Ezüstharmat

Kopogott az ablakpárkányon a megállíthatatlanul szakadó eső. Tavaszi záporok érkeztek a fenyvesek felé, túl közel a tenger. S a lehető legváratlanabb pillanatokban is már lecsapott egy kis záporeső. A lombhullatók rügyezni kezdtek, de Maria alig szánt figyelmet a természetre. Robinnal ellentétben. A férfi a kandalló előtt gubbasztott és mogyorót hámozott. A mogyoróhéjak bőrnadrágjára potyogtak, s néhány már nyitott ingjénél a mellkasára hullott. Maria felpillantott rá a kézimunkájából. Shadow nagyot szusszantott Robin lábánál, mintha ő is unná már a céltalan heverészést a meleg kandalló előtt. Maria megrángatta a cérnát a hímzésen, s leengedte a hímzőrámát az ölébe. Kezdenek a legbővebb ruhái is szűknek bizonyulni. Már néhány ruhájának a varrását meglazította, de tudta, jól ez csak átmeneti megoldás, a kicsi napról napra növekszik a pocakjában. Ami tegnap jó volt rá, az holnap már lehet, hogy szűk lesz. Ideje, hogy az állapotának megfelelő ruhákat szerezzen be.
- Ha holnap nem esik az eső, akkor bemegyek Ezüstharmatra – Robin erre felkapta a fejét. Ezüstharmat a legközelebbi falu volt Holdszálláshoz és a De Noir várhoz egyaránt. De miért akar Maria bemenni a faluba?
- Mi a csudának? – hangjában egyéretlmű elutasítás és tiltakozás hallatszott.
- Szükségem van új ruhákra!
- És mégis miből akarod megvenni? – húzta el a száját Robin.
- Nem is tudom. Eladom a karikagyűrűmet? – jegyezte meg szarkazmussal Maria.
- Csak azt próbáld meg! – ült feljebb a fotelban Robin. – Minek neked új ruha?
- Ha elfelejtetted volna terhes vagyok! Hamarosan akkora lesz a hasam mint egy hordó és mégsem hordhatom a lányruháimat! – mérgelődött Maria. – Erre nem gondoltál? Hogy lehetsz ennyire értetlen?
- Nincs értelme útnak indulni, teljesen járhatatlanok az utak. Legalábbis szekéren. Lóra pedig nem ülhetsz! – jelentette ki parancsoló hangnemben Robin.
- Akkor menj el te és hozz nekem való ruhákat – nézett rá dacos kihívással a szemében Maria.
- Fogalmam sincs milyen ruha kell egy állapotos nőnek – jelentette ki morcosan Robin és ismét magába zuhant.
- Talán nem ártana beszélnem a falu orvosával sem vagy egy bábaasszonnyal, hogy kijönne-e hozzánk a szüléskor – jegyezte meg elgondolkodva Maria. Robin csak mormogott rá valami érthetetlent az orra alatt. Maria elkedvetlenedve nézett ki az ablakon. Mindenhol minden csupa sár. Vajon jót tesz-e a kerti növényeknek a sok esőzés? Robin napról napra szótlanabb lett, ahogy Shadow úgy ő is inkább vonyított volna, hogy végre ismét az erdőt járhassa. De helyette csak ült a kandallónál az asztalra helyezett lábakkal és bort iszogatott. Shadow egy kis nyüsszentéssel felemelte a fejét és füleit hegyezte. A kutya jelzésére Robin is felfigyelt, Maria hallotta meg legutolsóként a közeledő patkók zaját. Robin feltápászkodott a karosszékből és lesöpörte mellkasáról és nadrágjáról a morzsákat.
- Hercegnőm!? – Robin Maria székére támaszkodva a nő arcához hajolt. – Társaságunk érkezett! – nyomta egy pillanatra Maria ajkához a száját. Maria meglepődött, de nem szólhatott semmit, mert mire magához tért már Robin elhagyta a szalont.
- Úgy esik, mint a Bibliai Noé idejében! – szitkozódott az érkező, ahogy belépett az előtérbe. – Gondoltam, hogy magatok alatt vagytok, öcskös! – csapkodta meg Robin vállát Lionel, s bőrkabátjáról patakokban csorgott a víz. – Átjöttem egy kicsit hozzátok.
- Minek? – kérdezte barátságtalanul Robin.
- Megzavartam valamit? – érdeklődött kacsintva Lionel, s végignézte Robin borzas haját és ingjének felső gombjait, melyek ki voltak gombolva.
- Csak elodáztad Robin lerészegedését! Mást ugyan nem zavartál meg! Szervusz Lionel! – ért az előtérbe Maria.
- Ejha! Kigömbölyödtél sógorasszony! – bökte meg a kalapját Lionel. Maria elpirult, Robin ellenben meglepetten mérte végig Mariát.
