Maria kikönyökölt az emeleti erkély fakorlátjára, s közben mélyen tüdejébe szívta a friss erdei levegőt. Semmihez sem fogható ez az illat. Sem London levegőjéhez, de még Holdszálláson sem érezte sosem ezt a különös erdei szellőt. Az erkély a fák lombjai felé nyúlt ki, szinte lebegett a fák felett, olyan érzés volt, mintha karnyújtásnyira lenne egy-egy lombkorona és akár végig lehetne lépkedni egyik lombról a másikra. Csak a koronaszintből lehetett következtetni a talaj hullámzásaira, a domb lefelé ívelő lejtőire. A vadászkastélyból csodás kilátás nyílt a fenyvesekre. A lágy lankákra. Pedig igazán magasan voltak, nem lehetett ellátni a faluig, csak keletre nézve lehet tudni, hogy ott a domb mögött valamerre, ott van Ezüstharmat. De itt fent, teljes a nyugalom. Mintha az erdő felett, ebben a hegyi vadászkastélyban el lehetne felejteni a világ összes gondját és minden bánatát. Ahogy újra és újra beszippantotta a finom, tiszta levegőt, úgy érezte a béke és a nyugalom kábító illatát szívja magába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valójában ez az egész erdő családi viták színhelye, ahol a nyugodt mozdulatlan dombokon egyre nyíltabb szembenállás, sőt harc folyik. S hogy mindez a szépség, nem is az övék. Maria könnyedén végigsimította a lakkozott fakorlátot. Nézte ahogy a napfény bágyadt sugára könnyed fényjátékot játszik sápadt bőrén, bearanyozta a kézfejét, és melegítette, de csupán néhány pillanatig, amíg kitűnt a fák levelei mögül, majd végleg alábukott. Az ég szürkéskéken tündöklött a fenyvesek felett. Olyan mély itt a csend és közben mégis olyan beszédes. Madárcsicsergés derengett a távolból, és hallani lehetett a szél suhogását a fák felett, megsimogatta Maria arcát is a könnyed szellő. Ilyenkor a legszebb az erdő, ahogy csendesen, észrevétlenül meglepi a sötétség. De most még a halvány fényekben kivehetők a közeli ágak, az ágakon a levelek. Maria csak most döbbent rá, milyen sokat is jelent neki ez a vadászkastély és ez az erdő. Most, hogy Robin közölte vele: talán már nem is az övék. Fátyolos szemmel meredt a távoli erdőség horizontjára, s sajgó szívvel ébredt rá: nem csak Robint szereti már évek óta, hanem az erdőt is. Alkarjára támaszkodva nézelődött. Neszezést hallott a háta mögött? Vagy csak megérezte, hogy már nincs egyedül az erkélyen?
- Szeretem az erdőt! – mondta ki halkan Maria, mintegy a lába alatt elterülő fáknak beszélve.
- Utálod! – jött a válasz rá. Robin az erkélyajtónak dőlve figyelte Mariát. Próbálta az ő szemével látni a kilátást. S hogy mit nézhet a nő, hogy mire gondolhat, miközben magányosan, csendben nézelődik itt az erkélyen.
- Most ezt miért mondod? – kérdezte gyenge tiltakozásként Maria. Robin mellé lépett és két tenyérrel a fakorlátra támaszkodva ő is lenézett a fenyvesek tetejére. Mariát megcsapta a friss fenyőillat. Robin fürdésből érkezett hozzá, csak egy fekete nadrágot húzott magára, s most félmeztelenül állt mellette.
- Utálod, hogy állandóan büdös avarszagot áraszt, folyton nedves és párás a levegője, ráadásul hatalmas rovarok döngicsélnek a fák közt, ijesztő és kiszámíthatatlan helyekről neszek érkeznek, továbbá túl nagynak tűnnek a távolságok, és egyik fa unalmasabb mint a másik. Szerinted egy erdő unalmas, félelmetes és igazán haszna sincs – foglalta össze Maria számtalanszor tett megállapításait röviden Robin.
- Tudom…ezt mondtam, de most mégis, valahogy másként látom – sandított rá Maria könnyed mosollyal. – …amikor itt állok, és gyönyörködöm a tájban…akkor mégis ráébredek, hogy szeretek itt élni. Tetszik a kilátás, amelyre minden nap ébredek, amit a nap bármely szakaszában láthatok, és harapnivalóan finom a levegő.
- Tehát távolról szereted az erdőt, de közelről utálod – vonta le a következtetést Robin.
- Nem mindegy már az? – mondta fásultan Maria, s sajnálkozva nézte a rengeteget.
- De, végülis mindegy – lökte el magát a korláttól Robin.
- Mi lesz velünk Robin? – kérdezte tőle csendesen Maria, s közben fürkészve Robin tekintetét kereste.
- Bárcsak tudnám – fújtatta Robin, de még mindig a feketébe boruló erdőn pihentette a szemét.
- Amit ma mondtál…a válásunk…- kezdte bizonytalanul Maria.
- Hagyd a francba azt a válást! – morogta bosszúsan Robin, s Maria mögé lépve két karjával közrefogta a feleségét, ahogy a korlátra támaszkodott Maria karja mellett. – Feszült vagyok, nem tudom már miket beszélek. Szeretném mindazt nyújtani neked, amire úgy látszik képtelen vagyok. És ettől a gondolattól mindig kilátástalannak érzem a helyzetünket. Egyáltalán nem is értem miért vagy velem – nyomott futó csókokat Maria fedetlen vállára Robin.
- Milyen ostobaságokat tudsz néha mondani! – nevetett Maria, s Robin mellkasának dőlt.
- Ostobaság az, hogy jelenleg úgy néz ki se örökségem, se egzisztenciám, az erdőben leütnek mint egy liszteszsákot? Éhezünk, anyagilag a csőd szélén állunk, és a teljes káoszban és bizonytalanságban még gyerekünk is lesz! Normálisak vagyunk mi? Maria azt sem tudom holnap mi lesz velünk! És erre igazán nem vagyok büszke – mormolta Maria lángvörös hajába Robin. Belefúrta az orrát a felesége lágy hullámos hajába és tenyerét rácsúsztatta a gömbölyödő pocakjára. – Megmutatod a fiunknak az erdőt? – kérdezte rekedten Robin. Maria befészkelte magát Robin karjai közé és érezte, ahoyg a férfi forró tenyere szinte süti a bőrét és átmelegíti, hogy még a baba is érezte, s apró mocorgásával reagált a meleg férfitenyérre.
- Miből gondolod, hogy fiú lesz? – súgta lágy mosollyal Maria.
- Ilyen lábakkal és erővel csak egy fiú lehet – simogatta meg a kerek domborulatot Robin.
- Szép az erdőd Robin! – csodálta komoly szürke szemeivel a tájat Maria. – A legszebb, amit valaha láttam életemben. S most megoszthatom veled.
- Hagyjuk most az erdőt! – mormolta Robin Maria nyakára hintve forró csókjait. – Szerintem te vagy a legszebb, akit valaha láttam Hercegnőm! – zihálta szédülve Robin, s beljebb húzta a hálószobába Mariát. Maria engedelmesen követte, s hagyta, hogy Robin kioldja a ruhája megkötőit, az anyag tompán hullott a padlóra, Robin fekete szemei áhitatosan gyönyörködtek az állapotos nő vonásain. – Ó Hercegnőm! Vesszen minden örökség, mert megérte ezért a szépségért – lehelte felindultan Robin.
- Ne mondj ilyet Robin! Éppen most, amikor annyit változtam… - sütötte le zavartan a szemét Maria a férfi leplezetlen vágyakozó tekintetének súlya alatt.
- Sosem láttalak még ilyen szépnek – érintette meg a megduzzadt melleket Robin. Tenyerébe simultak az érzékeny mellbimbók és máris felágaskodtak. Maria térde megroggyant az érintéstől és Robin a karjába vonva az ágyra húzta az asszonyt.
- Nem érzem magam szebbnek, ellenkezőleg – tiltakozott Maria a párnára dőlve.
- Ez eszmei szépség Hercegnőm! – duruzsolta Robin, ujjait végigpergetve a nő domborulatain. – Belülről fakad és a tükör nem adja teljességében vissza. Látni akarlak – futottak rövid ujjai a vörös göndör szőrzet felé.
- Ne! – tiltakozott Maria lefogva a férfi kezét. – Nem szeretem ha nézed, ott is vörös – pirult el Maria. Robinból halk férfias nevetés tört fel felesége szemérmes megjegyzésére még most ennyi év házasság után is, s nevetésének hangja felborzolta Maria érzékeit.
- Ugyan Hercegnő! Nem először látom már én azt a helyet és amúgyis…én imádom, hogy ott is vörös – villant meg a vágy sötét lobbanása Robin szemében, s ujjaival hozzáért a női szirmokhoz. Maria a párnának feszítve a fejét felnyögött az élvezettől, s Robin göndör hullámos hajába túrt.
- Ó Robin! – zihálta Maria lehunyt szemekkel. Forró testével teljesen ellentétes volt a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös szellő, mely a fenyvesek felől fújt. Besüppedt az ágy, ahogy Robin a lábai közé helyezkedett, s kezei és ujjai felfedezőútra indultak az asszony testén. Maria teljesen átadta magát a kényeztetésnek, s ajkairól halk sóhajok szakadtak az éjszakába. Micsoda ellentétek lakoznak ebben a férfiban. Aki rablóhadjáratokat indít, egyetlen puskával és késsel rettegésben tartja az erdőt és közben ilyen végtelenül gyengéd hozzá az ágyban. Éppen ez a kettősség vonzotta a férfihoz mindig is. Az erőteljes férfikarok, melyek most mégis oly lágyan simogatják.
- Hercegnőm! – pihegte Robin. – Most szólj ha azt akarod hogy álljunk le, mert néhány perc és már nincs visszaút – kereste Maria tekintetét a nő fölé könyökölve Robin.
- Én is akarom, Robin! – vetette rá fátyolos szürke tekintetét Maria és hívogatón széttárta combjait a férfi előtt.
- Szólj ha fájdalmat okozok, neked, vagy nyomom a babát, de igyekszem nagyon óvatos lenni! – hatolt belé mélyen Robin. Mindketten felnyögtek az élvezettől.
- Ó Robin! Annyira szeretlek! – nyöszörögte Maria a férfiba kapaszkodva és elmerülve a szerelem újabb és újabb hullámain.
- Vigyázok rátok Hercegnő! – fogta vissza magát Robin. Maria belemélyesztette a karjaiba a körmét.
- De ne ennyire! – tolta elébe a csípőjét Maria. – Robin kérlek! – nyöszörögte a vágytól reszketve Maria, s Robin finoman de gyorsított a tempón. Maria sikoltva fogadta a férfi vágyát és Robin is felnyögött a gyorsan közeledő gyönyör pillanatában:
- Ó Hercegnőm! Csodálatos vagy annyira csodálatos! – nyögte a kielégülés pillanatában, majd legördült Maria oldalára a párnára zuhanva. Maria pihegve simult Robin mellkasához. Szíve a fülében dübörgött, teste lassan csillapodott a mámor rezgéseiből. Ó hányszor hallotta már Robintól e titulust, hogy Hercegnő. Gúnyosan, haragosan, de máskor szerelmesen, mámorosan és azt is ahogy Robin a csúcson kiáltja. Sokszor elgondolkodott már Maria azon, hogy Robin mint Holdhercegnő voltát nevezi így vagy sokkal inkább átértékelődött benne egy idealizált becézéssé, melyben Mariát mint saját szíve hercegnőjének tekintve szólítja így.
- Aludjunk Hercegnőm! – húzta magukra a takarót Robin, s észrevétlenül nyomta el mindkettejüket az álom egymás karjaiban.
Fenyvesek lordja
"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
2012. június 27., szerda
2012. június 20., szerda
Birtokjog
Francios hozott egy másik fekete inget Robinnak. Maria pedig sajttal, sült hússal és borral kínálta a vendégeket. Lionel és Florian nem is tiltakoztak az elmaradt vacsorát pótló ételek ellen. Robin megnyugodva látta, hogy Maria épségben hazaért és úgy tűnt elegendő támpont volt Mariának az irány megmutatása.
- S most már beszámolsz az erdőben történtekről? – nézte Robint Maria. A férfi még mindig fájós szemöldökét tapogatta.
- Mit mondhatnék? Megfenyegettek és levertek a saját erdőmben és még a bosszú édes ízét sem érezhetem soha, mert nem lesz visszavágás – csattant Robin.
- Hogyhogy? Azt hittem összecsapásra készülünk – kapta fel a fejét a sült hús mellől Lionel.
- Nem harcolunk – intette le őket Robin. A bejelentését néma döbbenet követte. Robin érzékelte az értetlenséget, amit kiolvasott a tekintetekből, de megerősítően csak újra bólintott hozzá.
- Harc nélkül hagyod az erdődet!? – pattant fel hevesen Florian.
- Nem az én erdőm – hajtotta a tenyerébe a fejét Robin, ahogy felült, és egész tartásán érződött, hogy súlyos gondok nehezednek a vállára.
- Mi? Mit jelent az, hogy nem a te erdőd? – fordult felé Maria csípőre tett kézzel.
- Azt, hogy a tulajdonjog nem engem illet – takarta el a szemét a tenyerével Robin, s a halk vallomásra Mariában rekedt a levegő. Tanácstalanul pislogott a férjére.
- Tessék? Én…én ezt nem értem – hebegte Maria s szemét végighordozta a társaságon. Florian eltátott szájjal bámulta Robint, de Lionel mintha nem tűnt volna meglepettnek. – De…de hát te vagy az örökös. Apád elsőszülött fia vagy, a fenyvesek lordja, a fekete erdő örököse, te vagy! – erősködött Maria. Robin sorra csak a fejét rázta, az összes titulusnál.
- Nem Maria – Robin felnézett rá, és végre kimondta azt, amit éveken át titkolt Maria előtt. – Nem érted? Még mindig nem érted? A fenyvesek hivatalosan apám birtokában vannak, s hogy ki örökli az csakis apám végrendeletén múlik. Amikor veled szövetkeztem, amikor megkértem a kezed és amikor feleségül vettelek, apám kitagadott, a vadászkastélyt a kézfogó előtt építtettem, minden amink van csak a saját klánomé. Sem én sem Loveday semmit sem öröklünk, mert Merryweathert választottunk házastársnak.
- Én…én ezt nem értem… - hebegte Maria.
- Az egy dolog, hogy egy család vagyunk, s az egy másik dolog, hogy a birtokból nem részesülünk. Ha apám nem változtatja meg a véleményét, akkor minden a család legidősebb férfitagjára száll, apám kedvencére: Julienre – nézte merőn komor tekintettel Mariát. – Jelenleg az a helyzet, hogy nem én és nem is a nővérem az örökös. Megtűrtek vagyunk a fenyvesekben Maria, ez az igazság.
- S mindez miattam igaz? Miattam? – szorította a kezét a mellkasára Maria.
- Figyelmeztetett apám, ha téged választalak, megváltoztatja a végrendeletet – mondta lehangoltan Robin.
- Ezek csak szavak, üres szavak Robin! – kiáltotta hevesen Maria.
- Láttam a végrendeletet Maria! – csattant rá erélyesen Robin.
- De hát apád még évekig él! – bizonygatta Maria.
- Apám megteheti, hogy átruházza a tulajdonjogot még életében, és Julien ezért járt a várban most ebben az évben is!
- Julien? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria.
- Ébredj már fel Maria a hercegnős álmaidból. Itt pénzről van szó! Az egész birtokról! S apámnak én fordítottam hátat! Ugyanúgy, ahogy Loveday! Apámnak a szemében mi már nem számítunk. Coeur de Noir az életrevalóbbat választja örökösnek, és Benjamint és téged is gyűlöl apám! Sem nekem sem a gyerekeinknek semmi esélyük a fenyvesek megszerzésére. Ez az igazság Maria! – Robin csalódottan nézett Lionelre. Miért titkolódza tovább? Idő kérdése és minden kiderül. Lionel tudja, Charlotte is. Florian, akaratlanul fültanúja lett az igazságnak.
- De…- próbált tiltakozni Maria.
- Nem tudom biztosítani sem az anyagi, sem a fizikai biztonságodat többé Maria. Szeretném ha ezt tudnád a jövőre való tekintettel. – Kemény szavak voltak. Maria magába roskadva nézte a zilált, gondterhelt, sápadt arcú férfit. A másik kettő csendben hallgatott, nem akartak a házastársak beszélgetésébe szólni. Robin mély levegőt vett. Tekintetét végighordozta a hallgatóságon, végül Marián állapodott meg a tekintete, s valami kifürkészhetetlen sötétség borult a szemére. Rekedt hangon szólalt meg újra, s kijelentése lesujtó végítéletnek tűnt: - Ha akarod… kérvényezhetjük a …válást… - jelentette ki végső lehangoltságában Robin.
- TESSÉK?! – sípolta magából Maria tehetetlenül. - Miattam vagy ebben a helyzetben Robin. Ha nem engem választasz, még ma is te vagy az örökös. Veled maradok ez nem kérdés! – mondta határozottan Maria. – S ha már végre tisztázzuk a helyzetünket, mi volt ma?
- Változás lesz Maria. Talán hamarabb mint várjuk, ha személyesen Julien nem tudja elérni, hogy apám ráirassa a birtokot, akkor megteszi majd erővel. De értelmetlen az ellenállás.
- Ne de mi miatt?
- Ha ellenállunk, megölnek mind engem mind titeket. Megéri ezt?
- Mi miatt?! – erősködött Maria.
- Még mindig nem érted? A fenyvesek jelenlegi örököse Julien. Szerinted, hogy fogadja, hogy én vadászom a vadakat az ő vadasparkjában? – fröcsögte kíméletlenül Robin. – Lionel pontosan tudja ezt. Ha Julien az aki, a támadások és a rablások mögött van, voltaképpen semmit sem tehetünk. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy jogosan szerezte vissza azt, ami az övé.
- De az emberek, a klán melletted van Robin! – nézett segélykérőn a szobormerev csendbe dermedt de Noirokra Maria. – Vagy nem?
- Őket hagyd ki ebből Maria! – állt fel Robin imbolyogva és a klántagok és Maria közé állt. – Menj, pihenj le egy kicsit!
- Hogy pihenhetnék le, amikor az egész világ összeomlott körülöttem? Miért nem mondtad el korábban Robin? Miért? – támadt a férfinak az ökleivel Maria. De Robin elkapva a vékony csuklókat, könnyűszerrel hárította a támadást.
- Menj a szobádba, a fiúkkal még beszédem van – nyomatékosította Robin.
- De én… még nem beszéltük…
- Engedelmeskedj, az Isten verjen meg, hát olyan nehéz ezt megértened!? – kiáltott rá Robin. – Eredj fel, és hagyj végre gondokodni és beszélni a fiúkkal! Neked is adok feladatot, gondolkodhatsz az ajánlatomon, amíg nem megyek!
- Miféle ajánlatodon? – nézett rá a válla fölött Maria kikerekedett szemekkel.
- A váláson – tolta ki az előtérbe a nőt Robin és bevágta mögötte a nehéz vasalt ajtót.
Robin megszédülve nyomta homlokát a hűvös faajtónak. Érezte, ahogy a verejték lassan végigcsorog a halántékán. Miért ilyen nehéz most egyszerre minden? Tenyerével teljes erőből a falapra csapott, s az ajtókeret is belerezgett az ütés erejébe. A két unokatestvére csendben hallgattak a háttérben. Robin szembefordult velük és hátát az ajtónak vetette.
- Na most mi lesz? – kérdezte Robin hetykén.
- Hogy áll apádnál a szénád? – kérdezett vissza Lionel.
- Szerinted? A legjobb lapok Juliennél vannak. Befolyásos ember, kitűnő életpályával, ami jót tesz a birtoknak is. Számos terve van az erdővel: fakitermelés, flottaépítés a királynőnek, és persze vadászatokat rendezne az arisztokráciának.
- Jó kilátások – hümmögte Lionel.
- S ezzel vége a rablóvadászatnak – jegyezte meg Florian.
- Pontosan – biccentett rá Robin.
- Mi a terved? – tette karba a kezét Lionel, miközben rezzenéstelen arccal Robint figyelte.
- Honnan veszed, hogy van bármi tervem? – nézett rá flegmán Robin, s egyik lábát felhúzva talpát az ajtónak vetette.
- Ismerlek kölyökkorunk óta. Neked Robin mindig van terved – mondta fanyarul Lionel.
- Tényleg van tervem most is – bólogatott türelmetlenül Robin.
- Éspedig?
- Kihasítom a részem a birtokból – mondta komoran Robin. – Követelem apámtól, hogy francia módra örököljünk.
- Vagyis birtokaprózás – sóhajtott nagyot Lionel.
- Nincs jobb ötletem. Julien a birtokot akarja, de én akkor sem adom az egészet. Akkor legyen enyém a part menti sáv a vadászkastélyig, a ti világítótoronyrészetekkel és kész – rántotta meg a vállát Robin.
- De ezzel elismered Julien követelését – emlékeztette Lionel.
