A faluban

Ezüstharmat kocsmájában vágni lehetett a füstöt. William Jones a kocsmáros konyharuhájával törölgette fényesre a poharakat, s fél szemét mindig a bejáraton tartotta. Azonnal felismerte a de Noir fiúkat, ahogy beléptek a nyikorgó faajtón. Sötétek és vadak voltak. Nem olyan szutykosak mint a falubéliek, fekete szemükkel mint a hiúz figyeltek minden rezdülést. Ők voltak Ezüstharmat fenegyerekei. De rendszeres vendégek, így jó pénzt hoztak a kasszába. Vágni lehetett a füstöt a kocsma alkoholillatú levegőjében. A helybéliek csak Billynek hívták a kocsmárost, a lánya, egy telt keblű dús alsószoknyákkal sürgölődő talpraesett hajadon volt, a kocsmáros az egyik de Noirnak szánta volna, de hát jól sejtette, nem keverednek azok akárkivel.
- Lizzy, hozzál két korsó hideg sört az uraknak! – kiáltotta öblös hangján a lányának, s amíg várta a két fiú közeledtét, a ragacsos pultot törölgette. – Mi járatban fiúk!? Régen ittátok az én sörömet!
- Üdv, Billy – csúsztatott egy aranypénzt az asztalra Robin. – Házasemberként több a gond, te már csak tudod.
- Hogy milyen igaz! – igazgatta pocakja elé a konyharuhát az övébe Billy.
- Milyen hír jár a faluban?
- Idén tavasszal két esküvő is lesz a templomban – újságolta Billy.
- Nem az ilyen ügyek érdekelnek minket, te is tudod – hajolt a pult fölött a férfihoz Robin.
- Ha ezek érdekelnének akkor a templomba megyünk bátyám – könyökölt Lionel is közelebb.
- Derék lány, vagy Lizzy! Szólj a fiúknak, hogy húzzák egy kicsit a vonót – hessintette le a lányát Billy. Ahogy a zene tompította a beszéd zsivalyát, Billy a két de Noir elé tolta a söröskorsót.
- Az a hír járja, hogy a falu határában láttak két csuklyás alakot ólálkodni – törölgette a kezét a kötényébe a férfi, s közben szeme minduntalan járt a kocsmában ülőkön.
- Mikor? – meredt sötét szemeivel a férfi tokás arcába Robin, s újabb aranyat csúsztatott a pultra.
- Azt mondják, minden héten erre hozza őket a szél járása, az öreg Johnny látta őket, mert állandóan vizelési gondjai vannak és fent járkál éjszaka. Azt mondja az árokban sunnyognak a dögök! Egyszer le is vizelte az egyiket! – nevetett öblösen, hogy rázkódtak vastag hájai.
- Látta őket más? – kérdezte Robin.
- Nem, de több éjszaka panaszkodtak már arra, hogy erős patkódobogásra ébredtek, de amikor kimentek a kapuhoz, már senkit sem láttak, és ami még különösebb… - Billy közelebb hajolt, s közben köténye zsebébe süllyesztette az aranyérmét. - …patkónyomokat sem találtak – suttogta titokzatosan Billy. Lionel és Robin összenéztek, s belekortyoltak a sörükbe.
- Hát eltűnt-e valami a faluból? – tette le a söröskorsót a ragadós tölgyfa pultra Lionel.
- Áh, semmi a világon, az öreg Mrs. Thompson állítja, hogy elrabolták és megerőszakolták, de inkább csak a vágyálmaival rémisztgeti a falubeli asszonyokat – legyintett kacagva a kocsmáros.
- Na és a lovas és az ólálkodók, ugyanazok? – dobolt az ujjaival a falapon Robin.
- Nem egy időben volt a kettő – ingatta a fejét ajakbiggyesztve a férfi.
- Nem a parasztok járnak lovon – hümmögte Lionel.
- Hacsak a postamester fia nem szédíti ezzel a lányokat – támaszkodott a kocsmapultra Billy.
- Vagy katona vagy nemesember az – tette a poharakkal és korsókkal megrakott tálcát a pultra Lizzy, s sörtől csatakos fehér ujjait szoknyájába törölgette. – Betévedhetne már egyszer a kocsmánkba is! - sóhajtotta álmodozva, s a kocsmapultra helyezte mindkét alkarját, s ezzel mély dekoltázsát és hatalmas szoptatós melleit a de Noirok képébe tolta. Lionel nagyot húzott a korsóból, miközben szemét a formás halmokon legeltette.
- Az efféle útonállók ritkán szomjaznak meg, nem úgy mint a helybeli útonállók! – csapta meg Robin arcát kedvesen a kocsmáros. – Olyanok azok mint az árnyak, se arcuk, se nyomuk – bizonygatta Billy. Meglepődve kapta fel a fejét, mert a zene és a zsivaly is megszakadt. Billy a kocsmaajtóra látott, a két de Noir azonban nem.
