Titkok

Charlotte meglepetten nyitott ajtót. A küszöbön Maria várakozott, lágyan a vállára omlottak vörös fürtjei, melyek most aranybíbor színűek voltak a délutáni napfényben. A karján karoskosárban szép gombafejek hevertek, még friss sötét földdarabkák között.
- Szedtem egy kis vacsorának valót – emelte meg a kosarat Maria, majd tanácstalanul Charlotte-ra emelte komoly szürke szemeit. – De fogalmam sincs, hogy nem mérgezőek-e? – Charlotte szélesre tárta a kaput, s meleg mosollyal betessékelte a sógorasszonyt.
- Meglátjuk mit tehetünk, bújj beljebb! – invitálta.
- Anyu! Kimehetek végre az erdőbe?!- ordította Armand, dübörögve a lépcsőfordulón.
- Nem!
- Utálom a szobafogságot!
- Nem vagy a szobádba zárva!
- De már nincs sár!
- Fúj a szél!
- Nem is fúj! Miért nem mehetek ki? – toporzékolt Armand.
- Játsz szépen a falovaddal fiam! És hagyj egy kis nyugtot nekem! – sóhajtotta Charlotte, s behúzta a szalonba Mariát. – Az erdő nem biztonságos. Robin nem említette, hogy egyedül ne kószálj?
- Említett valami hasonlót – felelte kitérően Maria.
- Mi lenne, ha kivételesen megfogadnád a tanácsait? Igaz nem sokat ér Robin mondanivalója, de néha van igazságtartalma, hidd el nekem – foglalt helyet a kanapén Charlotte, s lesöpörve a kézimunkáját, maga elé intette a kosarat. – Add csak, megmutatom, melyik milyen, bár első ránézésre is megállapíthatom, hogy mind ehető! Ha csak egyetlen mérgező is lenne közte ki kellene dobnom az egész kosárral – válogatta szét a gombákat fürgeséggel Charlotte.
- Ó tényleg?! Hát ezt nem tudtam… - motyogta Maria leereszkedve egy karosszékbe.
- Sok mindent kell még tanulnod az erdőről Maria – jelentette ki bölcsen Charlotte.
- Igen én is így érzem, csak hát Robin azon kívül, hogy eltilt az erdőtől, nem sok mindent mond róla – ereszkedett meg csüggedten Maria tartása.
- Pontosan tudom, hogy mit élsz át, mert Lionel is ilyen volt – mosolygott rá megértően Charlotte. – Tudod…egykor én is…városi lány voltam – ingatta a fejét Charlotte, s álmodozó hangon folytatta. – Imádtam a várost! A sétálóutcát, ahova minden vasárnap ki lehetett menni és megnézni a kirakatokat, a divatszalonokat, és finom kelméket vásárolhattam…de aztán…- Charlotte zavartan elmosolyodott, s gyorsan a kosár mélyére nézett.
- Aztán…? – csúszott a szék szélére Maria.
- Hát tudod…aztán megismertem Lionelt és ez mindent megváltoztatott – köszörülgette a torkát Charlotte. – Lionel a városban járt, valami üzleti ügyekben…és gondolom te is hasonlót érezhettél…más volt, mint bárki akit addig ismertem, öntörvényű és merész. Vele minden vad és viharos volt, akár egy vihardagály. Azonnal beleszerettem, három hétre rá, már megkérte a kezem. A de Noirok már csak ilyenek, nézd ezek tipikus erdei gombák, ha ezeket szeded, biztos lehetsz benne, hogy nem téveszted össze semmi mással – terelte el a szót Charlotte, s megmutatta a növényeket Mariának. – Van is egy könyvem a könyvtárban az erdei gombákról, ha akarod kölcsönadom – pattant fel Charlotte suhogó szoknyával.
- Ó, az nagyon jó lenne! – lelkesedett Maria, s követte a sógornőjét. Maria sok könyvtárban járt már. Például a londoni közkönyvtárban, vagy a nagybátyja magánkönyvtárában Holdszálláson, vagy a de Noir vár pinceraktárában tárolt könyveskamrában. Lionel de Noir és Charlotte könyvtára teljesen más volt. A könyvek zárt üveges szekrényekben rejtőztek. Vitrin mögött, mint a védett ritka példányok, vagy amit sohasem használnak. Maria követte Charlotte-ot a szobába. A nő tanácstalanul forgolódott a szobában.
- Nem tudom pontosan merre lehet, segítenél megtalálni? – kérte fel a lányt Charlotte. Maria nagyon is sejtette a könyvtárszoba inkább reprezentatív helység, alig töltheti be tényleges funkcióját, ha a ház tulajdonosai azt sem tudják milyen könyveik hol és merre találhatóak ebben a szerény választékban.
