Fenyvesek lordja

"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...

Social media

2014. január 17., péntek

Augustus, hamarosan

Nos, már hetek óta érdekelt a közeledő sorozat, de most egyenesen izgulok, annyira várom a Discovery új sorozatát, ugyanis tatatatam: Augusuts Prew az egyik főszereplő benne.

Tehát akit érdekel, hogyan alakít ismét a mi dögös Robinunk, ismét egy kosztümös filmben, akkor február 13- tól nézze a Klondike sorozatot.

Ébredés az álomvilágból


 A finom keleti porcelán könnyedén csilingelt a finom ezüstkanállal, ahogy Corinne a csésze mellé helyezte a teakanalat. Apró kézfején áttetszettek a kék erek. Hófehér bőre hónapok óta most először volt igazán sérülésmentesen sima, finom úrinő keze. Otthon a sok házimunka miatt mindig volt egy-két sérülés, vágásnyom a bőrén. A mosástól, a főzéstől, a forrázástól, takarítástól, akaratlanul nyomok maradtak a bőrén. Corinne kezdte megszokni új életét. Fabian mellett a villában megismerhette az igazán nemesasszonyok életét. Anna szépségszalonba vitte magával, sőt parfümériában is jártak. Corinne áfonyás vöröstermésekre emlékeztető illatot választott magának és Fabian kérés nélkül megvette. Csak előhúzta a tárcáját és megvette. Corinne még mindig zavarban volt ettől a mozdulattól. Fabian kevés kedvvel de végigkísérte Annát és Corinnet a boltokon, és akármelyik nő ránézett, Fabian nyúlt a zsebébe, elővette fekete elegáns tárcáját és fizetett. Corinne már ismerte bátyjának ezt a mozdulatát. S zavarban volt attól, hogy mennyivel másabb volt minden otthon. Armandnak is volt egy régi bőr pénztárcája, s amikor Ezüstharmaton a piacon voltak, Armand mindig szétnyitotta és számolgatta az aprókat. Guberált, hogy mennyi mire hova jut. Armand homlokán szinte mindig összefutott a ránc, ha a pénztárcáját vette elő. Fabian arca meg sem rezzent. Pléh pofával állt, belekotort a fontok tengerébe és leszámolt az asztalra annyit, amennyit. Nem voltak pénzgondjaik. És jó volt így élni. Corinne nehezen vallotta be magának, de igen, iszonyatosan gyűlölt már úgy élni, hogy minden pennyt a fogukhoz vertek, hogy állandóan számolgatták azt a keveset és tologatták ide-oda, hogy mikor mire kell. Könnyen meg lehetett szokni ezt, hogy Fabianra pillantott, és amit kért, megkapta. Fabian pénzen próbált mindent megvenni a nőknek, akiket szeret. A pénzen, amit egy különös házassággal szerzett. A kislányoknak porcelánarcú babákat vett, a feleségének ékszert, Autumnnak drága import bőröket, a fiának repülőmakettet. Anna bármit is csacsogott neki rábólintott, s ment utána, kissé unatkozva a boltok polcai közt, de megadva Annának az örömet, hogy vele tart. Corinne-nak is megvette, amit csak akart. Corinne bármennyire is tiltakozott, Fabian megvett neki egy gyönyörű gyémántfülbevalót. Hatalmas könnycsepp alakú gyémántok csüngtek a vörös tincsek közé vegyülve. Corinne nehezen vallotta be, de szerette ezt az ékszert. Ahogy megrázta a fejét, mindig érezte, ahogy a gyémántkövek hintáznak a fülében, neki-nekiütődve arca bársonyos bőrének. Wayne a Times-ot olvasta a kávéja felett.

- Képzelje, már megint egy német tengerészeti törvény. A britek tengeri dominanciáját akarja ez a Vilmos – rázta a fejét Wayne, ahogy jóízűen ropogtatott egy száraz teasüteményt. Corinne felpillantott rá és most vette észre, hogy Wayne őt nézi az újság felett. A férfi szeme ma kifejezetten zöld volt. Fura, régebben mindig meg volt győződve róla, hogy fakóbarna, de ma kifejezetten békalencse színű. Barna a szeme zöldbe hajló árnyalatokkal. Ezt miért nem vette eddig észre soha?

- Erőfitogtatás a tengeren német módra? – mosolygott vissza Corinne.

- Gyanús, mindenesetre a német császártól ez felettébb gyanús – hajtotta össze a Times lapjait Wayne. – Bocsásson meg, hagytam hogy unatkozzon – Wayne felpattintotta ezüst zsebórája fedelét. – Szörnyű mulasztás, már tíz perce nem szóltam önhöz, ne haragudjon, egy süteménnyel kiengesztelhetem? – intette a pincért Wayne magához és máris rendelt egy szelet meggyzselés kockát Corinne-nak.

- Wayne maga úgy tart engem, mint más a malacát. Hízlal – nevetett fel Corinne. – Ugye nem tekint szerencsemalacnak?

- A szerencsém az, hogy találkoztam kegyeddel, de csakis ezért az édes kuncogó lánykacajért csábítom édes élvezetekre Corinne – kacsintott rá Wayne.

- De Wayne! Ne hozzon zavarba! – rejtette szalvétája mögé a pirulását Corinne.

- Ha nem kéri a süteményt, akkor majd én eltüntetem, az én derékméretemnek már mindegy – simogatta meg a hasát a nadrágja szíjánál Wayne. Corinne hátradőlve nevetgélt. Wayne egészen megváltozott. Ahogy teltek a hetek, lassan meg kellett állapítania, hogy ez a férfi nagyon is vonzó. Kellemes, kedves, jóképű, gazdag, sok mindenről el lehet vele beszélgetni. Magányos volt, de valójában remek társaság. S mellette nagyon könnyű lenne elfeledni Armandot. El lehetne felejteni, ha akarná. Corinne zavartan hajtotta le a fejét és megforgatta a karikagyűrűjét a gyűrűsujján. Wayne nem először kapta el ezt a mozdulatot. Corinne sokszor csinálta ezt. A legkellemesebb pillanatokban, hirtelen lesütötte a szemét és hüvelykujjával a karikagyűrűjét forgatta körbe és körbe az ujján. Mintha emlékeztetné magát, mintha meg kellene bizonyosodnia, hogy még rajta van a gyűrűje.  Wayne megvárta míg a pincér az asztalra teszi a porcelántányéron ragyogó kocsonyatetejű meggyes süteményt.

- Kéri? – kérdezte halkan Wayne.

- Ha nem bánja? – kukucskált fel rá Corinne a szeme sarkából.

- Amennyit csak szeretne Corinne – tolta a nő felé a tányért mosolyogva Wayne. – Ma sokat elréved. Észrevettem.

- Sajnálom. Tudja, volt ma hajnalban egy furcsa álmom – suttogta Corinne, s a villát beleszúrta a süteményba, s lassan végighúzta a krémen a villa élét.

- Mesélje el! – kérte Wayne, s teljes figyelmével Corinne-ra nézett.

- Nagyon érthetetlen egy álom volt. Azt álmodtam, hogy megcsalom a férjem, valaki mással – mondta halkan Corinne, s nem nézett a férfira, csak a süteményt csúsztatta a szájába. Wayne nem sürgette, nem reagált semmit, csak ült, tapintatos távolságtartással és várta, hogy az asszony folytassa a mondandóját. Corinne lenyelte a falatot és folytatta. – És annyira akartam, azt a másikat. Egymás mellett haladtak el, egy időben, egy helyen és én mégis azt a másikat akartam, miközben a férjem is ott volt. És…és ahogy összpontosítottam és kitisztult a kép, akkor döbbentem rá, hogy az a férfi… az a férfi, akit mindenáron meg akarok szerezni…, s vele meg akarom csalni a férjem…az a férjem fiatalkorában. A fiatalkori külsejével, úgy, ahogy megismertem. Ahogy beleszerettem. Fiatalon, frissen és én meg akarom csalni a mostani férjem a férjem fiatalkori  képmásával. Hát értelmes dolog ez? – rázta a fejét Corinne és futólag felpillantott, s könnyedén felnevetett. – Egy személy két különböző korszakában és mindkettőt szeretem, de nekem az a fiatalkori kell.

- Corinne! – érintette meg az asszony kezét futólag az asztalon Wayne. Corinne szemének sarkában két könnycsepp csücsült és lassan megindultak lefelé az arcán.

- Micsoda butaság igaz? – pislogott zavartan Corinne. Wayne az érintetlen szövetzsebkendője szélét nyomta a nő arcára, s felitatta a két kis könnycseppet.

- Maga nagyon szerelmes a férjébe Corinne. Istenem, bár engem szeretne valaha valaki ennyire – suttogta Wayne gyengéden.

- Maga jobban megérdemelné, nekem elhiheti – mosolygott rá Corinne apró rebbenéssel és folytatta a süteménydarabolást. – Nagyon zavaros álom volt és nagyon furcsán érzem magam azóta.

- Megértem – mosolygott rá Wayne. – Lenne kedve galambokat etetni ma délután?

- Nem, szeretnék, most egy kicsit egyedül maradni, itt a cukrászdában.

