Ébredés az álomvilágból

 A finom keleti porcelán könnyedén csilingelt a finom ezüstkanállal, ahogy Corinne a csésze mellé helyezte a teakanalat. Apró kézfején áttetszettek a kék erek. Hófehér bőre hónapok óta most először volt igazán sérülésmentesen sima, finom úrinő keze. Otthon a sok házimunka miatt mindig volt egy-két sérülés, vágásnyom a bőrén. A mosástól, a főzéstől, a forrázástól, takarítástól, akaratlanul nyomok maradtak a bőrén. Corinne kezdte megszokni új életét. Fabian mellett a villában megismerhette az igazán nemesasszonyok életét. Anna szépségszalonba vitte magával, sőt parfümériában is jártak. Corinne áfonyás vöröstermésekre emlékeztető illatot választott magának és Fabian kérés nélkül megvette. Csak előhúzta a tárcáját és megvette. Corinne még mindig zavarban volt ettől a mozdulattól. Fabian kevés kedvvel de végigkísérte Annát és Corinnet a boltokon, és akármelyik nő ránézett, Fabian nyúlt a zsebébe, elővette fekete elegáns tárcáját és fizetett. Corinne már ismerte bátyjának ezt a mozdulatát. S zavarban volt attól, hogy mennyivel másabb volt minden otthon. Armandnak is volt egy régi bőr pénztárcája, s amikor Ezüstharmaton a piacon voltak, Armand mindig szétnyitotta és számolgatta az aprókat. Guberált, hogy mennyi mire hova jut. Armand homlokán szinte mindig összefutott a ránc, ha a pénztárcáját vette elő. Fabian arca meg sem rezzent. Pléh pofával állt, belekotort a fontok tengerébe és leszámolt az asztalra annyit, amennyit. Nem voltak pénzgondjaik. És jó volt így élni. Corinne nehezen vallotta be magának, de igen, iszonyatosan gyűlölt már úgy élni, hogy minden pennyt a fogukhoz vertek, hogy állandóan számolgatták azt a keveset és tologatták ide-oda, hogy mikor mire kell. Könnyen meg lehetett szokni ezt, hogy Fabianra pillantott, és amit kért, megkapta. Fabian pénzen próbált mindent megvenni a nőknek, akiket szeret. A pénzen, amit egy különös házassággal szerzett. A kislányoknak porcelánarcú babákat vett, a feleségének ékszert, Autumnnak drága import bőröket, a fiának repülőmakettet. Anna bármit is csacsogott neki rábólintott, s ment utána, kissé unatkozva a boltok polcai közt, de megadva Annának az örömet, hogy vele tart. Corinne-nak is megvette, amit csak akart. Corinne bármennyire is tiltakozott, Fabian megvett neki egy gyönyörű gyémántfülbevalót. Hatalmas könnycsepp alakú gyémántok csüngtek a vörös tincsek közé vegyülve. Corinne nehezen vallotta be, de szerette ezt az ékszert. Ahogy megrázta a fejét, mindig érezte, ahogy a gyémántkövek hintáznak a fülében, neki-nekiütődve arca bársonyos bőrének. Wayne a Times-ot olvasta a kávéja felett.

- Képzelje, már megint egy német tengerészeti törvény. A britek tengeri dominanciáját akarja ez a Vilmos – rázta a fejét Wayne, ahogy jóízűen ropogtatott egy száraz teasüteményt. Corinne felpillantott rá és most vette észre, hogy Wayne őt nézi az újság felett. A férfi szeme ma kifejezetten zöld volt. Fura, régebben mindig meg volt győződve róla, hogy fakóbarna, de ma kifejezetten békalencse színű. Barna a szeme zöldbe hajló árnyalatokkal. Ezt miért nem vette eddig észre soha?

- Erőfitogtatás a tengeren német módra? – mosolygott vissza Corinne.