- Ehh, Robin – bökte meg a fiú mellkasát a kocsmáros. Robin hátrafordult a bárszéken s másodpercek kellettek, mire szeme hozzászokott a füsthöz és a felszálló füstfellegen át meglátta az ajtóban álló alakot. Ezüstöskék selyemruhában, hajában hetyke kis kalappal felvetett büszke fejtartással Maria állt ott. Robin elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy milyen kép fogadta Mariát. Robin a kocsmapultnál és a képébe nyomott Lizzy-féle hatalmas keblekkel, sört iszogatva kétes alakok között. Robin leugrott a bárszékről és komótosan a nő elé sétált.
- Na, mi van Hercegnő? – kérdezte gunyoros hangon Robin, s könyökénél fogva kitolta a nőt a kocsmából.
- Végeztem mára!
- Megvárhattál volna kint is! – ment előre Robin.
- És mégis meddig?
- Tisztességes úrinő nem teszi a lábát egy kocsmába Maria! Hogy képzelted ezt? – dörrent rá Robin. – Mondtam, hogy mindjárt jövök!
- Nekem a szavad semmit sem ér! Megtudtál valamit? – ment utána határozott léptekkel Maria.
- Igen, hogy kár volt megemlítenem a kocsmát neked. Menjünk haza! – rontott az erdőbe Robin. Maria alig tudott lépést tartani vele. Csak csetlett-botlott Robin mögött. Nem ismeri ezeket a járatokat és ösvényeket, Robin pedig úgy ment előtte, mint egy eszelős, neki a kisujjában van az erdő. Ő könnyen kiismeri magát benne.
- Robin várj már! – kiáltott utána Maria.
- Szedd a lábad, ránk sötétedett! – bosszankodott Robin.
- S erről is én tehetek igaz? – hadakozott a cserlyékkel Maria.
- Igen! Te tehetsz! Annyi ideig voltál a ruhavarrásnál, hogy elment az egész napunk! – mérgelődött Robin.
- Igaz, hogy én vártam rád a kocsmánál, mert neked jól esett iszogatnod a kocsmáros társaságában! – szidta Maria.
- Tíz perc sem volt!
- Több mint egy órát voltál ott! És nem tetszettek azok az alakok! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe…
- Fogd be! – szólt hátrafordulva Robin.
- Mi? Te nekem ne mond meg… - Robin egyetlen ugrással előtte termett és Maria szájára tapasztotta a tenyerét, s másik kezének mutatóujját a szája elé emelte. Maria ijedten lélegzett, s kitágult szemekkel hatalmas ezüst szemeit Robinra függesztette. Avarzizegés hallatszott. Robin kimeresztett szemekkel hallgatódzott, majd lassan előhúzta övéből apró kését. Maria rémülten kapott levegő után.
- Eredj előre! – bökött Robin az állát megemelve a megfelelő hazavezető irányba.
- Te is jössz? – hebegte Maria halálra váltan. Robin csak a fejét rázta és Mariát a megfelelő irányba rántva taszította rajta egyet, s ő maga a zizenés irányába vetette magát a csermely sötét sűrűje elnyelte fekete alakját. Maria dermedten állt az erdő közepén. Se kitaposott járat, se ösvény, csak a fölé magasodó fenyvesek. Robin itt hagyta az erdő közepén teljesen egyedül? Édes Istenem segíts! – fohászkodott Maria, s bizonytalan léptekkel megindult előre. Robin toronyirányba állította ebben az egyben biztos volt. Tehát csak nem szabad letérnie a helyes irányról. De hogyan, amikor mindenütt bozótos van, meg fák, meg fenyvesek, hogy fog hazajutni a vadászkastélyhoz? Miért nincs nála legalább egy gázlámpás, vagy petróleumlámpa vagy legalább csak egy gyertya, olyan nagyon sötét van! – Maria rémülten tántorgott előre. Robint követve mindig olyan egyszerűnek tűnik a közlekedés az erdőben. Robin, aki magabiztosan halad, pontosan tudja, hogy merre tart, úgy ismeri a fekete fenyvest, mint Maria London utcáit. Robinnak egy-egy fa volt az utcasarok, egy-egy ösvény a sugárút. De Mariának semmit sem mondott a természet. Egyik fa ugyanolyan volt mint a másik, és most ahogy magányosan a sötétben haladt előre, úgy tűnt már időtlen idők óta halad előre, és vajon még mindig toronyirányba tart-e? Ahogy Robin irányította? Istenem, Robin egyedül az erdőben a sötétben? Miért nem adott választási lehetőséget, hogy vele tartson? Mi lesz most?

