A kert előtt

Ahogy belépett Holdszállás konyhájára, egyből megcsapta a jól ismert marmalade dzsem illata. Sir Benjamin szakácsa ismét süteményt sütött. Maria álmodozva kalandozott el, lánykorára visszaemlékezve, amikor ezt a kedvenc süteményét majszolhatta nagybátyja könyvtárában. Hol vannak már azok az idők? S egyáltalán, most nem a nosztalgia miatt van itt!
- Maria kedves! Igazán nem számítottam rád a konyhámban! Mikor is dugtad ide az orrocskádat utoljára egy kis torkoskodásért? – sürgölődött a kemence körül Marmalode Jamben.
- Ó Marmalode már magam sem tudom megszámolhatom-e egy kezemen, amikor utoljára itt jártam – mosolygott rá Maria.
- Mi járatban kis Hercegnő? Bizonyára nem egy öreg kedves ismerős látogatására jöttél, azt megteheted bármikor, ma céllal jöttél hozzám! – keverte a krémet fakanalával Marmalode.
- Valóban egy kérés miatt érkeztem ma – vallotta be lehajtott fejjel Maria.
- Ha tudok, rám számíthatsz a segítségben most és minden időben Maria – kezdte aprítani a zöldségeket Marmalode, de szemét le sem vette Maria bizonytalan arcáról.
- Mindig csodáltam, hogy milyen sok friss zöldség és gyümölcs van itt kint a kertben, amikor turbolyát kellett vágnom, és azt sem tudtam hogy micsoda…emlékszik még?
- Sosem felejtem el azt a napot, amikor először léptél a konyhámba gyermekem – kacsintott Marmalode.
- Most azért jöttem, mert magam is szeretnék egy hasonló konyhakertet a vadászkastély körül, és ha kérhetnék mindenből egy-egy hajtást, vagy dugványt akkor most…
- Ó, hát ha csak ennyi a probléma, azt máris orvosolni tudjuk. Gyere velem! – Marmalode már elő is rántott egy metszőkést az egyik fiókból és kint termett a kertben, s sebesen nyisszantotta le egyik fűszernövényt a másik után, paradicsomtöveket, ültethető terméseket és magokat pakolászott Maria kosarába. Ellátva minden szükséges tanáccsal a termesztés és palántanövelés dolgában. Maria egyre kevésbé volt képes megjegyezni az információkat, hogy vajon melyik növényt hogy és mennyire kell öntözni, szereti a napot vagy az árnyékot inkább. De örült a begyűjtött szerzeményeknek, hiszen leendő konyháját ezekre akarja alapozni.
- Köszönöm Marmalode! Hogyan hálálhatnám meg? – nézte a teli kosarát zavartan Maria.
- Ha többet ellátogatsz Holdszállásra, az nekünk már öröm Maria! Mindig szívesen látunk itt, ezt sose feledd! – s pakolt a frissen sült süteményekből is Mariának.
- Attól tartok minél inkább előre haladnak az évek, nekem annál kevesebb időm lesz átnézni Holdszállásra – jegyezte meg bánatosan Maria.
- Ez az élet rendje gyermekem. Eddig Sir Benjamin viselte gondodat, de most már Robin az, aki gondot visel reád! És ez így van jól – mondta bölcsen Marmalode.
- Sokszor úgy érzem, egyikük sem tudta igazán ellátni ezt a feladatát – bazsalygott az orra alatt Maria. – Bárcsak maradhatnék még, de még sötétedés előtt szeretném elültetni ezeket! Mennem kell! Köszönök mindent Marmalode! S jövök, ahogy időm lesz! – integetett a kapuból Maria. Az egyetlen erdei ösvényen közlekedett, amit ismert, sosem mert letérni róla, akkor sem, ha tudta, hogy kerülővel ér így csak oda. Jobb a biztos és ismert út. Robin is ezt mondaná.

A délután folyamán újabb adag görgeteg gurult a lába elé. Friss földszag áradt a levegőben, ropogtak törtek a fenyőágak, mély gyantaillat párolgott a rásütő napfényben. Maria tovább rángatta a gyökereket a földből.
- Mit művelsz itt? – hallatszott a háta mögött az ingerült hang.
- Megpróbálok egy kis helyet teremteni itt – dobta le a gyökeret Maria, s kipirult arccal félresöpörte hullámos vörös tincsét a szeméből.