- Gyanús, mindenesetre a német császártól ez felettébb gyanús – hajtotta össze a Times lapjait Wayne. – Bocsásson meg, hagytam hogy unatkozzon – Wayne felpattintotta ezüst zsebórája fedelét. – Szörnyű mulasztás, már tíz perce nem szóltam önhöz, ne haragudjon, egy süteménnyel kiengesztelhetem? – intette a pincért Wayne magához és máris rendelt egy szelet meggyzselés kockát Corinne-nak.

- Wayne maga úgy tart engem, mint más a malacát. Hízlal – nevetett fel Corinne. – Ugye nem tekint szerencsemalacnak?

- A szerencsém az, hogy találkoztam kegyeddel, de csakis ezért az édes kuncogó lánykacajért csábítom édes élvezetekre Corinne – kacsintott rá Wayne.

- De Wayne! Ne hozzon zavarba! – rejtette szalvétája mögé a pirulását Corinne.

- Ha nem kéri a süteményt, akkor majd én eltüntetem, az én derékméretemnek már mindegy – simogatta meg a hasát a nadrágja szíjánál Wayne. Corinne hátradőlve nevetgélt. Wayne egészen megváltozott. Ahogy teltek a hetek, lassan meg kellett állapítania, hogy ez a férfi nagyon is vonzó. Kellemes, kedves, jóképű, gazdag, sok mindenről el lehet vele beszélgetni. Magányos volt, de valójában remek társaság. S mellette nagyon könnyű lenne elfeledni Armandot. El lehetne felejteni, ha akarná. Corinne zavartan hajtotta le a fejét és megforgatta a karikagyűrűjét a gyűrűsujján. Wayne nem először kapta el ezt a mozdulatot. Corinne sokszor csinálta ezt. A legkellemesebb pillanatokban, hirtelen lesütötte a szemét és hüvelykujjával a karikagyűrűjét forgatta körbe és körbe az ujján. Mintha emlékeztetné magát, mintha meg kellene bizonyosodnia, hogy még rajta van a gyűrűje.  Wayne megvárta míg a pincér az asztalra teszi a porcelántányéron ragyogó kocsonyatetejű meggyes süteményt.

- Kéri? – kérdezte halkan Wayne.

- Ha nem bánja? – kukucskált fel rá Corinne a szeme sarkából.

- Amennyit csak szeretne Corinne – tolta a nő felé a tányért mosolyogva Wayne. – Ma sokat elréved. Észrevettem.

- Sajnálom. Tudja, volt ma hajnalban egy furcsa álmom – suttogta Corinne, s a villát beleszúrta a süteményba, s lassan végighúzta a krémen a villa élét.

- Mesélje el! – kérte Wayne, s teljes figyelmével Corinne-ra nézett.

- Nagyon érthetetlen egy álom volt. Azt álmodtam, hogy megcsalom a férjem, valaki mással – mondta halkan Corinne, s nem nézett a férfira, csak a süteményt csúsztatta a szájába. Wayne nem sürgette, nem reagált semmit, csak ült, tapintatos távolságtartással és várta, hogy az asszony folytassa a mondandóját. Corinne lenyelte a falatot és folytatta. – És annyira akartam, azt a másikat. Egymás mellett haladtak el, egy időben, egy helyen és én mégis azt a másikat akartam, miközben a férjem is ott volt. És…és ahogy összpontosítottam és kitisztult a kép, akkor döbbentem rá, hogy az a férfi… az a férfi, akit mindenáron meg akarok szerezni…, s vele meg akarom csalni a férjem…az a férjem fiatalkorában. A fiatalkori külsejével, úgy, ahogy megismertem. Ahogy beleszerettem. Fiatalon, frissen és én meg akarom csalni a mostani férjem a férjem fiatalkori  képmásával. Hát értelmes dolog ez? – rázta a fejét Corinne és futólag felpillantott, s könnyedén felnevetett. – Egy személy két különböző korszakában és mindkettőt szeretem, de nekem az a fiatalkori kell.

- Corinne! – érintette meg az asszony kezét futólag az asztalon Wayne. Corinne szemének sarkában két könnycsepp csücsült és lassan megindultak lefelé az arcán.

