatú pisztolyát és Robinra szegezte. Robin kibiztosította és elsütötte a fegyvert, mely súrolta Julien ingvállát, de a testét nem. – A következő találni is fog – figyelmeztette Robin és elintette Julient.

- Csak egy kis csevegésre jöttem, rokonlátogatásra – lépdelt oldalt Julien.

- Nagyszerű, én is – mormolta Robin. – Ezért hoztam pisztolyt is. Hogy egyenlőek legyenek a tárgyalási alapjaink. De előbb az apámmal akarok beszélni. Nélküled! – tartotta szemmel a férfit Robin, miközben apja felé araszolt.

- Tíz percet kapsz, hogy elsírd a bánatod, aztán visszajövök – biccentett beleegyezően, hidegen Julien, s meghajtva magát távozott. Robin intett a fejével Lioneléknek, hogy kövessék s az ajtó bezárult. Robin kettesben maradt a hatalmas lovagteremben apjával.

- Hallgatlak istenadta! – dörmögte rosszkedvűen Coeur de Noir. – Mit akarsz?

- Azt, ami az enyém! Írd a nevemre a fenyveseket! – legyintette meg a coltját Robin.

- Miközben fegyvert szegezel rám, fiam? – kérdezte öblös nevetéssel az öreg de Noir. – Hát így kell beszélni egy fiúnak az apjával?

- Ha csak így lehet? – felelte ridegen Robin.

- Kitagadtalak! Mariát választottad! Hátat fordítottál nekem és a de Noir klánnak nincs mit mondanom számodra és nem fogom egy árulónak adni a birtokomat. Se Loveday sem te nem részesülhettek belőle, mert nem érdemlitek meg! – ordította Coeur de Noir magából kikelve.

- Én nem is tőled várok könyörületet apám – fröcsögte Robin a hatalmas faasztalhoz lépve. – Hanem az örökségemért jöttem.

- Miféle örökséged? Te semmirekellő! Itt nincs semmi, amiért kinyithatod még a szádat! – emelte ivásra boroskupáját de Noir.

- De igen! Követelem az anyai örökségemet, azt, ami jár nekem! Ahhoz neked semmi közöd, a partmenti területeket anyámra írtad, és anyám a birtokrészét ránk hagyta. Lovedayre s rám! Az a rész jogosan az enyém és kérem a birtokpapírokat! – nyújtotta ki a karját Robin tenyérrel felfelé.

- Milyen jogon ugatsz te itt nekem, kölyökképű kis eb vagy te, hogy így beszélj az apáddal!

- A tulajdonos jogán beszélek! – sziszegte Robin kíméletlenül. – Nem fogom megvárni, amíg Julien mindent magának harácsol össze itt. Téged már megnyert magának és az erdőt is. Ha boldog vagy, hogy a véredet tagadod ki a várból és az erdőből hát élvezd e sanyarú boldogságot, ami jár neked! De követelem az anyai örökségemet, ami viszont nekem jár!

- Mit nem merészelsz! – csapta le a kupát de Noir és a fia felé lépett.

- Adod önként vagy erővel veszem el! – emelte meg a colt csövét de Noirra.

- Fegyvert szegezel a tulajdon apádra? – hörögte de Noir.

- Én legalább a szemed közé lövök majd, nem hátba támadlak, mint ahogy a kegyenced teszi – vágta rá Robin. – Tagadod, hogy az anyai örökségem az enyém?

- Nem – mordult fel dühösen de Noir. – Vigyed, ha annyira akarod! – legyintett mérgesen de Noir.

- Tudom merre a levéltárunk, Isten veled apám! Remélem elégedett vagy: úgy borul örök sötétség majd szívtelen életedre, hogy sosem láttad a tulajdon szemeddel az unokád! – vágta de Noir szemébe Robin és elviharzott, végigfutott az emeletre a deákok szobája mellé és berontott a vár levéltárába. Nem bíbelődött a lakatok felnyitásával, két lövéssel feltépte a bőrszíjakat a ládán és előkereste a birtokpapírokat, melyek igazolták, hogy anyai öröksége az ő tulajdonát illetik. Négyrét hajtotta és a mellkasához rejtette bőrmellényébe, s visszafutott a vár udvarára. Lionel és Florian még mindig fogva tartották Julient.