- Hagyjam itt? De, hát ez csúnya illetlenség lenne, nem hagyom magára itt, hazakísérem – tiltakozott Wayne hevesen. – Nem ilyen modortalanságra ne is kérjen kérem!

- De, én most mégis megkérném, mert itt van a cukrászdában… a fiam is – sütötte le a szemét Corinne. – És már láttam, hogy észrevett. Tartozom neki egy magyarázattal – köszörülte a torkát Corinne. Wayne körbenézett a vendégeken. Több fiatal is ült ezen a koradélutáni órán a cukrászdában. Melyik lehet Corinne fia? – Kérem, menjen, had beszéljek vele! Nem fog idejönni, amíg maga itt van.

- Corinne! Biztosan ezt akarja? – fecergett kellemetlenül Wayne.

- Igen – hajtotta le a fejét Corinne. Wayne habozott, végül engedett. Kifizette a számlát és kézcsókkal búcsúzott Corinne-tól. Corinne megdörzsölte a homlokát és enyhén megtámasztotta a fejét a kézfején.

- Anya! Mit jelentsen ez? Te itt Londonban? S ki ez a férfi? – csattant rá Dylan, ahogy az asztalhoz lépett. Corinne felnézett a fiára. Dylan csupa felháborodás, csupa vad indulat, számonkérés, düh, vallatás, és harag. És mennyire Armand! Ahogy növekszik és egyre férfiasabb, úgy emlékeztet egyre inkább Armandra. Szakasztott az apja ez a gyerek!

- Dylan, gyere ülj le, ne kiabálj, mindenki minket néz – intette a fiát az asztalhoz Corinne, s átpillantott a rézsútosan a sarokba állított asztalhoz. – Ki a lány?

- Diana, biológia szakon van, átugrottunk  Londonba. De te ,hogy kerülsz ide, és hol van apa és mit csinálsz itt ezzel a férfival? – záporoztak Dylan kérdései, feszült volt, riadt a tekintete, és haragos.

- Wayne csak barát – nyugtatta meg Corinne a fiát. – Apád… ő otthon maradt.

- de mi a baj, anya? Sosem jöttél egyedül Londonba! Mi történt?

- Nézeteltéréseink akadtak apáddal és úgy gondoltuk jobb, ha egy kicsit távol leszünk egymástól – magyarázta nyugtató kiegyensúlyozott hangján Corinne. Ujjaival fia haját fésülgette, rendezgette, de Dylan makacsul visszaborzolta. Semmi jókisfiús külsőt nem akart magára. Akár az apja!

- Grace miatt van igaz? – csattant rá Dylan. Grace?! Jézusom ne! Már neve is lesz annak a szörnynek? Nem ő nem akar tudni semmit arról a nőről. A nevét se! – Corinne csak magában sikoltott némán és riadtan nézte a fiát. – Az az amerikai zsurnaliszta. Apa ősidők óta ismeri. Grace valami nagy vadat akart az újságba és akkor volt az a halászati botrány, tudod, évekkel ezelőtt. Emlékszem még én is ott voltam, amikor az a nő ott kérdezősködött, apa meg elküldte a francba. Nagyon jó móka volt. Apa mindig úgy védte a halászatot tudod. A legfőbb jövedelemforrást a de Noiroknak. Legalábbis akkoriban még így volt. Aztán Grace maradt. Csak ahogy idősebb lettem, akkor jöttem rá, hogy talán apa miatt.

- Te többször is találkoztál azzal a nővel? És nem szóltál nekem? – fuldoklott Corinne.

- Jaj anya! Grace fel-fel tűnedezett néha, mint a zsurnaliszták tudod, szimatolgatott, amikor Fabian megvette a de Noir várat akkor is érzett valamit a közelben, nem tudom, elég sokára esett le nekem, hogy lehet apát keresi, vagy ilyesmi. Talán háromszor láttam életemben. De általában csak annyit láttam, hogy apa ordibál vele. Grace meg visszakiabált, aztán általában elhallgattak. Grace elég szenvedélyes típus, nem hagyja magát ,tudod olyan amerikai. Amióta elköltöztem néha eszembe jutott…hogy talán… volt köztük valami…? – nézett fel kétkedőn az anyjára Dylan.

- Szóval nem…nem láttad őket együtt… - hebegte Corinne.

- Nem. Mindig véletlen volt, hogy összefutottunk, amikor apával voltam, az biztos, hogy véletlen volt. És furcsálltam, hogy a nő még mindig a királyság területén tartózkodik, azt hittem visszament Amerikába. Te találkoztál vele? Lebuktak? – kerekedett el Dylan szeme. De volt valami furcsa kíváncsi izgatottság a szeme aljában. Dylan viccesnek fogja fel, hogy a szülei házassága romokban van?

- Nem találkoztam vele, apád mondta el – felelte végül hidegen Corinne.

- Apa utál titkolózni előtted – biccentett Dylan. – Ezért utálta a karácsonyt is. Titkolni az ajándékokat meg minden.

- Én meg azt hittem azért nem szereti a karácsonyt mert… - Corinne lehunyta a szemét. Nem akart a karácsonyokra gondolni. A karácsonyban mindig volt valami szomorúság is az öröm mellett. Dylan születésnapját is ünnepelték, de egyben mindkettejükön ott ült valami szomorúság is. Hogy ezzel végleg elbúcsúztak az otthontól, a korábbi élettől, mert egy új élet költözött a szívükbe, a mindennapjaikba Dylannal. Dylan születésnapjaival azt is számolták, hogy hány éve költöztek el a szülői házból. Hány éve volt csapás ez a sorsukon. Armand tényleg nem rajongott a karácsonyért, és Corinne titokban mindig azt hitte azért, mert Armandot a fia születésére emlékeztette, arra, hogy a fiú, aki pont karácsonykor született mindent elrontott. Az életüket, az ünnepüket és mindent. Talán beszélniük kellett volna. Talán egyszer tényleg igazán le kellett volna ülni és megbeszélni ezt az egészet. Dylant, a házasságukat, az életüket. De amíg Dylan otthon volt nem merték megtenni, nem akartak belenézni a tükörbe, nem akarták látni, hogy néha gyűlölik egymást mindazért, amit a gyerek miatt a másik miatt kénytelenek végigcsinálni. Aztán Dylan elment. Armand meg kipakolt. Kiborult a szennyes.

- Szerettük a karácsonyt. A sütemények, az áfonyapuncs, a szülinapom, apa mindig olyan bohókás volt.

- Apád részeg volt minden karácsonykor, a kettő nem ugyanaz – morogta Corinne.

- De jó kedvű volt!

- Mert sokat ivott! – rázta a fejét Corinne. Armand nem hagyta, hogy Corinne leszidja, amiért részegre itta magát. Talán bánatában. Talán mert utálta ezt az egészet. A családtól távoli karácsonyokat, a gyereket akit csinált, de sosem mondott semmit, Corinne-t egyszerűen elhallgattatta, és mindig volt rá Armandnak egy tuti módszere. A karácsonyok forró szeretkezésekbe csaptak át este, Armand alkoholos leheletével. Hát igen, Armand sok mindent megoldott ennyivel. De ez tényleg szeretet és szerelem is volt?

- Hagyjuk Dylan. Nem azért vagyok Londonban, hogy a múltamon gondolkodjak és ezen az egészen. Szeretnék egy kicsit kikapcsolódni.

- azzal a férfival! – grimaszolt Dylan.

- Ahogy apád azzal a Grace nevű nővel!

- Túl szigorú vagy hozzá!

- Túl megértő vagy az apáddal! – csattant rá Corinne. – Nem veszed észre a hibáit! Nem látod, hogy mit művelt? Egy másik nőt tartott, miközben én hűségesen kitartottam mellette!

- Anya, te mindig a tűzhelynél élted ki a szenvedélyedet, semmi más nem érdekelt, csak a főzés, azt hitted ezzel minden meg van oldva, sütsz egy pitét és boldog lesz mindenki! Apát is egy pitével intézted el mindig!

- Tessék? – hebegte Corinne. Dylan kifakadt rá és ilyet sosem csinált. Az apja oldalára állt ellene.

- Nem emlékszel, hányszor csinált apa jeleneteket? Az egész klán nálunk volt, apa mindenkit leugatott, kivéve téged. Elzavart mindenkit aztán beszélni akart veled, és te elétoltad a pitét és azt mondtad, feszült vagy drágám nyugodj meg, egyél, biztos éhes vagy az a baj. Fáradt vagy és pihenned kell.

- Apád mindig azt mondta mindenki milyen boldog lehetne, ha a pitémmel meg lehetne oldani a világ összes gondját – tiltakozott magabiztosan Corinne. Aztán csak döbbenten meredt a fiára.

- Nincs ebben semmi áthallás anya? hát még mindig nem érted? – rázta a fejét Dylan. Corinne lehunyta a szemét ahogy megdöbbentette a felismerés. Úristen! Hányszor mondta ezt Armand! Megpaskolva a kezét és bekebelezett kötelességből egy szelet süteményt. Engedett, ráhagyta, és szőnyeg alá söpörte a problémáikat. Pedig rengetegszer jött haza így. Idegesen, ingerülten, aztán Corinne elétette a süteményt és a világ megállt. Nem akart veszekedni vele, nem akart beszélgetni a gondjairól vele. Mert meg akarta óvni mindentől. Mert megfogadta, hogy védelmezi, mert Corinne-nak nem volt senki más a világon csak ő. Armand mindenkivel ordítozott, veszekedett, kiabált, leoltott, csak Corinne-t nem. Istenem bár csak egyszer is veszekedtek volna! Talán nem itt tartanának ma!