Robin hangtalanul osont a fák között, s közben fohászkodott, hogy Maria ne tévessze el az irányt. Elvégre városi lány. Tudja mi az, hogy egyetlen pontot kiszúrva eljusson egyik helyről a másikra. A városban is így közlekednek nem? Legalábbis egy ismeretlen városban biztosan. Robin is mindig toronyirányban járta London utcáit. Westmister apátság vagy Big Ben vagy akármi. Nem volt ideje Maria tévelygésén gondokodnia, ha el is téved a nő, majd rátalál később. De nem akarja szaladni hagyni az erdőjében lopakodó behatolókat. Elvégre a fenyvesek területén senki sem tartózkodhat engedély nélkül. A fenyves a de Noiroké. Maria elméletileg biztonságban van. Robin az egyetlen behatolót követte. Legalábbis bízott benne. A közelben reccsent egy ág. Robin megtorpant és körbenézve hallgatódzott. A fenébe is! Miért nem várta be Lionelt? Persze, mert már megint Maria, aki csak úgy belibbent egy kocsmába, dámaruhában, azért az egyetlen ruháért képes lett volna bármelyik kocsmabeli rátámadni és leszaggatni róla. Elvégre a legértékesebb anyagok, tudják, hogy micsoda értéke van egy női öltözéknek. S a faluban nem gazdagok élnek. Ekkor megfordult és még időben vette észre támadóját, nagy testes fekete alak volt, legalább kétszer akkora mint Robin. Jól sejtette az ellenfele erősebb nála.
- Ki vagy, te mocsadék? – rontott rá Robin, s heves dulakodásba kezdtek. Robin az ellenfele hasába vágta a könyökét, s kését a másik torkának akarta szegezni, de az alak egyetlen rántással kifacsarta a csuklóját. Robin fájdalmasan felnyögött, s lábával próbálta leverni a másikat a lábáról, de későn vette észre, hogy az ellenfelének is van fegyvere. Fájdalmat nem is érzett, csak valami meleget, ahogy a vére kiserkent nyitott ingje kivágásánál. Robin feldöntötte az alakot és az avarban vergődtek még percekig. Robin a kése után tapogatódzott, s zihálva, s kimelegedve a közelharctól, belevágta kését a férfi combjába.
- ÁH! Az anyádat! – ordított fel a támadója. – Jobb ha nem kapálódzól Robin de Noir, vagy különben sem te sem az ivadékaid nem élik meg a jövő évet! Törődj bele a sorsodba, s életben maradtok! – sziszegte a férfi, s azzal egy határozott mozdulattal leütötte Robint. Sötétség ereszkedett a szemére. Fogalma sem volt mennyi ideig hevert eszméletlenül az avarban, amikor gyengéd pofozgatásra ébredt.
- Ébredj már Robin! Jesszusom, hogy vérzel! – Lionel próbálta kicsomózni Robin nyakából vörös kendőjét, s azt rászorítani a Robin nyakén ás mellkasán végighúzódó sebre. Robin erőtlenül emelte fel a karját, s sajgó homlokához szorította. Ragadt a bőre, s sokáig tartott amíg ráébredt, hogy saját alvadt vérében tocsognak az ujjai.
- Szétrobban a fejem – hörögte halkan Robin.
- Mi a fene történt? Azt ne mond, hogy Maria bánt így el veled – vihogta Lionel, de hangjában őszinte aggódás hallatszott.
- Egyáltalán nem vicces! De tudom, kik a lopakodóink – hanyatlott az avarba némi erőlködés után Robin.
- Itt járt?
- Mariával nem a kerülő úton mentem, hanem csak át akartam vágni az erdőn, hogy minél gyorsabban hazaérjünk, és pont meghallottam, ahogy az árok mentén ólálkodik az a szemét! Tudtam, hogy nem szabad hagynom, utána kell mennem, vagy sosem derül fény arra, hogy ki mesterkedik a közelben.
- ÉS? – sürgette Lionel.
- Egy sólyom, ezüst koronával a fején. Megismertem a kése hologramjában! Julien jele! Itt van, az erdőmben és úgy ismeri, akárcsak mi! Te vagy én! Megfenyegetett!
- Hát fenyegesd vissza! A fenébe is! Gyere már nem feküdhetsz egész éjszaka itt az erdőben. Kicseszettül hideg van – rángatta fel Lionel, s átvetette Robin karját a vállán, hogy vonszolni tudja. Madárfütty röppent az erdőben. A vészriadó hangja. Lionel fütyült vissza. Néhány másodperccel később Florian ért hozzájuk.
- Srácok láttam, láttam valakit!
- Tudjuk – szólt erőtlenül Robin. – Lovat láttál-e?
- Nem, de a fickó húzta a jobb lábát – felelte Florian. – Számozatlan fiákerbe ült, sem a kocsis sem ő nem látszott, járjam körbe a fenyvest? – kérdezte sürgetve.
