James és Kitty egy hintón
érkeztek. Fabian a könyvtárszobából figyelte, ahogy a várudvaron James lesegíti
Kittyt a hintóról. Kitty elegáns opálkék selyemruhában lépkedett a de Noir
várban. Ő hazajött. Játszott itt kislánykorában. Ahogy Fabiant meglátta a
lépcső tetején felintegetett neki.
-
Az én drága unokabátyám! – kiáltotta széles mosollyal.
-
Látom találtál kísérőt az útra – húzta el a száját
Fabian, s kezet fogott James Prescottal. – Megmondtam, hogy szállj le a
rokonaimról!
-
Én is örülök, hogy újra látlak barátom – vigyorgott rá
James és eleresztve barátja kezét cigarettára gyújtott.
-
Fabian, annyira örülök, hogy felkértél keresztanyának,
ez olyan szívmelengető. Bár nem rajongok a gyerekekért – igazgatta könnyű
csipkefátyolát Kitty.
-
Ahogy én sem – morogta Fabian, ahogy követte a vár
folyosóin túlságosan is magabiztosan járkáló Kittyt.
-
Még nem is láttam, hogyan rendezkedtetek be. Merre van
Anna? – fordult vissza a férfiak felé Kitty.
-
Anna? – torpant meg Fabian, ahogy a lányt követte a
folyosón. – A nyugati erkélynél szokott üldögélni. A pap már itt van, ivott
néhány pohár burgundit, azóta is jól elvan – rántotta meg a vállát Fabian.
Részéről ez az egész keresztelő csak egy szükséges kényszer. Pedig a klán nagy
része hivatalos volt a családi eseményre.
-
Milyen érzés apának lenni? – bökte meg James a férfit. Fabian elküldetett Annáért és
Kittyt beinvitálta a tanácsterembe.
-
Nem sokat láttam a lányom – felelte szárazon Fabian.
Unottan az asztalhoz lépett és töltött magának is az erős óborból, s lassan
kortyolgatni kezdte. Anna fehér csipkeruhában lépett a társaság elé. A szülés
óta az első hivatalos megjelenése volt ez, karján a pólyába bugyolált
kislánnyal. Ébren volt a gyermek. Apró kezei mozogtak a puha csipkepólyában, de
békés csendben figyelte a mozgolódást.
Fabian borospohárral a kezében lépett a felesége mellé. Corinne
izgatottan kukucskált, a kislányt szerette volna látni, kis fitos orrát
előretolva kíváncsiskodott. Maria a nagymama jogkörével araszolt egészen a
család közelébe. Fabian nagyot húzott a pohárból. A pap szeme megrebbent a
mozdulatra, de elkezdte a szertartást.
-
Nem tennéd le legalább a lányod keresztelőjének idejére
a borospoharat a kezedből? – sziszegte Anna a mellette ülő férfinak.
-
Arra iszom kedvesem, hogy ma megkapjuk a feloldozást a
házastársi tilalom alól – hajolt a feleségéhez Fabian, s félrehúzta a
csipkefátylat Anna fülétől, hogy a nő minden szavát tökéletesen hallja. Anna
keze megremegett, ahogy a szavakat hallotta. A kislányt átadta Kitty karjaiba,
aki a keresztvíz alá tartotta. A hátsó sorban Cody és Autumn álltak, mindketten
enyhén a falnak támaszkodva.
-
Mit jelent a tilalom alól való feloldozás? – súgta
Autumn a pap szavait hallgatva.
-
Hogy akár már ma este is újra gyereket csinálhatnak.
Ettől az estétől Fabian ismét megjelenhet Anna ágyában – felelte rá Armand. –
Ahogy Fabian szándékait ismerem, nem is fog késlekedni. Fabian fiúutódot akar,
minél hamarabb. – Autumn csuklásszerű furcsa hangot hallatott, alig lehetett
hallani a gratulációk közt, de Fabian mégis odakapta rá a tekintetét. A
dióbarna és az aranybarna szempár találkozott egy röpke pillanatig. Autumn
érezte, hogy ég a szeme, de mégsem szakította meg a szemkontaktust. Fabian már
egy ideje félretette kezéből a borospoharat. A gratulálók közt sem ért véletlen
sem se a lányához, se a feleségéhez. A kislányt Maria kezéből Corinne kapta ki,
a két nő versenyt futott szinte a gyerekért és most nem győzték babusgatni.
Anna zavartan, sápadtan és bizonytalanul állt a de Noirok gyűrűjében. Fabian
elgondolkodva a karikagyűrűjét forgatta a gyűrűsujján. Fabian a klántagok felé
indult, menet közben kirántotta zsebéből a szövetzsebkendőjét, amit Anna
hímzett neki, s ahogy elhaladt a szenteltvizes tálca mellett futólag belemártotta
a zsebkendő csücskét, s egyenesen Autumn elé lépett.