- Micsoda butaság igaz? – pislogott zavartan Corinne. Wayne az érintetlen szövetzsebkendője szélét nyomta a nő arcára, s felitatta a két kis könnycseppet.

- Maga nagyon szerelmes a férjébe Corinne. Istenem, bár engem szeretne valaha valaki ennyire – suttogta Wayne gyengéden.

- Maga jobban megérdemelné, nekem elhiheti – mosolygott rá Corinne apró rebbenéssel és folytatta a süteménydarabolást. – Nagyon zavaros álom volt és nagyon furcsán érzem magam azóta.

- Megértem – mosolygott rá Wayne. – Lenne kedve galambokat etetni ma délután?

- Nem, szeretnék, most egy kicsit egyedül maradni, itt a cukrászdában.

- Hagyjam itt? De, hát ez csúnya illetlenség lenne, nem hagyom magára itt, hazakísérem – tiltakozott Wayne hevesen. – Nem ilyen modortalanságra ne is kérjen kérem!

- De, én most mégis megkérném, mert itt van a cukrászdában… a fiam is – sütötte le a szemét Corinne. – És már láttam, hogy észrevett. Tartozom neki egy magyarázattal – köszörülte a torkát Corinne. Wayne körbenézett a vendégeken. Több fiatal is ült ezen a koradélutáni órán a cukrászdában. Melyik lehet Corinne fia? – Kérem, menjen, had beszéljek vele! Nem fog idejönni, amíg maga itt van.

- Corinne! Biztosan ezt akarja? – fecergett kellemetlenül Wayne.

- Igen – hajtotta le a fejét Corinne. Wayne habozott, végül engedett. Kifizette a számlát és kézcsókkal búcsúzott Corinne-tól. Corinne megdörzsölte a homlokát és enyhén megtámasztotta a fejét a kézfején.

- Anya! Mit jelentsen ez? Te itt Londonban? S ki ez a férfi? – csattant rá Dylan, ahogy az asztalhoz lépett. Corinne felnézett a fiára. Dylan csupa felháborodás, csupa vad indulat, számonkérés, düh, vallatás, és harag. És mennyire Armand! Ahogy növekszik és egyre férfiasabb, úgy emlékeztet egyre inkább Armandra. Szakasztott az apja ez a gyerek!

- Dylan, gyere ülj le, ne kiabálj, mindenki minket néz – intette a fiát az asztalhoz Corinne, s átpillantott a rézsútosan a sarokba állított asztalhoz. – Ki a lány?

- Diana, biológia szakon van, átugrottunk  Londonba. De te ,hogy kerülsz ide, és hol van apa és mit csinálsz itt ezzel a férfival? – záporoztak Dylan kérdései, feszült volt, riadt a tekintete, és haragos.

- Wayne csak barát – nyugtatta meg Corinne a fiát. – Apád… ő otthon maradt.

- de mi a baj, anya? Sosem jöttél egyedül Londonba! Mi történt?

- Nézeteltéréseink akadtak apáddal és úgy gondoltuk jobb, ha egy kicsit távol leszünk egymástól – magyarázta nyugtató kiegyensúlyozott hangján Corinne. Ujjaival fia haját fésülgette, rendezgette, de Dylan makacsul visszaborzolta. Semmi jókisfiús külsőt nem akart magára. Akár az apja!

- Grace miatt van igaz? – csattant rá Dylan. Grace?! Jézusom ne! Már neve is lesz annak a szörnynek? Nem ő nem akar tudni semmit arról a nőről. A nevét se! – Corinne csak magában sikoltott némán és riadtan nézte a fiát. – Az az amerikai zsurnaliszta. Apa ősidők óta ismeri. Grace valami nagy vadat akart az újságba és akkor volt az a halászati botrány, tudod, évekkel ezelőtt. Emlékszem még én is ott voltam, amikor az a nő ott kérdezősködött, apa meg elküldte a francba. Nagyon jó móka volt. Apa mindig úgy védte a halászatot tudod. A legfőbb jövedelemforrást a de Noiroknak. Legalábbis akkoriban még így volt. Aztán Grace maradt. Csak ahogy idősebb lettem, akkor jöttem rá, hogy talán apa miatt.