- Ó Dylan! – suttogta Corinne és  átsimította a homlokát. Hogyan felejthette el, hogy Armand mennyire gyűlölte ezt az egészet! A halászatot, a büdös halakat, a hideg vizet. Armand sokszor mondta, még amikor gyerekek voltak és felnéztek Armandra, az egyetlenre, akinek volt pénze, egy kevés kis pénze a halászatból. Armand akkor még kezdő halász volt, azóta húsz éve halászik. Hát persze, hogy ki akart törni belőle! Persze, hogy unta és gyűlölte és mégis csinálta, miatta. Miattuk! Dylan miatt.- Ó Dylan!

- Anya, ne hajtogasd a nevem! Otthagytad apát abban a szarban? Komolyan? Te meg itt parádézol Londonban? Bravó! Felnőtt magatartás tőled! Tudod, lehet, hogy apa sok hülyeséget csinált, lehet, hogy néha  félrelépett, mert  unta a szar életét, de soha nem hagyott cserben minket! Mindig számíthattunk rá! Ha baj volt ő volt az első, aki ott volt mellettünk. Te az első problémára elmenekültél tőle! Nem akarlak bántani anya, semmi közöm nincs hozzá, a ti ügyetek, de… Istenem anya néha tényleg idegesítően hiszékeny és naív voltál és a világ nem ilyen!

- Apád oldalára állsz, ellenem?

- Senki oldalán nem vagyok anya! De a lónak is négy lába van, mégis megbotlik! Talán ezen a mérlegen kellene tartanod apa tetteit is – állt fel Dylan és visszament a lányhoz, kézen fogta és maga után vonszolta az utcára. Parádés végszó! Hát apja fia annyi szent! Corinne szipogva nézett a fia után.

 

Armand kiugrott a mólóra. Rutinosan kötözte ki a csónakot a moló széléhez. Vödrökbe dobálták a halakat. Némelyik ficánkolt a levegőben izgatottan vergődtek.  Végóra közeledik rájuk. Jégtálakon viszik őket be a városokba. Londonba is. Holnap reggel már a piacon lesznek. Ismét vége egy napnak. S még hány ilyen nap lesz?  Megborzongott ahogy megfújta a nedves sós tengervizes ruháit a szél. Végeztek. A halászok hangos kiáltásokkal búcsúztak, Armand zsebre dugta a kezét és lassú bandukolással megindult a halászház felé. Bár már nincs is sok értelme hazamenni. Üres a ház. Talán sose kellett volna bevallani Corinne-nak, és minden marad a régiben. Talán. Hiányzott az otthon melege. Persze, hogy hiányzott. Corinne csiripelése, amire többnyire oda se kellett figyelni, fáradt volt sokszor az értelmes párbeszédekhez. Corinne csak azért beszélt, hogy kitöltse  a csendet. Ha beszélni akart vele, akkor is Corinne kivette a szájából a szót és helyébe süteményt pakolt. Corinne hinni akart a jóban, mert ő maga volt a jóság. Azt hitte körülötte is minden jó. Még alig kezdődött akkoriban az ügy, Fabian kettős életén Corinne annyira megbotránkozott, hogy Armand végül elvetette az ötletet, hogy bevallja Corinne-nak a legsötétebb titkát. Nem, Dylan itt van. És a gyerek még ha csak héba-hóba is jár haza a középiskolából, még szüksége van a családi stabilitásra. Tehát Armand hallgatott. De hát Dylan már nem gyerek. Felnőtt férfi, nagy életcéllal, tervekkel. Armand mindig is reménykedett benne, hogy a fia megvalósítja majd az ő álmait, utazni fog. A fiúk a klánból mindent tudtak, persze, hogy tudták a klánban nem voltak titkok. Csak hát Corinne nem volt klántag. Corinne-t egy picit mindenki védte, dédelgették, meg akarták őrizni a világ csapásai elől.  Corinne-t minden úgy megrázta. Richard törvénytelen gyerekei is. Richard olyan véletlenül kottyantotta el magát Corinne előtt. Corinne pedig sóbálvánnyá vált. A fiúk feszengve hallgattak el, s Corinne legalább egy évig nem is volt hajlandó beszélni Richarddal. Pedig igazán kedvelte.

 

Armand hirtelen váltott irányt, s a világítótorony felé vette a lépteit. Mégiscsak a szülei. Corinne nélkül miért ne látogathatná meg őket. Nincs Dylan. Csak ő. Kopogtatott, Lionel meg sem lepődött a jöttén, csak betessékelte az étkezőbe.

-         Anya! Gesztenyés pulyka! Jézusom ezer éve nem ettem! – döbbent le Armand, ahogy belépett az étkezőbe.

-         Számítottam rá, hogy a napokban benézel – biccentett Charlotte.

-         Számítottál rám? Ez új! – jelentette be Armand, s még mindig ide-oda topogott. – Van még itthon valami rám való? Teljesen átázott a nadrágom – nézett le magára Armand.

-         Keresgélj, még a régi ruháid közt is akad ez az, ha más nem akkor meg nézzél apád ruhái közt valamit – intette az emelet felé Charlotte. Armand szinte nosztalgiázva haladt fel egykori szobájába. Visszaköltözhetne vajon? S vajon akarna negyvenévesen az anyjáékkal lakni? Húsz év házasság után? Ez már nem menne. Benyitott az egykori szobájába. Belekotort a ruhásládába és szétnézett az elnyűtt nadrágok közt. Sirályok köröztek a világítótorony körül. Corinne mennyire imádta ezt! Hányszor feküdt itt a lány az oldalán akkoriban! Kagylóból fűzött ékszereket neki. Micsoda ostoba gyerekes rajongás volt! Már kicsit szűk volt a nadrág, de a bő ing alatt úgyse látszik. Armand visszatrappolt az étkezőhöz és keresgélni kezdett kézkrém után.

-         Apa, te már nem tartasz a halászati krémekből?

-         Apád minek tartana olyat? De használd az én kézkrémemet – intette Charlotte a bejárati ajtó melletti szekrényhez.

-         Női kézkrémet használjak, most viccelsz? – nevetett Armand, de kivette anyja kézkrémét a szekrényből, s bedörzsölte vele száradó kezeit.

-         A sós víz és a halak – grimaszolt Lionel, s megdörzsölgette kezeit az emléktől, hogy milyen száraz és repedezett volt mindig a bőre. Gyűlölte. Armand sziszegve kenegette a kezét. Ó igen, a sebesedésig száradt bőr emléke, Lionel megborzongott. Armand keze vörös és enyhén bevérzett volt ahogy a kézfején a szárazságtól felrepedő bőr enyhén vérzett. Most a krémtől csak pirosak voltak a foltok a kezén s puhább lett a bőre. Armand fájósan megrázta a kezeit. – AH, sosem fogom megszokni.

-         Nemes kéz, heh? – vihogta Lionel. – Na gyere, gesztenyelakoma van. Bort is töltök hozzá – öntötte a kancsóból a vörösbort fiának is Lionel.

-         Még mindig semmi híred Corinne-ról? – kérdezte aggódva Charlotte.

-         Hagyjuk ezt – öblögette meg a szájában az erős bort Armand.

-         Nem kellene hagynod, a feleséged! Eredj utána – vágta fel a pulykát határozottan Lionel.

-         Nem, nincs értelme. Elment. És én megértettem, hogy így döntött.

-         Gondolom a bátyjánál van – fintorgott Lionel.

-         Gondolom. De nincsenek a várban – felelte Armand.

-         Akkor Londonba mentek, miért nem mégy utána, miért nem keresed meg és hozod vissza, vagy maradsz vele? – kérdezte sürgetőn Charlotte.

-         Anya! Ne nyaggassatok már folyton ezzel. Nem ez az első zátonyra futott házasság, nem is az utolsó – morogta Armand, s gesztenyetölteléket tömött a szájába.

-         Lionel, beszélj vele a te fiad! – csattant a férjére Charlotte.

-         Most mégis mit mondhatnék neki, hüm? – nézett fel rá futólag a pulykahúsról Lionel.

-         Hogy egy férfinak kell harcolnia egy nőért! – dörrent rá határozottan Charlotte és csípőre tette a kezét. – Igen Lionel, és Armand! Hozzátok beszélek! Mind a ketten magatoknak való bolondok vagytok, de Lionel neked már mindegy, te már vén róka vagy itt az erdőben. Armand! A feleségedről van szó. Aki fiút szült neked! Vagy tán elfelejtetted? – nézett rá nagyra nyitott kék szemekkel Charlotte.

-         Nem felejtettem el anya, de ezen már túlléptünk én is, szerintem Corinne is! – vágott újabb falat húst Armand.

-         Nincs kitartásod semmihez!

-         Ez nem a kitartásról szól anya!

-         Akkor miről szól!

-         Megcsaltam anya!  Aztán mivel nem jött rá, közöltem vele. Szerinted ezt megbocsájtaná valaha?

