Fenyőerdő mélyén

Vanessa

A bordószín Vauxhall Adam-om motorja csendesen dorombol ma is az erdei nyomtávú úton. Imádom a fenyveseket, ahogy felém borulnak minden egyes munkába vezető utamon. Egyetlen sáv van errefelé kijárva, amely jól látszik akármikor erre jövök. Ezen már annyiszor elgondolkodtam, hogy napjában kétszer teszem meg én az utat, a főnököm is néhányszor, de ennyi is elég a kétsávos nyomtávhoz? Bekormányzom a Vauxhallom a madártetőszerű kis parkolóhelyemre és csak bámulom a főnököm birodalmát. Hatalmas ablakok nyílnak a fenyvesekre, és most visszatükrözik az ezüstfenyők óriási erdejét.  Ujjaimmal a kormányt simogatva ülök a kocsimban és álmodozok. Milyen lehet ebbe a házba hazatérni? Távol mindentől, elzárva a világtól, sehol egy teremtett lélek csak az erdő.  Fűzős sportcipőmmel kilépek az esőbe és próbálom kerülni a tócsákat, kezemben a kulcsokat csörgetem és mielőtt bőrig ázok bemenekülök a ház biztonságos melegébe.

-          Jó reggelt! – kiáltom be, bár tudom, hogy reménytelen próbálkozás. Hétfőn reggel erre a kiáltásra sosem kapok választ. A karórámra pillantok és megállapítom, hogy kilenc óra múlt öt perccel, és a főnököm ezek szerint még mindig ágyban. Ha nekem is a házam lenne az irodám én is megtehetném, hogy akkor mászok ki az ágyból, amikor csak akarok. A krémszín járólapon nyikorog a cipőm talpa. A reggeleim általában mindig ugyanúgy indulnak. Szeretem a munkám, de tényleg. Mert innen nem lehet elkésni. A főnökömet abszolút nem érdekli, hogy mikor és hogy érkezem és távozom, egyáltalán nem is értem, minek kell neki személyi asszisztens. Mert hivatalosan az vagyok. Szerintem valójában csak azt akarta, hogy valaki elpakolja az iratokat az asztaláról, témák szerint mappába, és valaki lefőzze neki reggel a kávét. Tehát miután megérkezem, megpróbálok személyi asszisztensi külsőt kölcsönözni magamnak, mert bár meglehetősen ritkán, de előfordul, hogy ügyfelek érkeznek az erdei házba, vagy külső beszállítók, vagy a munkások, mérnökök, tárgyalásra igyekvő ismeretlenek. Igaz én vezetem a főnököm határidőnaplóját, de váratlan esetek mindig akadnak. Lerántom magamról a farmerem és az elnyűtt több éves pulóverem és fehér blúzra és szürke térd felett érő ceruzaszoknyára cserélem öltözékem, a harisnya már rajtam van, itt csak a körömcipőbe bújok bele és ideje felnéznem az emeletre. Kopog a cipőm sarka a lépcsőn, ahogy az emeletre tartok.

-          Liam! -  tolom be a tenyeremmel a hálószobája ajtaját. Tessék, a főnököm, hason fekve szétterülve a királyi méretű franciaágyában, egy szál lepedővel a derekán. Hát éppen nem egy főnök típus.

-          Korán jöttél! – morogja a párnájába. Hála istennek legalább nincs mellette semmiféle cicababa. Meg tudok őrülni, amikor a nőivel kell találkoznom a lépcsőfordulóban.

-          Liam, negyed tíz van, és tízkor várnak Ezüstharmaton a munkások! -  lépek a gardróbszekrényhez és rutinosan lekapok egy inget a vállfáról. Szemem megakad a gyönyörű panorámán. Liam de Noir  hálószobájának mennyezettől padlóig terjedő tolóajtós ablakai a fenyvesekre és a tengerre néznek. Meg sem érdemli ezt az álomszép kilátást, mert sosem értékeli.

-          Hagyj aludni! – dünnyögte Liam a párnába.

-          Főzök lent kávét. Ezeket vedd fel! – dobom az ágyra a ruhákat és kopogó cipővel elhagyom a hálószobáját. Fárasztó egy pasas!  Már lefő a kávé, mire leér az irodaszintre. Rám sem néz, csak beletúr göndör hajába és kávéscsészét keresgél a konyhapultnál. Jön-megy, leforrázza a kezét és az íróasztalánál keresgél. Reménytelen eset!

-          Bejövő hívás! – szólok rá az íróasztalom mögül, ahogy felvillan a zöld fény a vezetékes telefonon és meg is csörren.

-          Fogadd! – égeti meg a nyelvét és felszisszen.

-          DeNoir Építőipari és Tervező Iroda! Vanessa Williams, miben segíthetek? – emelem a fülemhez a kagylót és a számlák exceltáblázatát bámulom a képernyőn.

-          Szia Cicababa! – búgja egy rekedt mély férfihang.

-          Alex! Mit akarsz mondjad? – futnak a billentyűzeten tovább az ujjaim. Alex a főnököm tervezőmérnök társa. Együtt jártak egyetemre és a főnököm meghívta a céghez, még mielőtt végeztek volna az egyetemen. Alex az első számú zaklatóm ezen az istenverte távoli kis helyen, de a próbálkozása teljesen reménytelen. Hiába utasítom vissza, megingathatatlanul nyomul, már néha szinte fárasztó, néha meg aranyos ez az értelmetlen próbálkozása, de tényleg. Ma nem kapott el jó passzban, fáradt vagyok a flörtölős, csajfelszedős játékaihoz.

-          Felébredt már? – kérdezi Alex unottan fütyörészve a vonal túlsó végén.

-          Igen, éppen a Somerseti ház tervrajzait keresi nagyban – pillantok át az irodánkat összekötő ajtón a főnökömre.

-          Remek, akkor add egy kicsit. Puszillak édes! – vigyorog, hallatszik a hangján.

