Báli szezon Londonban

Annyi dobozzal és táskával tértek vissza, hogy az egész hintó tele volt, még Corinne lába alatt is csomagok voltak. Anna pedig csak beszélt és beszélt. Rutinosan, hűvösen, magabiztosan. Otthon volt. S élvezte. Ez látszott minden mozdulatán. Céltudatos volt, és kiegyensúlyozott. A szempillái tökéletesen egymás mellé igazodva lebegtek, ahogy a hajában is minden tincs igazi műremekként illeszkedett a teljes egészbe. Anna márványszobor volt és minden tökéletes volt rajta. Mellette Corinne csak a vidéki szegény rokon külsejével bírt. De Anna nem zavartatta magát. Vásárolt és kiköltekezett, és egy cseppet sem zavarta, hogy ezt mindet Corinne-ra költi. Corinne hiába tiltakozott és mentegetődzött, és magyarázta, hogy úgysincs szüksége ilyesmire, Annát nem érdekelte. Sőt csak nevetett a lányon. Több mint tíz év volt köztük és Corinne úgy érezte magát, mintha az anyjával jött volna vásárolni. Maria is ugyanilyen magabiztos volt Londonban. Ugyanígy irányította és vásárolt neki néha, ha rossz napjai voltak, vagy ha Robin sokat vesztett a lóversenyen.  Corinne-ban hirtelen ismétlődni látszott a múlt, újra gyerek volt. Fiatal lány, aki feljött Londonba. S egy fiatal lány a társasági idény közepén csak egy célból utazik Londonba: hogy férjet találjon. De hát az ő férje Holdföldén van!

-         Most mond meg! Hát nem elragadó? – állt meg a tükörnél Corinne mögött Anna. Jó fél fejjel magasabb volt Corinne-nál a nő és most opálkék selyemruhájában lépett körbe a lány körül. Finom selyemkesztyűjén a gyöngyöket feljebb igazgatta a könyöke felé. – Mint csipkerózsika és hamupipőke egyetlen személyben – áradozott Anna.

-         Szerintem olyan mint egy búgócsiga, amit felkapott egy tornádó, megrágott egy kutya aztán ideköpte – igazgatta a mandzsettagombjait Fabian.

-         Mindig ilyen kritikus – nyugtatta Anna Corinnet.

-         Nem is tudom, tudok én még táncolni? – motyogta Corinne zavartan huzogatva csipkeruhája szélét a karján.

-         Persze, hogy tudsz. Ha fele olyan jó vagy mint Fabian, akkor is minden férfi veled akar majd táncolni! Na gyertek. Előbb bemegyünk a fényképészhez és megörökítjük Corinne visszatérését Londonba. Azt hiszem legyen akár facér akár nős, minden férfi retteghet, mert Corinne de Noir visszatért! – húzta maga után sógornőjét Anna.

 

Gyorsfelvételt készíttettek, s ettől Corinne ismét a múltban érezte magát. Maria de Noir vitte őket fényképezkedni és most újra itt volt, a lencse előtt állt, egy pillanat műve volt az egész. Corinne félszeg mosollyal nézett a lencsébe és kész is volt. Corinne otthon sosem hordott fűzőt. De Londonban elképzelhetetlen volt az élet nélküle. A fűző vékonyabbá varázsolta a derekát és nagyobbá a mellét. Áfonyakék csipkeruhája buján simult telt melleire, és meztelen karjára, egészen a könyökéig. A ruha szabadon hagyta a nyakát és gömbölyű vállait és hosszan hullott le egyenes vonallal egészen a földig, ahol apró csipkeuszályt húzott maga után a földön. Corinne nagyon visszafogottnak mégis tetszetősnek találta a ruhát. De ami a legjobban tetszett neki, az a fejdísze volt. Ezüst hajdísz volt. És apró fagyöngymintában haladt körbe feltűzött hajában. Csodaszép volt. Corinne szerette feltűzve hordani a haját, most is így volt, csak most Anna fodrásza bűvölte meg valami olyan elegáns tűzésben, hogy ez nem a hétköznapi dolgos nő feltűzött haja volt, hanem egy igazi mestermunka. Minden tincs a helyén volt, és Corinne egyszerre be kellett hogy ismerje, nagyon tetszett magának az amit a tükörben látott, s amihez Anna ragaszkodott, hogy megörökítsék.  Fabianba karolt mindkét nő, amikor beléptek a báli forgatagba.  Anna elküldte táncolni a testvérpárt, majd magának is kisajátította egy kicsit a férjét. Corinne finom cipőjében lassan az ablakok hűvösébe húzódott egy pohár pezsgővel, s hagyta, hogy bátyja élje a londoni nyüzsgő társasági életet. Ő csak egy kis békére és csendre vágyott. Belekortyolt a pezsgőjébe. Anna mindenáron próbálta lebeszélni, hogy rajta legyen az egyszerű kis karikagyűrűje, Corinne valahogy mégsem tudott megválni tőle. Most ez emlékeztette hosszú házasságára. Kudarcos házasságára. Corinne szomorúan forgatta a kezén a gyűrűt, amikor egy árnyék vetődött rá.

