A jelenés

A hajnal első sugarai derengtek a fenyvesek csúcsain, mikor Mariának kipattant a szeme. Fázósan dugta ki csupasz lábait a fodros paplan alól és házipapucsát keresgélte a padlón. Egy puha szőrmét tekert maga köré, ahogy az ablakba könyökölt.

- Esküszöm, hogy hangot hallottam! – lehelte Maria, s lehelete lecsapódott a hideg ablaküvegen. A fenyő és tölgyfák ágai körül sűrű köd gomolygott, de a tisztás szélén sűrű alsószoknya ringott. A kontessza várakozva sétált le-fel, időnként felnézett Maria ablakára. Maria hullámos vörös haja suhogott, ahogy hátranézett az ágyban mélyen szuszogó Robinra. Értelmetlen lenne felébreszteni. Maria egymaga indult el, a szőnyeg elnyelte a lépteit. Shadow füleit hegyezve mordult a kandalló előtt és Maria után ügetett. Hatalmas ásítással nyitotta ki a vadászház ajtaját Maria, s fázósan húzta magán szorosabbra a szőrmeanyagot. A kontessza kihúzta magát és felvetette az állát, ahogy Maria közeledését látta.

- Montmouth hercegné? Mivel szolgálhatok? – szólította meg a nőt Maria. A hercegné megemelte nehéz sűrű anyagú szoknyáját és megindult az erdőbe befelé. Maria botladozva követte, s időnként vissza-visszanézett a vadászházra. Hogy fog visszatalálni? Bizonytalanul oldalt pillantott az avart szimatoló Shadowra, aki lelkiismeretesen követte őt az erdőbe. Vajon hagyatkozhat erre az állatra? Robin szerint még Shadow nem igazi vadászkutya. Bár sokat fáradozott a kiképzésen Robin, vajon hazatalál?

A hercegné nem szólt, csak időnként hátra- hátranézett Mariára, hogy a lány követi-e. Amint konstatálta, hogy Maria lemaradva, de a nyomában van, elégedetten előre fordult és csak suhant tovább egyre mélyebben az erdőbe. Az erdőbe sokkal később jut el a fény, egészen komor és szürke volt minden. Napfényben annyira másabb az erdő. Most minden ködös, homályos, szürke, borongós, és kedvetlen volt.  Csak derengtek a néma ezüstfenyők. Alakjuk beleveszett a hajnali ködbe. A tölgyes elhullajtott avarjai felett némán, csupasz ágakkal keveredett a fenyvesek sorába. Hideg az erdő. És barátságtalan. Maria csupasz lábszára fázott, libabőrös volt a hideg reggeli levegőben. Ó bárcsak felöltözött volna! Csak nem akarta elszalasztani a jelenést. A kontessza nem vár.  Maria megszaporázta a lépteit nehogy lemaradjon. Shadow jelenléte valamelyest erőt adott, egy biztos pont az élők sorából. Egy kísérő. Shadow ugatna, ha valami veszélyt érezne. De a kutya csak bóklászott, időnként megeredt, tisztes távolságot tartott a kontesszától. Maria ujjai olyanok voltak akár a jégcsap. Fázott. Szeretett volna már odaérni, akárhova is igyekezett a hercegné. Talán mégiscsak meggondolatlanság egy árnyat követni? Sűrű az erdő. Napokba telhet, mire rátalálnak, hiába vannak sokan a klánban.