-         Corinne sosem volt az a fajta büszke nő, aki ne látna tovább és ne tudna tovább lépni az életben – ült le bizonytalanul Charlotte. Arany karláncait babrálgatta a csuklóján.

-         Nem is ismeritek! – mordult rájuk Armand.

-         Mert soha nem jöttetek hozzánk, itt voltunk a parton!

-         Felénk se nézetetek!

-         Anyád, ő nem mert a halászok közt bóklászni! – mutogatott a feleségére Lionel.

-         Ne bújj meg a szoknyám mögött Lionel! Te éppúgy mehettél volna! Ki tartott vissza, csak ki kellett volna lépned az elefántcsonttornyodból! De nem te bent nyalogattad a sebeidet! – szólt rá Charlotte. – Egyél Armand!

-         Mindegy, ami elmúlt elmúlt, haragosak voltunk, hibáztunk egy csomót, aztán Dylan iskolába ment. Nem volt már miért hozzátok menni – vakarta meg a tarkóját Lionel. – Elszúrtuk az egészet.

-         Sosem jöttetek ki a partra – jegyezte meg Armand.

-         Általában bent voltunk. Nem is mentünk sehova azóta. Kivéve Fabian esküvője. De hát akkor is olyan furcsán nézett ránk mindenki.

-         Mert évek óta nem láttak titeket – felelte Armand.

-         Most nem rólunk van szó, ne tereld a témát – intette fia felé a mutatóujját Charlotte. – Rólad van szó, a házasságodról, a feleségedről! Meg sem próbálod visszaszerezni őt?

-         Nem.

-         Miért vagy ennyire makacs?

-         Más utat vett az életünk, és ez így van jól, Corinne éli az életét, valószínűleg Londonban, végre tényleg úgy élhet, ahogy megérdemli.

-         Honnan tudod, hogy ő mit akar?

-         Biztos vagyok benne, hogy ezt akarta…

-         Ezt hogy érted? – dőlt hátra a székén Charlotte, s most először futott át arcán riadalom.

-         Tudom és kész anya.

-         El akartok válni? – kérdezte halkan Charlotte.

-         Talán.

-         Corinne elküldte a válási papírokat – szorította a tenyerét a torkára Charlotte.

-         Még nem. Elméletileg Londonban bárhol szerez ügyvédet, papírokat, vele van a bátyja. Nincs elveszve. Ha akarja, akkor megküldi, én aláírom és kész végeztünk egymással – nézte a tányérját Armand. – Úgyhogy anya elégedettek lehettek. Valóban kudarcra ítélt házasság volt ez az egész. Gyerekfejjel csináltuk. És az ilyesmiből semmi sem szokott örökké tartani. Elégedettek lehettek, hiszen sosem voltatok igazán ez mellett a házasság mellett. Talán már el is kezdtek Corinne-nak alkalmas férjet keresni. Hozzá valót, nemest, aki mellett jól élhet. Lám igazatok volt, ez a kapcsolat halálra volt ítélve, mind tudjuk, hogy csak a gyerek miatt volt ez az egész – folytatta Armand fel sem nézve.

-         Szereted még? – fogta le fia kezét Charlotte, s megrázta, hogy kényszerítse nézzen fel rá.

-         Persze, hogy szeretem – emelte rá sötéten a tekintetét Armand.

-         De szerelmes is vagy belé?

-         Szerinted ha nem így lett volna kitartottam volna eddig ezzel az élettel így? Szerinted elengedtem volna? Esélyt akarok adni neki arra, hogy változtasson, ha akar. És igenis el kellett engednem ahhoz, hogy dönteni tudjon. Most még nem késő. Változtathat az életén, az életünkön. Később tényleg csak belesüppedtünk volna ebbe a reményvesztett életbe. Corinne tündér, tündérszárnyakkal, és én azt akartam, hogy repüljön egy kicsit, mielőtt végleg itt ragadna. Döntsön ő, hogy mit akar és nem akarom ebben befolyásolni, ha utána mennék azzal…befolyásolnám a döntését – felelte Armand lehangoltan. – Megyek, elment az étvágyam.

-         De gyere gyakrabban is Armand, te mindig egyke voltál, tudom, hogy jól elvagy egymagad is, de sosem jó egyedül, főleg, hogy most így magadra maradtál, miközben húsz éven át családról gondoskodtál – engedte el a fiát Charlotte.

2014. január 16., csütörtök

Báli szezon Londonban


Annyi dobozzal és táskával tértek vissza, hogy az egész hintó tele volt, még Corinne lába alatt is csomagok voltak. Anna pedig csak beszélt és beszélt. Rutinosan, hűvösen, magabiztosan. Otthon volt. S élvezte. Ez látszott minden mozdulatán. Céltudatos volt, és kiegyensúlyozott. A szempillái tökéletesen egymás mellé igazodva lebegtek, ahogy a hajában is minden tincs igazi műremekként illeszkedett a teljes egészbe. Anna márványszobor volt és minden tökéletes volt rajta. Mellette Corinne csak a vidéki szegény rokon külsejével bírt. De Anna nem zavartatta magát. Vásárolt és kiköltekezett, és egy cseppet sem zavarta, hogy ezt mindet Corinne-ra költi. Corinne hiába tiltakozott és mentegetődzött, és magyarázta, hogy úgysincs szüksége ilyesmire, Annát nem érdekelte. Sőt csak nevetett a lányon. Több mint tíz év volt köztük és Corinne úgy érezte magát, mintha az anyjával jött volna vásárolni. Maria is ugyanilyen magabiztos volt Londonban. Ugyanígy irányította és vásárolt neki néha, ha rossz napjai voltak, vagy ha Robin sokat vesztett a lóversenyen.  Corinne-ban hirtelen ismétlődni látszott a múlt, újra gyerek volt. Fiatal lány, aki feljött Londonba. S egy fiatal lány a társasági idény közepén csak egy célból utazik Londonba: hogy férjet találjon. De hát az ő férje Holdföldén van!

-         Most mond meg! Hát nem elragadó? – állt meg a tükörnél Corinne mögött Anna. Jó fél fejjel magasabb volt Corinne-nál a nő és most opálkék selyemruhájában lépett körbe a lány körül. Finom selyemkesztyűjén a gyöngyöket feljebb igazgatta a könyöke felé. – Mint csipkerózsika és hamupipőke egyetlen személyben – áradozott Anna.

-         Szerintem olyan mint egy búgócsiga, amit felkapott egy tornádó, megrágott egy kutya aztán ideköpte – igazgatta a mandzsettagombjait Fabian.

-         Mindig ilyen kritikus – nyugtatta Anna Corinnet.

-         Nem is tudom, tudok én még táncolni? – motyogta Corinne zavartan huzogatva csipkeruhája szélét a karján.

-         Persze, hogy tudsz. Ha fele olyan jó vagy mint Fabian, akkor is minden férfi veled akar majd táncolni! Na gyertek. Előbb bemegyünk a fényképészhez és megörökítjük Corinne visszatérését Londonba. Azt hiszem legyen akár facér akár nős, minden férfi retteghet, mert Corinne de Noir visszatért! – húzta maga után sógornőjét Anna.

 

Gyorsfelvételt készíttettek, s ettől Corinne ismét a múltban érezte magát. Maria de Noir vitte őket fényképezkedni és most újra itt volt, a lencse előtt állt, egy pillanat műve volt az egész. Corinne félszeg mosollyal nézett a lencsébe és kész is volt. Corinne otthon sosem hordott fűzőt. De Londonban elképzelhetetlen volt az élet nélküle. A fűző vékonyabbá varázsolta a derekát és nagyobbá a mellét. Áfonyakék csipkeruhája buján simult telt melleire, és meztelen karjára, egészen a könyökéig. A ruha szabadon hagyta a nyakát és gömbölyű vállait és hosszan hullott le egyenes vonallal egészen a földig, ahol apró csipkeuszályt húzott maga után a földön. Corinne nagyon visszafogottnak mégis tetszetősnek találta a ruhát. De ami a legjobban tetszett neki, az a fejdísze volt. Ezüst hajdísz volt. És apró fagyöngymintában haladt körbe feltűzött hajában. Csodaszép volt. Corinne szerette feltűzve hordani a haját, most is így volt, csak most Anna fodrásza bűvölte meg valami olyan elegáns tűzésben, hogy ez nem a hétköznapi dolgos nő feltűzött haja volt, hanem egy igazi mestermunka. Minden tincs a helyén volt, és Corinne egyszerre be kellett hogy ismerje, nagyon tetszett magának az amit a tükörben látott, s amihez Anna ragaszkodott, hogy megörökítsék.  Fabianba karolt mindkét nő, amikor beléptek a báli forgatagba.  Anna elküldte táncolni a testvérpárt, majd magának is kisajátította egy kicsit a férjét. Corinne finom cipőjében lassan az ablakok hűvösébe húzódott egy pohár pezsgővel, s hagyta, hogy bátyja élje a londoni nyüzsgő társasági életet. Ő csak egy kis békére és csendre vágyott. Belekortyolt a pezsgőjébe. Anna mindenáron próbálta lebeszélni, hogy rajta legyen az egyszerű kis karikagyűrűje, Corinne valahogy mégsem tudott megválni tőle. Most ez emlékeztette hosszú házasságára. Kudarcos házasságára. Corinne szomorúan forgatta a kezén a gyűrűt, amikor egy árnyék vetődött rá.