-         Bocsásson meg, hogy ismeretlenül is idetolakszom a magányába, de egész este magát figyeltem, s amióta belépett a terembe nem tudom levenni magáról a szemem – szólt egy mély férfihang. Corinne felkapta a fejét. A férfi magas volt, szikár a harmincas évei közepén járhatott, de a szeme bánatosbarna volt.

-         Nem zavar! Corinne de Noir – nyújtotta a kezét Corinne.

-         Wayne Grant – szorította meg az ujjait a férfi, majd kézcsókot hintett rá.

-         Örülök a szerencsének Mr. Grant.

-         Kérem, csak Wayne – mosolygott rá a férfi és letette a pezsgőspoharát Corinne-é mellé.

-         Corinne – biccentett rá, s elhúzta apró táskáját az asztalkáról.

-         Tudja miért talál két ember egymásra egy ekkora forgatagban is? – nézett a társaságra Wayne.

-         Nem – ingatta a fejét Corinne.

-         A hasonlóság.

-         Nem hasonlítunk.

-         S a sorsunk? – pillantott le Corinne jegygyűrűjére Wayne.

-         Miért hasonlítana bármiben is a sorsunk? – takarta el a jegygyűrűjét védelmezőn másik kezével Corinne.

-         Maga nagyon szomorú. Olyan szomorú, mint aki elvesztett valakit. A ruhája színe sötét. Abban a hiszemben vagyok, hogy kegyed is gyászol, akárcsak én.

-         Nem, a férjem nagyon is él – fújtatott Corinne. – Bár most azt érzem, talán az is jobb lett volna, ha inkább meghal.

-         Sose kívánjon ilyet! – tette a saját karikagyűrűjére a kezét Wayne. – Az én feleségem most halt meg a nyáron, de azóta… nehéz lett az élet.

-         Valóban átérzem a fájdalmát, de az én fájdalmam egészen más természetű.

-         Mit tehet egy férfi, ami rosszabb a halálnál?

-         Viszonya van, egy másik nővel – játszott a pezsgőspoharával szomorkásan Corinne.

-         Nem könnyű a megbocsájtás – mosolygott rá Wayne. – azt hiszem én is pontosan  így vagyok ezzel. Nem tudom megbocsátani a feleségemnek, hogy meghalt – rázta a fejét Wayne. – És addig nem is tudok továbblépni rajta. Ha valakit szeretünk nehéz megbocsájtani neki, ha olyat tesz, amit nem vártunk tőle. Amivel úgy érezzük, hogy hátbatámadott, sőt ott hagyott az út szélén, egyedül, hogy folytassuk az utat ahogy akarjuk – kortyolgatta a pezsgőjét Wayne.

-         Igen, azt hiszem értem mit mond. Én is ezt érzem – bólintott Corinne, s szürke szemében együttérzés fénye villant.

-         Látja mégiscsak közös a sorsunk. Tudja nem igazán érzem jól magam itt – sóhajtott fel a férfi.

-         Engem a bátyám rángatott el.

-         Én az üzletfelem meghívásának tettem eleget – mondta Wayne. Mindketten a táncolókat nézték. – Bocsásson meg udvariatlan vagyok, gondolom nincs kedve táncolni.

-         Ne haragudjon, kedves, de most nem vagyok abban a hangulatban – rázta a fejét Corinne.

-         Én sem – bámult vissza üveges tekintettel Wayne a pezsgőspoharára. Corinne elmosolyodott. Mindketten bánatosak voltak, s a bánatuk elől nem tudnak elbújni. Az itt ül a vállukon teherként, homlokukon bélyegként és a szemük mélyén emlékként. Wayne fakóbarna szemében nem voltak fények, ő nem ismerkedni akart, csak menekülni a többi vidám ember elől. Amikor meglátta Corinne tekintetében is ugyanezt a bánatot, tudta a nő nem fogja félreérteni a közeledését. Csendben ülték végig az estét. Hallgatagon. Mindketten a gondolataikba mélyedve. Wayne a feleségére gondolt, aki elhagyta, s Corinne is a férjére gondolt, akit elhagyott. Csendesen pezsgőztek, szótlanul, időnként futólag összenéztek, és lehangoltan bólogattak.