- Rendben, akkor én ezen az oldalon keresgélek – fordította el a kulcsot Maria, s ujjait lágyan végighúzta a kötetek gerincén. Egy finom bőrkötéses könyvecskén megakadt a keze. Arany cirádával a de Noir nevet égették a bőrbe. Maria egy apró habozás után felütötte a könyvet. Meglepődve tapasztalta, hogy családi miniatúra albumot tart a kezében. Miért Lionel de Noir őrzi ezt, és miért nem a nagy Coeur de Noir kastélyában bukkant rá? Maria szeme mosolyogva akadt meg egy kis litográfián, melyen a két unokatestvér állt, egymást vállát átkarolva. De hamar le is hervadt a mosolya, ahogy átlapozva, egy ismeretlen nőt látott Robin arcképe mellett. A fiatal lány hamvas szőke hajú kék szemű teremtés volt, légies, akár egy angyal. Lágy szinte nem is evilági mosollyal az ajka körül. Nem lehetett letagadni, hogy ő az egyik legszebb nő Angliában. S a képaláíráson az állt: Robin jegyese. Maria tenyere megizzadt, ahogy a könyvet tartotta, s egyben mintha minden melegség kiszállt volna az ujjai hegyén keresztül, szinte megdermedtek az ujjai.
- Ó itt van! Megtaláltam! – lelkendezett a háta mögött Charlotte, s csak lelkesedése akkor apadt le, amikor meglátta Maria falfehér arcát, ahogy egy bizonyos képről kérdőn felemeli rá vallató szürke szemeit.
- Ki ez a nő? – zihálta Maria, s szempillája sem rebbent, ahogy Charlotte-ra nézett.
- Ezt nem tőlem kellene megtudnod – mondta elkomolyodva Charlotte. Maria másodpercekig bámulta sógornőjét, ahogy különösen elzárkózik tőle. Maria úgy érezte elárulták. Mind. Az egész de Noir klán. Mindenki tudott valamiről, valakiről, akiről ő nem! Tíz év házasság után kell ezt megtudnia Robin de Noirról, a saját férjéről? Mintha nem is ismerné, mintha nem is tudná, hogy ki ez az idegen, aki egy tolvaj, elrabolta az ő szívét is, de cserébe megkapta-e Robinét valaha is?
- Nem voltatok őszinték hozzám! – sziszegte Maria, visszacsapva a kötetet a polcra, s elviharzott. Charlotte, csak a bejárati ajtó előtt érte utól, s megragadta Maria könyökét, hogy visszatartsa.
- Ne légy ítélkező Maria, amíg nem tudsz semmit! – lihegte kifulladva Maria arcába Charlotte.
- Most már épp eleget tudtam meg. A gombákat megtarthatod! – fröcsögte Maria, s lerohant a lépcsőkön, s belevetette magát az erdőbe.

Maria dühösen rúgta maga előtt az avart, miközben képtelen volt felfogni az információkat. Robin és egy másik nő? De hát…Maria kimerülten torpant meg. De hát Robin tíz évvel idősebb nála. Miért volna olyan elképzelhetetlen és kizárt dolog, hogy a férfi életében volt előtte egy másik nő. Mielőtt ő Maria Merryweather megérkezett volna Holdszállásra. Miért érzi úgy, hogy becsapta a férfi? Hogy megcsalta?
- A dühös kis vadóc, lám, nem hallgat a szép szóra – hallotta meg Robin gunyoros hangját a háta mögött Maria.
- Beszélni akarok veled! – csattant rá Maria.
- Kiváló az időzítés – tárta szét a karját Robin. – Nem hall minket senki, csak a madarak.
- Rendben. Ki az az Enyma? – szegezte a férfinak a kérdést Maria. Robin tartása megfeszült, ahogy meghallotta a nevet, s mintha egy sötét árnyék suhant volna át az arcán. Robin levette a kalapját, s leguggolt a csermely széléhez. Ismét itt voltak, ahol az erdőben szeretkeztek, a forrásvíznél.
- Kérdeztem valamit! – szólt vádlón Maria.
- Honnan tudsz róla? – kérdezte egészen halkan és bosszankodva Robin.
- Charlotte-al voltunk a könyvtárszobájukban, és véletlenül a kezembe akadt egy kis képeskönyv. Amiben a menyasszonyodként szerepel az a nő! – Robin fújtatva bólogatott.
- Mi ez az egész? Tíz éve elhallgatod előttem, hogy…
- A dolognak nincs jelentősége, és akkor sem volt, amikor mi ketten megismerkedtünk – felelte Robin.
- Nincs jelentősége? – kiáltotta döbbenten Maria. – Elhallgattad előlem! Te és mindenki! Hogy nézhettetek nap mint nap a szemembe úgy hogy…hogy…
- Talán úgy, hogy kínos az egész ügy azért! – ordította vissza Robin.