- Te többször is találkoztál azzal a nővel? És nem szóltál nekem? – fuldoklott Corinne.

- Jaj anya! Grace fel-fel tűnedezett néha, mint a zsurnaliszták tudod, szimatolgatott, amikor Fabian megvette a de Noir várat akkor is érzett valamit a közelben, nem tudom, elég sokára esett le nekem, hogy lehet apát keresi, vagy ilyesmi. Talán háromszor láttam életemben. De általában csak annyit láttam, hogy apa ordibál vele. Grace meg visszakiabált, aztán általában elhallgattak. Grace elég szenvedélyes típus, nem hagyja magát ,tudod olyan amerikai. Amióta elköltöztem néha eszembe jutott…hogy talán… volt köztük valami…? – nézett fel kétkedőn az anyjára Dylan.

- Szóval nem…nem láttad őket együtt… - hebegte Corinne.

- Nem. Mindig véletlen volt, hogy összefutottunk, amikor apával voltam, az biztos, hogy véletlen volt. És furcsálltam, hogy a nő még mindig a királyság területén tartózkodik, azt hittem visszament Amerikába. Te találkoztál vele? Lebuktak? – kerekedett el Dylan szeme. De volt valami furcsa kíváncsi izgatottság a szeme aljában. Dylan viccesnek fogja fel, hogy a szülei házassága romokban van?

- Nem találkoztam vele, apád mondta el – felelte végül hidegen Corinne.

- Apa utál titkolózni előtted – biccentett Dylan. – Ezért utálta a karácsonyt is. Titkolni az ajándékokat meg minden.

- Én meg azt hittem azért nem szereti a karácsonyt mert… - Corinne lehunyta a szemét. Nem akart a karácsonyokra gondolni. A karácsonyban mindig volt valami szomorúság is az öröm mellett. Dylan születésnapját is ünnepelték, de egyben mindkettejükön ott ült valami szomorúság is. Hogy ezzel végleg elbúcsúztak az otthontól, a korábbi élettől, mert egy új élet költözött a szívükbe, a mindennapjaikba Dylannal. Dylan születésnapjaival azt is számolták, hogy hány éve költöztek el a szülői házból. Hány éve volt csapás ez a sorsukon. Armand tényleg nem rajongott a karácsonyért, és Corinne titokban mindig azt hitte azért, mert Armandot a fia születésére emlékeztette, arra, hogy a fiú, aki pont karácsonykor született mindent elrontott. Az életüket, az ünnepüket és mindent. Talán beszélniük kellett volna. Talán egyszer tényleg igazán le kellett volna ülni és megbeszélni ezt az egészet. Dylant, a házasságukat, az életüket. De amíg Dylan otthon volt nem merték megtenni, nem akartak belenézni a tükörbe, nem akarták látni, hogy néha gyűlölik egymást mindazért, amit a gyerek miatt a másik miatt kénytelenek végigcsinálni. Aztán Dylan elment. Armand meg kipakolt. Kiborult a szennyes.

- Szerettük a karácsonyt. A sütemények, az áfonyapuncs, a szülinapom, apa mindig olyan bohókás volt.

- Apád részeg volt minden karácsonykor, a kettő nem ugyanaz – morogta Corinne.

- De jó kedvű volt!

- Mert sokat ivott! – rázta a fejét Corinne. Armand nem hagyta, hogy Corinne leszidja, amiért részegre itta magát. Talán bánatában. Talán mert utálta ezt az egészet. A családtól távoli karácsonyokat, a gyereket akit csinált, de sosem mondott semmit, Corinne-t egyszerűen elhallgattatta, és mindig volt rá Armandnak egy tuti módszere. A karácsonyok forró szeretkezésekbe csaptak át este, Armand alkoholos leheletével. Hát igen, Armand sok mindent megoldott ennyivel. De ez tényleg szeretet és szerelem is volt?