-
Te mindig ilyen koszos vagy? Még a lányom
keresztelőjére se tudtál megmosakodni? – dünnyögte Fabian, s a hűvös vizes
zsebkendőt végighúzta Autumn arcán.
-
Ne! – lehelte a fiú, s kezét az arcához kapta, ahol
Fabian megérintette. Hideg volt a víz, a szövetanyag szinte dörzsölte a bőrét,
ahogy Fabian erősen rányomta az anyagot, de mégis mintha égette volna, vörös
csíkot perzselve a bőrére. A körme alatt is csupa kosz volt a fiú, tekintetében
őszinte riadalom ült, s mielőtt Fabian bármit is reagálhatott a fiú sarkon
fordult és elrohant.
-
Muszáj mindenkit megbántanod? – kérdezte Cody fejét
rázva.
-
Ha egyszer mocskos! – Fabian átfordította a zsebkendőt
és nézte a fekete foltot a szövetanyagon. Nem föld volt. Itt barnaföld van. Ez
a szín fekete, mint a korom. Korom? A klánból soha senkinek nem volt koromtól
koszos az arca. Fabian elgondolkodva simította végig az ujját a nedves koromtól
koszos anyagzsebkendőn. Mi oka lenne valakinek állandóan kormos arccal megjelennie?
-
Táncol velem egy fordulót az én kedvenc unokabátyám a
lánya keresztelőjén? – karolt Fabianba kedvesen Kitty.
-
Mindig úgy kérsz Kitty, hogy azt nem lehet
visszautasítani – rázta a fejét mosolyogva Fabian.
-
Azért tanultam is valamit apámtól nem igaz? –
kacsintott a lány pajkosan.
-
Csakis azért viszlek táncba, mert remélem, hogy adakozó
keresztanya leszel – karolta át a lány derekát vígan Fabian.
-
Mondták már neked, hogy egy kicsit pénzéhes vagy? –
kacagott Fabian karjaiban Kitty.
-
Még nem elegen – nevetett rá vissza Fabian.
A bölcső a sarokban állt.
Közvetlenül a cserépkályha mellett, hogy a kicsi ne fázzon. Fabian alatt
nyekkent az ágy, besüppedt a matrac. Nem koppintotta el a gyertyákat. Anna haja
aranylón fénylett a gyertyafényben. Komoly volt, s őt nézte.
- Vártál rám? – súgta felszökkenő
szemhéjjal Fabian.
- Tudtam, hogy jönni fogsz –
felelte rá ajkai közt szűrve a szavakat Anna.
- Tudod mit akarok – morogta
Fabian, ahogy tekintetével a feleségét pásztázta a selyempaplan alatt.
- Fiút kell nemzenünk –
biccentett Anna.
- Pontosan – söpörte félre az
útból a paplant Fabian.
- Szeretném neked megadni,
igazán, szeretnék fiat szülni neked – lehelte Anna remegve, s nagyot nyelt,
ahogy megérezte Fabian érintését a lábai közt.
- Meg is fogod nekem adni. Előbb
vagy utóbb – morogta Fabian, ahogy Anna fölé könyökölt. Ajkai rebbenve
érintették Anna bőrét. Anna felsóhajtott. Csupa csipke és selyemhálóingje
Fabian hátára, nyakába és vállaira omlott, ahogy Anna belekapaszkodott a felé
nehezedő férfiba. Fabian keze felcsúszott a nő combjára, fenekére, s csípőjére.
Félresodorta a hálóing anyagát az útból. Keze a nő melleit dörzsölte, melyből
lágyan szivárgott ki az anyatej. Anna felszisszent a behatolástól.
- Ennyire fáj? – kérdezte Fabian
tenyerével a matracra támaszkodva.
- Egy kicsit – mélyesztette a
körmeit Fabian vállába Anna.
- Csak a szülés miatt van.
Sajnálom – mormolta Fabian, ahogy újra és újra beljebb hatolt felesége lábai
közé. Anna görcsösen markolta Fabian vállait, a férfi zihálása beleveszett a
hálószoba csendjébe. Fabian összpontosító arckifejezésében az akarat és
elszántság keveredett a pillanatnyi élvezet vonásaival. Legördült az asszony felől, a selyempaplan
suhogott, Anna összezárta lábait sajgó öle előtt. Mindketten a dongaboltozatot
nézték a fejük felett. A vörös és aranymintás falmintán furcsa füstös árnyakat
vetett a gyertya lángja. Melanie a sarokban nyüszögésszerű nyekkenést
hallatott. Anna óvatos mozdulatokkal ült fel. Még mielőtt felsír a kislány
kiemelte a bölcsőből és mellére helyezte. Fabian felhúzta a nadrágját, s a
csizmáját rángatva az ajtóhoz lépett.