Végre a kontessza a látóhatár szélén megállt, imbolygó kis fehér folt volt csak az erdő mélyén. De már nem haladt semerre. Állt és várt. Sőt egy kidőlt farönkre ereszkedett. Várakozón figyelte Maria bizonytalan közeledését. Maria szürke szemét körbehordozta a jeleneten. A hercegné nem volt egyedül. Gyerekei keringőzve szökkentek a fák közt. Maria tátott szájjal bámulta a jelenetet. Olyanok voltak, mint bármelyik festményen a történelemkönyvekben. Maria már mindent ismert a hercegnéről. Tudta, hogy jóképű, vonzó férjével a herceggel nagyon szerettek táncolni. Aztán egy balesetben a nő lába megsérült, és többet már nem táncolhatott a férjével. A herceg más táncpartnereket keresett. Milyen szomorú! A hercegné a gyerekeit figyelte a fák, közt. Bizarr volt a néma pantomim, a gyerekek keringője, minden hang és dallam nélkül. Mintha egy letűnt kor lenyomatai elevenednének meg a múlt árnyai, a fenyvesek mélyén. Maria óvatosan lépkedett a ködben, az avarban, alaposan megbámulva a gyerekeket. Utánuk fordult, ahogy elszaladtak mellette.

- Monmouth hercegné? Anne? – óvakodott közelebb a szellemhez Maria. A hercegnő ránézett. Szemöldökét kérdőn megemelte, majd a lába elé mutatott a földre.  Maria nézte az avart, a gomolygó ködfelhőt közöttük, a szellem árnyát, ami kirajzolódott az úszó ködfelhőből. És nem értette, mit akarhat a hercegné. Maria értetlenül visszanézett a kontessza szép arcára. Az nyomatékosan újra rábökött a pontra, és hozzá erőszakosan bólintott.

- Mit mutat nekem Anne? Mit kell néznem? Mit akar megmutatni nem értem? – hebegte Maria, s erőtlenül letérdelt az avarba. Körbenézett maga körül. Nedves a talaj, az avar barátságtalan, nyirkos és földelegyes volt. Néhány levelet félresepert a talajon. Visszanézett a kontesszára. Monmouth hercegné elégedetten biccentett, s mintegy sürgetőn intette a folytatásra ösztökélve. Maria vonakodva harapott az alsó ajkára. Nagyon remélte, hogy nem ástak el senkit sem ide. Nem szeretett volna egy ilyen nyomot feltárni. Nem akart ilyen ügyekről tudni. Fázott és undorodott a nyirkos falevelek rothadt szagától.  Félreseperte az összeset a talajről és elkezdte körmével kaparni a földet. Felnézett a hercegnére.

Monmouth hercegné elégedetten feltartotta a fejét és futó pillantással viszonozta Maria vonakodó tekintetét.  Fejével aprókat biccentett hozzá. A talaj nedves volt, de alig akart engedni. Maria érezte, hogy beszakadnak a körmei, csupa földdarabos lett már minden körme. Az arcára vörös foltokat csípett a hideg és közben már kezdett kimelegedni a kaparástól. Verejtékező homlokát a karjába törölte hálóingje földtől maszatos volt, a keze csupa föld, de a kontessza kíméletlenül folytatásra intette.

Végre Shadow is csatlakozott és Maria kaparását utánozva maga is beleszimatolt az enyhe mélyedésbe és a maga erejével nekiveselkedett a földnek. A gyerekek körülöttük  rohangáltak, néma nevetésük bizarr képe kísérte Maria és a kutya kaparását. A kontessza ráérősen nézelődött az erdőben. Kényelmesen üldögélt a farönkön. Lába másra nem is lett volna alkalmas.  Szinte felügyelte Maria és a kutya tevékenységét.

- Bárcsak elárulná, hogy mégis miért kaparászok itt! – sóhajtotta Maria, egyre reménytelenebb elszántsággal nekiveselkedve a fenyvesek kemény földjének. Shadow nagy segítség volt a kitartó munkában. Intenzíven morgott, szagolt, fújtatott, és kapart, kapart rendületlenül. Maria  úgy érezte már a nap is felkelt. Elvesztette az időérzékét, már fájtak a karjai, a körmeit és az ujjbegyét már egyáltalán nem érezte, mind vörös volt az erőlködéstől.