- A kérdés most már nem az, hogy Julien vagy én. Hanem az, hogy mi az amit még kimenthetek magamnak és a családomnak. Évekig vártam, hogy apám megenyhüljön, de mai napig eredménytelenül. Ha továbbra is ugyanígy állok hozzá, Julien kiforgat a teljes örökségemből. Amíg még tehetek valamit, beszélek apámmal, hogy igenis követelem a részem a birtokból és hasítsa ki a birtoktestből az én részemet, legyen az akármennyire is kicsi! Valóban igaz két kakas nem fér meg egy ólban. Mit léptek?
- Nem tudom – ingatta a fejét Lionel.
- Nem köt hozzám semmi…
- Kivéve, hogy a te birtokrészedre esne a mi házunk – emlékeztette nevetve Lionel.
- Az csak egy ház – vigyorgott rá vissza Robin.
- Robin, ki volt a legjobb unokatestvéred? A többiek nem tudom, hogy döntenek, hogy apád, vagy Julien…de én biztos, hogy veled maradok. – Lionel kérdőn Robinra sandított. – És Maria? Tényleg válni akartok?
- Amíg a kicsi nem születik meg, addig valószínű, hogy nem válunk el, de…persze Maria dönt. Lehet tényleg Julien megkéri a kezét?
- Robin! – csattant rá a két másik.
- Meg kell ezt beszélnünk, fogalmam sincs, hogy mi legyen…
- S most már beszámolsz az erdőben történtekről? – nézte Robint Maria. A férfi még mindig fájós szemöldökét tapogatta.
- Mit mondhatnék? Megfenyegettek és levertek a saját erdőmben és még a bosszú édes ízét sem érezhetem soha, mert nem lesz visszavágás – csattant Robin.
- Hogyhogy? Azt hittem összecsapásra készülünk – kapta fel a fejét a sült hús mellől Lionel.
- Nem harcolunk – intette le őket Robin. A bejelentését néma döbbenet követte. Robin érzékelte az értetlenséget, amit kiolvasott a tekintetekből, de megerősítően csak újra bólintott hozzá.
- Harc nélkül hagyod az erdődet!? – pattant fel hevesen Florian.
- Nem az én erdőm – hajtotta a tenyerébe a fejét Robin, ahogy felült, és egész tartásán érződött, hogy súlyos gondok nehezednek a vállára.
- Mi? Mit jelent az, hogy nem a te erdőd? – fordult felé Maria csípőre tett kézzel.
- Azt, hogy a tulajdonjog nem engem illet – takarta el a szemét a tenyerével Robin, s a halk vallomásra Mariában rekedt a levegő. Tanácstalanul pislogott a férjére.
- Tessék? Én…én ezt nem értem – hebegte Maria s szemét végighordozta a társaságon. Florian eltátott szájjal bámulta Robint, de Lionel mintha nem tűnt volna meglepettnek. – De…de hát te vagy az örökös. Apád elsőszülött fia vagy, a fenyvesek lordja, a fekete erdő örököse, te vagy! – erősködött Maria. Robin sorra csak a fejét rázta, az összes titulusnál.
- Nem Maria – Robin felnézett rá, és végre kimondta azt, amit éveken át titkolt Maria előtt. – Nem érted? Még mindig nem érted? A fenyvesek hivatalosan apám birtokában vannak, s hogy ki örökli az csakis apám végrendeletén múlik. Amikor veled szövetkeztem, amikor megkértem a kezed és amikor feleségül vettelek, apám kitagadott, a vadászkastélyt a kézfogó előtt építtettem, minden amink van csak a saját klánomé. Sem én sem Loveday semmit sem öröklünk, mert Merryweathert választottunk házastársnak.
- Én…én ezt nem értem… - hebegte Maria.
- Az egy dolog, hogy egy család vagyunk, s az egy másik dolog, hogy a birtokból nem részesülünk. Ha apám nem változtatja meg a véleményét, akkor minden a család legidősebb férfitagjára száll, apám kedvencére: Julienre – nézte merőn komor tekintettel Mariát. – Jelenleg az a helyzet, hogy nem én és nem is a nővérem az örökös. Megtűrtek vagyunk a fenyvesekben Maria, ez az igazság.
- S mindez miattam igaz? Miattam? – szorította a kezét a mellkasára Maria.
- Figyelmeztetett apám, ha téged választalak, megváltoztatja a végrendeletet – mondta lehangoltan Robin.
- Ezek csak szavak, üres szavak Robin! – kiáltotta hevesen Maria.
- Láttam a végrendeletet Maria! – csattant rá erélyesen Robin.
- De hát apád még évekig él! – bizonygatta Maria.
- Apám megteheti, hogy átruházza a tulajdonjogot még életében, és Julien ezért járt a várban most ebben az évben is!
- Julien? – ráncolta a homlokát értetlenül Maria.
- Ébredj már fel Maria a hercegnős álmaidból. Itt pénzről van szó! Az egész birtokról! S apámnak én fordítottam hátat! Ugyanúgy, ahogy Loveday! Apámnak a szemében mi már nem számítunk. Coeur de Noir az életrevalóbbat választja örökösnek, és Benjamint és téged is gyűlöl apám! Sem nekem sem a gyerekeinknek semmi esélyük a fenyvesek megszerzésére. Ez az igazság Maria! – Robin csalódottan nézett Lionelre. Miért titkolódza tovább? Idő kérdése és minden kiderül. Lionel tudja, Charlotte is. Florian, akaratlanul fültanúja lett az igazságnak.
- De…- próbált tiltakozni Maria.
- Nem tudom biztosítani sem az anyagi, sem a fizikai biztonságodat többé Maria. Szeretném ha ezt tudnád a jövőre való tekintettel. – Kemény szavak voltak. Maria magába roskadva nézte a zilált, gondterhelt, sápadt arcú férfit. A másik kettő csendben hallgatott, nem akartak a házastársak beszélgetésébe szólni. Robin mély levegőt vett. Tekintetét végighordozta a hallgatóságon, végül Marián állapodott meg a tekintete, s valami kifürkészhetetlen sötétség borult a szemére. Rekedt hangon szólalt meg újra, s kijelentése lesujtó végítéletnek tűnt: - Ha akarod… kérvényezhetjük a …válást… - jelentette ki végső lehangoltságában Robin.
- TESSÉK?! – sípolta magából Maria tehetetlenül. - Miattam vagy ebben a helyzetben Robin. Ha nem engem választasz, még ma is te vagy az örökös. Veled maradok ez nem kérdés! – mondta határozottan Maria. – S ha már végre tisztázzuk a helyzetünket, mi volt ma?
- Változás lesz Maria. Talán hamarabb mint várjuk, ha személyesen Julien nem tudja elérni, hogy apám ráirassa a birtokot, akkor megteszi majd erővel. De értelmetlen az ellenállás.
- Ne de mi miatt?
- Ha ellenállunk, megölnek mind engem mind titeket. Megéri ezt?
- Mi miatt?! – erősködött Maria.
- Még mindig nem érted? A fenyvesek jelenlegi örököse Julien. Szerinted, hogy fogadja, hogy én vadászom a vadakat az ő vadasparkjában? – fröcsögte kíméletlenül Robin. – Lionel pontosan tudja ezt. Ha Julien az aki, a támadások és a rablások mögött van, voltaképpen semmit sem tehetünk. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy jogosan szerezte vissza azt, ami az övé.
- De az emberek, a klán melletted van Robin! – nézett segélykérőn a szobormerev csendbe dermedt de Noirokra Maria. – Vagy nem?
- Őket hagyd ki ebből Maria! – állt fel Robin imbolyogva és a klántagok és Maria közé állt. – Menj, pihenj le egy kicsit!
- Hogy pihenhetnék le, amikor az egész világ összeomlott körülöttem? Miért nem mondtad el korábban Robin? Miért? – támadt a férfinak az ökleivel Maria. De Robin elkapva a vékony csuklókat, könnyűszerrel hárította a támadást.
- Menj a szobádba, a fiúkkal még beszédem van – nyomatékosította Robin.
- De én… még nem beszéltük…
- Engedelmeskedj, az Isten verjen meg, hát olyan nehéz ezt megértened!? – kiáltott rá Robin. – Eredj fel, és hagyj végre gondokodni és beszélni a fiúkkal! Neked is adok feladatot, gondolkodhatsz az ajánlatomon, amíg nem megyek!
- Miféle ajánlatodon? – nézett rá a válla fölött Maria kikerekedett szemekkel.
- A váláson – tolta ki az előtérbe a nőt Robin és bevágta mögötte a nehéz vasalt ajtót.
Robin megszédülve nyomta homlokát a hűvös faajtónak. Érezte, ahogy a verejték lassan végigcsorog a halántékán. Miért ilyen nehéz most egyszerre minden? Tenyerével teljes erőből a falapra csapott, s az ajtókeret is belerezgett az ütés erejébe. A két unokatestvére csendben hallgattak a háttérben. Robin szembefordult velük és hátát az ajtónak vetette.
- Na most mi lesz? – kérdezte Robin hetykén.
- Hogy áll apádnál a szénád? – kérdezett vissza Lionel.
- Szerinted? A legjobb lapok Juliennél vannak. Befolyásos ember, kitűnő életpályával, ami jót tesz a birtoknak is. Számos terve van az erdővel: fakitermelés, flottaépítés a királynőnek, és persze vadászatokat rendezne az arisztokráciának.
- Jó kilátások – hümmögte Lionel.
- S ezzel vége a rablóvadászatnak – jegyezte meg Florian.
- Pontosan – biccentett rá Robin.
- Mi a terved? – tette karba a kezét Lionel, miközben rezzenéstelen arccal Robint figyelte.
- Honnan veszed, hogy van bármi tervem? – nézett rá flegmán Robin, s egyik lábát felhúzva talpát az ajtónak vetette.
- Ismerlek kölyökkorunk óta. Neked Robin mindig van terved – mondta fanyarul Lionel.
- Tényleg van tervem most is – bólogatott türelmetlenül Robin.
- Éspedig?
- Kihasítom a részem a birtokból – mondta komoran Robin. – Követelem apámtól, hogy francia módra örököljünk.
- Vagyis birtokaprózás – sóhajtott nagyot Lionel.
- Nincs jobb ötletem. Julien a birtokot akarja, de én akkor sem adom az egészet. Akkor legyen enyém a part menti sáv a vadászkastélyig, a ti világítótoronyrészetekkel és kész – rántotta meg a vállát Robin.
- De ezzel elismered Julien követelését – emlékeztette Lionel.
- A kérdés most már nem az, hogy Julien vagy én. Hanem az, hogy mi az amit még kimenthetek magamnak és a családomnak. Évekig vártam, hogy apám megenyhüljön, de mai napig eredménytelenül. Ha továbbra is ugyanígy állok hozzá, Julien kiforgat a teljes örökségemből. Amíg még tehetek valamit, beszélek apámmal, hogy igenis követelem a részem a birtokból és hasítsa ki a birtoktestből az én részemet, legyen az akármennyire is kicsi! Valóban igaz két kakas nem fér meg egy ólban. Mit léptek?
- Nem tudom – ingatta a fejét Lionel.
- Nem köt hozzám semmi…
- Kivéve, hogy a te birtokrészedre esne a mi házunk – emlékeztette nevetve Lionel.
- Az csak egy ház – vigyorgott rá vissza Robin.
- Robin, ki volt a legjobb unokatestvéred? A többiek nem tudom, hogy döntenek, hogy apád, vagy Julien…de én biztos, hogy veled maradok. – Lionel kérdőn Robinra sandított. – És Maria? Tényleg válni akartok?
- Amíg a kicsi nem születik meg, addig valószínű, hogy nem válunk el, de…persze Maria dönt. Lehet tényleg Julien megkéri a kezét?
- Robin! – csattant rá a két másik.
- Meg kell ezt beszélnünk, fogalmam sincs, hogy mi legyen…
2011. december 26., hétfő
A faluban
Ezüstharmat kocsmájában vágni lehetett a füstöt. William Jones a kocsmáros konyharuhájával törölgette fényesre a poharakat, s fél szemét mindig a bejáraton tartotta. Azonnal felismerte a de Noir fiúkat, ahogy beléptek a nyikorgó faajtón. Sötétek és vadak voltak. Nem olyan szutykosak mint a falubéliek, fekete szemükkel mint a hiúz figyeltek minden rezdülést. Ők voltak Ezüstharmat fenegyerekei. De rendszeres vendégek, így jó pénzt hoztak a kasszába. Vágni lehetett a füstöt a kocsma alkoholillatú levegőjében. A helybéliek csak Billynek hívták a kocsmárost, a lánya, egy telt keblű dús alsószoknyákkal sürgölődő talpraesett hajadon volt, a kocsmáros az egyik de Noirnak szánta volna, de hát jól sejtette, nem keverednek azok akárkivel.
- Lizzy, hozzál két korsó hideg sört az uraknak! – kiáltotta öblös hangján a lányának, s amíg várta a két fiú közeledtét, a ragacsos pultot törölgette. – Mi járatban fiúk!? Régen ittátok az én sörömet!
- Üdv, Billy – csúsztatott egy aranypénzt az asztalra Robin. – Házasemberként több a gond, te már csak tudod.
- Hogy milyen igaz! – igazgatta pocakja elé a konyharuhát az övébe Billy.
- Milyen hír jár a faluban?
- Idén tavasszal két esküvő is lesz a templomban – újságolta Billy.
- Nem az ilyen ügyek érdekelnek minket, te is tudod – hajolt a pult fölött a férfihoz Robin.
- Ha ezek érdekelnének akkor a templomba megyünk bátyám – könyökölt Lionel is közelebb.
- Derék lány, vagy Lizzy! Szólj a fiúknak, hogy húzzák egy kicsit a vonót – hessintette le a lányát Billy. Ahogy a zene tompította a beszéd zsivalyát, Billy a két de Noir elé tolta a söröskorsót.
- Az a hír járja, hogy a falu határában láttak két csuklyás alakot ólálkodni – törölgette a kezét a kötényébe a férfi, s közben szeme minduntalan járt a kocsmában ülőkön.
- Mikor? – meredt sötét szemeivel a férfi tokás arcába Robin, s újabb aranyat csúsztatott a pultra.
- Azt mondják, minden héten erre hozza őket a szél járása, az öreg Johnny látta őket, mert állandóan vizelési gondjai vannak és fent járkál éjszaka. Azt mondja az árokban sunnyognak a dögök! Egyszer le is vizelte az egyiket! – nevetett öblösen, hogy rázkódtak vastag hájai.
- Látta őket más? – kérdezte Robin.
- Nem, de több éjszaka panaszkodtak már arra, hogy erős patkódobogásra ébredtek, de amikor kimentek a kapuhoz, már senkit sem láttak, és ami még különösebb… - Billy közelebb hajolt, s közben köténye zsebébe süllyesztette az aranyérmét. - …patkónyomokat sem találtak – suttogta titokzatosan Billy. Lionel és Robin összenéztek, s belekortyoltak a sörükbe.
- Hát eltűnt-e valami a faluból? – tette le a söröskorsót a ragadós tölgyfa pultra Lionel.
- Áh, semmi a világon, az öreg Mrs. Thompson állítja, hogy elrabolták és megerőszakolták, de inkább csak a vágyálmaival rémisztgeti a falubeli asszonyokat – legyintett kacagva a kocsmáros.
- Na és a lovas és az ólálkodók, ugyanazok? – dobolt az ujjaival a falapon Robin.
- Nem egy időben volt a kettő – ingatta a fejét ajakbiggyesztve a férfi.
- Nem a parasztok járnak lovon – hümmögte Lionel.
- Hacsak a postamester fia nem szédíti ezzel a lányokat – támaszkodott a kocsmapultra Billy.
- Vagy katona vagy nemesember az – tette a poharakkal és korsókkal megrakott tálcát a pultra Lizzy, s sörtől csatakos fehér ujjait szoknyájába törölgette. – Betévedhetne már egyszer a kocsmánkba is! - sóhajtotta álmodozva, s a kocsmapultra helyezte mindkét alkarját, s ezzel mély dekoltázsát és hatalmas szoptatós melleit a de Noirok képébe tolta. Lionel nagyot húzott a korsóból, miközben szemét a formás halmokon legeltette.
- Az efféle útonállók ritkán szomjaznak meg, nem úgy mint a helybeli útonállók! – csapta meg Robin arcát kedvesen a kocsmáros. – Olyanok azok mint az árnyak, se arcuk, se nyomuk – bizonygatta Billy. Meglepődve kapta fel a fejét, mert a zene és a zsivaly is megszakadt. Billy a kocsmaajtóra látott, a két de Noir azonban nem.
- Ehh, Robin – bökte meg a fiú mellkasát a kocsmáros. Robin hátrafordult a bárszéken s másodpercek kellettek, mire szeme hozzászokott a füsthöz és a felszálló füstfellegen át meglátta az ajtóban álló alakot. Ezüstöskék selyemruhában, hajában hetyke kis kalappal felvetett büszke fejtartással Maria állt ott. Robin elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy milyen kép fogadta Mariát. Robin a kocsmapultnál és a képébe nyomott Lizzy-féle hatalmas keblekkel, sört iszogatva kétes alakok között. Robin leugrott a bárszékről és komótosan a nő elé sétált.
- Na, mi van Hercegnő? – kérdezte gunyoros hangon Robin, s könyökénél fogva kitolta a nőt a kocsmából.
- Végeztem mára!
- Megvárhattál volna kint is! – ment előre Robin.
- És mégis meddig?
- Tisztességes úrinő nem teszi a lábát egy kocsmába Maria! Hogy képzelted ezt? – dörrent rá Robin. – Mondtam, hogy mindjárt jövök!
- Nekem a szavad semmit sem ér! Megtudtál valamit? – ment utána határozott léptekkel Maria.
- Igen, hogy kár volt megemlítenem a kocsmát neked. Menjünk haza! – rontott az erdőbe Robin. Maria alig tudott lépést tartani vele. Csak csetlett-botlott Robin mögött. Nem ismeri ezeket a járatokat és ösvényeket, Robin pedig úgy ment előtte, mint egy eszelős, neki a kisujjában van az erdő. Ő könnyen kiismeri magát benne.
- Robin várj már! – kiáltott utána Maria.
- Szedd a lábad, ránk sötétedett! – bosszankodott Robin.
- S erről is én tehetek igaz? – hadakozott a cserlyékkel Maria.
- Igen! Te tehetsz! Annyi ideig voltál a ruhavarrásnál, hogy elment az egész napunk! – mérgelődött Robin.
- Igaz, hogy én vártam rád a kocsmánál, mert neked jól esett iszogatnod a kocsmáros társaságában! – szidta Maria.
- Tíz perc sem volt!
- Több mint egy órát voltál ott! És nem tetszettek azok az alakok! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe…
- Fogd be! – szólt hátrafordulva Robin.
- Mi? Te nekem ne mond meg… - Robin egyetlen ugrással előtte termett és Maria szájára tapasztotta a tenyerét, s másik kezének mutatóujját a szája elé emelte. Maria ijedten lélegzett, s kitágult szemekkel hatalmas ezüst szemeit Robinra függesztette. Avarzizegés hallatszott. Robin kimeresztett szemekkel hallgatódzott, majd lassan előhúzta övéből apró kését. Maria rémülten kapott levegő után.
- Eredj előre! – bökött Robin az állát megemelve a megfelelő hazavezető irányba.
- Te is jössz? – hebegte Maria halálra váltan. Robin csak a fejét rázta és Mariát a megfelelő irányba rántva taszította rajta egyet, s ő maga a zizenés irányába vetette magát a csermely sötét sűrűje elnyelte fekete alakját. Maria dermedten állt az erdő közepén. Se kitaposott járat, se ösvény, csak a fölé magasodó fenyvesek. Robin itt hagyta az erdő közepén teljesen egyedül? Édes Istenem segíts! – fohászkodott Maria, s bizonytalan léptekkel megindult előre. Robin toronyirányba állította ebben az egyben biztos volt. Tehát csak nem szabad letérnie a helyes irányról. De hogyan, amikor mindenütt bozótos van, meg fák, meg fenyvesek, hogy fog hazajutni a vadászkastélyhoz? Miért nincs nála legalább egy gázlámpás, vagy petróleumlámpa vagy legalább csak egy gyertya, olyan nagyon sötét van! – Maria rémülten tántorgott előre. Robint követve mindig olyan egyszerűnek tűnik a közlekedés az erdőben. Robin, aki magabiztosan halad, pontosan tudja, hogy merre tart, úgy ismeri a fekete fenyvest, mint Maria London utcáit. Robinnak egy-egy fa volt az utcasarok, egy-egy ösvény a sugárút. De Mariának semmit sem mondott a természet. Egyik fa ugyanolyan volt mint a másik, és most ahogy magányosan a sötétben haladt előre, úgy tűnt már időtlen idők óta halad előre, és vajon még mindig toronyirányba tart-e? Ahogy Robin irányította? Istenem, Robin egyedül az erdőben a sötétben? Miért nem adott választási lehetőséget, hogy vele tartson? Mi lesz most?
