Vanessa
A bordószín Vauxhall
Adam-om motorja csendesen dorombol ma is az erdei nyomtávú úton. Imádom a
fenyveseket, ahogy felém borulnak minden egyes munkába vezető utamon. Egyetlen
sáv van errefelé kijárva, amely jól látszik akármikor erre jövök. Ezen már
annyiszor elgondolkodtam, hogy napjában kétszer teszem meg én az utat, a
főnököm is néhányszor, de ennyi is elég a kétsávos nyomtávhoz? Bekormányzom a
Vauxhallom a madártetőszerű kis parkolóhelyemre és csak bámulom a főnököm
birodalmát. Hatalmas ablakok nyílnak a fenyvesekre, és most visszatükrözik az
ezüstfenyők óriási erdejét. Ujjaimmal a
kormányt simogatva ülök a kocsimban és álmodozok. Milyen lehet ebbe a házba
hazatérni? Távol mindentől, elzárva a világtól, sehol egy teremtett lélek csak
az erdő. Fűzős sportcipőmmel kilépek az
esőbe és próbálom kerülni a tócsákat, kezemben a kulcsokat csörgetem és mielőtt
bőrig ázok bemenekülök a ház biztonságos melegébe.
-
Jó reggelt! – kiáltom be, bár tudom,
hogy reménytelen próbálkozás. Hétfőn reggel erre a kiáltásra sosem kapok
választ. A karórámra pillantok és megállapítom, hogy kilenc óra múlt öt
perccel, és a főnököm ezek szerint még mindig ágyban. Ha nekem is a házam lenne
az irodám én is megtehetném, hogy akkor mászok ki az ágyból, amikor csak
akarok. A krémszín járólapon nyikorog a cipőm talpa. A reggeleim általában
mindig ugyanúgy indulnak. Szeretem a munkám, de tényleg. Mert innen nem lehet
elkésni. A főnökömet abszolút nem érdekli, hogy mikor és hogy érkezem és
távozom, egyáltalán nem is értem, minek kell neki személyi asszisztens. Mert
hivatalosan az vagyok. Szerintem valójában csak azt akarta, hogy valaki
elpakolja az iratokat az asztaláról, témák szerint mappába, és valaki lefőzze
neki reggel a kávét. Tehát miután megérkezem, megpróbálok személyi asszisztensi
külsőt kölcsönözni magamnak, mert bár meglehetősen ritkán, de előfordul, hogy
ügyfelek érkeznek az erdei házba, vagy külső beszállítók, vagy a munkások,
mérnökök, tárgyalásra igyekvő ismeretlenek. Igaz én vezetem a főnököm
határidőnaplóját, de váratlan esetek mindig akadnak. Lerántom magamról a
farmerem és az elnyűtt több éves pulóverem és fehér blúzra és szürke térd
felett érő ceruzaszoknyára cserélem öltözékem, a harisnya már rajtam van, itt
csak a körömcipőbe bújok bele és ideje felnéznem az emeletre. Kopog a cipőm
sarka a lépcsőn, ahogy az emeletre tartok.
-
Liam! -
tolom be a tenyeremmel a hálószobája ajtaját. Tessék, a főnököm, hason
fekve szétterülve a királyi méretű franciaágyában, egy szál lepedővel a
derekán. Hát éppen nem egy főnök típus.
-
Korán jöttél! – morogja a párnájába.
Hála istennek legalább nincs mellette semmiféle cicababa. Meg tudok őrülni,
amikor a nőivel kell találkoznom a lépcsőfordulóban.
-
Liam, negyed tíz van, és tízkor várnak
Ezüstharmaton a munkások! - lépek a
gardróbszekrényhez és rutinosan lekapok egy inget a vállfáról. Szemem megakad a
gyönyörű panorámán. Liam de Noir
hálószobájának mennyezettől padlóig terjedő tolóajtós ablakai a fenyvesekre
és a tengerre néznek. Meg sem érdemli ezt az álomszép kilátást, mert sosem
értékeli.
-
Hagyj aludni! – dünnyögte Liam a
párnába.
-
Főzök lent kávét. Ezeket vedd fel! –
dobom az ágyra a ruhákat és kopogó cipővel elhagyom a hálószobáját. Fárasztó
egy pasas! Már lefő a kávé, mire leér az
irodaszintre. Rám sem néz, csak beletúr göndör hajába és kávéscsészét keresgél
a konyhapultnál. Jön-megy, leforrázza a kezét és az íróasztalánál keresgél.
Reménytelen eset!
-
Bejövő hívás! – szólok rá az íróasztalom
mögül, ahogy felvillan a zöld fény a vezetékes telefonon és meg is csörren.
-
Fogadd! – égeti meg a nyelvét és
felszisszen.
-
DeNoir Építőipari és Tervező Iroda!
Vanessa Williams, miben segíthetek? – emelem a fülemhez a kagylót és a számlák
exceltáblázatát bámulom a képernyőn.
-
Szia Cicababa! – búgja egy rekedt mély
férfihang.