-          Alex az, beszélni akar veled! – teszem a kagylót az asztalra, és most már teljes figyelmemet a számlákra fordíthatom. Liam átveszi a kagylót, de mivel a vezeték az asztalomhoz kényszeríti, fél fenékkel az íróasztalomra ül és a kagylót a füle és a válla közé szorítva széthajtja maga előtt a tervrajzot. Sötétbarna szeme néha fürkészőn rám tekint, úgyhogy, inkább fogom a számlákat és felállok, s a lefűzőmappákat keresem, amikbe a számlákat szoktuk tenni.

Liam

A somerseti házak a legújabb angliai projektjeink. Sokkal jobban szeretek vidéki sorházakat tervezni, mint luxusvillákat Miamiban, de az igazán nagy kihívás az a Japánban tervezett földrengésbiztos lakóépületek egyike. A szakmai befutásomat is egy Japán földrengésbiztos vállalati irodaháznak köszönhetem. S tessék egy egyszerű sorház meghaladja a fantáziámat. Beszűkültem. A sorház az sorház. Miért vagyok ennyire elégedetlen ezzel? Újat akarok adni. A természetbe simuló tervekről híres a DeNoir tervezőiroda, én meg egy sablon viktoriánus sorházzal akarok előhozakodni? Hogyan lehet a sorház hangulatot visszaadni luxuskivitelben hatalmas üvegablakokkal és lapos tetőkkel és süllyesztett garázzsal.

-          Figyelsz rám egyáltalán? – acsarkodik Alex a vonal túlsó végén.

-          Mondjad! – húzok néhány vonalat az emeleti ablakok alá. Talán teraszok hosszan, függőkertként, a hátsó udvar felé?

-          Mi van rajta? – lihegi vigyorogva a telefonba Alex.

-          Mh?

-          A szexi, észbontóan dögös vörös hajú személyi asszisztenseden – nevet Alex.

-          Figyelj, Alex késésben vagyok! – pillantok végig Vanessán, ahogy körömcipőben is lábujjhegyre áll, hogy a felső polcról levegye a fekete mappák egyikét.

-          Füstszín áttetsző harisnya, fekete körömcipő, feszül a fokhagymaforma fenekén a szürke szövetszoknya, ami rásimul a csípőjére, térd feletti rövid szoknya, de ha leül combközépig ér, ha keresztbe teszi a lábát akkor még feljebb csúszik, egészen az ölébe, s a hátsó felvágás olyan hosszú, hogy mindig reménykedsz meglátod-e a bugyiját. Eltaláltam? – szemem végigjáratom Vanessa lábán és egyetértően bólintok.

-          Igen. Miért ezen hívsz – szólalok meg, miután eszembe jut, hogy Alex nem látja a bólintásomat.

-          Nem akartalak felébreszteni, és tudom, hogy így mellette vagy és tökéletes helyzetképet adhatsz róla. Honnan szereztél te ilyen szexi dögöt személyi asszisztensnek?

-          Hasznos infó?

-          Hogy tudsz mellette dolgozni, most komolyan? Hozd magaddal őt is, meg a csarnok terveit! Na csáó! – nyomta ki a telefont Alex. Vanessa visszaült a forgószékébe, és várakozón nézett rám. Csak lassan esett le, hogy azért, mert a fenekemmel elfoglalom az asztala nagy részét a tervrajzaim meg a monitora nagy részét kitakarják. Szürkéskék szemei nyugodtan meredtek rám. A szeme most is sötétkékkel volt kihúzva, ami csak nagyobb kontrasztot adott sápadtfehér bőrének, ami úgy feszült, jellegzetes enyhén kiálló arccsontjára és hűvös, magas homlokára.

-          Fura szag van itt – kezdtem összetekerni a térdemen a tervrajzot.

-          A dauervizem – gurult a billentyűzethez Vanessa. – Megáztam.

-          Ez nem természetes göndör? – mértem végig a válláig érő vörös hajat, amit munka közben mindig félig feltűzött egy fekete csattal.

-          Nem. Természetesen, ázott macska kinézetű vagyok – jelentette ki erre apró ujjait a billentyűzetre helyezve.

-          A szín? – tettem a tekercset egy bőrtokba, s lezártam a kupakját.

-          Az sem természetes.

-          Valami természetes rajtad azért?

-          Természetesen utálom a hülye kérdéseket – vágta rá a monitort bámulva.

-          Ezt megkaptam. Ki kéne hogy rúgjalak.

-          Csak tessék – bágyadtan nézett rám. Beletörődő a szeme. Ezt sokszor megállapítottam. Ő volt az egyetlen jelölt, aki vállalta, hogy a világ végére költözzön ezért a munkáért. Vanessa Ezüstharmaton bérelt egy lakást, és onnan tudom, mert mindent én intéztem neki. Senki sem akart kiköltözni ide. A semmi közepére, egy aprócska településre, hogy onnan erdei ösvényeken igyekezzen a munkahelyére. Vanessa itt volt, egy használt Vauxhallal járt és a magánéletéről semmit sem tudok.  A Vauxhall!

-          Kéne a kocsid – jelentettem ki, miközben a hónom alá csaptam a tervrajzokat.

-          Tessék? – szaladtak fel a ráncok a homlokán.

-          Az enyém bent maradt a városban. Ittam és taxival jöttem haza este, a kocsim még a városban van.

-          Aham, ki akarsz rúgni, de a kocsim kellene –  erre mit mondhatnék. Rávigyorogtam és már nyúlt is a táskájáért és hozzámvágta a kocsikulcsokat. Mellkason talált és majdnem leejtettem mindent a kezemből, hogy elkapjam. – Esik kint! – szólt utánam. Bevágtam az ajtót, s kisietve a Vauxhall hátsó ülésére hajítottam a tervrajzokat.

Vanessa

A főnököm tud mosolyogni. Nem is akárhogy. Szédítően csibészes mosolya van. Ezért tapadtak rá a nők. Lerúgom a lábamról a körömcipőket és bekapcsoltam a rádiót. Az eső ütemesen verte az ablakot.  Liam visszarohan.