Robin hangtalanul osont a fák között, s közben fohászkodott, hogy Maria ne tévessze el az irányt. Elvégre városi lány. Tudja mi az, hogy egyetlen pontot kiszúrva eljusson egyik helyről a másikra. A városban is így közlekednek nem? Legalábbis egy ismeretlen városban biztosan. Robin is mindig toronyirányban járta London utcáit. Westmister apátság vagy Big Ben vagy akármi. Nem volt ideje Maria tévelygésén gondokodnia, ha el is téved a nő, majd rátalál később. De nem akarja szaladni hagyni az erdőjében lopakodó behatolókat. Elvégre a fenyvesek területén senki sem tartózkodhat engedély nélkül. A fenyves a de Noiroké. Maria elméletileg biztonságban van. Robin az egyetlen behatolót követte. Legalábbis bízott benne. A közelben reccsent egy ág. Robin megtorpant és körbenézve hallgatódzott. A fenébe is! Miért nem várta be Lionelt? Persze, mert már megint Maria, aki csak úgy belibbent egy kocsmába, dámaruhában, azért az egyetlen ruháért képes lett volna bármelyik kocsmabeli rátámadni és leszaggatni róla. Elvégre a legértékesebb anyagok, tudják, hogy micsoda értéke van egy női öltözéknek. S a faluban nem gazdagok élnek. Ekkor megfordult és még időben vette észre támadóját, nagy testes fekete alak volt, legalább kétszer akkora mint Robin. Jól sejtette az ellenfele erősebb nála.
- Ki vagy, te mocsadék? – rontott rá Robin, s heves dulakodásba kezdtek. Robin az ellenfele hasába vágta a könyökét, s kését a másik torkának akarta szegezni, de az alak egyetlen rántással kifacsarta a csuklóját. Robin fájdalmasan felnyögött, s lábával próbálta leverni a másikat a lábáról, de későn vette észre, hogy az ellenfelének is van fegyvere. Fájdalmat nem is érzett, csak valami meleget, ahogy a vére kiserkent nyitott ingje kivágásánál. Robin feldöntötte az alakot és az avarban vergődtek még percekig. Robin a kése után tapogatódzott, s zihálva, s kimelegedve a közelharctól, belevágta kését a férfi combjába.
- ÁH! Az anyádat! – ordított fel a támadója. – Jobb ha nem kapálódzól Robin de Noir, vagy különben sem te sem az ivadékaid nem élik meg a jövő évet! Törődj bele a sorsodba, s életben maradtok! – sziszegte a férfi, s azzal egy határozott mozdulattal leütötte Robint. Sötétség ereszkedett a szemére. Fogalma sem volt mennyi ideig hevert eszméletlenül az avarban, amikor gyengéd pofozgatásra ébredt.
- Ébredj már Robin! Jesszusom, hogy vérzel! – Lionel próbálta kicsomózni Robin nyakából vörös kendőjét, s azt rászorítani a Robin nyakén ás mellkasán végighúzódó sebre. Robin erőtlenül emelte fel a karját, s sajgó homlokához szorította. Ragadt a bőre, s sokáig tartott amíg ráébredt, hogy saját alvadt vérében tocsognak az ujjai.
- Szétrobban a fejem – hörögte halkan Robin.
- Mi a fene történt? Azt ne mond, hogy Maria bánt így el veled – vihogta Lionel, de hangjában őszinte aggódás hallatszott.
- Egyáltalán nem vicces! De tudom, kik a lopakodóink – hanyatlott az avarba némi erőlködés után Robin.
- Itt járt?
- Mariával nem a kerülő úton mentem, hanem csak át akartam vágni az erdőn, hogy minél gyorsabban hazaérjünk, és pont meghallottam, ahogy az árok mentén ólálkodik az a szemét! Tudtam, hogy nem szabad hagynom, utána kell mennem, vagy sosem derül fény arra, hogy ki mesterkedik a közelben.
- ÉS? – sürgette Lionel.
- Egy sólyom, ezüst koronával a fején. Megismertem a kése hologramjában! Julien jele! Itt van, az erdőmben és úgy ismeri, akárcsak mi! Te vagy én! Megfenyegetett!
- Hát fenyegesd vissza! A fenébe is! Gyere már nem feküdhetsz egész éjszaka itt az erdőben. Kicseszettül hideg van – rángatta fel Lionel, s átvetette Robin karját a vállán, hogy vonszolni tudja. Madárfütty röppent az erdőben. A vészriadó hangja. Lionel fütyült vissza. Néhány másodperccel később Florian ért hozzájuk.
- Srácok láttam, láttam valakit!
- Tudjuk – szólt erőtlenül Robin. – Lovat láttál-e?
- Nem, de a fickó húzta a jobb lábát – felelte Florian. – Számozatlan fiákerbe ült, sem a kocsis sem ő nem látszott, járjam körbe a fenyvest? – kérdezte sürgetve.
- Nem, gyere inkább segíts hazacipelni Robint! – Florien készségesen fogta közre Robint a karját saját vállára dobva. S együtt vonszolták az unokatestvérüket a vadászkastély felé.
- Mi történt Robin? Te találkoztál vele? – kérdezte Florian kíváncsian.
- Én, bár most azt kívánom bárcsak ne találkoztam volna vele. Hatalmas súlyú fickó és veszélyes is. Ha akar, megöl. De gondolom erre nem volt parancsa – jegyezte meg komoran Robin.
- Borúlátó vagy! A mi erdőnk és meg is tudjuk védeni. Most már legalább biztosak elhetünk benne, hogy Julien keze van a dologban – nyugtatta Lionel. – Van arca az ellenségnek.
- De árnyék, igazán árnyék, mert sosem fogjuk szembeszállni vele. Lionel! Legalább ketten járják az erdőt, soha senki ne közlekedjen egyedül – adta ki az utasításokat Robin. – Nem a fő csapásvonalakat használják, a sűrű és átláthatatlan helyeket figyeljétek, ami biztos, most már nem a tenger felől fognak érkezni – Robin kifulladva erejét elhagyva esett össze a két unokatestvére karjában. Lionel leizzadva ért a vadászkastélyhoz. Francios lámpással kezében várta az érkezőket. Tehát már várták őket. Eléjük sietett a kiürített tisztáson át. Robin küzdve a szemére ereszkedő sötétséggel felnézett a vadászkastély faborítású homlokzatára.
- Maria! Maria hazaért? – motyogta erőtlenül.
- Nyugodjon meg uram, asszonyom hazaért, egy haja szála se görbült. De hát mi történt? A Madame is olyan riadt volt, akár egy kis őzike…és hát mégis mi történt uram? – kérdezte Francios döbbenten látva, hogy milyen állapotban hozzák haza a ház urát.
- Robin! – sikoltott fel Maria, ahogy meglátta ketten vonszolják a férjét a ház felé, s előreszaladt.
- Ne sikíts, beszakad a dobhártyám és épp elég már ennyi vérveszteség is mára – mormogta Robin, s átvetve a karját Florian feje felett az elébe siető Maria arcát simította végig. – Hazajöttem Hercegnő!
- Inkább haza hoztak – sírta Maria, s Robin mellkasára borult, mire Robin felszisszent. Maria a sötétben nem látta, hogy Robin mellkasa csatakos a vértől, csak ahogy elhúzódott és Francios lámpásának fénye a férfira esett akkor látta meg azt, amit a sötétben nem láthatott. – Jesszusom te vérzel! – kiáltotta Maria, s maga karolta át a férjét, hogy Lionellel besegítse a kastélyba. – Francios! Forró vizet azonnal – utasította a férfit Maria.
- És whiksyt! – kiáltott utána erőtlenül Robin.
- Na azt nem, épp eleget ittál már! – tiltakozott Maria.
- A sebhez kell kicsim! – vigyorgott rá Robin, s végignyúlt a szalon kanapéján. Maria, Florian és Lionel egy emberként néztek aggódva a klánvezérre. Robin sápadt volt, mint a hold, erőtlen, akár egy tavaszi hóvirág és meggyötört, szeme alatt mély karikák, s sötét szemében valami kilátástalan üresség honolt.
- Vedd ezeket le! – ült le mellé Maria, s elkezdte lehúzni a férfiről a bőrkabátot és a fekete inget.
- De mégse mások előtt kedvesem – dohogta nevetve Robin.
- Robin! – szólt rá figyelmeztetőn Maria, s végre megérkezett Francios a fehér rongyokkal és a whiskyvel. Maria gyengéden töltött egy keveset az anyagra, s óvatosan a sebhez érintette. Robin összerándult.
- Ne kínozz hercegnő, így órákig elnyújtod és tudom, hogy imádod ha szenvedek, de nekem ehhez nincs lelkierőm ma – Robin elrántotta a whiskysüveget Maria kezéből és egy határozott mozdulattal magára locsolta az égető, csípő italt. Robin lehunyta a szemhéját a fájdalomtól és fogai közt szívta a levegőt, nehogy felordítson. Maria ijedten pislogva nézte Robin reakcióit, Florian és Lionel elhelyezkedtek egy-egy karosszékben. – NE bámuljatok már így! Nem fogok előttetek elpatkolni! – mordult rájuk Robin, s hagyta, hogy Maria átkösse a nyakánál és a hóna alatt a sebet. Egy pohárba whiskyt töltött, s belemártott egy újabb fehér anyagot az italba, s a homlokához szorította. – A francba is, felcsattant a szemöldököm – morgolódott Robin.
- Lizzy, hozzál két korsó hideg sört az uraknak! – kiáltotta öblös hangján a lányának, s amíg várta a két fiú közeledtét, a ragacsos pultot törölgette. – Mi járatban fiúk!? Régen ittátok az én sörömet!
- Üdv, Billy – csúsztatott egy aranypénzt az asztalra Robin. – Házasemberként több a gond, te már csak tudod.
- Hogy milyen igaz! – igazgatta pocakja elé a konyharuhát az övébe Billy.
- Milyen hír jár a faluban?
- Idén tavasszal két esküvő is lesz a templomban – újságolta Billy.
- Nem az ilyen ügyek érdekelnek minket, te is tudod – hajolt a pult fölött a férfihoz Robin.
- Ha ezek érdekelnének akkor a templomba megyünk bátyám – könyökölt Lionel is közelebb.
- Derék lány, vagy Lizzy! Szólj a fiúknak, hogy húzzák egy kicsit a vonót – hessintette le a lányát Billy. Ahogy a zene tompította a beszéd zsivalyát, Billy a két de Noir elé tolta a söröskorsót.
- Az a hír járja, hogy a falu határában láttak két csuklyás alakot ólálkodni – törölgette a kezét a kötényébe a férfi, s közben szeme minduntalan járt a kocsmában ülőkön.
- Mikor? – meredt sötét szemeivel a férfi tokás arcába Robin, s újabb aranyat csúsztatott a pultra.
- Azt mondják, minden héten erre hozza őket a szél járása, az öreg Johnny látta őket, mert állandóan vizelési gondjai vannak és fent járkál éjszaka. Azt mondja az árokban sunnyognak a dögök! Egyszer le is vizelte az egyiket! – nevetett öblösen, hogy rázkódtak vastag hájai.
- Látta őket más? – kérdezte Robin.
- Nem, de több éjszaka panaszkodtak már arra, hogy erős patkódobogásra ébredtek, de amikor kimentek a kapuhoz, már senkit sem láttak, és ami még különösebb… - Billy közelebb hajolt, s közben köténye zsebébe süllyesztette az aranyérmét. - …patkónyomokat sem találtak – suttogta titokzatosan Billy. Lionel és Robin összenéztek, s belekortyoltak a sörükbe.
- Hát eltűnt-e valami a faluból? – tette le a söröskorsót a ragadós tölgyfa pultra Lionel.
- Áh, semmi a világon, az öreg Mrs. Thompson állítja, hogy elrabolták és megerőszakolták, de inkább csak a vágyálmaival rémisztgeti a falubeli asszonyokat – legyintett kacagva a kocsmáros.
- Na és a lovas és az ólálkodók, ugyanazok? – dobolt az ujjaival a falapon Robin.
- Nem egy időben volt a kettő – ingatta a fejét ajakbiggyesztve a férfi.
- Nem a parasztok járnak lovon – hümmögte Lionel.
- Hacsak a postamester fia nem szédíti ezzel a lányokat – támaszkodott a kocsmapultra Billy.
- Vagy katona vagy nemesember az – tette a poharakkal és korsókkal megrakott tálcát a pultra Lizzy, s sörtől csatakos fehér ujjait szoknyájába törölgette. – Betévedhetne már egyszer a kocsmánkba is! - sóhajtotta álmodozva, s a kocsmapultra helyezte mindkét alkarját, s ezzel mély dekoltázsát és hatalmas szoptatós melleit a de Noirok képébe tolta. Lionel nagyot húzott a korsóból, miközben szemét a formás halmokon legeltette.
- Az efféle útonállók ritkán szomjaznak meg, nem úgy mint a helybeli útonállók! – csapta meg Robin arcát kedvesen a kocsmáros. – Olyanok azok mint az árnyak, se arcuk, se nyomuk – bizonygatta Billy. Meglepődve kapta fel a fejét, mert a zene és a zsivaly is megszakadt. Billy a kocsmaajtóra látott, a két de Noir azonban nem.
- Ehh, Robin – bökte meg a fiú mellkasát a kocsmáros. Robin hátrafordult a bárszéken s másodpercek kellettek, mire szeme hozzászokott a füsthöz és a felszálló füstfellegen át meglátta az ajtóban álló alakot. Ezüstöskék selyemruhában, hajában hetyke kis kalappal felvetett büszke fejtartással Maria állt ott. Robin elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy milyen kép fogadta Mariát. Robin a kocsmapultnál és a képébe nyomott Lizzy-féle hatalmas keblekkel, sört iszogatva kétes alakok között. Robin leugrott a bárszékről és komótosan a nő elé sétált.
- Na, mi van Hercegnő? – kérdezte gunyoros hangon Robin, s könyökénél fogva kitolta a nőt a kocsmából.
- Végeztem mára!
- Megvárhattál volna kint is! – ment előre Robin.
- És mégis meddig?
- Tisztességes úrinő nem teszi a lábát egy kocsmába Maria! Hogy képzelted ezt? – dörrent rá Robin. – Mondtam, hogy mindjárt jövök!
- Nekem a szavad semmit sem ér! Megtudtál valamit? – ment utána határozott léptekkel Maria.
- Igen, hogy kár volt megemlítenem a kocsmát neked. Menjünk haza! – rontott az erdőbe Robin. Maria alig tudott lépést tartani vele. Csak csetlett-botlott Robin mögött. Nem ismeri ezeket a járatokat és ösvényeket, Robin pedig úgy ment előtte, mint egy eszelős, neki a kisujjában van az erdő. Ő könnyen kiismeri magát benne.
- Robin várj már! – kiáltott utána Maria.
- Szedd a lábad, ránk sötétedett! – bosszankodott Robin.
- S erről is én tehetek igaz? – hadakozott a cserlyékkel Maria.
- Igen! Te tehetsz! Annyi ideig voltál a ruhavarrásnál, hogy elment az egész napunk! – mérgelődött Robin.
- Igaz, hogy én vártam rád a kocsmánál, mert neked jól esett iszogatnod a kocsmáros társaságában! – szidta Maria.
- Tíz perc sem volt!
- Több mint egy órát voltál ott! És nem tetszettek azok az alakok! Egyáltalán, hogy jutott eszedbe…
- Fogd be! – szólt hátrafordulva Robin.
- Mi? Te nekem ne mond meg… - Robin egyetlen ugrással előtte termett és Maria szájára tapasztotta a tenyerét, s másik kezének mutatóujját a szája elé emelte. Maria ijedten lélegzett, s kitágult szemekkel hatalmas ezüst szemeit Robinra függesztette. Avarzizegés hallatszott. Robin kimeresztett szemekkel hallgatódzott, majd lassan előhúzta övéből apró kését. Maria rémülten kapott levegő után.
- Eredj előre! – bökött Robin az állát megemelve a megfelelő hazavezető irányba.
- Te is jössz? – hebegte Maria halálra váltan. Robin csak a fejét rázta és Mariát a megfelelő irányba rántva taszította rajta egyet, s ő maga a zizenés irányába vetette magát a csermely sötét sűrűje elnyelte fekete alakját. Maria dermedten állt az erdő közepén. Se kitaposott járat, se ösvény, csak a fölé magasodó fenyvesek. Robin itt hagyta az erdő közepén teljesen egyedül? Édes Istenem segíts! – fohászkodott Maria, s bizonytalan léptekkel megindult előre. Robin toronyirányba állította ebben az egyben biztos volt. Tehát csak nem szabad letérnie a helyes irányról. De hogyan, amikor mindenütt bozótos van, meg fák, meg fenyvesek, hogy fog hazajutni a vadászkastélyhoz? Miért nincs nála legalább egy gázlámpás, vagy petróleumlámpa vagy legalább csak egy gyertya, olyan nagyon sötét van! – Maria rémülten tántorgott előre. Robint követve mindig olyan egyszerűnek tűnik a közlekedés az erdőben. Robin, aki magabiztosan halad, pontosan tudja, hogy merre tart, úgy ismeri a fekete fenyvest, mint Maria London utcáit. Robinnak egy-egy fa volt az utcasarok, egy-egy ösvény a sugárút. De Mariának semmit sem mondott a természet. Egyik fa ugyanolyan volt mint a másik, és most ahogy magányosan a sötétben haladt előre, úgy tűnt már időtlen idők óta halad előre, és vajon még mindig toronyirányba tart-e? Ahogy Robin irányította? Istenem, Robin egyedül az erdőben a sötétben? Miért nem adott választási lehetőséget, hogy vele tartson? Mi lesz most?
Robin hangtalanul osont a fák között, s közben fohászkodott, hogy Maria ne tévessze el az irányt. Elvégre városi lány. Tudja mi az, hogy egyetlen pontot kiszúrva eljusson egyik helyről a másikra. A városban is így közlekednek nem? Legalábbis egy ismeretlen városban biztosan. Robin is mindig toronyirányban járta London utcáit. Westmister apátság vagy Big Ben vagy akármi. Nem volt ideje Maria tévelygésén gondokodnia, ha el is téved a nő, majd rátalál később. De nem akarja szaladni hagyni az erdőjében lopakodó behatolókat. Elvégre a fenyvesek területén senki sem tartózkodhat engedély nélkül. A fenyves a de Noiroké. Maria elméletileg biztonságban van. Robin az egyetlen behatolót követte. Legalábbis bízott benne. A közelben reccsent egy ág. Robin megtorpant és körbenézve hallgatódzott. A fenébe is! Miért nem várta be Lionelt? Persze, mert már megint Maria, aki csak úgy belibbent egy kocsmába, dámaruhában, azért az egyetlen ruháért képes lett volna bármelyik kocsmabeli rátámadni és leszaggatni róla. Elvégre a legértékesebb anyagok, tudják, hogy micsoda értéke van egy női öltözéknek. S a faluban nem gazdagok élnek. Ekkor megfordult és még időben vette észre támadóját, nagy testes fekete alak volt, legalább kétszer akkora mint Robin. Jól sejtette az ellenfele erősebb nála.
- Ki vagy, te mocsadék? – rontott rá Robin, s heves dulakodásba kezdtek. Robin az ellenfele hasába vágta a könyökét, s kését a másik torkának akarta szegezni, de az alak egyetlen rántással kifacsarta a csuklóját. Robin fájdalmasan felnyögött, s lábával próbálta leverni a másikat a lábáról, de későn vette észre, hogy az ellenfelének is van fegyvere. Fájdalmat nem is érzett, csak valami meleget, ahogy a vére kiserkent nyitott ingje kivágásánál. Robin feldöntötte az alakot és az avarban vergődtek még percekig. Robin a kése után tapogatódzott, s zihálva, s kimelegedve a közelharctól, belevágta kését a férfi combjába.
- ÁH! Az anyádat! – ordított fel a támadója. – Jobb ha nem kapálódzól Robin de Noir, vagy különben sem te sem az ivadékaid nem élik meg a jövő évet! Törődj bele a sorsodba, s életben maradtok! – sziszegte a férfi, s azzal egy határozott mozdulattal leütötte Robint. Sötétség ereszkedett a szemére. Fogalma sem volt mennyi ideig hevert eszméletlenül az avarban, amikor gyengéd pofozgatásra ébredt.
- Ébredj már Robin! Jesszusom, hogy vérzel! – Lionel próbálta kicsomózni Robin nyakából vörös kendőjét, s azt rászorítani a Robin nyakén ás mellkasán végighúzódó sebre. Robin erőtlenül emelte fel a karját, s sajgó homlokához szorította. Ragadt a bőre, s sokáig tartott amíg ráébredt, hogy saját alvadt vérében tocsognak az ujjai.
- Szétrobban a fejem – hörögte halkan Robin.
- Mi a fene történt? Azt ne mond, hogy Maria bánt így el veled – vihogta Lionel, de hangjában őszinte aggódás hallatszott.
- Egyáltalán nem vicces! De tudom, kik a lopakodóink – hanyatlott az avarba némi erőlködés után Robin.
- Itt járt?
- Mariával nem a kerülő úton mentem, hanem csak át akartam vágni az erdőn, hogy minél gyorsabban hazaérjünk, és pont meghallottam, ahogy az árok mentén ólálkodik az a szemét! Tudtam, hogy nem szabad hagynom, utána kell mennem, vagy sosem derül fény arra, hogy ki mesterkedik a közelben.
- ÉS? – sürgette Lionel.
- Egy sólyom, ezüst koronával a fején. Megismertem a kése hologramjában! Julien jele! Itt van, az erdőmben és úgy ismeri, akárcsak mi! Te vagy én! Megfenyegetett!