- Tényleg? Én észre sem vettem – tette csípőre a kezét Robin. Igaz Maria már nem használ fűzőt és ez látszik az alakján, a szoknyáit pedig arasznyira feljebb igazította a derekánál, hogy a hasát szabadon hagyja,
- Most így jobban megnézve tényleg olyan mintha egy kisebbfajta ágyúgolyót tartana a szoknyája alatt. Eddig csak a mondandója volt robbanásveszélyes – vigyorgott szemtelenül Robin. – Na mit akarsz itt Lionel?
- Charlotte-tól menekülök. Egész héten mást sem hallok csak hogy mennyire fáj a feje és hogy elege van ebből az időjárásból. Meg küldött az asszony gombakrémlevest! – emelte meg az agyagedényt amit a kezében tartott. – A klán kérdezteti, hogy mikor rúgunk ki a hámból?
- A hétvégén ejthetnénk egy kis vadászatot. Most még nincs kedvem bőrig ázni egy fa tetején gubbasztva – vette ki Lionel karjai közül az edényt Robin.
- Nem kegyelmezel a klánnak Robin!
- Az élet sem kegyelmez nekem! – vágott vissza Robin, s közben egy szúró pillantást vetett Maria felé, mintha a feleségét tenné felelőssé a sorsáért.
- Robinnal holnap bemegyünk Ezüstharmatra – mondta negédes mosollyal Maria.
- Na az jó, öcskös az jó! – biccentett Lionel.
- Nem ,egyáltalán nem jó! – szúrta közbe Robin.
- Ja, hát akkor nem jó – vakarta meg a füle tövét Lionel, s egyikről a másikra nézett.
- Maria vásárolni akar – magyarázta Lionelnek Robin - … és gondolom akkor már be akarsz nézni a templomba is, a nevelőnődhöz mégy bánatsírásra, Fontenelle atyához meg gyónogatni, van is mit – fűzte hozzá Robin Mariához fordulva.
- Amíg Maria ájtatoskodik, benézhetnél a kocsmába, mindig ott szereztük a legjobb információkat az átutazó érkező kocsikról – emlékeztette Lionel.
- Ezt ne előtte! – sziszegte Robin Lionelnek s fejével Maria felé bökött, sötét szemével rendre intő merő tekintettel figyelmeztetve a férfit.
- Mi? Milyen kocsmába? – kapott a szón Maria és közelebb lépett.
- Semmi, Lionel nem mondott semmit – vágta rá gyorsan Robin. – Csak kocsonyahúst akar Charlotte, igaz Lionel?
- Úgy van, igen, a gyerek…kocsonyát akar enni – vágta rá kényszeredetten Lionel.
- Robin! Te kocsmázni szoktál?
- Én soha! – mentegetődzött Robin, de tudta ő is és Lionel is, hogy már lebuktak és elkéstek a mentő szövegekkel.
- Minden rablásodról a kocsmában értesülsz? Hiszen állandóan raboltatok! – háborodott fel Maria.
- Ugyan! Esküszöm neked sose voltam kocsmába! Lionel ment csak! – Robin megbökte az unokafivérét, aki fáziskéséssel de kapcsolt és falazni kezdett Robinnak.
- Jaj, hát igen. Én vagyok a kocsma felelős, meg a kocsonya felelős is a klánban, tudod hogy van ez. Van aki a raktárt őrzi, van aki a puskaporra vigyáz, aki az erdőt járja és aki a kocsmát – heherészett kínosan Lionel.
- Hogy lehetsz ilyen hazudós! – csattant Robinra Maria. – A házasságunk alatt is kocsmázgattál éjszaka? Azért nem voltál itthon?
- Dehogy is miket képzelsz rólam! – tettette a felháborodottat Robin és nagyra meresztett szemekkel próbálta az ártatlant játszani.
- Nem most jöttem az óperencián túlról Robin! Én városi vagyok, pontosan tudom, hogy mi folyik a kocsmákban! Nem lehet különb egy falusi kocsma sem! Hány kurvát fizettél már le? – sziszegte Maria. Lionel félrenyelte a saját nyálát és olyan hevesen kezdett köhécselni, hogy félő volt megfullad. Robin ügyet sem vetett a mellette fuldokló unokafivérére, ledermedve bámulta a feleségét.
- Huha Hercegnő! Ööö…én azt hittem nem is ismered ezt a szót…nemhogy ki merd mondani is – nyögte kényszeredetten Robin. Lionel elvörösödött, de a köhögés nélkül saját levében fővő Robin is.
- Nos attól, hogy nem alacsonyodom egy de Noir szintjére, attól még tökéletesen tisztában vagyok a dolgok járásával. Tehát? Hallgatom a magyarázatodat! – tette csípőre a kezét Maria, s szürke szemeit kíméletlenül Robinon tartotta.
- Álljunk le! Én egyáltalán nem szoktam… - emelte fel a kezét védekezőn Robin.
- Azt ne állítsd, hogy sosem mentél ezért egy kocsmába – jegyezte meg csípősen Maria.
- Azt nem mondtam – húzta el a száját bosszúsan Robin.
- Nahát, végre egyszer nem hazudsz – nézett fel a mennyezetre sértetten Maria.