-
Alex! Mit akarsz mondjad? – futnak a
billentyűzeten tovább az ujjaim. Alex a főnököm tervezőmérnök társa. Együtt
jártak egyetemre és a főnököm meghívta a céghez, még mielőtt végeztek volna az
egyetemen. Alex az első számú zaklatóm ezen az istenverte távoli kis helyen, de
a próbálkozása teljesen reménytelen. Hiába utasítom vissza, megingathatatlanul
nyomul, már néha szinte fárasztó, néha meg aranyos ez az értelmetlen
próbálkozása, de tényleg. Ma nem kapott el jó passzban, fáradt vagyok a
flörtölős, csajfelszedős játékaihoz.
-
Felébredt már? – kérdezi Alex unottan
fütyörészve a vonal túlsó végén.
-
Igen, éppen a Somerseti ház tervrajzait
keresi nagyban – pillantok át az irodánkat összekötő ajtón a főnökömre.
-
Remek, akkor add egy kicsit. Puszillak
édes! – vigyorog, hallatszik a hangján.
-
Alex az, beszélni akar veled! – teszem a
kagylót az asztalra, és most már teljes figyelmemet a számlákra fordíthatom.
Liam átveszi a kagylót, de mivel a vezeték az asztalomhoz kényszeríti, fél
fenékkel az íróasztalomra ül és a kagylót a füle és a válla közé szorítva
széthajtja maga előtt a tervrajzot. Sötétbarna szeme néha fürkészőn rám tekint,
úgyhogy, inkább fogom a számlákat és felállok, s a lefűzőmappákat keresem,
amikbe a számlákat szoktuk tenni.
Liam
A
somerseti házak a legújabb angliai projektjeink. Sokkal jobban szeretek vidéki
sorházakat tervezni, mint luxusvillákat Miamiban, de az igazán nagy kihívás az
a Japánban tervezett földrengésbiztos lakóépületek egyike. A szakmai
befutásomat is egy Japán földrengésbiztos vállalati irodaháznak köszönhetem. S
tessék egy egyszerű sorház meghaladja a fantáziámat. Beszűkültem. A sorház az
sorház. Miért vagyok ennyire elégedetlen ezzel? Újat akarok adni. A természetbe
simuló tervekről híres a DeNoir tervezőiroda, én meg egy sablon viktoriánus
sorházzal akarok előhozakodni? Hogyan lehet a sorház hangulatot visszaadni
luxuskivitelben hatalmas üvegablakokkal és lapos tetőkkel és süllyesztett
garázzsal.
-
Figyelsz rám egyáltalán? – acsarkodik
Alex a vonal túlsó végén.
-
Mondjad! – húzok néhány vonalat az
emeleti ablakok alá. Talán teraszok hosszan, függőkertként, a hátsó udvar felé?
-
Mi van rajta? – lihegi vigyorogva a
telefonba Alex.
-
Mh?
-
A szexi, észbontóan dögös vörös hajú
személyi asszisztenseden – nevet Alex.
-
Figyelj, Alex késésben vagyok! –
pillantok végig Vanessán, ahogy körömcipőben is lábujjhegyre áll, hogy a felső
polcról levegye a fekete mappák egyikét.
-
Füstszín áttetsző harisnya, fekete
körömcipő, feszül a fokhagymaforma fenekén a szürke szövetszoknya, ami rásimul
a csípőjére, térd feletti rövid szoknya, de ha leül combközépig ér, ha
keresztbe teszi a lábát akkor még feljebb csúszik, egészen az ölébe, s a hátsó
felvágás olyan hosszú, hogy mindig reménykedsz meglátod-e a bugyiját.
Eltaláltam? – szemem végigjáratom Vanessa lábán és egyetértően bólintok.
-
Igen. Miért ezen hívsz – szólalok meg,
miután eszembe jut, hogy Alex nem látja a bólintásomat.
-
Nem akartalak felébreszteni, és tudom,
hogy így mellette vagy és tökéletes helyzetképet adhatsz róla. Honnan szereztél
te ilyen szexi dögöt személyi asszisztensnek?
-
Hasznos infó?
-
Hogy tudsz mellette dolgozni, most
komolyan? Hozd magaddal őt is, meg a csarnok terveit! Na csáó! – nyomta ki a
telefont Alex. Vanessa visszaült a forgószékébe, és várakozón nézett rám. Csak
lassan esett le, hogy azért, mert a fenekemmel elfoglalom az asztala nagy
részét a tervrajzaim meg a monitora nagy részét kitakarják. Szürkéskék szemei
nyugodtan meredtek rám. A szeme most is sötétkékkel volt kihúzva, ami csak
nagyobb kontrasztot adott sápadtfehér bőrének, ami úgy feszült, jellegzetes
enyhén kiálló arccsontjára és hűvös, magas homlokára.
-
Fura szag van itt – kezdtem összetekerni
a térdemen a tervrajzot.
-
A dauervizem – gurult a billentyűzethez
Vanessa. – Megáztam.