- Hát fenyegesd vissza! A fenébe is! Gyere már nem feküdhetsz egész éjszaka itt az erdőben. Kicseszettül hideg van – rángatta fel Lionel, s átvetette Robin karját a vállán, hogy vonszolni tudja. Madárfütty röppent az erdőben. A vészriadó hangja. Lionel fütyült vissza. Néhány másodperccel később Florian ért hozzájuk.
- Srácok láttam, láttam valakit!
- Tudjuk – szólt erőtlenül Robin. – Lovat láttál-e?
- Nem, de a fickó húzta a jobb lábát – felelte Florian. – Számozatlan fiákerbe ült, sem a kocsis sem ő nem látszott, járjam körbe a fenyvest? – kérdezte sürgetve.
- Nem, gyere inkább segíts hazacipelni Robint! – Florien készségesen fogta közre Robint a karját saját vállára dobva. S együtt vonszolták az unokatestvérüket a vadászkastély felé.
- Mi történt Robin? Te találkoztál vele? – kérdezte Florian kíváncsian.
- Én, bár most azt kívánom bárcsak ne találkoztam volna vele. Hatalmas súlyú fickó és veszélyes is. Ha akar, megöl. De gondolom erre nem volt parancsa – jegyezte meg komoran Robin.
- Borúlátó vagy! A mi erdőnk és meg is tudjuk védeni. Most már legalább biztosak elhetünk benne, hogy Julien keze van a dologban – nyugtatta Lionel. – Van arca az ellenségnek.
- De árnyék, igazán árnyék, mert sosem fogjuk szembeszállni vele. Lionel! Legalább ketten járják az erdőt, soha senki ne közlekedjen egyedül – adta ki az utasításokat Robin. – Nem a fő csapásvonalakat használják, a sűrű és átláthatatlan helyeket figyeljétek, ami biztos, most már nem a tenger felől fognak érkezni – Robin kifulladva erejét elhagyva esett össze a két unokatestvére karjában. Lionel leizzadva ért a vadászkastélyhoz. Francios lámpással kezében várta az érkezőket. Tehát már várták őket. Eléjük sietett a kiürített tisztáson át. Robin küzdve a szemére ereszkedő sötétséggel felnézett a vadászkastély faborítású homlokzatára.
- Maria! Maria hazaért? – motyogta erőtlenül.
- Nyugodjon meg uram, asszonyom hazaért, egy haja szála se görbült. De hát mi történt? A Madame is olyan riadt volt, akár egy kis őzike…és hát mégis mi történt uram? – kérdezte Francios döbbenten látva, hogy milyen állapotban hozzák haza a ház urát.
- Robin! – sikoltott fel Maria, ahogy meglátta ketten vonszolják a férjét a ház felé, s előreszaladt.
- Ne sikíts, beszakad a dobhártyám és épp elég már ennyi vérveszteség is mára – mormogta Robin, s átvetve a karját Florian feje felett az elébe siető Maria arcát simította végig. – Hazajöttem Hercegnő!
- Inkább haza hoztak – sírta Maria, s Robin mellkasára borult, mire Robin felszisszent. Maria a sötétben nem látta, hogy Robin mellkasa csatakos a vértől, csak ahogy elhúzódott és Francios lámpásának fénye a férfira esett akkor látta meg azt, amit a sötétben nem láthatott. – Jesszusom te vérzel! – kiáltotta Maria, s maga karolta át a férjét, hogy Lionellel besegítse a kastélyba. – Francios! Forró vizet azonnal – utasította a férfit Maria.
- És whiksyt! – kiáltott utána erőtlenül Robin.
- Na azt nem, épp eleget ittál már! – tiltakozott Maria.
- A sebhez kell kicsim! – vigyorgott rá Robin, s végignyúlt a szalon kanapéján. Maria, Florian és Lionel egy emberként néztek aggódva a klánvezérre. Robin sápadt volt, mint a hold, erőtlen, akár egy tavaszi hóvirág és meggyötört, szeme alatt mély karikák, s sötét szemében valami kilátástalan üresség honolt.
- Vedd ezeket le! – ült le mellé Maria, s elkezdte lehúzni a férfiről a bőrkabátot és a fekete inget.
- De mégse mások előtt kedvesem – dohogta nevetve Robin.
- Robin! – szólt rá figyelmeztetőn Maria, s végre megérkezett Francios a fehér rongyokkal és a whiskyvel. Maria gyengéden töltött egy keveset az anyagra, s óvatosan a sebhez érintette. Robin összerándult.
- Ne kínozz hercegnő, így órákig elnyújtod és tudom, hogy imádod ha szenvedek, de nekem ehhez nincs lelkierőm ma – Robin elrántotta a whiskysüveget Maria kezéből és egy határozott mozdulattal magára locsolta az égető, csípő italt. Robin lehunyta a szemhéját a fájdalomtól és fogai közt szívta a levegőt, nehogy felordítson. Maria ijedten pislogva nézte Robin reakcióit, Florian és Lionel elhelyezkedtek egy-egy karosszékben. – NE bámuljatok már így! Nem fogok előttetek elpatkolni! – mordult rájuk Robin, s hagyta, hogy Maria átkösse a nyakánál és a hóna alatt a sebet. Egy pohárba whiskyt töltött, s belemártott egy újabb fehér anyagot az italba, s a homlokához szorította. – A francba is, felcsattant a szemöldököm – morgolódott Robin.
2011. december 25., vasárnap
Ezüstharmat
Kopogott az ablakpárkányon a megállíthatatlanul szakadó eső. Tavaszi záporok érkeztek a fenyvesek felé, túl közel a tenger. S a lehető legváratlanabb pillanatokban is már lecsapott egy kis záporeső. A lombhullatók rügyezni kezdtek, de Maria alig szánt figyelmet a természetre. Robinnal ellentétben. A férfi a kandalló előtt gubbasztott és mogyorót hámozott. A mogyoróhéjak bőrnadrágjára potyogtak, s néhány már nyitott ingjénél a mellkasára hullott. Maria felpillantott rá a kézimunkájából. Shadow nagyot szusszantott Robin lábánál, mintha ő is unná már a céltalan heverészést a meleg kandalló előtt. Maria megrángatta a cérnát a hímzésen, s leengedte a hímzőrámát az ölébe. Kezdenek a legbővebb ruhái is szűknek bizonyulni. Már néhány ruhájának a varrását meglazította, de tudta, jól ez csak átmeneti megoldás, a kicsi napról napra növekszik a pocakjában. Ami tegnap jó volt rá, az holnap már lehet, hogy szűk lesz. Ideje, hogy az állapotának megfelelő ruhákat szerezzen be.
- Ha holnap nem esik az eső, akkor bemegyek Ezüstharmatra – Robin erre felkapta a fejét. Ezüstharmat a legközelebbi falu volt Holdszálláshoz és a De Noir várhoz egyaránt. De miért akar Maria bemenni a faluba?
- Mi a csudának? – hangjában egyéretlmű elutasítás és tiltakozás hallatszott.
- Szükségem van új ruhákra!
- És mégis miből akarod megvenni? – húzta el a száját Robin.
- Nem is tudom. Eladom a karikagyűrűmet? – jegyezte meg szarkazmussal Maria.
- Csak azt próbáld meg! – ült feljebb a fotelban Robin. – Minek neked új ruha?
- Ha elfelejtetted volna terhes vagyok! Hamarosan akkora lesz a hasam mint egy hordó és mégsem hordhatom a lányruháimat! – mérgelődött Maria. – Erre nem gondoltál? Hogy lehetsz ennyire értetlen?
- Nincs értelme útnak indulni, teljesen járhatatlanok az utak. Legalábbis szekéren. Lóra pedig nem ülhetsz! – jelentette ki parancsoló hangnemben Robin.
- Akkor menj el te és hozz nekem való ruhákat – nézett rá dacos kihívással a szemében Maria.
- Fogalmam sincs milyen ruha kell egy állapotos nőnek – jelentette ki morcosan Robin és ismét magába zuhant.
- Talán nem ártana beszélnem a falu orvosával sem vagy egy bábaasszonnyal, hogy kijönne-e hozzánk a szüléskor – jegyezte meg elgondolkodva Maria. Robin csak mormogott rá valami érthetetlent az orra alatt. Maria elkedvetlenedve nézett ki az ablakon. Mindenhol minden csupa sár. Vajon jót tesz-e a kerti növényeknek a sok esőzés? Robin napról napra szótlanabb lett, ahogy Shadow úgy ő is inkább vonyított volna, hogy végre ismét az erdőt járhassa. De helyette csak ült a kandallónál az asztalra helyezett lábakkal és bort iszogatott. Shadow egy kis nyüsszentéssel felemelte a fejét és füleit hegyezte. A kutya jelzésére Robin is felfigyelt, Maria hallotta meg legutolsóként a közeledő patkók zaját. Robin feltápászkodott a karosszékből és lesöpörte mellkasáról és nadrágjáról a morzsákat.
- Hercegnőm!? – Robin Maria székére támaszkodva a nő arcához hajolt. – Társaságunk érkezett! – nyomta egy pillanatra Maria ajkához a száját. Maria meglepődött, de nem szólhatott semmit, mert mire magához tért már Robin elhagyta a szalont.
- Úgy esik, mint a Bibliai Noé idejében! – szitkozódott az érkező, ahogy belépett az előtérbe. – Gondoltam, hogy magatok alatt vagytok, öcskös! – csapkodta meg Robin vállát Lionel, s bőrkabátjáról patakokban csorgott a víz. – Átjöttem egy kicsit hozzátok.
- Minek? – kérdezte barátságtalanul Robin.
- Megzavartam valamit? – érdeklődött kacsintva Lionel, s végignézte Robin borzas haját és ingjének felső gombjait, melyek ki voltak gombolva.
- Csak elodáztad Robin lerészegedését! Mást ugyan nem zavartál meg! Szervusz Lionel! – ért az előtérbe Maria.
- Ejha! Kigömbölyödtél sógorasszony! – bökte meg a kalapját Lionel. Maria elpirult, Robin ellenben meglepetten mérte végig Mariát.
- Tényleg? Én észre sem vettem – tette csípőre a kezét Robin. Igaz Maria már nem használ fűzőt és ez látszik az alakján, a szoknyáit pedig arasznyira feljebb igazította a derekánál, hogy a hasát szabadon hagyja,
- Most így jobban megnézve tényleg olyan mintha egy kisebbfajta ágyúgolyót tartana a szoknyája alatt. Eddig csak a mondandója volt robbanásveszélyes – vigyorgott szemtelenül Robin. – Na mit akarsz itt Lionel?
- Charlotte-tól menekülök. Egész héten mást sem hallok csak hogy mennyire fáj a feje és hogy elege van ebből az időjárásból. Meg küldött az asszony gombakrémlevest! – emelte meg az agyagedényt amit a kezében tartott. – A klán kérdezteti, hogy mikor rúgunk ki a hámból?
- A hétvégén ejthetnénk egy kis vadászatot. Most még nincs kedvem bőrig ázni egy fa tetején gubbasztva – vette ki Lionel karjai közül az edényt Robin.
- Nem kegyelmezel a klánnak Robin!
- Az élet sem kegyelmez nekem! – vágott vissza Robin, s közben egy szúró pillantást vetett Maria felé, mintha a feleségét tenné felelőssé a sorsáért.
- Robinnal holnap bemegyünk Ezüstharmatra – mondta negédes mosollyal Maria.
- Na az jó, öcskös az jó! – biccentett Lionel.
- Nem ,egyáltalán nem jó! – szúrta közbe Robin.
- Ja, hát akkor nem jó – vakarta meg a füle tövét Lionel, s egyikről a másikra nézett.
- Maria vásárolni akar – magyarázta Lionelnek Robin - … és gondolom akkor már be akarsz nézni a templomba is, a nevelőnődhöz mégy bánatsírásra, Fontenelle atyához meg gyónogatni, van is mit – fűzte hozzá Robin Mariához fordulva.
- Amíg Maria ájtatoskodik, benézhetnél a kocsmába, mindig ott szereztük a legjobb információkat az átutazó érkező kocsikról – emlékeztette Lionel.
- Ezt ne előtte! – sziszegte Robin Lionelnek s fejével Maria felé bökött, sötét szemével rendre intő merő tekintettel figyelmeztetve a férfit.
- Mi? Milyen kocsmába? – kapott a szón Maria és közelebb lépett.
- Semmi, Lionel nem mondott semmit – vágta rá gyorsan Robin. – Csak kocsonyahúst akar Charlotte, igaz Lionel?
- Úgy van, igen, a gyerek…kocsonyát akar enni – vágta rá kényszeredetten Lionel.
- Robin! Te kocsmázni szoktál?
- Én soha! – mentegetődzött Robin, de tudta ő is és Lionel is, hogy már lebuktak és elkéstek a mentő szövegekkel.
- Minden rablásodról a kocsmában értesülsz? Hiszen állandóan raboltatok! – háborodott fel Maria.
- Ugyan! Esküszöm neked sose voltam kocsmába! Lionel ment csak! – Robin megbökte az unokafivérét, aki fáziskéséssel de kapcsolt és falazni kezdett Robinnak.
- Jaj, hát igen. Én vagyok a kocsma felelős, meg a kocsonya felelős is a klánban, tudod hogy van ez. Van aki a raktárt őrzi, van aki a puskaporra vigyáz, aki az erdőt járja és aki a kocsmát – heherészett kínosan Lionel.
- Hogy lehetsz ilyen hazudós! – csattant Robinra Maria. – A házasságunk alatt is kocsmázgattál éjszaka? Azért nem voltál itthon?
- Dehogy is miket képzelsz rólam! – tettette a felháborodottat Robin és nagyra meresztett szemekkel próbálta az ártatlant játszani.
- Nem most jöttem az óperencián túlról Robin! Én városi vagyok, pontosan tudom, hogy mi folyik a kocsmákban! Nem lehet különb egy falusi kocsma sem! Hány kurvát fizettél már le? – sziszegte Maria. Lionel félrenyelte a saját nyálát és olyan hevesen kezdett köhécselni, hogy félő volt megfullad. Robin ügyet sem vetett a mellette fuldokló unokafivérére, ledermedve bámulta a feleségét.
- Huha Hercegnő! Ööö…én azt hittem nem is ismered ezt a szót…nemhogy ki merd mondani is – nyögte kényszeredetten Robin. Lionel elvörösödött, de a köhögés nélkül saját levében fővő Robin is.
- Nos attól, hogy nem alacsonyodom egy de Noir szintjére, attól még tökéletesen tisztában vagyok a dolgok járásával. Tehát? Hallgatom a magyarázatodat! – tette csípőre a kezét Maria, s szürke szemeit kíméletlenül Robinon tartotta.
- Álljunk le! Én egyáltalán nem szoktam… - emelte fel a kezét védekezőn Robin.
- Azt ne állítsd, hogy sosem mentél ezért egy kocsmába – jegyezte meg csípősen Maria.
- Azt nem mondtam – húzta el a száját bosszúsan Robin.
- Nahát, végre egyszer nem hazudsz – nézett fel a mennyezetre sértetten Maria.
- Félreérted, ez elsősorban tényleg csak információszerzés. A falusi pletykák a legjobbak, pontosan tudod, hogy mi a helyzet.
- Azt hittem erre vannak az őr és lesállások az erdőben – fintorgott Maria.
- Igen, de az csak részleges megoldás, jobb ha fel tudunk készülni egy támadásra ezt megértheted.
- Megértem, de attól még tudom miféle buja nők vannak egy kocsmában! Vagy tagadod?
- Nem – préselte össze az ajkait Robin. – De eltértünk a tárgytól. Ezüstharmatra akartál menni. De én nem járulok hozzá.
- El tudok jutni a faluba egymagam is – emelte meg az állát határozottan Maria.
- Maria! – szólt közbe Lionel is végre. – Házasemberek vagyunk. A hálószoba dolgait meg tudjuk oldani otthon is, ehhez nem kell kocsmába menni, ezt beláthatod. A De Noir klán egy családot alkot, a család a legfontosabb számunkra. Egy klánhoz tartozunk.
- A patkányok is klánokba rendeződnek – sziszegte Maria, s egy lesújtó pillantást mérve Robinra felkapta a szoknyáját és futva vette a lépcsőfokokat az emeletre.
- Na kösz, jól elintézted nekem – nézett Lionelre sötéten Robin, s az étkezőben letette az asztalra a leveses edényt.
- A nők szeszélyesek, nem tudhatod mire hogy reagálnak. Ettől függetlenül érdemes lenne elnéznünk a kocsmába – Robin morogva szedett magának egy levesestányérba és kanalazni kezdte a gombalevest. Ahogy Maria végre hallótávolságon kívülre került rátérhetett a fontosabb beszédtémára is. – Friss hírek?
- Semmi. Csendes a tenger. És beindult a parlamenti munka is – jegyezte meg Lionel. – Talán a nyáron várhatunk akciót. Akkor szünetel a parlament.
- Vajon maga vezeti az akciót, vagy megint nem meri idedugni a képét az a görény – sziszegte teli szájjal Robin.
- Julien nyíltan egy közelharcban? Na ne viccelj! – gúnyolódott Lionel.
- Sokára jöttél Lionel! Már majd szétvetett az ideg! – jegyezte meg Robin rosszallóan.
- Szerinted olyan egyszerű világítótornyosat játszani? – mérgelődött Lionel. – Mégsem bámulhatom egész nap a tengert! Charlotte meg nem is hagy!
- Nem is tudom, mostanában egyfolytában azt érzem seholsem vagyunk biztonságban. Egy vadászkastély nem védhető. Kellene az a vár, nagyon kellene. De hát amíg az apám a tulajdonos addig…kiszorultam ide.
- S talán még utána is – ingatta a fejét Lionel. – Ez van öcskös. Sokan vagyunk fiúk, de kevés a konc amin osztozkodhatnánk.
- Én ismerem Julien módszereit. Alattomos, kiszámíthatatlan és váratlan. S ami a legrosszabb: gyors. Észre sem veszem és kilopta a szememet – Robin arcára kiült a nyugtalanság.
- Résen vagyunk. Megkettőztük az őrséget, minden zsákmányt azonnal hazaviszünk, nincs raktárazás. Mit akarsz még? – sóhajtotta Lionel hátradőlve a széken.
- Nem tudom – Robin megtörölgette a száját, s megvakarta Shadow fültövét. A kutya elégedetten dörgölődzött gazdája lábához. Robin gondterhelten dörzsölgette a homlokát. – Maria, most meg már a gyerek is. Egyre több dolog amiér aggódhatok. S közben szorul a hurok. Körülöttünk Lionel. Ismerem Julient. Puhítja az apámat, tervez valamit. Mintha egy láthatatlan kéz osztaná a fejem felett a lapokat és én semmit sem tehetek, csak nézem, hogy mit dobtak ki nekem a játszmában.
- Talán fel kellene menned Londonba. Nyílt lapokkal játszani – javasolta Lionel.
- És? Mit mondjak? Vádoljam meg Julient? Bizonyítékok nélkül? Hamis tanúvallomásnak minősítené még a rabok szövegeit is. Julien védve van. Ráadásul mellette a törvény. Ha beállítok Londonba a nyakamba varrhatja a legkisebb lopásunkat is és akkor a kezére játszottam saját magam. Irány a Tower és Julien el is intézi ne aggódj! Alig várja, hogy rács mögé tehessen, ez lenne a legkényelmesebb módja, hogy eltegyen az útjából. S még be sem kellett piszkítania a kezét.
- Itthonülő lettél Robin. Sosem voltál ilyen.
- Igazad van. Nem merem egyedül hagyni Mariát – bólogatott komoran Robin.
- De ezzel nem oldasz meg semmit! Hogy itthon ülsz ezzel nekik sem segítesz – bizonygatta Lionel.
- Jó, jó, én is tudom. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Kártyázzunk – tolta félre az edényeket Robin, s két pakli kártyát helyezett az asztalra. Kezdődhetett az estig és éjszakába nyúló kártyaparti, kettesben.
- Ha holnap nem esik az eső, akkor bemegyek Ezüstharmatra – Robin erre felkapta a fejét. Ezüstharmat a legközelebbi falu volt Holdszálláshoz és a De Noir várhoz egyaránt. De miért akar Maria bemenni a faluba?
- Mi a csudának? – hangjában egyéretlmű elutasítás és tiltakozás hallatszott.
- Szükségem van új ruhákra!
- És mégis miből akarod megvenni? – húzta el a száját Robin.
- Nem is tudom. Eladom a karikagyűrűmet? – jegyezte meg szarkazmussal Maria.
- Csak azt próbáld meg! – ült feljebb a fotelban Robin. – Minek neked új ruha?
- Ha elfelejtetted volna terhes vagyok! Hamarosan akkora lesz a hasam mint egy hordó és mégsem hordhatom a lányruháimat! – mérgelődött Maria. – Erre nem gondoltál? Hogy lehetsz ennyire értetlen?
- Nincs értelme útnak indulni, teljesen járhatatlanok az utak. Legalábbis szekéren. Lóra pedig nem ülhetsz! – jelentette ki parancsoló hangnemben Robin.
- Akkor menj el te és hozz nekem való ruhákat – nézett rá dacos kihívással a szemében Maria.
- Fogalmam sincs milyen ruha kell egy állapotos nőnek – jelentette ki morcosan Robin és ismét magába zuhant.