- Megyek iszom valamit – vetette
oda foghegyről az asszonynak, s távozott a hálószobából. Anna arcán forró
könnyek csorogtak végig, ahogy hallgatta a folyosón távozó Fabiant.
Bátortalanul lemosolygott a kislányra, aki lelkesen szopta anyja telt keblét.
-
Küldjétek előre a kopókat! – szólt az embereinek
Fabian, s egyenes derékkal ülte meg a
lovát. A vadászkutyák csaholva indultak neki az erdőnek. Fabian a
vadászemberére nézett.
-
Határozottan tartsa a madarat uram, ha lebeg a keze,
akkor elszáll – magyarázta solymász. Fabian méregette a gyönyörű madarat.
-
Szeretem a madarakat – motyogta kisfiúsan Fabian, s
legszívesebben megsimogatta volna a sólyom lapos kis fejét.
-
Tudjuk – kontrázott rá Richard. Éjfekete lovai voltak
Richardnak, az öccsének és Autumnnak is ő kölcsönzött lovat erre a vadászatra.
-
Ugye nem fog letojni? – nézett a solymászra
bizonytalanul.
-
Pedig megérdemelnéd – vágta rá Richard a szolga
helyett. Fabian keze megint megmoccant, ahogy renyhült a tartása, s a madár
azon nyomban széttárva szárnyait vadul csapkodott és felszállt. Fabian
kudarcosan nézett a madár után, amely már megint cserben hagyta.
-
A madarak olyanok mint a nők! – fújtatott Fabian.
-
Uram, a madár érzi, ha bizonytalan a tartása, csak
akkor marad nyugton, ha nem mozog – hívta sípjával a madarat a sólymász.
-
Hallod? Nem adsz tartást neki. Persze, hogy úgy
viselkedik mint a nőid! – kacagott Richard gúnyosan.
-
Egyik fáról a másikra, sehol sem maradnak nyugton, a
nők is ilyenek – mérgelődött Fabian. – Szörnyen nehéz ez a sólyom. Nem is
gondoltam, hogy ekkora súlya van. Lehetetlen mozdulatlanul tartani, elzsibbad a
karom – méltatlankodott tovább. A madár megint visszatért és Fabian karjára
kapaszkodott. Fabian minden ilyen landolásnál úgy érezte a madár a csontját
töri. Karmai ismét belemélyedtek Fabian solymászathoz használt hosszú
kesztyűjébe. De még így is érezte a fájdalmas szorítást. – Hogy élvezhette ezt
a nagyapám. Nekem kész kínszenvedés az egész – ráncolta a homlokát Fabian.
-
Mert nyápic vagy! – ereszkedett meg Richard tartása a
nyeregben. – Vadászunk is ma, vagy csak a te nyavalygásodat jöttünk hallgatni?
– csattant türelmetlenül.
-
Jól van, mára ennyi volt a sólyommal, elmehet – engedte
át solymásza karjára a madarat Fabian. – Menjünk a kopók után! – Fabian
vezetésével a vadásztársaság megindult a fenyvesekben. Fabian a vadászatot
mindig lovaglóversenyekké is változtatta. A kopók után vágtatva a vadat űzve
általában egyre többen maradtak le. Fabian féktelen iramot diktált a lovának.
Őt nem zavarta, ha egy kiálló gally a földhöz vágta. Számtalanszor esett már le
fáról. Nem egy törött csontja emlékeztette erről gyerekkora vad bolondságairól.
Fabian a magasba trillázott éles rigófüttyével, s megsarkantyúzta a lovát. Nem
érdekelte, hogy ki követi, vagy nem. Az ő erdeje, annyit őrjöng, tombol és
vágtázik benne, amennyit csak akar, és élvezte ezt a szabadságot, a tulajdonos
szabadságát. Nem voltak határok, övé volt az erdő, a dombok, amerre csak a szem
ellát. Kimelegedett, lihegett és az a furcsa nedves
meleg kifulladós érzése volt újra, a lova vágta közben is megrázta sörényét,
izmai feszültek és élvezte a féktelen szilaj vágtát. Fabian alatt csak ez az
egy ló bírta az iramot. Egymásra találtak. Az esztelenségben, az őrültségben,
abban, hogy nem számított, hogy mi lesz a következő fa után, hogy mi van
előttük és mögöttük. A kopók is szétszéledtek szerte az erdőben, rengeteg kutya
ugatott mindenfelé. Fiatal őz volt. Fabian szinte nem is lassította a lovát
leugrott róla az avarba, s puskájához kapott. Az avarban léptető csörtetés
hallatszott. Fabian meghökkenten fordult
hátra. Meg mert volna esküdni, hogy már messze lemaradtak és más irányba
haladtak a többiek. Valaki lépést tudott tartani vele? Ez lehetetlenség! A
fenyvesek ágai közt a fekete ménesen apró alak ült. Szinte gyereknek tűnt a
hatalmas fekete lovon.