- Hagyjuk Dylan. Nem azért vagyok Londonban, hogy a múltamon gondolkodjak és ezen az egészen. Szeretnék egy kicsit kikapcsolódni.

- azzal a férfival! – grimaszolt Dylan.

- Ahogy apád azzal a Grace nevű nővel!

- Túl szigorú vagy hozzá!

- Túl megértő vagy az apáddal! – csattant rá Corinne. – Nem veszed észre a hibáit! Nem látod, hogy mit művelt? Egy másik nőt tartott, miközben én hűségesen kitartottam mellette!

- Anya, te mindig a tűzhelynél élted ki a szenvedélyedet, semmi más nem érdekelt, csak a főzés, azt hitted ezzel minden meg van oldva, sütsz egy pitét és boldog lesz mindenki! Apát is egy pitével intézted el mindig!

- Tessék? – hebegte Corinne. Dylan kifakadt rá és ilyet sosem csinált. Az apja oldalára állt ellene.

- Nem emlékszel, hányszor csinált apa jeleneteket? Az egész klán nálunk volt, apa mindenkit leugatott, kivéve téged. Elzavart mindenkit aztán beszélni akart veled, és te elétoltad a pitét és azt mondtad, feszült vagy drágám nyugodj meg, egyél, biztos éhes vagy az a baj. Fáradt vagy és pihenned kell.

- Apád mindig azt mondta mindenki milyen boldog lehetne, ha a pitémmel meg lehetne oldani a világ összes gondját – tiltakozott magabiztosan Corinne. Aztán csak döbbenten meredt a fiára.

- Nincs ebben semmi áthallás anya? hát még mindig nem érted? – rázta a fejét Dylan. Corinne lehunyta a szemét ahogy megdöbbentette a felismerés. Úristen! Hányszor mondta ezt Armand! Megpaskolva a kezét és bekebelezett kötelességből egy szelet süteményt. Engedett, ráhagyta, és szőnyeg alá söpörte a problémáikat. Pedig rengetegszer jött haza így. Idegesen, ingerülten, aztán Corinne elétette a süteményt és a világ megállt. Nem akart veszekedni vele, nem akart beszélgetni a gondjairól vele. Mert meg akarta óvni mindentől. Mert megfogadta, hogy védelmezi, mert Corinne-nak nem volt senki más a világon csak ő. Armand mindenkivel ordítozott, veszekedett, kiabált, leoltott, csak Corinne-t nem. Istenem bár csak egyszer is veszekedtek volna! Talán nem itt tartanának ma!

- Ó Dylan! – suttogta Corinne és  átsimította a homlokát. Hogyan felejthette el, hogy Armand mennyire gyűlölte ezt az egészet! A halászatot, a büdös halakat, a hideg vizet. Armand sokszor mondta, még amikor gyerekek voltak és felnéztek Armandra, az egyetlenre, akinek volt pénze, egy kevés kis pénze a halászatból. Armand akkor még kezdő halász volt, azóta húsz éve halászik. Hát persze, hogy ki akart törni belőle! Persze, hogy unta és gyűlölte és mégis csinálta, miatta. Miattuk! Dylan miatt.- Ó Dylan!

- Anya, ne hajtogasd a nevem! Otthagytad apát abban a szarban? Komolyan? Te meg itt parádézol Londonban? Bravó! Felnőtt magatartás tőled! Tudod, lehet, hogy apa sok hülyeséget csinált, lehet, hogy néha  félrelépett, mert  unta a szar életét, de soha nem hagyott cserben minket! Mindig számíthattunk rá! Ha baj volt ő volt az első, aki ott volt mellettünk. Te az első problémára elmenekültél tőle! Nem akarlak bántani anya, semmi közöm nincs hozzá, a ti ügyetek, de… Istenem anya néha tényleg idegesítően hiszékeny és naív voltál és a világ nem ilyen!

- Apád oldalára állsz, ellenem?