- Talán nem ártana beszélnem a falu orvosával sem vagy egy bábaasszonnyal, hogy kijönne-e hozzánk a szüléskor – jegyezte meg elgondolkodva Maria. Robin csak mormogott rá valami érthetetlent az orra alatt. Maria elkedvetlenedve nézett ki az ablakon. Mindenhol minden csupa sár. Vajon jót tesz-e a kerti növényeknek a sok esőzés? Robin napról napra szótlanabb lett, ahogy Shadow úgy ő is inkább vonyított volna, hogy végre ismét az erdőt járhassa. De helyette csak ült a kandallónál az asztalra helyezett lábakkal és bort iszogatott. Shadow egy kis nyüsszentéssel felemelte a fejét és füleit hegyezte. A kutya jelzésére Robin is felfigyelt, Maria hallotta meg legutolsóként a közeledő patkók zaját. Robin feltápászkodott a karosszékből és lesöpörte mellkasáról és nadrágjáról a morzsákat.
- Hercegnőm!? – Robin Maria székére támaszkodva a nő arcához hajolt. – Társaságunk érkezett! – nyomta egy pillanatra Maria ajkához a száját. Maria meglepődött, de nem szólhatott semmit, mert mire magához tért már Robin elhagyta a szalont.
- Úgy esik, mint a Bibliai Noé idejében! – szitkozódott az érkező, ahogy belépett az előtérbe. – Gondoltam, hogy magatok alatt vagytok, öcskös! – csapkodta meg Robin vállát Lionel, s bőrkabátjáról patakokban csorgott a víz. – Átjöttem egy kicsit hozzátok.
- Minek? – kérdezte barátságtalanul Robin.
- Megzavartam valamit? – érdeklődött kacsintva Lionel, s végignézte Robin borzas haját és ingjének felső gombjait, melyek ki voltak gombolva.
- Csak elodáztad Robin lerészegedését! Mást ugyan nem zavartál meg! Szervusz Lionel! – ért az előtérbe Maria.
- Ejha! Kigömbölyödtél sógorasszony! – bökte meg a kalapját Lionel. Maria elpirult, Robin ellenben meglepetten mérte végig Mariát.
- Tényleg? Én észre sem vettem – tette csípőre a kezét Robin. Igaz Maria már nem használ fűzőt és ez látszik az alakján, a szoknyáit pedig arasznyira feljebb igazította a derekánál, hogy a hasát szabadon hagyja,
- Most így jobban megnézve tényleg olyan mintha egy kisebbfajta ágyúgolyót tartana a szoknyája alatt. Eddig csak a mondandója volt robbanásveszélyes – vigyorgott szemtelenül Robin. – Na mit akarsz itt Lionel?
- Charlotte-tól menekülök. Egész héten mást sem hallok csak hogy mennyire fáj a feje és hogy elege van ebből az időjárásból. Meg küldött az asszony gombakrémlevest! – emelte meg az agyagedényt amit a kezében tartott. – A klán kérdezteti, hogy mikor rúgunk ki a hámból?
- A hétvégén ejthetnénk egy kis vadászatot. Most még nincs kedvem bőrig ázni egy fa tetején gubbasztva – vette ki Lionel karjai közül az edényt Robin.
- Nem kegyelmezel a klánnak Robin!
- Az élet sem kegyelmez nekem! – vágott vissza Robin, s közben egy szúró pillantást vetett Maria felé, mintha a feleségét tenné felelőssé a sorsáért.
- Robinnal holnap bemegyünk Ezüstharmatra – mondta negédes mosollyal Maria.
- Na az jó, öcskös az jó! – biccentett Lionel.
- Nem ,egyáltalán nem jó! – szúrta közbe Robin.
- Ja, hát akkor nem jó – vakarta meg a füle tövét Lionel, s egyikről a másikra nézett.
- Maria vásárolni akar – magyarázta Lionelnek Robin - … és gondolom akkor már be akarsz nézni a templomba is, a nevelőnődhöz mégy bánatsírásra, Fontenelle atyához meg gyónogatni, van is mit – fűzte hozzá Robin Mariához fordulva.
- Amíg Maria ájtatoskodik, benézhetnél a kocsmába, mindig ott szereztük a legjobb információkat az átutazó érkező kocsikról – emlékeztette Lionel.
- Ezt ne előtte! – sziszegte Robin Lionelnek s fejével Maria felé bökött, sötét szemével rendre intő merő tekintettel figyelmeztetve a férfit.
- Mi? Milyen kocsmába? – kapott a szón Maria és közelebb lépett.
- Semmi, Lionel nem mondott semmit – vágta rá gyorsan Robin. – Csak kocsonyahúst akar Charlotte, igaz Lionel?
- Úgy van, igen, a gyerek…kocsonyát akar enni – vágta rá kényszeredetten Lionel.
- Robin! Te kocsmázni szoktál?
- Én soha! – mentegetődzött Robin, de tudta ő is és Lionel is, hogy már lebuktak és elkéstek a mentő szövegekkel.
- Minden rablásodról a kocsmában értesülsz? Hiszen állandóan raboltatok! – háborodott fel Maria.
- Ugyan! Esküszöm neked sose voltam kocsmába! Lionel ment csak! – Robin megbökte az unokafivérét, aki fáziskéséssel de kapcsolt és falazni kezdett Robinnak.
- Jaj, hát igen. Én vagyok a kocsma felelős, meg a kocsonya felelős is a klánban, tudod hogy van ez. Van aki a raktárt őrzi, van aki a puskaporra vigyáz, aki az erdőt járja és aki a kocsmát – heherészett kínosan Lionel.
- Hogy lehetsz ilyen hazudós! – csattant Robinra Maria. – A házasságunk alatt is kocsmázgattál éjszaka? Azért nem voltál itthon?
- Dehogy is miket képzelsz rólam! – tettette a felháborodottat Robin és nagyra meresztett szemekkel próbálta az ártatlant játszani.
- Nem most jöttem az óperencián túlról Robin! Én városi vagyok, pontosan tudom, hogy mi folyik a kocsmákban! Nem lehet különb egy falusi kocsma sem! Hány kurvát fizettél már le? – sziszegte Maria. Lionel félrenyelte a saját nyálát és olyan hevesen kezdett köhécselni, hogy félő volt megfullad. Robin ügyet sem vetett a mellette fuldokló unokafivérére, ledermedve bámulta a feleségét.
- Huha Hercegnő! Ööö…én azt hittem nem is ismered ezt a szót…nemhogy ki merd mondani is – nyögte kényszeredetten Robin. Lionel elvörösödött, de a köhögés nélkül saját levében fővő Robin is.
- Nos attól, hogy nem alacsonyodom egy de Noir szintjére, attól még tökéletesen tisztában vagyok a dolgok járásával. Tehát? Hallgatom a magyarázatodat! – tette csípőre a kezét Maria, s szürke szemeit kíméletlenül Robinon tartotta.
- Álljunk le! Én egyáltalán nem szoktam… - emelte fel a kezét védekezőn Robin.
- Azt ne állítsd, hogy sosem mentél ezért egy kocsmába – jegyezte meg csípősen Maria.
- Azt nem mondtam – húzta el a száját bosszúsan Robin.
- Nahát, végre egyszer nem hazudsz – nézett fel a mennyezetre sértetten Maria.
- Félreérted, ez elsősorban tényleg csak információszerzés. A falusi pletykák a legjobbak, pontosan tudod, hogy mi a helyzet.
- Azt hittem erre vannak az őr és lesállások az erdőben – fintorgott Maria.
- Igen, de az csak részleges megoldás, jobb ha fel tudunk készülni egy támadásra ezt megértheted.
- Megértem, de attól még tudom miféle buja nők vannak egy kocsmában! Vagy tagadod?
- Nem – préselte össze az ajkait Robin. – De eltértünk a tárgytól. Ezüstharmatra akartál menni. De én nem járulok hozzá.
- El tudok jutni a faluba egymagam is – emelte meg az állát határozottan Maria.
- Maria! – szólt közbe Lionel is végre. – Házasemberek vagyunk. A hálószoba dolgait meg tudjuk oldani otthon is, ehhez nem kell kocsmába menni, ezt beláthatod. A De Noir klán egy családot alkot, a család a legfontosabb számunkra. Egy klánhoz tartozunk.
- A patkányok is klánokba rendeződnek – sziszegte Maria, s egy lesújtó pillantást mérve Robinra felkapta a szoknyáját és futva vette a lépcsőfokokat az emeletre.
- Na kösz, jól elintézted nekem – nézett Lionelre sötéten Robin, s az étkezőben letette az asztalra a leveses edényt.
- A nők szeszélyesek, nem tudhatod mire hogy reagálnak. Ettől függetlenül érdemes lenne elnéznünk a kocsmába – Robin morogva szedett magának egy levesestányérba és kanalazni kezdte a gombalevest. Ahogy Maria végre hallótávolságon kívülre került rátérhetett a fontosabb beszédtémára is. – Friss hírek?
- Semmi. Csendes a tenger. És beindult a parlamenti munka is – jegyezte meg Lionel. – Talán a nyáron várhatunk akciót. Akkor szünetel a parlament.
- Vajon maga vezeti az akciót, vagy megint nem meri idedugni a képét az a görény – sziszegte teli szájjal Robin.
- Julien nyíltan egy közelharcban? Na ne viccelj! – gúnyolódott Lionel.
- Sokára jöttél Lionel! Már majd szétvetett az ideg! – jegyezte meg Robin rosszallóan.
- Szerinted olyan egyszerű világítótornyosat játszani? – mérgelődött Lionel. – Mégsem bámulhatom egész nap a tengert! Charlotte meg nem is hagy!
- Nem is tudom, mostanában egyfolytában azt érzem seholsem vagyunk biztonságban. Egy vadászkastély nem védhető. Kellene az a vár, nagyon kellene. De hát amíg az apám a tulajdonos addig…kiszorultam ide.
- S talán még utána is – ingatta a fejét Lionel. – Ez van öcskös. Sokan vagyunk fiúk, de kevés a konc amin osztozkodhatnánk.
- Én ismerem Julien módszereit. Alattomos, kiszámíthatatlan és váratlan. S ami a legrosszabb: gyors. Észre sem veszem és kilopta a szememet – Robin arcára kiült a nyugtalanság.
- Résen vagyunk. Megkettőztük az őrséget, minden zsákmányt azonnal hazaviszünk, nincs raktárazás. Mit akarsz még? – sóhajtotta Lionel hátradőlve a széken.
- Nem tudom – Robin megtörölgette a száját, s megvakarta Shadow fültövét. A kutya elégedetten dörgölődzött gazdája lábához. Robin gondterhelten dörzsölgette a homlokát. – Maria, most meg már a gyerek is. Egyre több dolog amiér aggódhatok. S közben szorul a hurok. Körülöttünk Lionel. Ismerem Julient. Puhítja az apámat, tervez valamit. Mintha egy láthatatlan kéz osztaná a fejem felett a lapokat és én semmit sem tehetek, csak nézem, hogy mit dobtak ki nekem a játszmában.
- Talán fel kellene menned Londonba. Nyílt lapokkal játszani – javasolta Lionel.
- És? Mit mondjak? Vádoljam meg Julient? Bizonyítékok nélkül? Hamis tanúvallomásnak minősítené még a rabok szövegeit is. Julien védve van. Ráadásul mellette a törvény. Ha beállítok Londonba a nyakamba varrhatja a legkisebb lopásunkat is és akkor a kezére játszottam saját magam. Irány a Tower és Julien el is intézi ne aggódj! Alig várja, hogy rács mögé tehessen, ez lenne a legkényelmesebb módja, hogy eltegyen az útjából. S még be sem kellett piszkítania a kezét.
- Itthonülő lettél Robin. Sosem voltál ilyen.
- Igazad van. Nem merem egyedül hagyni Mariát – bólogatott komoran Robin.
- De ezzel nem oldasz meg semmit! Hogy itthon ülsz ezzel nekik sem segítesz – bizonygatta Lionel.
- Jó, jó, én is tudom. Adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Kártyázzunk – tolta félre az edényeket Robin, s két pakli kártyát helyezett az asztalra. Kezdődhetett az estig és éjszakába nyúló kártyaparti, kettesben.
2011. december 24., szombat
A kert előtt
Ahogy belépett Holdszállás konyhájára, egyből megcsapta a jól ismert marmalade dzsem illata. Sir Benjamin szakácsa ismét süteményt sütött. Maria álmodozva kalandozott el, lánykorára visszaemlékezve, amikor ezt a kedvenc süteményét majszolhatta nagybátyja könyvtárában. Hol vannak már azok az idők? S egyáltalán, most nem a nosztalgia miatt van itt!
- Maria kedves! Igazán nem számítottam rád a konyhámban! Mikor is dugtad ide az orrocskádat utoljára egy kis torkoskodásért? – sürgölődött a kemence körül Marmalode Jamben.
- Ó Marmalode már magam sem tudom megszámolhatom-e egy kezemen, amikor utoljára itt jártam – mosolygott rá Maria.
- Mi járatban kis Hercegnő? Bizonyára nem egy öreg kedves ismerős látogatására jöttél, azt megteheted bármikor, ma céllal jöttél hozzám! – keverte a krémet fakanalával Marmalode.
- Valóban egy kérés miatt érkeztem ma – vallotta be lehajtott fejjel Maria.
- Ha tudok, rám számíthatsz a segítségben most és minden időben Maria – kezdte aprítani a zöldségeket Marmalode, de szemét le sem vette Maria bizonytalan arcáról.
- Mindig csodáltam, hogy milyen sok friss zöldség és gyümölcs van itt kint a kertben, amikor turbolyát kellett vágnom, és azt sem tudtam hogy micsoda…emlékszik még?
- Sosem felejtem el azt a napot, amikor először léptél a konyhámba gyermekem – kacsintott Marmalode.
- Most azért jöttem, mert magam is szeretnék egy hasonló konyhakertet a vadászkastély körül, és ha kérhetnék mindenből egy-egy hajtást, vagy dugványt akkor most…
- Ó, hát ha csak ennyi a probléma, azt máris orvosolni tudjuk. Gyere velem! – Marmalode már elő is rántott egy metszőkést az egyik fiókból és kint termett a kertben, s sebesen nyisszantotta le egyik fűszernövényt a másik után, paradicsomtöveket, ültethető terméseket és magokat pakolászott Maria kosarába. Ellátva minden szükséges tanáccsal a termesztés és palántanövelés dolgában. Maria egyre kevésbé volt képes megjegyezni az információkat, hogy vajon melyik növényt hogy és mennyire kell öntözni, szereti a napot vagy az árnyékot inkább. De örült a begyűjtött szerzeményeknek, hiszen leendő konyháját ezekre akarja alapozni.
- Köszönöm Marmalode! Hogyan hálálhatnám meg? – nézte a teli kosarát zavartan Maria.
- Ha többet ellátogatsz Holdszállásra, az nekünk már öröm Maria! Mindig szívesen látunk itt, ezt sose feledd! – s pakolt a frissen sült süteményekből is Mariának.
- Attól tartok minél inkább előre haladnak az évek, nekem annál kevesebb időm lesz átnézni Holdszállásra – jegyezte meg bánatosan Maria.
- Ez az élet rendje gyermekem. Eddig Sir Benjamin viselte gondodat, de most már Robin az, aki gondot visel reád! És ez így van jól – mondta bölcsen Marmalode.
- Sokszor úgy érzem, egyikük sem tudta igazán ellátni ezt a feladatát – bazsalygott az orra alatt Maria. – Bárcsak maradhatnék még, de még sötétedés előtt szeretném elültetni ezeket! Mennem kell! Köszönök mindent Marmalode! S jövök, ahogy időm lesz! – integetett a kapuból Maria. Az egyetlen erdei ösvényen közlekedett, amit ismert, sosem mert letérni róla, akkor sem, ha tudta, hogy kerülővel ér így csak oda. Jobb a biztos és ismert út. Robin is ezt mondaná.
A délután folyamán újabb adag görgeteg gurult a lába elé. Friss földszag áradt a levegőben, ropogtak törtek a fenyőágak, mély gyantaillat párolgott a rásütő napfényben. Maria tovább rángatta a gyökereket a földből.
- Mit művelsz itt? – hallatszott a háta mögött az ingerült hang.
- Megpróbálok egy kis helyet teremteni itt – dobta le a gyökeret Maria, s kipirult arccal félresöpörte hullámos vörös tincsét a szeméből.
- Úgy, hogy kivágod a fákat az erdőmből? – csattant mérgesen Robin, s kitépte Francios kezéből a favágó baltát és nagy ívben elhajította.
- De Robin! - meredt a baltára Maria.
- Az engedélyem nélkül egy fűszálra sem léphetsz rá ebben az erdőben, világos vagyok? – sziszegte Robin megragadva Maria vállát, s enyhén megrázta a nőt.
- Durva vagy! – panaszolta Maria.
- Te is! Az erdőmmel! Ezek a fák fiatalok és életerősek, nincs jogod csak úgy kivágni őket, főleg úgy, hogy meg sem kérdeztél. Holnap arra ébredek, hogy eladtad karácsonyfának az egész fenyvest! – bosszankodott Robin.
- Ne légy már ennyire zsörtölődő, mert három fát merészeltünk kivágni a ház tövéből! – legyintett Maria, s lefejtette magáról Robin ujjait.
- Mégis mire megy ki ez a pusztítás? – mutatott körbe a kidőlt fenyőfáit sopánkodva nézve.
- Megpróbálok egy kis kertet kialakítani itt – mutatott körbe Maria.
- Kertet! – fröcsögte Robin undorral az arcán.
- Igenis! – vetette fel a fejét határozottan Maria, s kezébe vette az ásót.
- Hagyd ezt abba! – rántotta ki a kezéből Robin a szerszámot. – Nem szeretném, ha kárt tennél magadban, ebben az állapotban.
- Ugyan már! – akarta kivenni a kezéből az ásó nyelét Maria, de Robin nem engedte, helyette csak meresztgette Mariára sötét szemeit. Maria sóhajtva megadta magát. Értelmetlen ellenkeznie Robinnal. Ennyire már ismerheti. – Ne félts te engem!
- Nem is, csak látom mennyire nem értesz hozzá! – morogta Robin, s maga kezdte el kiásni a gyökereket a földből.
- Támogatod az ötletet? – figyelte Robin mozdulatait Maria.
- Egyáltalán nem – vágta rá céltudatosan Robin. – Ez itt nem a London Square Maria. Nem egy kis londoni kertváros, ahol egykor laktál. Ide nem kellenek kertek, ez erdő!
- Én is tudom, hogy egy erdő kellős közepén lakunk, nem kell erre felhívnod nap mint nap a figyelmemet – csattant rá sértetten Maria. – Ha heves az esőzés sokszor az ösvényt is eltévesztem, annyire erdőben vagyunk!
- Kövezett utakat szeretne a Hercegnő? – gúnyolódott Robin. – Rózsaszirommal ne hintsem fel előtted az utat?!
- Túlreagálod Robin! – dobbantott Maria, s felkapta a szoknyáját.
- Nem! Csak elegem van abból, hogy öntörvényűen cselekszel egy természeti környezetben. Nem vághatsz ki minden fát kedvedre, csak mert arra szottyan kedved! – hajította el az ásót Robin megunva.
- Nem vágtam ki minden fát! Helyet próbálok keresni a konyhakertemnek, mert nem vagyok hajlandó kiszolgáltatni magam a vadászszerencsédnek! – támadt Robinra Maria.
- Kösz, hogy a szememre hányod, hogy képtelen vagyok betevő falatot tenni az asztalra – húzta el a száját Robin.
- Ha lesz konyhakertünk akkor lesz mit ennünk, nem csak hús létezik a világon!
- Mondja ezt egy hivalkodó városi lány – tette karba a kezét Robin. – Hallanod kellene magad!
- Nos, lehet hogy a városi lány beszél belőlem ,de tudod mint városi én tisztában vagyok azzal, hogy nem minden időben terem minden és jobb tartalékolni. De ehhez te erdei tuskó ugyan mit értenél! – emelte meg a szoknyáját Maria és beviharzott a vadászkastélyba.
- Muszáj Francios előtt jelenetet rendezned? – nyomult utána Robin az előtérbe. Maria hűvösen végigmérte Robint, ahogy combra feszülő bőrnadrágban határozottan lecövekel előtte.
- Neked meg muszáj mindenen fennakadnod? – Tíz négyzetmétert kérek az erdődből, ez olyan sok?
- Nem, csak nevetséges, a de Noirok nem kertészkednek – fújtatott Robin.
- De én nem vagyok…
- De igen Maria! Nagyon is, hogy az vagy! Felvéshetnéd már valahova, hogy megjegyezd! – vágott a szavába keményen Robin.
- Ellenzed a kertem létesítését? – kérdezte követelődző hangnemben Maria.
- Nem tetszik – ingatta a fejét Robin.
- Nekem meg az nem tetszik, hogy mi lesz majd, ha a rabló-pandúr játszadozásaid miatt éhezni fog a gyerekünk! Én ésszerűen megpróbálok tenni valamit, hogy ha minden kötél szakad is akkor is legyen gyümölcs és zöldség az asztalon, amit tudunk fogyasztani, és ne dión és mogyorón kelljen áttelelnünk – Maria hadonászva járkált fel s alá a nagy preparált barnamedve előtt, s indulatosan Robinra pillantgatott harcias szürke szemekkel. – Lehet, hogy a te szemedben ezek fölösleges intézkedések és nevetségesek, de bennem még maradt annyi büszkeség, hogy elegem van abból, hogy a nagybátyámhoz, vagy az apádhoz rohanjunk ha kifogynak a készleteink. Soha többet nem akarok ilyen telet!