- Úgy, hogy kivágod a fákat az erdőmből? – csattant mérgesen Robin, s kitépte Francios kezéből a favágó baltát és nagy ívben elhajította.
- De Robin! - meredt a baltára Maria.
- Az engedélyem nélkül egy fűszálra sem léphetsz rá ebben az erdőben, világos vagyok? – sziszegte Robin megragadva Maria vállát, s enyhén megrázta a nőt.
- Durva vagy! – panaszolta Maria.
- Te is! Az erdőmmel! Ezek a fák fiatalok és életerősek, nincs jogod csak úgy kivágni őket, főleg úgy, hogy meg sem kérdeztél. Holnap arra ébredek, hogy eladtad karácsonyfának az egész fenyvest! – bosszankodott Robin.
- Ne légy már ennyire zsörtölődő, mert három fát merészeltünk kivágni a ház tövéből! – legyintett Maria, s lefejtette magáról Robin ujjait.
- Mégis mire megy ki ez a pusztítás? – mutatott körbe a kidőlt fenyőfáit sopánkodva nézve.
- Megpróbálok egy kis kertet kialakítani itt – mutatott körbe Maria.
- Kertet! – fröcsögte Robin undorral az arcán.
- Igenis! – vetette fel a fejét határozottan Maria, s kezébe vette az ásót.
- Hagyd ezt abba! – rántotta ki a kezéből Robin a szerszámot. – Nem szeretném, ha kárt tennél magadban, ebben az állapotban.
- Ugyan már! – akarta kivenni a kezéből az ásó nyelét Maria, de Robin nem engedte, helyette csak meresztgette Mariára sötét szemeit. Maria sóhajtva megadta magát. Értelmetlen ellenkeznie Robinnal. Ennyire már ismerheti. – Ne félts te engem!
- Nem is, csak látom mennyire nem értesz hozzá! – morogta Robin, s maga kezdte el kiásni a gyökereket a földből.
- Támogatod az ötletet? – figyelte Robin mozdulatait Maria.
- Egyáltalán nem – vágta rá céltudatosan Robin. – Ez itt nem a London Square Maria. Nem egy kis londoni kertváros, ahol egykor laktál. Ide nem kellenek kertek, ez erdő!
- Én is tudom, hogy egy erdő kellős közepén lakunk, nem kell erre felhívnod nap mint nap a figyelmemet – csattant rá sértetten Maria. – Ha heves az esőzés sokszor az ösvényt is eltévesztem, annyire erdőben vagyunk!
- Kövezett utakat szeretne a Hercegnő? – gúnyolódott Robin. – Rózsaszirommal ne hintsem fel előtted az utat?!
- Túlreagálod Robin! – dobbantott Maria, s felkapta a szoknyáját.
- Nem! Csak elegem van abból, hogy öntörvényűen cselekszel egy természeti környezetben. Nem vághatsz ki minden fát kedvedre, csak mert arra szottyan kedved! – hajította el az ásót Robin megunva.
- Nem vágtam ki minden fát! Helyet próbálok keresni a konyhakertemnek, mert nem vagyok hajlandó kiszolgáltatni magam a vadászszerencsédnek! – támadt Robinra Maria.
- Kösz, hogy a szememre hányod, hogy képtelen vagyok betevő falatot tenni az asztalra – húzta el a száját Robin.
- Ha lesz konyhakertünk akkor lesz mit ennünk, nem csak hús létezik a világon!
- Mondja ezt egy hivalkodó városi lány – tette karba a kezét Robin. – Hallanod kellene magad!
- Nos, lehet hogy a városi lány beszél belőlem ,de tudod mint városi én tisztában vagyok azzal, hogy nem minden időben terem minden és jobb tartalékolni. De ehhez te erdei tuskó ugyan mit értenél! – emelte meg a szoknyáját Maria és beviharzott a vadászkastélyba.
- Muszáj Francios előtt jelenetet rendezned? – nyomult utána Robin az előtérbe. Maria hűvösen végigmérte Robint, ahogy combra feszülő bőrnadrágban határozottan lecövekel előtte.
- Neked meg muszáj mindenen fennakadnod? – Tíz négyzetmétert kérek az erdődből, ez olyan sok?
- Nem, csak nevetséges, a de Noirok nem kertészkednek – fújtatott Robin.
- De én nem vagyok…
- De igen Maria! Nagyon is, hogy az vagy! Felvéshetnéd már valahova, hogy megjegyezd! – vágott a szavába keményen Robin.