- Senki oldalán nem vagyok anya! De a lónak is négy lába van, mégis megbotlik! Talán ezen a mérlegen kellene tartanod apa tetteit is – állt fel Dylan és visszament a lányhoz, kézen fogta és maga után vonszolta az utcára. Parádés végszó! Hát apja fia annyi szent! Corinne szipogva nézett a fia után.

 

Armand kiugrott a mólóra. Rutinosan kötözte ki a csónakot a moló széléhez. Vödrökbe dobálták a halakat. Némelyik ficánkolt a levegőben izgatottan vergődtek.  Végóra közeledik rájuk. Jégtálakon viszik őket be a városokba. Londonba is. Holnap reggel már a piacon lesznek. Ismét vége egy napnak. S még hány ilyen nap lesz?  Megborzongott ahogy megfújta a nedves sós tengervizes ruháit a szél. Végeztek. A halászok hangos kiáltásokkal búcsúztak, Armand zsebre dugta a kezét és lassú bandukolással megindult a halászház felé. Bár már nincs is sok értelme hazamenni. Üres a ház. Talán sose kellett volna bevallani Corinne-nak, és minden marad a régiben. Talán. Hiányzott az otthon melege. Persze, hogy hiányzott. Corinne csiripelése, amire többnyire oda se kellett figyelni, fáradt volt sokszor az értelmes párbeszédekhez. Corinne csak azért beszélt, hogy kitöltse  a csendet. Ha beszélni akart vele, akkor is Corinne kivette a szájából a szót és helyébe süteményt pakolt. Corinne hinni akart a jóban, mert ő maga volt a jóság. Azt hitte körülötte is minden jó. Még alig kezdődött akkoriban az ügy, Fabian kettős életén Corinne annyira megbotránkozott, hogy Armand végül elvetette az ötletet, hogy bevallja Corinne-nak a legsötétebb titkát. Nem, Dylan itt van. És a gyerek még ha csak héba-hóba is jár haza a középiskolából, még szüksége van a családi stabilitásra. Tehát Armand hallgatott. De hát Dylan már nem gyerek. Felnőtt férfi, nagy életcéllal, tervekkel. Armand mindig is reménykedett benne, hogy a fia megvalósítja majd az ő álmait, utazni fog. A fiúk a klánból mindent tudtak, persze, hogy tudták a klánban nem voltak titkok. Csak hát Corinne nem volt klántag. Corinne-t egy picit mindenki védte, dédelgették, meg akarták őrizni a világ csapásai elől.  Corinne-t minden úgy megrázta. Richard törvénytelen gyerekei is. Richard olyan véletlenül kottyantotta el magát Corinne előtt. Corinne pedig sóbálvánnyá vált. A fiúk feszengve hallgattak el, s Corinne legalább egy évig nem is volt hajlandó beszélni Richarddal. Pedig igazán kedvelte.

 

Armand hirtelen váltott irányt, s a világítótorony felé vette a lépteit. Mégiscsak a szülei. Corinne nélkül miért ne látogathatná meg őket. Nincs Dylan. Csak ő. Kopogtatott, Lionel meg sem lepődött a jöttén, csak betessékelte az étkezőbe.

-         Anya! Gesztenyés pulyka! Jézusom ezer éve nem ettem! – döbbent le Armand, ahogy belépett az étkezőbe.

-         Számítottam rá, hogy a napokban benézel – biccentett Charlotte.

-         Számítottál rám? Ez új! – jelentette be Armand, s még mindig ide-oda topogott. – Van még itthon valami rám való? Teljesen átázott a nadrágom – nézett le magára Armand.