- Jól van ostorozz csak, mond a szemem közé, hogy mennyire egy rakás szerencsétlenség vagyok, megkaptam ezt mindig az apámtól is, most tőled is – harapott az alsó fogsorára keményen Robin, s megfeszültek arcizmai a mozdulattól.
- Én nem ezt mondtam, csak szeretnék tenni valamit, segíteni, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek, olyan nehéz ezt megérteni Robin? – kérdezte esdeklőn Maria. Elfáradva lerogyott a fatörzsből vágott lócára. Mostanában olyan könnyen elfáradt. A veszekedés Robinnal pedig mindig maximális erőbedobást igényelt. Kimerült. Elege volt mindenből és aludni akart. Maria hátradőlt a faburkolathoz. S homlokráncolva figyelte, hogy Robin is elterpeszkedik mellette a lócán.
- Maria, ha ez a leghőbb kívánságod, akkor rendben, lesz egy kertünk a kastély körül, így megfelel? – túrt a hajába Robin, s ledobta maga mellé a kalapját.
- Igen, de tudom, hogy utálod a kertet – lóbálta a lábát a levegőben durcásan Maria.
- Persze, hogy utálom! Én vadász vagyok nem kertész Maria! Engem a mozgó eledel érdekel, nem az egy helyben növögető – s tompa kis tömzsi széles kezét Maria térdére helyezte. – De neked attól lehet kerted! Charlotte-nak is van. Úgy látszik a városi nők imádják az ilyesmit! Azt hiszik ha kertjük van, akkor már a természetben élnek. Pedig azzal, hogy elkerítetek egy részt a természetből éppen hogy megszelidítettétek a természetet, s az már nem is természet, csak egy mesterséges terület körülöttetek. Te ültetted a növényt és te neveled, ez nem természet, ez tudatos és emberi beavatkozás eredménye. S én minden ilyesmit ellenzek, főleg az erdőmben! De a feleségem vagy, és az erdő így a tiéd is! Ha egy kertre vágysz akkor ültess virágokat, meg amit akarsz! De csakis itt! A kastély közvetlen körzetében! Így rendben vagyunk?
- Igen. Köszönöm Robin! – mosolyodott el Maria, s puszit nyomott Robin arcára, a férfi még mindig morcosan nézett maga elé. Látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Maria mindenféle dolgokat ültetget az erdő tiszta érintetlen földjébe.
- Sokat akarsz asszony! És egyre csak többet – nézett Maria felé a fejét ingatva Robin. – Előbb egy kastélyt, most egy kertet, és egyre inkább terjeszkedsz, az én erdőm rovására – méltatlankodott Robin.
- Nagy az az erdő Robin! – tette a kezét Robinéra az ölében Maria.
- Néha kezdem azt érezni, hogy nem elég nagy – dőlt hátra Robin is, s Maria arcát figyelve mély sóhajjal tette fel a kérdést: - Akkor mond, hogyan képzeled azt a kertet, mit hova ültessünk? – Maria szeme boldogan felragyogott. Tudta jól Robinnak milyen nagyon nehezére esik ezt megtennie, hogy érdeklődjön valami olyan iránt, amit szívesen elfojtott volna már a tervezés csíráiban is, s most mégis az ő kedvére tesz, és beleegyezett a kerttervezésbe. S ha mindketten ugyanarra gondoltak: a születendő közös gyermekükre, akkor belátták, nagyon is szükséges lesz az a kert. Mert nem tudhatják, hogy mit hoz a jövő.
- Maria kedves! Igazán nem számítottam rád a konyhámban! Mikor is dugtad ide az orrocskádat utoljára egy kis torkoskodásért? – sürgölődött a kemence körül Marmalode Jamben.
- Ó Marmalode már magam sem tudom megszámolhatom-e egy kezemen, amikor utoljára itt jártam – mosolygott rá Maria.
- Mi járatban kis Hercegnő? Bizonyára nem egy öreg kedves ismerős látogatására jöttél, azt megteheted bármikor, ma céllal jöttél hozzám! – keverte a krémet fakanalával Marmalode.
- Valóban egy kérés miatt érkeztem ma – vallotta be lehajtott fejjel Maria.
- Ha tudok, rám számíthatsz a segítségben most és minden időben Maria – kezdte aprítani a zöldségeket Marmalode, de szemét le sem vette Maria bizonytalan arcáról.
- Mindig csodáltam, hogy milyen sok friss zöldség és gyümölcs van itt kint a kertben, amikor turbolyát kellett vágnom, és azt sem tudtam hogy micsoda…emlékszik még?
- Sosem felejtem el azt a napot, amikor először léptél a konyhámba gyermekem – kacsintott Marmalode.
- Most azért jöttem, mert magam is szeretnék egy hasonló konyhakertet a vadászkastély körül, és ha kérhetnék mindenből egy-egy hajtást, vagy dugványt akkor most…
- Ó, hát ha csak ennyi a probléma, azt máris orvosolni tudjuk. Gyere velem! – Marmalode már elő is rántott egy metszőkést az egyik fiókból és kint termett a kertben, s sebesen nyisszantotta le egyik fűszernövényt a másik után, paradicsomtöveket, ültethető terméseket és magokat pakolászott Maria kosarába. Ellátva minden szükséges tanáccsal a termesztés és palántanövelés dolgában. Maria egyre kevésbé volt képes megjegyezni az információkat, hogy vajon melyik növényt hogy és mennyire kell öntözni, szereti a napot vagy az árnyékot inkább. De örült a begyűjtött szerzeményeknek, hiszen leendő konyháját ezekre akarja alapozni.
- Köszönöm Marmalode! Hogyan hálálhatnám meg? – nézte a teli kosarát zavartan Maria.
- Ha többet ellátogatsz Holdszállásra, az nekünk már öröm Maria! Mindig szívesen látunk itt, ezt sose feledd! – s pakolt a frissen sült süteményekből is Mariának.
- Attól tartok minél inkább előre haladnak az évek, nekem annál kevesebb időm lesz átnézni Holdszállásra – jegyezte meg bánatosan Maria.
- Ez az élet rendje gyermekem. Eddig Sir Benjamin viselte gondodat, de most már Robin az, aki gondot visel reád! És ez így van jól – mondta bölcsen Marmalode.
- Sokszor úgy érzem, egyikük sem tudta igazán ellátni ezt a feladatát – bazsalygott az orra alatt Maria. – Bárcsak maradhatnék még, de még sötétedés előtt szeretném elültetni ezeket! Mennem kell! Köszönök mindent Marmalode! S jövök, ahogy időm lesz! – integetett a kapuból Maria. Az egyetlen erdei ösvényen közlekedett, amit ismert, sosem mert letérni róla, akkor sem, ha tudta, hogy kerülővel ér így csak oda. Jobb a biztos és ismert út. Robin is ezt mondaná.
A délután folyamán újabb adag görgeteg gurult a lába elé. Friss földszag áradt a levegőben, ropogtak törtek a fenyőágak, mély gyantaillat párolgott a rásütő napfényben. Maria tovább rángatta a gyökereket a földből.
- Mit művelsz itt? – hallatszott a háta mögött az ingerült hang.
- Megpróbálok egy kis helyet teremteni itt – dobta le a gyökeret Maria, s kipirult arccal félresöpörte hullámos vörös tincsét a szeméből.
- Úgy, hogy kivágod a fákat az erdőmből? – csattant mérgesen Robin, s kitépte Francios kezéből a favágó baltát és nagy ívben elhajította.
- De Robin! - meredt a baltára Maria.
- Az engedélyem nélkül egy fűszálra sem léphetsz rá ebben az erdőben, világos vagyok? – sziszegte Robin megragadva Maria vállát, s enyhén megrázta a nőt.
- Durva vagy! – panaszolta Maria.
- Te is! Az erdőmmel! Ezek a fák fiatalok és életerősek, nincs jogod csak úgy kivágni őket, főleg úgy, hogy meg sem kérdeztél. Holnap arra ébredek, hogy eladtad karácsonyfának az egész fenyvest! – bosszankodott Robin.
- Ne légy már ennyire zsörtölődő, mert három fát merészeltünk kivágni a ház tövéből! – legyintett Maria, s lefejtette magáról Robin ujjait.
- Mégis mire megy ki ez a pusztítás? – mutatott körbe a kidőlt fenyőfáit sopánkodva nézve.
- Megpróbálok egy kis kertet kialakítani itt – mutatott körbe Maria.
- Kertet! – fröcsögte Robin undorral az arcán.
- Igenis! – vetette fel a fejét határozottan Maria, s kezébe vette az ásót.
- Hagyd ezt abba! – rántotta ki a kezéből Robin a szerszámot. – Nem szeretném, ha kárt tennél magadban, ebben az állapotban.
- Ugyan már! – akarta kivenni a kezéből az ásó nyelét Maria, de Robin nem engedte, helyette csak meresztgette Mariára sötét szemeit. Maria sóhajtva megadta magát. Értelmetlen ellenkeznie Robinnal. Ennyire már ismerheti. – Ne félts te engem!
- Nem is, csak látom mennyire nem értesz hozzá! – morogta Robin, s maga kezdte el kiásni a gyökereket a földből.
- Támogatod az ötletet? – figyelte Robin mozdulatait Maria.
- Egyáltalán nem – vágta rá céltudatosan Robin. – Ez itt nem a London Square Maria. Nem egy kis londoni kertváros, ahol egykor laktál. Ide nem kellenek kertek, ez erdő!
- Én is tudom, hogy egy erdő kellős közepén lakunk, nem kell erre felhívnod nap mint nap a figyelmemet – csattant rá sértetten Maria. – Ha heves az esőzés sokszor az ösvényt is eltévesztem, annyire erdőben vagyunk!
- Kövezett utakat szeretne a Hercegnő? – gúnyolódott Robin. – Rózsaszirommal ne hintsem fel előtted az utat?!
- Túlreagálod Robin! – dobbantott Maria, s felkapta a szoknyáját.
- Nem! Csak elegem van abból, hogy öntörvényűen cselekszel egy természeti környezetben. Nem vághatsz ki minden fát kedvedre, csak mert arra szottyan kedved! – hajította el az ásót Robin megunva.
- Nem vágtam ki minden fát! Helyet próbálok keresni a konyhakertemnek, mert nem vagyok hajlandó kiszolgáltatni magam a vadászszerencsédnek! – támadt Robinra Maria.
- Kösz, hogy a szememre hányod, hogy képtelen vagyok betevő falatot tenni az asztalra – húzta el a száját Robin.
- Ha lesz konyhakertünk akkor lesz mit ennünk, nem csak hús létezik a világon!
- Mondja ezt egy hivalkodó városi lány – tette karba a kezét Robin. – Hallanod kellene magad!
- Nos, lehet hogy a városi lány beszél belőlem ,de tudod mint városi én tisztában vagyok azzal, hogy nem minden időben terem minden és jobb tartalékolni. De ehhez te erdei tuskó ugyan mit értenél! – emelte meg a szoknyáját Maria és beviharzott a vadászkastélyba.
- Muszáj Francios előtt jelenetet rendezned? – nyomult utána Robin az előtérbe. Maria hűvösen végigmérte Robint, ahogy combra feszülő bőrnadrágban határozottan lecövekel előtte.
- Neked meg muszáj mindenen fennakadnod? – Tíz négyzetmétert kérek az erdődből, ez olyan sok?
- Nem, csak nevetséges, a de Noirok nem kertészkednek – fújtatott Robin.
- De én nem vagyok…
- De igen Maria! Nagyon is, hogy az vagy! Felvéshetnéd már valahova, hogy megjegyezd! – vágott a szavába keményen Robin.
- Ellenzed a kertem létesítését? – kérdezte követelődző hangnemben Maria.
- Nem tetszik – ingatta a fejét Robin.
- Nekem meg az nem tetszik, hogy mi lesz majd, ha a rabló-pandúr játszadozásaid miatt éhezni fog a gyerekünk! Én ésszerűen megpróbálok tenni valamit, hogy ha minden kötél szakad is akkor is legyen gyümölcs és zöldség az asztalon, amit tudunk fogyasztani, és ne dión és mogyorón kelljen áttelelnünk – Maria hadonászva járkált fel s alá a nagy preparált barnamedve előtt, s indulatosan Robinra pillantgatott harcias szürke szemekkel. – Lehet, hogy a te szemedben ezek fölösleges intézkedések és nevetségesek, de bennem még maradt annyi büszkeség, hogy elegem van abból, hogy a nagybátyámhoz, vagy az apádhoz rohanjunk ha kifogynak a készleteink. Soha többet nem akarok ilyen telet!
- Jól van ostorozz csak, mond a szemem közé, hogy mennyire egy rakás szerencsétlenség vagyok, megkaptam ezt mindig az apámtól is, most tőled is – harapott az alsó fogsorára keményen Robin, s megfeszültek arcizmai a mozdulattól.
- Én nem ezt mondtam, csak szeretnék tenni valamit, segíteni, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek, olyan nehéz ezt megérteni Robin? – kérdezte esdeklőn Maria. Elfáradva lerogyott a fatörzsből vágott lócára. Mostanában olyan könnyen elfáradt. A veszekedés Robinnal pedig mindig maximális erőbedobást igényelt. Kimerült. Elege volt mindenből és aludni akart. Maria hátradőlt a faburkolathoz. S homlokráncolva figyelte, hogy Robin is elterpeszkedik mellette a lócán.
- Maria, ha ez a leghőbb kívánságod, akkor rendben, lesz egy kertünk a kastély körül, így megfelel? – túrt a hajába Robin, s ledobta maga mellé a kalapját.
- Igen, de tudom, hogy utálod a kertet – lóbálta a lábát a levegőben durcásan Maria.
- Persze, hogy utálom! Én vadász vagyok nem kertész Maria! Engem a mozgó eledel érdekel, nem az egy helyben növögető – s tompa kis tömzsi széles kezét Maria térdére helyezte. – De neked attól lehet kerted! Charlotte-nak is van. Úgy látszik a városi nők imádják az ilyesmit! Azt hiszik ha kertjük van, akkor már a természetben élnek. Pedig azzal, hogy elkerítetek egy részt a természetből éppen hogy megszelidítettétek a természetet, s az már nem is természet, csak egy mesterséges terület körülöttetek. Te ültetted a növényt és te neveled, ez nem természet, ez tudatos és emberi beavatkozás eredménye. S én minden ilyesmit ellenzek, főleg az erdőmben! De a feleségem vagy, és az erdő így a tiéd is! Ha egy kertre vágysz akkor ültess virágokat, meg amit akarsz! De csakis itt! A kastély közvetlen körzetében! Így rendben vagyunk?
- Igen. Köszönöm Robin! – mosolyodott el Maria, s puszit nyomott Robin arcára, a férfi még mindig morcosan nézett maga elé. Látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Maria mindenféle dolgokat ültetget az erdő tiszta érintetlen földjébe.
- Sokat akarsz asszony! És egyre csak többet – nézett Maria felé a fejét ingatva Robin. – Előbb egy kastélyt, most egy kertet, és egyre inkább terjeszkedsz, az én erdőm rovására – méltatlankodott Robin.
- Nagy az az erdő Robin! – tette a kezét Robinéra az ölében Maria.
- Néha kezdem azt érezni, hogy nem elég nagy – dőlt hátra Robin is, s Maria arcát figyelve mély sóhajjal tette fel a kérdést: - Akkor mond, hogyan képzeled azt a kertet, mit hova ültessünk? – Maria szeme boldogan felragyogott. Tudta jól Robinnak milyen nagyon nehezére esik ezt megtennie, hogy érdeklődjön valami olyan iránt, amit szívesen elfojtott volna már a tervezés csíráiban is, s most mégis az ő kedvére tesz, és beleegyezett a kerttervezésbe. S ha mindketten ugyanarra gondoltak: a születendő közös gyermekükre, akkor belátták, nagyon is szükséges lesz az a kert. Mert nem tudhatják, hogy mit hoz a jövő.
2011. december 18., vasárnap
Titkok
Charlotte meglepetten nyitott ajtót. A küszöbön Maria várakozott, lágyan a vállára omlottak vörös fürtjei, melyek most aranybíbor színűek voltak a délutáni napfényben. A karján karoskosárban szép gombafejek hevertek, még friss sötét földdarabkák között.
- Szedtem egy kis vacsorának valót – emelte meg a kosarat Maria, majd tanácstalanul Charlotte-ra emelte komoly szürke szemeit. – De fogalmam sincs, hogy nem mérgezőek-e? – Charlotte szélesre tárta a kaput, s meleg mosollyal betessékelte a sógorasszonyt.
- Meglátjuk mit tehetünk, bújj beljebb! – invitálta.
- Anyu! Kimehetek végre az erdőbe?!- ordította Armand, dübörögve a lépcsőfordulón.
- Nem!
- Utálom a szobafogságot!
- Nem vagy a szobádba zárva!
- De már nincs sár!
- Fúj a szél!
- Nem is fúj! Miért nem mehetek ki? – toporzékolt Armand.
- Játsz szépen a falovaddal fiam! És hagyj egy kis nyugtot nekem! – sóhajtotta Charlotte, s behúzta a szalonba Mariát. – Az erdő nem biztonságos. Robin nem említette, hogy egyedül ne kószálj?
- Említett valami hasonlót – felelte kitérően Maria.
- Mi lenne, ha kivételesen megfogadnád a tanácsait? Igaz nem sokat ér Robin mondanivalója, de néha van igazságtartalma, hidd el nekem – foglalt helyet a kanapén Charlotte, s lesöpörve a kézimunkáját, maga elé intette a kosarat. – Add csak, megmutatom, melyik milyen, bár első ránézésre is megállapíthatom, hogy mind ehető! Ha csak egyetlen mérgező is lenne közte ki kellene dobnom az egész kosárral – válogatta szét a gombákat fürgeséggel Charlotte.
- Ó tényleg?! Hát ezt nem tudtam… - motyogta Maria leereszkedve egy karosszékbe.
- Sok mindent kell még tanulnod az erdőről Maria – jelentette ki bölcsen Charlotte.
- Igen én is így érzem, csak hát Robin azon kívül, hogy eltilt az erdőtől, nem sok mindent mond róla – ereszkedett meg csüggedten Maria tartása.
- Pontosan tudom, hogy mit élsz át, mert Lionel is ilyen volt – mosolygott rá megértően Charlotte. – Tudod…egykor én is…városi lány voltam – ingatta a fejét Charlotte, s álmodozó hangon folytatta. – Imádtam a várost! A sétálóutcát, ahova minden vasárnap ki lehetett menni és megnézni a kirakatokat, a divatszalonokat, és finom kelméket vásárolhattam…de aztán…- Charlotte zavartan elmosolyodott, s gyorsan a kosár mélyére nézett.
- Aztán…? – csúszott a szék szélére Maria.
- Hát tudod…aztán megismertem Lionelt és ez mindent megváltoztatott – köszörülgette a torkát Charlotte. – Lionel a városban járt, valami üzleti ügyekben…és gondolom te is hasonlót érezhettél…más volt, mint bárki akit addig ismertem, öntörvényű és merész. Vele minden vad és viharos volt, akár egy vihardagály. Azonnal beleszerettem, három hétre rá, már megkérte a kezem. A de Noirok már csak ilyenek, nézd ezek tipikus erdei gombák, ha ezeket szeded, biztos lehetsz benne, hogy nem téveszted össze semmi mással – terelte el a szót Charlotte, s megmutatta a növényeket Mariának. – Van is egy könyvem a könyvtárban az erdei gombákról, ha akarod kölcsönadom – pattant fel Charlotte suhogó szoknyával.
- Ó, az nagyon jó lenne! – lelkesedett Maria, s követte a sógornőjét. Maria sok könyvtárban járt már. Például a londoni közkönyvtárban, vagy a nagybátyja magánkönyvtárában Holdszálláson, vagy a de Noir vár pinceraktárában tárolt könyveskamrában. Lionel de Noir és Charlotte könyvtára teljesen más volt. A könyvek zárt üveges szekrényekben rejtőztek. Vitrin mögött, mint a védett ritka példányok, vagy amit sohasem használnak. Maria követte Charlotte-ot a szobába. A nő tanácstalanul forgolódott a szobában.
- Nem tudom pontosan merre lehet, segítenél megtalálni? – kérte fel a lányt Charlotte. Maria nagyon is sejtette a könyvtárszoba inkább reprezentatív helység, alig töltheti be tényleges funkcióját, ha a ház tulajdonosai azt sem tudják milyen könyveik hol és merre találhatóak ebben a szerény választékban.
- Rendben, akkor én ezen az oldalon keresgélek – fordította el a kulcsot Maria, s ujjait lágyan végighúzta a kötetek gerincén. Egy finom bőrkötéses könyvecskén megakadt a keze. Arany cirádával a de Noir nevet égették a bőrbe. Maria egy apró habozás után felütötte a könyvet. Meglepődve tapasztalta, hogy családi miniatúra albumot tart a kezében. Miért Lionel de Noir őrzi ezt, és miért nem a nagy Coeur de Noir kastélyában bukkant rá? Maria szeme mosolyogva akadt meg egy kis litográfián, melyen a két unokatestvér állt, egymást vállát átkarolva. De hamar le is hervadt a mosolya, ahogy átlapozva, egy ismeretlen nőt látott Robin arcképe mellett. A fiatal lány hamvas szőke hajú kék szemű teremtés volt, légies, akár egy angyal. Lágy szinte nem is evilági mosollyal az ajka körül. Nem lehetett letagadni, hogy ő az egyik legszebb nő Angliában. S a képaláíráson az állt: Robin jegyese. Maria tenyere megizzadt, ahogy a könyvet tartotta, s egyben mintha minden melegség kiszállt volna az ujjai hegyén keresztül, szinte megdermedtek az ujjai.