- Félreérted, ez elsősorban tényleg csak információszerzés. A falusi pletykák a legjobbak, pontosan tudod, hogy mi a helyzet.
- Azt hittem erre vannak az őr és lesállások az erdőben – fintorgott Maria.
- Igen, de az csak részleges megoldás, jobb ha fel tudunk készülni egy támadásra ezt megértheted.
- Megértem, de attól még tudom miféle buja nők vannak egy kocsmában! Vagy tagadod?
- Nem – préselte össze az ajkait Robin. – De eltértünk a tárgytól. Ezüstharmatra akartál menni. De én nem járulok hozzá.
- El tudok jutni a faluba egymagam is – emelte meg az állát határozottan Maria.
- Maria! – szólt közbe Lionel is végre. – Házasemberek vagyunk. A hálószoba dolgait meg tudjuk oldani otthon is, ehhez nem kell kocsmába menni, ezt beláthatod. A De Noir klán egy családot alkot, a család a legfontosabb számunkra. Egy klánhoz tartozunk.
- A patkányok is klánokba rendeződnek – sziszegte Maria, s egy lesújtó pillantást mérve Robinra felkapta a szoknyáját és futva vette a lépcsőfokokat az emeletre.
- Na kösz, jól elintézted nekem – nézett Lionelre sötéten Robin, s az étkezőben letette az asztalra a leveses edényt.
- A nők szeszélyesek, nem tudhatod mire hogy reagálnak. Ettől függetlenül érdemes lenne elnéznünk a kocsmába – Robin morogva szedett magának egy levesestányérba és kanalazni kezdte a gombalevest. Ahogy Maria végre hallótávolságon kívülre került rátérhetett a fontosabb beszédtémára is. – Friss hírek?
- Semmi. Csendes a tenger. És beindult a parlamenti munka is – jegyezte meg Lionel. – Talán a nyáron várhatunk akciót. Akkor szünetel a parlament.
- Vajon maga vezeti az akciót, vagy megint nem meri idedugni a képét az a görény – sziszegte teli szájjal Robin.
- Julien nyíltan egy közelharcban? Na ne viccelj! – gúnyolódott Lionel.
- Sokára jöttél Lionel! Már majd szétvetett az ideg! – jegyezte meg Robin rosszallóan.
- Szerinted olyan egyszerű világítótornyosat játszani? – mérgelődött Lionel. – Mégsem bámulhatom egész nap a tengert! Charlotte meg nem is hagy!
- Nem is tudom, mostanában egyfolytában azt érzem seholsem vagyunk biztonságban. Egy vadászkastély nem védhető. Kellene az a vár, nagyon kellene. De hát amíg az apám a tulajdonos addig…kiszorultam ide.
- S talán még utána is – ingatta a fejét Lionel. – Ez van öcskös. Sokan vagyunk fiúk, de kevés a konc amin osztozkodhatnánk.
- Én ismerem Julien módszereit. Alattomos, kiszámíthatatlan és váratlan. S ami a legrosszabb: gyors. Észre sem veszem és kilopta a szememet – Robin arcára kiült a nyugtalanság.
- Résen vagyunk. Megkettőztük az őrséget, minden zsákmányt azonnal hazaviszünk, nincs raktárazás. Mit akarsz még? – sóhajtotta Lionel hátradőlve a széken.
- Nem tudom – Robin megtörölgette a száját, s megvakarta Shadow fültövét. A kutya elégedetten dörgölődzött gazdája lábához. Robin gondterhelten dörzsölgette a homlokát. – Maria, most meg már a gyerek is. Egyre több dolog amiér aggódhatok. S közben szorul a hurok. Körülöttünk Lionel. Ismerem Julient. Puhítja az apámat, tervez valamit. Mintha egy láthatatlan kéz osztaná a fejem felett a lapokat és én semmit sem tehetek, csak nézem, hogy mit dobtak ki nekem a játszmában.
- Talán fel kellene menned Londonba. Nyílt lapokkal játszani – javasolta Lionel.
- És? Mit mondjak? Vádoljam meg Julient? Bizonyítékok nélkül? Hamis tanúvallomásnak minősítené még a rabok szövegeit is. Julien védve van. Ráadásul mellette a törvény. Ha beállítok Londonba a nyakamba varrhatja a legkisebb lopásunkat is és akkor a kezére játszottam saját magam. Irány a Tower és Julien el is intézi ne aggódj! Alig várja, hogy rács mögé tehessen, ez lenne a legkényelmesebb módja, hogy eltegyen az útjából. S még be sem kellett piszkítania a kezét.
- Itthonülő lettél Robin. Sosem voltál ilyen.
- Igazad van. Nem merem egyedül hagyni Mariát – bólogatott komoran Robin.
- De ezzel nem oldasz meg semmit! Hogy itthon ülsz ezzel nekik sem segítesz – bizonygatta Lionel.
- Jó, jó, én is tudom. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Kártyázzunk – tolta félre az edényeket Robin, s két pakli kártyát helyezett az asztalra. Kezdődhetett az estig és éjszakába nyúló kártyaparti, kettesben.