- Neked kínos!? Szerinted hogy éreztem magam, amikor megtudtam? – kiáltotta Maria sértetten.
- Én… nem akarok erről beszélni – nézett el a csermely folyásának irányába Robin.
- Pedig kellene – sütötte le a szemét Maria.
- Miért? – jött az egyszerű kérdés.
- Mert én arra kérlek.
- Ha azt mondom nincs jelentősége nem elég?
- Nem. Amíg úgy érzem, hogy sötét foltok vannak előttem az életedben. Enyma is egy közülük – erősítette meg Maria.
- Hát jó, ha szeretnéd essünk túl rajta – biccentett Robin, s felegyenesedve átnézett a csermely másik oldalára. Átlépte a kis forrást, majd vissza, s így szlalomozva a csermely folyásán kezdte elmesélni a történetet.
- Enyma…az anyámra emlékeztetett. Szőke mézszínű haj, kék szemek, porcelánbőr, kedves és gyengéd volt. Ha ismered Lovedayt akkor tudod miről beszélek. Loveday is olyan mint amilyennek anyám él az emlékezetemben. Akkoriban ő volt az eszményi nőképem. Fiatal voltam, és naív…és szerelmes. Enyma apja az apámmal vadászgatott. Hivatalból, jó pénzért. S egyszer-kétszer elhozta a lányát is magával, mert Enyma anyja sem élt már akkor. Titokban jegyeztük el egymást. Csak az én klánom tudott róla, apám nem. Ezért volt az a képsorozat is Lionelnél, ő lett volna a tanúnk. Csendes esküvőt akartunk Greenwichben. De…aztán…néhány héttel a szökés előtt, megjelent a színen…
- Julien de Montmarte – szúrta közbe Maria.
- Úgy van. Látom kezd összeállni a kép.
- Az a sérülés a szeme fölött…
- Igen…akkor esett a dolog. Egy este, ünnepség volt nálunk a várban. Enyma egy aranyfonállal szőtt bordó selyemsálat viselt övként a derekán. A sálon egy koronás sólyom címerével. Ha jól rémlik ez volt a titkos Royal White. Julien titkos címere. A sál pedig egyet jelentett: Enyma felbontva titkos eljegyzésünket Juliennek adta magát, még az azt megelőző éjszakán. Persze elvakított a düh és a féltékenység, meg akartam ölni Julient. Párbajra hívtam, s Julien vesztett. De akkor már Enyma csillaga is kihunyt fény volt a szememben. Átengedtem Juliennek, mert nem láttam értelmét, hogy tovább küzdjek egy nőért, akit lehengerelt Julien sima világias modora.
- És aztán…
- A történet többi részét tudod nem igaz?
- Tudnom kellene? – lepődött meg Maria.
- A történet további részét már ismered. Julien elvette feleségül Enymát. Enyma apja pedig bejuttatta Julient a lordok házába. Julien politikai pályát futott be, Enyma belehalt a gyermekszülésbe, Julien megkapta a vagyont, és víg özvegyként éli tovább az életét.
- Azt hittem Enyma beteg volt…
- Bizonyára az is…részletkérdés. Julien messze nem bizonyult olyan férjnek, mint amilyen csábító volt.
- S a szakadék még mélyebb lett közted és Julien között. Julient végleg kitagadtad a klánból, és már értem miért a gyűlölködés közted és Julien között. Valójában elvette tőled a menyasszonyodat.
- Az egész elég prózai és ha lehet még rosszabb fényben tüntet fel, mint amilyen eddig voltam, de ha már ennél is szánalmasabb leszek, majd én is levetem magam a mélybe – fintorgott Robin.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem – bólintott Maria.
- Talán most már érted, miért gyűlöltem azt, ahogy Juliennel viselkedtél, amikor itt volt. Mert azt éreztem, hogy most a feleségem fogja elcsábítani mellőlem.
- Én nem vagyok Enyma – jelentette ki Maria.
- Tudom…de…
- Akkor nincs de – szólt határozottan Maria, s leguggolt a csermelyhez Robin mellé. – Iható ez a víz?
- Igen – biccentett Robin, s segített vizet meríteni Mariának. Maria belekortyolt a Robin kézmelegétől langyossá váló forrásvízbe. Robin itta ki a maradék vizet a tenyeréből, s felhúzta a guggoló Mariát is a földről.
- Tudod Robin, te jobb ember vagy, mint Julien…ezért sem tudnám őt választani helyetted. Mert neked van szíved – szorította Maria a tenyerét Robin mellkasára, s megérezte a férfi erős szívdobogását a keze alatt.
- Megnyugtató ezt hallani, köszönöm – vigyorgott rá bágyadtan Robin, s csókot lehelt Maria hűvös ajkaira.