- Ó itt van! Megtaláltam! – lelkendezett a háta mögött Charlotte, s csak lelkesedése akkor apadt le, amikor meglátta Maria falfehér arcát, ahogy egy bizonyos képről kérdőn felemeli rá vallató szürke szemeit.
- Ki ez a nő? – zihálta Maria, s szempillája sem rebbent, ahogy Charlotte-ra nézett.
- Ezt nem tőlem kellene megtudnod – mondta elkomolyodva Charlotte. Maria másodpercekig bámulta sógornőjét, ahogy különösen elzárkózik tőle. Maria úgy érezte elárulták. Mind. Az egész de Noir klán. Mindenki tudott valamiről, valakiről, akiről ő nem! Tíz év házasság után kell ezt megtudnia Robin de Noirról, a saját férjéről? Mintha nem is ismerné, mintha nem is tudná, hogy ki ez az idegen, aki egy tolvaj, elrabolta az ő szívét is, de cserébe megkapta-e Robinét valaha is?
- Nem voltatok őszinték hozzám! – sziszegte Maria, visszacsapva a kötetet a polcra, s elviharzott. Charlotte, csak a bejárati ajtó előtt érte utól, s megragadta Maria könyökét, hogy visszatartsa.
- Ne légy ítélkező Maria, amíg nem tudsz semmit! – lihegte kifulladva Maria arcába Charlotte.
- Most már épp eleget tudtam meg. A gombákat megtarthatod! – fröcsögte Maria, s lerohant a lépcsőkön, s belevetette magát az erdőbe.
Maria dühösen rúgta maga előtt az avart, miközben képtelen volt felfogni az információkat. Robin és egy másik nő? De hát…Maria kimerülten torpant meg. De hát Robin tíz évvel idősebb nála. Miért volna olyan elképzelhetetlen és kizárt dolog, hogy a férfi életében volt előtte egy másik nő. Mielőtt ő Maria Merryweather megérkezett volna Holdszállásra. Miért érzi úgy, hogy becsapta a férfi? Hogy megcsalta?
- A dühös kis vadóc, lám, nem hallgat a szép szóra – hallotta meg Robin gunyoros hangját a háta mögött Maria.
- Beszélni akarok veled! – csattant rá Maria.
- Kiváló az időzítés – tárta szét a karját Robin. – Nem hall minket senki, csak a madarak.
- Rendben. Ki az az Enyma? – szegezte a férfinak a kérdést Maria. Robin tartása megfeszült, ahogy meghallotta a nevet, s mintha egy sötét árnyék suhant volna át az arcán. Robin levette a kalapját, s leguggolt a csermely széléhez. Ismét itt voltak, ahol az erdőben szeretkeztek, a forrásvíznél.
- Kérdeztem valamit! – szólt vádlón Maria.
- Honnan tudsz róla? – kérdezte egészen halkan és bosszankodva Robin.
- Charlotte-al voltunk a könyvtárszobájukban, és véletlenül a kezembe akadt egy kis képeskönyv. Amiben a menyasszonyodként szerepel az a nő! – Robin fújtatva bólogatott.
- Mi ez az egész? Tíz éve elhallgatod előttem, hogy…
- A dolognak nincs jelentősége, és akkor sem volt, amikor mi ketten megismerkedtünk – felelte Robin.
- Nincs jelentősége? – kiáltotta döbbenten Maria. – Elhallgattad előlem! Te és mindenki! Hogy nézhettetek nap mint nap a szemembe úgy hogy…hogy…
- Talán úgy, hogy kínos az egész ügy azért! – ordította vissza Robin.
- Neked kínos!? Szerinted hogy éreztem magam, amikor megtudtam? – kiáltotta Maria sértetten.
- Én… nem akarok erről beszélni – nézett el a csermely folyásának irányába Robin.
- Pedig kellene – sütötte le a szemét Maria.
- Miért? – jött az egyszerű kérdés.
- Mert én arra kérlek.
- Ha azt mondom nincs jelentősége nem elég?
- Nem. Amíg úgy érzem, hogy sötét foltok vannak előttem az életedben. Enyma is egy közülük – erősítette meg Maria.
- Hát jó, ha szeretnéd essünk túl rajta – biccentett Robin, s felegyenesedve átnézett a csermely másik oldalára. Átlépte a kis forrást, majd vissza, s így szlalomozva a csermely folyásán kezdte elmesélni a történetet.
- Enyma…az anyámra emlékeztetett. Szőke mézszínű haj, kék szemek, porcelánbőr, kedves és gyengéd volt. Ha ismered Lovedayt akkor tudod miről beszélek. Loveday is olyan mint amilyennek anyám él az emlékezetemben. Akkoriban ő volt az eszményi nőképem. Fiatal voltam, és naív…és szerelmes. Enyma apja az apámmal vadászgatott. Hivatalból, jó pénzért. S egyszer-kétszer elhozta a lányát is magával, mert Enyma anyja sem élt már akkor. Titokban jegyeztük el egymást. Csak az én klánom tudott róla, apám nem. Ezért volt az a képsorozat is Lionelnél, ő lett volna a tanúnk. Csendes esküvőt akartunk Greenwichben. De…aztán…néhány héttel a szökés előtt, megjelent a színen…
- Julien de Montmarte – szúrta közbe Maria.
- Úgy van. Látom kezd összeállni a kép.
- Az a sérülés a szeme fölött…
- Igen…akkor esett a dolog. Egy este, ünnepség volt nálunk a várban. Enyma egy aranyfonállal szőtt bordó selyemsálat viselt övként a derekán. A sálon egy koronás sólyom címerével. Ha jól rémlik ez volt a titkos Royal White. Julien titkos címere. A sál pedig egyet jelentett: Enyma felbontva titkos eljegyzésünket Juliennek adta magát, még az azt megelőző éjszakán. Persze elvakított a düh és a féltékenység, meg akartam ölni Julient. Párbajra hívtam, s Julien vesztett. De akkor már Enyma csillaga is kihunyt fény volt a szememben. Átengedtem Juliennek, mert nem láttam értelmét, hogy tovább küzdjek egy nőért, akit lehengerelt Julien sima világias modora.
- És aztán…
- A történet többi részét tudod nem igaz?
- Tudnom kellene? – lepődött meg Maria.
- A történet további részét már ismered. Julien elvette feleségül Enymát. Enyma apja pedig bejuttatta Julient a lordok házába. Julien politikai pályát futott be, Enyma belehalt a gyermekszülésbe, Julien megkapta a vagyont, és víg özvegyként éli tovább az életét.
- Azt hittem Enyma beteg volt…
- Bizonyára az is…részletkérdés. Julien messze nem bizonyult olyan férjnek, mint amilyen csábító volt.
- S a szakadék még mélyebb lett közted és Julien között. Julient végleg kitagadtad a klánból, és már értem miért a gyűlölködés közted és Julien között. Valójában elvette tőled a menyasszonyodat.
- Az egész elég prózai és ha lehet még rosszabb fényben tüntet fel, mint amilyen eddig voltam, de ha már ennél is szánalmasabb leszek, majd én is levetem magam a mélybe – fintorgott Robin.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem – bólintott Maria.
- Talán most már érted, miért gyűlöltem azt, ahogy Juliennel viselkedtél, amikor itt volt. Mert azt éreztem, hogy most a feleségem fogja elcsábítani mellőlem.
- Én nem vagyok Enyma – jelentette ki Maria.
- Tudom…de…
- Akkor nincs de – szólt határozottan Maria, s leguggolt a csermelyhez Robin mellé. – Iható ez a víz?
- Igen – biccentett Robin, s segített vizet meríteni Mariának. Maria belekortyolt a Robin kézmelegétől langyossá váló forrásvízbe. Robin itta ki a maradék vizet a tenyeréből, s felhúzta a guggoló Mariát is a földről.
- Tudod Robin, te jobb ember vagy, mint Julien…ezért sem tudnám őt választani helyetted. Mert neked van szíved – szorította Maria a tenyerét Robin mellkasára, s megérezte a férfi erős szívdobogását a keze alatt.
- Megnyugtató ezt hallani, köszönöm – vigyorgott rá bágyadtan Robin, s csókot lehelt Maria hűvös ajkaira.
- Szedtem egy kis vacsorának valót – emelte meg a kosarat Maria, majd tanácstalanul Charlotte-ra emelte komoly szürke szemeit. – De fogalmam sincs, hogy nem mérgezőek-e? – Charlotte szélesre tárta a kaput, s meleg mosollyal betessékelte a sógorasszonyt.
- Meglátjuk mit tehetünk, bújj beljebb! – invitálta.
- Anyu! Kimehetek végre az erdőbe?!- ordította Armand, dübörögve a lépcsőfordulón.
- Nem!
- Utálom a szobafogságot!
- Nem vagy a szobádba zárva!
- De már nincs sár!
- Fúj a szél!
- Nem is fúj! Miért nem mehetek ki? – toporzékolt Armand.
- Játsz szépen a falovaddal fiam! És hagyj egy kis nyugtot nekem! – sóhajtotta Charlotte, s behúzta a szalonba Mariát. – Az erdő nem biztonságos. Robin nem említette, hogy egyedül ne kószálj?
- Említett valami hasonlót – felelte kitérően Maria.
- Mi lenne, ha kivételesen megfogadnád a tanácsait? Igaz nem sokat ér Robin mondanivalója, de néha van igazságtartalma, hidd el nekem – foglalt helyet a kanapén Charlotte, s lesöpörve a kézimunkáját, maga elé intette a kosarat. – Add csak, megmutatom, melyik milyen, bár első ránézésre is megállapíthatom, hogy mind ehető! Ha csak egyetlen mérgező is lenne közte ki kellene dobnom az egész kosárral – válogatta szét a gombákat fürgeséggel Charlotte.
- Ó tényleg?! Hát ezt nem tudtam… - motyogta Maria leereszkedve egy karosszékbe.
- Sok mindent kell még tanulnod az erdőről Maria – jelentette ki bölcsen Charlotte.
- Igen én is így érzem, csak hát Robin azon kívül, hogy eltilt az erdőtől, nem sok mindent mond róla – ereszkedett meg csüggedten Maria tartása.
- Pontosan tudom, hogy mit élsz át, mert Lionel is ilyen volt – mosolygott rá megértően Charlotte. – Tudod…egykor én is…városi lány voltam – ingatta a fejét Charlotte, s álmodozó hangon folytatta. – Imádtam a várost! A sétálóutcát, ahova minden vasárnap ki lehetett menni és megnézni a kirakatokat, a divatszalonokat, és finom kelméket vásárolhattam…de aztán…- Charlotte zavartan elmosolyodott, s gyorsan a kosár mélyére nézett.
- Aztán…? – csúszott a szék szélére Maria.
- Hát tudod…aztán megismertem Lionelt és ez mindent megváltoztatott – köszörülgette a torkát Charlotte. – Lionel a városban járt, valami üzleti ügyekben…és gondolom te is hasonlót érezhettél…más volt, mint bárki akit addig ismertem, öntörvényű és merész. Vele minden vad és viharos volt, akár egy vihardagály. Azonnal beleszerettem, három hétre rá, már megkérte a kezem. A de Noirok már csak ilyenek, nézd ezek tipikus erdei gombák, ha ezeket szeded, biztos lehetsz benne, hogy nem téveszted össze semmi mással – terelte el a szót Charlotte, s megmutatta a növényeket Mariának. – Van is egy könyvem a könyvtárban az erdei gombákról, ha akarod kölcsönadom – pattant fel Charlotte suhogó szoknyával.
- Ó, az nagyon jó lenne! – lelkesedett Maria, s követte a sógornőjét. Maria sok könyvtárban járt már. Például a londoni közkönyvtárban, vagy a nagybátyja magánkönyvtárában Holdszálláson, vagy a de Noir vár pinceraktárában tárolt könyveskamrában. Lionel de Noir és Charlotte könyvtára teljesen más volt. A könyvek zárt üveges szekrényekben rejtőztek. Vitrin mögött, mint a védett ritka példányok, vagy amit sohasem használnak. Maria követte Charlotte-ot a szobába. A nő tanácstalanul forgolódott a szobában.
- Nem tudom pontosan merre lehet, segítenél megtalálni? – kérte fel a lányt Charlotte. Maria nagyon is sejtette a könyvtárszoba inkább reprezentatív helység, alig töltheti be tényleges funkcióját, ha a ház tulajdonosai azt sem tudják milyen könyveik hol és merre találhatóak ebben a szerény választékban.
- Rendben, akkor én ezen az oldalon keresgélek – fordította el a kulcsot Maria, s ujjait lágyan végighúzta a kötetek gerincén. Egy finom bőrkötéses könyvecskén megakadt a keze. Arany cirádával a de Noir nevet égették a bőrbe. Maria egy apró habozás után felütötte a könyvet. Meglepődve tapasztalta, hogy családi miniatúra albumot tart a kezében. Miért Lionel de Noir őrzi ezt, és miért nem a nagy Coeur de Noir kastélyában bukkant rá? Maria szeme mosolyogva akadt meg egy kis litográfián, melyen a két unokatestvér állt, egymást vállát átkarolva. De hamar le is hervadt a mosolya, ahogy átlapozva, egy ismeretlen nőt látott Robin arcképe mellett. A fiatal lány hamvas szőke hajú kék szemű teremtés volt, légies, akár egy angyal. Lágy szinte nem is evilági mosollyal az ajka körül. Nem lehetett letagadni, hogy ő az egyik legszebb nő Angliában. S a képaláíráson az állt: Robin jegyese. Maria tenyere megizzadt, ahogy a könyvet tartotta, s egyben mintha minden melegség kiszállt volna az ujjai hegyén keresztül, szinte megdermedtek az ujjai.
- Ó itt van! Megtaláltam! – lelkendezett a háta mögött Charlotte, s csak lelkesedése akkor apadt le, amikor meglátta Maria falfehér arcát, ahogy egy bizonyos képről kérdőn felemeli rá vallató szürke szemeit.
- Ki ez a nő? – zihálta Maria, s szempillája sem rebbent, ahogy Charlotte-ra nézett.
- Ezt nem tőlem kellene megtudnod – mondta elkomolyodva Charlotte. Maria másodpercekig bámulta sógornőjét, ahogy különösen elzárkózik tőle. Maria úgy érezte elárulták. Mind. Az egész de Noir klán. Mindenki tudott valamiről, valakiről, akiről ő nem! Tíz év házasság után kell ezt megtudnia Robin de Noirról, a saját férjéről? Mintha nem is ismerné, mintha nem is tudná, hogy ki ez az idegen, aki egy tolvaj, elrabolta az ő szívét is, de cserébe megkapta-e Robinét valaha is?
- Nem voltatok őszinték hozzám! – sziszegte Maria, visszacsapva a kötetet a polcra, s elviharzott. Charlotte, csak a bejárati ajtó előtt érte utól, s megragadta Maria könyökét, hogy visszatartsa.
- Ne légy ítélkező Maria, amíg nem tudsz semmit! – lihegte kifulladva Maria arcába Charlotte.
- Most már épp eleget tudtam meg. A gombákat megtarthatod! – fröcsögte Maria, s lerohant a lépcsőkön, s belevetette magát az erdőbe.
Maria dühösen rúgta maga előtt az avart, miközben képtelen volt felfogni az információkat. Robin és egy másik nő? De hát…Maria kimerülten torpant meg. De hát Robin tíz évvel idősebb nála. Miért volna olyan elképzelhetetlen és kizárt dolog, hogy a férfi életében volt előtte egy másik nő. Mielőtt ő Maria Merryweather megérkezett volna Holdszállásra. Miért érzi úgy, hogy becsapta a férfi? Hogy megcsalta?
- A dühös kis vadóc, lám, nem hallgat a szép szóra – hallotta meg Robin gunyoros hangját a háta mögött Maria.
- Beszélni akarok veled! – csattant rá Maria.
- Kiváló az időzítés – tárta szét a karját Robin. – Nem hall minket senki, csak a madarak.
- Rendben. Ki az az Enyma? – szegezte a férfinak a kérdést Maria. Robin tartása megfeszült, ahogy meghallotta a nevet, s mintha egy sötét árnyék suhant volna át az arcán. Robin levette a kalapját, s leguggolt a csermely széléhez. Ismét itt voltak, ahol az erdőben szeretkeztek, a forrásvíznél.
- Kérdeztem valamit! – szólt vádlón Maria.
- Honnan tudsz róla? – kérdezte egészen halkan és bosszankodva Robin.
- Charlotte-al voltunk a könyvtárszobájukban, és véletlenül a kezembe akadt egy kis képeskönyv. Amiben a menyasszonyodként szerepel az a nő! – Robin fújtatva bólogatott.
- Mi ez az egész? Tíz éve elhallgatod előttem, hogy…
- A dolognak nincs jelentősége, és akkor sem volt, amikor mi ketten megismerkedtünk – felelte Robin.
- Nincs jelentősége? – kiáltotta döbbenten Maria. – Elhallgattad előlem! Te és mindenki! Hogy nézhettetek nap mint nap a szemembe úgy hogy…hogy…
- Talán úgy, hogy kínos az egész ügy azért! – ordította vissza Robin.
- Neked kínos!? Szerinted hogy éreztem magam, amikor megtudtam? – kiáltotta Maria sértetten.
- Én… nem akarok erről beszélni – nézett el a csermely folyásának irányába Robin.
- Pedig kellene – sütötte le a szemét Maria.
- Miért? – jött az egyszerű kérdés.
- Mert én arra kérlek.
- Ha azt mondom nincs jelentősége nem elég?
- Nem. Amíg úgy érzem, hogy sötét foltok vannak előttem az életedben. Enyma is egy közülük – erősítette meg Maria.
- Hát jó, ha szeretnéd essünk túl rajta – biccentett Robin, s felegyenesedve átnézett a csermely másik oldalára. Átlépte a kis forrást, majd vissza, s így szlalomozva a csermely folyásán kezdte elmesélni a történetet.
- Enyma…az anyámra emlékeztetett. Szőke mézszínű haj, kék szemek, porcelánbőr, kedves és gyengéd volt. Ha ismered Lovedayt akkor tudod miről beszélek. Loveday is olyan mint amilyennek anyám él az emlékezetemben. Akkoriban ő volt az eszményi nőképem. Fiatal voltam, és naív…és szerelmes. Enyma apja az apámmal vadászgatott. Hivatalból, jó pénzért. S egyszer-kétszer elhozta a lányát is magával, mert Enyma anyja sem élt már akkor. Titokban jegyeztük el egymást. Csak az én klánom tudott róla, apám nem. Ezért volt az a képsorozat is Lionelnél, ő lett volna a tanúnk. Csendes esküvőt akartunk Greenwichben. De…aztán…néhány héttel a szökés előtt, megjelent a színen…
- Julien de Montmarte – szúrta közbe Maria.
- Úgy van. Látom kezd összeállni a kép.
- Az a sérülés a szeme fölött…
- Igen…akkor esett a dolog. Egy este, ünnepség volt nálunk a várban. Enyma egy aranyfonállal szőtt bordó selyemsálat viselt övként a derekán. A sálon egy koronás sólyom címerével. Ha jól rémlik ez volt a titkos Royal White. Julien titkos címere. A sál pedig egyet jelentett: Enyma felbontva titkos eljegyzésünket Juliennek adta magát, még az azt megelőző éjszakán. Persze elvakított a düh és a féltékenység, meg akartam ölni Julient. Párbajra hívtam, s Julien vesztett. De akkor már Enyma csillaga is kihunyt fény volt a szememben. Átengedtem Juliennek, mert nem láttam értelmét, hogy tovább küzdjek egy nőért, akit lehengerelt Julien sima világias modora.
- És aztán…
- A történet többi részét tudod nem igaz?
- Tudnom kellene? – lepődött meg Maria.
- A történet további részét már ismered. Julien elvette feleségül Enymát. Enyma apja pedig bejuttatta Julient a lordok házába. Julien politikai pályát futott be, Enyma belehalt a gyermekszülésbe, Julien megkapta a vagyont, és víg özvegyként éli tovább az életét.
- Azt hittem Enyma beteg volt…
- Bizonyára az is…részletkérdés. Julien messze nem bizonyult olyan férjnek, mint amilyen csábító volt.
- S a szakadék még mélyebb lett közted és Julien között. Julient végleg kitagadtad a klánból, és már értem miért a gyűlölködés közted és Julien között. Valójában elvette tőled a menyasszonyodat.
- Az egész elég prózai és ha lehet még rosszabb fényben tüntet fel, mint amilyen eddig voltam, de ha már ennél is szánalmasabb leszek, majd én is levetem magam a mélybe – fintorgott Robin.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem – bólintott Maria.
- Talán most már érted, miért gyűlöltem azt, ahogy Juliennel viselkedtél, amikor itt volt. Mert azt éreztem, hogy most a feleségem fogja elcsábítani mellőlem.