-          Hú esik kint. Miért nem mondtad? – Na ez Liam de Noir a főnököm. Kikapott egy fekete hosszú esernyőt az esernyőtartóban sorakozók közül. – Délután jövök csak! – kiáltja még és már el is viharzott. A Vauxhallom eltűnt az erdő rengetegében. Ha egy férfi vezeti mindig máshogy megy, még a hangja is másabb, Liam mindig nagy lendülettel vezet, sietve. A napjaim meglehetősen eseménytelenek. Liam, a főnököm, sokszor utazik. Én ellenőrzöm az emailjeit, a telefonjait, a naptárát. Liam pedig hetekre eltűnik, ha hazaér akkor is többnyire az íróasztalánál ül és rajzol. Ha projekt van, akkor le sem fekszik. vékony hegyű tollai vannak, és szálkás betűi és számjai, de mindig olvasható minden írása.

A szüleim azt hiszik, hogy befejeztem a jogi tanulmányaimat. És egy ügyvédi irodánál dolgozom. A szüleim elképzelései szerint én Londonban dolgozom. Bíróságra járok. A valóságban. Félbehagytam a tanulmányaimat, egy pasiért. Az exem egy életművész volt, aztán rájöttem, hogy nekem is csak kamuzott mindent. A szüleimnek fogalmuk sincs róla, hogy a világ végén élek, és egy olyan munkát végzek, amihez még csak végzettség sem kell. Liam a felvételi beszélgetésünkön megkérdezte, hogy miért jelentkeztem az állásra. A válaszom az volt, hogy el akarok menekülni a világ elől és úgy tűnt ez jó hely lesz erre. Liamnak nem kellett több. Itt vagyok. Liam házában. Amit ő tervezett. tetszik a háza. Modern, letisztult formák, egyszerű alapszínek, közel a természethez. De most elvitte a kocsimat, tehát meg kell várnom, amíg hazaér. 

Ünnepi bál

A vadászházban körbeállták a nagy étkezőasztalt. Mind a nyitott ládába bámultak. Ékszerek voltak. Ezüst, arany, drágakövek és igazgyöngysorok. Robin csak hümmögött. Lionel az állát dörzsölgette, Maria szürke szeme izgatottan járt az ékszereken. Charlotte enyhén unottan támasztotta meg csípőjét az asztal sarkán.

- Ez kétségtelenül kincs. Egy láda kincs – ismételgette Robin.

- Valóban. Az a kérdés, hogy mihez kezdjünk vele? – biccentett rá Lionel.

- Természetesen szétosztjuk a klánban – vakargatta a nyakszirtjét Robin.

- S rendezhetnénk egy bált, itt nálunk, ahol mindenki viselhetné a Monmouth-ékszereket! – pislogott Maria. Robin sötét villanással Lionelre nézett. Ezek a nők!

- Mennyi ideig húzzuk ki ezekkel a kincsekkel? – mérlegelte Lionel.

- Egy darabig biztosan – ingatta a fejét Robin. – Szóval egy klánösszejövetel nálunk? – nézett le Mariára Robin.

- Igen- igen! Megünnepeljük a nagy kincs megtalálását! – tapsikolt Maria lelkesen.

- Végülis van okunk az ünneplésre – állt Maria mellé megerősítően Charlotte.

- Az igaz! – biccentett rá Lionel is.

- Legyen! – adta meg magát Robin, aki a legkevésbé akart városias bált rendezni.

Maria lelkesen készült a bálra, amit elsőként rendezhet meg otthonában, mint háziasszony. Először is egyeztette a menüsort. Majd külön gondja volt a díszítésre. Vázákat és virágokat szerzett, és Robinnak elképzelése se volt hogyan, de megkaparintotta a Monmouth hercegné portréját a de Noir várból. Csak sejtése lehetett, hogy ellopatta a klántagokkal. Ez volt a szalon és az étkező összenyitott termében középen, virágokkal körbedíszítve a központi elem. Maria egy olívazöld, hímzett uszályos nagyestélyit varratott magának ez alkalomra. a Monmouth ékszerekből viszont nagyon visszafogott darabokat választott. Apró smaragdköves nyakláncot, hozzá illő ékszerekkel. Robin vörösbort kortyolgatott a kandalló előtt. Shadow fültövét dörzsölgette. A kincseket Maria találta ezért szava sem lehet. Ha a talált zsákmányából ő bált akar rendezni, hát rendezzen bált. A klánja nagy részét jobban érdekli a szesz mint a tánc.  Robin nem vett részt a vendégek fogadásában. Csak az egyre nagyobb zsivajból hallotta, hogy gyűlik a társaság. Maria zenészeket is fogadott, sürgött-forgott és élvezte, hogy ő rendezhet eseményt a klánnak. Úgy látta, igen jól szerepel ebben az új fordulatban a felesége. Jó kedvű volt, vörös haját feltűzte, de néhány rakoncátlan tincs az arcát keretezte, lágyan hullámzott a haja, az arca kipirult, nevetgélt, mindenkinek a kedvében akart járni, mindenkitől meg akarta tudni mit szól a szerencséhez, a talált kincsekhez.

Robin kényelmesen kinyújtotta a lábait, készült a kandalló ropogására elszunyókálni. Remélte, hogy Maria nem akar vele is táncolni ma este. Részéről ez az egész nem volt nagy dolog, ő sokszor szerzett zsálmányt, ékszereket, ezt azt. Ez az egész ügy csak Mariának különleges. Hát had örüljön. Robin egyre laposabbakat pislogott, amikor ismerős parfümillat csapta meg. Charlotte ibolyakék ruhája suhant a látóterébe és a kandalló párkányára könyökölt. Enyhén visszanézett Robinra.

- Nem ünnepelsz? – nézett futólag Robinra.

- Ez Maria ünnepe, hagyom kibontakozni – rántott vállat Robin. – Miért csatlakoztál hozzám? – fordult meg ültében Robin a tömeg felé.