- Ellenzed a kertem létesítését? – kérdezte követelődző hangnemben Maria.
- Nem tetszik – ingatta a fejét Robin.
- Nekem meg az nem tetszik, hogy mi lesz majd, ha a rabló-pandúr játszadozásaid miatt éhezni fog a gyerekünk! Én ésszerűen megpróbálok tenni valamit, hogy ha minden kötél szakad is akkor is legyen gyümölcs és zöldség az asztalon, amit tudunk fogyasztani, és ne dión és mogyorón kelljen áttelelnünk – Maria hadonászva járkált fel s alá a nagy preparált barnamedve előtt, s indulatosan Robinra pillantgatott harcias szürke szemekkel. – Lehet, hogy a te szemedben ezek fölösleges intézkedések és nevetségesek, de bennem még maradt annyi büszkeség, hogy elegem van abból, hogy a nagybátyámhoz, vagy az apádhoz rohanjunk ha kifogynak a készleteink. Soha többet nem akarok ilyen telet!
- Jól van ostorozz csak, mond a szemem közé, hogy mennyire egy rakás szerencsétlenség vagyok, megkaptam ezt mindig az apámtól is, most tőled is – harapott az alsó fogsorára keményen Robin, s megfeszültek arcizmai a mozdulattól.
- Én nem ezt mondtam, csak szeretnék tenni valamit, segíteni, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek, olyan nehéz ezt megérteni Robin? – kérdezte esdeklőn Maria. Elfáradva lerogyott a fatörzsből vágott lócára. Mostanában olyan könnyen elfáradt. A veszekedés Robinnal pedig mindig maximális erőbedobást igényelt. Kimerült. Elege volt mindenből és aludni akart. Maria hátradőlt a faburkolathoz. S homlokráncolva figyelte, hogy Robin is elterpeszkedik mellette a lócán.
- Maria, ha ez a leghőbb kívánságod, akkor rendben, lesz egy kertünk a kastély körül, így megfelel? – túrt a hajába Robin, s ledobta maga mellé a kalapját.
- Igen, de tudom, hogy utálod a kertet – lóbálta a lábát a levegőben durcásan Maria.
- Persze, hogy utálom! Én vadász vagyok nem kertész Maria! Engem a mozgó eledel érdekel, nem az egy helyben növögető – s tompa kis tömzsi széles kezét Maria térdére helyezte. – De neked attól lehet kerted! Charlotte-nak is van. Úgy látszik a városi nők imádják az ilyesmit! Azt hiszik ha kertjük van, akkor már a természetben élnek. Pedig azzal, hogy elkerítetek egy részt a természetből éppen hogy megszelidítettétek a természetet, s az már nem is természet, csak egy mesterséges terület körülöttetek. Te ültetted a növényt és te neveled, ez nem természet, ez tudatos és emberi beavatkozás eredménye. S én minden ilyesmit ellenzek, főleg az erdőmben! De a feleségem vagy, és az erdő így a tiéd is! Ha egy kertre vágysz akkor ültess virágokat, meg amit akarsz! De csakis itt! A kastély közvetlen körzetében! Így rendben vagyunk?
- Igen. Köszönöm Robin! – mosolyodott el Maria, s puszit nyomott Robin arcára, a férfi még mindig morcosan nézett maga elé. Látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Maria mindenféle dolgokat ültetget az erdő tiszta érintetlen földjébe.
- Sokat akarsz asszony! És egyre csak többet – nézett Maria felé a fejét ingatva Robin. – Előbb egy kastélyt, most egy kertet, és egyre inkább terjeszkedsz, az én erdőm rovására – méltatlankodott Robin.
- Nagy az az erdő Robin! – tette a kezét Robinéra az ölében Maria.
- Néha kezdem azt érezni, hogy nem elég nagy – dőlt hátra Robin is, s Maria arcát figyelve mély sóhajjal tette fel a kérdést: - Akkor mond, hogyan képzeled azt a kertet, mit hova ültessünk? – Maria szeme boldogan felragyogott. Tudta jól Robinnak milyen nagyon nehezére esik ezt megtennie, hogy érdeklődjön valami olyan iránt, amit szívesen elfojtott volna már a tervezés csíráiban is, s most mégis az ő kedvére tesz, és beleegyezett a kerttervezésbe. S ha mindketten ugyanarra gondoltak: a születendő közös gyermekükre, akkor belátták, nagyon is szükséges lesz az a kert. Mert nem tudhatják, hogy mit hoz a jövő.