-         Bocsásson meg, hogy ismeretlenül is idetolakszom a magányába, de egész este magát figyeltem, s amióta belépett a terembe nem tudom levenni magáról a szemem – szólt egy mély férfihang. Corinne felkapta a fejét. A férfi magas volt, szikár a harmincas évei közepén járhatott, de a szeme bánatosbarna volt.

-         Nem zavar! Corinne de Noir – nyújtotta a kezét Corinne.

-         Wayne Grant – szorította meg az ujjait a férfi, majd kézcsókot hintett rá.

-         Örülök a szerencsének Mr. Grant.

-         Kérem, csak Wayne – mosolygott rá a férfi és letette a pezsgőspoharát Corinne-é mellé.

-         Corinne – biccentett rá, s elhúzta apró táskáját az asztalkáról.

-         Tudja miért talál két ember egymásra egy ekkora forgatagban is? – nézett a társaságra Wayne.

-         Nem – ingatta a fejét Corinne.

-         A hasonlóság.

-         Nem hasonlítunk.

-         S a sorsunk? – pillantott le Corinne jegygyűrűjére Wayne.

-         Miért hasonlítana bármiben is a sorsunk? – takarta el a jegygyűrűjét védelmezőn másik kezével Corinne.

-         Maga nagyon szomorú. Olyan szomorú, mint aki elvesztett valakit. A ruhája színe sötét. Abban a hiszemben vagyok, hogy kegyed is gyászol, akárcsak én.

-         Nem, a férjem nagyon is él – fújtatott Corinne. – Bár most azt érzem, talán az is jobb lett volna, ha inkább meghal.

-         Sose kívánjon ilyet! – tette a saját karikagyűrűjére a kezét Wayne. – Az én feleségem most halt meg a nyáron, de azóta… nehéz lett az élet.

-         Valóban átérzem a fájdalmát, de az én fájdalmam egészen más természetű.

-         Mit tehet egy férfi, ami rosszabb a halálnál?

-         Viszonya van, egy másik nővel – játszott a pezsgőspoharával szomorkásan Corinne.

-         Nem könnyű a megbocsájtás – mosolygott rá Wayne. – azt hiszem én is pontosan  így vagyok ezzel. Nem tudom megbocsátani a feleségemnek, hogy meghalt – rázta a fejét Wayne. – És addig nem is tudok továbblépni rajta. Ha valakit szeretünk nehéz megbocsájtani neki, ha olyat tesz, amit nem vártunk tőle. Amivel úgy érezzük, hogy hátbatámadott, sőt ott hagyott az út szélén, egyedül, hogy folytassuk az utat ahogy akarjuk – kortyolgatta a pezsgőjét Wayne.

-         Igen, azt hiszem értem mit mond. Én is ezt érzem – bólintott Corinne, s szürke szemében együttérzés fénye villant.

-         Látja mégiscsak közös a sorsunk. Tudja nem igazán érzem jól magam itt – sóhajtott fel a férfi.

-         Engem a bátyám rángatott el.

-         Én az üzletfelem meghívásának tettem eleget – mondta Wayne. Mindketten a táncolókat nézték. – Bocsásson meg udvariatlan vagyok, gondolom nincs kedve táncolni.

-         Ne haragudjon, kedves, de most nem vagyok abban a hangulatban – rázta a fejét Corinne.

-         Én sem – bámult vissza üveges tekintettel Wayne a pezsgőspoharára. Corinne elmosolyodott. Mindketten bánatosak voltak, s a bánatuk elől nem tudnak elbújni. Az itt ül a vállukon teherként, homlokukon bélyegként és a szemük mélyén emlékként. Wayne fakóbarna szemében nem voltak fények, ő nem ismerkedni akart, csak menekülni a többi vidám ember elől. Amikor meglátta Corinne tekintetében is ugyanezt a bánatot, tudta a nő nem fogja félreérteni a közeledését. Csendben ülték végig az estét. Hallgatagon. Mindketten a gondolataikba mélyedve. Wayne a feleségére gondolt, aki elhagyta, s Corinne is a férjére gondolt, akit elhagyott. Csendesen pezsgőztek, szótlanul, időnként futólag összenéztek, és lehangoltan bólogattak.

-         Corinne, gyere, indulunk! – szólt neki Anna, s a szinte szunyókáló Wayne-nek is odaintett. – Jól szórakoztál? – kérdezte Anna.

-         Wayne kizárt hogy üdítő társaság, erősen gondolkodtam, hogy elrángatlak mellőle

-         Kedves ember.

-         Amióta Elena meghalt, hát azóta… hízásnak indult egy kicsit – jegyezte meg Anna mellékesen.

-         Mert mindig csak ül. Olyan fáradtnak tűnik, mintha nagy terheket cipelne – biccentett Fabian. – Megöregedett látványosan.

-         Szerintem egyáltalán nem tűnt idősnek, és fáradtnak sem. Csak szomorúnak – vetette ellen Corinne. A házaspár összenézett Corinne feje felett.

 

A következő bálon is ott volt a férfi. Corinne alig lépett be a terembe, a férfi odalépett hozzá, s egy csokor nefelejcset nyújtott át.

- Útban idefelé, egy virágárusnál láttam, és maga jutott róla az eszembe. Meg a szeme, nem is tudom – magyarázkodott Wayne olyan zavarban volt, s a nadrágja élét markolászta idegesen.

- Köszönöm, igazán kedves – mosolygott fel rá Corinne, ahogy megcsippentette a ruhája anyagát, hogy közelebb lépjen.

- Nincs tánc? – nézett rá a férfi.

- Nincs – rázta a fejét Corinne, s vörös kis fürtjei ide-oda lengtek a levegőben.

- Akkor üljünk le valahova, tudja remek drazsék szoktak itt lenni, bevallom itt szoktam benassolni belőlük – pirult el enyhén a férfi, ahogy leereszkedtek a kényelmes kanapékra.

- Hogy van ma? – nézett rá Corinne miközben a virágokat nézegette.

- Egy picit jobb kedéllyel keltem. Talán mert ma nem volt köd – bólogatott Wayne. – De itt is el tudnék aludni. Tudja mi a legrosszabb? amikor az emlékek rémálmokká válnak.

- Igen, ezt én is pontosan így érzem – bólogatott egyetértően Corinne.

- Tudja sokat gondoltam magára, meg a férjére a legutóbbi találkozásunk óta.

- Tényleg?

- Igen. Még mindig szerelmes belé igaz?

- Egy kicsit talán igen.

- Meséljen róla! – kérte kedvesen a férfi. Corinne csak sejtette, hogy Wayne szeretné elterelni saját gondolatait és azért beszéltetné, de megtette neki a szívességet és nagy levegőt véve körülnézett a táncolók tömegén, miközben beszélni kezdett.

- Nem is tudom mit mondhatnék róla. Gyerekkorom óta ismerem. Ő volt életem nagy szerelme, az első szerelem, az örök szerelem. Van is otthon egy szerelemfánk. Amikor bánatos voltam, mindig oda mentem ki. Amikor bizonytalan voltam akkor is. De most minden más, mert ebben a szerelemben csalódtam. Eddig ez adott támaszt mindenhez, az élethez, a mindennapokhoz és most ezt az erős oszlopot vesztettem el.

- Vannak gyerekeik?

- Igen egy fiunk – biccentett Corinne.

- Hány éves?

- Ha elárulom, megtudja, hogy én milyen idős vagyok – rázta a fejét nevetve Corinne.

- Maga nem idős, egészen kisgyerekük van? – nézett rá Wayne.

- Nem, a fiunk már az egyetemre jár – nézett el Corinne zavartan.

- Akkor nagyon fiatalon szülhetett – fürkészte Wayne.

- Igen, talán ez is volt a baj – sóhajtotta Corinne, s elhallgatott. Nem akart többet beszélni, mert egyszerre megrohanták az emlékek a múlt bizonytalanságai. Armand valóban belekényszerült egy helyzetbe. Hogy őt teherbe ejtette. S ezzel kötelességei lettek. Kötelessége volt feleségül venni őt. Kötelessége volt felnevelni a fiát. Egyszerre érthetőnek tűnt, miért csak azután közölte Armand, hogy nem minden tökéletes, amikor Dylant ez már nem érintette érzelmileg.  Ketten maradtak, de éveket éltek le úgy, hogy soha nem beszélték meg mit is éreznek és gondolnak, és hogy mennyi mindent feladtak, a házasságukért és a gyerekükért.

- Corinne! Szerintem a férje már nagyon megbánta – szólt Wayne csendesen.

- Hogy elmondta vagy hogy megtette? – nézett rá kérdőn Corinne.

- Talán mindkettőt, talán csak azt, hogy ezzel elűzte magát – felelte Wayne.

- Miért mondja ezt?

- Mert én is minden nap így kelek fel. Hogy bár máshogy csináltam volna mindent és bármit megtennék, hogy visszahozzam. Amikor elveszítünk valamit, akkor egy picit meg is javulunk. Szerintem adnia kellene maguknak egy második esélyt, persze, ha még igazán szereti – mondta Wayne.