-         Keresgélj, még a régi ruháid közt is akad ez az, ha más nem akkor meg nézzél apád ruhái közt valamit – intette az emelet felé Charlotte. Armand szinte nosztalgiázva haladt fel egykori szobájába. Visszaköltözhetne vajon? S vajon akarna negyvenévesen az anyjáékkal lakni? Húsz év házasság után? Ez már nem menne. Benyitott az egykori szobájába. Belekotort a ruhásládába és szétnézett az elnyűtt nadrágok közt. Sirályok köröztek a világítótorony körül. Corinne mennyire imádta ezt! Hányszor feküdt itt a lány az oldalán akkoriban! Kagylóból fűzött ékszereket neki. Micsoda ostoba gyerekes rajongás volt! Már kicsit szűk volt a nadrág, de a bő ing alatt úgyse látszik. Armand visszatrappolt az étkezőhöz és keresgélni kezdett kézkrém után.

-         Apa, te már nem tartasz a halászati krémekből?

-         Apád minek tartana olyat? De használd az én kézkrémemet – intette Charlotte a bejárati ajtó melletti szekrényhez.

-         Női kézkrémet használjak, most viccelsz? – nevetett Armand, de kivette anyja kézkrémét a szekrényből, s bedörzsölte vele száradó kezeit.

-         A sós víz és a halak – grimaszolt Lionel, s megdörzsölgette kezeit az emléktől, hogy milyen száraz és repedezett volt mindig a bőre. Gyűlölte. Armand sziszegve kenegette a kezét. Ó igen, a sebesedésig száradt bőr emléke, Lionel megborzongott. Armand keze vörös és enyhén bevérzett volt ahogy a kézfején a szárazságtól felrepedő bőr enyhén vérzett. Most a krémtől csak pirosak voltak a foltok a kezén s puhább lett a bőre. Armand fájósan megrázta a kezeit. – AH, sosem fogom megszokni.

-         Nemes kéz, heh? – vihogta Lionel. – Na gyere, gesztenyelakoma van. Bort is töltök hozzá – öntötte a kancsóból a vörösbort fiának is Lionel.

-         Még mindig semmi híred Corinne-ról? – kérdezte aggódva Charlotte.

-         Hagyjuk ezt – öblögette meg a szájában az erős bort Armand.

-         Nem kellene hagynod, a feleséged! Eredj utána – vágta fel a pulykát határozottan Lionel.

-         Nem, nincs értelme. Elment. És én megértettem, hogy így döntött.

-         Gondolom a bátyjánál van – fintorgott Lionel.

-         Gondolom. De nincsenek a várban – felelte Armand.

-         Akkor Londonba mentek, miért nem mégy utána, miért nem keresed meg és hozod vissza, vagy maradsz vele? – kérdezte sürgetőn Charlotte.

-         Anya! Ne nyaggassatok már folyton ezzel. Nem ez az első zátonyra futott házasság, nem is az utolsó – morogta Armand, s gesztenyetölteléket tömött a szájába.

-         Lionel, beszélj vele a te fiad! – csattant a férjére Charlotte.

-         Most mégis mit mondhatnék neki, hüm? – nézett fel rá futólag a pulykahúsról Lionel.

-         Hogy egy férfinak kell harcolnia egy nőért! – dörrent rá határozottan Charlotte és csípőre tette a kezét. – Igen Lionel, és Armand! Hozzátok beszélek! Mind a ketten magatoknak való bolondok vagytok, de Lionel neked már mindegy, te már vén róka vagy itt az erdőben. Armand! A feleségedről van szó. Aki fiút szült neked! Vagy tán elfelejtetted? – nézett rá nagyra nyitott kék szemekkel Charlotte.

-         Nem felejtettem el anya, de ezen már túlléptünk én is, szerintem Corinne is! – vágott újabb falat húst Armand.

-         Nincs kitartásod semmihez!

-         Ez nem a kitartásról szól anya!

-         Akkor miről szól!

-         Megcsaltam anya!  Aztán mivel nem jött rá, közöltem vele. Szerinted ezt megbocsájtaná valaha?

-         Corinne sosem volt az a fajta büszke nő, aki ne látna tovább és ne tudna tovább lépni az életben – ült le bizonytalanul Charlotte. Arany karláncait babrálgatta a csuklóján.

-         Nem is ismeritek! – mordult rájuk Armand.

-         Mert soha nem jöttetek hozzánk, itt voltunk a parton!