- Csak közölni akartam, hogy tudd: Lionellel gyereket várunk – felelte Charlotte.

- Remek hír – biccentett közönyösen Robin. Lionel közeledett feléjük széles vigyorral az arcán.

- Na elújságoltad a jó hírt? – karolta át Charlotte derekát Lionel.

- Igen – simult hozzá Charlotte halvány mosollyal.

- Na és választottatok már nevet is? – meredt dülledő szemekkel Charlotte zafírköves fülbevalójára Robin. Charlotte nem vett fel semmit a Monmouth-kincsből. Csak a tőle kapott DeNoir-ékszer volt rajta. És a karikagyűrűje.

- Armand lesz – vigyorgott Lionel.

- Lionel csak fiúnévben gondolkodik – ingatta a fejét Charlotte.

- Jó név. Gyertek ünnepeljük meg, most már dupla az örömünk – fogott kezet Lionellel Robin és megveregette az unokatestvére vállát. Charlotte arcára pedig futó csókot nyomott gratulációként. Egy korszak lezárult. Robin szinte megkönnyebbült. Örült, hogy végre rendeződnek a kusza érzelmi és családi viszonyok. Lionel és Charlotte nagyon boldognak tűntek. Robin könnyű sóhajjal szinte felszabadult. Végül minden megoldódott a fenyvesekben. Tényleg van okuk az ünneplésre. Minden jóra fordult.

Robin előresietett és Maria keze után nyúlt. Maria meglepve nézett hátra a férjére.

- Madam de Noir, megnyitjuk a bált? – kérdezte hamiskás mosollyal Robin és kiforgatta a hóna alatt Mariát. Maria és Robin kettősét kissé lemaradva Lionel és Charlotte párosa követte az angolkeringőben. A De Noir klán rövid időre megélhetési gondok nélkül vészelheti át az időket az erdőben, s megkönnyebbült mosoly terült szét a klántagok arcán.

A jelenés

A hajnal első sugarai derengtek a fenyvesek csúcsain, mikor Mariának kipattant a szeme. Fázósan dugta ki csupasz lábait a fodros paplan alól és házipapucsát keresgélte a padlón. Egy puha szőrmét tekert maga köré, ahogy az ablakba könyökölt.

- Esküszöm, hogy hangot hallottam! – lehelte Maria, s lehelete lecsapódott a hideg ablaküvegen. A fenyő és tölgyfák ágai körül sűrű köd gomolygott, de a tisztás szélén sűrű alsószoknya ringott. A kontessza várakozva sétált le-fel, időnként felnézett Maria ablakára. Maria hullámos vörös haja suhogott, ahogy hátranézett az ágyban mélyen szuszogó Robinra. Értelmetlen lenne felébreszteni. Maria egymaga indult el, a szőnyeg elnyelte a lépteit. Shadow füleit hegyezve mordult a kandalló előtt és Maria után ügetett. Hatalmas ásítással nyitotta ki a vadászház ajtaját Maria, s fázósan húzta magán szorosabbra a szőrmeanyagot. A kontessza kihúzta magát és felvetette az állát, ahogy Maria közeledését látta.

- Montmouth hercegné? Mivel szolgálhatok? – szólította meg a nőt Maria. A hercegné megemelte nehéz sűrű anyagú szoknyáját és megindult az erdőbe befelé. Maria botladozva követte, s időnként vissza-visszanézett a vadászházra. Hogy fog visszatalálni? Bizonytalanul oldalt pillantott az avart szimatoló Shadowra, aki lelkiismeretesen követte őt az erdőbe. Vajon hagyatkozhat erre az állatra? Robin szerint még Shadow nem igazi vadászkutya. Bár sokat fáradozott a kiképzésen Robin, vajon hazatalál?

A hercegné nem szólt, csak időnként hátra- hátranézett Mariára, hogy a lány követi-e. Amint konstatálta, hogy Maria lemaradva, de a nyomában van, elégedetten előre fordult és csak suhant tovább egyre mélyebben az erdőbe. Az erdőbe sokkal később jut el a fény, egészen komor és szürke volt minden. Napfényben annyira másabb az erdő. Most minden ködös, homályos, szürke, borongós, és kedvetlen volt.  Csak derengtek a néma ezüstfenyők. Alakjuk beleveszett a hajnali ködbe. A tölgyes elhullajtott avarjai felett némán, csupasz ágakkal keveredett a fenyvesek sorába. Hideg az erdő. És barátságtalan. Maria csupasz lábszára fázott, libabőrös volt a hideg reggeli levegőben. Ó bárcsak felöltözött volna! Csak nem akarta elszalasztani a jelenést. A kontessza nem vár.  Maria megszaporázta a lépteit nehogy lemaradjon. Shadow jelenléte valamelyest erőt adott, egy biztos pont az élők sorából. Egy kísérő. Shadow ugatna, ha valami veszélyt érezne. De a kutya csak bóklászott, időnként megeredt, tisztes távolságot tartott a kontesszától. Maria ujjai olyanok voltak akár a jégcsap. Fázott. Szeretett volna már odaérni, akárhova is igyekezett a hercegné. Talán mégiscsak meggondolatlanság egy árnyat követni? Sűrű az erdő. Napokba telhet, mire rátalálnak, hiába vannak sokan a klánban.

Végre a kontessza a látóhatár szélén megállt, imbolygó kis fehér folt volt csak az erdő mélyén. De már nem haladt semerre. Állt és várt. Sőt egy kidőlt farönkre ereszkedett. Várakozón figyelte Maria bizonytalan közeledését. Maria szürke szemét körbehordozta a jeleneten. A hercegné nem volt egyedül. Gyerekei keringőzve szökkentek a fák közt. Maria tátott szájjal bámulta a jelenetet. Olyanok voltak, mint bármelyik festményen a történelemkönyvekben. Maria már mindent ismert a hercegnéről. Tudta, hogy jóképű, vonzó férjével a herceggel nagyon szerettek táncolni. Aztán egy balesetben a nő lába megsérült, és többet már nem táncolhatott a férjével. A herceg más táncpartnereket keresett. Milyen szomorú! A hercegné a gyerekeit figyelte a fák, közt. Bizarr volt a néma pantomim, a gyerekek keringője, minden hang és dallam nélkül. Mintha egy letűnt kor lenyomatai elevenednének meg a múlt árnyai, a fenyvesek mélyén. Maria óvatosan lépkedett a ködben, az avarban, alaposan megbámulva a gyerekeket. Utánuk fordult, ahogy elszaladtak mellette.