- Megszerezted? – kérdezte Lionel rá sem nézve Robinra.

- Igen! Indulhatunk! – szelte át a szülői vár udvarát, s még egyszer utoljára felnézett a várfokon lobogó de Noir zászlóra. – Többé nincs itt keresni valónk. Nyertél Julien! De szállj le a családomról! Világos? - nézett le a lováról Robin. – Ha még egyszer meglátlak Maria közelében tudd, hogy egy lövésnyi időd van, mert nem fogok célt téveszteni.

- Úgy látszik kettőnk közül én vagyok a tökösebb de Noir – húzta elégedett mosolyra a száját Julien. – Elég könnyen meg lehet félemlíteni téged Robin! Harc nélkül átadod a fenyvesed? Nem fáj a szíved, hogy elhagyod a de Noir várat? Ahol felnőttél? Milyen érzés, hogy a fiad nem a várban fog megszületni? – provokálta Robint Julien. Lionel aki szintén lóra kapott már, most egy határozott mozdulattal Julient tarkón vágta a puskája markolatával. Julien összecsuklott a vár udvarára rogyva.

- Bocs, nem bírtam már tovább hallgatni – rántotta meg a vállát Lionel és Robin mellé érve együtt ügettek ki a várkapun.





- Milyen érzés?

- Mi milyen érzés – fogta lépésre a lovát Robin.

- Utoljára voltál a várban igaz? – kérdezte csendesen Lionel.

- Úgy van – felelte szűkszavúan Robin.

- Nem nézel vissza? – nézte vallató tekintettel Robint.

- Nem – fordította a tekintetét a távolba Robin, s megigazította fején a kalapját.

- Jól meggondoltad? Mindent feladtál…egy nőért – ejtette ki az utolsó szót becsmérlően Lionel. Robin közelebb irányította Lionel lovához a sajátját és megrántotta unokatestvére lófarokba kötött haját.

- Az a nő a feleségem – emlékeztette Robin.

- Ha Maria nincs, akkor ma te vagy a de Noir vár ura – emlékeztette Lionel.

- De Maria van – fordult Lionel felé a nyeregben Robin.

- Ez akkor sem válasz. Megérte? Biztos vagy benne, hogy megérte?

- Igen! –vágta rá gondolkodás nélkül Robin.

- Csak tudnám, hogy mi olyan egetverő ebben a Mariában, hogy mindent eldobtál érte. Én semmi különöset nem találok benne.

- Szerintem ezen nincs mit magyaráznom – közölte hűvösen Lionellel Robin. – Semmi közöd hozzá.

- Hát pedig…valahol mégiscsak van. Veled együtt buktam én is a várat. Most aztán nézhetünk – fújtatott Lionel.

- Mehetsz Julien klánjába, bizonyára átveszi apám helyét a klánban és a várban és az erdőben is. Szabadon engedlek titeket.

- Te megőrültél? Hülye leszek Julienhez csatlakozni, akkor már inkább elmegyek a faluba sírásónak – morogta Lionel.

- Florian, eredj, kürtöld szét a klánban, hogy kiváltunk a de Noir erdőből! – szólt hátra Robin a mögöttük poroszkáló lovasnak. – Üzenem a klántagoknak, hogy választhatnak, mehetnek apám és Julien klánjába, vagy maradnak velem. Aki velem tart, azt várom vasárnap istentisztelet után a tengernél a világítótorony előtt.

- Igen, Robin! – sarkantyúzta meg a lovát sietve Florian s elvágtatott mellettük az úton előre.

- Lionel, a faluba megyünk – fordította a lova zabláját a falu irányába Robin. – Ideje egy kiadós vacsorának.

- Na ne hülyülj egy peták sincs nálam – rántotta meg a vállát Lionel.

- De nálam van – csapott a combjára Robin, s hallatszott hogy aranytallérok csengtek benne.

- De hát honnan? – hüledezett Lionel.

- Mh milyen rabló az, aki az utolsó alkalommal nem szedi meg igazán magát az aranytojást tojó tyúk almából – nevetett fel Robin.

- Te megloptad apádat? – tört ki hahotában Lionel.