-         Felénk se nézetetek!

-         Anyád, ő nem mert a halászok közt bóklászni! – mutogatott a feleségére Lionel.

-         Ne bújj meg a szoknyám mögött Lionel! Te éppúgy mehettél volna! Ki tartott vissza, csak ki kellett volna lépned az elefántcsonttornyodból! De nem te bent nyalogattad a sebeidet! – szólt rá Charlotte. – Egyél Armand!

-         Mindegy, ami elmúlt elmúlt, haragosak voltunk, hibáztunk egy csomót, aztán Dylan iskolába ment. Nem volt már miért hozzátok menni – vakarta meg a tarkóját Lionel. – Elszúrtuk az egészet.

-         Sosem jöttetek ki a partra – jegyezte meg Armand.

-         Általában bent voltunk. Nem is mentünk sehova azóta. Kivéve Fabian esküvője. De hát akkor is olyan furcsán nézett ránk mindenki.

-         Mert évek óta nem láttak titeket – felelte Armand.

-         Most nem rólunk van szó, ne tereld a témát – intette fia felé a mutatóujját Charlotte. – Rólad van szó, a házasságodról, a feleségedről! Meg sem próbálod visszaszerezni őt?

-         Nem.

-         Miért vagy ennyire makacs?

-         Más utat vett az életünk, és ez így van jól, Corinne éli az életét, valószínűleg Londonban, végre tényleg úgy élhet, ahogy megérdemli.

-         Honnan tudod, hogy ő mit akar?

-         Biztos vagyok benne, hogy ezt akarta…

-         Ezt hogy érted? – dőlt hátra a székén Charlotte, s most először futott át arcán riadalom.

-         Tudom és kész anya.

-         El akartok válni? – kérdezte halkan Charlotte.

-         Talán.

-         Corinne elküldte a válási papírokat – szorította a tenyerét a torkára Charlotte.

-         Még nem. Elméletileg Londonban bárhol szerez ügyvédet, papírokat, vele van a bátyja. Nincs elveszve. Ha akarja, akkor megküldi, én aláírom és kész végeztünk egymással – nézte a tányérját Armand. – Úgyhogy anya elégedettek lehettek. Valóban kudarcra ítélt házasság volt ez az egész. Gyerekfejjel csináltuk. És az ilyesmiből semmi sem szokott örökké tartani. Elégedettek lehettek, hiszen sosem voltatok igazán ez mellett a házasság mellett. Talán már el is kezdtek Corinne-nak alkalmas férjet keresni. Hozzá valót, nemest, aki mellett jól élhet. Lám igazatok volt, ez a kapcsolat halálra volt ítélve, mind tudjuk, hogy csak a gyerek miatt volt ez az egész – folytatta Armand fel sem nézve.

-         Szereted még? – fogta le fia kezét Charlotte, s megrázta, hogy kényszerítse nézzen fel rá.

-         Persze, hogy szeretem – emelte rá sötéten a tekintetét Armand.

-         De szerelmes is vagy belé?

-         Szerinted ha nem így lett volna kitartottam volna eddig ezzel az élettel így? Szerinted elengedtem volna? Esélyt akarok adni neki arra, hogy változtasson, ha akar. És igenis el kellett engednem ahhoz, hogy dönteni tudjon. Most még nem késő. Változtathat az életén, az életünkön. Később tényleg csak belesüppedtünk volna ebbe a reményvesztett életbe. Corinne tündér, tündérszárnyakkal, és én azt akartam, hogy repüljön egy kicsit, mielőtt végleg itt ragadna. Döntsön ő, hogy mit akar és nem akarom ebben befolyásolni, ha utána mennék azzal…befolyásolnám a döntését – felelte Armand lehangoltan. – Megyek, elment az étvágyam.

-         De gyere gyakrabban is Armand, te mindig egyke voltál, tudom, hogy jól elvagy egymagad is, de sosem jó egyedül, főleg, hogy most így magadra maradtál, miközben húsz éven át családról gondoskodtál – engedte el a fiát Charlotte.