- Monmouth hercegné? Anne? – óvakodott közelebb a szellemhez Maria. A hercegnő ránézett. Szemöldökét kérdőn megemelte, majd a lába elé mutatott a földre.  Maria nézte az avart, a gomolygó ködfelhőt közöttük, a szellem árnyát, ami kirajzolódott az úszó ködfelhőből. És nem értette, mit akarhat a hercegné. Maria értetlenül visszanézett a kontessza szép arcára. Az nyomatékosan újra rábökött a pontra, és hozzá erőszakosan bólintott.

- Mit mutat nekem Anne? Mit kell néznem? Mit akar megmutatni nem értem? – hebegte Maria, s erőtlenül letérdelt az avarba. Körbenézett maga körül. Nedves a talaj, az avar barátságtalan, nyirkos és földelegyes volt. Néhány levelet félresepert a talajon. Visszanézett a kontesszára. Monmouth hercegné elégedetten biccentett, s mintegy sürgetőn intette a folytatásra ösztökélve. Maria vonakodva harapott az alsó ajkára. Nagyon remélte, hogy nem ástak el senkit sem ide. Nem szeretett volna egy ilyen nyomot feltárni. Nem akart ilyen ügyekről tudni. Fázott és undorodott a nyirkos falevelek rothadt szagától.  Félreseperte az összeset a talajről és elkezdte körmével kaparni a földet. Felnézett a hercegnére.

Monmouth hercegné elégedetten feltartotta a fejét és futó pillantással viszonozta Maria vonakodó tekintetét.  Fejével aprókat biccentett hozzá. A talaj nedves volt, de alig akart engedni. Maria érezte, hogy beszakadnak a körmei, csupa földdarabos lett már minden körme. Az arcára vörös foltokat csípett a hideg és közben már kezdett kimelegedni a kaparástól. Verejtékező homlokát a karjába törölte hálóingje földtől maszatos volt, a keze csupa föld, de a kontessza kíméletlenül folytatásra intette.

Végre Shadow is csatlakozott és Maria kaparását utánozva maga is beleszimatolt az enyhe mélyedésbe és a maga erejével nekiveselkedett a földnek. A gyerekek körülöttük  rohangáltak, néma nevetésük bizarr képe kísérte Maria és a kutya kaparását. A kontessza ráérősen nézelődött az erdőben. Kényelmesen üldögélt a farönkön. Lába másra nem is lett volna alkalmas.  Szinte felügyelte Maria és a kutya tevékenységét.

- Bárcsak elárulná, hogy mégis miért kaparászok itt! – sóhajtotta Maria, egyre reménytelenebb elszántsággal nekiveselkedve a fenyvesek kemény földjének. Shadow nagy segítség volt a kitartó munkában. Intenzíven morgott, szagolt, fújtatott, és kapart, kapart rendületlenül. Maria  úgy érezte már a nap is felkelt. Elvesztette az időérzékét, már fájtak a karjai, a körmeit és az ujjbegyét már egyáltalán nem érezte, mind vörös volt az erőlködéstől.

- Elegem van ebből! – fakadt ki Maria és a sarkára ült. Erőtlenül ejtette két karját az ölébe és könnyezve kezdte a körmei alól kikaparni a földdarabokat. – Elfáradtam. És félek is! Nem tudom mit művelek itt! Nem tudunk beszélni! Nem is tudom miért vagyok itt! Nem mondja el, hogy mit és miért csinálok! – nézett dühösen és panaszosan a kontesszára. A hercegné csak nyugodtan viszonozta a pillantását. Láthatóan nem érezte magát betolakodónak az erdőben. – Ne nézzen így! Fáradt vagyok! Nem bírom tovább, hívok segítséget inkább! – sóhajtotta Maria. A hercegné csak nemet intett a fejével és a gödörre mutatott. Maria egy ideig makacsul csak bámulta a hercegnét.

- Jó, győzött Anne! – tárta szét a karját Maria és ismét a gödör fölé hajolt.  Maria haja csapzottan hullott előre, kusza hullámokban, koszosan és izzadtan térdelt az egyre mélyülő gödörnél, amikor Shadow mancsai valami keményen koppantak. Más koppanás volt, mint egy kő. Egy… Maria gyorsabban kezdte seperni az apró talajrögöket, simogatta ki a földből a kiálló kis sarkát…egy… méretes… ládának. Maria megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem koporsó volt. Nem egy morbid, rémtörténet közepébe csöppent. Nem őrült meg. A földben egy bőrszíjjal fedett fémcsatos láda volt. Egyik sarka már  arasznyira látszott is.

- Ez egy… láda! – nézett fel a hercegnére meglepetten Maria. – Ezt akarta megmutatni nekem? Ez a maga ládája? Elvesztette? Itt maradt? És maga tudta, hogy itt van? Mi van benne? Kincses láda? Ékszerekkel? A magáé? – Maria izgatottan pattant fel és a hercegnéhez sietett. Az csak félszeg mosollyal biccentett. Elégedetten felállt. Lágy mozdulattal Maria arca felé nyúlt, mintha meg akarná simítani, a lány fiatal, hamvas, kipirosodott bőrét, de végül csak a levegőben lehanyatlott a keze. Mariára mosolygott.