-         Corinne, gyere, indulunk! – szólt neki Anna, s a szinte szunyókáló Wayne-nek is odaintett. – Jól szórakoztál? – kérdezte Anna.

-         Wayne kizárt hogy üdítő társaság, erősen gondolkodtam, hogy elrángatlak mellőle

-         Kedves ember.

-         Amióta Elena meghalt, hát azóta… hízásnak indult egy kicsit – jegyezte meg Anna mellékesen.

-         Mert mindig csak ül. Olyan fáradtnak tűnik, mintha nagy terheket cipelne – biccentett Fabian. – Megöregedett látványosan.

-         Szerintem egyáltalán nem tűnt idősnek, és fáradtnak sem. Csak szomorúnak – vetette ellen Corinne. A házaspár összenézett Corinne feje felett.

 

A következő bálon is ott volt a férfi. Corinne alig lépett be a terembe, a férfi odalépett hozzá, s egy csokor nefelejcset nyújtott át.

- Útban idefelé, egy virágárusnál láttam, és maga jutott róla az eszembe. Meg a szeme, nem is tudom – magyarázkodott Wayne olyan zavarban volt, s a nadrágja élét markolászta idegesen.

- Köszönöm, igazán kedves – mosolygott fel rá Corinne, ahogy megcsippentette a ruhája anyagát, hogy közelebb lépjen.

- Nincs tánc? – nézett rá a férfi.

- Nincs – rázta a fejét Corinne, s vörös kis fürtjei ide-oda lengtek a levegőben.

- Akkor üljünk le valahova, tudja remek drazsék szoktak itt lenni, bevallom itt szoktam benassolni belőlük – pirult el enyhén a férfi, ahogy leereszkedtek a kényelmes kanapékra.

- Hogy van ma? – nézett rá Corinne miközben a virágokat nézegette.

- Egy picit jobb kedéllyel keltem. Talán mert ma nem volt köd – bólogatott Wayne. – De itt is el tudnék aludni. Tudja mi a legrosszabb? amikor az emlékek rémálmokká válnak.

- Igen, ezt én is pontosan így érzem – bólogatott egyetértően Corinne.

- Tudja sokat gondoltam magára, meg a férjére a legutóbbi találkozásunk óta.

- Tényleg?

- Igen. Még mindig szerelmes belé igaz?

- Egy kicsit talán igen.

- Meséljen róla! – kérte kedvesen a férfi. Corinne csak sejtette, hogy Wayne szeretné elterelni saját gondolatait és azért beszéltetné, de megtette neki a szívességet és nagy levegőt véve körülnézett a táncolók tömegén, miközben beszélni kezdett.

- Nem is tudom mit mondhatnék róla. Gyerekkorom óta ismerem. Ő volt életem nagy szerelme, az első szerelem, az örök szerelem. Van is otthon egy szerelemfánk. Amikor bánatos voltam, mindig oda mentem ki. Amikor bizonytalan voltam akkor is. De most minden más, mert ebben a szerelemben csalódtam. Eddig ez adott támaszt mindenhez, az élethez, a mindennapokhoz és most ezt az erős oszlopot vesztettem el.

- Vannak gyerekeik?

- Igen egy fiunk – biccentett Corinne.

- Hány éves?

- Ha elárulom, megtudja, hogy én milyen idős vagyok – rázta a fejét nevetve Corinne.

- Maga nem idős, egészen kisgyerekük van? – nézett rá Wayne.

- Nem, a fiunk már az egyetemre jár – nézett el Corinne zavartan.

- Akkor nagyon fiatalon szülhetett – fürkészte Wayne.

- Igen, talán ez is volt a baj – sóhajtotta Corinne, s elhallgatott. Nem akart többet beszélni, mert egyszerre megrohanták az emlékek a múlt bizonytalanságai. Armand valóban belekényszerült egy helyzetbe. Hogy őt teherbe ejtette. S ezzel kötelességei lettek. Kötelessége volt feleségül venni őt. Kötelessége volt felnevelni a fiát. Egyszerre érthetőnek tűnt, miért csak azután közölte Armand, hogy nem minden tökéletes, amikor Dylant ez már nem érintette érzelmileg.  Ketten maradtak, de éveket éltek le úgy, hogy soha nem beszélték meg mit is éreznek és gondolnak, és hogy mennyi mindent feladtak, a házasságukért és a gyerekükért.

- Corinne! Szerintem a férje már nagyon megbánta – szólt Wayne csendesen.

- Hogy elmondta vagy hogy megtette? – nézett rá kérdőn Corinne.