- Nem, gyere inkább segíts hazacipelni Robint! – Florien készségesen fogta közre Robint a karját saját vállára dobva. S együtt vonszolták az unokatestvérüket a vadászkastély felé.
- Mi történt Robin? Te találkoztál vele? – kérdezte Florian kíváncsian.
- Én, bár most azt kívánom bárcsak ne találkoztam volna vele. Hatalmas súlyú fickó és veszélyes is. Ha akar, megöl. De gondolom erre nem volt parancsa – jegyezte meg komoran Robin.
- Borúlátó vagy! A mi erdőnk és meg is tudjuk védeni. Most már legalább biztosak elhetünk benne, hogy Julien keze van a dologban – nyugtatta Lionel. – Van arca az ellenségnek.
- De árnyék, igazán árnyék, mert sosem fogjuk szembeszállni vele. Lionel! Legalább ketten járják az erdőt, soha senki ne közlekedjen egyedül – adta ki az utasításokat Robin. – Nem a fő csapásvonalakat használják, a sűrű és átláthatatlan helyeket figyeljétek, ami biztos, most már nem a tenger felől fognak érkezni – Robin kifulladva erejét elhagyva esett össze a két unokatestvére karjában. Lionel leizzadva ért a vadászkastélyhoz. Francios lámpással kezében várta az érkezőket. Tehát már várták őket. Eléjük sietett a kiürített tisztáson át. Robin küzdve a szemére ereszkedő sötétséggel felnézett a vadászkastély faborítású homlokzatára.
- Maria! Maria hazaért? – motyogta erőtlenül.
- Nyugodjon meg uram, asszonyom hazaért, egy haja szála se görbült. De hát mi történt? A Madame is olyan riadt volt, akár egy kis őzike…és hát mégis mi történt uram? – kérdezte Francios döbbenten látva, hogy milyen állapotban hozzák haza a ház urát.
- Robin! – sikoltott fel Maria, ahogy meglátta ketten vonszolják a férjét a ház felé, s előreszaladt.
- Ne sikíts, beszakad a dobhártyám és épp elég már ennyi vérveszteség is mára – mormogta Robin, s átvetve a karját Florian feje felett az elébe siető Maria arcát simította végig. – Hazajöttem Hercegnő!
- Inkább haza hoztak – sírta Maria, s Robin mellkasára borult, mire Robin felszisszent. Maria a sötétben nem látta, hogy Robin mellkasa csatakos a vértől, csak ahogy elhúzódott és Francios lámpásának fénye a férfira esett akkor látta meg azt, amit a sötétben nem láthatott. – Jesszusom te vérzel! – kiáltotta Maria, s maga karolta át a férjét, hogy Lionellel besegítse a kastélyba. – Francios! Forró vizet azonnal – utasította a férfit Maria.
- És whiksyt! – kiáltott utána erőtlenül Robin.
- Na azt nem, épp eleget ittál már! – tiltakozott Maria.
- A sebhez kell kicsim! – vigyorgott rá Robin, s végignyúlt a szalon kanapéján. Maria, Florian és Lionel egy emberként néztek aggódva a klánvezérre. Robin sápadt volt, mint a hold, erőtlen, akár egy tavaszi hóvirág és meggyötört, szeme alatt mély karikák, s sötét szemében valami kilátástalan üresség honolt.
- Vedd ezeket le! – ült le mellé Maria, s elkezdte lehúzni a férfiről a bőrkabátot és a fekete inget.
- De mégse mások előtt kedvesem – dohogta nevetve Robin.
- Robin! – szólt rá figyelmeztetőn Maria, s végre megérkezett Francios a fehér rongyokkal és a whiskyvel. Maria gyengéden töltött egy keveset az anyagra, s óvatosan a sebhez érintette. Robin összerándult.
- Ne kínozz hercegnő, így órákig elnyújtod és tudom, hogy imádod ha szenvedek, de nekem ehhez nincs lelkierőm ma – Robin elrántotta a whiskysüveget Maria kezéből és egy határozott mozdulattal magára locsolta az égető, csípő italt. Robin lehunyta a szemhéját a fájdalomtól és fogai közt szívta a levegőt, nehogy felordítson. Maria ijedten pislogva nézte Robin reakcióit, Florian és Lionel elhelyezkedtek egy-egy karosszékben. – NE bámuljatok már így! Nem fogok előttetek elpatkolni! – mordult rájuk Robin, s hagyta, hogy Maria átkösse a nyakánál és a hóna alatt a sebet. Egy pohárba whiskyt töltött, s belemártott egy újabb fehér anyagot az italba, s a homlokához szorította. – A francba is, felcsattant a szemöldököm – morgolódott Robin.