-
Ez nem természetes göndör? – mértem
végig a válláig érő vörös hajat, amit munka közben mindig félig feltűzött egy
fekete csattal.
-
Nem. Természetesen, ázott macska
kinézetű vagyok – jelentette ki erre apró ujjait a billentyűzetre helyezve.
-
A szín? – tettem a tekercset egy
bőrtokba, s lezártam a kupakját.
-
Az sem természetes.
-
Valami természetes rajtad azért?
-
Természetesen utálom a hülye kérdéseket
– vágta rá a monitort bámulva.
-
Ezt megkaptam. Ki kéne hogy rúgjalak.
-
Csak tessék – bágyadtan nézett rám.
Beletörődő a szeme. Ezt sokszor megállapítottam. Ő volt az egyetlen jelölt, aki
vállalta, hogy a világ végére költözzön ezért a munkáért. Vanessa Ezüstharmaton
bérelt egy lakást, és onnan tudom, mert mindent én intéztem neki. Senki sem
akart kiköltözni ide. A semmi közepére, egy aprócska településre, hogy onnan
erdei ösvényeken igyekezzen a munkahelyére. Vanessa itt volt, egy használt
Vauxhallal járt és a magánéletéről semmit sem tudok. A Vauxhall!
-
Kéne a kocsid – jelentettem ki, miközben
a hónom alá csaptam a tervrajzokat.
-
Tessék? – szaladtak fel a ráncok a
homlokán.
-
Az enyém bent maradt a városban. Ittam
és taxival jöttem haza este, a kocsim még a városban van.
-
Aham, ki akarsz rúgni, de a kocsim
kellene – erre mit mondhatnék.
Rávigyorogtam és már nyúlt is a táskájáért és hozzámvágta a kocsikulcsokat.
Mellkason talált és majdnem leejtettem mindent a kezemből, hogy elkapjam. –
Esik kint! – szólt utánam. Bevágtam az ajtót, s kisietve a Vauxhall hátsó
ülésére hajítottam a tervrajzokat.
Vanessa
A főnököm tud
mosolyogni. Nem is akárhogy. Szédítően csibészes mosolya van. Ezért tapadtak rá
a nők. Lerúgom a lábamról a körömcipőket és bekapcsoltam a rádiót. Az eső
ütemesen verte az ablakot. Liam
visszarohan.
-
Hú esik kint. Miért nem mondtad? – Na ez
Liam de Noir a főnököm. Kikapott egy fekete hosszú esernyőt az esernyőtartóban
sorakozók közül. – Délután jövök csak! – kiáltja még és már el is viharzott. A
Vauxhallom eltűnt az erdő rengetegében. Ha egy férfi vezeti mindig máshogy
megy, még a hangja is másabb, Liam mindig nagy lendülettel vezet, sietve. A
napjaim meglehetősen eseménytelenek. Liam, a főnököm, sokszor utazik. Én
ellenőrzöm az emailjeit, a telefonjait, a naptárát. Liam pedig hetekre eltűnik,
ha hazaér akkor is többnyire az íróasztalánál ül és rajzol. Ha projekt van,
akkor le sem fekszik. vékony hegyű tollai vannak, és szálkás betűi és számjai,
de mindig olvasható minden írása.
A szüleim azt hiszik,
hogy befejeztem a jogi tanulmányaimat. És egy ügyvédi irodánál dolgozom. A
szüleim elképzelései szerint én Londonban dolgozom. Bíróságra járok. A
valóságban. Félbehagytam a tanulmányaimat, egy pasiért. Az exem egy életművész
volt, aztán rájöttem, hogy nekem is csak kamuzott mindent. A szüleimnek fogalmuk
sincs róla, hogy a világ végén élek, és egy olyan munkát végzek, amihez még
csak végzettség sem kell. Liam a felvételi beszélgetésünkön megkérdezte, hogy
miért jelentkeztem az állásra. A válaszom az volt, hogy el akarok menekülni a
világ elől és úgy tűnt ez jó hely lesz erre. Liamnak nem kellett több. Itt
vagyok. Liam házában. Amit ő tervezett. tetszik a háza. Modern, letisztult
formák, egyszerű alapszínek, közel a természethez. De most elvitte a kocsimat,
tehát meg kell várnom, amíg hazaér.
Bocs a változatos megszólalásaimért, de ÚRISTEN, ITT VAN LIAM DE NOIR!!!
VálaszTörlésKhm, visszafogom a fangörcsömet. De Jézusom, hogy imádhattam meg máris ezt a férfit? És Vanessát? Atyaég, hogy én mennyire szeretem a történeteidet olvasni, erre nincsenek szavak. Rettenetesen várom a folytatást, természetesen! <3
xx Laura
Lau! Széles vigyorral az arcomon örülök, hogy az új de Noir történet két főhőse is megnyerő lett. :) bízom benne, hogy így is marad. Féltem mit fogtok szólni az időbeli ugrásért, hiszen Liam története napjainkban játszódik. Remélem tetszeni fog a történet! Köszönöm, hogy olvasod!
VálaszTörlésPusszantás! Callie