- Én nem vagyok Enyma – jelentette ki Maria.
- Tudom…de…
- Akkor nincs de – szólt határozottan Maria, s leguggolt a csermelyhez Robin mellé. – Iható ez a víz?
- Igen – biccentett Robin, s segített vizet meríteni Mariának. Maria belekortyolt a Robin kézmelegétől langyossá váló forrásvízbe. Robin itta ki a maradék vizet a tenyeréből, s felhúzta a guggoló Mariát is a földről.
- Tudod Robin, te jobb ember vagy, mint Julien…ezért sem tudnám őt választani helyetted. Mert neked van szíved – szorította Maria a tenyerét Robin mellkasára, s megérezte a férfi erős szívdobogását a keze alatt.
- Megnyugtató ezt hallani, köszönöm – vigyorgott rá bágyadtan Robin, s csókot lehelt Maria hűvös ajkaira.
2011. november 6., vasárnap
Avarkeringő
Robin követte az erdőbe a feleségét. Szürke prémkalapja alól Maria szürkéskék szemei még különösebben pillantottak rá. Komoly tekintete volt, mint mindig. Maria tíz évvel ezelőtt is ilyen komoly pillantású lány volt. Akkor is ezt fogta meg Mariában. Annyira más volt, mint bárki akit ismer. A művelt városi lány. Maria igazi jó kislány volt. Totális ellentéte Robinnak. S most is ugyanezek a komoly szürkéskék szemek nézik. Valami különös bölcsességgel. Robin akaratlanul is más szemmel nézte az asszonyt. Maria most már hamarosan anya lesz. S a felismeréstől a szeme előtt fog ismét jellemfejlődésen átesni a nő. Emlékezett rá, milyen volt, amikor a lányból feleség lett, most pedig a feleségből anyává válik. Maria leguggolt az erdő mélyén megbújó kis forrás vizéhez. Robin ismerte ezt a forrást, tiszta és iható a vize, de jéghideg. Maria belemártotta ujjait a kis csörgedező vízfolyásba. A sodró hideg vízben már görcsbe álltak az ujjai, mikor elhúzta a víz sodrásából fehér ujjait. Maria felegyenesedett, s sétálni kezdett a sűrű avarban, szoknyája betakarta a faleveleket, lendülete felröppentette a kis barnás levélkéket, aztán ismét visszahullottak a földre. Maria visszanézett a fatörzsnek támaszkodó Robinra. Robin nagyot sóhajtott, de nem szólalt meg. Mit mondhatna? Tudja, hogy mit tettek, hogy mikor, s hogy Maria a közös gyermekükkel várandós. Értelmetlen lenne már veszekedni, vagy leszidni, vagy csak dühöngeni is. Házasok voltak, előbb vagy utóbb ez következett volna. Úgy tűnik elérkezett az ideje.
- Mondj már valamit! – kérte csendesen Maria. Robin elnézte a nőt, ahogy az avarban zavartan forgolódott, bizonytalanul fel-felpillantva rá. Milyen szépen illett a szürke szemekhez a prémkalapja. Milyen elegáns, komoly és egyben meseszép volt vele. Robin sötét tekintete végigsiklott a felesége alakján, s egy pillanatra megállapodott a hasán. Ismét találkozott a tekintetük.
- Szeretlek! – bökte ki némi bosszúsággal a hangjában Robin, mintha elégedetlen lenne ezzel az érzéssel. Maria meghökkenten nézett rá. Robin ellökte magát a fatörzstől, s sodró lendülettel lépett Maria elé, s gyengéden a legközelebbi fatörzshöz tolta. – Ellenvetés hercegnő? – kérdezte a kedves kis gúnnyal a hangjában. Maria elmosolyodott, s finom hűvös ujjaival átsimított Robin arcélén.
- Nincs – suttogta halkan. – Azt hittem veszekedni akarsz.
- Akartam is. De rájöttem, úgysincs értelme – sóhajtotta Robin a fatörzsnek támasztva a tenyerét Maria feje mellett.
- Nem akartam tovább bonyolítani a mostani helyzetet – motyogta Maria erőtlenül, ahogy megérezte Robin magabiztos érintését a derekán.
- Maria, veled az életem mindig is nem várt bonyodalmakkal gazdagodott, azt hiszem ezért is vettelek feleségül. Mert imádok veled átlendülni minden nehézségen – lehelte Maria ajkára Robin. Maria behunyt szemmel élevezte a férfi forró leheletét az ajkán.
- Ez igazán különös módja a bókolásnak Robin – vonta össze játékosan a szemöldökét Maria. – De sosem hallottam még tőled ilyen szépet.
- Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogok mondani – vette birtokba Maria ajkait Robin. Karjával átfogta Maria derekát, ahogy megérezte a felesége lábai elgyengülnek a csók alatt. Maria erőtlenül karolta át Robin nyakát, levegő után zihált, Robin alig néhány légvételnyi szünetet tartott, s újra lecsapott rá mohó, nedves ajkaival. Forgott a fejük felett az örökzöld lombkoronaszint, a lombhullatók rügyező ágai, a fák lombjai közt átszűrődött a napfény, megvilágítva az arcukat. Maria kábultan érezte, hogy a sűrű avarszint zizeg alatta, de fel sem fogta, hogy már a földön fekszik, s Robin átforgatja maga fölé, apró falevelek és gallyak hullottak Maria hajából Robin mellkasára. Ahogy a sűrű hullámos tincsek közé túrt Robin kalapja lehullott a fejéről. Kellemesen hűvös volt a koratavaszi délután. Az erdőben szélcsend volt. A bágyadt napfény könnyű melege simogatta őket. Robin ujjai pedig türelmetlenül kerestek utat az alsószoknya mélyén Maria legérzékenyebb pontjához.
- Robin! – pihegte aléltan Maria, ahogy meleg férfias ujjak rátapintottak nőisége szirmaira. Robin felnyögött ahogy a nedves szirmok mohón rátapadtak az ujjára. Remegő kézzel oldozta ki nadrágja övét, s az avar közt bódultan várakozó Mariára feküdt. Egyszerre nyögtek fel a behatolás pillanatában. Maria levegő után kapkodva tolta csípőjét közelebb. Lehunyt szemhéján átsütött a nap, különös bordó, rózsaszín meleg fénybe borítva a pillanat érzését. A fenyvesek ágai borultak feléjük. Robin jól irányzott mély férfias lökései újra és újra sikításra ösztökélték, s nem zavarta, hogy a gyönyör sikolyai felverik az erdő csendjét. Csak ketten voltak, Maria átadva magát a mámornak, Robin erős karjaiban, s megszűnt a világ, a napfényben fürödve, a csörgedező patak lágy csobogása és az alattuk elterülő puha avar zizegése közt. Maria Robin vállába markolva hatalmas sikollyal jutott fel a csúcsra, s néhány lökés után Robin kielégült kiáltása követte, s kifulladva rogyott Maria mellé az avarba. Percekig pihegtek egymás mellett, kimerülten. Maria szemhéja lassan rebbent. Felette a fák lombjai közt a kék ég vakító világossága szűrődött át. A természetben voltak. Maria elpirult a gondolatra, hogy az erdőben bárki megláthatta volna őket. Persze ez a de Noirok erdeje, de a klánból bárki járhatott volna erre.
- Mire gondolsz? – nézett rá oldalt Robin. Maria megnyalta az ajkát mielőtt megszólalt.
- Miért jöttél utánam Holdszállásra? – kérdezte kitérően Maria.
- Beszélni akartam veled – felelte rá Robin.
- Nem igazán beszéltünk – állapította meg Maria.
- Dehogynem. A testbeszéd a lehető legközvetlenebb módja a kommunikációnak – vigyorgott pimaszul Robin. Maria felkönyökölt, s Robin felé fordult.
- Ez illetlen dolog volt – fedte meg Maria.
- Nem vettem észre, hogy igazán tiltakoztál volna hercegnő – jegyezte meg marón Robin.
- Akkor sem lett volna szabad… - ráncolta a homlokát Maria. Robin komótosan kezdte kiszedegetni Maria hajából a kis avardarabkákat, gallyakat, leveleket.
- Ugyan már, magánbirtokon vagyunk Maria. Erre ritkán járnak idegenek – mosolygott, miközben Maria fel sem fogta a gondoskodó, szerető kezek matatását a haján.
- Bárki megláthatott volna.
- Kétlem, hogy a klántagok híres kukkolók lennének, ma senki sincs az erdőben, én jártam körbe a birtokot – nyugtatta Robin. – Tehát felébredt benned a kis hercegnő éned. De az összbenyomás mégsem teljes – húzott ki egy gallyat Maria hajából Robin s nevetve a felesége elé tartotta. Maria morcosan kapta ki a férfi kezéből.
- Egyszerűen csak lerohantál az erdő kellős közepén – méltatlankodott Maria mosolyogva.
- Elfelejtettem, hogy a feleségem csak ágyban párnák közt tudja elképzelni az együttléteinket – forgatta a szemét Robin.
- Meglepődtem, hogy milyen puha az avar – állapította meg elgondolkodva Maria.
- Sok mindent tudnék még mutatni neked, amin meglepődnél – jegyezte meg titokzatosan Robin.
- Azt hiszem jobb ha megmaradok ártatlan tudatlanságomban – seperte le a szoknyáját Maria.
- Csak én vagyok a te örök megrontód – húzta vissza a nőt magához Robin, s megrántva Maria a mellkasára borult, s Robin rátapasztotta száját a nő puha ajkaira. Maria ujjai Robin szíve fölött nyugodtak a mellkasán. Érezte a férfi erős szívverését.
- Nem is hittem, hogy ennyire szeretem a rosszfiúkat Robin. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek.
- Tehát titkon bevallod, hogy élvezed a rosszalkodást velem? – nevetett fel Robin s szemében különös fény gyúlt.
- Bevallom nagyon…élvezem – mosolygott rá Maria.
- Nocsak hercegnő? Hát mégis van valami ami jó a házasságunkban? – ült fel Robin, s miután felállt leporolta a ruháját.
- Talán több is mint gondolnánk – nézett fel rá ültéből Maria. Robin kinyújtotta a kezét Maria felé, hogy felsegítse a földről.
- Madame de Noir? Úgy érzem ideje útnak indulnunk, ha még sötétedés előtt szeretnénk hazaérni – Maria megfogta Robin felé nyújtott tenyerét, s már ismét talpon is volt, amint Robin egy határozott mozdulattal felhúzta magához.
- Hogy festek? – nézett hátra a szoknyájára Maria.
- Szerintem jobb ha nem látod – húzta Mariát maga után a kezénél fogva.
- Mit fog szólni Francios, ha így lát megérkezni minket? – sóhajtotta Maria, ahogy Robin mellett lépkedett.
- Valljuk be látott már minket ennél rosszabb helyzetben is – köszörülgette a torkát Robin.
- Az igaz – harapott a szája szélére Maria. Kéz a kézben sétáltak az erdőben, járatlan utakon, kis ösvényeken. Robin olyan magabiztosan vezette Mariát, pontosan tudta hol és merre járnak. S Maria ezt mindig csodálattal tapasztalta. Ő már néhány méter után eltévedt volna az erdőben. Most is ráébredt, csak Robin mellett érezte magát biztonságban a hatalmas fenyvesek között. Jó érzés volt, hogy apró keze szinte elveszett a nagy, meleg férfikéz fogásában. Robin durva, nyers viselkedése és erőszakos fellépése mellett mégis tudott gyengéd lenni hozzá. Mennyire ellentétes érzelmek és megnyilvánulások jellemezték. Robin elkapta Maria fürkésző csodáló pillantását. Egy pillanatra megállította, s lehajolt a nő ajkaira, mielőtt kiléptek az erdő fáinak takarásából a vadászkastélyhoz vezető tisztásra. Szótlanul siettek be a napnyugta utolsó sugaraival kísérve a vadászkastélyba. Francios Dijon bár észrevette a levélmaradványokat a házaspár ruházatán, egyetlen szóval sem említette, de nem kerülte el figyelmét az sem, hogy a házaspár kézenfogva lépte át a küszöböt.
- Mondj már valamit! – kérte csendesen Maria. Robin elnézte a nőt, ahogy az avarban zavartan forgolódott, bizonytalanul fel-felpillantva rá. Milyen szépen illett a szürke szemekhez a prémkalapja. Milyen elegáns, komoly és egyben meseszép volt vele. Robin sötét tekintete végigsiklott a felesége alakján, s egy pillanatra megállapodott a hasán. Ismét találkozott a tekintetük.
- Szeretlek! – bökte ki némi bosszúsággal a hangjában Robin, mintha elégedetlen lenne ezzel az érzéssel. Maria meghökkenten nézett rá. Robin ellökte magát a fatörzstől, s sodró lendülettel lépett Maria elé, s gyengéden a legközelebbi fatörzshöz tolta. – Ellenvetés hercegnő? – kérdezte a kedves kis gúnnyal a hangjában. Maria elmosolyodott, s finom hűvös ujjaival átsimított Robin arcélén.
- Nincs – suttogta halkan. – Azt hittem veszekedni akarsz.
- Akartam is. De rájöttem, úgysincs értelme – sóhajtotta Robin a fatörzsnek támasztva a tenyerét Maria feje mellett.
- Nem akartam tovább bonyolítani a mostani helyzetet – motyogta Maria erőtlenül, ahogy megérezte Robin magabiztos érintését a derekán.
- Maria, veled az életem mindig is nem várt bonyodalmakkal gazdagodott, azt hiszem ezért is vettelek feleségül. Mert imádok veled átlendülni minden nehézségen – lehelte Maria ajkára Robin. Maria behunyt szemmel élevezte a férfi forró leheletét az ajkán.
- Ez igazán különös módja a bókolásnak Robin – vonta össze játékosan a szemöldökét Maria. – De sosem hallottam még tőled ilyen szépet.
- Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogok mondani – vette birtokba Maria ajkait Robin. Karjával átfogta Maria derekát, ahogy megérezte a felesége lábai elgyengülnek a csók alatt. Maria erőtlenül karolta át Robin nyakát, levegő után zihált, Robin alig néhány légvételnyi szünetet tartott, s újra lecsapott rá mohó, nedves ajkaival. Forgott a fejük felett az örökzöld lombkoronaszint, a lombhullatók rügyező ágai, a fák lombjai közt átszűrődött a napfény, megvilágítva az arcukat. Maria kábultan érezte, hogy a sűrű avarszint zizeg alatta, de fel sem fogta, hogy már a földön fekszik, s Robin átforgatja maga fölé, apró falevelek és gallyak hullottak Maria hajából Robin mellkasára. Ahogy a sűrű hullámos tincsek közé túrt Robin kalapja lehullott a fejéről. Kellemesen hűvös volt a koratavaszi délután. Az erdőben szélcsend volt. A bágyadt napfény könnyű melege simogatta őket. Robin ujjai pedig türelmetlenül kerestek utat az alsószoknya mélyén Maria legérzékenyebb pontjához.
- Robin! – pihegte aléltan Maria, ahogy meleg férfias ujjak rátapintottak nőisége szirmaira. Robin felnyögött ahogy a nedves szirmok mohón rátapadtak az ujjára. Remegő kézzel oldozta ki nadrágja övét, s az avar közt bódultan várakozó Mariára feküdt. Egyszerre nyögtek fel a behatolás pillanatában. Maria levegő után kapkodva tolta csípőjét közelebb. Lehunyt szemhéján átsütött a nap, különös bordó, rózsaszín meleg fénybe borítva a pillanat érzését. A fenyvesek ágai borultak feléjük. Robin jól irányzott mély férfias lökései újra és újra sikításra ösztökélték, s nem zavarta, hogy a gyönyör sikolyai felverik az erdő csendjét. Csak ketten voltak, Maria átadva magát a mámornak, Robin erős karjaiban, s megszűnt a világ, a napfényben fürödve, a csörgedező patak lágy csobogása és az alattuk elterülő puha avar zizegése közt. Maria Robin vállába markolva hatalmas sikollyal jutott fel a csúcsra, s néhány lökés után Robin kielégült kiáltása követte, s kifulladva rogyott Maria mellé az avarba. Percekig pihegtek egymás mellett, kimerülten. Maria szemhéja lassan rebbent. Felette a fák lombjai közt a kék ég vakító világossága szűrődött át. A természetben voltak. Maria elpirult a gondolatra, hogy az erdőben bárki megláthatta volna őket. Persze ez a de Noirok erdeje, de a klánból bárki járhatott volna erre.
- Mire gondolsz? – nézett rá oldalt Robin. Maria megnyalta az ajkát mielőtt megszólalt.
- Miért jöttél utánam Holdszállásra? – kérdezte kitérően Maria.
- Beszélni akartam veled – felelte rá Robin.
- Nem igazán beszéltünk – állapította meg Maria.
- Dehogynem. A testbeszéd a lehető legközvetlenebb módja a kommunikációnak – vigyorgott pimaszul Robin. Maria felkönyökölt, s Robin felé fordult.
- Ez illetlen dolog volt – fedte meg Maria.
- Nem vettem észre, hogy igazán tiltakoztál volna hercegnő – jegyezte meg marón Robin.
- Akkor sem lett volna szabad… - ráncolta a homlokát Maria. Robin komótosan kezdte kiszedegetni Maria hajából a kis avardarabkákat, gallyakat, leveleket.
- Ugyan már, magánbirtokon vagyunk Maria. Erre ritkán járnak idegenek – mosolygott, miközben Maria fel sem fogta a gondoskodó, szerető kezek matatását a haján.
- Bárki megláthatott volna.
- Kétlem, hogy a klántagok híres kukkolók lennének, ma senki sincs az erdőben, én jártam körbe a birtokot – nyugtatta Robin. – Tehát felébredt benned a kis hercegnő éned. De az összbenyomás mégsem teljes – húzott ki egy gallyat Maria hajából Robin s nevetve a felesége elé tartotta. Maria morcosan kapta ki a férfi kezéből.
- Egyszerűen csak lerohantál az erdő kellős közepén – méltatlankodott Maria mosolyogva.
- Elfelejtettem, hogy a feleségem csak ágyban párnák közt tudja elképzelni az együttléteinket – forgatta a szemét Robin.
- Meglepődtem, hogy milyen puha az avar – állapította meg elgondolkodva Maria.
- Sok mindent tudnék még mutatni neked, amin meglepődnél – jegyezte meg titokzatosan Robin.
- Azt hiszem jobb ha megmaradok ártatlan tudatlanságomban – seperte le a szoknyáját Maria.
- Csak én vagyok a te örök megrontód – húzta vissza a nőt magához Robin, s megrántva Maria a mellkasára borult, s Robin rátapasztotta száját a nő puha ajkaira. Maria ujjai Robin szíve fölött nyugodtak a mellkasán. Érezte a férfi erős szívverését.
- Nem is hittem, hogy ennyire szeretem a rosszfiúkat Robin. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek.
- Tehát titkon bevallod, hogy élvezed a rosszalkodást velem? – nevetett fel Robin s szemében különös fény gyúlt.
- Bevallom nagyon…élvezem – mosolygott rá Maria.
- Nocsak hercegnő? Hát mégis van valami ami jó a házasságunkban? – ült fel Robin, s miután felállt leporolta a ruháját.
- Talán több is mint gondolnánk – nézett fel rá ültéből Maria. Robin kinyújtotta a kezét Maria felé, hogy felsegítse a földről.
- Madame de Noir? Úgy érzem ideje útnak indulnunk, ha még sötétedés előtt szeretnénk hazaérni – Maria megfogta Robin felé nyújtott tenyerét, s már ismét talpon is volt, amint Robin egy határozott mozdulattal felhúzta magához.
- Hogy festek? – nézett hátra a szoknyájára Maria.
- Szerintem jobb ha nem látod – húzta Mariát maga után a kezénél fogva.
- Mit fog szólni Francios, ha így lát megérkezni minket? – sóhajtotta Maria, ahogy Robin mellett lépkedett.
- Valljuk be látott már minket ennél rosszabb helyzetben is – köszörülgette a torkát Robin.
- Az igaz – harapott a szája szélére Maria. Kéz a kézben sétáltak az erdőben, járatlan utakon, kis ösvényeken. Robin olyan magabiztosan vezette Mariát, pontosan tudta hol és merre járnak. S Maria ezt mindig csodálattal tapasztalta. Ő már néhány méter után eltévedt volna az erdőben. Most is ráébredt, csak Robin mellett érezte magát biztonságban a hatalmas fenyvesek között. Jó érzés volt, hogy apró keze szinte elveszett a nagy, meleg férfikéz fogásában. Robin durva, nyers viselkedése és erőszakos fellépése mellett mégis tudott gyengéd lenni hozzá. Mennyire ellentétes érzelmek és megnyilvánulások jellemezték. Robin elkapta Maria fürkésző csodáló pillantását. Egy pillanatra megállította, s lehajolt a nő ajkaira, mielőtt kiléptek az erdő fáinak takarásából a vadászkastélyhoz vezető tisztásra. Szótlanul siettek be a napnyugta utolsó sugaraival kísérve a vadászkastélyba. Francios Dijon bár észrevette a levélmaradványokat a házaspár ruházatán, egyetlen szóval sem említette, de nem kerülte el figyelmét az sem, hogy a házaspár kézenfogva lépte át a küszöböt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)