- Köszönöm! – súgta Maria. a hercegné lehunyt szemmel mosolyogva biccentett, majd körbenézett. A gyerekei mintha megérezték volna a kereső tekintetet, odaszaladtak anyjukhoz. Monmouth hercegné kézen fogta a gyerekeit. – Már nem találkozunk többet igaz? – kérdezte Maria a gyerekek után az asszonyra nézve. Monmouth hercegné a fejét rázta, rámosolygott búcsúzóul, majd a gyerekekkel hátat fordítva megindult az erdő mélye felé, szürke árnyát elnyelte a felkelő nap halvány sugara.

- Shadow! – szólt a kutyának Maria és futásnak eredt. – Vezess haza! – a kutya nekiiramodva, csaholva vágtatott előre, időnként megállt,  bevárat a lemaradó Mariát. Maria zihálva ért a tisztás szélére, megkönnyebbülve látta, hogy tényleg hazataláltak. A vadászház zsaluira sütött a reggeli napfény, egyszerre barátságos lett az erdő.  Maria lihegve felmászott a lépcsőn és benyitott a vadászházba.

- Maria! – szakadt ki Robinból, aki vörös kendőjét kötötte a nyakába. – Hol voltál? Már indulni akartam a keresésedre! Nem tudtam hol vagy! Többet ne csinálj ilyet! legalább egy sort írj, hogy hova mentél! Azt hittem elraboltak, vagy nem is tudom… bármi történhetett.

- Robin! – Maria zihálva ragadta meg Robin karját. – Megvan…! – pihegte.

- Micsoda!

- A hercegné!... a láda! … a kincs! – fújtatott teljesen kifulladva Maria.

- A szellem? A jelenésed? Találkoztál vele most reggel? És…mit mondtál? Hogy… kincset találtál? – ragadta meg Maria vállait Robin.

- Ezt… látnod kell! – húzta maga után kézenfogva Maria a férjét. Robin értetlenül és bambán, akadozó léptekkel haladt utána.

Lia kérdései és a válaszok

Köszönöm Liának a díjat és a kérdéseket. Tehát Lia 12 kérdése és a válaszaim, hogy egy kicsit jobban megismerjetek. :)
Callie

11.      Mi indított arra, hogy elkezdj blogot írni? 

A blogírás eredetileg naplóírással kezdődött és a plátói szerelmemről szólt.

22.      Milyen témában olvasol szívesen blogot? 

Elsősorban könyvkritikákat szeretek olvasni. Hogy kikerüljem a pocsék könyveket.

33.      Vannak olyan blogok, amiket rendszeresen olvasol? Mik? 

Mostanában nincs olyan blog, amit rendszeresen olvasok.

44.       A blogon kívül foglalkozol bármilyen formában az írással? 

Igen. Elsősorban szakmai cikkeket írok, illetve írtam egy regényt is. Remélem egyszer talán megjelenik.

55.      Mi neked a blogod? (munka, hobbi, önkifejezés...?)

Ez csakis hobbi. Ez a kikapcsolódásom és a szórakozásom is.

66.       Milyen témákban tudsz a leginkább kibontakozni? 

Téma? Azt hiszem leginkább a történelmi témákban bontakozom ki. De abban nagyon. J

.   7.      Mi az, ami elengedhetetlen számodra az íráshoz? 

Csend, és egy teljes napi nyugalom.

88.       Ért már bármiféle negativitás az írás miatt? Nem csak a negatív kommentekre gondolok.

Persze. Több is. Azt hiszem egy kapcsolatom is ráment, persze ez csak egy „válóok” volt a sok közül.

99.       Miket szeretsz még csinálni? 

Olvasni, kirándulni, és talán varrni.

110.   Hány évesen kezdtél el írni? (nem a blogot)

Legelőször 11 évesen írtam, akkoriban főleg novellákat és kisregényeket.

111.   Mit szeretnél elérni az életben? 

Jelenleg leginkább szakmai érvényesülést szeretnék.

   12.   Mi a legnagyobb félelmed? 

Szerintem ez már volt kérdés és ott is valami olyasmit írtam, hogy idő előtt meghalni.

Válaszok Laurának

Ismerjük meg jobban a bloggereket... Köszönöm a kérdéseket és a díjat Lau!
Pusszantlak: Callie

1.       Mit gondolsz, az ember megváltozik attól, ha ír, vagy ugyanolyan marad, mint előtte?

Megváltozik. Egyszerűen azért, mert miközben ír, átgondolja, hogy mit ír le. S az átgondolással már az egész egy gondolkodási folyamat része lesz. Több lesz.

2.       Milyen műfaj megírásában mozogsz a legotthonosabban?

Regény.

3.       Minek/kinek köszönheted azt, hogy most blogolsz?

egy műtétnek L

4.       Mennyire játszik közre az írásodban az, hogy az olvasóid mit szeretnének? Pl., ha ki akarsz írni egy karaktert a sztoriból, de kommentben megírják, hogy ne tedd, akkor végül megírod azt, amit elterveztél, vagy az olvasóid kérését helyezed előbbre?

Változó. Ha a történetet már megírtam, mielőtt publikáltam, akkor nem változtatok. Akkor végigviszem, és úgy teszem fel, ahogy megírtam. Ha még nincs kész a mű, akkor hajlok az olvasói igényekhez való igazodáshoz. Ami persze eddig kivétel nélkül oda vezetett, hogy végül egyáltalán nem élveztem azt, hogy az adott történetet írom. Mert már egy elvárás és kényszer alapján írtam, és nem szívből, ahogy igazán jó írni.

5.       Mi/ki jut eszedbe a 'rajongás' szóról?

Nekem erre a kérdésre mindig és első számúan Thököly Imre jut eszembe. De vannak mellette rajongási szakaszaim is, mondhatni fellángolásaim voltak már III. Richárd angol király iránt, mostanság Monmouth hercege a kedvenc. persze akadtak színészek is a sorban, mint rajongás Augustus Prew is közéjük tartozik…és a sort folytathatnám. Eléggé rajongó típus vagyok.