- Naná, ennyi igazán jár nekem – vigyorgott rá Robin. – Nos ki ér elsőként a faluba? – invitálta versenyre pajkosan Lionelt.

- Benne vagyok! - kapott az alkalmon Lionel és vágtára fogta a lovát. A két unokatestvér vállvetve hajszolta a lovát, mindketten szédítően jól és vakmerően lovagoltak.





- Én nyertem – helyezkedett el a háttámlás lócán Lionel kényelmesen.

- Csak szerettél volna nyerni! Két sült csülköt és két korsó csapolt sört a fáradt vándoroknak szép leány! – vigyorgott a szakácsnőre Robin, s az asztalra koppantott néhány aranytallért. A hatás nem maradt el, szempillantás alatt az asztaluknál termett az étel, szép karéj szelet kenyerekkel.

- Charlotte meg fog ölni, ha ma kimaradok éjszaka – vágott a zsebéből előhúzott késsel Lionel egy darabot a csülökből.

- Ugyan, hagyd már! Asszonyok! – csámcsogta Robin.

- Te ezt nem értheted Robin! Charlotte olyan mint egy tábornok – kortyolta a hűsítő italt Lionel.

- Igazad van Lionel – bámulta a korsójába mélabúsan Robin.

- Charlotte-tal kapcsolatban? – bámult rá bambán Lionel.

- Nem, hanem a de Noir várat illetően – szúrt a kése hegyére egy vastag húsdarabot Robin. – Úgy érzem, mintha az egész erdőt feltettem volna egy royal flössre és vesztettem volna – csúsztatta ajkai közé a húst Robin.

- Feladtuk az egészet harc nélkül – törölgette sörhabos szája szélét Lionel. – Megszakad érte a szívem cseszd meg!

- Tudom, én is ezt érzem – vágdosta erőszakosan a csülköt Robin. – de ugyanakkor…nem mertem kockáztatni. Ezerszer inkább a biztos, mint a bizonytalan.

- Jesszus milyen óvatos és unalmas lettél Robin. Megállapítom nem tesz jót neked a házasság – dünnyögte az orra alatt Lionel.

- Igazad van, Mariára gondoltam – bólogatott komoran Robin. – Nem akartam kitenni egy családi háborúnak, nem akartam veszélybe sodorni, nem lennék nyugodt, ha nyílt fegyveres harcba keverednénk és közben fogalmam sem lenne, Maria hol van és mit csinál, és nem e találta már el valaki! Ismerem, hogy mindenbe beleavatkozik, hogy mindig mindennek a sűrűjébe csöppen és egyszerűen kiráz a hideg a gondolatra is, hogy elveszíthetem…

- Hát jah! – nyögte Lionel. – Maria nem olyan mint Charlotte. Ha azt mondom otthon, hogy megyek és kardomba dőlök, Charlotte csak nyugodtan annyit kiált ki a szalonból: Jól van szívem, de estére érj haza, és ne koszold össze magad! – vihogta Lionel. – Mariában mindig is ott volt a tenni akarás. Állandóan nyüzsög! Borzasztóan idegesítő! Egyfolytában okoskodik és mindent ő akar elintézni!

- Igaz – mosolyodott el Robin. – Azt hiszem, pont ezért szerettem bele – súgta érzelmektől elfúló hangon.

- Majdcsak lesz valahogy öcskös – bökte meg Lionel.

- Lionel! Oda a vár a francba is! – döfte a húsba a kését tehetetlen dühében Robin.

- Jaja! Elsőszülött jogomat egy tál lencséért mi? – hozakodott elő a bibliai részlettel Lionel.

- Azt hiszem ordítani volna kedvem – túrt borzas hajába Robin.

- Akkor ordíts – kapott be egy újabb falatot Lionel.

- Csak azzal semmit sem érek – legyintett Robin.

- Hogyan tovább?

- Nincs ötletem – támasztotta meg a homlokát fáradtan Robin.

- Ugyan öcskös, ne kamuzz – hadonászott felé a késével Lionel.

- Enyém a part, a tenger, azt hiszem ideje komolyan beszélnem a halászokkal, ahogy azt Maria javasolta – bólogatott komoran Robin.