- Talán mindkettőt, talán csak azt, hogy ezzel elűzte magát – felelte Wayne.

- Miért mondja ezt?

- Mert én is minden nap így kelek fel. Hogy bár máshogy csináltam volna mindent és bármit megtennék, hogy visszahozzam. Amikor elveszítünk valamit, akkor egy picit meg is javulunk. Szerintem adnia kellene maguknak egy második esélyt, persze, ha még igazán szereti – mondta Wayne.

- Egy második esély – suttogta maga elé Corinne. Elgondolkodva nézte maga mellett a férfit. – Ezt nagyon szépen mondta – billentette félre a fejét Corinne. – Talán mindenki életében van egy második esély.

- Csak a szerencsések életében… - rázta a fejét Wayne.

- Akkor mi szerencsések vagyunk – mosolygott rá Corinne. – Maga is.

- Sosem értelmeztem még így az özvegységem, hogy második esélyt kaptam, de ahogy maga mondja, talán… nem hangzik olyan rosszul – sandított rá bágyadt mosollyal Wayne.

- Akkor igyunk a második esélyre! – emelte felé a poharát Corinne.

- A második esélyünkre! – koccintotta a pezsgőspoharát a Corinne-éhoz Wayne, s hetek óta most először a szembogarában egy apró kis fény villant, mintha gyertyát gyújtottak volna a lelke mélyén. Wayne bizonytalanul tette le a pezsgőspoharát és kezével Corinne keze felé matatott az asztalon. Corinne elmosolyodott s megfogta a férfi kezét. Mindketten jegygyűrűs kezükkel kapaszkodtak a másikba.

- Köszönöm Corinne!

- Mégis mit? – játszott futó mosoly Corinne arcán.

- Hogy megismerhettem, hogy találkozhattam magával, hogy beszélget velem. Maga olyan végtelen nyugalmat áraszt. Olyan mint egy lelki gyógyír – húzta az ajka elé az asszony kezét Wayne. Szemét elfutott egy pillanatra a könny, ahogy Corinne-ra nézett.

- Miért mondja ezt? – pihentette a férfi haján a tekintetét Corinne.

- Mert amikor találkozunk, azokon az estéken nincsenek rémálmaim. Mert egy halott feleséggel álmodni kellemes ugyan, de reggel még erősebb a hiánya. De ha találkozunk, akkor nincsenek ezek az álmok, akkor nyugodtan ébredek. Önző dolog lenne arra kérnem, hogy találkozzunk minden nap? – suttogta Wayne reménykedve.

- Minden nap? – lehelte értetlenül Corinne.

- Meghívom egy teára. Remek teázók vannak egész Londonba. Vagy süteményre, mindegy, vagy csak galambokat etetni a parkba, amit akar, nem rabolom az idejét sokáig, csak öt percet adjon a drága idejéből és könyörületből, hogy ne kísértsenek a múlt árnyai.

- Ha ragaszkodik hozzá, éppen, találkozhatunk… - biccentett bizonytalanul Corinne.

 

A fogadóban néhány halász lézengett. Armand a pulthoz közeledett. Csizmája sarka kopogott a deszkapadlón. A fogadós felnézett és a polcról leemelt egy vastag korsót.

- Jöhet a szokásos Armand? – kérdezte telt öblös hangon, és hasa előtti kendőbe törölgette a kezét.

- A szokásos – ült a bárpulthoz Armand. A fogadós a korsó sört elétette és a szokásos halat és krumplit is. Armand ráérősen csippentgette a sültkrumplikat a tányérjából.

- Még mindig nem jött vissza az asszony? – nézett rá táskás szemekkel a fogadós.

- Nem – rázta a fejét Armand.

- Van ez így – tenyerelt a bárpultra a fogadós.

- Van – felelt rá Armand szűkszavúan.

- De a vörös bögyös is eltűnt mellőled – jegyezte meg a fogadós a bajsza alatt hümmögve.

- Kalandnak hosszú volt – biccentett Armand. – Másfelé tart a szekerünk rúdja ennyi.

- Az asszony is vörös nemigaz?

- De – felelte Armand s nagyot húzott a korsó sörből.

- Micsoda véletlen.

- Bukom a vörösekre, ennyi – tolta el maga elől a tálat kedvetlenül és étvágyát vesztve Armand.

- Ennyi? – vette le a tányért a pultról a fogadós.

- Írd a többihez – legyintett Armand.

- Holnap is jössz? – nézett vállrántva Armandra.

- Ja, benézek ebédre. Na jó munkát! – emelte a kezét búcsúzóul Armand.

- Keresd meg az asszonyt! – kiáltotta utána a fogadós, de Armand csak leintette lehanyatló kezével.