- Egy második esély – suttogta maga elé Corinne. Elgondolkodva nézte maga mellett a férfit. – Ezt nagyon szépen mondta – billentette félre a fejét Corinne. – Talán mindenki életében van egy második esély.

- Csak a szerencsések életében… - rázta a fejét Wayne.

- Akkor mi szerencsések vagyunk – mosolygott rá Corinne. – Maga is.

- Sosem értelmeztem még így az özvegységem, hogy második esélyt kaptam, de ahogy maga mondja, talán… nem hangzik olyan rosszul – sandított rá bágyadt mosollyal Wayne.

- Akkor igyunk a második esélyre! – emelte felé a poharát Corinne.

- A második esélyünkre! – koccintotta a pezsgőspoharát a Corinne-éhoz Wayne, s hetek óta most először a szembogarában egy apró kis fény villant, mintha gyertyát gyújtottak volna a lelke mélyén. Wayne bizonytalanul tette le a pezsgőspoharát és kezével Corinne keze felé matatott az asztalon. Corinne elmosolyodott s megfogta a férfi kezét. Mindketten jegygyűrűs kezükkel kapaszkodtak a másikba.

- Köszönöm Corinne!

- Mégis mit? – játszott futó mosoly Corinne arcán.

- Hogy megismerhettem, hogy találkozhattam magával, hogy beszélget velem. Maga olyan végtelen nyugalmat áraszt. Olyan mint egy lelki gyógyír – húzta az ajka elé az asszony kezét Wayne. Szemét elfutott egy pillanatra a könny, ahogy Corinne-ra nézett.

- Miért mondja ezt? – pihentette a férfi haján a tekintetét Corinne.

- Mert amikor találkozunk, azokon az estéken nincsenek rémálmaim. Mert egy halott feleséggel álmodni kellemes ugyan, de reggel még erősebb a hiánya. De ha találkozunk, akkor nincsenek ezek az álmok, akkor nyugodtan ébredek. Önző dolog lenne arra kérnem, hogy találkozzunk minden nap? – suttogta Wayne reménykedve.

- Minden nap? – lehelte értetlenül Corinne.

- Meghívom egy teára. Remek teázók vannak egész Londonba. Vagy süteményre, mindegy, vagy csak galambokat etetni a parkba, amit akar, nem rabolom az idejét sokáig, csak öt percet adjon a drága idejéből és könyörületből, hogy ne kísértsenek a múlt árnyai.

- Ha ragaszkodik hozzá, éppen, találkozhatunk… - biccentett bizonytalanul Corinne.

 

A fogadóban néhány halász lézengett. Armand a pulthoz közeledett. Csizmája sarka kopogott a deszkapadlón. A fogadós felnézett és a polcról leemelt egy vastag korsót.

- Jöhet a szokásos Armand? – kérdezte telt öblös hangon, és hasa előtti kendőbe törölgette a kezét.

- A szokásos – ült a bárpulthoz Armand. A fogadós a korsó sört elétette és a szokásos halat és krumplit is. Armand ráérősen csippentgette a sültkrumplikat a tányérjából.

- Még mindig nem jött vissza az asszony? – nézett rá táskás szemekkel a fogadós.

- Nem – rázta a fejét Armand.

- Van ez így – tenyerelt a bárpultra a fogadós.

- Van – felelt rá Armand szűkszavúan.

- De a vörös bögyös is eltűnt mellőled – jegyezte meg a fogadós a bajsza alatt hümmögve.

- Kalandnak hosszú volt – biccentett Armand. – Másfelé tart a szekerünk rúdja ennyi.

- Az asszony is vörös nemigaz?

- De – felelte Armand s nagyot húzott a korsó sörből.

- Micsoda véletlen.

- Bukom a vörösekre, ennyi – tolta el maga elől a tálat kedvetlenül és étvágyát vesztve Armand.

- Ennyi? – vette le a tányért a pultról a fogadós.

- Írd a többihez – legyintett Armand.

- Holnap is jössz? – nézett vállrántva Armandra.

- Ja, benézek ebédre. Na jó munkát! – emelte a kezét búcsúzóul Armand.

- Keresd meg az asszonyt! – kiáltotta utána a fogadós, de Armand csak leintette lehanyatló kezével.

 

2014. január 14., kedd

Eltérő vágyak


Susogtak a fák levelei. A de Noir vár ablakából hallatszott fenyvesek közt fújó szél lágy, simogató hangja. A madárcsicsegésbe gyerekkacaj röppent. Az udvaron játszott Fabian és Autumn a gyerekekkel. Kemény dolog lehet öt gyereket nevelni. Corinne el sem tudta képzelni, hogy ennyi gyerek legyen egyszerre egy házban. Neki mindig csak az az egy volt Dylan. Emmáékhoz gyakran átjárt, babanézőbe, gyerektotyogásba, de valahogy ma másként hallotta ezt az egészet. Talán mert a családjában volt.

-         Summer! April! – hallatszott Fabian dallamos kiáltása és a kislányok vad viháncoló nevetése volt rá a válasz. – Megvagytok! – Corinne szemét elfutotta a könny, s a szobája ablakából lenézett a családra.

-         Integessetek Corinne néninek! – mondta a lányainak Fabian. Summer apja hátán lógott fejjel lefelé, de kis karját a magasba lengette.

-         Szia corinne néni gyere le! Meglepetést hozott apu! – futott a várfal alá April.

-         Innen fentről megnézem – intett a gyereknek Corinne, s az ablakpárkányra könyökölt.

-         Mutasd már azt a meglepetést apa! – tette csípőre a kezét Forest.

-         De türelmetlen itt valaki! – nézett sötéten a fiára Fabian. – Ezért te kapod meg utoljára!

-         Ó, ez olyan igazságtalan! – dobbantott Forest.

-         Amúgy is lányoké az elsőbbség – kacsintott Melanie-ra és Maggie-re Fabian. A lányok a szoknyájukat markolva kuncogtak.

-         Miért csak én vagyok fiú?! – lógatta az orrát Forest és tehetetlenül beállt a lányok után a sor végére.

-         Így, így mindenkinek jut. Mindenkinek, ne tolongjatok – Fabian fehér kendővel takart kis fogantyúkat adott sorba a lányoknak. Előbb a kicsiknek. Summernek és Aprilnek.

-         Ó, mi ez? – sustorogtak a lányok.

-         Valami mozog benne – állapította meg Forest, ahogy megkapta a sajátját.

-         Na lerántsuk a leplet? – kérdezte Fabian a gyerekeket.

-         Igen, igen! – visítozták.

-         Egyszerre! Egy-kettő- három!- Fabian egy könnyed mosollyal Autumn elé is tartott egyet, aki lerántotta a leplet. Hat fehér galamb volt ketrecben.

-         Ez mi? – méregette April a szép madarat.

-         Ó de szép!

-         Megsimogathatom?

-         Ha benyúlok elugrik? – mérlegelte Forest és ujját a ketrecbe nyomta.

-         Elengedjük – jelentette be ünnepélyesen Fabian.

-         Elengedjük! – háborodott fel Forest. – Apa! De azt mondtad igazi ajándékot kapunk! – méltatlankodott.

-         Jaj, te mindig méltatlankodsz Forest! – fogta meg fia vállát Fabian. – Ez egy olyan ajándék, amit csak most foghatsz kézzel. Minden elengedett madár egy teljesülő kívánság. Én most a kívánságaitok teljesülésének reményét adom ajándékba.

-         Ó – nézte Melanie áhítattal a galambját.

-         Bizony. Engedd el és közben kívánj valamit és az teljesülni fog! – suttogta bizalmasan Fabian, s a lányához lépett. Melanie izgatottan nyitotta ki a kalitka ajtaját. A madár egy ideig bizonytalanul ide-oda ugrált, aztán huss kirepült. Melanie nevetve nézett a madara után a levegőbe.

-         Kívántál valamit? – kérdezte Fabian. Melanie erősen bólogatott.

-         Igen, köszönöm apu! Te mindig kitalálsz valamit! – bújt Fabianhoz Melanie, s Fabian futó csókot hintett Melanie szőke fürtjei közé.

-         Jól van, jól van, na következő! Jól gondoljátok meg a kívánságot és ne felejtsétek a madárral küldeni! – Fabian leguggolt a két legkisebbhez is, s megvárta, míg azok is megismerik a szabadoneresztés élményét. A madarak már tovaszálltak, csak az élményt hagyták meg. Az öt gyerek egymásra mosolygott. Titkos kívánságok.

-         Imádlak apu! – karolta át apja derekát Maggie.

-         Én is, én is! – a lányok belekapaszkodtak Fabian nadrágjába. Csak Forest nézte távolról lánytestvérei bolondériáját.

-         Hékás lányok! Ennyi nővel nem bírok még én se! – nevetett Fabian. Megsimogatta a gyerekek fejét, mindegyikét egyesével, a lányok orrára puszit nyomott, Forestet meg vállon veregette.

-         Na nyomás befelé, aki bújt aki nem megyek! – kiáltotta el magát Fabian. A gyerekek előreiramodtak, Fabian visszanézett Autumnra.