-
Autumn – eresztette le a puskáját Fabian, s nézte ahogy
a fiú hajlékony könnyedséggel lecsúszik a lóról az avarba. A fiú csak
bólintott. Fabian csendre intette, s átadta a puskáját.
-
Ha már lépést tartottál velem, akkor tiéd a
megtiszteltetés – nyomta a fiú kezébe a puskáját Autumnhoz lépve. Autumn szeme
megakadt az őz testén. Fabian várakozva figyelte, ahogy a fiú kibiztosítja a
fegyvert, közvetlenül a fiú mögött állt, könnyen átlátott a svájci sapka felett
a vadra. Figyelte a puskacső állását. – Ugye nem a testét akarod meglőni?
-
Lövészet alapszabály, a nagyobb felületet könnyebb
eltalálni – felelte Autumn, s ujja a kakason volt. Fabian Autumn mögé
lépve átfogta a fiú apró kezét és maga
is a kakasra csúsztatta az ujját.
-
De nem a vadászatban. A legnagyobb felületek a
legfinomabb húsokat rejtik és én szeretem az őzhúst, nem baltázod el nekem fiú.
A szeme közé lövünk! – mormolta egészen halkan Autumn fülénél Fabian, s
összpontosítva finomította a puskacső irányát. Autumn lehunyta a szemét és
beleremegett az érintésbe. Ő képtelen megmoccanni is. Reszketett akár a
nyárfalevél a férfi karjában. Fabian mellkasa a hátához simult, ahogy ő is a
puskához igazította testét. Keze a kezét markolta erősen, de nem fájdalmasan.
Terpeszállásban állt mögötte érződött, ahogy a combja kívülről dőlt az ő
combjának. – Most lőj fiú! – szorította meg másik kezével a csípőjét.
-
Nekem ez nem megy! – lehelte Autumn, s mellkasa
eszelősen zihált. Fabian nem habozott, Autumn ujjára szorította a sajátját, s
meghúzta a ravaszt. Dörrenés, s az őz könnyed ívben dőlt az avarba. Autumn megereszkedett vállal fogadta, hogy
Fabian indulatosan ellépett mellőle, s kikapta a puskát a kezei közül.
-
Mi a fészkes fene ütött beléd! Majdnem hagytad elfutni!
– dörrent rá Fabian.
-
Sajnálom – hajtotta le a fejét a fiú.
-
Még sosem lőttél le állatot? Ez itt nem az állatvédők
szövetsége, szóval…
-
Lőttem már le szarvast is, de… - Autumn zavartan
elnézett.
-
De mi? – csattant rá Fabian.
-
De nem úgy, hogy a hátam mögött álltál uram – halt el a
fiú hangja, s lesütötte a szemét.
-
Félsz tőlem? – nézett értetlenül Fabian. Felsóhajtott
és a fiúhoz lépve megemelte az állát. – Ne félj tőlem!
-
Én… én nem is félek – nyalta meg idegesen az ajkát a
fiú, ahogy ilyen közel fölé magasodott Fabian.
-
Akkor? – Fabian összevont szemöldökkel fürkészte a fiú
arcát. A szétnyílt ajkak közül várta a választ, de a fiú csak lehunyta a szemét
nagyot nyelt és megnyalta az ajkait. Fiú
létére szép ívű telt ajkai voltak. Fabian összehúzta a szemeit. Mit bámul ő egy
fattyú de Noirt? Eleresztette a fiút, s hátrált az őz felé. – A nevem Fabian!
És ne urazzál, nem vagy a szolgám!
-
Igenis – tördelte az ujjait a háta mögött a fiú. Fabian
a levegőbe trillázott. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallgatózott. A rigófüttyre
távolról valahonnan az erdő mélyéről érkezett a halk válasz.
-
Az őzet láttad, vagy a kutyákat követted? – kérdezte
Fabian megpaskolva kopói ziháló pofáját.
-
Én téged követtelek – szólt csendesen a fiú. A
fatörzsnek támasztva a hátát. Fabian értetlenül és összezavarodva nézett fel rá
a kutyákról, de nem volt ideje már semmit mondani.
-
Szép példány! Meg is van a lakoma – örvendeztek a
csörtetve közeledő klántagok. Fabian eldicsekedett a szép zsákmánnyal, de mire
körbenézett, Autumn már nem volt a közelben.