A skót kontessza

A templom hűvös levegőjét átszelte a harang zúgása. Maria mellett reccsent a templompad, ahogy Robin hozzá hajolt és az énekes könyvéből kikereste a megfelelő oldalt. Maria megemelte a fejét és körbenézett a karzaton, a templom falain, az úrasztalon, az oltáron. Minden nyugodt volt. Maria érezte, hogy a combjáról a súly lekerül, ahogy Robin kiemelte öléből a Merryweather könyvtár kötetét.

-          John Raithby? – Robin értetlenül belelapozott az 1819-es kötetbe. A könyvjelző a hatodik fejezetnél volt, talán mert ez volt a könyv közepe felé. – Monmouth herceg nagy árulása - olvasta fel hangosan Robin. – Miért olvasod ezt?

-          Leesett a könyvtárban. Azt hiszem ez egy jel volt Robin – vette el a férjétől a könyvet. – Most hallgassuk végig az atyát – fordította a szószék felé a fejét Maria, s innentől már nem figyelt tovább Robinra.

-          Tehát a vár? – kérdezte Lionel a hintóba ülve. Charlotte elvette a könyvet Mariától, ő is a jelölésnél nyitotta ki. A fogatra ülve Robin várakozón Mariára nézett.

-          Ki ez a Monmouth?

-          Egy törvénytelen gyermek.

-          Igazán? – húzta fel a szemöldökét Robin. Charlotte beljebb húzódott az ülésre és tüntetőlegesen a könyvbe mélyedt.

-          Igen. Monmouth hercege. Apja, a király, halála után összeesküvést szervezett, hogy követelje magának a trónt.

-          mint törvénytelen gyerek? – kérdezte közbe élesen Charlotte.

-          Azt állította anyjával összeházasodtak titokban, így joga van törvényes fiú utódként a trónra – bólintott Maria. – Igaz, nem tudta bizonyítani a házasságot – tette hozzá Maria.

-          Mi lett a herceg sorsa? – biccentette félre a fejét Charlotte a kötetben lapozva.

-          A törvényes örökös királyellenes lázadásnak minősítette tettét, az összeesküvőket kivégeztette. Monmouth herceget is.

-          Tragikus sors – nézett el Robin. – Mi köze van a fenyvesekhez?

-          Egyelőre semmi. De akkor is a könyv leesett. Tehát jel – biccentett Maria. Charlotte az út alatt átfutotta a történetet a kötetben. Se kép, se egyéb nem tartozott a leíráshoz. A törvénytelen herceg és sorsa mégis megrendítette. S ha hihet Mariának, akkor jelértékű, hogy ez a könyv került eléjük, ezzel a jelöléssel. Charlotte gondterhelten nézett a házaspár után. A fogaton maradt Lionel mellett. Lionel várakozón ült mellette.

-          Mi az?

-          Nem tudom, rossz érzésem van. De egészen más okból – sóhajtotta Charlotte. Neki is van egy törvénytelen gyereke. Mi van, ha Robin halála után…? Charlotte elhessegette magától a rossz gondolatokat. – Monmouth hercegét elismerte a király fiaként – mondta hangosan magát is megnyugtatva. Az ő gyerekét ez a veszély nem fogja fenyegetni. Robin nem tud a gyerekről. Magabiztosan lépett le a fogatról.

A vár lakoma alatt mindenki a maga gondolataiba mélyedt. Lionel próbálta megfejteni a feleségét, Charlotte gondolatai a gyereke körül forogtak, Robin a kísértet rejtélyén, Maria a Monmouth hercegén.

-          A herceg korában élt a nő?

-          Talán – bizonygatta Maria.

-          Maria bármit is hoz a történet, próbálj megmaradni a józanságodnál.

-          Természetesen. Ha segítetek – nézett körbe a társaságon Maria.

-          A szellemalak csak neked jelenik meg, így elég nehéz segítenünk – felelte Robin.

-          Csak annyit kértem, hogy támogassatok az ügyben. A megoldásában – felelte Maria. Robin, körbevezetsz a kastélyban?

-          Most?

-          Igen – állt fel Maria.

-          Mi is veletek tartunk – emelkedett fel Charlotte is ültéből. A széles de Noir képcsarnok folyosóján mentek keresztül. A de Noirok kíváncsi és komor tekintettel követték nyomon lépéseiket. Befordulva a kisebb folyosókra három lépcső vezetett le az átvezető szalonhoz. Kevésbé használt részei voltak ezek a várnak. Robin unottan figyelte Maria nézelődését. Minden képet alaposan megnézett, több szögből is. Charlotte csak kíváncsian bámészkodott, meg-megállt egy-egy képnél. A nők érdeklődésével ellentétben a két de Noir komótosan követte a két nőt. Cipőik koppanását felfogták a szőnyegek. Két szoba közt porfellegek lebegtek. Teremről teremre jártak. Minden szobával fogyott a remény is. Maria tanácstalanul lépkedett a képek közt. Egy idő után alig tudott már különbséget tenni a képen alakot öltő nők között. Hogyan ismerné meg az ő szellemalakját? ha a festményen lévő nők közt sem tud már különbségeket felfedezni?

-          Egyik sem? – lépett hozzá Charlotte.

-          Nem ismerek rá, mintha olyan homályos is lenne már az emlékem is róla. Egy szellemalakot hogyan is láthatnék élesen? – rázta hátra hullámos vörös haját Maria.

-          Ne légy türelmetlen! Hagyatkozz a megérzéseidre Maria – bíztatta Charlotte, suhogó szoknyában továbbhaladva.

-          Igazad van. Az egész csak intuíció kérdése – bizonygatta magának is Maria. Mély levegőt vett és körbenézett a következő folyosószakaszon. Nyugodtan körbehordozta a szemét a képeken. Az asszonyok fölényesen néztek le rá teljes alakos képük magaslatából. Szépek voltak, karcsúak, feltornyozott hajjal, finom, lágy esésű kelmékben, csipkében, hermelinpalásttal. Ékszerekkel. Más-más beállításban, ki szemből, ki oldalról. A folyosóra kilépve a vele szemközti falon egészen a folyosó legvégén megakadt a pillantása egy festményen.