-         Kívántál te is valamit? – nézte a nőt.

-         Persze, de nem árulom el, csak ha teljesült – nyúlt a férfi keze után Autumn, s visszasétáltak a várba. Corinne bánatosan hajtotta a fejét az ablakkeretnek. Talán tényleg Fabiannak van igaza. Miért van az, hogy még az ő elcseszett bátyja is boldogabbnak tűnik?

-         Corinne néni elbújhatok a szobádban? – kérdezte csendesen az ajtóból Summer.

-         Persze Summer gyere be! – intette magához a lányt. A kislány megállt a türkös fésülködőasztalnál.

-         Nahát, de érdekesek, térdelt fel a székre Summer és végigtapogatta az asztalkán álló tárgyakat. Rákönyökölt az asztalra és komoly arccal szemlélte az anyagokat.

-         Ezek mind természetes anyagok – magyarázta Corinne.

-         Huh, nekem ezüstfésűm van – simogatta meg a finomra lakkozott fafésűt Summer.

-         Befonhatom a hajad? – kérdezte Corinne a kislány mögé lépve.

-         Jó! – helyezkedett le a széken kényelmesen Summer és a tükörben felvigyorgott kis tejfogaival a nagynénjére. Corinne kifésülte a kislány haját. Puha gesztenyebarna haja volt. Olyan lágy, mint a legpuhább tollpaplan. Kis pihe vékony szál kislány haj. Summer lesütött szemmel csendesen tűrte, hogy a finom hűvös ujjak a haját fésülgessék. Apró piros ajkak, komoly kis kerek arcocska, halványbarna szempillák és hosszú gesztenyebarna haj.  Summer a lábát lóbálta a levegőben, ahogy várta, hogy elkészüljön a remekmű. Corinne újra és újra átsimított a finom kis tincseken. Sosem fonta még senkinek sem a haját, csak a sajátját. Az anyja hajához nem érhetett, nem volt más nő, akinek hajat fésülhetett volna. Dylan mindig csak az ujjaival szántotta végig a haját, akár az apja és kész, részéről a fésülködés el volt intézve. Nem, nem volt lánya, akinek fonhatta volna a haját. Corinne észre sem vette, hogy peregnek a szeméből a könnyek.

-         Summer, megvagy! – kiáltott Fabian.

-         Ó! – Summer leugrott a székről és morcosan elbandukolt. Fabian a húgát nézte a tükörből. Corinne könnyes szemekkel viszonozta a pillantását.

 

 

Este tíz óra volt. Ide nem hallani hajókürtöket, nem világít a világítótorony fénye. Corinne az ágyban ült és bámult ki a csillagokra. Könnyed koppanás után a bátyja nyitott be. Karján átvetve, egy finom puha takaró volt.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte csendesen Fabian.

-         Nem akartam az ágyadba bújni, gondolom Autumn már utál miatta!

-         Autumn a gyerekekkel van, mesél nekik – hajtotta szét a takarót Fabian. – Na gyere, lelkizős takaró – takarta be a húga lábait, s maga is felült az ágyra, lerúgta a cipőit és felmászott az ágytámláig.

-         Azt mondtad utálod megosztani velem az ágyad – jegyezte meg Corinne, de bátyja mellkasához bújt. Fabian felhúzta az egyik térdét és karjával átkarolta Corinne vállát.

-         Egy nappal több vagy kevesebb igazán nem számít. Nem te vagy az első nő, aki úgy búj hozzám, hogy utána nem húzom meg, szóval, nyugi – döntötte a fejét az ágytámlának Fabian.

-         De rég is csináltunk ilyet Fabian, pedig régen minden este egymás ágyában voltunk – húzta fel a térdét a mellkasához Corinne és elégedetten Fabian oldalához bújt.

-         Igen csak régen mindketten facérak voltunk – emlékeztette Fabian.

-         Milyen igaz. Szeretnék újra az a Corinne lenni – sóhajtott bánatosan Corinne.

-         Mi volt ez mh? Summer és te? – kérdezte lágyan cirógatva Corinne karját.

-         Nem tudom. Olyan kis puha a haja és selymes. És olyan jó kislány és… jaj Fabian, hogy mondjam ezt el…szerettem volna egy kislányt. Mindig is. Főleg miután Dylan egyre nagyobb fiú lett. Amikor elkezdett iskolába járni, akkor majd megőrültem, annyira hiányzott egy gyerek az életemből.

-         Armandnak mondtad ezt?

-         Nem, soha – rázta  a fejét Corinne.

-         Talán, beszélhettél volna erről neki, hogy szeretnél még egy gyereket – mormolta Corinne hajába Fabian.

-         Hát tudod, Armand-al nem lehetett ilyesmiről beszélni. Egyébként is nagyon féltem vele erről a témáról beszélni. Valahogy a gyerektéma nálunk tabu volt. Olyan dolog, amiről jobb nem beszélni. Ha megemlítettem neki, hogy valahol gyerek született, erre mindig csak horkant egyet, hogy termeli a szegénység önmagát, és hogy nem szabad sok gyereket vállalni, meg hogy milyen jó, hogy nekünk csak Dylan van – sóhajtotta lemondón Corinne. – S akkor úgy el is vetettem az ötletet, hogy mi lenne ha… nekünk is lenne újra babánk. Armand valahogy megelégedett, azzal hogy megoldottuk ezt az ügyet és nem akart újabb bonyodalmakat az életünkbe.

-         Armand nem fogadott el tőlem pénzt. Egyedül ő nem. Mindenki más igen.

-         A büszkesége! Az a makacs büszkeség! Csakis az. Pedig én titkon szerettem volna ha könnyebben élünk. Armand azonban azt mondta egy férfi nem férfi, ha nem tudja eltartani a családját. Hát erre mit mondhattam?

-         Armand nagyon határozott és céltudatos.

-         Tudom. Csak… annyira vágytam egy másik gyerekre, akit nem félelemből, nem riadalomból hozok a világra és nevelek fel, nem egy véletlen baleset műve, nem egy nemkívánt gyerek, hanem, akit tudatosan várunk. Érted? Szerettem volna egy olyan gyereket szülni, aki nem kényszer, hanem öröm, a kettőnkké, akit imádhatunk és várhatunk és szerethetünk mindketten, aki nem emlékeztet minket semmi olyan nehézségre, mint amivel Dylan alatt az elején küzdöttünk meg.

-         De erről Armand soha nem tudott.

-         Hát igen. Évről évre, egyre jobban belefásultam abba, hogy ketten vagyunk és úgy tűnik Armand ezzel maximálisan elégedett. De én már nem voltam így boldog. Gyereket akartam, de nem volt hozzá a férjem partner. Nem is mertem megpedzegetni előtte. Aztán inkább nem mentem kisgyerekek közelébe, mert folyton csak elbőgtem magam, ahogy megérintettem őket, ahogy belélegeztem a kis babaillatukat, ahogy elgyönyörködtem bennük és aztán mindig belemart a szívembe a fájdalom, hogy én tizennégy évesen láttam utoljára ilyesmit és  olyan fiatalon annyira másképp éltem meg, nem úgy, mint amilyen tudatosan most megélhettem volna, hogy kisbabánk van.

-         Armand a férjed, egy próbát tehettél volna rá, hogy megértsen.

-         Eltérő vágyaink voltak. Neki másik nő kellett, nekem másik gyerek. Ez a helyzet. S ezért esett olyan rosszul, hogy azzal a nővel van. Talán neki….neki csinált gyereket – fulladt el Corinne hangja.

-         Armandnak nincs másik gyereke – mondta nyugodtan Fabian.

-         Talán azért nem is akart tőlem gyereket, mert csak azt várta, hogy mikor válhat már el tőlem, mikor nő már fel Dylan. Talán végig csak ezt várta, és nem akart egy újabb koloncot a nyakára!

-         Corinne, ne lovalld bele magad őrült kitalációkba – rázta a fejét Fabian.

-         Hogy csinálod? Az összes gyereked szereted, pedig nem is ugyanattól a nőtől vannak!

-         Corinne mindegyik az én gyerekem, van egy fiam, mi kellene ennél több? – mosolyodott el Fabian.

-         Olyan jól bánsz velük, nem is gondoltam volna rólad.

-         Kösz. Armand is jól bánt Dylannal.

-         Igen igaz, jó apa volt.

-         Na látod.

-         Mindegy most már úgysem számít – bújt beljebb Fabian mellkasába. – Igazad van Fabian utazzunk fel Londonba.

 

 

Fabian méregdrága villát vásárolt London legszebb körzetében. A Montgomery vagyonból futotta rá. Corinne csak ült a hintóban és nem mert kiszállni. Kizárt, hogy ebben a villában lakjon Fabian, ha Londonban tartózkodik. Pedig Fabian már percek óta csak mosolyog rá, és ismételgeti, hogy megérkeztünk.

-         Anna meg fog lepődni, hogy ilyenkor beállítunk, de minden meglepetést megér látnom, ahogy eltátja a száját – tartott egy hatalmas vörösrózsacsokrot kettejük közé széles vigyorral Fabian. – Na gyere lepjük meg a feleségem egy kicsit! Hátha ágyban találom valami suhanccal, akit kirúghatok a lába közül és a helyébe mászhatok! Legalább az előjátékkal már nem kell foglalkoznom – igazgatta a nyakkendőjét lelkesen Fabian.