- Elegem van ebből! – fakadt ki Maria és a sarkára ült. Erőtlenül ejtette két karját az ölébe és könnyezve kezdte a körmei alól kikaparni a földdarabokat. – Elfáradtam. És félek is! Nem tudom mit művelek itt! Nem tudunk beszélni! Nem is tudom miért vagyok itt! Nem mondja el, hogy mit és miért csinálok! – nézett dühösen és panaszosan a kontesszára. A hercegné csak nyugodtan viszonozta a pillantását. Láthatóan nem érezte magát betolakodónak az erdőben. – Ne nézzen így! Fáradt vagyok! Nem bírom tovább, hívok segítséget inkább! – sóhajtotta Maria. A hercegné csak nemet intett a fejével és a gödörre mutatott. Maria egy ideig makacsul csak bámulta a hercegnét.

- Jó, győzött Anne! – tárta szét a karját Maria és ismét a gödör fölé hajolt.  Maria haja csapzottan hullott előre, kusza hullámokban, koszosan és izzadtan térdelt az egyre mélyülő gödörnél, amikor Shadow mancsai valami keményen koppantak. Más koppanás volt, mint egy kő. Egy… Maria gyorsabban kezdte seperni az apró talajrögöket, simogatta ki a földből a kiálló kis sarkát…egy… méretes… ládának. Maria megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem koporsó volt. Nem egy morbid, rémtörténet közepébe csöppent. Nem őrült meg. A földben egy bőrszíjjal fedett fémcsatos láda volt. Egyik sarka már  arasznyira látszott is.

- Ez egy… láda! – nézett fel a hercegnére meglepetten Maria. – Ezt akarta megmutatni nekem? Ez a maga ládája? Elvesztette? Itt maradt? És maga tudta, hogy itt van? Mi van benne? Kincses láda? Ékszerekkel? A magáé? – Maria izgatottan pattant fel és a hercegnéhez sietett. Az csak félszeg mosollyal biccentett. Elégedetten felállt. Lágy mozdulattal Maria arca felé nyúlt, mintha meg akarná simítani, a lány fiatal, hamvas, kipirosodott bőrét, de végül csak a levegőben lehanyatlott a keze. Mariára mosolygott.

- Köszönöm! – súgta Maria. a hercegné lehunyt szemmel mosolyogva biccentett, majd körbenézett. A gyerekei mintha megérezték volna a kereső tekintetet, odaszaladtak anyjukhoz. Monmouth hercegné kézen fogta a gyerekeit. – Már nem találkozunk többet igaz? – kérdezte Maria a gyerekek után az asszonyra nézve. Monmouth hercegné a fejét rázta, rámosolygott búcsúzóul, majd a gyerekekkel hátat fordítva megindult az erdő mélye felé, szürke árnyát elnyelte a felkelő nap halvány sugara.

- Shadow! – szólt a kutyának Maria és futásnak eredt. – Vezess haza! – a kutya nekiiramodva, csaholva vágtatott előre, időnként megállt,  bevárat a lemaradó Mariát. Maria zihálva ért a tisztás szélére, megkönnyebbülve látta, hogy tényleg hazataláltak. A vadászház zsaluira sütött a reggeli napfény, egyszerre barátságos lett az erdő.  Maria lihegve felmászott a lépcsőn és benyitott a vadászházba.

- Maria! – szakadt ki Robinból, aki vörös kendőjét kötötte a nyakába. – Hol voltál? Már indulni akartam a keresésedre! Nem tudtam hol vagy! Többet ne csinálj ilyet! legalább egy sort írj, hogy hova mentél! Azt hittem elraboltak, vagy nem is tudom… bármi történhetett.

- Robin! – Maria zihálva ragadta meg Robin karját. – Megvan…! – pihegte.

- Micsoda!

- A hercegné!... a láda! … a kincs! – fújtatott teljesen kifulladva Maria.

- A szellem? A jelenésed? Találkoztál vele most reggel? És…mit mondtál? Hogy… kincset találtál? – ragadta meg Maria vállait Robin.

- Ezt… látnod kell! – húzta maga után kézenfogva Maria a férjét. Robin értetlenül és bambán, akadozó léptekkel haladt utána.