-          Charlotte! – súgta halkan Maria.

-          Igen? – lépett hozzá azonnal Charlotte és követte Maria tekintetét. – Ő az?

-          Azt hiszem megtaláltam – sietett előre Maria felkapva szoknyáját, s futva tette meg a folyosó teljes hosszát. A festményen a nő félrebillentett fejjel nézett rájuk, szinte hivogatóan. egyik könyökével lazán a brokáttal borított asztalra támaszkodott ruhaujjának csipkeszegélye a könyökénél is lágyan a magas pultra borult. Másik kezével hermelinszegélyes szoknyáját tartotta, lágy mozdulattal. Egyenes tartással, lágy mozdulattal. Maria figyelmét is ez keltette fel. A hölgy kezének kecses tartása. Olyan könnyed és természetes volt az egész jelenség, a mozdulat, a beállítás. Mintha a nő csak rájuk várna ott a magasított asztalkára támaszkodva. Charlotte kíváncsian olvasta le az aranyozott keretbe vésett nevet.

-          Maria, itt az áll: kontessza Buccleuch.

-          Kontessza? – mérte végig a nőt Maria.

-          Igen – bólintott Charlotte a feliratot nézve.

-          De a festményen látod itt az asszony mellé festették a feliratot – simította végig az ujját a festményen Maria. A sötét háttérben valóban nyomtatott festett világos betűk hirdették, hogy: Duchess of Monmouth

-          Monmouth! – kiáltott fel izgatottan Charlotte. – Ő Monmouth hercegné. Így már érthető. Nézd itt van a neve is: Anne Scott. Micsoda jelentéktelen név.

-          Mert James Scott néven született a törvénytelen fiú, akit később a király Monmouth herceggé tett. Ez benne volt a kötetben – járkált izgatottan Maria. – Mit akarhat tőlem Monmouth hercegné?

-          Talán ő is Holdhercegnő volt? – pislogott Charlotte.

-          Nem. A kontessz Buccleuchból származik, tehát skót. Nem lehet holdhercegnő csak az aki Holdföldén született. De akkor mégis mit akar a Kontessza tőlem? – nézett kétségbeesetten Maria.

-          Az a dolgod, hogy ezt kiderítsd Maria! – nézett a festményre Charlotte, majd otthagyta Mariát a képpel. Maria elgondolkodva viszonozta a kontessza tekintetét. Ugyanúgy félrebiccentette a fejét, mint a nő a képen. – Anne Scott mit akarhat tőlem? Miért kísért Monmouth hercegné itt a fenyvesekben? Mi oka lehet rá? – nézegette a képet egészen közel dugva az orrát a festmény anyagához. Ujjaival lágyan simogatta a festmény poros vásznát. – Segítsen nekem, hogy megoldjam ezt a rejtélyt! – súgta Maria mielőtt ellépett a festménytől.

-          Robin! – szólt a férfi után Maria. – Mi dolga lehet egy skót kontesszának aki egy walesi terület hercegéhez ment feleségül, és végül lázad a király ellen a férje?

-          Lássuk csak. Talán a hercegné hazafelé menekült Skóciába. Márpedig Holdfölde az a vidék ahol a leggyorsabban lehet Skócia felé elérni a határt – érvelt logikusan Robin. – Holdföldéről a legkönnyebb Skócia felé szökni. Ezért is lettünk rablók. Az átmenőforgalom miatt.

-          Arra gondolsz, hogy a herceg értékeit menekítette Walesből Skócia felé?

-          Igen. Talán… valamit… itthagyott – csillant fel Robin szeme.

-          Máris a kincsekre gondolsz! – háborgott Maria.

-          Mi más oka lehetett, hogy ilyen nyugtalanul itt kísért a fenyvesekben. Talán a későbbi életében a hercegnének már nem volt módja visszatérni ide, vagy nem találták meg. De mi… megtalálhatjuk! Beszélgess csak a jelenéseddel és derítsd ki hova dugta Monmouth hercegének vagyonát! – vigyorgott rá tenyerét dörzsölgetve a nyereségvágytól Robin.

-          Lehetetlen alak vagy! – csapta a szoknyáját sértette Maria, s felvetett fejjel indult vissza a képcsarnokból a lovagterem felé.

-          Lásd be hogy ez egészen érthető lenne. A Holdhercegnő is azért jelent meg neked, mert a holdgyöngyöket mutatta meg. Azt hiszem mégiscsak jó nőt vettem fel. Egy igazi spirituális kincskeresőre tettem szert – bökte meg könyökével Lionelt. – Hozzám képest te mit tudsz felmutatni? – Charlotte vetett rájuk hátra egy fagyos pillantást, s ő is sértetten követte Mariát.

-          Bárhogy is legyen, a lényeg, hogy legalább tudjuk, hogy kivel van dolgunk – bólintott határozottan Maria.

-          Ez igaz. Máris nyugodtabb lehetsz, nem egy ismeretlen nő, hanem névvel és alakkal felruházott.

-          Szerinted Charlotte… van okom félni tőle?

-          Gondolod, hogy egy rossz szellem?

-          Nem tudom. Bár nem így érzem. Nem bántott, nem erőszakoskodott.

-          Csak megijeszt.

-          Igen.

-          De ez természetes Maria. Hiszen nem minden nap látsz szellemeket.

-          Te megijednél tőle?

-          Nem. A festmény alapján Monmouth hercegné csak a királyellenes összeesküvés miatt került nehéz helyzetbe. Alapvetően nyugodt élete lehetett, igen jó házasságokkal. Nem hiszem, hogy ártó szándékkal közeledne hozzád. De a riadalmaddal csak felbosszantod. Ne várakoztasd. Dolga van itt. Segítsd megoldani és akkor békén hagy.

-          Igen, igazad van Charlotte. Legközelebb beszélek vele, vagy legalábbis igyekszem… megtudni mit is akar – vértezte fel magát Maria.