-         Te tisztára bolond vagy!

-         Az élethez kell egy kis őrület, vagy megőrülsz – felelte Fabian, ahogy kiszállt a hintóból és lesegítette a húgát is, s karon fogva bevezette a villa elegáns fényes márványlapjaira.

-         Anna! Megjöttem! – kiáltotta Fabian a villába.

-         Fabian!?  - hallatszott a meglepett kiáltás az emeletről. – Fabian!? Te itt? Ilyenkor? De hát…ó! – Anna viharzott le az emeletről pongyolában és Fabian nyakába ugrott. Fabian hosszan csókolta a nőt és magához szorította a nőt derekánál fogva. Kettejük közé préselődött a rózsacsokor.

-         Ezt itt, neked, hoztam, ha még nem zúztad le teljesen – engedte el az asszonyt Fabian, s Anna ragyogó kék szemekkel nézte a csokrot. – De helyes vagy! – túrta át férje haját Anna. – Megnőtt a hajad, de nagyon jól áll! – nézte ahogy Fabian mogyoróbarna tincsei a szemébe lógnak enyhén, vad és erotikus volt tőle. Anna megnyalta az ajkát és Fabian fanyar mosolyra húzta az ajkát. Tudta, hogy Anna megkívánta, de elhúzódott a nő és fogadta a vendéget.

-         Corinne! Micsoda meglepetés! Hányszor is hívtunk már legalább egy tucatszor! Mindig amikor én Londonba jövök a várból és most végre meglátogatsz minket! Kicsit sápadt vagy – szorította magához sógornőjét Anna.

-         Armand félrekúrt és most már Corinne is tudja – jelentette be nyersen Fabian.

-         Ó! – formálta kikerekedett szemekkel Anna. Nem akart semmi bántót mondani, ezért inkább semmit sem mondott. -  Remek búfelejtő ötleteim vannak! – mosolygott végül Corinne-ra.

-         Ne itasd le a húgom jó? ő nincs hozzászokva úgy a piához mint te! – vigyorgott a feleségére Fabian.

-         Mindig ugrat – rázta a fejét nevetve Anna. – Már alig várom, hogy a karodon beillegjek a báltermekbe, mindenki azt hiszi majd, hogy a fiúszeretőmmel jöttem. Istenem Fabian te egyre vonzóbb és jóképűbb leszel, én meg csak öregszem melletted – indult előre a virágokkal a karján Anna. Már betöltötte a negyvenet akárcsak Armand. S a szőkék valahogy hamarabb öregszenek. Ahogy Fabian egyre férfiasabb lett, egyre inkább látszott, hogy milyen nagyon kell Annának tartania magát a férje mellett.  Kiütközött a korkülönbség és ezt nehéz volt már leplezni. Talán Anna ezért is nézte el fiatal férjének, hogy a de Noir várban egy másik nővel él, szinte élettársi kapcsolatban. – A gyerekeket nem hoztad? – tette vázába a virágokat Anna.

-         Szerettem volna csak a feleségemmel tölteni egy kis időt, a gyerekek mindig mindent megzavarnak – kacsintott Fabian.

-         Corinne! Ez itt a vendégszoba, gyere frissülj fel egy kicsit, le is pihenhetsz! Én ha megérkezek Londonba, mindig úgy érzem magam, mintha egy rablóbanda elől futottam volna.

-         Mert szívem te az elől is futottál. A de Noirok elől menekülsz szüntelen, pedig egy éppen itt van a házadban – karolta át az asszony derekát Fabian. Az ajtó becsukódott mögöttük és a folyosón egyre halkult a hangjuk.

-         És mit csinálnak a rablóbanda tagjai a védtelen nőkkel?

-         Nagyon durván a magukévá teszik őket, letépik róluk a ruhát aztán, addig csókolják őket, amíg el nem ájulnak! – ecsetelte Fabian.

-         Fabian! Ne óh! Ne!....ühm…még… még…. Annyira jó…. Abba ne hagyd! Hiányoztál… – Anna sikoltásait végre elzárta a becsukódó hálószobaajtó hangja. Corinne szomorúan nézett körbe az elegáns villa vendégszobájában. Rózsaszín virágmintás selyemtakaró, Lila rózsamintás tapéta és aranyszegélyes fehér bútorok uralták a szobát. Minden csillogott, finom lakkozott bútorok, nehéz mélykék brokátfüggönyök, egy háromszárnyas tükör a fésülködőasztalon.  S az ajtó mögött saját fürdőszobája volt, hatalmas márványkáddal, vezetékes vízzel és aranyozott csapokkal. Friss levendulaillatú törülközőkkel és drága fürdőolajokkal. Istenem! Hát így is lehet élni? – Corinne már értette, hogy Fabian miért nem tud választani és miért él ennyire kettős életet. Mert mindkettőt akarja, de egyiket sem akarja elveszíteni. Ahogy egyik nőt sem akarta elveszíteni, s egyik életformát sem. Corinne megengedte a vizet. És el kellett ismernie élvezi, hogy a forró víz csak így jön is a kádba, nem kell a kútról felhúzni aztán felforralni és a kádba önteni, vödrönként körülményesen, hogy órákat csak a fürdés vegyen igénybe. Nem itt csak belecsepegteti a drága levendulaillatú fürdőolajat, ami felhabzott a vízben és Corinne nem is törődve, hogy hova esnek a ruhái, meztelenül belépett a fürdőbe, elzárta a csapot és elmerült a forró, bágyasztó csodálatosan illatos vízbe.  A haja mindig kontyban volt, de most lehunyt szemmel egyenként kihúzta a hajtűket és a kád szélére tette. Hagyta, hogy vörös tincsei a vízbe hulljanak, és körülötte ússzanak a hatalmas fürdőkádba. Fabian! Te aztán tudod, hogy hogyan kell élni! – döntötte a fejét élvezettel a kád peremének Corinne. Fogalma sem volt meddig ernyedt el ott a vízben. Talán el is aludt. Csodás volt semmire sem gondolni. Semmi miatt se aggódni. Csak teljesen kiélvezni egy kád forró fürdőt, ami olyan nyugtató volt és mennyei élmény. De a víz lassan kihűlt és Corinne csalódottan nyitotta ki a szemét. Ámultan vette észre, hogy amíg ő szinte elaludt a kádban, hangtalan s néma kezek fürdőköntöst hoztak és a hajtűket is elpakolták, ahogy a ruháit is felszedték a földről és szépen rendre összehajtogatták, sőt az utazótáskáját is kicsomagolták és a kevés kis pipereholmiját a fésülködőasztalra tették, a ruháit pedig a szekrényekbe pakolták. Fabian körül tehát ilyen a kiszolgálószemélyzet. Észre sem veszi, hogy végzik a munkájukat. Az a feltűnő, ha nem végzik.  Corinne kiszállt a kádból és magára kapta a fürdőköntöst és a haját egy törülközőbe csavarta. Szőnyeg borította végig a villát. Corinne mezítláb lépett ki a folyosóra.

-         Corinne! Gyere, gyere éppen uzsonnázunk, utána elviszlek vásárolni! – intett neki Anna a folyosó végén lévő nyitott étkezőből.

-         Még fel akartam, öltözni – hebegte Corinne.

-         Nem az angol királynő fogad, na gyere már, még mi is köntösben vagyunk – sürgette Anna. A házaspár valóban selyemköntösben ült az asztalnál. Fabian haja még nedves volt a zuhanytól. Anna arcára és mellkasára pedig vörös foltokat égetett Fabian borostája. Corinne zavartan ereszkedett le közéjük a körasztalkához.

-         Máris jobban nézel ki, de tényleg – mérte végig Anna. – Először is, bár a ruháid praktikusak és kényelmesek és nem kétlem, hogy Holdföldén megállják a helyüket, de Londonban más most a divat, úgyhogy, beszerzünk neked néhány új ruhát, kiegészítőkkel együtt. A karikagyűrűdön kívül pedig nincs ékszered, és bár én is kölcsönadhatok neked néhányat, de nézünk neked néhány saját hozzád illő egyedi darabot.

-         Anna, ne verjétek költségbe magatokat miattam – tiltakozott Corinne hevesen.

-         Ez nem költség, ez apró rögtönzött kis kedvesség. Neked. És had döntsem el én, hogy mire költöm a pénzemet – legyintett Anna.

-         Vásárolj az mindig kielégít! – húzta el a száját Fabian.

-         Te is kielégítettél ,de ez egészen másfajta kielégülés, kösz hogy megengeded, hogy használjam a pénzem – vágta rá pimaszul Anna. – Siess Corinne, öltözz! – pattant fel Anna, s már el is viharzott.

-         Nagyon lelkes és lendületes – állapította meg corinne.

-         Mindig ilyen, ha megérkezek – legyintett Fabian. – Érezd jól magad hugi! De tényleg! – paskolta meg a húga kezét Fabian.

-         Fabian…

-         Na eredj már! Anna a boltokban és a vásárlásban a legjobb, majd meglátod! – ingatta a fejét Fabian, s egy falásra eltüntetett egy muffint.